VISSZATÉRÉS

 

 

Alekszej Alekszejevics Ivanov gárdaőrmestert a háború utáni leszereléskor engedték el a hadseregből. Az egész háborút végigharcolta az alakulatával, s hát illendően búcsúztak el tőle, mindenki sajnálta, szeretettel és tisztelettel emlegették, muzsika és ital is volt a búcsúztatására. A közelebbi barátai és katonatársai a vasútállomásra is elkísérték, ott aztán végleg elköszöntek tőle, s magára hagyták. A vonat nagyobb késést jelzett, aztán meg kiderült, hogy senki sem tudhatja, mikorra ér ide, várakozzék az állomáson, aki utazni akar. Ősz volt, éjszakára lehűlt a levegő, s mivel a háború alatt lerombolt állomás nem nyújtott menedéket, Ivanov fogta magát s egy alkalmi gépkocsival szépen visszament az alakulatához. Másnap ismét elbúcsúztatták: énekeltek, örök barátságot fogadva ölelgették, de most már valóban csak a legkedvesebb barátok jöttek össze a tiszteletére, s azok sem lelkesedtek annyira, mint az előző napon.

Aztán másodszor is kivitték az állomásra, ahol megtudta, hogy még mindig a tegnapi vonatot várják az utasok. Nyugodtan alhatott volna ismét katonatársai között, de sehogy sem kívánta már a harmadszori búcsúzkodást, a fiúkat sem illett volna zaklatni, inkább az üres peronon unatkozza át az éjszakát.

Az állomás alsó végében valahogy épségben maradt a váltókezelő bódéja. A bódé előtti kispadon téli kendőbe bugyolált pufajkás asszony ült, tegnap is ott várta már csomagjaival együtt a vonatot. Ivanovnak, amikor az előző éjszaka visszament az alakulatához, még eszébe jutott, hogy elvihetné magával ezt a magányos asszonyt is, jó meleg szobában aludhatna ott az egészségügyi lányokkal, itt meg fagyoskodik egész éjjel, s talán még a váltóőr bódéjába sem engedik be melegedni. Igen, erre gondolt, de hirtelen elindult az a gépkocsi, amelyikre felkapaszkodott, s később egészen megfeledkezett az asszonyról.

Az asszony tehát most is ott ült a tegnapi helyén. Elszánt mozdulatlansága olyan kitartó türelemről és következetességről tanúskodott, amelyre egyedül csak az otthonukba visszatérő nők képesek. Ivanov odament hozzá: kettesben talán könnyebben elszalad majd az idő.

Rögtön felismerte az asszonyt, amint az feléje fordult. Mása volt, akit úgy ismert mindenki: „Mása, a térmester lánya”, mert valóban térmester volt az apja a fürdőben, s kezdetben a lány így is mutatkozott be a katonáknak. Ivanov találkozott vele néhányszor a háború alatt, a szakács mellett dolgozott az alakulat konyháján, polgári alkalmazottként.

Álmos, őszi táj szomorkodott körülöttük. S ki tudja, hol van még a szürke messzeségben az a vonat, amelyik elviszi innen őket? Az ember csak a másik embertől kaphat vigasztalást. Ivanov beszédbe elegyedett Másával, s ettől nyomban jobban lett. Úgy jó formájú volt a lány, egyszerű a lelke, erős, dolgos a keze, egészséges, fiatal a teste. Mása is hazafelé tartott, s azt tervezgette magában, hogyan kezdjen új életet a civil világban; nagyon megszokott az alakulatnál, megszokta a katonalányokat, a pilótagyerekeket, akik úgy szerették, akár a nénjüket, csokoládét ajándékoztak neki, s „Terjedelmes Másának” hívták erős növése, meg az igazi nénékhez illő, mindegyik testvért egyforma szeretettel befogadó nagy szíve miatt. Mása ezért idegenként, szinte ijedten gondolt a rokonaira, akikhez - bármennyire elszokott is tőlük - most haza kell utaznia.

A hadsereg nélkül árvának érezték magukat mind a ketten; de Ivanov lelkében már lassan oszladozott a szomorúság, mint mindig, most is azt képzelte, hogy kinevetik, ha elmulasztja a kínálkozó perceket, mafla savanyúvendelnek tartják majd, akik elnyerik helyette Másánál a boldogságot. Ivanov általában hamar megtalálta az élet könnyebbik oldalát, s mindig megvigasztalódott, ha elfoglalhatta magát valamivel, és - mint maga mondogatta néha - a legreménytelenebb helyzetekben is felfedezte a kínálkozó örömöket. Most közelebb húzódott Másához, s egyszerűen megkérte, hogy a jó barátság kedvéért engedje megcsókolni az arcát.

- Na, egyszer, csak egyszer - fogadkozott -, különben megveszünk itt az unalomtól, annyit késik még ez a vonat.

- Csak azért, mert a vonat késik? - kötekedett a lány, s vizsgálódón Ivanov arcába nézett.

A leszerelt őrmester nem látszott többnek harmincöt évesnél napbarnított arcát szél cserzette, szürke szemében szerénységet s tartózkodást láthatott a lány, közvetlen szavaiban barátságos kedvességet érzett. Az idősebb ember tompa, rekedtes hangja férfias erőt s közben valami bizonytalanságot is tükröző tekintete különösen tetszett a lánynak. Ivanov a forró parázshoz szokott hüvelykujjával elnyomta pipájában a tüzet, aztán mély sóhajtással jelezte, hogy várja a lány válaszát. Mása odébb ült egy kicsit, de itt is érezte a férfi dohánytól, pirított kenyértől meg vodkától, szóval, olyan tiszta dolgoktól származó illatát, amelyek a tűz termékei, s maguk is tűzre gyújthatnak. Mintha dohányon, pirított kenyéren, sörön és vodkán élne csupán ez a férfi. Ivanov újból elmondta, mit kért az előbb.

- Csak úgy, éppen egy kicsit, Mása. Képzelje el, hogy nagybátyja vagyok.

- Már elképzeltem, én azt képzeltem, hogy maga az apám, nem is a nagybátyám.

- Na ugye... akkor megengedi?

- A papák nem kérdezik a lányukat - nevetett fel a lány. Az őszi erdőben lehullott falevél illata később mindig a lányra és hajára emlékeztette Ivanovot; azt hitte, sohasem tudja elfelejteni Mását...

A sínektől távolabb tüzet rakott, s tojásrántottát sütött magának meg a lánynak.

Éjszaka megérkezett a vonat, és elvitte őket a hazájuk felé. Két napig utaztak együtt, a harmadikon ahhoz a városhoz értek ahol a lány született húsz évvel azelőtt. Mása összekészítette a csomagját, s amikor megkérte a férfit, hogy segítené fel a hátizsákját, az a saját vállára hajította a zsákot, s bár több mint egynapi út állt még előtte, leszállt a vonatról a lány után.

Mását meghatotta a férfi figyelmessége. Félt, hogy hirtelen egyedül marad a szülővárosában, amelyben felnevelkedett, s amely annyira idegenné vált számára. A szüleit elhajtották innen a németek, el is pusztultak valahol, unokanővére és két nagynénje várták haza, Mása egyiküket sem érezte közel a szívéhez.

Ivanov jelentkezett a papírjaival az állomásparancsnoknál, s ott maradt Másával a városban. Pedig sietős lett volna az útja a felesége és két gyereke várták otthon, akiket négy évvel azelőtt látott utoljára, de egyelőre nem gondolt az otthoni boldog és izgalmas viszontlátás perceire. Maga sem tudta, miért cselekszik így, a függetlenségét akarta meghosszabbítani talán.

Mása semmit sem tudott Ivanov családi helyzetéről, nem is mert kérdezősködni felőle. Egészen a férfira bízta magát, s a világon semmire sem gondolt.

Ivanov két nap múlva utazott tovább. Mása kikísérte az állomásra. A férfi könnyedén megcsókolta a lányt, s kedveskedve ígérgette, hogy örökre megőrzi az emlékezetében.

Mása elmosolyodott:

- Miért emlékezne rám örökké? Felesleges, úgyis elfelejt majd... semmit sem kérek magától, felejtsen hát el.

- Drágám... merre jártál azelőtt, miért nem találkoztunk sokkal előbb?

- A háború előtt iskolába jártam, sokkal előbb még nem is éltem...

Befutott a vonat, s elbúcsúztak. Ivanov elment, s nem látta már, amikor Mása, aki sohasem tudta elfelejteni a barátnőit, s a fiúkat sem, akikkel valamikor összehozta a sors, egyedül maradva, elsírta magát. Ivanov a kocsi ablaka mögött eltűnő apró házakat nézte, aligha látja azokat még egyszer az életében, s arra gondolt, hogy egy másik városban, de éppen ilyen kis házban lakik Ljuba, a felesége, meg Petyka, a kisfia, Nasztya, a kislánya, akik már várják, mert még az alakulatától táviratozott az asszonyának; amint lehet, utazik, hogy mielőbb megcsókolhassa őket otthon.

Ljubov Vasziljevna, Ivanov felesége, három napja valamennyi nyugatról érkező vonathoz kiment az állomásra. Elkéredzkedett a munkahelyéről, most nem törődött a teljesítményével. Aludni sem tudott a boldogságtól, a falióra lassú, közömbös ketyegését hallgatta éjszakákon át. A negyedik napon a gyerekeket küldte ki az állomásra, legalább ők fogadják az apjukat, az éjszakai vonathoz maga ment ki ismét.

Ivanov a hatodik napra érkezett. Pjotr fia várta, a koránál idősebbnek látszó, komoly képű tizenkét éves kamasz, akiben alig lehetett felismerni az egykori kisgyereket. „Kis növésű, sovány kölyök - állapította meg magában Ivanov -, de nagy fejű, magas homlokú, s olyan nyugodt az arca, mintha az élet minden baját ismerné már, s apró, barna szemével olyan szemrehányóan tekint a világba, mintha mindenben valami kifogásolni való rendetlenséget találna.” A gyerek ruházatán, lábbelijén is átfutott az apa pillantása: cipője viseltes, de még jó volt, kabátját, nadrágját az ő civil öltönyéből alakították át, gondosan bestoppolták, befoltozták rajta az időközben keletkezett szakadásokat; tisztes szegénységben küszködő emberkére emlékeztetett az egész gyerek. Az apa felsóhajtott meghatódottságában.

- Te vagy az, apám? - kérdezte a gyerek, amint magához szorította, és megcsókolta az apja. - Szóval, az apu?

- Igen, az apád... Te: meg, ugye, Pjotr Alekszejevics vagy?

- Itt vártalak. - sokáig utaztál, csak vártunk, vártunk.

- Lassan járnak a vonatok. Anyuka, Nasztya? Jól vannak, egészségesek?

- Megvannak - válaszolta Pjotr. - Hány érdemrendet hoztál?

- Kettőt, Petya. Meg három érmet.

- Azt hittük, még anyuka is, hogy tele lesz az egész melled kitüntetéssel. Ő is kapott ám kettőt, a munkájáért… A csomagod is kevés - csak ez az oldaltáska?

- Nem is kell több.

- A katonaládát nehéz volna cipelni a harcban, ugye?

- Nehezebb - hagyta rá az apa. - Ez a táska való oda. A katonaládáját senki se hordja magával.

- Azt hittem, azt is viszik. Én abban tartanám a holmimat. Az ilyen kis táskában minden összegyűrődik.

A gyerek ment elöl a hátizsákkal, az apja mögötte ballagott.

Az anya a tornácon várta őket. Aznap is elkéredzkedett a munkahelyéről, mintha a szíve súgta volna meg, hogy biztosan hazajön már az embere. A gyárból jövet még hazaszaladt, s utána akart kimenni az állomásra. Félt, nehogy Szemjon Jevszejevics megint beállítson hozzájuk, mert néha napközben is megjelenik a házban, szívesen elüldögél ilyenkor az ötéves Nasztyával és Petruskával. Igaz, Szemjon Jevszejevics sohasem jön üres kézzel, valamit mindig hoz a gyerekeknek: édességet, cukrot, fehér cipót, vagy valamilyen élelmiszerjegyet. Ljubov Vasziljevna semmi rosszat sem mondhat Szemjon Jevszejevicsre, két esztendeje, hogy ismeri, azóta mindig jó volt hozzá, a gyerekekkel pedig úgy bánt, mintha az apjuk volna, bizony, még különbül is, mint némelyik apa. Mégsem szerette volna, ha a férje itt találja az idegen embert. Gondosan kitakarította a konyhát és a szobát az asszony, tisztaság legyen mindenhol, ne maradjon idegen dolog a házban. Később - holnap, vagy holnapután - mindent elmond majd az urának, mindent, ahogy történt. Szerencsére ma elmaradt Szemjon Jevszejevics.

Ivanov a felesége elé lépett, átölelte, s a karja közt tartva, megint érezte az elfelejtett, ismerős test kedves melegét.

A kis Nasztya meg, amint kiszaladt a házból, s meglátta rég elfelejtett apját, először el akarta lökni őt az anyjától, aztán keservesen sírni kezdett. Petruska - apja zsákjával a hátán - csendesen állt a szülei mögött, várt még egy kicsit, majd rájuk szólt:

- Elég lesz már, ne ríkassátok Nasztyát, semmit sem ért az egészből.

Ivanov elengedte a feleségét, s az ijedten szipogó kislányt vette a karjára.

- Nasztyka! - kiáltott haragosan a fiú - térj magadhoz, nem hallod! Itt az apánk, a mienk...

Az apa megmosakodott, s leült az asztalhoz. Kinyújtotta a lábát, lehunyta a szemét, s valami csendes öröm és békés megelégedettség töltötte el az egész lényét. Elmúlt a háború. Sok ezer versztát járt be a két lábán, a fáradtság mély barázdákat szántott az arcára, csukott szempillája alatt égő fájdalmat érzett – pihentető szürkületre, sötétségre vágyott.

Míg ült, az egész család ott szorgoskodott körülötte. Ki-be futkostak a szobából a konyhába, az ünnepi ételt készítették. Ivanov mindent alaposan megvizsgált a házban: a faliórát, az edényszekrényt, a falra akasztott hőmérőt, a székeket, az ablakpárkányon zöldellő virágokat, az orosz kemencét a konyhával… nélküle élt itt minden, s őt várta ilyen sokáig. Hát hazajött, s úgy nézegeti ismét a régi tárgyakat, úgy ismerkedik velük, mintha a szeretetére vágyó elhagyott rokona lenne valamennyi. Ráismert az otthon kedves, hajdani illatára, a pattogó tűzre, gyerektestek melegére, a lassan tüzesedő kemencére emlékeztető hazai levegőre, amely négy év alatt sem változott meg, itt maradt nélküle is a szobában. Sokfelé járt a háború alatt, más országokban, sok száz emberi hajlékban megfordult; más volt mindegyikben a levegő, az itthonit sehol sem találta. Mása illatára is emlékszik még, a hajára, s arról az erdőben lehullott falevelek jutnak az eszébe, de ez nem a pihentető otthont, hanem az ismeretlen, bozótos utakat, a nyugtalan életet jelenti már számára. Mi lehet a térmester lányával, hogy rendezhette el az életét? Isten áldja...

Ivanov észrevette már, hogy majdnem mindent Petruska csinál a házban. Állandóan tett-vett a fiú, s közben az anyjának és Nasztyának is parancsolgatott, ő mondta meg, mihez s hogyan kezdjenek. A kis Nasztya meg alázatosan engedelmeskedett. Az apjától nem félt már a kislány, egyre barátságosabban járt-kelt körülötte; kíváncsi gyerekarca, amely a bátyja zsörtölődésére sem változott haragossá, jószívű, őszinte gyerekről tanúskodott.

- Nasztyka, öntsd ki ebből a fazékból a krumplihéjat, kellene az edény...

Nasztya már ugrott is, kiürítette, s aztán kimosta a fazekat.

Az anya tésztát gyúrt nagy sietséggel, még élesztőt sem kevert hozzá, csak sütni lehessen minél előbb, mert Petruska közben már begyújtott a kemencébe.

- Gyorsabban, anyu, gyorsabban - sürgette a fiú. - Ide nézz, forró már a kemence. Ki látott ilyen sztahanovistát?

- Rögtön, Petruska, azonnal viszem, már viszem is – hajtogatta engedelmesen az anya. - Egy kis mazsolát teszek még bele, apád biztosan nem evett mostanában mazsolát, neki tartogattam.

- Dehogynem evett - így a fiú. - A mi hadseregünknek mazsolát is adnak. A mi katonáinkat jól tartják, figyeld meg, milyen pufók mindegyik... Nasztyka, ne ücsörögj itt! Azt hiszed, vendégségbe jöttél? Hámozz egy kis krumplit, süssünk ebédre, süteménnyel nem lakhatik jól az egész család!

Aztán a hosszú edényfogóvassal nagy fazék káposztalevest dugott be Petruska a kemencébe, addig se égjen hiába a tűz, míg anyja a tésztával bajlódik. Mérgesen igazgatta, s szidta közben a tüzet.

- Ugrál itt nekem összevissza, akár a kerge birka. Egyenletesebben is éghetne. Ahol kell, az edény alatt. Nem nő potyára a tűzifának való az erdőben... Te meg, Nasztyka, csak beleszórod azt a forgácsot a kemencébe, ahogy éppen a kezedbe akad. Rendesen rakd azt a tüzet, hányszor megmutattam már. A krumplit meg ne olyan vastagon hámozd, pont a legjavát metéled le. Vékonyabban, te, nekünk is maradjon belőle valami... Ezt is hányszor megmagyaráztam már, majd jól kupán váglak, ha még egyszer meglátom.

Az anya nem tűrhette tovább:

- Ne piszkáld állandóan ezt a kislányt. Micsoda dolog ez? Ennyi krumpli egy ekkora kislánynak, ráadásul még hogy vékonyan hámozza. Nem borbély ő, hogy megborotválja azt a krumplit. Hazajött végre az apátok, te meg állandóan csak szekálódsz!

- Nem szekálok én senkit, rendet akarok... Apu már biztosan éhes, a háborúból jött; semmit sem hagyhat rátok az ember. Mennyi krumpli vesz kárba a hámozással egy esztendő alatt? Egy anyadisznó egész évben megélne nálunk krumplihéjon, még a kiállításra is elvihetnénk, úgy kihízna rajta, aranyérmet kapnátok érte. Beszélhet nektek az ember!

Ivanov csak ült, és csodálkozott a fián. A kislány, a szelíd kis Nasztya jobban tetszett neki. Elnézte, milyen ügyesen sürgölődik a konyhán, mennyire kezére áll a munka, úgy látszik, időben dologra fogták.

- Ljuba - fordult a feleségéhez -, mért nem mesélsz valamit? Hogyan éltél? Az egészséged? A gyárban mit dolgozol?

Ljubov Vasziljevna elszokott a férjétől, s most, hogy megint itt van a közelében, olyan furcsán érezte magát, mint régen, menyasszony korában. Elpirult, amikor a férje megszólította, ijedten össze is rezzent, s félénk kis mosoly bujkált a szája szélén, ami valamikor, fiatalkorukban, annyira tetszett Ivanovnak.

- Semmi bajunk sincs, Aljosa... Megéltünk valahogy. A gyerekek nem betegeskedtek sokat, vigyáztam rájuk. Kár, hogy csak éjszaka vagyok velük. A téglagyárban dolgozom, présgépnél, messze innen.

- Hol? - figyelt fel Ivanov.

- A téglagyárban, présgépnél. Szakmám nem volt, segédmunkásnak vettek fel az udvarosokhoz. Aztán betanítottak a présgépre. Szeretek ott, csak a gyerekek ne volnának annyira egyedül... Látod, hogy megnőttek?! Egyedül csinálnak itthon mindent, akár a felnőttek. Ugye, nem baj, Aljosa, magam sem tudom...

- Majd meglátjuk, Ljuba... Ezután együtt élünk, majd meglátjuk, hogyan lesz jobb...

- Minden jobb lesz. Egyedül nem tudhatja az ember, mit csinál jól, mit tesz rosszul. Mindentől fél. Neked is gondod lesz ezután a gyerekekre...

Ivanov felállt, és végigsétált a szobán.

- Szóval, amint értem, nem volt olyan igen rossz dolgotok itthon?

- Hát, elmúlt... kibírtuk, Aljosa. Rád vártunk mindig, nagyon. Rettenetes volt elgondolni, hogy talán sohasem jössz haza, ott veszel, mint a többi...

Ljuba elsírta magát a vastepsibe igazgatott sütemény felett, s a tésztára is hullott néhány könnycsepp. Éppen tojásfehérjét kenegetett a sütemény tetejére, most a könnycseppeket is elmázolta nyitott tenyerével.

Nasztya átölelte az anyja combját, arcát a szoknyájához szorította, s mogorván az apjára nézett.

Az apa lehajolt hozzá.

- Mi az, Násztyenka? Mi az? Megharagudtál rám?

Aztán a karjába vette, s megsimogatta fejecskéjét.

- Kislányom! Ugye, nem emlékszel rám? Te még olyan kicsi voltál, amikor elmentem a háborúba...

Nasztya az apja vállára hajtotta a fejét, s ő is sírni kezdett.

- Jaj, te, hát miért sírsz?

- Mert a mama is.

Petruska nem tudta már, mire vélje a sok sírást, elégedetlenül türelmetlenkedett a kemence szájánál.

- Egyszerre mindenki odalett? A parázs meg mind elhamvad a kemencében. Még egyszer fűtsem be talán? Honnan vegyünk új tüzelőutalványt? A régire mind kiváltottuk már, el is fogy lassacskán a tüzelőnk, tíz hasáb nyárfa ha maradt a pajtában...

Add ide, anyu, azt a tésztát, amíg tart a hevéből.

Petruska kivette a kemencéből a káposztalevest, eligazgatta a parazsat a kemence alján, az anyja meg, mintha csak a fia kedvéért igyekezne olyan nagyon, sietve belökte a két tepsi süteményt, pedig még csak az egyik tésztáját kente meg tojással.

Furcsának s kicsit érthetetlennek látszott Ivanov számára az itthoni világ. Pedig a felesége semmit sem változott, igaz, fáradtabb az arca, de kedves s szelíd most is; aztán itt vannak a gyerekei, akik tőle lettek, most is ugyanazok, de hogy megnőttek a háború alatt! Hát ez a világ rendje. Valami fogva tartotta Ivanov szívét, hazatérésének sem tudott igazából örülni; talán annyira elszokott ettől az élettől, hogy a hozzá legközelebb álló embereket sem érthette meg azonnal. Elnézte Petruskát, megnőtt elsőszülött gyereküket, hallgatta, mint parancsolgat az anyjának és a kishúgának, komoly, gondterhelt arcát is figyelte, s szégyenkezve ismerte fel, hogy alig köti már valami apai érzés ehhez a kamaszhoz. Aztán arra gondolt, hogy ez a sajnálni való gyerek most mindenkinél jobban vágyik a szeretetére, s bántotta már, hogy ilyen zárkózott vele szemben. Valójában nem tudhatta még, hogyan éltek itthon nélküle, azt sem láthatta hát világosan, miképpen alakulhatott ilyenné a fia.

Az ebédnél, a családi körben, Ivanov hirtelen megérezte, mi lesz a dolga itthon. Minél gyorsabban munkába kell állnia, mert szükségük van a keresetére, aztán a gyerekek nevelésében is segítenie kell az asszonyt, s lassan majd minden jóra fordul, Petruska is játszadozhatik a pajtásaival, olvashat, nem a kemencénél parancsolgat a többieknek.

Az ételből Petruska vett a legkevesebbet, de gondosan összekaparta, s a szájába szórta a morzsákat.

- Hát te, Pjotr - szólt rá az apja -, a morzsát eszed? A süteményedet meghagyod? Egyél! Anyu neked is szel még.

- Mindet meg tudnám enni - fontoskodott a gyerek -, de nem kérek többet.

- Attól fél, ha kér még, Nasztya is akar - magyarázta kedveskedve az édesanyja -, sajnálja, hogy elfogy.

- Ha ti nem sajnáljátok - vetette oda a fiú. - Csak azt akartam, hogy több jusson nektek.

A szülők zavartan néztek egymásra.

- Te is rossz evő vagy? - fordult most Ivanov Nasztyenkához. - Petruskát utánozod? Rendesen egyél, mert kicsi maradsz...

- Én már nagy vagyok.

A sütemény kisebbik felét megette már a kislány; a nagyobbikat félretette, s betakarta a szalvétájával.

- Mit csinálsz, Nasztya? - nézett rá az anyja -, kenjek vajat a tésztádra?

- Nem kell, már jóllaktam.

- Egyél. Mire tartogatod ezt a süteményt?

- Szemjon bácsinak. Majd jön. Ezt meghagyom. Nem a tietek a sütemény, az enyémből hagytam meg. Elteszem a vánkos alá, nehogy kihűljön.

A kislány lemászott a székről, az ágyhoz ment, s a szalvétába csomagolt tésztát a párna alá dugta.

Az anyjának eszébe jutott, hogy május elsején ő is ott tartogatta a friss süteményt, hogy meleget adhasson Szemjon Jevszejevicsnek.

- Ki ez a Szemjon bácsi? - kérdezte Ivanov a feleségét.

- Nem tudom, kicsoda... Jár ide a gyerekekhez valaki, a feleségét meg a gyerekeit megölték a németek. Ideszokott a mieinkhez, eljátszik velük.

- Játszik? - csodálkozott Ivanov. - Mit játszik itt? Hány éves?

Petruska lopva a szüleire pillantott; az anyja nem felelt az apjának, csak Nasztyenkát nézte szomorú szemmel, az apja meg felállt az asztaltól, és keserű mosollyal cigarettára gyújtott.

- Mutassátok, miféle játékokkal szórakoztat benneteket ez a Szemjon bácsi - kérdezte Petruskától később az apa.

Nasztya felmászott egy székre, hogy elérje a komód tetejét, s kis könyvet nyújtott onnan az apjának.

- Tessék, meséskönyv. Ebből olvas Szemjon bácsi. Ez itt a bolondos mackó. Ivanov elvette a meséskönyvet, s találomra belelapozgatott. Képeket látott a könyvben, a Miska mackót, a mesebeli kiságyút, meg azt az erdei házikót, amelyben a Vasbanya és az unokája fonják a lent.

Petruska megint a kemencénél talált teendőt: sürgősen elzárta a kéményt, különben az összes meleget kihúzza a szobából.

- Szemjon Jevszejevics idősebb nálad - mondja közben az apjának. - Sokat segített rajtunk, éljen csak...

Aztán, ki tudja, milyen meggondolásokkal, kinézett az ablakon a fiú, s megjegyezte, hogy egész másforma felhők úsznak most az égen, mint tavaly szeptemberben.

- Mintha ólmos felhők volnának, úgy lehet, hó lesz! Jól megjárjuk aztán, mi lesz, ha reggelre beáll a tél? Akkor lesz csak sok dolgunk, a krumplink mind kint van még a földben, még semmi sincs betakarítva... Hát, így állunk!

Ivanovra bántóan hatottak a fia szavai, de egyre jobban elbátortalanodott a jelenlétében. Ki akarta faggatni az asszonyt, ki az a Szemjon Jevszejevics, mire fel jár ide két év óta, s ugyan kihez: Nasztyához, vagy hozzá, a csinos feleségéhez - de Petruska megint a háztartás gondjaira terelte az asszony figyelmét:

- Add ide, anyu, a holnapi kenyérjegyet, a petróleumutalványt is készítsd ki, holnap adnak rá utoljára, meg aztán faszenet is kellene hozni; persze, elvesztetted a zsákot, ott meg nem csomagolják be nekünk, keresd meg azt a zsákot, vagy varrjál valamilyen rongyból másikat, semmire sem megyünk zsák nélkül! Nasztyka a kútra vigyázzon, senkit se engedjen az udvarba vízért, különben kimeregetnék az egészet, mi meg majd anélkül maradunk a télen, a húzókötelünk is rövid lesz, ha mélyebbre húzódik, nem szophatjuk a havat helyette, ha meg fel akarnánk olvasztani, az összes tűzifánk elpocsékolódik rá...

A keze is járt Petruskának beszéd közben: felsöpörte a padlót a kemence körül, összerakta az edényeket, aztán kivette a forró levesesfazekat.

- Süteménnyel kezdtük, most jön a leves, finom káposztaleves, hússal. Apa, holnap reggel menj el a járási szovjetbe, meg a katonai parancsnokságra, hamarabb kapunk élelmiszerjegyet, ha előbb jelentkezel.

- Elmegyek - egyezett bele az apa.

- Okvetlen, de el ne felejtsd ám, baj lesz, ha elalszol reggel, és elfelejted.

- Elmegyek, mondom.

Megint asztalhoz ültek, kiszedték a gőzölgő káposztalevest, s szótlanul enni kezdték. Apa és anya, még Petruska is nyugodtan ült a helyén, a véletlenül elejtett szavakkal sem akarták megzavarni a háború utáni első közös ebédjük csendes békéjét. Aztán Ivanov megkérdezte feleségét:

- Hát a ruháitok, Ljuba? Ugye, elszakadtak?

- A régit elszaggattuk, mindenből újat vehetünk – mosolygott az asszony. - Mindent ráadtam a gyerekekre, az öltönyödet, két nadrágodat, még az alsóneműdet is átalakítottam nekik. "Tudod, ruhára már nem maradt pénzünk. Nem járhattak meztelenül.

- Jól tetted, ne sajnáld a gyerekektől.

- Nem sajnáltam. Még a kabátomat is eladtam, amelyiket te vettél. Azóta pufajkában járok.

- Rövid a pufajkája, megfázik benne - szólt közbe Petruska.

- Elmegyek fűtőnek a fürdőbe, legelőször kabátot veszek neki a fizetésemből. A piacon kéz alatt árulnak, a múltkor alkudtam is egyre, éppen neki való lett volna…

- Megleszünk nélküled, meg a te kereseted nélkül is – nyugtatta az apja.

Ebéd után Nasztya üreges szemüveget tett az orrára, az ablakhoz ült, s az anyja kötött kesztyűjét kezdte stoppolni. Elkel már a kesztyű az egyujjas alá, hisz anya a hideg őszi napokon is kint dolgozik a szabad ég alatt. Petruska mérgesen a húgára nézett:

- Ne bolondozz, ez a Szemjon bácsi szemüvege!

- Az üveg fölött nézek.

- Akkor is. Látom én. Elrontod a szemedet, s ha megvakulsz, egész életedben a más nyakán meg nyugdíjon kínlódhatsz. Veszed le rögtön, nem hallod! A kesztyűt is tedd le, majd anyu megstoppolja, vagy én, ha ráérek. Hozd elő a füzetedet, rajzolgass vonalkákat, különben mindent elfelejtesz, olyan régen tanultál utoljára!

- Nasztya is iskolás már? - csodálkozott az apa.

- Dehogy, Nasztya még kicsi, de Petruska mindennap ad neki leckét - újságolta az asszony -, most a vonalakat gyakorolják. Számolni tanulnak, tökmagokon, a betűkkel meg az ő segítségével ismerkedik.

Nasztya letette a kesztyűt, füzetet és tollat vett elő a komódfiókból. Petruska végre megnyugodott; minden a megszokott rendben megy itthon. Magára öltötte az anyja pufajkáját, kiment az udvarra, hogy elkészítse a holnapi tűzrevalót, amit éjszaka még a kemence mögött szárítgat majd, hogy másnap jobban s kiadósabban melegítsen.

Ljubov Vasziljevna este korán megvacsoráztatta a családot.

Egész nap arra várt, hogy hamar elaludjanak a gyerekek, s kettesben maradhasson a férjével. De sokáig nem nyomta el őket az álom. A kislány, akit a díványra fektetett, egyre az apjára bámult a takaró alól, Petruska meg, aki télen-nyáron az orosz kemence tetején aludt, nyugtalanul forgolódott, nyöszörgött, még motyogott is magában, s jó sokára nyugodott csak meg. Késő éjszaka lett, mire a kislány behunyta fáradt szemét, s egyenletes szuszogás hallatszott a kemence tetejéről is.

Petruska mindig ébren aludt, attól félt, hogy éjszaka is történhet valami, s mi lesz, ha nem veszi időben észre. Tűz üthet ki, rablók törnek a házra, az anyja nem csukja be rendesen az ajtót, s az egész meleg kiszökik a szobából. A szülők szóváltására ébredt fel ezen az éjszakán. Hány óra lehetett? Éjfél, vagy hajnal felé járt már? Az apja meg az anyja nem aludtak.

- Ne hangoskodj, Aljosa, felébrednek a gyerekek – suttogta az anyja. - Ne szidd, jó ember ő, szerette a gyerekeidet...

- Nem szorulnak a szeretetére. Eléggé szeretem én a gyerekeimet... Nézd csak, megszerette a más gyerekeit! Hazaküldtem a pénzemet, magad is kerestél, mire kellett még ez a Szemjon Jevszejevics? A véred nem hagyott nyugton talán?... Aj, Ljuba, Ljuba, nem hittem volna rólad. Szégyent hoztál a fejemre...

Az apa elhallgatott, aztán pipára gyújtott.

- Mit akarsz, Aljosa, miket beszélsz! - kiáltott fel az anya. - Mindent megtettem a gyerekekért, alig betegeskedtek valamit, testben nem sovány egyik sem...

- Hát aztán! Más asszony négy gyerekkel maradt itthon, azok sem élnek a mieinknél rosszabbul, felnevelték ott is a gyerekeket. Mi lett ezzel a Petruskával? Okoskodik, mint egy kis öreg, de olvasni biztosan elfelejtett közben.

Petruska nagyot sóhajtott a kemence tetején, s alvást színlelve horkolt, hogy hallgatózhasson tovább.,,Az hát, kis öreg, neked bezzeg jó sorsod volt, a készből ettél” - gondolta.

- A legfontosabbat, a legnehezebbet megismerte már az életből, mindent rá lehet bízni - védte az anyja Petruskát. - A tanulásban sem maradt el.

- Ki neked ez az ember, ez a Szemjon? Eleget kerülgettük már a dolgot...

- Jó ember.

- Szereted, ugye?

- Aljosa! Két gyerekem van...

- Egyenesen válaszolj!

- Téged szeretlek, Aljosa. Régóta anya vagyok csupán, asszony csak teveled voltam, de olyan régen, Aljosa, talán el is felejtettem már.

Az apa hallgatott, a pipája világított néha a sötétben.

- Utánad vágyakoztam én, Aljosa... Igaz, itt voltak mellettem a gyerekek, de hát a gyerekek is mások. Mindig vártalak, hosszú, szörnyű évek teltek el, alig tudtam magamhoz térni reggelenként.

- A foglalkozása micsoda, hol dolgozik?

- Nálunk a gyárban, anyagbeszerző.

- Világos. Tolvaj.

- Nem tudom, mi... De nem tolvaj. Mindenkije elpusztult Mogiljovban. Három gyereke, menyasszony lánya...

- Ez nem fontos. Új családot talált helyettük, formás fiatalasszonyt. Nem kell az ilyent félteni.

Pillanatokig csönd volt.

- Rólad mesélt a gyerekeknek, Aljosa - küszködött a sírással az asszony -, arról mesélt, hogyan harcolsz értünk, szenvedsz...

Azt kérdezték tőle: „Miért szenved értünk édesapám?” Azt mondta nekik: „Mert a ti édesapátok jó ember.”

Az apa felnevetett, majd kiütötte pipájából a parazsat.

- Jópofa ez a Szemjon Jevszej. Sohasem látott még, de azért dicsérget.

- Nem látott, de mindenféle történetet kitalált, hogy a gyerekek emlékezzenek rád, szeressenek.

- Senki se kérte rá. Azt hitte, ezzel hamarabb levehet a lábadról. Mit akart tőled?

- Talán mert olyan jó ember, Aljosa, azért törődött velünk. Mit akarhatott volna?

- Ostoba vagy te, Ljuba, már megbocsáss a kifejezésért. Számítás nélkül semmit sem tesznek.

- Mindig hozott valamit a gyerekeknek. Hol egy kis édességet, máskor meg fehér lisztet, cukrot, a múltkorában nemezcsizmát szerzett a kislánynak, de kicsit nagyobb kellett volna. Egyáltalán semmit sem fogadott el tőlünk. Hiszen éppen mi sem szorultunk a segítségére, addig is megvoltunk valahogy, ő meg azt mondta: könnyebb a lelkének, ha gondoskodhatik valakiről, könnyebben elviseli családja pusztulását. Ha megismered, magad is belátod majd, nem úgy van, ahogy most gondolod.

- Ki hiszi el ezt a sok butaságot? Tisztára bolondnak tartasz? Nem kellesz nekem így, Ljuba, élni szeretnék még.

- Maradj itt köztünk, Aljosa.

- Köztetek? Úgy érted, hogy veled, meg azzal a Szenykával?

- Nem, Aljosa. Többé nem jön el hozzánk, megmondom neki, hogy ne jöjjön többet.

- Szóval, nem akarsz vele többször? Hát ilyen vagy, Ljuba, mind ilyenek vagytok.

- Hát ti milyenek vagytok? - emelte fel a hangját az anya. - Miért, hát milyenek vagyunk? Én is milyen voltam? Éjjel-nappal dolgoztam, tűzálló téglát gyártottunk a mozdonyokba. Elcsúnyult az arcom, a koldusok is elkerülnének, olyan lettem. Szenvedtem én is eleget, a gyerekek miatt is. Előfordult, hogy mire hazaértem, sötétség meg hideg fogadott mindenhol, ennivalónk sem volt, éheztek a gyerekek. Az elején még semmihez sem értettek, most már boldogulnak egyedül is. Petruska is kisgyerek volt... Akkor kezdett Szemjon Jevszejevics bejárni hozzánk. Jött, elüldögélt a gyerekekkel. Olyan egyedül él a világon. „Ha megengedné - kérte -, elmennék magához látogatóba, melegednék ott egy kicsit.” Minálunk is hideg van, fűteni is alig tudunk, olyan nedves a fánk, mondom. Ő meg: „Nem baj, miattam akár be se gyújtsanak, elleszek kicsit a gyerekek között, attól fölenged lelkében az ember.” Mondtam neki, csak jöjjön, legalább nem ijedeznek a gyerekek magukban. Aztán én is megszoktam, örültünk, hogy idejárt. Mindig eszembe jutottál, amikor ránéztem, hogy mégis te vagy a mienk... Szomorú volt nélküled az életünk, gondoltam, hadd legyen velünk valaki, talán könnyebben telik majd az idő. Az az idő úgysem számít, amikor nem vagy itthon!

- Aztán? Tovább!

- Nincs tovább. Hazajöttél, Aljosa.

- Na, jól van, ha már így történt. Aludjunk.

Most az anya könyörgő hangját hallotta a fiú.

- Ne aludjál még. Beszélgessünk, annyira örülök, hogy itthon vagy.

„Sosem alszanak már el - mérgelődött magában a fiú - örüljenek, hogy kibékültek végre. Anyu is abbahagyta a sírást, azt hiszi, nyugodtan szórakozhat, reggel meg elkésik a munkából.”

- És ez a Szemjon szeretett? - folytatta az apa. -;

- Várj, megigazítom Nasztyán a takarót, megfázik, ha kitakarózik álmában.

Az anya betakargatta a kislányt, megállt a kemence mellett, figyelte, alszik-e a fiú. Petruska hangosan szuszogott, az asszony visszafeküdt az ágyba.

- Azt hiszem, szeretett. Kedvesen nézett rám mindig. Pedig milyen vagyok én most? De hát valakit szeretnie kellett, olyan keserű lett a sorsa.

- Legalább megcsókoltad volna, ha egyszer idevetette a rossz sorsa - mondta szinte barátságosan az apa.

- Még csak az hiányzott! Ő kétszer is megcsókolt, én akkor sem akartam.

- Akkor meg hogy, ha nem akartad?

.- Nem is tudom már, azt mondta, elfelejtkezett magáról, a feleségére gondolt, akire hasonlítok egy kicsit.

- Ő meg énrám hasonlítana?

- Nem, nem hasonlít rád. Rád senki sem hasonlít, Aljosa, tebelőled csak egy van, Aljosa.

- Azt mondtad, egy? Eggyel kezdjük a számokat is: egy, aztán kettő.

- Az arcomat csókolta meg, az nem számít.

- Nem mindegy?

- Szerintem, nem... Mit tudsz te a mi életünkről!

- Mit tudok? Végigverekedtem a háborút, közelebbről láttam a halált, mint most téged...

- Verekedtél, én meg itt senyvedtem utánad, állandóan remegett a kezem a sok izgalomtól, de a gyárban helyt kellett állnom, hogy etethessem a gyerekeket, meg az országnak is az kellett, a fasiszták ellen...

Halkan, nyugodtan beszélt az anya, csupán a szíve sajgott, s Petruska sajnálta egyedül, ő tudta, mit állt ki értük az anyja, a lábbelijüket is maga foltozgatta, hogy az se kerüljön pénzbe, pár marék krumpliért villanyfőzőket javított a szomszédoknak...

- Nem bírtam már azt az életet, a szívem szakadt meg utánad. Tudom, belehaltam volna, ha tovább tart még, belehaltam volna, hiába a gyerekek... Én is vágytam még valamire, ami hiányzott, valami másra, valami örömre, hogy aztán könnyebb legyen az élet. Egy ember azt mondta akkor, hogy szeret, s olyan jó volt hozzám, mint te voltál valamikor régen.

- Már megint ez a Szemjon?

- Nem, másvalaki. A járási szakszervezeti bizottság instruktora, a kiürítéskor került ide.

- Mit bánom én, akárki. Ő aztán megvigasztalt?

Petruska semmit sem tudott az instruktorról, s azon is csodálkozott, hogy eddig sohasem hallott róla. „Lám, anyánk is megéri a pénzét” - suttogta magában.

Az anya meg azt felelte:

- Dehogyis vigasztalt, nem találtam én abban vigasztalást, csak rosszabb lett utána. A szívemben vágyódtam az után az ember után, mert a szívemnek hiányzott valaki, de amikor közel került hozzám, úgy egészen közel, nekem az semmit sem számított, az itthoni bajokra gondoltam közben, s azt is megbántam már, hogy engedtem neki. Akkor már tudtam, hogy csak veled lehetek boldog, csak akkor nyugodhatok én meg, ha te közeledsz hozzám. Senkinek sem adhatom én magam, csak teneked, még a gyerekek miatt sem... Maradj itt, Aljosa, szépen élhetünk még!

Petruska mocorgást hallott; az apja felkelt az ágyból, megint pipára gyújtott, s a székre ült.

- Hányszor voltál vele, úgy, egészen közel?

- Csak egyszer. Többször nem. Miért, mit gondoltál?

- Ahányszor jólesett, nem az én dolgom. Nekem meg ilyeneket mondasz, hogy a gyerekeink anyja, meg hogy egyedül csak az én asszonyom voltál, az is régen...

- Igaz is, Aljosa...

- Mi igaz, hát akkor mi az igazság? Azzal is asszony voltál.

- Nem voltam én asszonya neki, akartam volna, de nem tudtam... Úgy éreztem, megveszek utánad, azt akartam, legyen velem valaki, annyira voltam. A gyerekeket se szívelhettem már, pedig értük, magad is tudhatod, mindent elviselnék, az utolsó csepp véremet is odaadnám!

-. Várjál csak! Ezzel a másikkal, ezzel a Szenykával sem találtál örömökre. Mégsem vesztél meg, mégsem pusztultál el?

- Élek, nem pusztultam el.

- Megint hazudtál. Mi neked akkor az igazság?

- Nem tudom - sóhajtotta az anya -, én már semmit se tudok

- Majd én megmondom. Kicsivel talán többet tudok nálad, többet láttam az életből. Egy dög vagy te, semmi más.

Az anya nem szólt. Az apa nehéz, sűrű lélegzése hallatszott, aztán a hangja:

- No, hát megjöttem. Megúsztam a háborút golyó nélkül, te aztán szíven találtál... Miattam élhetsz ezután is Szenykáddal. Kiröhögtettél, bolondot csináltál belőlem! Mi vagyok én, paprikajancsi? Ember vagyok én is...

Az apa összeszedte ruháit a sötétben, felöltözködött, meggyújtotta a petróleumlámpát, s az asztalhoz ülve, idegesen felhúzta a karóráját.

- Négy óra - jegyezte meg. - Sötét van még. Azt tartják: sok az asszony, de feleség egy sincs.

Megint csönd lett. Nasztya ütemesen szuszogott a díványon, Petruska párnájához lapult a meleg kemencén, s még horkolni is elfelejtett.

- Aljosa! - szólt békítően az asszony -, Aljosa, bocsáss meg.

Petruska mély sóhajtást, utána üvegcsörömpölést hallott, s nyomban homályosabbá változott a szoba, az asztalon meg füstölögve világított tovább a lámpa. „Összetörte a lámpaüveget, nem kapunk majd másikat” - mérgelődött a gyerek.

- Elvágta a kezedet - mondta az anya -, vérzik, kösd be egy törülközővel, a komódban találsz.

- Hallgass! - kiáltott rá az apa. - A hangodat sem kívánom hallani . - Ébreszd fel a gyerekeket, most rögtön! Keltsd fel őket, azt mondtam! Megmondom nekik, kicsoda az anyjuk. Hadd tudják meg!

Nasztya ijedten sikoltott fel, aztán magához tért kicsit, s pityegve az anyjához kéredzkedett, mert máskor is ott szokott melegedni mellette. Petruska a lábát lelógatva a kemence szélére ült, s felháborodva hangoskodott:

- Aludjatok már! Minek keltettetek fel? Nincs még reggel teljesen sötét az udvar. Mit zajongtok itt? Az a lámpa minek ég?

- Aludj, kis Nasztya, aludj, mindjárt odamegyek hozzád - ült fel az ágyon az asszony. - Te meg feküdj vissza, Petruska, ne szólj többet.

- Akkor ti miért kiabáltok? Mit akar apa?

- Mi közöd hozzá, mit akarok! ! Hát ki vagy te itt? – dohogott Ivanov.

- Összetörted a lámpaüveget? Anyut ijesztgeted? Úgyis elég sovány, mindig üresen eszi a krumplit, a Nasztyáéra önti az olajat.

- Tudod, mit csinált anyátok?

- Aljosa! - rémült el az asszony.

- Tudom hát, tudok én mindent. Téged siratott, téged várt, most itthon vagy, mégis sír. Csak te tudnád azt, amit én!

- Mit értesz te még a világból, semmit! - mordult Petruskára az apa. - Csak a szád nőtt meg neked is!

- Te nem értesz semmit, nem én. Élnünk kell, elég bajunk van, ti meg veszekedtek, mint a bolondok...

Petruska elhallgatott; a vánkosába fúrta a fejét, s magatehetetlenül, hangtalanul sírni kezdett.

- De korán a fejünkre nőttél! Nekem különben mindegy, azt csinálsz itt, amit akarsz...

Petruska letörölte a könnyeit.

- Micsoda apa vagy te is, felnőtt ember létedre ilyeneket mondasz, hiába voltál a fronton... Nézz be holnap a rokkantak szövetkezetébe, a pultnál van egy ember, Hariton bácsi, ő árulja a kenyeret, pontosan megméri mindenkinek. Hariton bácsi is a frontról jött haza. Eredj, kérdezd meg tőle, mindenkinek elmondja az esetét, én is hallottam. Anyuta néni meg, a felesége kitanulta a gépkocsivezetést, most a kenyeret szállítja, rendes asszony, nem lopna a kenyérből, olyan rendes. Neki is volt valakije, odajárt hozzá, ott kosztolódott. Ennek az ismerősének kitüntetései vannak, most meg egy olyan áruházba tették vezetőnek, ahonnan a többi boltokba viszik az árut. Ilyen nagy ember lett, félkezű létére.

- Hallgass már el, aludj inkább, mindjárt világosodik – szakította félbe az anyja.

- Nem hagytok aludni... Soká jön még fel a nap. Ezzel a félkezűvel állt össze Anyuta néni, jobban éltek ketten. Hariton meg a háborúban, ott kiélhette magát, de amint hazaért, rögtön a feleségére támadt. Egész nap káromkodott mérgében, éjszaka meg ivott-evett, Anyutának pedig egy falat sem ment le a torkán. Szitkozódott, mocskolódott Hariton, míg bele nem fáradt, akkor aztán azt mondta a feleségének: „Nem sokra mehettél azzal a félkezűvel, különbet is találhattál volna a buta fejeddel. Számold csak össze, hánnyal volt nekem dolgom, míg oda voltam! Volt egy Glaskám, Aproszkám, Maruszkám, még egy Nyuska is volt, ráadásul egy Magdalinka.” Aztán kinevette saját magát Hariton bácsi, s mivel Anyuta néni sem állhatta tovább a marakodást, szépen kibékültek, most már Anyuta néni dicsekszik a férjével, hogy nála különb nincs a világon, rengeteg fasisztát elpusztított, itthon meg alig van nyugta az asszonyoktól. Hariton bácsi mindent elmond a boltban, szép békésen élnek azóta, azt mondja: „Becsaptam pedig az asszonyt, nem volt énnekem se Glaskám, se Nyuskám, se Aproszkám, Magdalinkát még messziről sem láttam, katona voltam én, nem értem rá cicázni, egész szívvel harcoltam a hazámért. Anyuta ijesztgetésére találtam ki az egész mesét...” Feküdj vissza te is, apa, aludjál, fújd el a lámpát, ne pillogjon itt üveg nélkül...

Ivanov meglepődve hallgatta Pjotr történetét. „A kutya kölke - így magában -, azt hittem, még az én Másámat is előhozza.”

Petruska fáradtan ásítozott, aztán horkolni kezdett, végre igazából elaludt.

Mire felébredt, világos nappal volt már. Megijedt, hogy ilyen sokáig lustálkodott, és semmit sem végzett reggel óta.

Nasztya is otthon volt, a padlón ült, s az anyjától kapott képes meséskönyvét lapozgatta. Mindennap újból elővette egyetlen könyvét, s úgy tett, mintha olvasna belőle, még a sorokat is követte az ujjacskájával.

- Mit piszkítod egész délelőtt azt a könyvet? - ijesztett rá a fiú. - Tedd a helyére. Anyu hol van? Dolgozni ment?

- Oda - válaszolta csendesen a kislány, s összecsukta a könyvet.

A fiú körülnézett a házban.

- És apu hová lett? A táskáját is elvitte?

- Elvitte - ismételte Nasztya.

- Mondott valamit?

- Nem szólt egy szót sem, megcsókolta a számat és a szememet.

- Hajaj - mondta a fiú elgondolkodva. - Állj fel a padlóról! Gyere, megmosdatlak, felöltöztetlek, megyünk a városba.

Az apjuk a vonatot várta ebben az órában. Megivott már egy pohár vodkát, s megebédelt az útiellátmányából. Még éjszaka véglegesen elhatározta, hogy visszautazik Mása városába, megkeresi a lányt, s talán ott marad nála örökre. Az aggasztotta csupán, hogy sokkal idősebb a térmester lányánál, aki a természet illatait őrzi a hajában. Majd kiderül minden ha odaér, előre semmit sem tudhat az ember. Mégis reménykedett, hogy Mása megörül majd, ha meglátja. Egyelőre nem vágyott többre; fő, hogy megtalálta az új párját, s ráadásul még szép is a lány, vidám és jószívű. A többit majd meglátja később.

Nemsokára befutott a vonat, amelyik továbbmegy majd a nemrég elhagyott város felé. Ivanov fogta a táskáját s a lépcsőhöz ment. „Mása biztosan nem vár - gondolta. - Azt mondta, úgyis elfelejtem, sohasem látjuk többé egymást, s én most egész életre utazom hozzá.”

A kocsi előterében maradt, hogy a távolodó vonatról utoljára láthassa még ezt a kis várost, amelyben a háború előtt élt, amelyben gyerekei születtek... Aztán, ha majd a sínekre nyíló utcájukhoz ér a vonat, még egyszer megnézi azt az elhagyott házat is.

A vonat csendesen áthaladt az állomás váltóin, s a kopár őszi mezők felé tartott. Ivanov a lépcső kapaszkodójában fogódzkodva csak nézte az apró házakat, pajtákat, a tűztornyot az egykor annyira kedves város felett. Két magas gyárkéményt is látott a távolban; az egyik a szappan-, a másik a téglagyáré. Ott dolgozik Ljuba a présgépnél; éljen hát tovább, ahogy a kedve tartja, ő is él majd saját akarata szerint. Talán meg is bocsátott volna Ljubának, de mit ért volna az olyan bocsánat?

Hisz minden érzés, ami a feleségéhez kötötte, megkeseredett a szívében, s nem lehet megbocsátani az olyan asszonynak, aki mások csókjaiban kereste unalmára a vigasztalást, s hogy jobban teljen az idő, másoknak adta oda magát, míg férje a háborúban szenvedett valahol. Igaz ugyan, hogy Ljuba a nehéz élet, a szükség és a vágyakozás miatt került közelebb ahhoz a Szemjonhoz, vagy Jevszejhez, de mindezt nem lehet elfogadni a mentségére, legfeljebb az érzelmeit magyarázhatja ilyesmivel. A szükségből és a vágyakozásból keletkezik a szeretet, ha az ember semminek sem érezné szükségét, és semmire se vágyna a földön, sohasem szeretné meg az embertársát.

Ivanov már bement volna a kupéba, hogy lefeküdjön s aludjon egyet, azt a házat sem akarta már látni, amelyben a gyerekeit hagyta: minek kínozná magát feleslegesen. Egy pillantást vetett még előre, s rögtön meglátta a síneket keresztező mezei utat, amely odább az utcájukban folytatódott. Szekerekről elhullajtott szalma- és szénacsomók, fűzfagallyak s lótrágya tarkították ezt a széles földutat, amelyen alig járt valaki, csupán a hetivásárok napján népesítették be a városba igyekvő parasztok. Végig üresen kanyargott most is az út, csak távolabb, az utca végében futott két kisgyerek a vasút irányába: az egyik nagyobbacska, a másik még egészen apró, a nagyobbik kézen fogva vonszolta a kicsit, a kicsi meg, hiába igyekezett, el-elmaradozott a nagyobbik mögött. Az utolsó háznál megálltak, és az állomás felé lestek, mintha tanakodnának: arra menjenek-e, vagy ne. Aztán észrevették a személyvonatot, és futottak tovább az úton, egyenesen a sínek felé, mintha be akarnák érni a vonatot.

A kerekek csattogva hagyták el a mezei utat. Ivanov felvette a padlóról a táskáját; az járt az eszében, hogy felmászik a csomagtartóra, ott nyugodtabban alhat, nem zavarják az utasok. Vajon elérte-e a vonatot, legalább az utolsó kocsit, az a két gyerek? Hátranézett.

A gyerekek egymás kezét fogva még mindig futottak a vonat felé. Hirtelen felbuktak mind a ketten, de szaladtak tovább, amint felkeltek. A nagyobbik a vonaton tartotta a szemét, majd az egyik kezével integetni kezdett, mintha vissza akarna hívni valakit. Aztán megint elestek, s Ivanov akkor vette észre a nagyobbik gyerek felemás lábbelijét: nemezcsizma volt az egyik, kalocsni a másik lábán, ezért botladoztak hát annyit.

Ivanov behunyta a szemét, nem akarta látni, nem akarta átérezni az erőtlenül bukdácsoló gyerekek fájdalmát, s hirtelen mégis forróság öntötte el a mellkasát, s megborzongott a felismeréstől, hogy egész eddigi életében most tölti be először egész testét ez a szívéből áradó forróság. S egyszerre mindent megértett most a világból, sokkal közelebbről, a maga valóságában ismert fel mindent. Hiúságának, egyéni érdekeinek zárt sorompói között élte eddig az életét, most csupaszon állt a teljes élet előtt.

A kocsi lépcsőjéről még egyszer visszanézett az egyre törpülő gyerekekre. Már tudta, hogy az ő gyerekei. Petruska és Nasztya. Talán látták is őt, amikor a szekérutat keresztezte a vonat, s neki integetett, őt hívta haza az édesanyjukhoz a fia. Ő még akkor is másra gondolt, s nem ismerte meg a saját gyerekeit.

Petruskát és Nasztyát messze elhagyta már a vonat, Petruska még mindig fogta a kislány kezét, úgy húzta magával, s futottak a vonat után, a sínek mellett kitaposott, homokos ösvényen.

Ivanov először a csomagjait hajította le a vonatról, azután a legalsó lépcsőfokra lépett, onnan meg leugrott arra a homokos ösvényre, amelyen szaladtak elébe a gyerekei.

 

Gerencsér Zsigmond fordítása