DZSAN

 

 

1

 

 

A Moszkvai Közgazdaságtudományi Főiskola udvarán megjelent egy fiatalember, Nazar Csagatájev. Látszott rajta, hogy nem orosz származású. Csodálkozva körülnézett. Évekig járta ezt az udvart, itt múlott el az ifjúsága, de nem sajnálja – magasra emelkedett, a tudás csúcsára, ahonnan jól látható ez-az egész nyárba fordult világ, amelyet átmelegít a lenyugvó nap sugara.

Az udvaron itt-ott fű zöldellt, a sarokban szemétláda állt, odébb ócska deszkafészer, mellette pedig egy magányos, vén almafa, amelyet emberi kéz nem gondozott. A fa közelében jó százpudos, nem tudni, honnan származó kődarab hevert, még távolabb pedig egy XIX. századból való mozdony földbe süllyedt vaskereke.

Az udvar kihalt volt. A fiatalember leült a fészer küszöbére, és gondolataiba mélyedt. Az egyetem irodáján megkapta az igazolást diplomamunkája megvédéséről, magát a diplomát majd postán küldik ki később. Ide többé nem tér vissza. Körbejárta az udvaron levő haszontalan tárgyakat, megsimogatta őket: azt akarta, maga sem tudta, miért, hogy a tárgyak emlékezzenek rá, és szeressék. Bár ő maga nem hitt ebben. Gyermekkori emlékeiből tudja, hogy hosszú távollét után furcsa és szomorú dolog viszontlátni az ismerős helyet; még őrzi őket a szívében, de a mozdulatlan tárgyak már elfelejtették őt, nem ismerik fel, nélküle élték le tartalmas, boldog életüket, idegen a számukra, nyomorúságos, ismeretlen lényként áll előttük.

A fészer mögött vén park volt. Asztalokat állítottak most oda, villanyégőket szereltek fel, és különféle díszeket helyeztek el. A főiskola igazgatójának engedélyével ünnepi estet rendeztek ma abból az alkalomból, hogy másodízben hagyják el a főiskolát végzett közgazdászok és mérnökök. Az udvarról Nazar Csagatájev a diákszállóba ment, hogy pihenjen egy kicsit, és átöltözzön az ünnepségre. Lefeküdt az ágyára, és észrevétlen elaludt – a testi örömnek azzal a váratlanul jött érzésével, amelyet csak ifjúkorban tapasztal az ember.

Később, este, Csagatájev ismét lement a főiskola parkjába. Felöltötte jó állapotban levő szürke ruháját, amelyre a hosszú diákévek alatt nagyon vigyázott, és megborotválkozott a kis női kézitükör előtt. Minden vagyona a párnája alatt volt, és az ágya mellett álló éjjeliszekrényben. Mielőtt elment volna az ünnepségre, sajnálkozva benézett a szekrényébe; hamarosan ez is elfelejti őt, s Csagatájev ruhájának és testének illata örökre eltűnik ebből a deszkaládából.

A diákszállóban más főiskola diákjai laktak, ezért Csagatájev egyedül indult el. A parkban az egyik filmszínház zenekara játszott, az asztalok egyetlen hosszú sorban álltak, fölöttük fényszóró lámpák égtek, amelyeket a villanyszerelők a fák között kifeszített vezetékekre erősítettek. A nyári éjszaka sötét kupolaként magasodott az ünnepségre, az utolsó együttlétre összegyűltek feje fölött. A nyílt, langyos térség s az ég és a növényzet csendje különleges varázst adott ennek az éjszakának.

A zenekar játszott. A végzett főiskolások az asztalok körül ültek, készen arra, hogy szétszéledjenek a környező világba, s megteremtsék maguk számára a boldogságot. A hegedű hangja néha elgyengült, mintha nagyon-nagyon messziről hallatszana.

Csagatájevnek úgy rémlett, mintha valaki sírna, messze, a látóhatáron túl - lehetséges, hogy ott, abban a senki által nem ismert országban, ahol született, s ahol anyja él, vagy már holtan nyugszik.

- Gülcsatáj! - mondta hangosan.

- Mit jelent ez? - kérdezte a szomszédnője, a technológiai kar hallgatója.

- Semmit - mondta Csagatájev. - Gülcsatáj: az anyám, hegyi virág. Nálunk akkor adnak nevet az embereknek, mikor kicsik, és minden szépre hasonlatosak...

A hegedű ismét megszólalt, hangja már nemcsak panaszkodott, hanem hívott is - elmenni és nem térni vissza, mert a zene, még ha szomorú is, mindig a győzelmet hirdeti.

Csakhamar elkezdődött a tánc, a játék, a fiatalság szokásos ünnepsége. Csagatájev nézte az embereket és az éjszakai természetet; hosszú élet, munka és boldogság állt előtte.

Csagatájevvel szemben ismeretlen, csillogó fekete szemű fiatalasszony ült, nyakig zárt, kék ruha volt rajta, mint az öregasszonyokon, s ez suta bájt kölcsönzött neki. Nem táncolt, talán mert szégyellte magát, vagy mert nem tudott, és elragadtatással nézte Csagatájevet. Tetszett neki a férfi barna arca, keskeny, jóságos és egyben szomorú fekete szeme, amely mereven őrá irányult, széles mellkasa, amely titkos érzésekkel teli szívet rejtett, és lágy vonalú szája, amely képes sírni is. Az asszony nem titkolta rokonszenvét a férfi iránt, és rámosolygott; a férfi nem viszonozta. Az általános vidámság egyre fokozódott. A diákok - közgazdászok, tervesek és mérnökök - fogták az asztalon álló virágokat, füvet téptek hozzá a kertben, s ajándékot készítettek belőle barátnőiknek, vagy egyszerűen a dús hajukra szórták. A Csagatájev mellett ülő asszony eltűnt - ott táncolt most a park ösvényén tarka konfettivel behintve, és elégedett volt.

Az asztalnál maradt többi asszony is boldog volt, boldoggá tette őket a társak figyelmessége, a környező természet és az előttük álló hosszú és reményekkel teli jövő, amely a halhatatlanság érzését keltette bennük. Csak egynek a fején nem voltak virágok és szerpentinszalagok; senki sem fordult hozzá tréfás szavakkal, ő pedig szánalmasan mosolygott, hogy megmutassa, ő is részt vesz a közös vígságban, s ő is kellemesen és vidáman érzi magát. A szeme szomorú és türelmes volt, mint egy nagy, sértett gyermeké. Időnként óvatosan körülnézett, s miután meggyőződött róla, hogy senki sem figyel rá, gyorsan összeszedte a szomszéd székekről a virágokat és a színes papírokat, s észrevétlenül elrejtette. Csagatájev látta az asszony ténykedését, de nem tudta megérteni, miért teszi; unalmassá vált számára a hosszas ünnepség, s távozni készült. Az asszony, aki összegyűjtötte a másoktól lehullott virágokat, már elment valahová - az estét túlhaladta az idő, a csillagok megnőttek, beköszöntött az éjszaka. Csagatájev felállt, és elköszönt a közelében levő barátaitól - mostanában nem fogja őket viszontlátni.

Csagatájev a fák mellett haladt el, s észrevette az árnyékban azt a szomorú szemű asszonyt; az asszony nem látta őt, fejét előrehajtva éppen a hajára szórta a virágokat és szalagokat, aztán kilépett a fák alól a kivilágított asztalhoz. Csagatájev vissza akart menni, hogy felborogassa az asztalokat, kidöntse a fákat, s véget vessen ennek a vígságnak, amelyben ilyen szánalmas könnyek hullanak, de az asszony most boldog volt, sötét hajában rózsa díszlett, mosolygott, bár a szeme ki volt sírva. Csagatájev felkérte táncolni, bár ebben nem nagyon jeleskedett, az asszony viszont kitűnően táncolt, s vezette. Könnyei gyorsan felszáradtak, az arca megszépült, s bizalommal simult hozzá egyébként félénk teste, amelyből kései ártatlanság áradt, s illata kellemes és meleg volt, mint a kenyéré.

A vigalom virradatig tartott; aztán kiürült a park, szétszéledt a társaság. Csagatájev nekivágott új barátnőjével, Verával, a hajnalfényben úszó Moszkvának. A más vidékről származó Csagatájev úgy szerette ezt a várost, mint a szülőföldjét, és hálás volt, hogy hosszú ideig élhetett itt, megismerhette a tudományt, és sok kenyeret fogyaszthatott el szemrehányás nélkül. Ránézett az asszonyra, akinek az arca megszépült a távolban felkelő nap fényében.

Múlt az idő, az ég kitisztult, a nap bőségesen árasztotta a földre áldását - a fényt. Vera szótlanul lépkedett. Csagatájev időnként az asszonyra tekintett, s csodálkozott, miért tartják a többiek csúnyának, mikor szerény hallgatása is a fű némaságára, a meghitt barát hűségére emlékeztet. Most közelről látta arcán a fáradtság ráncait, szempillája mögött megbúvó szemét, duzzadt ajkát - azt a titokzatos tüzet, jóságot és erőt, ami ennek az asszonynak a lényében rejtőzött. Félelem fogta el az iránta érzett gyengédségtől, nem tudott volna semmit ellenére tenni, s még gondolni is szégyellt arra, hogy szép-e az asszony, vagy sem.

- Elfáradtam, hiszen nem aludtunk - mondta Vera -, búcsúzzunk el.

- Ugyan már - szólt Csagatájev. - Hamarosan elutazom, legyünk még együtt egy kicsit.

Mentek tovább a hosszú utcákon át, aztán megálltak.

- Itt lakom - mutatott Vera egy új, nagy lakóházra. vélek

- Menjünk fel. Maga lefekszik pihenni, én pedig elüldögélek egy kicsit maga mellett, aztán megyek.

Vera zavartan állt.

- No, jó - szólt végül, s felvezette a vendégét.

Szép, nagy szobája volt, egyszerű bútorokkal berendezve, de a szoba valami oknál fogva szomorúságot árasztott, nagy függönyök zárták el a világtól, unalmas volt, és olyan, mintha nem lakná senki.

Vera levette a felöltőjét, és Csagatájevnek feltűnt, hogy az asszony teltebb, mint amilyennek gondolta. Aztán Vera elkezdett keresgélni a konyhában ennivaló után, hogy megkínálja vendégét, Csagatájev pedig elmerült annak a két részből álló régi festménynek a szemlélésében, amely az asszony ágya felett függött. A festmény azt a kort ábrázolta, mikor a földet síknak tartották, az eget pedig közelinek. A kép egy hatalmas embert ábrázolt, aki a földön állva áttörte fejével az ég boltozatát, s válláig kiemelkedett a túlsó oldalon a kor különös végtelenségébe, és nézelődött. És oly sokáig szemlélte azt az ismeretlen, idegen térséget, hogy elfelejtkezett testének arról a részéről, amely az égbolt alatt maradt. A festmény másik fele ugyanezt ábrázolta, de más helyzetben. Az ember törzse elsorvadt, lefogyott, s valószínűleg el is halt, a leszáradt fej pedig gurult a túlvilágon, az ég bádoglavórhoz hasonló külső felületén, az új végtelenség kutatójának a feje ott gurult, ahol valóban nincs vég, s ahonnan nincs visszatérés a sivár, sík földre.

De Csagatájev számára most minden érdektelenné vált. Félénken megölelte Verát, aki háziasszonyi teendői közben hozzáhajolt, s gyengéd erőszakkal magához húzta az asszonyt, mintha olyan közel akarna hozzá bújni, amennyire csak lehetséges, hogy felmelegedjen, és megnyugodjon. Vera azonnal megértette a férfit, és nem lökte el magától. Kiegyenesedett, lehajtotta a fejét, és elkezdte simogatni erős szálú, fekete haját, közben elfordította az arcát, de a könnyei mégis rá-ráhullottak Csagatájev fejére, és ott felszáradtak. Vera hangtalanul sírt, igyekezett nem változtatni arcvonásain, nehogy szipogni kezdjen.

- De hiszen én állapotos vagyok - mondta.

- No és aztán! - válaszolt Csagatájev megbocsátón, szívében bátor volt, mint a halálraszántak.

- Nem! - mondta szomorúan Vera, ruhája ujjával törölgetve és elrejtve kisírt szemét. - Nem! Semmit sem tehetek.

Csagatájev békén hagyta az asszonyt. Neki elég volt, ha a közelében lehetett, foghatta a kezét, és megkérdezhette, miért sír, a fájdalomtól-e, vagy mert sértésnek vette a szándékát.

- Nemrég halt meg a férjem - mondta Vera -, a holtat pedig, tudja, milyen nehéz elfelejteni. És a gyerek, ha megszületik, nem fogja látni az apját, az anya pedig egyedül kevés neki. Ugye, hogy kevés?

- Kevés - bólintott Csagatájev. Majd én leszek az apja.

Átölelte az asszonyt, és elaludtak a napfényben, s az épülő Moszkva zaja, a mélység dübörgése, az utcai járműveken utazó lakosok veszekedése - mindez elhalt a fülükben; átölelve tartották egymást, s álmukban hallották egymás halk, szelíd lélegzését.

Estefelé, nem sokkal a hivatalos idő lejárta előtt jelentkeztek a közeli házasságkötő hivatalban. Két csokor virág között álltak; az anyakönyvvezető rövid beszéddel üdvözölte, majd felszólította őket, hogy az örök hűség jeléül csókolják meg egymást, és azt tanácsolta, hogy legyen sok gyerekük, hogy a forradalmi nemzedék ki ne haljon az idők végezetéig. Csagatájev kétszer megcsókolta Verát, és barátságosan elköszönt az anyakönyvvezetőtől, miközben arra gondolt, jó lett volna, ha ő is megcsókolja az asszonyt, s nem szorítkozik mereven hivatali teendőjére.

Ettől kezdve Csagatájev minden este meglátogatta Verát, aki már várta, és örült az érkezésének. Rögtön megölelték egymást, de Csagatájev nagyon gyengéd volt, óvta Verában a meghalt apa gyermekét. Aztán karonfogva sétára indultak az utcán, figyelmesen nézegették a kirakatokat, mintha sok mindent akarnának vásárolni, az eget fürkészték, amelyen szintén mindig történt valami, és semmit sem tévesztettek szem elől a körülöttük zajló események szakadatlan láncolatából, mivel a szerelem időszakában a szív annyira túl van terhelve, hogy állandóan le kell kötni különféle apróságokkal, hogy ne érezze munkája nehézségét.

Csagatájev azonban még nem volt igazi férje az asszonynak; Vera gyengéden és félőn mindig távol tartotta magától, nehogy megsértse, s nehogy odaadja magát neki. Talán félt, hogy a szenvedélyben elpusztul az a gyenge vigasz, amely oly váratlanul és furcsa módon jutott osztályrészéül; vagy csak egyszerűen ravaszkodott, józan számítással arra törekedve, hogy sokáig megőrizze férjében azt a tartós, meghitt melegséget, amelynél ő maga is melegedhet.

Csagatájev azonban Vera iránti érzéseit nem tudta csupán a lelki kötelékekre korlátozni, s egy alkalommal sírva fakadt az asszony előtt, amikor az az ágyon feküdt, látszólag tehetetlenül, de mégis mosolygón és legyőzhetetlenül.

 

 

2

 

 

A nyár folytatódott. Izzottak a hőségtől a Moszkva környéki tőzegmocsarak, esténként szinte állt a levegőben az égésszag, egybevegyülve a távoli kolhozok és mezők párolgó, langyos illatával, mintha a természetben mindenütt vacsorát készítenének. Csagatájev az utolsó napokat töltötte Verával: megkapta a megbízatást, el kellett utaznia szülőföldjére, az ázsiai pusztaság közepébe, ahol él vagy már régen halott az anyja. Gyerekkorában jött el onnan, tizenöt évvel ezelőtt. Idős anyja, a türkmén származású Gülcsatáj fejére tette a kucsmát, a tarisznyájába rakott egy darabka száraz kenyeret meg egy nádgyökér és más gyökerek lisztjéből sütött lepényt, aztán nádbotot nyomott a kezébe, hogy kísérje mint idősebb társa, és megparancsolta neki, hogy menjen.

- Eredj Nazar - mondta, mivel nem akarta, hogy holtan kelljen látnia ott, maga mellett. - Ha felismered apádat, ne menj oda hozzá. Ha meglátod a vásárokat, a gazdaságot Kunya-Urgencsében, Tasauzban, Hivában, te ne menj oda, kerüld el ezeket, menj messze, idegen emberek közé. Az apád maradjon ismeretlen ember a számodra.

A kis Nazar nem akart elmenni az anyjától Azt mondta neki, hogy ő megszokta a halált, és többé nem fél, hogy kevés ennivaló jut neki. De az anyja elzavarta.

Nem - mondta határozottan. - Én már olyan gyenge vagyok. hogy nem tudlak szeretni, élj egyedül. Én elfelejtelek téged.

Nazar sírva fakadt az anyja mellett. Átölelte sovány, hideg lábát, és sokáig állt, rátapadva a jól ismert, gyengülő testre; kicsi szíve megfájdult, és nehezen vert. Leült a föld porába, és így szólt az anyjához:

- Én is elfelejtelek téged, én sem szeretlek téged. Nem tudjátok táplálni a kisgyereket, így hát ha meghaltok, nem lesz mellettetek senki.

Lefeküdt arccal a földre, s elaludt könnyeinek és lélegzetének nedvességében. Aztán felébredt, egyedül volt. Anyja elment, a sivatag felől jelentéktelen, idegen kis szél jött – minden illat és eleven hang nélkül. Egy ideig békésen ült a fiú, ette az anyjától kapott kenyérdarabkát, nézelődött, és amire akkor gondolt, most, felnőttként már elfelejtette. Előtte volt a föld amelyen született, és élni akart. Gyermekkorának országa abban a fekete árnyékban terült el, amely a sivatagon túl kezdődött: a sivatag mély szakadékba ereszti le ott a földjét, mintegy sírgödröt készítve magának, és a száraz, szelek marta lapos hegyek körülveszik azt a völgykatlant, elzárják a napvilágtól, sötéttel és csenddel borítva be Csagatájev szülőföldjét. Csak a kései fény ér el oda és szomorú félhomállyal világítja meg a ritkás füvet a sápadt, szikes földön, amelynek mintha kiszáradtak volna a könnyei, de a bánata nem szűnt meg.

Nazar a mélybe ereszkedő sötét föld szélén állt; ott kezdődött a homoksivatag; boldogabb és derűsebb táj, a békés homokbuckák között még csendes időben is; gyermekkorának azon a tovatűnt napján messziről elűzött, síró kis vándorszellő bolyongott.

A kisfiú hallgatta a szellőt, a szemével is követte, hogy meglássa és kettesben legyen vele, de semmit sem látott, és akkor felkiáltott. A szellő eltűnt mellőle, és senki sem válaszolt kiáltására. A távolban megjelent az éjszaka; a sötét, mély földre, ahonnan kivezette őt az anyja, már árnyék borult, és csak a fehér füst pipált a nomádsátrakból és a földkunyhókból, ahol azelőtt élt. Nazar értetlenül tapogatta a lábát, a testét: létezik-e egyáltalán, ha egyszer senki sem emlékszik rá, senki sem szereti; semmire sem tudott gondolni, mintha eddig más, számára kedves emberek ereje és akarata által élt volna, akik már nincsenek, elűzték őt... Egy érdes ördögszekérbokor a szélcsendben is az oldalára dőlt, átfordult a homokban, és elhaladt mellette. A bokor poros volt, fáradt, s alig élt a sok munkától és a mozgástól; senkije se volt, se rokona, se közeli ismerőse, és mindig csak ment, ment tovább. Nazar megérintette tenyerével, és így szólt hozzá: „Veled tartok, unalmas nekem egyedül, gondolj rólam valamit, én pedig majd rólad. Nem akarok velük élni, nem hagytak meghalni, most hát haljanak meg maguk.” És a nádbotocskával megfenyegetett valakit, bizonyára az anyját, aki elfelejtette őt.

Nazar megindult az ördögszekér után, és ment egészen a sötétségig. Ott lefeküdt, és elaludt a gyengeségtől, kezével érintve a bokrot, hogy vele maradjon. Reggel felébredt, és megijedt, mert nem volt vele a bokor: továbbgördült éjjel, egyedül. Nazar már csaknem sírva fakadt, de észrevette, hogy ott mozog a közeli homokdomb tetején, és utolérte.

A szülőföld és az anyja régen eltűnt a szeme elől – hadd feledje el őket a szíve, mialatt megnő. Aznap a vándorló bokor elvitte Nazart a birkapásztorig, és a pásztor megitatta és megetette a fiút, a bokrot pedig a bothoz kötötte, hogy az is pihenjen. Hosszú ideig járkált Nazar a pásztorral, és nála élt, míg le nem hullott a hó; akkor a gazda elengedte a pásztort Csárdzsujba, mert a szeme erősen meggyengült, és a pásztor elindult a kisfiúval a városba, ahol átadta őt a szovjethatalomnak, mivel senkinek sem volt rá szüksége.

Sok esztendő eltelt, de ő semmit sem felejtett el, elvesztett anyját éppen úgy szerette, és a reá való emlékezés mindig örömmel töltötte el a szívét, mintha a gyermekkora még nem ért volna véget. Apját Csagatájev nem ismerte soha. A hivai expediciós csapatok orosz katonája, Ivan Csagatájev eltűnt mielőtt Gülcsatáj, Kocsmat fiatal felesége, akinek már volt két gyermeke, megszülte volna Nazart; a Kocsmattól származó gyermekek meghaltak még Nazar csecsemő korában, anyja mesélt róluk később, hogy éltek egykor. Kocsmat szegény volt, és jóval idősebb a feleségénél: abból élt, hogy eljárt a földesúri földekre Kunya-Urgencsébe és Tasauzba dolgozni, hogy legalább nyáridőben ellássa családját kenyérrel. Télen pedig szinte szüntelenül aludt az Uszty-Urt lábánál kiásott földkunyhóban. Óvta kevés erejét. Gülcsatáj pedig ott feküdt vele, ugyanazon nemeztakaró alatt; ő is melegedett és szunyókált a hosszú teleken, hogy kevesebbet egyen, közöttük pedig ott feküdtek a gyerekeik, amikor még életben voltak. Néha Gülcsatáj elment, szerzett füvet az ételhez, vagy elszegődött cselédnek Hivába. Egy alkalommal Hivában nem talált munkát; tél volt akkor, a gazdagok teáztak és sült bárányt ettek, a szegények pedig várták a meleget és a növények rügyezését. Gülcsatáj meghúzódott a piacon, evett ezt-azt, ami ott maradt a kereskedők után, de kéregetni szégyellt.

Ezen a hivai piacon vette őt észre Ivan Csagatájev közkatona, és mindennap kincstári ételt vitt neki. Gülcsatáj ette a komisz marhagulyást a kihalt esti piactéren, a katona pedig lassacskán megérintette őt, aztán megölelte. Az asszony lelkiismerete nem engedte, hogy viszonzásul a megvendégelésért elutasítsa a férfit; hallgatott, nem ellenkezett. Arra gondolt, vajon mi mással hálálhatná meg az orosz katona jóságát - nem volt semmije azon kívül, amit a természet adott neki.

 

 

- Mitől könnyes a szemed? - kérdezte Vera Csagatájevtől, elutazása napján.

- Eszembe jutott, hogyan nevetett rám az anyám, amikor kicsi voltam.

- No és, hogyan?

Csagatájev zavarba esett.

- Nem emlékszem . . . Örült nekem, és megsiratott . . . most az emberek nem mosolyognak úgy. Az ő könnyei boldog arcon ömlöttek.

Gülcsatáj elmesélte Nazarnak, hogy amikor a férje, Kocsmat, megtudta, hogy Nazar egy orosz katona fia, nem az övé, nem ütötte meg őt, és nem dühöngött, hanem csak szomorú lett, és elidegenedett mindenkitől. Elvonult, és kifújta a bánatát magából; aztán visszatért, és szerette Gülcsatájt, mint azelőtt.

Nazar Csagatájev utoljára ment sétálni Verával. Estére elviszi a vonat Ázsiába, Vera már felkészítette őt a messzi útra: megstoppolta a zokniját, felvarrta a hiányzó gombokat, kivasalta a fehérneműt, és többször is átnézett minden holmit, becézve és irigyelve azokat, amiért együtt utazhatnak a férjével.

Az utcán Vera megkérte Csagatájevet, menjen fel vele az ismetőseihez. Lehetséges, hogy félóra múlva örökre megszűnik szeretni őt.

Bementek egy nagy lakásba. Vera megismertette a férjét az idős asszonnyal, és megkérdezte:

- Kszenya itthon van?

- Itthon, itthon, éppen most jött haza - mondta az asszony.

A tágas, kitakarítatlan szobában egy tizenhárom vagy tizenöt éves fekete hajú kislány ült. Egy könyvet olvasott, és a copfja végét csavargatta.

Mama! - örvendezett, ahogy anyját meglátta.

- Szervusz, Kszenya! - mondta Vera.- Ez a lányom – mutatta be a kislányt Csagatájevnek.

Csagatájev megszorította a furcsa, kislányos és mégis nőies kezet; a kéz ragadós volt a piszoktól, mert a gyerekek nem egykönnyen tanulják meg a tisztaságot.

Kszenya mosolygott. Nem hasonlított az anyjára – az arca szabályos ifjú arc, kicsit szomorú és sápadt a növekedés fáradtságától. A két szeme más-más színű volt: az egyik fekete, a másik kék - ami szelíd kifejezést adott arcának, mintha Csagatájev szánalmas és bájos torzót látott volna. Csak a szája csúfította el Kszenyát, kikerekedő, vastag ajkú száj, akárha mindig ivásra csücsörítené; olyan volt ez, mintha a bőr ártatlan némaságán keresztül a felszínre tört volna valamiféle erős, pusztító növény.

Mindnyájan hallgattak a tisztázatlan helyzet miatt, bár Kszenya már mindent kitalált.

- Te itt élsz? - kérdezte a kislánytól Csagatájev.

- Igen, a papámnak a mamájánál - mondta Kszenya.

- És hol a papa, meghalt?

Vera oldalt állt, az ablakból Moszkvát nézte.

Kszenya felkacagott.

- Nem, mit gondol! Az én papám fiatal, a Távol-Keleten él, hidakat épít. Kettőt már felépített!

- Nagy hidakat? - kérdezte Csagatájev.

- Nagyokat... Az egyik függőhíd, a másik két tartópilléren és lesüllyesztett keszonon áll. Azok örökre eltűntek, elvesztek! - mondta örvendezve Kszenya. - Van is egy fényképem az újságból!

- A papád szeret téged?

- Nem, ő másokat szeret, minket a mamával nem akar szeretni.

Beszélgettek tovább: Csagatájev szívében homályos sajnálkozás ébredt - könnyed, szomorkás érzéssel ült ott, mint álomban vagy utazás közben. Elfeledkezve a hétköznapi életről, magához húzta Kszenya kezét, és sokáig kezében tartotta.

Kszenya félénken és csodálkozva ült, két különböző színű szeme gyötrődve nézett, mint két közeli és egymás számára ismeretlen ember. Vera oldalt állt, némán mosolygott a lányára és a férjére.

- Nem kell még indulnod a pályaudvarra? - kérdezte.

- Nem, nem utazom el ma - mondta Csagatájev. Ragaszkodást érzett Kszenya iránt, teljes értékű emberi rokonságot, és gondoskodni akart róla. Oltalmazó erő akart lenni a számára, apa és örökké tartó emlék a lelkében.

Csagatájev elnézést kért, és eltávozott egy félórára; különféle dolgokat vásárolt, és Kszenyának ajándékozta: ha ezt nem tette volna meg, sokáig sajnálta volna.

Kszenya megörült az ajándékoknak, az anya viszont nem.

- Kszenyának mindössze két ruhája van, és az utolsó pár cipője is szétment - mondta Vera. - Az apja semmit sem küld neki, én pedig csak nemrég dolgozom... Minek vásároltad ezeket a haszontalan dolgokat, minek ennek a kislánynak ez a drága kölni, ez a szarvasbőr táska, ez a színes fátyol?...

- No, mama, hagyd csak! - mondta Kszenya. - Ruhát a gyermekszínházban ingyen adnak nekem, aktivista vagyok, az úttörőcsapatban pedig hamarosan elkezdik a hegyi saruk szétosztását, cipő sem kell nekem. Hadd legyen táskám és fátyolom.

- Akkor is fölösleges - zsörtölődött Vera. - És neki is kell a pénz, messzire utazik.

- Nekem van elég - mondta Csagatájev. Elővett még négyszáz rubelt, és otthagyta Kszenya ellátására.

A kislány odament hozzá. Megköszönte Csagatájevnek az ajándékokat, kezet nyújtott, és így szólt:

- Nemsokára én is adok magának ajándékokat. Nemsokára beköszönt a gazdagság!

Csagatájev megcsókolta a kislányt, és elbúcsúzott tőle.

- Nazar, te már nem szeretsz engem? - kérdezte Vera az utcán. - Gyere, elválunk, mielőtt elutaznál... Láttad: Kszenya a lányom, te már a harmadik vagy nekem, és én harmincnégy éves vagyok.

Vera elhallgatott. Nazar Csagatájev csodálkozott.

- Miért ne szeretnélek téged? Te szeretted a másik két férjedet?

- Szerettem. A második meghalt, és én még most is siratom magamban. Az első pedig itthagyott a kislányommal; őt is szerettem, és hű voltam hozzá... Sokáig kellett férfi nélkül élnem, egyedül járni a vidám estekre, és magamnak szórni a fejemre a papírvirágokat.

- De miért ne szeretnélek téged?

- Kszenyát szereted, tudom... Amikor ő tizennyolc éves lesz, te harminc, esetleg valamivel több. Meg fogtok házasodni. Te csak ne hazudj nekem, és ne nyugtalankodj, megszoktam, hogy elveszítem az embereket.

Csagatájev megállt az asszony előtt, semmit sem értett. Nem az asszony keserűsége volt érthetetlen számára, hanem az, hogy Vera meg volt győződve róla: egyedüllétre van kárhoztatva, holott ő feleségül vette, és megosztotta vele a sorsát. Az asszony őrizte a bánatát, és nem sietett megválni tőle. Tehát a tudat mélyén és az ember szívében ott van az az ellenséges erő, amelytől elhomályosulhatnak az elevenen fénylő szemek az élet nyarán, az odaadó karok ölelésében, sőt, még gyermekeik csókjainak közepette is.

- Ezért nem éltél velem? - kérdezte Csagatájev.

- Igen, ezért. Hiszen nem tudtad, hogy ekkora lányom van, azt gondoltad, fiatalabb vagyok és tisztább...

- Hát aztán! Számomra ez közömbös...

Szótlanul mentek Vera lakásáig. Az asszony megállt a szoba közepén, nem vetve le a köpenyét, közönyösen és idegenül minden iránt, az emberek, a környező tárgyak iránt. Most odaajándékozta volna egész berendezését a szomszédasszonynak; ez a jótékony cselekedet kicsit megvigasztalta volna, és enyhítette volna a szenvedését.

- Mi legyen most velem? - kérdezte Vera saját magától.

Csagatájev megértette Verát. Átölelte az asszonyt, és sokáig így tartotta, hogy megnyugtassa, ha mással nem, teste melegével, mert a lelki fájdalom a legvigasztalhatatlanabb, és a szónak nem enged.

Lassacskán elszállt Vera bánata.

- Kszenya meg fog szeretni téged... Én nevelem, táplálom majd benne az emlékedet, hőst csinálok belőled. Bizakodj, Nazar, az évek gyorsan elszállnak, én pedig hozzászokom majd az elváláshoz.

- Miért kell megszokni a rosszat? - szólt Csagatájev; nem tudta megérteni, miért érzik az emberek a boldogságot valószínűtlennek, s miért akarják egymást csupán a szomorúságukkal vigasztalni.

Csagatájev már gyermekkorától kezdve megelégelte a keserűséget, most pedig, a tanulás után, amikor az emberek és a könyvek megtanították a harcra az emberi boldogságért, a bánatot förtelmes dolognak tartotta, s elhatározta, hogy szülőföldjén boldog életet teremt, különben nem tudná, mit tegyen az életben, és miért éljen.

- Nem baj - mondta Csagatájev, és megsimogatta Vera domborodó hasát, ahol a magzat feküdt, a boldog jövendő lakója.

- Szüld meg minél hamarabb, ő boldog lesz.

- Lehet, hogy nem - kételkedett Vera. - Lehet, hogy örökké szenvedni fog.

- Nem tűrjük tovább a boldogtalanságot - válaszolta Csagatájev.

- Ki nem tűri?

- Mi - mondta Csagatájev halkan és bizonytalanul. Valami oknál fogva szégyellt világosan beszélni, és enyhén elpirult, mintha titkos gondolata elítélendő lett volna.

Vera megölelte a férfit búcsúzóul, figyelte az órát, közel volt az elválás pillanata.

- Tudom, te boldog leszel, tiszta a szíved. Vedd majd magadhoz Kszenyát.

Az asszony szemébe könnyeket csalt a szerelem és a jövő iránti bizonytalanság; az arca ettől még csúnyább lett, aztán elöntötték a könnyek, és teljesen megváltozott, mintha távolról nézett volna, idegen szemmel.

 

 

3

 

 

A vonat régen elhagyta Moszkvát; már néhány napja tartott az utazás, Csagatájev az ablaknál állt, felismerte a helyeket, ahol gyermekkorában járt, bár lehet, hogy ezek a helyek mások voltak, csak nagyon emlékeztettek azokra. Ugyanolyan föld, sivár és megvénült, ugyanaz a szél fúj, mozgatva a síró fűszálakat, s a tér tágas és unalmas, mint a csüggedt, idegen lélek; Csagatájevnek kedve lett volna néha leszállni a vonatról, és gyalog menni, mint az a hajdani, mindenki által elhagyott gyermek. A gyermekkor és a régi világ azonban régen elmúlt. A kis sztyeppi állomásokon a vezetők képeit látta; ezek az arcképek gyakran amatőrmunkák voltak, és a kerítésre voltak ráragasztva. Valószínűleg kevéssé hasonlítottak azokra, akiket ábrázoltak, de (meglehet: úttörő kezek rajzolták) igaz érzésből fakadtak: Lenin úgy festett, mint egy öregember, a föld minden elhagyatott emberének jóságos apja; a művész azonban ösztönösen arra törekedett, hogy saját magára is hasonlítson az arckép, s ily módon nyilvánvaló legyen, hogy ő most már nem egyedül él a földön, vannak elődjei, van rokonsága - ezzel magyarázható, hogy a művészi erő felülkerekedett a hozzá nem értésen. És az állomásokon túlhaladva látni lehetett, ahogy az emberek túrják a földet, ültetnek valamit, vagy építettek, hogy helyet teremtsenek az életnek és hajlékot a hajléktalanoknak. Üres, kihalt állomásokat, ahol száműzetés az élet, Csagatájev nem látott; mindenütt dolgozott az ember, eltávolodva szívében az évszázados kétségbeeséstől, az apátlanságtól, a szegénységtől.

Csagatájev emlékezett anyja szavaira: „Menj messze, idegen emberek közé, és az apád maradjon ismeretlen ember a számodra.” Messzire ment, és most visszatér, az apját egy idegen emberben találta meg, aki felnevelte őt, gazdaggá tette a szívét, s most, miután megtanulta érteni az embereket, visszaküldi őt hazájába, hogy keresse meg és mentse meg az anyját, ha él, temesse el, ha elhagyottan és holtan fekszik a föld színén.

Az egyik éjjel megállt a vonat a sötét sztyeppen. Csagatájev kiment a kocsi peronjára. Csend volt, a távolban szuszogott a mozdony, az utasok békésen aludtak. A sztyepp sötétjében hirtelen felrikoltott egy madár, valami megijesztette. Csagatájev emlékezett erre a hangra sok év távolából, mintha a gyermekkora kiáltott volna panaszosan a néma sötétségből. Hallgatózott; egy másfajta madár mondogatott valamit gyorsan, aztán elhallgatott, az ő hangjára is emlékezett, de a nevét elfelejtette: talán mezei poszáta, talán vörösvércse. Csagatájev leszállt a vagonból. A közelben észrevett egy bokrot, odament hozzá, megfogta ágát, s így szólt: „Szervusz, kuján-szujuk!” A kuján-szujuk megrezdült az ember érintésétől, aztán ismét mozdulatlanul állt, mint azelőtt - érzéketlenül, álomban.

Csagatájev meg továbblépkedett. Mozgott és rikoltozott valami a sztyeppen, amelynek csak az avatatlan fül nem hallja hangjait. A föld ereszkedni kezdett lefelé, magas, kék fű nőtt rajta.

Csagatájev, izgalommal idézve emlékeit, a fűbe gázolt; a növényzet megremegett körülötte, különféle láthatatlan élőlények menekültek előle – egyik a hasán csúszva, a másik futva, ismét másik a szárnyain -, melyik hogy tudott. Addig némán ültek, de csak néhányan aludtak, korántsem mind. Oly sok dolguk volt, hogy a nappal láthatóan nem volt elég a számukra, vagy pedig sajnálták a rövid életet alvásra elpazarolni, és csak szenderegtek, fél szemüket lecsukva, hogy legalább az élet felét lássák, s hallják a sötétséget, és ne emlékezzenek a nappali gondokra.

Csagatájev hamarosan megérezte a nedvesség szagát; valahol a közelben tó volt vagy kút. Elindult arra, s csakhamar valamiféle alacsony növésű, nedvdús fűbe jutott, amely egy kis orosz ligethez hasonlatos volt. Csagatájev szeme hozzászokott a sötéthez, most már tisztán látott. Ott kezdődött a nádas; amint Csagatájev belépett, azon nyomban kiabálni kezdtek, felrepültek, fészkelődtek az ott lakók. A nádasban meleg volt. Az emlősök és a madarak nem mind menekültek el a félelemtől az ember közeledtére, a hangok után ítélve néhányan ott maradtak, ahol voltak. Csagatájev régtől fogva ismerte ezeket a hangokat, és most együttérzés fogta el ez iránt a nyomorúságos élet iránt.

A vonat hangtalanul megindult. Csagatájev utolérhette volna, de nem igyekezett; csak a bőröndje utazott tovább a fehérneműjével, de azt is visszakaphatja Taskentben. Csagatájev azonban úgy döntött, veszni hagyja, nehogy elterelje a figyelmét. Elaludt a fűben, nyugalomtól körülvéve, a földhöz simulva, mint régen.

Hét nap múlva érkezett Taskentbe, a rövidebb gyalogúton. Jelentkezett a pártbizottságon, ahol már régen várták. A bizottság titkára közölte vele, hogy valahol a Szári-Kamis, Uszty-Urt és az Amu-Darja deltájának körzetében egy különféle nemzetiségekből álló kis nomád nép bolyong és nyomorog. Vannak köztük türkmének, karakalpakok, néhány üzbég, kazah, perzsa, kurd, beludzsák, és még ki tudja, hogy kik. Régebben ez a nép szinte állandóan a Szári-Kamis medencéjében élt, onnan jártak el dolgozni a hivai oázisra, Tasauzba, Hodzsejmbe, Kunya-Urgencsébe és más távoli helyekre. Ennek a népnek a szegénysége és a kétségbeesése oly nagy volt, hogy a munkát, amely csak néhány hétig tartott évente, áldásnak tekintette, mert azokon a napokon lepényt, sőt rizst adtak enni. Szamarak helyett dolgozott az öntözésnél ez a nép, saját testével mozgatva a farudat, hogy felemelkedjék a csatornába a víz. A szamarat egész éven át etetni kell, a Szári-Kamisból való nép viszont csak akkor evett, amikor dolgozott, utána pedig elment. S a nép mégsem halt ki egészen, s a következő évben ismét megjelent, miután végiggyötrődte az évet valahol a sivatag mélyén.

- Ismerem ezt a népet, ott születtem - mondta Csagatájev.

- Ezért küldenek éppen téged oda - magyarázta a titkár. - Hogyan hívták ezt a népet, nem emlékszel?

- Nem hívták sehogy - válaszolta Csagatájev. - De ő adott magának nevet.

- Mi ez a név?

- Dzsan. Ez azt jelenti, hogy lélek vagy kedves élet. A népnek semmije sem volt a lelkén és a kedves életén kívül, amelyet az asszonyanyák adtak neki, mert ők szülték.

A titkár összehúzta a szemöldökét és elszomorodott.

- Tehát az egész vagyona... a szíve a keblében, és az is csak, ha ver...

- Egyedül a szíve - helyeselt Csagatájev -, egyedül az élete, a teste határán túl semmije sem volt. De az élete sem volt az övé, csak úgy tűnt neki.

- Beszélt neked az anyád arról, kik azok a dzsanok?

- Beszélt. Menekültek és árvák, és öreg, tehetetlen rabok, akiket elűztek. Aztán asszonyok, akik megcsalták a férjüket, és odaűzte őket a félelem, meg leányok, akiknek meghalt a szerelmesük, s ők nem akartak férjhez menni máshoz. És voltak még ott istentagadók, a világot kigúnyolók, gonosztevők...

De nem emlékszem mindre, kicsi voltam még.

- Utazz oda. Kutasd fel ezt az elveszett népet.

- Elutazom - egyezett bele Csagatájev. - És mit csináljak ott? Szocializmust?

- Hát mit, ha nem azt? - mondta a titkár. - A pokolban már volt a te néped, hadd éljen most a paradicsomban, minden erőnkkel segítünk rajta... Te leszel a mi teljhatalmú megbízottunk. Küldtek már oda valakit a járásból, de aligha csinált valamit is: úgy látszik, nem a mi emberünk...

Aztán a titkár ellátta Csagatájevet részletes utasításokkal és igazolvánnyal, majd elbúcsúzott tőle.

Csagatájev úgy gondolta, hogy Csárdzsuj közelében csónakba száll, és az Amu-Darján ereszkedik le szülőföldjére.

A taskenti postán levél várta Verától. Azt írta az asszony, hogy a gyermeke már hamarosan a világra jön, mert sokat mocorog, és néha elégedetlen.

 

De én kedveskedek neki, simogatom a hasamat, és közelebb hajolva hozzá - írta Vera - mondom neki: „Mit akarsz? Te ott melegben vagy és békében, igyekszem keveset mozogni, hogy ne ingereljelek, miért akarsz elmenni tőlem?...” Megszoktam őt, állandóan velem van, vele élek, mint a barátommal, mint ahogyan veled szerettem volna élni, és nem azért félek az ő születésétől, mert fájni fog, hanem mert ez lesz a mi örök időre szóló elválásunk kezdete: lábai, amelyekkel most rugdalózik, elsietnek majd az anyjától, és élete során egyre messzebb és messzebb fognak távozni, míg az én fiam el nem tűnik előle teljesen, az én kisírt szemem elől... Kszenya emlékszik rád, de bánkódik, hogy távol vagy, és nem is tudni, mikor jössz vissza. Nem haltál-e meg valahol?

 

Csagatájev küldött Verának egy képeslapot, hogy csókolja őt és Kszenyát - az ő különböző színű két szemét, és nemsokára visszatér; visszatér majd, miután boldoggá tette a népét.

 

 

4

 

 

Négy csónak állt útra készen, szövetkezeti árukkal megrakodva, Csárdzsujból Nikuszba. Csagatájev nem akart visszaélni a hatalmával, mert azzal nem sokra ment volna, hanem elszegődött hozzájuk segéd-folyamimatróznak. Megállapodott, hogy a hivai oázisig utazik velük, és ott partra száll.

A hajózás hosszú napjai következtek. Reggel és este a folyó arany áradattá változott a ferdén hulló napfénytől, amely áthatolt a vízen, a benne hömpölygő eleven iszapon. A folyóban vándorló sárga föld valahogy hasonlatos volt a kenyérhez, a virághoz és a gyapothoz, sőt még az ember testéhez is. Itt-ott a nádcsúcson tarka tollú, ismeretlen madár ült, izgatottan forgolódott, csillogtatta tollait az eleven napfényben, és fénylő, vékony hangon énekelt valamit, mintha már elérkezett volna az üdvösség minden élőlény számára. Csagatájevet a madár Kszenyára emlékeztette, arra a felemás szemű, kicsi nőre, aki most rá gondol.

Tizennégy nappal később Csagatájev partra szállt a hivai oázisnál, a főmatróztól munkabért és köszönetet kapott.

Miután néhány napot Hivában töltött, elindult gyermekkora útján szülőföldjére, Szári-Kamisba. Elhalványult jelek emlékeztették az útra: a homokdombok most alacsonyabbnak tűntek, a csatorna sekélyebbnek, a legközelebbi kúthoz vezető út rövidebbnek. Ugyanaz a nap fénylett most is, csak nem állt olyan magasan, mint hajdan, Csagatájev gyermekkorában. A buckák, a nomádsátrak, a szembejövő szamarak és tevék, az öntözőcsatornák mentén álló fák, a röpdöső bogarak - mindez a régi, változatlan világ, de közömbös Csagatájev iránt, mintha érzéketlenné vált volna a távollétében. Sértődötten lépkedett, mintha idegen világban járna, szemlélte a környezetét, felismerte az elfelejtettet, ő maga azonban felismerhetetlen maradt. Kiderült, hogy a legparányibb lény, tárgy és növény is büszkébb az embernél, s nem tartják oly erősen a korábbi kötelékek.

Ahogy elérte a kiszáradt Kunya-Darja folyót, Nazar Csagatájev egy tevét pillantott meg, amely ült, akár az ember, első lábaival a homokos hordalékra támaszkodva. A teve sovány volt, púpjai összeaszalódtak, fekete szemével félénken nézelődött, mint egy okos, szomorú ember. Amikor Csagatájev odament hozzá, a teve ügyet sem vetett rá: a széláramlat által sodort holt fűszálak mozgását figyelte, közelednek-e hozzá, vagy elhaladnak mellette. Egy fűszál eléje került, egészen a szájához, akkor a teve bekapta és lenyelte. Távolabb gömbölyű ördögszekér gurult, a teve szelíd, reménykedő szemmel nézte a nagy, eleven növényt, de az ördögszekér elhaladt mellette; akkor a teve becsukta a szemét, mert nem tudta, hogyan kell sírni.

Csagatájev alaposan szemügyre vette a tevét; az állat már régen lefogyott az éhségtől és a betegségtől, a szőre csaknem teljesen kihullott, csak néhány csomó maradt rajta; teste remegett a szokatlan pőreségtől és a hidegrázástól. Valószínűleg leszedték róla a terhet, és otthagyták, mivel elfogyott az ereje - vagy pedig a gazdája pusztult el, az állat pedig várta, míg el nem apad benne az élet. Továbbmenni már nem futotta az erejéből, megfeszítette két első lábát, és kissé felemelkedett, hogy lássa a fűszálakat, amelyeket feléje sodor a szél, és hogy megegye azokat. Amikor nem fújt a szél, becsukta a szemét és szunyókált. Leheveredni nem akart - újból feltápászkodni már nem tudott volna -, és így ebben a helyzetben maradt, hol éberen figyelve, hol szunyókálva, míg a sivatag valamely, akár kisebbfajta, vadállata nem végez vele apró mancsának egyetlen ütésével.

Csagatájev sokáig üldögélt a teve mellett, nézte és figyelte az állatot. Aztán hozott a környékről néhány bokornyi ördögszekeret, és odaadta a tevének. Megitatni nem tudta, mert neki is csak két kulacs vize volt, de tudta, hogy távolabb a Kunya-Darja medre mentén édesvizű tavak és kis kutak vannak. De a tevét nehéz háton vinni a homokban.

Beesteledett. Csagatájev etette a tevét, füvet szerezve neki a környékről, amíg az állat le nem hajtotta a fejét a földre: elnyomta az új élet erős álma. Az éjszaka leszálltával hideg lett. Csagatájev megette tarisznyájából a lepényt, aztán odasimult a tevéhez, hogy melegedjen, és elszunnyadt. Mosolygott; minden furcsa volt számára ebben a létező világban, amelyet mintha csak egy tövid tréfás játék céljára csináltak volna. Ez a kiagyalt játék azonban hosszúra nyúlt, az örökkévalóságig, és nevetni rajta már senki sem tud és akar. A sivatag puszta földje, a teve, sőt még a szánalmas ballagó füvek is - mindennek komoly, nagy és győzelmes dolognak kell lennie; a szegények lelkében ott él az az érzés, hogy más, boldog életre hivatottak, amely szükségszerű és elkerülhetetlen, miért vágyakoznak hát, és várnak valamire? Csagatájev összehúzódzkodva feküdt a teve hasa mellett, és elaludt, csodálva a rendkívüli valóságot.

 

 

5

 

 

Hatnapi vándorlás után a Kunya-Darja mentén Csagatájev meglátta Szári-Kamist. Egész úton maga után vezette az erőre kapott tevét, amely járni már tudott, de hátán az embert vinni még nem tudta.

Csagatájev leült a homoksivatag szélén, ott, ahol véget ér, ahol a föld lefelé kezd ereszkedni a távoli Uszty-Urt völgykatlanába. Arra lent sötét volt, Csagatájev sehol se látott se füstöt, se sátrat, csak a messzeségben csillogott egy kis tó. Csagatájev egyik tenyeréből a másikba öntögette a homokot, amely nem változott: hol előre-, hol hátrafújta a szél az elmúlt évek során, s a homok megöregedett attól, hogy örökösen egy helyben maradt.

Idehozta őt egykor kézen fogva az anyja, s útnak indította, hogy éljen egyedül; most pedig visszatért. Ment tovább a tevével szülőföldje szívébe. Mint apró öregemberek álltak a vad cserjék: semmit nem nőttek, mióta Csagatájev gyermekként arra járt.

Néhány napot bolyongással töltött gyermekkora földjén, hogy emberekre bukkanjon. A teve önként követte, félt, hogy egyedül marad, és unatkozni fog; időnként hosszan nézett az emberre, feszülten, figyelmesen, sírásra vagy mosolygásra készen, és szenvedve, hogy se sírni, se mosolyogni nem tud.

A sivatagban töltötte az éjszakákat, s elfogyasztotta utolsó darab kenyerét is, de nem törődött saját sorsával. A néptelen birodalom szívébe igyekezett, az ősi tenger fenekén, sietve és nyugtalanul. Csak egyszer feküdt le a nappali menetek közben, s ölelte meg a földet. Nyomban megfájdult a szíve, és nem volt már türelme és ereje szembeszállni vele; sírni kezdett Kszenya után, holott szégyellte ezt az érzést, és szabadulni akart tőle. Mintha közelebbről látta volna most a lányt; rámosolygott szánalmas mosolyával a kicsi nő, aki csak lélekben tud szeretni, és nem akar ölelni, s fél a csóktól, mint a megcsonkíttatástól. Vera távolabb ült, és kelengyét varrt, ezzel rövidítve meg a férjétől való távollétet, bár már csaknem közömbös iránta, mert a szíve alatt motoz és gyötrődik egy másik, számára kedvesebb, tehetetlen emberke. Az asszony várta őt, látni kívánta az arcát, és félt elválni tőle. De vigasztalta az a tudat, hogy még hosszú évekig csókolhatja és ölelheti, amikor csak akarja, míg fel nem nő, és azt nem mondja neki: „Hagyd már abba, mama, az erőszakoskodást, elegem van belőled!”

Csagatájev felemelte a fejét. A teve valamiféle vékony, száraz füvet rágott, egy kis teknős elgyötörten nézett kedves, fekete szemével a fekvő emberre. Mi volt most a tudatában? Lehet, a kíváncsiság varázsa a rejtélyes, hatalmas ember iránt, lehet, hogy szunnyadó eszméletének fájdalma.

- Nem hagyunk itt egyedül! - mondta Csagatájev a teknősnek.

A létezőt szentnek tartotta, és gondoskodott róla, és szívében túlságosan fukar volt, hogy ne vegye észre azt, ami vigaszául szolgálhat.

Ment a tevével tovább az Uszty-Urthoz, ahol a magaslat lábánál egy elhagyatott aggastyán élt. A domb száraz tövébe vájt földkunyhóban lakott, és a fennsík repedéseiben található apró állatokkal és növényi gyökerekkel táplálkozott. Az öregség és a nyomorúság miatt alig-alig volt ember formája. Rég túl volt már az emberi kor végső határán, minden érzelme kielégítést nyert, elméje pedig a feltárt igazság pontosságával mérte fel és rögzítette a környező természet jelenségeit. Még a sokezernyi csillagot is tapasztalatból, emlékezetből ismerte, és elege volt belőlük.

Szufjánnak hívták; a hivai háború idejéből származó régi, orosz katonaköpeny volt rajta és ellenzős sapka, a lábát meg rongyokba csavarta.

Amikor észrevette Csagatájevet, eléje ment földkunyhójából, s fakult szemével a távolba meredt.

Ember közeledett hozzá, tevével. Szufján rögtön megismerte az érkezőt, és titokban elszomorodott, hogy nincs számára semmi ismeretlen.

- Én ismerlek téged - mondta Csagatájevnek. - Te voltál a Nazar gyerek.

- Én viszont nem ismerlek téged - válaszolt Csagatájev.

- Nem ismersz; úgy élsz, ahogy eszel: ami beléd megy, az később el is távozik belőled. De bennem minden megmarad.

Az öreg a homlokát ráncolta, az üdvözlés mosolyára emlékezve, de az arca, még akkor is, amikor nyugodt volt, a kiszáradt, döglött kígyó csupasz bőrére hasonlított. A meglepett Csagatájev megérintette Szufján kezét és homlokát.

Csagatájev elmondta az öregnek, hogy messziről jött, anyja és népe kedvéért, de vajon él-e még a népe, vagy már régen kiveszett?

Az öreg hallgatott.

- Találkoztál valahol az apáddal? - kérdezte.

- Nem. Ismered őt?

- Nem ismerem - válaszolt Szufján.

- Én sem, de íme, eljöttem hozzád - mondta Csagatájev.

Az öreg ráncai hitetlen mosolyra húzódtak.

- Hamarosan elmész tőlem, én pedig meghalok itt egymagam. Fiatal vagy, a szíved hevesen ver, elfog a vágy.

Csagatájev odalépett az öreghez, és megcsókolta, erősen és hosszan.

- A bánkódástól, az emlékezéstől halsz meg te itt. A perzsák mondták, hogy itt volt az egész föld pokla...

Bementek a földkunyhóba, ahol nádalmon lakott Szufján. Lepényt adott a vendégnek, amely a fennsík füveinek a gyökeréből készült. A bejárat nyílásán át látható volt az estéli árnyék, amint lerohan a Szári-Kamis medencéjébe, ahol az ősidőkben a földkerekség pokla terült el. Gyermekkorában hallotta Csagatájev ezt a szájhagyományt, és most fogta fel teljes egészében: a távoli Hotaszánban, a Kopet-Dag hegységen túl, gyümölcsöskertek, szántóföldek között lakozott a boldogság, a magzatok és az asszonyok tiszta istene: Ormuzd, a földművelés és az emberek szaporodásának védelmezője, a csend kedvelője Iránban. Irántól északra, a hegyek lejtőjén túl pedig homoksivatag terült el, amely abban az irányban terjedt tovább, amerre az éjszaka közepe volt, ahol csak ritkás fű kornyadozott, és azt is kitépte a szél, és vitte tova Turán fekete tájaira, ahol szüntelenül bánkódik az ember lelke. Onnan menekültek a sötét emberek Iránba, mivel nem tudták elviselni a kétségbeesést és az éhhalált. Betörtek a gyümölcsösök sűrűjébe, a nők lakóházaiba, az ősi városokba, és siettek jóllakni, gyönyörködni és elfelejteni saját magukat, míg meg nem semmisítették őket, az életben maradottakat pedig el nem üldözték a homok mélyéig. Akkor elrejtőztek a sivatag szélén, a Szári-Kamis szurdokaiban, és sokáig gyötrődtek ott, míg a visszaemlékezés Irán csodás kertjeire és a szükség talpra nem állította őket... És újból megjelentek a fekete Turán lovasai Horaszánban, az Atrekon túl, Asztrabádban, a meglepett, gyűlöletes, kövér ember birtokai között, pusztítva és tombolva az élvezetben... Lehet, hogy Szári-Kamis régi lakói egyikét nevezték Ahrimánnak, amely név ördögöt jelentett, és ez a szegény ember a bánattól dühbe jött. Nem ő volt a leggonoszabb, de ő a legszerencsétlenebb, és egész életén át bebocsáttatást kért a hegyeken túl Iránba, Ormuzd paradicsomába, hogy ehessen és élvezhesse az életet, míg le nem borult zokogó arccal Szári-Kamis terméketlen földjére, és meg nem halt.

Szufján hagyta, hogy Csagatájev ott éjszakázzon. A közgazdász kínlódott álmában: eredménytelenül telnek a napok és az éjszakák, sietni kell, boldoggá kell tenni Szári-Kamis poklát; az izgatottságtól sokáig nem tudott elaludni, figyelte az idő múlását. Ragyogtak az égen a csillagok, mint a lelkiismeret fényei, kint szuszogott a teve, és óvatosan kaparta a homokot a nappali szél letépte erőtlen fűszál, mintha azon igyekeznék, hogy önállóan továbbmenjen fűlábain.

A következő napon Szufján és Csagatájev elindult, hogy megkeresse az elveszett népet. A teve is utánuk ment, félve a magányosságtól, mint ahogy fél tőle az érző ember is, aki távol él az övéitől.

Szári-Kamis határán Csagatájev ráismert a rég látott helyre. Fakó fű nőtt itt, Nazar gyermekkora óta sem lett magasabb. Itt mondta neki az anyja egykor:,,Ne félj, gyerek, megyünk meghalni?” - és kezénél fogva közelebb húzta magához. Hirtelen összefutottak mind az akkori emberek, valóságos tömeg, lehettek ezren is az anyákkal és a gyerekekkel együtt. A nép zajongott és örvendezett; elhatározta, Hivába megy, hogy ott nyomban megöljék valamennyiüket, s ne kelljen tovább élniük. A hatalmas hivai kán már régóta gyötörte ezt a félénk, jelentéktelen kis népet. Kezdetben ritkán, később mind gyakrabban küldött lovasokat az udvarából Szári-Kamisba, s azok minden alkalommal összeszedtek a népből néhány embert, akiket aztán vagy kivégeztek, vagy örök időre tömlöcbe vetettek. A kán a tolvajokat, a gonosztevőket, az istentagadókat kereste, de azokat nehéz volt felkutatni. Akkor megparancsolta, hogy szedjenek össze minden bujdosó és ismeretlen embert, hogy Hiva lakói lássák az ő kivégzésüket és kínszenvedésüket, és féljenek és rettegjenek. Eleinte a dzsan nép félt Hivától, sokuknak már jó előre elvette erejét a rettegés; nem gondoskodtak többé magukról és családjukról, s csak feküdtek naphosszat elgyengülten. Aztán félni kezdtek; nézték a végtelen sivatagot, várva a lovas ellenséget, megdermedtek minden fuvallatra, amely végigsöpört a homokbuckák tetején, gondolván, hogy lovasok száguldanak feléjük. Amikor a nép egyharmadát vagy még nagyobb részét már elhurcolták Hivába, a nép már megszokta a pusztulás várását; belátta, hogy az élet nem is olyan értékes, mint amilyennek a reménykedő szív érzi, és mindenki, aki életben maradt, szinte már szomorú lett amiatt, hogy őt még nem vitték el Hivába. Ám az ifjú Jakubdzsánov és barátja, Oraz Babadzsán értelmetlennek tartotta, hogy Hivába menjen, ha meg lehet halni szabadon is. Késsel támadtak a kán négy emberére, és megfosztották őket a dicsőségtől és az életüktől is. A kis Nazar, megpillantva a felfegyverzett idegeneket, anyjához rohant azért az éles vasdarabért, amelyet játszani rejtett el magának, de már későn ért vissza: a katonák meghaltak az ő segítsége nélkül is. Oraz és Jakubdzsánov a megölt katonák lován elmenekült, a hátramaradt nép pedig egy tömegben Hivába vonult - boldogan és békésen; az emberek egyaránt készek voltak akkor akár lerombolni a kán birodalmát, akár sajnálkozás nélkül megválni az élettől, mivel az élet senki számára sem volt öröm, s a halál senkinek sem tűnt fájdalmasnak. Elöl ment a baksi, valamiféle dalt dúdolgatva, mellette pedig Szufján, aki már akkor is öreg volt. Nazar az anyjára nézett; csodálkozott, hogy milyen vidám, bár halni készül, és a többi ember is szívesen kelt útra. Tíz vagy tizenöt nap múlva a szári-kamisi nép meglátta a hivai bástyafalat. A Hivába vezető út viszontagságos volt és hosszú, de a tespedő élet nehézsége és nyomorúsága is edzett szívet kívánt, ezért az emberek nem zúgolódtak a túlzott fáradtság miatt. Hiva közelében a vonuló népet körülvette a kán egy kis lovascsapata, és a nép ennek láttán énekelni és vigadni kezdett. Énekeltek mind, még a leghallgatagabbak is; legelöl az üzbégek és a kazahok táncoltak, egy boldogtalan orosz öregember szájharmonikán játszott, Nazar anyja felemelte kezét, mintha titokzatos tánchoz készülne, Nazar pedig érdeklődéssel várta, hogyan fogják mindnyájukat, őt magát is mindjárt legyilkolni a katonák. A kán palotája előtt kövér őrök álltak. Csodálkozva nézték a népet, amint büszkén elhalad mellettük, nem félve a golyók és a kard erejétől, s elégedettnek és boldognak látszik. Ezeknek a palotaőröknek a korábbi lovasokkal együtt körül kellett venniük és a föld alatti tömlöcbe kellett hajtaniuk a szári-kamisi népet; de a vidám embereket nehéz megbüntetni, mert nem fogják fel a gonoszságot.

A kán egyik embere odament a szári-kamisi öregekhez, és megkérdezte őket:

- Mit akartok, és mitől vagytok boldogok?

Szufján vagy valamelyik más öreg így felelt neki:

- Sokáig szoktattál bennünket a halálhoz, most már megszoktuk, és mind eljöttünk egyszerre, jöjjön hát a halál minél hamarabb, míg el nem szokunk tőle, míg vigad a nép!

A kán embere otthagyta őket, és többé nem tért vissza. A lovas és a gyalogos katonák a palota közelében maradtak, nem bántották a népet: csak azokat tudták megölni, akik féltek a haláltól, itt pedig az egész nép vidáman ment a halálba, így hát a kán és a katonái nem értették a dolgot, és nem tudták, mit tegyenek. S nem csináltak semmit, a mélyről jött emberek pedig vonultak tovább, és hamarosan meglátták a piacot. Ott árultak a kereskedők, az élelmiszer körülöttük hevert szabadon, és az égen ragyogó esti nap megvilágította a kosarakban a zöldhagymát, a sárga- meg görögdinnyét, a szőlőt, a sárga gabonaszemeket, az egykedvűen szunyókáló, fáradt, szürke öszvéreket.

Nazar akkor megkérdezte az anyját:

- És mikor jön a halál? Akarom!

Az anyja azonban maga sem tudta, mi lesz most, látta, hogy mindnyájan élnek, és félt, hogy vissza kell térniük Szári-Kamisba, s ott kell ismét élniük örök időkig. A hivai piacon a nép pénz nélkül elvette és ette a gyümölcsöt, a kereskedők pedig némán álltak, és nem bántották ezeket a mohó embereket. Nazar lassan evett, nézelődött maga körül, várva a gyilkolást, és csak egyetlen dinnyét sikerült megennie.

A jóllakott nép bánatos lett, mert a vidámság elmúlt, és nem jött a halál. Gülcsatáj elvezette Nazart a sivatagba, és a társaik is hazamentek régi lakhelyükre.

Nazar visszatért anyjával Szári-Kamisba. Megpihentek azon az érdes, szürke füvön, ahol most Szufjánnal állt Csagatájev, és az anyja akkor így szólt hozzá:

- Gyere, éljünk tovább, ha már nem haltunk meg!

- Életben maradtunk - bólintott Nazar. - Tudod mit, mama, úgy fogunk élni, hogy nem gondolunk semmire, mintha nem lennénk.

- Annak jó, aki meghalt az anyja méhében - mondta Gülcsatáj.

Az asszony ránézett a fiára: boldogság és szánalom látszott az arcán, Csagatájev most megsimogatta azt az ősi füvet, amely mindmáig nem változott semmit, mert ez a fű meghalt még Nazar születése előtt, de mégis, mintha eleven maradt volna mélyre lenyúló, holt gyökereivel. Szufján megértette, hogy Csagatájevben valami izgalom lappang, de nem kérdezősködött, tudta, hogy az embernek valamivel meg kell töltenie a lelkét, és ha nincs semmi, amivel megtölthetné, a szíve mohón szívja a saját vérét.

Négy nap eltelte után Szufján és Csagatájev annyira megéhezett, hogy már a képzeletük játszott velük, miközben továbbvánszorogtak, és a megszokott világ tárult szemük elé. A teve nem hagyta el, távolból követte őket, ahol talált némi füvet táplálékul.

Szufján reménytelenül szemlélte tovaúszó álomképeit, Csagatájev pedig hol mosolygott rajtuk, hol szenvedett miattuk. Miután elérték a Mangitcsardárnál lévő Darjalik folyót, a két vándor megtelepedett éjszakára, és Szufján felkavarta a vizet a parton, hogy zavarosabb, sűrűbb és táplálóbb legyen, aztán teleitták magukat, és lefeküdtek a barlangban, hogy a test elfelejtse, hogy él, és gyorsabban elteljen az éjszaka. Reggelre kelve Csagatájev meglátta a döglött tevét; ott feküdt a közelben, szeme megüvegesedett, a nyakán, a vágás mentén, megalvadt a vér, Szufján pedig úgy turkált a belsejében, mint kinccsel teli zsákban, válogatva a nyers, véres darabokat, hogy jóllakjon velük. Csagatájev is odakúszott a tevéhez; a felnyitott testből jóllakottság és meleg áradt, a vér még csöpögött és áramlott a törzs távolabbi részeiből, az élet lassan hagyta el az állatot. Csagatájev és Szufján, az evéssel betelve boldogan elaludt, és későn ébredt.

Aztán továbbmentek az Amu-Darja torkolata felé. Magukhoz vették tartaléknak a tevehúst, de Csagatájev étvágytalanul evett belőle: nehezére esett a szomorú állattal táplálkozni; az is az emberiség tagjának számított a szemében.

 

 

6

 

 

A szári-kamisi medence lakói szétszéledtek az Amu-Darja torkolatvidékének nádasaiban, bozótos tájain. Mintegy tíz év telt el már azóta, hogy a dzsan nép idejött, és elszéledt a vízi növényzet között. Kezdetben a szúnyogok úgy összemarták az embereket, hogy a csontjukig felkaparták a bőrt magukon, idő múltával azonban a vérük hozzászokott a szúnyogméreghez, és ellenmérget termelt, amelytől a szúnyogok tehetetlenné váltak és elpusztultak. Ezért a szúnyogok most féltek az emberektől, és egyáltalán nem közeledtek hozzájuk.

Néhányan külön telepedtek le, egyesével, hogy ne kelljen sírniuk, amikor hozzátartozóik meghalnak. Itt-ott azonban családokként éltek: ezeknek sem volt semmijük, csak a szeretet egymás iránt, mert nem volt se megfelelő táplálékuk, se reményük a jövőre, se más örömük, amiben feloldódhattak volna, és a szívük olyannyira elgyengült, hogy csak a férj és a feleség iránti szerelmet és vonzódást tudta megtartani magában – a leggyámoltalanabb, legszegényebb, legörökkévalóbb érzést.

Szufján és Csagatájev két napig bolyongott a félhomályos nádasok nedves földjén, mire rátalált egy fűből készült kunyhóra. A vak Molla Cserkezov élt abban, tizenkét éves forma lánya, Ajdim gondozta és táplálta. Molla felismerte Szufjánt a hangjáról, de nem volt miről beszélgetniük. Elüldögéltek egymással szemben a nádalmon, megitták a teát, ami ugyanannak a nádnak összetört és megszárított gyökeréből készült, és elköszöntek egymástól.

- Van valami újság nálatok? - kérdezte Szufján búcsúzás közben.

- Nincs, az élet egyformán folyik - válaszolt Cserkezov. - Feleségem, a drága Gjün, meghalt, belefulladt a vízbe.

- Miért fulladt bele a vízbe a tiszteletre méltó Gjünöd?

- Nem tudom. Vidd el tőlem az Ajdim leányt, és hozzál nekem egy fiatal nőstény szamarat, vele fogok élni éjszakánként, hogy elűzzem gondolataimat és az álmatlanságot.

- Szegény vagyok - mondta Szufján -, nincs szamaram. Cseréld el a lányt egy öregasszonyra. Élj az öregasszonnyal: neked mindegy.

- Mindegy - helyeselt Molla Cserkezov. - De az öregasszonyok gyorsan meghalnak, nincs belőlük elég.

- Hallottad, eljött hozzánk Nazar Moszkvából, megparancsolták neki, segítsen rajtunk, hogy jól éljük le az életet.

- Nazar előtt négyen jártak itt - közölte Cserkezov. – Összecsípték őket a szúnyogok, és elutaztak. Én vak vagyok, az én sorsom a sötétség, nekem jó nem lesz. Feleséggel észrevétlenül múlik az idő.

Az Ajdim nevű kislány a földön ült, és lábát szétvetve, két kövön nádgyökeret őrölt. Ő volt itt a gazdasszony, és ételt készített. A nádon kívül volt a lány mellett néhány kis köteg mocsári és sivatagi fű és egy csupasz szamár- vagy tevecsont, amelyet valahol messze ásott ki a homokból, hogy megfőzze. Ott állt mellette a kimosott kondér is, időnként beledobálta azt, amivel végzett, levest készített ebédre. A kislány nem törődött a vendégekkel, tekintete elkalandozott - valószínűleg titkon őrzött álma tartotta benne a lelket, és a házi munkát csaknem öntudatlanul végezte, érzékeny szívével eltávolodott az őt környező egész világtól.

- Engedd el velem a lányodat! - kérte Csagatájev a gazdát.

- Még nem nőtt meg, mit fogsz vele csinálni? - mondta Molla Cserkezov.

- Hozok neked egy öreget, másikat.

- Hozd minél előbb - egyezett bele Cserkezov.

Csagatájev kézen fogta Ajdimot, a lány csak nézett rá csillogó, fekete szemével, mintegy révületben, félénken és értetlenül.

- Gyere velem - mondta neki Csagatájev.

Ajdim megtörölte kezét a földben, hogy tiszta legyen, felállt, és ment, félbehagyva minden dolgát, körül sem nézve, mintha csak egyetlen pillanatig élt volna ott, s nem az apjától válna meg örökre.

- Szufján, neked mindegy, ugye, hogy velem jössz vagy maradsz?

- Mindegy - válaszolta Szufján.

Csagatájev ráparancsolt, maradjon a vak mellett, hogy segítsen neki táplálkozni és élni, míg ő vissza nem tér.

Nazar elindult a lánnyal a náderdőben taposott keskeny ösvényen. Látni akarta ennek a bozótos országnak minden lakóját, a csapások elől idemenekült egész népet. Anyjáról, Gülcsatájról egyetlenegyszer sem kérdezte Szufjánt, abban reménykedett, hogy váratlanul találkozik majd vele, és felismeri őt, azt pedig, hogy hol nyugosznak a csontjai, még mindig lesz ideje megtudni.

Ajdim engedelmesen követte Csagatájevet a hosszú úton. A nádas időnként véget ért. Ilyenkor a csupasz homokos és iszapos üledéken folytatták útjukat, átgázoltak az apró tavacskákon, megkerülték a szúrós bokrokat, és ismét bementek a nádas sűrűjébe, amerre az ösvény vezetett. Ajdim hallgatott; amikor elfáradt, Csagatájev a vállára vette, és vitte, a térdét fogva, a lány pedig átölelve tartotta a férfi fejét. Aztán pihentek, és vizet ittak homokba ágyazott tiszta tartályból. A lány furcsa tekintettel nézett Csagatájevre, amelyet a férfi igyekezett megfejteni.

- Miért rossz itt, amikor nekem a jó kell?...

Csagatájev a karjába vette Ajdimot, és megigazította a haját... A lány hamarosan elaludt a karjában.

Elérkezett az este. A sötétben nem lehetett továbbmenni. Csagatájev füvet tépett, és meleg ágyat vetett belőle az éjszakai hideg ellen, letette a kislányt a puha fűhalomra, maga pedig melléje feküdt, betakarva és melegítve a kis emberkét.

Csagatájev ébren feküdt; ha elalszik, Ajdim kitakarózik és megdermed. A nagy fekete éjszaka elborította az eget, és a földet - a fű tövétől a világ végéig. Csak a nap ment le, de minden csillag feljött helyette, és láthatóvá vált a feltúrt, nyugtalan Tejút, mintha nemrégiben haladt volna végig rajta egy soha vissza nem térő sereg.

 

 

7

 

 

A hajnal fénye megvilágította a fűben alvókat. Csagatájev egyik karja Ajdim feje alatt volt, hogy ne legyen a kislánynak kemény és nedves a feje alja, a másikkal a saját szemét takarta el, hogy ne bántsa a reggeli világosság. Ismeretlen öregasszony ült az alvók mellett, és nézett rájuk üres tekintettel. Alig érintve megsimogatta Csagatájev haját, száját, kezét, szagolgatta a ruháját, közben többször körülnézett; félt, hogy valaki megzavarja. Aztán az asszony óvatosan kihúzta Csagatájev karját a kislány feje alól, hogy a férfi most senkit se érezzen, senkit se szeressen, hanem csak vele legyen. A háta már régen és örökre meggörnyedt, és amikor az öregasszony lefelé nézett, az arca szinte a földet súrolta, mintha vak volna, és keresne valamit. Megvizsgálta Nazar egész öltözékét, megtapogatta nadrágjának és cipőjének szíjait és zsinórjait, kabátja anyagát, és végighúzta megnedvesített ujját portól belepett, fekete szemöldökén. Aztán megnyugodott, és lefeküdt fejjel Nazar lábához, boldogan és fáradtan, mintha elérkezett volna élete végéhez, és semmi dolga nem lenne már a világon, mintha ezeknél az izzadságmarta, sivatagi porral és a mocsár sarával belepett cipőknél meglelte volna utolsó vigaszát. Az öregasszony elszunnyadt, de hamarosan ismét felállt. Csagatájev és Ajdim változatlanul aludt: a gyerekek sokáig alusznak, s még a nap, a lepkék és a madarak sem ébresztik fel őket.

- Ébredj fel már! - mondta az öregasszony, átölelve Csagatájevet.

A férfi kinyitotta a szemét. Az öregasszony elkezdte csókolgatni a nyakát, a mellét a ruhán át, a karját, és megvizsgálta, ép és egészséges-e, mit változott, amíg távol voltak egymástól.

- Nem kell, hiszen te az anyám vagy - mondta Csagatájev.

A férfi talpra állt, de az anyja olyan görnyedt volt, hogy így nem láthatta a fia arcát, a kezénél fogva lefelé húzta magához, s Csagatájev lehajolt, és leült előtte. Gülcsatáj reszketett az öregségtől vagy a fia iránti szeretettől, de nem tudott semmit sem mondani neki. Csak simogatta a fia testét, rémülten érzékelve saját boldogságát, és nem mert hinni benne, félt, hogy eltűnik.

Csagatájev az anyja szemébe nézett, amely megfakult, s nem fénylett benne az egykori csillogó, sötét erő; sovány kis arca mohóvá és gonosszá vált az állandó bánattól vagy az erőfeszítéstől, hogy életben tartsa magát, amikor élni már felesleges, és nincs miért, amikor a saját szívét is emlékeztetni kell arra, hogy dobogjon, és kényszeríteni, hogy dolgozzon. Bármely pillanatban meghalhat az ember, ha elfelejti vagy nem veszi észre, hogy él, hogy feltétlenül akarnia kell valamit, s hogy nem szabad elhagynia magát.

Nazar megölelte az anyját. Könnyű volt, légies, mint egy kicsi lány - neki most elölről kell kezdenie az életet, hasonlatosan a csecsemőhöz, mert minden erejét felemésztette a türelmes harc az örökös szenvedéssel, és soha nem volt a szívének egyetlen bánattól mentes zuga sem, hogy érezhette volna a létezés örömét; még arra sem volt ideje, hogy önmagát megértse, s beleszokjon a világba, máris elérte az öregség, a vég.

- Hol laksz? - kérdezte tőle Nazar.

- Ott - mutatta Gülcsatáj a kezével.

Átvezette Nazart egy gyatra füvű mezőn, egy gyér nádason, és hamarosan elérkeztek egy kis faluhoz, amely náderdőtől övezett tisztáson terült el. Csagatájev nádkunyhókat és néhány, ugyancsak nádból font sátrat pillantott meg. A hajlékok száma húsz lehetett, vagy valamivel több. Se kutyát, se szamarat, se tevét nem látott ezen a településen, sőt, még baromfi sem sétált a gyepen.

A szélső kunyhó közelében meztelen ember ült, ráncokban lógott rajta a bőr, mint az agyonhordott, elnyűtt ruhanemű, a térdén nádszálakat válogatott házi eszközöknek vagy dísznek. Nem lepődött meg Csagatájev megjelenésén, sőt, még az üdvözlését sem viszonozta, valamit dörmögött; egy mások által nem látott képzelet szülte alakkal beszélgetett, amely lelkének titkos vigaszt adhatott.

- Itt él az egész nép, vagy vannak még máshol is? – kérdezte Csagatájev az anyjától.

- Én már elfelejtettem, Nazar, nem tudom - mondta Gülcsatáj, nehezen vánszorogva a fia után, s fejét mint súlyos terhet, lecsüggesztette. - Vannak még itt emberek, tíz ember, a tengerig elnyúló nádasban élnek; régebben éltek, most már ideje meghalniuk biztosan meghaltak, hozzánk senki sem jön...

A kunyhók és a sátrak sora véget ért. Túl rajtuk ismét kezdődött a nád. Csagatájev megállt. Itt együtt van minden: anya és szülőföld, gyermekkor és jövő. A korai napfény megvilágította a helységet: zöld és fonnyadó nád, szürkésbarna, rozzant kunyhók a gyér füvű tisztáson, és fenn az ég; a nap fényével, a mocsarak nedves párájával, a kiszáradt oázisok löszös porával borított ég, a magasan járó, nesztelenül nyargaló szelektől háborgatott ködös, elgyötört ég; mintha a természet is csak bánatos, reménytelen erő lenne.

Csagatájev körülnézett, és rámosolygott erre a kísérteties, bús természetre, és nem tudta, mit tegyen. A nádbozót fölött, s távolabb, az ezüstös láthatáron valamiféle megdermedt délibáb látszott, tenger vagy tó, úszó hajókkal és a parton távoli város fehéren csillogó oszlopsorával.

Az anya meggörnyedten, szótlanul állt a fia mellett. Agyagföldű kunyhóban lakott férj és hozzátartozók nélkül. Két, nádból készült takaró hevert a hajlékban, az egyikkel takarózott, a másikon feküdt. Volt még egy vasfazeka a főzéshez, meg egy agyagkorsója, a keresztgerendán pedig a lánykorából való dísze lógott, meg egy rongydarab, amelybe Nazart pólyálta csecsemőkorában. Kocsmat vagy hat évvel azelőtt halt meg, egy nadrágszár maradt utána (a másik szárát Gülcsatáj elhasználta foltnak a szoknyájára), és egy faháncs csutak, amelyet Kocsmat arra használt, hogy ledörzsölje testéről az izzadságot és a sarat, amikor dolgozni járt az oázisokra.

Csagatájev anyja így élt egymagában, árván. Csodálkozott, hogy Nazar még él, de nem csodálkozott, hogy visszatért; nem ismert más életet a földön, csak azt, amelyet ő élt, azt tartotta, hogy minden egyforma a világon.

Csagatájev elment Ajdimért, felébresztette, és elhozta anyja nádkunyhójába. Gülcsatáj elment fűgyökeret ásni, apró halakat fogni a nádkosárkával a vízzel telt mélyedésekben, madárfészkeket keresni a bozótban, hogy tojást és madárfiókát gyűjtsön.

Csak estére tért haza, és elkezdte készíteni az ételt a fűből, nádgyökérből és apró halakból; már nem érdekelte, hogy ott van a közelben a fia, rá se nézett, és egyetlen szót sem szólt hozzá, mintha értelmét és érzéseit teljes mértékben lekötötte és minden erejét kimerítette volna valami folyamatos, mély elmélkedés. Elmúlt az élő, felnőtt fia láttán érzett röpke emberi öröm, vagy egyáltalán nem is volt ilyen érzés benne, hanem csak meglepetés a nem várt találkozáson.

Gülcsatáj még azt se kérdezte, akar-e enni Nazar, s hogy mit szándékozik tenni szülőföldjén, a nádi telepen.

Nazar nézte az anyját; látta, mint sürög-forog a megszokott munka végzése közben, s úgy rémlett neki, hogy anyja valójában alszik, és nem a való világban mozog, hanem álmában. Az olyannyira fakó, gyenge színű szemében nem maradt erő a látáshoz, kifejezéstelen volt és merev, mint a vakoké. Megkérgesedett nagy lába után ítélve Gülcsatáj mindig mezítláb járt; öltözéke egyetlen sötét szoknyából állt, amely köpenyszerűen a nyakáig ért, különféle anyagokkal volt megfoltozva, még nemezlábbelinek egy darabjával is; azzal az alját szegte be. Csagatájev megérintette az anyja ruháját, alatta csak a csupasz test volt, náluk nem ismerték az inget; anyja rég nem fázott már éjszakánként, még télen sem, mint ahogy a melegtől sem szenvedett – érzéketlenné vált.

Nazar megszólította az anyját. Az asszony válaszolt, megértette. Nazar segített neki tüzet éleszteni a ferde nádfal alatt barlang formájúra megépített tűzhelyen. Ajdim nézte az idegen embereket tiszta, fekete szemével, megőrizve benne gyermeksége sugárzó erejét, félénkségét, amely szomorú volt, mert a gyermek boldog akart lenni, nem pedig a homályos kunyhóban ülve arról töprengeni, adnak-e enni, vagy nem. Csagatájevnek eszébe jutott, hol látott már ilyen szemet, mint Ajdimé, csak sokkal élettelibbet, vidámabbat, nevetőbbet - nem, nem itt, és az az asszony nem türkmén volt, és nem kirgiz, és már régen elfelejtette őt, s már ő maga sem emlékszik a nevére. Az az asszony el sem tudja képzelni, hol van most Csagatájev, és mivel foglalkozik. Moszkva messze van, ő pedig itt csaknem egyedül, köröskörül nád, vízözön, holt füvekből készült ingatag kunyhók. Vágyódni kezdett Moszkva után, társai után, Vera után, Kszenya után, és szeretett volna este elvillamosozni valahová, vendégségbe a barátaihoz. Csagatájev azonban gyorsan magára eszmélt: „Hiszen Moszkva ez is!” - mondta hangosan, és Ajdim szemébe nézve elmosolyodott. A lány félénken elfordította a tekintetét.

Az anya megfőzte magának a levest a vasfazékban, megette maradék nélkül, s még ki is törölte az edényt az ujjával, aztán lenyalta, hogy jobban jóllakjon. Ajdim figyelmesen nézte Gülcsatájt, amint evett, amint az étel lecsúszott sovány torkán az erek mentén, de mohóság és irigység nélkül figyelte, csupán csodálkozva és szánalommal az öregasszony iránt, aki meleg vízben úszó füvet nyelegetett. Evés után Gülcsatáj elaludt a ledöngölődött nádalmon, mert leszállt az éjszaka.

 

 

8

 

 

Eltelt Csagatájev első napja a szülőföldjén; kezdetben sütött a nap, valamiben reménykedni lehetett, de most elhomályosult az ég, és már megjelent a távolban egy halovány, apró csillag. Nedves és nyomasztó lett minden. A nép elcsendesedett a nádországban: Csagatájevnek nem is sikerült meghallania a hangját. Füvet gyűjtött a közelben, ágyat vetett belőle az anyai kunyhóban, és lefektette Ajdimot a meleg helyre, hogy ő is aludjon.

Aztán kiment, elballagott az Amu-Darja mellékfolyójának egyik sivár, alig mozgó, megáradt vizéig, és újra visszatért. A félelmetes éjszaka már ráborult erre az országra, apró, fiatal nád mocorgott a vén növények lábánál, mint a gyermekek álmukban. Az emberiség azt gondolja, hogy a sivatagban semmi sincs, unalmas, vad vidék, ahol szendereg a ködben a bús pásztor, és a lábánál ott fekszik a Szári-Kamis mocsaras medencéje, amelyben beteljesedett egykor az emberiség nyomorúsága – ez azonban elmúlt, a mártírok eltűntek. Valójában azonban itt is, az Amu-Darján, és a Szári-Kamison úgyszintén, létezett egy keserves világ, amely el volt foglalva a saját sorsával.

Csagatájev felfigyelt: valaki beszélt a közelben, gúnyosan és gyorsan, de nem kapott feleletet. Nazar odament a nádkunyhóhoz. Hallatszott, ahogy bent lélegeznek az alvók, és nyugtalanul forgolódnak a helyükön.

- Szedd össze a szőrt a földön, rakd a keblembe – hallatszott az alvó öregember hangja. - Gyűjtsd gyorsan, míg a tevék vedlenek…

Csagatájev odahajolt a nádfalhoz. Az öreg most csak suttogott lázálmában, nem volt hallható, hogy mit. Valamiféle életről álmodott, örökös cselekvésről, egyre halkabban mormogott, mintha távolodott volna.

- Durdi, Durdi! - szólongatta az öreget a felesége; az asszony megmozdult, zizegett rajta a nádtakaró. - Durdi! Ne fuss el tőlem, elgyengültem, nem érlek utol... Állj meg, ne kínozz engem, éles a késem, rögtön megöllek, ne ellenkezz.

Az öregember és az asszony hamarosan elcsendesedett, s már békésen aludtak.

- Durdi! - suttogta odakint Csagatájev.

- Á? - hallatszott bentről a dörmögő öregember hangja.

- Alszol? - kérdezte Csagatájev.

- Alszom - válaszolta Durdi.

Csagatájev emlékezett erre a Durdira gyermekkora kékségéből; élt abban az időben egy sovány ember az iomudok nemzetségéből, aki kettesben vándorolt a feleségével, és teknősbékákat evett. Szári-Kamisba azért jött el időnként, mert unatkozott, s akkor is csak ült némán az emberek között, és hallgatta a beszédjüket, mosolygott: elégedetté tette a találkozás nyújtotta rejtett öröm; aztán újra elment a homokba teknősöket fogni, és gondolkozni valamiről a magányban. A magányos asszony (Nazar már akkor is öregnek látta) a férje nyomában járt, s vitte a vállán egész vagyonukat. A kis Nazar elkísérte őket a homokig, és sokáig nézett utánuk, míg el nem tűntek a csillogó fényben, átváltozva test nélkül imbolygó fejjé, csónakká, madárrá, délibábbá.

Odább egy másik nádkunyhó állt, sátor formára építve. Közelében egy kutya ült. Csagatájev meglepődött, mert semmiféle háziállatot sem látott még itt. A fekete kutya nézte Csagatájevet, hol kinyitotta, hol becsukta a száját, úgy tett, mintha ugatna, de hang nem jött ki a torkán. Közben felváltva emelgette mellső lábait, azon igyekezve, hogy dühbe hozza magát, és nekiugorjon az idegen embernek, de nem volt képes rá. Csagatájev lehajolt a kutyához, az bekapta, és összeharapta csupasz ínyével a kezét - egyetlen foga sem volt. Csagatájev megtapogatta az állat testét - szaporán vert kis, szánalmas szíve, és a szemében a kétségbeesés könnyei ültek.

A sátorban nagy ritkán szelíd derűvel felnevetett valaki. Csagatájev felemelte a gerendára akasztott nádszőnyeget, és belépett a hajlékba. A sátorban csend volt, fülledtség és koromsötét. Csagatájev lehajolt, és kúszva kereste azt, aki ott volt. Az áporodott, gyapjúszagú levegő fojtogatta. Gyengülő kézzel tapogatózott, míg egyszer csak valakinek az arcához ért. Az arc hirtelen ráncba szaladt Csagatájev ujjai alatt, és a szájból meleg páraként áradtak a szavak, melyeknek mindegyike világos volt, de a beszéd értelmét mégse lehetett kihámozni. Csagatájev ámulva hallgatta az ismeretlen embert, akinek az arcát fogta, és megpróbálta megérteni, mit mond, de nem tudta. A sátor lakója, miután befejezte a beszédet, kurtán felnevetett, aztán megint mondott valamit. Csagatájev úgy érezte, hogy ez az ember a saját beszédén nevet, és a saját eszén, amely most gondol valamit, de az, amit kigondolt, semmit sem jelent. Csagatájev később rájött, miről van szó, és ő is elmosolyodott: a szavak azért érthetetlenek, mert csupán hangokból állnak, nem fejeznek ki se érdeklődést, se érzéseket, se lelkesedést, mintha az emberben nem volna szív.

- Fogd, nahát menj fel az Uszty-Urtra, vegyél fel valamit, és hozd el nekem, én meg majd a keblembe helyezem – mondta az ember, aztán újra nevetett.

Az esze még élt, és talán ő maga nevetett benne, rettegve, és nem értve, hogy a szíve még dobog, a lelke lélegzik, holott kiveszett már belőle minden érdeklődés, minden vágy, még a teljes magány, a sátor éjszakai sötétsége, az idegen ember sem tett tá semmiféle hatást, és nem keltett benne félelmet vagy kíváncsiságot. Csagatájev megfogta ennek az embernek az arcát, a kezét, megérintette a testét, sőt meg is ölhette volna, az csak beszélt, mint addig, és nem jött izgalomba, mintha már kívül állna saját életén.

Kint változatlan volt az éjszaka. Csagatájev, miután továbbment, vissza akart térni, hogy fogja és magával vigye a dörmögő embert; de hová vihette volna, mikor olyannyira elgyötrődött, hogy már nem segítségre volt szüksége, hanem feledésre. Körülnézett; az elnémult kutya követte, a nádkunyhókban álomban és álmodva feküdtek az emberek, a nádas növényzetének a tetejét néha megremegtette a gyenge szél, amely az Aral felé fújt. A mellett a kunyhó mellett, amelyben anyja és Ajdim aludt, csendesen beszélgettek. A kutya bement oda, majd visszajött, utána pedig hazarohant, félve, hogy eltéved, és elfelejti, hol van a gazdája és a menedékhelye.

- Csagatájev visszament anyjához, és ruhástul lefeküdt Ajdim mellé. A kislány ritkán és alig észrevehetően lélegzett álmában, félelmetes volt a gondolat, hogy elfelejt levegőt venni és meghal. Az agyagföldön fekve Csagatájev félálmában hallotta, amint a föld mélyében zúg népe álmos dörmögése, s ahogy emésztődik a gyomrában a keserű, lúgos fű. A szomszédos fűkunyhóban a férj beszélt a feleségével; a férj akarta, hogy gyermekük szülessen - lehetséges, hogy most fogan meg.

De az asszony így válaszolt neki:

- Nem, bennünk csak a gyengeség maradt meg, tíz éve akarjuk, de nem fogan meg bennem, üres vagyok mindig, mint a halott...

A férj hallgatott, majd így szólt:

- Na, gyere, csináljunk valamit kettesben, más örömünk sincs.

- De hiszen- válaszolta az asszony - nekem nincs mit magamra vennem, és neked sincs; mi lesz velünk a télen?!

- Ha lefekszünk, majd megmelegszünk - válaszolta a férj. - A nyomorúságban mi mást tehetnénk? Egyedül te maradtál nekem, simogatsz és szeretsz, akaratod ellenére!

- Semmi más - helyeselt az asszony -, semmink sincs nekünk, mindent átgondoltam, és látom, hogy szeretlek téged.

- Én is téged- mondta a férj -, másképp nem élhet az ember.

- Semmi sem olcsóbb a feleségnél - válaszolt az asszony.

- A mi szegénységünkben az én testemen kívül mi jóban van részed?

- Kevesünk van - helyeselt a férj -, szerencse, hogy legalább feleség születik a világra, és egymaga felnő; van melled, hasad, ajkad, a szemed rám néz, sok mindent gondolok rólad, és te is rólam, és múlik az idő...

Elhallgattak. Csagatájev kitisztogatta a fülét, és tovább figyelt - jönnek-e még szavak a férj és a feleség fekhelye felől.

- Értéktelen jószágok vagyunk - szólt az asszony -, te sovány vagy, erőtlen, az én mellem pedig kiszáradt, a csontjaim fájnak...

- Szeretni fogom azt, ami maradt belőled - mondta a férj.

És végleg elcsendesedtek - átölelték egymást, hogy karjaikban tartsák egyetlen örömüket.

Csagatájev suttogott valamit, elmosolyodott, és elaludt, elégedetten, hogy szülőföldjén két ember már boldog, ha ilyen szegényes formában is.

 

 

9

 

 

Reggel Gülcsatáj ügyet sem vetett a fiára, se a vele jött lányra. Lelkiereje csak arra futotta, hogy visszaemlékezzen rá, amikor ott aludt az ösvénynél Ajdimmal az oldalán; most csak a saját életét élte. A kunyhóban semmi tennivaló nem volt, az anyja mégis sokáig tett-vett, egyengette a nádszálakat a ferde falon összeszedte és összehajtogatta a nádtakarót, s mindezt nagy gondosan és igyekezettel végezte, vigyázva, hogy épségben maradjon otthoni vagyonkája, mert azonkívül semmi kapcsolata nem volt az élettel és más emberekkel. Meg az embernek állandóan gondolkozni kell valamiről, ő is alighanem elképzelt valamit magának, míg végezte jelentéktelen, csaknem haszontalan dolgát; munka nélkül pedig nem tudott gondolkozni; gazdasága, a kunyhó, amikor rendbe tette, emlékeket idézett benne megtöltötte életérzéssel üres, gyenge szívét.

Az anya megkérte a fiát, hogy adjon neki valamit. Félénken remény és mohóság nélkül kérte, csak azért, hogy több holmija legyen, s azáltal szaporodjon az elfoglaltsága - akkor könnyebben múlik az élet. Nazar megértette anyját, és odaadta neki köpenyét, pisztolytáskáját (pisztolyát áttette a nadrágzsebébe) a jegyzetfüzetét és negyven rubelt, s egyúttal meghagyta neki, hogy adjon enni Ajdimnak. A kislány azonban maga ment füvet gyűjteni az ételhez, Gülcsatáj pedig otthon maradt.

- Ismered Molla Cserkezovot? - kérdezte tőle Nazar.

- Én mindenkit ismerek - mondta az anyja.

- Eredj, élj nála, ott jobb lesz neked. Ő vak, és vigyázni fog rád, amíg meg nem hal…

Meggörnyedt, öreg anyja a földet nézte; nem értette, miért kell ő Cserkezovnak, amikor az ő szívét már régen nem az érzések dobogtatják, hanem csupán a megszokás, amikor az élet már éppen csak pislákol benne. De azért ment, s nem vitt magával semmit a kunyhóból, azon kívül, amit a fia adott neki - s azt is csak azért, mert azok a holmik éppen a kezében voltak. Úgy látszik, már otthoni vagyonkáját sem szerette, mert nem volt márt lelkiereje a gyűjtögetéshez.

Csagatájev ott maradt kettesben Ajdimmal, kívánta, hogy anyja szíve felengedjen a családi életben Molla Cserkezov mellett. Ajdim nyomban elkezdett háziaskodni: füvet szedett és főzött, halat fogott, és ebédet készített. Egyszer messzire elment, az árterületen túlra, a kis erdőségig, és hozott tűzifát télire. Utána Csagatájev maga ment el kétszer abba a távoli erdőcskébe fáért, a kislánynak pedig megtiltotta, hogy oda járjon - élessze csak a kis tüzet az otthoni tűzhelyen, s készítsen naponta egyszer valami meleg ételt. Hamarosan azonban egymagának kellett gazdálkodnia, mert Ajdim megbetegedett, lázas lett, forró és nedves az izzadságtól. Nazar betakarta fűvel a hidegrázás ellen, megtörölte égő szemét, és megitatta híg fűlevessel, a kislány azonban nem tudott megbirkózni a betegséggel, egyre fogyott, hallgatott, és közeledett a halál felé. Szeme üresen meredt Csagatájevre, és semmi sem jutott eszébe, ami könnyebbséget hozott volna számára. Csagatájev hosszú napokon át ült fölötte, és oltalmazta a beteget a bánattól és a félelemtől.

Más kunyhókban és sátrakban is feküdtek beteg, tehetetlen emberek. Csagatájev megállapította, hogy a dzsan nép negyvenhét főt számlált, s ebből húsz beteg volt. Az emberek között tizenegy asszony volt, és Ajdimot is beszámítva, három tizenkét évnél fiatalabb gyerek. Az asszonyok, akik a munka nagyját végezték, korábban meghaltak a többieknél, az életben maradottak pedig nagyon ritkán szültek gyereket.

Ajdim betegsége idején eljött Csagatájevhez Nur-Muhammed, a járási végrehajtó bizottság megbízottja. Csagatájev elmondta neki, azért küldték ide, hogy segítsen a népén, amelynek boldoggá kell válnia, előrehaladnia és gyarapodnia kell. Nur-Muhammed azt mondta Csagatájevnek, hogy a nép szíve már régen kiszenvedett a szükségben, az értelme eltompult, nincs mivel érzékelnie a boldogságot; jobb békén hagyni, örökre elfelejteni, vagy elvezetni valahová a sivatagba, a sztyeppre és a hegyekbe, hogy eltévedjen, és aztán nem létezőnek tekinteni.

Csagatájev jól megnézte magának Nur-Muhammedet: magas termetű ember volt, már öreg, keskeny vágású szeme állandó fájdalomról tanúskodott. Üzbég köpenyt hordott, a fején kerek, kivarrott sapkát, a lábán nemezcipőt - egyetlen ember volt ott, aki ilyen öltözékkel rendelkezett. Ez azzal magyarázható, hogy Nur-Muhammed nem tartozott a dzsan néphez, csak fél éve küldték oda, és idegen szemmel nézte az embereket.

- Mit csináltál itt fél év alatt? - kérdezte tőle Csagatájev.

- Semmit - közölte Nur-Muhammed. - Én nem tudom a holtakat feltámasztani.

- Mire vársz akkor, miért vagy itt?

- Amikor idejöttem, száztíz ember élt még, most mát kevesebb.

Ásom a sírokat a holtaknak, a mocsárba nem szabad temetni őket, fertőzést okoznak, s hordom a holtakat a távoli sivatagba.

Temetni fogok, amíg kimúlnak mind, akkor elmegyek innen és jelentem: teljesítettem a megbízást...

- A nép eltemeti a saját halottait, ehhez te nem kellesz.

- Nem, nem temeti el, én tudom.

- Miért nem?

- A holtakat az élőknek kell eltemetni, itt pedig élők nincsenek, vannak még meg nem haltak, akik álomban töltik idejüket: te nem teszed őket boldoggá, még a saját bánatukról sem tudnak már, nem gyötrődnek többé, agyongyötrődtek.

- Mit tegyünk hát? - kérdezte Csagatájev.

- Semmit- mondta Nur-Muhammed. - Az embert nem lehet sokáig kínozni, a hivai kánok viszont azt gondolták, lehet. Ha sokáig kínozzák, elpusztul, hagyni kell játszani is, aztán ismét kínozni...

- Én nem ások nekik sírokat - mondta Csagatájev. – Nem tudom, ki vagy: de látom, hogy idegen, jobb, ha elmész innen, hagyj bennünket magunkra.

Nur-Muhammed megérintette az alvó Ajdim homlokát, és felállt:

- Az én dolgomat én tudom, a tiedet pedig te. Hamarosan leteszem ezt a kislányt a földbe.

Nur-Muhammed elment a házába. Csagatájev fűbe és nádtakaróba göngyölte Ajdimot, s elvitte anyjához és Molla Cserkezovhoz, hogy időnként adjanak neki vizet, és takarják be az éjszakai hideg ellen. Maga pedig azon nyomban elindult Csimgájba, amely száz vagy másfél száz kilométerre volt onnan. Száraz folyómedreken, árterületeken, nádasokon keresztül, bozótokon át vezetett az útja, s ő ment egyfolytában a nap hátralévő részén, egész éjszaka és a következő napon, lerongyolódva és elszegényedve az úton, bolyongva és elkínzottan a türelmetlenségtől, ködösülő elmével, míg végül lefeküdt valahol a puha mohára. Aztán felébredt, és a közelben romokat látott; odament a málló agyagfalakhoz. A magasan álló nap átforrósította a levegőt az öreg falak alatt; álom és feledés, a fülledt levegő önkívülete áradt a falak alól, ahol megvénült a száraz agyag. Csagatájev bement az erődítménybe azon a helyen, ahol az áradó vizek ledöntötték a falat. Bent a szélcsend miatt még fülledtebb volt a levegő, a nap tüze fészekben összpontosult, amely vastag, zsíros szárú, óriási fűvel volt benőve, mert itt nem volt, aki megegye. Csagatájev irigyen nézte azt a dús növényzetet, keresve alattuk valami ehető, apró füvet. Megtalálta valakinek darabokra tört csontjait: összetörték, hogy sűrűbb ételt kapjanak általa, vagy pedig - ha az ember volt -, karddal szabdalták szét. Távolabb ismét néhány csontot látott, és egy ép emberi csontváznak a felét a koponyájával együtt; az ember arccal lefelé múlt ki, és a bordái oldalt szétterültek, mintegy a halál utáni lélegzésre, az egyik borda hegye pedig rányomódott egy vöröskatona horpadt sisakjára, amely már rothadt volt, és benőtte a fakó fű. Csagatájev kihúzta a sisakot a borda alól; megmaradt rajta az ötágú csillag helye, és belül, a homlokra eső részen a tintaceruzával készült felírás: „Oraz Golovanov” - az elesett vöröskatona neve. Csagatájev megtisztította a sisakot, és a fejére tette, saját sapkáját pedig Golovanov koponyájára helyezte. Belül az erőd agyagfalába Golovanov vagy más vöröskatona szuronyával ezek a szavak voltak bevésve: „Éljen a forradalom katonája!” A szurony elég mélyen hatolt az agyagba, hogy az idő, a szél és az eső ne tudja elmosni az élők és holtak eme reménységének a nyomát. Valószínűleg harmincban vagy harmincegyben egy vöröskatona-egység tartózkodott és harcolt ott a hivai és a türkmén földbirtokosok ellenforradalmi csapataival, s Golovanov itt maradt társaival, és enyészett a nyugalomban, mintha meg lenne győződve attól, hogy az ő félbeszakadt életét mások élik tovább, éppen olyan jól, mint ahogyan ő élte volna le azt. Csagatájev földet szórt Golovanov csontvázára, hogy a keselyűk vagy a magányos vadállatok szét ne hordják, és elment Csimgáj felé.

Csimgájban vásárolt egy gyógyszeresládát, és szerzett a járási bizottság segítségével néhány tasak kininport, de tudta, hogy ez a felszerelés keveset segít a népén, amelynek mindenekelőtt másra lenne szüksége: olyan életre, amelyet el lehet viselni. Mindenesetre bement a postára megkérdezni, nincs-e levele Moszkvából. A posta épületében plakátok függtek a hosszú távú légi közlekedési útvonalak ábráival. A ferde asztalok üveglapjai alatt a helyes postai címzés mintapéldányai feküdtek - Moszkvába, Leningrádba, Tifliszbe, mintha az idevalósiak csak ezekre a helyekre írnának levelet, s mind ezekbe a gyönyörű városokba vágynának.

Csagatájev odament a „Poste restante” feliratú ablakhoz, és kapott egy Moszkvából keltezett levelet, amelyet a párt üzbegisztáni központi bizottságának gondos munkatársai küldtek át Taskentből. Kszenya írta:

 

Nazar Ivanovics Csagatájev!

Az Ön felesége, az én mamám, Vera, meghalt, a kettes számú klinikán, Moszkva városában, a kislány születésekor, aki mikor megszületett, halott volt, és én láttam a testét. A kislányt a kórházban koporsóba tették a mamával, Verával, az ön feleségével, és eltemették a földbe a vaganykavói temetőben, nem messze Batyuskov író sírjától. Kétszer kimentem a sírhoz, álltam ott egy kicsit, aztán elmentem. Ha visszajön, majd megmutatom, hol van a sír. A mama meghagyta, hogy ne felejtsem el magát és szeressem, és én nem felejtettem el magát. Úttörő üdvözlettel:

Kszenya

 

A türkmén kislány kitekintett az ablakon, és így szólt:

- Várjon, van önnek egy távirata is, hat napja érkezett.

És átadott Csagatájevnek egy Taskentből keltezett táviratot:

 

A felesége haláláról szóló levelet elolvastuk, mivel ilyen nehezen tudjuk elérni, elnézést. Engedélyezzük, hogy egy hónapra Moszkvába utazzon, aztán visszatérjen, üdvözlettel Iszfangyiarov. Szerv. oszt.

Ha a táviratot húsz nap alatt nem kézbesítik, kérjük visszaküldeni Taskentbe a feladónak.

 

Csagatájev eltette a levelet és a táviratot, fogta a gyógyszeresládát, és távozott a postahivatalból. Csimgáj jelentéktelen helység - a zárt kerítések és agyagházikók szinte elvesztek a környező puszta világ szabad térségében. Csagatájev árpalepényeket vásárolt a teázóban, és öt perc múltán már kívül volt a városon s nekivágott az útnak: a nap magasan állt, erősen tűzött, de nem tudta átmelegíteni az ember szívét. Csagatájev abbahagyta a gondolkodást; nézegette a különböző út menti tárgyakat - a holt fűszálakat, amelyek valakinek a szekeréről hullottak le, a szamár megemésztett eledelének darabjait, egy elrongyolódott orosz háncsbocskort, amely nem tudni, milyen távoli vándoré volt. Az idegen élet maradványai és nyomai elvonták Csagatájev figyelmét saját gondolatairól. Végül meglátott egy kis teknősbékát: kinyújtva puffadt nyakát, tehetetlenül szétterülő lábakkal feküdt, nem védte magát többé a páncél alatt - meghalt itt útközben. Csagatájev fölemelte és megnézte. Aztán félrevitte, és eltemette a homokba. Ez a teknős közelebb volt most elhunyt feleségéhez, Verához, mint ő maga, és Csagatájev értetlenül megállt. Leült a földre, elhomályosuló tudattal, de tisztában volt azzal, hogy meghatározott cél szolgálatában él és dolgozik: idegenek és unalmasak voltak számára a természet mindennapi jelenségei; többé nem kellett neki semmiféle látványosság és élvezet, és undorral hajította el a kezét égető árpalepényeket, aztán felüvöltött, mint gyermekkorában, mikor anyja kivitte Szári-Kamisból, és keresni kezdte tekintetével ezen az ismeretlen helyen azt, aki meghallja és megjelenik előtte - mintha minden embert követné fáradhatatlan segítőtársa, és várná, mikor érkezik el a végső kétségbeeséshez, hogy akkor megjelenjen előtte… A mély csendben, mint egy mozdulatlan függöny mögött, egy közeli, de mégis más világban állandóan tülkölt valami. A hang jelentés nélküli, meghatározatlan volt. Csagatájev fülelt; emlékezett, hogy ezt a hangot korábban is hallotta, de sohasem értette, nem is figyelt fel rá. A hang időközönként újra ismétlődött, mintha hatalmas jeges cseppekben hullana a nedvesség, mintha néha rövid hívójelet adna a kürt, amely egyre távolodik a kék erdőben, vagy mintha a hatalmas csillagidő haladna soha vissza nem térőn tova, számolva elhaló részecskéit, de lehet, hogy ezek a hangok sokkal közelebb keletkeztek – magában Csagatájevben -, tulajdon lelkének lassú lüktetése által, emlékeztetve őt arra az életre, amelyről most elfeledkezett, elnyomta a fájdalom, szíve szorongása.

Felállt, és gyorsan megindult népének lakhelye felé. Estére annyira kimerült, hogy nem is keresett magának valamiféle meleg hasadékot, elaludt, és egész éjszaka hallotta a homályos tülkölést, a különféle hullámzást maga körül, a természet izgatott mozgását, amely hitt saját tevékenységében és elhivatottságában.

A következő éjszakára már elérte a nádrengeteg határát, közel volt övéihez. Arra gondolt, hogy a dzsan nép most alszik, legalább most, álmában, nem éhezik és szenved: tartson is sokáig az éjszaka, mert reggel, hogy meg ne haljon, kell, hogy legyen valami elképzelése népének a valóságról, amely elképzelés nem sokban különbözik az álomlátástól. Ezért éjszakánként Csagatájev általában kevésbé nyugtalankodott; tudta, hogy az alvóknak könnyebb az életük, és anyja most nem emlékszik se rá, se saját magára, és a kis Ajdim is fekszik most, melegíti saját magát, boldogan, nem érez szükséget semmiben.

Lassan ment, mintegy pihenve, elhagyta az alacsony erdőséget, átgázolt a sekély kiöntésen; a kései, sárga hold megvilágította az áramló vizet. Az ősi karavánút fölött, amely Hivát elhagyva Afganisztánba vezetett, vagy még tovább, por lebegett a hold fényében. Ez érthetetlen volt Csagatájev számára. Az az út már évszázadok óta elhagyatott, keményre taposott homok fedte, csak egy helyen vezetett löszös rétegen át, itt, ahol most, bizonyára gyalogosoktól felverve, száraz, sűrű por kavargott. A tevék és a szamarak nem ilyen port vernek, utánuk a por magasabbra emelkedik, és a karaván végén összesűrűsödik. Csagatájev letért útjáról déli irányba, keresztülvágott a vad terepen, hogy meglássa, kik mennek ott, ahol senki se szokott járni. Sokáig tartott, míg átvergődött a sűrű nádason, a süppedéses ingoványon, kezével félrehajtva a szúrós, illatozó bokrok ágait, s kiért a száraz, tiszta, szélfútta kurgánra, amely alatt valamiféle elfeledett archeológiai városka feküdt a sírjában.

Az ősi út megkerülte ezt a kurgánt a lábánál, aztán délkeleti irányban eltűnt a sötétben, Kína és Afganisztán felé. Az ismeretlen vándorok még nem értek oda, halkan vonultak, egyáltalában nem hallatszott a neszük; lehet, hogy letértek az útról, és visszafordultak vagy lefeküdtek a földre aludni. Csagatájev eléjük ment; nem várt semmiféle örömteli látványt, tudta, hogy a holdfényben csak a vadállatok felverte port láthatta, amelyek kijöttek az Amu-Darja mély deltájából, és a távoli oázisok, kolhozok felé igyekeztek, hogy jóllakjanak bárányhússal.

De az emberek jöttek vele szemben. Csagatájev az úttól félrehúzódva lefeküdt, és meglátta őket. A járási megbízott, Nur-Muhammed kezénél fogva vezette a vak Molla Cserkezovot; mögöttük haladt Csagatájev anyja, és szedte lábát Ajdim. Aztán következtek a többiek, közöttük az öreg Szufján, a magában dörmögő Nazar-Sakir, a felesége, akit szeretett, mint az élet egyetlen ajándékát, Durdi és a felesége - összesen tizennégy, de lehet, hogy tizennyolc ember. A többiek valószínűleg nem ébredtek fel, vagy nem volt erejük és kedvük útra kelni.

Gülcsatáj fia köpenyébe csavart nádgyökeret cipelt az étkezéshez; Ajdim egy kötegnyi ehető füvet vonszolt a földön ő száránál fogva; Nazar-Sakir összegöngyölt takarókat vitt a fején; Molla Cserkezov bal kezével Muhammedet fogta, a jobbal pedig a levegőben tapogatózott; mindnyájuknak be volt csukva a szeme, félálomban mentek, néhányan suttogták vagy dörmögték a szavaikat, képzelgésben élték életüket, mint eddig. Egyedül Nur-Muhammed nézett nyitott szemmel előre, egyedül ő volt tisztában a világ folyásával. Mocsári nád száraz levelébe csavart fűtörmeléket szívott, és hallgatott.

Csagatájev kilépett Muhammed elé, és megkérdezte, hová viszi az embereket.

Nur-Muhammed üdvözölte Csagatájevet, és így válaszolt:

- Miféle emberek ezek?... A lelkük már régen szertefoszlott, nekik mindegy: élnek vagy nem élnek.

És továbbment. Csagatájev melléje szegődött. Muhammed elmosolyodott magában, és körülnézett: a környező természet még sötétben is szánalmas és gyűlöletes volt a számára, mögötte pedig ott mentek a már csaknem élettelen emberek.

Az út megkerülte az alacsony kurgánt, amelyen éppen az imént járt Csagatájev. Új gondolatok ébredtek benne a földhalom láttán, amely alatt szintén valamiféle kis nép feküdt, csontjaik összekeveredtek, elvesztették nevüket és testüket, hogy ne vonzzák többé magukhoz kínzóikat. A rabszolgamunka, az elnyomatás, a kizsákmányolás sohasem csupán a kezeket, a fizikai erőt emészti el, nem - előbb az értelmet, a szívet s a lelket semmisíti meg, utána tönkremegy a test is, és akkor az ember elmenekül a halálba, eltávozik a földbe, mint erődítménybe és rejtekhelyre, nem fogva fel elemi létérdekét, s már hozzászokva ahhoz, hogy csupán álmokat lásson, és elképzelje a valószínűtlent, és abban éljen. Csak nem fog az ő dzsan népe is nemsokára kimúlni, itt valahol a közelben, hogy betakarja földdel a szél, csak nem tűnik el még az emléke is, csupán azért, mert nem tudott létrehozni kőből vagy vasból semmit, s nem tudta elképzelni az örök szépséget - csak a földet ásta a csatornákban, amelyeket a tovairamló víz újból betemetett, és a nép ismét túrta a hordalékot, és kidobálta a csatornákból a fölösleges földet, hogy aztán a zavaros áradat ismét visszahordja azt, nyomtalanul megsemmisítve munkáját.

- És hol vannak a többiek? Alusznak? – kérdezte Csagatájev Nur-Muhammedtől.

- Nem, csak lemaradtak, de a nyomunkban vannak; majd utolérnek.

Ajdim, aki a legelsők közelében haladt, elesett kábulatában, és fekve maradt. Csagatájev észrevette ezt, és körülnézett; hátul már két alvó ember teste hevert.

- Hagyd csak! - szólt Muhammed. - Majd magukhoz térnek és beérnek bennünket.

Csagatájev azonban karjába vette Ajdimot, és vitte. A kislány aludt, és nem remegett a hidegrázástól, nyilván elmúlt a betegsége. A fűből készült ételek és a betegsége ellenére sem volt sovány a teste, magába szívott minden hasznos táperőt még a nád száraz szárából is, alkalmas volt arra, hogy hosszú, boldog életet éljen.

- Hová viszed őket? - kérdezte Csagatájev Nur-Muhammedtől.

- Szári-Kamisba, a hazájukba - válaszolt Nur -, ahol azelőtt éltek.

- Miért?

- Hadd mozogjanak... A hosszabbik úton vezetem őket megkerülve az árterületeket. Aki megy, annak mindig könnyebb.

- És a betegek? - kérdezte Csagatájev.

- Ők is jönnek lassacskán. Az úton majd meggyógyulnak; elhagytuk a mocsarakat, megszűnik a malária.

Csagatájev nem hitt Nur-Muhammed jó szándékában. Még azt sem tudta, érzékelik-e a betegek az egészséget, ha egyszer az értelmük már régen nem tudja felfogni a saját érdeküket, és a szívük megszokta a gyötrelmet. Ennél az oknál fogva a betegséget is és a szenvedést is zokszó nélkül, érzéketlenül tűrték, mintha nem rájuk tartozott volna. Csagatájev elmaradt Muhammedtől, hogy megnézze az anyját. Ajdim nyugodtan aludt a karján; Gülcsatáj kinyitotta a szemét, mikor Nazar odament hozzá, de nem szólt semmit, a gyenge és üdvözült vak Molla Cserkezov fogta a kezét. Gülcsatáj ködösen nézett a fiára, akiről tudott, de nem emlékezett rá, csak ha közelről látta. Nazar nem vette le szemét az anyjáról, és akkor az asszony elfordította tekintetét, mert szégyellte a fia előtt, hogy gyenge és boldogtalan; szerette volna a régi erővel szeretni a fiát, de most nem tudta, most csak annyi erő volt a szívében, hogy lélegezni tudott, és tetszett neki a katonai sisak a fián, és arra gondolt, elkéri tőle ajándékba, hogy álmában melegítse a fejét.

A révületben vánszorgó nép később száraz, meleg homokot talált, és lefeküdt rá szundítani reggelig. Csagatájev nem akart aludni; lefektette Ajdimot anyja és Molla Cserkezov közé, s egyedül maradt, nem tudta, hogy töltse az időt reggelig. És ő is, hol bánatosan, hol mosolyogva szavakat dörmögött magában, élve az életet, mint valami szükségtelent.

 

 

10

 

 

Reggelre odaértek azok, akik tegnap elestek az úton, vagy elmaradtak a fáradtságtól, és ismét mentek mind Nur-Muhammed után. Ajdim most a saját lábán járt, sőt, nevetgélt is Csagatájevvel. Csagatájev megérintette a lány homlokát, láza nem volt, újra elevenné és fürgévé vált. Délben az öreg Szufján félrevonta Csagatájevet a száraz útról. Azt mondta neki, hogy az amu-darjai árterülethez közel még lehet találni két-három öreg juhot, amelyek egyedül élnek, és már elfelejtették az embert, de ha meglátják, visszaemlékeznek az egykori pásztorra, és hozzáfutnak. Ezek a juhok véletlenül maradtak életben a hatalmas elvadult nyájakból, amelyeket a földbirtokosok Afganisztánba akartak hajtani, de már nem volt rá idejük. És a juhok néhány évig együtt éltek a pásztorkutyákkal; a kutyák elkezdték enni őket, aztán megdöglöttek, vagy szétfutottak a bánattól, a juhok pedig magukra maradtak, s fokozatosan elpusztultak az öregségtől, a vadállatok karmai között, vagy eltévedve a sivatagban, a szomjúságtól. Néhány azonban életben maradt, és most bolyonganak, egymáshoz közel, félve a magányosságtól. Nagy köröket írtak le a sovány sztyeppen, nem térve le a kör alakú útjukról; ebben mutatkozott meg értelmük, mert mire megtették útjuk hátralevő részét, és visszatértek az előbbi helyre, újra kisarjadt az általuk lelegelt és letaposott fű. Szufján négy ilyen füves, nomád körutat ismert, amelyen az elhagyatott, pusztuló juhnyájak jártak. Az egyik körút nem messze volt tőlük, csaknem keresztezte a dzsan nép Afganisztán felé haladó útját.

Szufján és Csagatájev elment egy sekély, nedves mélyedésig, azt mondta, hogy a juhok első lábaikkal felszántják a földet, és rágják a nedves homokot, enyhítve szomjúságukat; itt kell bevárni őket; tudta, mennyi idő alatt teszik meg körútjukat, és kiszámította: elérkezik az idő, hogy odaérjenek, a múlt évben nyomon követte a juhnyájat, és elért eddig a helyig. A nyájban akkor negyven darab juh volt, Szufján megevett belőlük hatot, hét pedig elpusztult útközben, a többi továbbment.

Nur-Muhammed odavezette a népet, ahol Csagatájev és Szufján várta a juhokat, és mindnyájan lefeküdtek a birkacsapás mellett, ahol a nedves homokot zabálták a múlt évben a juhok. Ismét elaludtak, bár messze volt még az este, és reggel óta nem sok idő telt el. Csagatájev egymagában járkált az alvók között, és félt, hogy senki sem ébred fel többé közülük; fájdalmas gondolatok és emlékek gyötörték. Odament Ajdimhoz a lány lecsukott szempillákkal, édesen aludt, az eszméletlenség vagy az álmodás mosolyával az arcán. A valóságos élet nem nyújtott neki örömöt, de szemét lecsukva, álmaiban elnyerte azt. Molla Cserkezov Csagatájev anyjának a keblére hajtotta fejét, hozzásimult, és elaludt a melegen, elfelejtve, hogy vak.

Muhammed odébb feküdt, mozgolódott a helyén, és motyogott valamit.

- Mit motyogsz? - kérdezte tőle Csagatájev.

- Több mint negyvenen maradtak - szólt Muhammed. – Sok ez!

Számolta az embereket, hányan haltak meg, hányan vannak még életben.

Csagatájev megbökte Szufjánt: az öreg nem aludt, csak csukva tartotta a szemét, mintha a látását kímélné, és nem akarna feloldódni a nappal látott világ benyomásai között. Csagatájev elmondta neki, hogy Moszkvában meghalt a felesége, de Szufján nem osztozott a bánatában, hallgatott egy ideig, aztán azt mondta neki, hogy menjen a juhok elé, mert esetleg más helyen találnak nedves homokot, és elvonulnak az alvó emberek mellett.

Gülcsatáj felébredt. Ült s térdén tartotta az alvó Molla Cserkezov fejét. Csagatájev odament az anyjához, hogy beszélgessen vele, de nem mondott neki semmit. Rájött, hogy csupán azért elegyedett szóba az öreggel, s anyjával is csak azért-akart beszélgetni, hogy valami vigasztalót halljon tőlük, ami segít neki elviselni az életet. De vajon abból áll-e az ő létezése, hogy óvja lelke nyugalmát a hozzá közel álló emberek sajnálkozása által? Kár, hogy nem írt egy lapot Kszenyának - onnan, ahol volt posta -, hogy menjen be a központi bizottsághoz, ha nehéz lesz az élete az anyja nélkül, midőn ő, az apja, távol van, és lehet, vissza se tér, hogy segítsen.

Csagatájev megsimogatta Gülcsatáj fedetlen fejét, és rátette a katonai sisakot, mert az erős napfénytől fájhatott a feje. Az anyja levette a fejéről a sisakot, és maga alá rejtette: hitt a vagyonban, és vigyázott rá - azzal volt most is kitömve a kabátkája, közvetlen a meztelen testén őrizte a holmit, s melegítette a keblét. Az anyja közelében egy kirgiz nő feküdt, arcával a homokban. Aludt, s álmában gyermekhangon kiáltozott, ami néha csecsemősírásba ment át, hogy aztán megnyugodjon, s egyenletesen lélegezzen ismét. Csagatájev felemelte a nő fejét, és látta, hogy egy éltes asszony, és a szája nem nyílott ki, amikor csecsemősírásra emlékeztető, elhaló hangot adott. Úgy rémlett, egy kisgyermek sír benne, s Csagatájev olyannyira magányos volt, és annyira idegen ahhoz az asszonyhoz, hogy fel sem ébresztette álmából - vagy pedig az asszony valóságos gyermeki lelke sírt, amely még életre sem kelt.

Csagatájev visszaengedte az asszony fejét a földre, és megindult szemben a tévelygő juhokkal. Kezdetben lassan ment, de később, amikor a napot kezdte elborítani az éjszaka, futva igyekezett előre, hogy el ne szalassza a juhokat a sötétben. Néha megállt, és kifújta magát, de aztán ismét sietett tovább. Amikor teljesen sötét lett, Csagatájev mélyen előrehajolva futott, hogy lássa a ritka fűszálakat, s kezével érintette azokat - így tartotta az irányt, ahonnan a juhok jöhettek; másképpen letérhetett volna az útról, beleveszhetett volna a mohó homokba, anélkül, hogy észrevette volna a vándorló juhokat.

Sokáig futott a kihalt birkacsapáson. Lehet, hogy már éjfél volt, vagy még később. A szívét szorongató fáradtságtól és a keserűségtől, amelynek nem ébredt tudatára, a gyenge, hűvös széltől Csagatájev elvesztette az eszméletét - elalélt, elesett, és nem tudott felemelkedni. Mélyen aludt, egyedül a sivatagban, a nyomorúságos csendben, ahol nem volt semmi, ami mozogjon. Fekete szárú, apró fűszálak álltak ritkásan, mint az árvák, az alvó ember körül, mintha sajnálnák, hogy majd felkel és elmegy, nekik pedig ismét egyedül kell maradniuk.

Hajnalhasadtakor Csagatájev kinyitotta a szemét, a tudata egy pillanatra megvilágosodott, majd ismét elhomályosult, újra elaludt, meleget érzett és boldog önfeledtséget. Két juh feküdt az oldalánál, és melegítette a testével. A többi juh körülötte állt, várta, mikor emeli fel az ember az arcát. Vagy negyvenen lehettek, régen vágytak már a pásztor után, és most megtalálták. Az öreg kos időnként odament Csagatájevhez, és óvatosan nyalogatta a nyakát és a haját a tarkóján. A kos körbe forgolódott, szerette volna meglátni a pásztor kutyáját, de az nem volt sehol. Ő vezette a juhokat, csendesítette őket a pataknál, védte őket éjszakánként a magányos vadállatoktól, s belefáradt ebbe – visszaemlékezett a régi jó időkre, amikor a pásztor és a kutyái maguk intéztek mindent. Ő maga okossá, sovánnyá és szerencsétlenné vált, a juhok pedig gyűlölték gyengesége és az irántuk tanúsított közömbössége miatt, és ők is emlékeztek a pásztorra és a kutyákra, bár a kutyák, miközben ügyeltek rájuk itatásnál, néha csomókban tépték ki a gyapjukat, amelyet oly nehezen növesztettek meg a sivatagi füvön.

Miután Csagatájev fölébredt, elhajtotta a nyájat, és este lett, mire a népéhez ért vele. A nép szendergett, mint korábban, egyedül Ajdim játszott a homokban, patakokat és utakat rajzolva benne. Csagatájev felébresztette az embereket, és megparancsolta nekik, gyűjtsenek gallyat és száraz füvet, hogy tüzet élesszenek, és megsüssék a birkákat. Szufján készségesen kezdte vágni a birkákat, és elsőnek itta a vért a nyakerekből, aztán tálba fogta fel, és adott inni másoknak is, akik akartak.

Csagatájev nem engedte, hogy tíznél több juhot levágjanak, hadd maradjon meg a többi magnak és élelemnek az elkövetkező időkre. A kos épségben maradt, félrevonult, és távolabb lefeküdt, az életben maradt juhok pedig mind odamentek hozzá. A vad, kóbor élettől lesoványodott és megedződött állatok távolról inkább kutyákra hasonlítottak.

A kibelezett állatokat egészben sütötték meg a tűzön, anélkül, hogy feldarabolták volna, s miután megsütötték, letették oldalt a homokra. Aztán elkezdődött az evés. Az emberek mohóság és élvezet nélkül ették a húst, kis darabkákat csíptek le maguknak, és rágták az evéstől elszokott, gyenge szájukkal. Egyedül Nur-Muhammed evett sokat és gyorsan, nagy darabokban tépte és nyelte a húst, s miután jóllakott, tisztára lerágta a csontokat, és kiszívta belőlük a velőt, az evés végeztével pedig lenyalta az ujjait, a bal oldalára dőlt és elaludt. A házasok félrehúzódtak aludni. Molla Cserkezov is messzire elvitte Nazar anyját, a magányosok és az árvák a kialudt tüzek körül maradtak – annyira elgyengültek, és oly mélyen elaludtak, mintha az elfogyasztott étel megtörte volna az erejüket, és legyőzte volna őket.

Csagatájev körbejárta éjjel a tanyát, összeszámolta az élő juhokat, összehordta egy helyre a bőröket és a fejeket, s belebámult az éjszakai homályba: mit csinál most Kszenya ott messze, a sötétségen túl, Moszkva fényében, és hol fekszik a halott Vera, mi maradt meg a földben az ő félénk, nagy testéből... Csagatájev ellépkedett az alvók mellett; a nép takaratlanul hevert a homokban, mintha az utolsó szálig le lettek volna kaszabolva, hogy nem maradt sírásó sem. Egyik-másik férj és feleség azonban mozgolódott, szerették egymást. Molla Cserkezov is Gülcsatájjal feküdt. Csagatájev meglátta őket, és sírva fakadt. Nem tudta, mit tegyen most, hogy megtanítsa ezt a kis népet a szocializmusra. Már nem tudta magára hagyni, hogy elpusztuljon, mert ez a nép őt vette maga mellé pásztornak, őt, akit az anyja kivetett a sivatagba. A szovjethatalom és egy ismeretlen ember táplálta és mentette meg őt az élet, a fejlődés számára.

A betegek és a gyengék lázasak voltak, szunyókáltak, ketten birkacsontot tartottak a kezükben, azt szopogatták elalvásuk előtt, hogy erőt gyűjtsenek. Csagatájev elment a nedves homokgödörbe, feltúrta a homokot, és egy kis kutat csinált: amikor összegyűlt benne a víz, odament a betegekhez, felébresztette őket, s adott nekik egy-egy kininport, aztán elfutott néhányszor a homokkúthoz, és vizet hozott, hogy lenyelhessék az orvosságot.

Későre járt. Csagatájev didergett, lefeküdt az egyik leglázasabb beteg mellé, hogy felmelegedjen a testétől, és elaludt. Reggelre a kos és a juhok eltűntek. A nyomok után ítélve, a nyílt sivatag felé mentek, elhagyva megszokott útjukat.

 

 

11

 

 

Szufján némi latolgatás után azt mondta, hogy a juhok feltétlenül visszatérnek táplálékot nyújtó útjukra, vagy rátérnek a másikra, amely távolabb visz nagy körben a Kara-Kumon keresztül. De mindkét nomád út kitér a szári-kamisi mocsaras tavakhoz, amelyek közelében terül el a dzsan nép szülőhazája, és a juhok előbb-utóbb eljutnak a Szári-Kamisra, az örökös árnyéktól borított medencébe, és meglátják az Uszty-Urt sötét hegyeit; sokan az otthoniak közül egész életüket ott élték le. Nur-Muhammed egyetértett Szufjánnal.

- Megyünk utánuk - mondta. - Inni fogjuk a vérüket, és enni fogjuk a húsukat. Hét vagy nyolc nap múlva elérünk Szári-Kamisba... Meghalt valaki ma éjjel? - kérdezte Nur-Muhammed.

Azt felelték neki, hogy meghalt egy karakalpak öregasszony, amit Nur-Muhammed gondosan bejegyzett a füzetébe, Csagatájev nem emlékezett erre az öregasszonyra, és nem látta őt, az asszony egyedül éjszakázott, messze elhúzódva a közös tábortól, és ott is halt meg békével.

A nép hosszú sorban megindult a megszökött juhok nyomán. A betegek és a gyengék hátul mentek, s gyakran leültek pihenni, iszogatva a vizet a házilag készült tömlőkből. Csagatájev leghátul ment, nehogy elvesszen és meghaljon valaki észrevétlenül. Az állatok valószínűleg gyorsan futottak; ezt Szufján állapította meg a juhnyomokból, és úgy vélte Csagatájev is. Felment a magas homokdombokra, de még a láthatár legszélén sem látott semmiféle porfelhőt - a juhok már túlságosan messzire eltávolodtak.

Az öreg hivai rabszolganő adott Csagatájevnek egy rongyot, amelyet a szoknyája aljából szakított, és Csagatájev bekötötte vele a fejét, mert nagyon szenvedett a napfénytől. A nép türelmesen ment, Ajdim teljesen meggyógyult és vidám lett - számára, aki még semmit sem ismert a világból, sok minden akadt itt, ami hatással volt rá. Amikor elfáradt, Csagatájev a karjába vette, a kislány aludhatott a vállán, néha kiáltozott, s mormolta ijesztő álmait. De miféle álmok táplálták ennek az önkívületben élő népnek a tudatát, hogy el tudta viselni a sorsát? Az igazsággal nem élhetett, ha megtudta volna az igazat saját magáról, rögtön meghalt volna elkeseredésében. Az emberek azonban azáltal élnek, hogy megszülettek, nem pedig az ész és az igazság által, és míg dobog a szívük, megemészti és szétoszlatja kétségbeesésüket, elveszítve a tűrésben és a munkában saját anyagiságát.

Késő éjszakáig nem érte utol a nép a juhokat. Reggel Nur-Muhammed ismét megkérdezte: meghalt-e valaki az éjjel, vagy mindnyájan életben maradtak? Csak az egyik anyának a kisgyereke halt meg, és Muhammed elégedetten leírta az elpusztult lelket jegyzetfüzetében. Már csak két gyerek maradt az emberek között - Ajdim és egy másik kislány, aki véletlenül született három évvel ezelőtt, amikor közéjük vetődött valamiféle ember a sivatagból, s ott élt vagy fél évet, aztán továbbment, hátrahagyva a későbbi kisgyereket Gjüzelben, aki egy Sztarij-Urgencse vidékéről való gonosztevő özvegye volt.

Másnap a nép meglátott két juhot; az úton hevertek, elgyengülve a futástól és a betegségtől, s most haldokoltak. Ritka gyapjuk összeragadt a lázas izzadságtól, sovány pofájuk gonosz és vad volt- inkább sakálokra hasonlítottak most-, a farkukban pedig nem maradt semmi zsír. A juhokat rögtön leölték és megették, nem gyújtva tüzet sem, a csontjukat pedig elosztották és magukkal vitték vacsorára. A következő két napon nem találtak élelmet néhány fűszálon kívül, víz kétszer akadt az útjukba, sekély gödrökben.

A nép most csak esténként és reggelente folytatta az útját, nappal pedig, a gyengeségtől és a hőségtől kimerülten, beásta magát a homokba, és aludt. Nur-Muhammed naponta bejegyezte a halottakat, Csagatájev pedig megállapította a halálukat, meghallgatva a szívüket, és megvizsgálva a szemüket, mert egyszer Szufján és egy másik öreg, egy fergánai rabszolga, Oraz Babajev, halottnak tettette magát. Csagatájev azonban meghallotta a bordákon át szívük távoli, gyenge dobogását, lábra állította őket, és megparancsolta nekik, hogy éljenek tovább...

- Miért akartatok meghalni? - kérdezte tőlük Csagatájev.

- A lelkünk megnémult az élettől - mondta Szufján -, a csontjaink kiszáradtak és meggörbültek, a rostjaink összeaszalódtak: ki akartak nyújtózni, hadd áztassa az eső, szárítsa a szél, egyék a férgek.

Oraz Babajev csak állt, Csagatájevre bámult, és eleinte nem tudott semmit sem szólni: valószínűleg halottnak vélte magát.

- Nem akaródzik élni - közölte -, mindennap megpróbáltuk.

- Nem baj, majd együtt megtanulunk - mondta nekik Csagatájev.

- Kicsit szenvedünk még - bólogatott Szufján -, aztán észrevétlenül mind meghalunk.

Az orosz öregember, név szerint Öreg Vanyka, odament Szufjánhoz, megtapogatta a torkát, felhúzta a szemhéját, és belenézett mind a két szemének a mélyére, aztán megtapogatta a bordáit, és így szólt:

- Mit képzelsz! Alighogy megvénültél, már meghalnál! Tűrj: eljön még a mi időnk, lesz még méz is, csöbörszám, csak megyünk, s mártjuk bele a kenyeret...

Az orosz mosolyogva továbbment. Hatvan éve jóformán csaknem naponta véget kellett volna érnie az életének, de ő mindmáig él, és most már nem hisz a halál és semmiféle vész erejében, nyugodt és közönyös, mintha boldog és halhatatlan lenne. Csagatájev tudta, hogy Öreg Vanyka egykor - vagy harminc évvel ezelőtt - szibériai száműzetésből menekült ide, megszokott az idegen nép körében, élt, mint ők, és nem emlékezett többé az Oroszországba vezető útra.

Éjszaka komor sivatagi szél támadt, a homok is megindult a széllel, s lassacskán mindörökre eltakarta a juhnyomokat. Korán reggel Csagatájev félrehúzódott az alvóktól és a szunyókálóktól; megértette, hogy a juhnyáj végleg eltűnt, értelmetlenség lenne követni, az elgyengült nép itt van a sivatag közepén élelem és segítség nélkül, s nincs ereje már sem ahhoz, hogy elérje Szári-Kamist, sem pedig ahhoz, hogy visszatérjen az Amu-Darja árterületére.

Furcsa, reggeli szél fújt Csagatájev arcába, kavarta a homokot a lábánál, és nyögött, mint az orosz szélvihar a falusi ház ablaktábláin túl. Néha pásztorsíp panaszos hangja hallatszott, néha harmonika, távoli kürt, s legtöbbször a szegényes, tompa duda játszott. A szél gyötörte homok éneke volt ez, ahogy az egyik homokszem a másikhoz súrolódott. Csagatájev lefeküdt a földre hogy elgondolkozzon további munkájáról: nem azért küldték őt ide, hogy meghaljon, s népét is elpusztulni hagyja... Megtapogatta az arcát: benőtte a szakáll, a feje eltetvesedett, mosdatlan, sovány teste szenvedett az elhanyagoltságtól. Csagatájev szánalmas, szomorú embernek látta magát. Ki emlékszik most rá Kszenyán kívül? De lehet, hogy már ő is kezdi elfelejteni: az ifjúságot most örömteli feladatai lelkesítik. Csagatájev elaludt a nyugtalan homokon, egyedül, és eléggé távol a többi alvótól. Minden megdermedt benne, mélyen és hosszú időre elrejtőzött a teste mélyén, egy időre elhalt, hogy ne hagyja el az élet egészen. Sötét volt, amikor felébredt, félig befútta, betemette a homok; a szél még mindig fújt, és már ismét éjszaka volt. Átaludta az egész napot. A közös táborhelyre ment, a nép már nem volt ott. Az emberek már régen felébredtek, és mentek tovább, menekültek a halál elől. Egyedül Nazar-Sakir feküdt ott holtan, a szája nyitva volt, amelyben most a szél és a homok mondogatott valamit. Csagatájev sokáig tapogatta a holtat, ellenőrizte, hogy valóban meghalt-e, aztán betemette homokkal, hogy ne vegye észre senki.

Csagatájev egész éjszaka ment: néhol, ahogy lehajolt, látta az elvonult nép nyomait, ahol pedig a szél betemette a nyomokat, ösztönét követve folytatta az utat.

Reggel, a környékről ítélve, látta, hogy a közelben víznek kell lennie, és talált is egy homokkal betemetett kutat. Leásott a kezével a nedves mélységig, és elkezdte rágni a homokot, de több nyálat kellett kiköpdösnie, mint amennyi nedvességet kapott; akkor nyelni kezdte mindenestül a nedves homokot, és a szomjúság gyötrelme megszűnt. A következő négy nap Csagatájev tovább igyekezett előre a sivatagban, de a gyengeségtől nem jutott messzire, és visszatért a nedves homokra, hogy kiéhezetten meg ne haljon a szomjúságtól. Az ötödik napon ott maradt, elhatározta, hogy a félálomban és az eszméletlenségben erőt gyűjt, és utoléri a népét. Megette a megmaradt két kininport és a zsebében levő morzsákat, amitől jobban lett. Tudta, hogy a nép közel van, neki sem volt ereje messzire eltávolodni, de nem tudta, merre ment. Elképzelte, milyen rejtett örömmel jegyezte be Nur-Muhammed a füzetébe az ő halálát. Elmosolyodott régi gondolatára: miért számítanak az emberek mindig a keserűségre, a pusztulásra, amikor a boldogság is éppen olyan szükségszerű, és gyakran elérhetőbb is... Csagatájev betemette magát a napfény elől a nedves homokba, s megpróbált eszméletlenségbe süllyedni pihenés és erőgyűjtés céljából, de nem tudott, és állandóan gondolkozott; pislákolt benne az élet, és nézte az eget, ahol enyhe ködként fújt a forró délkeleti szél, és olyan kihalt volt minden, hogy nem hitt a való világ létezésében.

Feküdt egy ideig, aztán elkúszott a közeli homokbuckához, ahol egy félig betemetett ördögszekér-bokrocskát vett észre. Odavergődött hozzá, letört róla néhány száraz ágacskát, és megette, megmaradt részét pedig kiásta a homokból, és elengedte bolyongani a szélben. Az ördögszekér elgurult, és hamarosan eltűnt a homokbuckák mögött, ismeretlen tájak felé távolodva. Kúszva-mászva a környéken, talált a sekély homoksírokban elszáradt tavaszi fűszálakat, amelyeket válogatás nélkül szintén lenyelt. Lecsúszott a homokbuckáról, és elaludt a lábánál, s álmában különféle emlékek lepték el, jelentéktelen, rég elfelejtett benyomások, régen látott szomorú arcok képe - hirtelen az egész élete megjelent előtte. Tehetetlenül és békésen figyelte mindezt, nem tudta végleg elfelejteni a jelentéktelen, értelmetlen dolgokat, amelyeket aztán örökre elborítottak a nagy események; megértette, hogy minden épségben és megsemmisíthetetlenül megmaradt benne. Íme, Vera hajol föléje, akit alig ismert, és nem távozik, gyötri a sivatagban szendergő ember tudatát, és nem távozik; utána ezüstös gallyak árnyéka remeg az agyagföldön, a gallyak egykor a napon nőttek, lehet, hogy Csárdzsujban, lehet, hogy másutt; ismerős szemével néz rá a hivai szamár, és ordít, unalmasan és szüntelenül, mintha arra emlékeztetné, hogy ki kell szabadítania és meg kell mentenie; s még sok örök apróság: korhadt fatörzs, falusi postahivatal, napfényben úszó néptelen hegyek, tovasuhanó szél hangja és gyengéd ölelések Verával - mindez egyszerre jelent meg Csagatájev tudatában, s mozdulatlanul és makacsul élt benne, bár a valóságban ezek az események és emberi kapcsolatok rövid életűek voltak, és nem hagytak nyomot se a lelkiismeretén, se az érzéseiben. Most azonban rágták Csagatájev agyát a képek, gondolatok, fel akart kiáltani, de nem volt elég ereje, hogy megtegye. Figyelt: nem hallatszanak-e ritkán aláhulló, tompa hangok a távolból, a fekete, halott láthatáron túlról, abból a sötét, végtelen éjszakából, ahol maradéktalanul elsüllyed az utolsó napfény, mint a homoksivatagban a folyó. Hallotta néha a távoli természet hangjait, nem ismerve a forrásukat és teljes értelmüket.

Csagatájev talpra állt, hogy megszabaduljon az álomtól és az egész világtól, amely úgy megragadt a fejében, mint egy tüskés bokor. Az álom elszállt, de a visszaemlékezések és gondolatok félelmetes tömege elevenen megmaradt benne. Észrevett valamit a szomszédos homokbuckán, állatot vagy kunyhót, de nem tudta felfogni, mi az, és a gyengeségtől elesett. És az, ami a szomszédos homokbuckán volt - állat, kunyhó vagy gép -, most behatolt Csagatájev tudatába, és elkezdte gyötörni, bár nem tudta még a nevét sem. Ez az új jelenség egyesülve az összes megelőzővel, legyűrte Csagatájev erejét, s elvesztette eszméletét, hogy mentse a lelkét.

Másnap kora reggel tért magához. A szél teljesen elállt, körös-körül csüggeteg csend honolt, olyannyira kihalt és erőtlen, hogy bármely pillanatban vihar kerekedhetett belőle. Az éjszaka árnyéka felemelkedett a magasba, és elterült a világ fölött, magasabban, mint a nappali fény. Csagatájev most egészséges volt, a feje kitisztult, és feladatairól töprengett, mint máskor; a gyengeség nem hagyta el, de már nem kínozta. Látta, hogy valószínűleg itt kell meghalnia, és hogy a népe is itt vész el a sivatagban.

Saját magát nem sajnálta: a nagy nép él, és mindennek ellenére megvalósítja a boldogtalanok általános boldogságát; de fájt neki, hogy a dzsan nép, amelynek a Szovjetunió népei közül leginkább szüksége lenne az életre és a boldogságra, elvész.

- Nem vész el! - suttogta Csagatájev.

Testét homokba mélyedő, remegő két karjára támasztotta, kezdett felemelkedni, de nyomban visszafeküdt a hátára: hátul, a tarkójánál volt valaki; Csagatájev valamiféle élőlény gyors, távozó lépteit hallotta.

Kinyitotta a szemét, és megfogta zsebében a pisztoly agyát; csak attól félt, hogy nem bírja el a nehéz fegyvert, mert kezében csak annyi erő maradt, mint egy csecsemőben. Sokáig feküdt mozdulatlanul, holtnak tettetve magát. Sok vadállatot és madarat ismert, amelyek megeszik a halott embereket a sztyeppen. Valószínűleg népét - a látóhatáron kívül - állandóan némán követték a vadállatok, és megették a megholtakat. A juhok, a nép és a vadállatok hármas menetben vonultak egymás után a sivatagban. De a juhok, miután letévedtek a füves mezőről, néha megindultak a vándorló ördögszekérbokrok után, amelyeket a szél hajt, így aztán a szél lett a közös vezérlőerő – az ördögszekértől az emberig. Valószínűleg a szél irányában kellett volna menni, hogy utolérjék a nyájat, de Nur-Muhammed semmit sem tud, Szufján pedig megunta az életet, és többé nem törődik semmivel.

Csagatájev szeretett volna felugrani, és rálőni a vadra, megölni és megenni, de félt, hogy a gyengeségtől elhibázza a lövést, és örökre elijeszti magától az állatot. Elhatározta, egészen közel engedi testéhez, és szemből öli meg.

Állandóan ott hallotta feje mögött - hol közelebb, hol távolabb - a könnyű, óvatos lépteket. Lélegzetvisszafojtva várta, mikor veti rá magát a lopakodó lény, amely még nem volt biztos benne, hogy ő meghalt. Csak amiatt izgult, hogy a vadállat ne marjon bele rögtön a torkába, vagy ne fusson el sebesülten túl messzire. A léptek most közvetlenül a feje mellett hallatszottak. Csagatájev kihúzta egy kicsit a pisztolyát a zsebéből, minden életerejét összeszedte, és elég erősnek érezte magát. A léptek azonban elhaladtak mellette és távolodtak. Nazar kinyitotta a szemét; a lábán túl két nagy madár lépkedett lassan a szemközti homokbucka felé. Csagatájev sohasem látott még ilyen madarakat, sivatagi saskeselyűkre hasonlítottak, s ugyanakkor a fekete vadhattyúkra; a csőrük olyan volt, mint a saskeselyűké, de vastag, hatalmas nyakuk hosszabb a sasokénál, erős lábaik pedig magasan hordták kecses, légies hattyútestüket. Szárnyukat összecsukva tartották, a szárnytollak színe az egyikén tiszta szürke, a másikén piros, kék és szürke volt; ez utóbbi volt valószínűleg a nőstény; mindkét madár begyét deres, fehér pihe borította - Csagatájev észrevett a nőstényen apró fekete pontokat is: bolhák lepték el a madarak gyomrát a tollakon keresztül. Hatalmas madárfiókákra hasonlítottak, melyek nem szoktak még hozzá az élethez, s óvatosan mozogtak.

Forró lett az idő, és mélabús. A homokot apró forgószelek kavargatták, az est még magasan állt az égen a fény és a hőség felett. A két madár fellépkedett a Csagatájevvel szemközti homokbuckára, és rögtön rápillantottak messze látó, értelmes szemükkel. Csagatájev félig leeresztett szempillája alól figyelte a madarakat, még halványszürke szemüket is látta, amellyel figyelmesen nézték őt. A nőstény megtisztogatta csőrével a karmait, és kiköpött valami ételmaradékot, lehet, hogy a széttépett Nazar-Sakir egy darabkáját. A hím felemelkedett a levegőbe, a nőstény pedig ott maradt a helyén. A hatalmas madár alacsonyan oldalt repült, majd néhány szárnycsapással a magasba emelkedett, és rögtön zuhanni kezdett onnan. Csagatájev érezte arcán a levegő áramlását, még mielőtt a madár elérte volna. Látta az arca fölött a madár fehér, tiszta mellét és szürke, tiszta szemét, amely nem gonosz volt, hanem elgondolkozó, mert a madár már észrevette, hogy az ember él, és látja őt. Csagatájev kivette pisztolyát, két kézzel felemelte, és belelőtt a fejére zuhanó sasba. A száguldó madár mellének a közepén, a sebes repülés által szétfújt fehér pihék között megjelent egy sötét pont, és nyomában a pillanatnyi szél kikapta a tollakat a találat fekete helye körül, a madár teste pedig egy villanásnyi időre mozdulatlanul megállt a levegőben.

A madár becsukta szürke szemét, amely aztán magától kinyílt, de már semmit sem látott - meghalt. Csagatájeven hevert, ugyanolyan helyzetben, ahogyan rázuhant: mellével az ember mellén, fejével a fején, csőrét belefúrva Nazar dús hajába, tehetetlen fekete szárnyait szélesen kitárva oldalt, és kitépett tollai elborították Csagatájevet. Maga Csagatájev elvesztette eszméletét a rázuhanó sas ütésétől, de nem sebesült meg; a madár csak elkábította, az esés veszélyes sebességét lefékezte a szembekapott golyó... Csagatájev felugrott, majd ismét leült az éles fájdalomtól: a másik madár, a nőstény, belevágta csőrét a jobb lábába, kiszakított belőle egy kis darab húst, és nyomban felemelkedett a magasba. Csagatájev két kézzel fogta a pisztolyát, kétszer rálőtt, de nem találta el; a hatalmas madár eltűnt a homokbuckák mögött, később Csagatájev látta, amint nagy magasságban repült.

A halott madár már nem volt Csagatájeven, a lába előtt hevert a homokban; nyilván a nőstény húzta le, meg akarván győződni róla, hogy meghalt, s hogy elbúcsúzzon tőle.

Csagatájev odakúszott a megölt madárhoz, és kitépve a tollat, elkezdte rágni a torkát. A nőstény madár még mindig látható volt, de már elérte azt a magasságot, amelyet még délben is az éjszaka árnyéka, a naplemente és a hajnal félhomálya borít, és Csagatájev úgy vélte, hogy a madár onnan már nem tér vissza, hogy ott van a tovarepülő madarak boldog légi birodalma.

Miután jóllakott, átkötötte derékszíjjal a halott madár lábát, a szíj másik végét pedig belefűzte a nadrágjába, hogy észrevegye, ha valamiféle ragadozó el akarná rabolni tőle. Aztán bekötötte sebesült lábát, s gyorsan lefeküdt, hogy erőt gyűjtsön.

 

 

12

 

 

Gülcsatáj nem sajnálta a fiát, elfelejtette. Görnyedten ment a többiek után, kezével megtapogatta a homokot, amikor úgy tűnt neki, hogy ott valamiféle tárgy hever. Molla Cserkezov Gülcsatáj ruháját fogta, állandóan arra igyekezett gondolni, hogy még él. Nur-Muhammed elszántan a karjára vette Ajdimot; úgy számított, hogy felneveli, eteti ezt a kislányt, és feleségként fogja használni, utána pedig eladja másnak. Bántotta, hogy a dzsan népben túlságosan kevés asszony maradt, s akik még éltek, azok is öregek voltak már, egyedül Ajdimban reménykedhetett, mert ő még kicsi volt. Az asszonyok ára magasabb, mint a férfiaké, mert azok a munkára és a szerelemre egyaránt alkalmasak, de a férfiakat is jó pénzért el lehet adni, ha mind el nem hullanak a hosszú úton.

Azon a reggelen, amikor Csagatájevet nem találták a közös táborhelyen, Nur-Muhammed elmosolyodott, és gondosan jelölte füzetébe Csagatájev eltűnését. Úgy vélte, Csagatájev elmenekült, hogy egyedül mentse az életét, mint akármelyik kishitű ember, és Nur-Muhammednek jobb volt nélküle; az emberek most már nem kérdezték Nur-Muhammedtől, elérnek-e hamarosan Szári-Kamisba, és sohasem emlegették az ételt. Magát Nur-Muhammedet is levehette lábáról a gyengeség, de testének régi tartalékai még nem merültek ki, mert sok rizst, húst és gyümölcsöt evett, amikor az oázisokon élt, és átjárt titokban Afganisztánba, a régen odamenekült Dzsunaid kánhoz.

Szufján azon a napon elment a szél irányában, arra, amerre a kitépett, életüket leélt fűszálak szálltak, és az ördögszekerek gurultak; tudta, hogy abba az irányban mentek a juhok is ha egyszer a szél befútta táplálékot adó ösvényüket, amelyen ritkásan, mint az oázisok, makacs fű nőtt. Indult volna a többi is Szufján után, de Nur-Muhammed megparancsolta nekik, hogy a másik irányban menjenek, szemben a széllel, délkeletre. Magához szorította Ajdimot, hogy érezze fejlődő keblét, de csak a vékony bordákat érezte.

Nur-Muhammed végignézett az embereken; a szél ingatta a népet, verte lábukhoz a homokot, elpusztult fűszálak száguldottak szemben velük; ezeket a fűszálakat tövüknél tépte ki a szél a néptelen sivatagban, ahol dühöngött megsemmisítő ereje. Néhány embert ledöntött a szél, mások álomban mentek jobbra-balra dülöngélve, elvesztve egymást a kavargó homok homályában.

Nur-Muhammed megállt.

A szél elemi erővel, lökésszerű hullámokban fújt délkeleti irányból. A nép szétszóródott a viharos kavargásban, és már nem hallotta és nem ismerte fel Nur-Muhammed hangját, aki név szerint hívott mindenkit, hogy kövessék. Ő maga is alig-alig lélegzett a fáradtságtól, a szomjúságtól, az éhségtől; értelmét már elborította a saját sorsa iránti közömbösség árnyéka. Korábban az volt a szándéka, hogy elvezeti ezt a jelentéktelen, elgyengült népet Afganisztánba, és eladja rabszolgaként az öreg kánnak, maga pedig boldogan leéli hátralevő életét tulajdon gazdag tanyáján, valahol az afgán lankákon, egy patak partján. Most, mikor a homok és szél őt is csaknem levette már a lábáról, Muhammed látta, hogy az emberek elhullanak vagy szétszélednek kábulatukban; testük üres lett, a szívük pedig fokozatosan elhalt. Nem érnek el Afganisztánba, ha pedig elérnek, nem lesznek jók még a legalantasabb cselédnek sem, mert nem marad bennük a leghalványabb életakarat sem, amely még a rabszolgák számára is nélkülözhetetlen.

Nur-Muhammed sokáig állt, míg az egész nép szét nem széledt a szél homályában, és el nem dőlt ott - holtan vagy álomban. Ajdim a férfi nyakához simult, és csendesen lélegzett ott önfeledtségében. Muhammed óvatosan tartotta a lányt, maga pedig élvezettel elfeledkezve arról, hogy enni és inni kíván, figyelte a pusztuló népet. Szufján leült a homokba, és összegörnyedt. A hajlott hátú Gülcsatáj már régen a földön feküdt, vak férje, Cserkezov mögötte helyezkedett el a szélvédett oldalon, mintha kényelmet keresne a hitvesi ágyon. A sovány, még nem öreg katakalpak, gúnynevén Tagán, levetette ruháját - a nadrágját és a köpenyét -, és elhajította a szélbe, aztán befúrta magát meztelenül a homokba, és ott maradt, alig láthatóan. Muhammedet jóleső érzéssel töltötte el, hogy a Szovjetunióban a lakók száma egy egész néppel kevesebb lett - bár ezt a népet senki sem ismerte, de mégiscsak megcsappant az állam haszna, és ezek a munkások, akik egykor egész folyókat ástak a földesuraknak, most már semmit sem fognak ásni, még sírt se maguknak.

Nur-Muhammed nem csupán elégedettséget érzett most, még valamiféle táncos mozdulatokat is tett, látva az emberek utolsó sivatagi álmát. Többnek hitte, értékesebbnek tartotta magát - több jut neki a sivatagból az egész földön, mert kevesebb élő marad. Nem tudni, mi jelentett neki nagyobb gyönyörűséget, az, ha eladja a népet a rabszolgaságba, - vagy az, amit most látott, midőn egyszerre becsukódik a legmohóbb szegények szája. Muhammed elhatározta, hogy végleg átmegy Afganisztánba, és magával viszi Ajdimot, hogy ott eladja, és behozza legalább egy részét annak a veszteségnek, amely a Szovjetunióban végzett munkája idején érte.

A szél hirtelen ellanyhult, és körös-körül világosabb lett. Nur-Muhammed olyan erővel szorította magához a kislányt, hogy Ajdim kinyitotta a szemét. Elvitte őt becézni egy kényelmes homokmélyedésbe, vágyott már az idegen test nyújtotta örömökre.

Se az éhezés, se a hosszan tartó fájdalom nem tudta megsemmisíteni benne a férfiszerelem szükségességét, elfojthatatlanul, mohón és önállóan élt benne, áttörve minden kegyetlen vészen, és nem vesztett az erejéből a test gyengesége miatt. Tudott volna asszonyt ölelni, és gyermeket nemzeni még betegen, eszméletlenül is, még a halál előtti végső pillanatban is.

Sötétedett a sivatagban, elérkezett az éjszaka. Néhányan, akiket tegnap ledöntött a szél a homokba, reggelre felemelkedtek, és elkezdtek nézelődni a másnap tiszta csendességében.

A közelben, a lapos homokbuckán túl lövés dördült. A szendergő Szufján felült, és figyelni kezdett. Ajdim odafutott hozzá Muhammedtől, aki távolabb aludt, és nem ébredt fel.

Az egész nép eleven volt, de nem azért, mert élni akart, az élet már csaknem elviselhetetlen volt számára. Az emberek maguk elé néztek, bár nem fogták fel, mit kezdjenek saját létezésükkel; még a sötét szemek is megvilágosodtak a közönyösségtől, és nem mutattak se érdeklődést, se a látás képességét, mintha vakok vagy teljesen kiéltek lettek volna; egyedül Ajdim akart élni, ő még nem merítette ki gyermekségét és az anyai energiatartalékot, még mindig csillogó szemmel nézett a homokra.

A homokbucka mögül két lövés hallatszott. Ajdim odament, hogy megnézze, mi történt, de nem találta rögtön a helyet, ahol lőttek; rajta kívül senki se mozdult; az ellenségtől féltek, barátot vagy segítőtársat pedig nem vártak.

Ajdim átment a negyedik homokbuckán, és egy alvó vagy halott embert látott, mellette pedig egy sötét madarat. A kislány leereszkedett a homokos lejtőn, és felismerte Csagatájevet. Megtapogatta az arcát, meleg volt, a lélegzését is érezte.

- Aludj! - suttogta, és ujjaival lezárta Csagatájev félig kinyílt szemhéját.

Aztán leoldotta a megölt madarat a nadrágszíjról, megfogta a lábánál, és elvonszolta a homokban a népéhez.

Odagyűltek mind a madár köré, mohóság nélkül nézték, nem volt már bennük remény, hogy ételhez jutnak. Akkor Ajdim elővette a kést Tagán elhajított nadrágjából, és kezdte megtisztítani és apró darabokra vagdalni a madarat. Mindenkinek, aki enni akart, adott egy kis madárhúst, maga pedig a vért és a nedvességet minden darabból kiszívta, mielőtt odaadta volna valakinek. A nép lenyelte a húsdarabokat, és leszopta a kitépett tollakat, de nem lakott jól, hanem még éhesebb lett.

Ajdim visszament Csagatájevhez. Az emberek azt hitték, a dombon túl még vannak megölt madarak, és a kislány után mentek. Nagyon lassan haladtak, néhányan kúsztak, a kezükkel segítve maguknak, Csagatájev anyja is kúszott, és még segített is Molla Cserkezovnak. Néhányan a helyükön maradtak, mert nem volt erejük megmozdítani csontvázukat. Ajdim, kissé eltávolodva, sokáig várt, míg az utána vánszorgó emberek utolérik. Csak estére érték el azt a homokdombot, amely mögött Csagatájev feküdt. Míg haladtak, Ajdim egész idő alatt hallotta a mozgó emberek csontjainak csikorgását - biztosan kiszáradt már minden zsír az ízületeikben, gondolta a kislány, és most kínlódnak a csontjaik.

Nur-Muhammed távolról látta a nép mozgását, de ez most nem érdekelte. Először is keresni akart a közelben valamiféle vizet, ha sósat is, különben nem jut el a hivai oázisig. Elhatározta majd később, ha vizet talált, visszatér Ajdimért, hogy őt is megitassa, aztán pedig együtt mennek majd el innen örökre Afganisztánba.

 

 

13

 

 

Csagatájev sírva fakadt a fájdalomtól álmában, és felébredt; azt gondolta, hogy a fájdalmat csak álmodta, és most elmúlik. A két sötét madár - egyik a korábbi nőstény, a másik pedig egy új hím - eltávolodott tőle. Háromszor belevágták éles csőrüket a testébe, és a csontig kitépték a húst a mellén, a combján és a vállán. Miután eltávolodtak tőle, a madarak megálltak, visszafordították a fejüket, és ránéztek az egyik szemükkel. Nazar kihúzta a pisztolyát, és lövöldözni kezdett a madarakra, még mielőtt sok vére elfolyna, és elvesztené erejét, amit alvás közben gyűjtött. A madarak felemelkedtek a levegőbe. Kétszer tudott rájuk lőni, és az egyik madár leengedte a szárnyait, és leszállt, rögtön maga alá húzta a lábait; aztán letette a fejét a homokba, és kinyújtotta a nyakát, mintha a végkimerülésig jóllakott volna; vér folyt torkából a tollára és a homokra. Szemében megjelent az egykedvűség, aztán szürke hályog borult rá. A másik madár felszállt a magasba, röviden és tompán kiáltott egyet onnan, mintha föld alatti üregből kiáltott volna, és eltűnt a napfény ködében.

A homokdomb mögül előbukkant Ajdim. Odament a megölt madárhoz, és a lábánál fogva elvonszolta Csagatájev mellett.

- Ajdim! - hívta őt Nazar.

A kislány odament hozzá.

- Adj inni! - kérte a férfi.

Ajdim odavonszolta a halott madarat, és térdre ereszkedve, odatartotta a torkát Csagatájev szájához, és elkezdte nyomkodni a madár nedves torkát, kifejve onnan a vért Csagatájev szájába.

- Te csak feküdj, mint a halott - mondta Ajdim. – Ideszállnak hozzád a madarak, ide jönnek a sakálok, öld meg őket, és lesz ennivalónk...

- Hol vannak a többiek? - kérdezte Csagatájev.

- Ott jönnek - mutatta Ajdim.

Csagatájev kérte a kislányt, hozzon vizet, ha van, és mossa ki a sebeit. Ajdim megvizsgálta a sebeket, kiszedte belőlük a ruhafoszlányokat, aztán megnyálazta a nyelvével, tudta, hogy a nyál behegeszti a sérülést.

- Semmiség: nem halsz meg, hisz kicsik a sebek – mondta a kislány. - Feküdj nyugodtan, mert különben a madarak nem jönnek vissza többé...

Ajdim elvonszolta a madarat a homokbucka mögé, ahol a nép új táborhelyet készített a mélyedés csendjében. A madarat nyomban megették, és bár azoknak a távoli embereknek, akik mindennap esznek, semmiféle enyhülést nem nyújtott volna éhségükben annak a madárhúsdarabkának az elfogyasztása, amit a lány adott mindenkinek, itt, a nagy éhségben, csaknem jóllaktak az emberek ettől a jelentéktelen kis ételtől, legalábbis némi reményt és vigaszt kapott a testük.

Ismét sötét lett. Szufján felásta kezével a homokot a nedves rétegig, és elkezdte zabálni szomjúságában. Néhányan, meglátva Szufján ténykedését, odamentek, és csatlakoztak hozzá a homok és vízvacsorára. Nur-Muhammed félt a hidegtől, és éjszakára a nép közé ment, hogy ott feküdjön le a többiek között, és melegedjen.

Korán reggel Muhammed felébresztette Ajdimot, a karjába kapta, és megindult vele örökre Afganisztánba.

Csagatájev változatlanul úgy feküdt, mint a halott, és figyelte a madarakat. Megszámolta a töltényeket, hét darab volt még. Biztosan tudta, hogy a madarak újból megjelennek: hiszen megölte a hímet, a nőstény pedig elrepült, s megint csak nem egyedül fog visszatérni, hogy végezzen azzal az emberrel, aki megölte az első, lehet, hogy legkedvesebb férjét.

Ajdim leugrott Nur-Muhammed karjáról, és odafutott Csagatájevhez elbúcsúzni. A férfi megcsókolta a lányt, megsimogatta sovány kezével az arcát, és elmosolyodott. Még félhomály volt.

Nur-Muhammed távolabb várta a lányt.

- Ne menj sehová, Ajdim - mondta Nazar a gyermeknek. - Hamarosan meglesz a mi magunk boldogsága.

- Tudom - válaszolta Ajdim. - De ő megparancsolta...

- Hívd ide - mondta Csagatájev.

Ajdim odavezette kezénél fogva a nagy Nur-Muhammedet.

- Haldokolsz? - kérdezte Nur Csagatájevtől. - Azt hittem, a madarak már régen megettek.

- Miért viszed el magaddal a kislányt? - kérdezte Csagatájev.

- Nyilván, mert kell - közölte Muhammed.

- Hadd maradjon velünk! - mondta Nazar.

Ajdim leült Csagatájev mellé a homokba.

- Itt maradok - mondta Ajdim -, kicsi vagyok, elpusztulok a menésben, nem kell!

Csagatájev felkönyökölt, és magához húzta a kislányt. Harmat hullott, és Nazar észrevétlenül megnyalta Ajdim haját, amelyen harmatcseppek ültek.

- Menj egyedül - intett Csagatájev Muhammednek.

- A halottnak ideje elhallgatnia! - jelentette ki Nur-Muhammed.

- Fordulj a föld felé és aludj! - Arcon rúgta Csagatájevet vászoncsizmájával.

Csagatájev hanyatt esett; észrevette, hogy Muhammed hivatali táskája mind ez ideig az oldalán lógott; lehet, hogy Nur-Muhammed egész életét csupán ideiglenes kiküldetésnek tartotta valami távoli helyen, és egyetlen gyönyörűsége abban állt, hogy otthagyhatja a letarolt terepet, és máshová mehet; hadd pusztuljanak el az ott maradottak!

Csagatájev gondolkozás nélkül hirtelen talpra állt. A feje üres volt, a teste könnyű és szabad, és imbolygott, mintha súlytalan lenne. Ajdim megtámasztotta kezével a hasánál, hogy el ne essen. Nur-Muhammed azonban felnyalábolta Ajdimot, és megindult vele. Csagatájev utánavetette magát, de elesett, aztán ismét felemelkedett, igyekezve összeszedni az erejét. Olyan gyenge volt, hogy forgott szeme előtt a világ; hol volt, hol nem volt. Muhammed sietség nélkül ment előre, nem tartott a félholt embertől.

- Hová? - kiáltotta teljes erőből Csagatájev.

Ajdim sírni kezdett Nur-Muhammed karjában.

- Vegyél el tőle, Csagatájev... Nem akarok Afganisztánba menni: ott burzsujok vannak...

Honnan tud ez a kislány a burzsujokról?... Csagatájev többé már nem esett el, visszatért belé az élet győzelmes ereje felemelte megkeményedett kezével a pisztolyt, és megparancsolta Muhammednek, hogy álljon meg. Az meglátta a fegyvert, és futni kezdett. Ajdim észrevett Muhammed nyakán egy pattanást, és éles körmeit beleakasztotta. Nur-Muhammed felüvöltött, és arcul ütötte a lányt, de nem tudott lendületet adni az ütésnek, és így nem volt túlságosan fájdalmas, Ajdim nem vette el a kezét a pattanásról és rácsimpaszkodott Muhammed nyakára, akkor a férfi elengedte a kislányt, hogy jó nagyot tudjon ütni rá.

- Látod, hogy fáj! – szólt Ajdim. - Mondtuk neked: ne rabolj el engem! De elraboltál, te bandita! Most szenvedj, csak szenvedj!

Nur-Muhammed nyakáról sűrű vér folyt – Ajdim letépte a fájó helyről a megszáradt heget.

Muhammed hangosan felnyögött, és nagy nehezen ledobta magáról a kislányt. Miután Csagatájevre tekintett, ismét felkapta Ajdimot, és elkezdett futni vele. Nem akart hiába dolgozni. Csagatájev nem lőhetett Muhammed felsőtestére anélkül, hogy meg ne ölje Ajdimot is, akit mellére szorítva vitt a férfi, ezért a lábát vette célba. A golyó talált. Nur-Muhammed futás közben esett el, és agyonnyomhatta volna Ajdimot. A kislány azonban oldalt repült, mielőtt Muhammed elesett, és most felemelkedve odafutott Nazarhoz. Csagatájev még egyet akart lőni, hogy végezzen Muhammeddel, de kevés volt a tölténye, kellett a vadászathoz, hogy táplálni tudja népét.

Nur-Muhammed csak néhány másodpercig feküdt a homokban, aztán futásnak eredt, egyetlen lendülettel felkapaszkodva a homokbucka meredek oldalán, mint egy erős és egészséges ember. Futás közben kiáltozott a fájdalomtól, mert a mozgástól még tovább repedt a sebe, de nem hallotta a saját kiáltását. Elrejtőzött a homokdomb mögött, és a hangja örökre elhallgatott Csagatájev számára. Ajdim álmélkodva állt, még mindig az eltűnt Nur-Muhammed után nézve. Arra gondolt: Gyorsan meghal-e, vagy sem.

A kislány visszament Csagatájevhez.

- Eredj, gyorsan! - mondta Ajdim. Feküdj le újra a homokba, míg vissza nem repülnek a madarak, mert nincs mit ennünk.

Csagatájev, egyre gyengülve, visszament korábbi helyére, és lefeküdt. Ajdim elindult a néphez a közös táborhelyre. A nap még hosszú volt, de az emberek, betakarózva ruházatuk maradványaival, már mind aludtak, hogy takarékoskodjanak erejükkel.

Csagatájev egyedül maradt. Igyekezett csak arra gondolni, ami népe számára a legszükségesebb, a megmentésére. Az anyasas ismét elszállt, elevenen és boldogtalanul. Ha első alkalommal a férjét ölte meg, akkor kit lőtt le másodszorra? Valószínűleg a második férjét. Nem, a madaraknál ilyesmi nem fordult elő; tehát: a barátját vagy a férje rokonát, lehet, hogy a testvérét, akit segítségül hívott, hogy közösen álljanak bosszút. De a férjének a testvére is elpusztult; kiért repült el most?... Ha ott - a láthatáron túl, vagy a távoli egekben - senkije sem maradt már, akit segítségül hívhatna, úgy egyedül jön vissza, de mindenképpen visszajön. Csagatájev meg volt győződve erről, gyermekkora óta ismerte a vadállatok és a madarak szokásait. Az állatok nem tudnak sírni, hogy a könnyekben és a szív kifáradásában maguknak vigaszt, az ellenségnek pedig megbocsátást leljenek. Arra törekednek, hogy szenvedésüket az ellenség halott testével vagy saját pusztulásukkal csillapítsák.

Az idő alatt, amit most másodízben tölt el a sivatagban, Csagatájevnek úgy rémlik, hogy folyton megy valahová, és távolodik valahonnan. Már kezdte elfelejteni Moszkva város részleteit; Kszenya arcának csak általános, élettelen vonásait őrizte az emlékezete - sajnálta ezt, és megfeszítette képzeletét, hogy lássa őt néha gondolatban; midőn elképzelte az alakját, mindig észrevette, hogy a lány ajka suttog neki valamit, de nem értette, és nem hallotta a hangját a nagy távolság miatt. Felemás színű szeme csodálkozva nézett rá, lehet, hogy szomorúan amiatt, hogy soká nem tér vissza. De ez csak megtévesztő érzés. Kszenya bizonyára már régen egészen elfelejtette Csagatájevet; hiszen még gyermek, a szíve tele van az őt meghódító csodálatos élettel, és nem képes megőrizni benne minden tovatűnő benyomást.

A nap nehezen múlt, nem hozott szabadulást. Csagatájev tudta, hogy nem lehet a népet egy vagy két megölt madárral jóllakatni, de ő nem volt nagy ember, és nem tudta kigondolni, mit tehetne, ami ennél hatásosabb. Bár vadászata a madarakra jelentéktelen dolog, de ez az egyetlen lehetőség, amíg el nem múlik a gyengesége. Ha a hajdani jó erőben lenne, végigkutatná a sivatagot tíz kilométeres körzetben, megtalálná az elbarangolt juhokat, és idehajtaná őket. Ha csak egy ember is képes lenne megtenni ötven vagy száz kilométert valamelyik távírókészülékig, segítséget kérhetne Taskentből, Lehet, hogy feltűnik az égen egy repülőgép! Nem, itt aligha járnak repülők, itt egyelőre nincs a földön kincs, hogy pazarolnák a drága gépet! És az a nyomorúságos, kevés hasznot hozó munka, amely abból állt, hogy türelmesen holtnak tettette magát, mégis megvigasztalta Csagatájevet, de elhatározta, hogy másnap mindenképpen elindul a néppel szülőföldjére, Szári-Kamisba.

Elszenderedett. A világ ismét váltakozó formában jelent meg előtte - hol megélénkült, fényes és zajos volt, hol eltávolodott a sötét feledésbe.

Este Csagatájev homályos hangokat hallott. Készenlétbe helyezte magát, jobb kezét a háta alá dugva, ahol a pisztoly volt.

Tévedett - nem szárnyaló sasok hangja volt az. Az anyja fejét lecsüggesztve jött el hozzá, körültapogatta a testét, s földre szegeződő tekintetével megvizsgálta körülötte a homokot. Nem azt ellenőrizte, él-e a fia, vagy már meghalt, lelőtt madarakat keresett nyomorúságtól vakuló szemével. A furcsa, csikorgó hangok anyja testéből jöttek: száraz csontjai nehezen és fájdalmat okozva súrlódtak egymáshoz. Gülcsatáj lassan távolodott, segítve magának a mozgásban azzal, hogy kezével a földet érintette, és gereblyézte a homokot.

Csagatájev hamarosan ismét hallotta a rázódó csontoknak ezeket a hangjait. Erőt vett álmosságán, és figyelt. A domb homokhágója mögött valami mozgott. Öreg Vanyka nézett onnan rá; mellette felemelkedett Szufján, aki nyilván lentről, a domb másik oldaláról jött oda, aztán feltűnt még egy felismerhetetlen arc, és ott volt Ajdim, sőt Molla Cserkezov is, bár ő világtalan volt. Az emberi arcok lassacskán megszaporodtak, mindnyájan Csagatájevre néztek. Csagatájev meg őket nézte. Csupán az evés reménye hozta őket ide, de ez a vágy sem volt heves és kegyetlen, ártatlan volt, amely ha kielégítetlen marad, sem teszi vaddá az embert.

Mit vártak ezek az emberek Csagatájevtől? Vajon jóllaknak egy vagy két madárral? Nem. De a keserűségük örömmé változhat, ha mindegyikük kap egy falatot a madár húsából. Nem laknak ugyan jól tőle, de összeköti őket az élettel és egymással, felkelti bennük a valóság érzését, és emlékezteti őket létezésükre.

Itt az étel egyszerre szolgál a lélek táplálékául, és arra, hogy a megbékélt üres szemek újra csillogni kezdjenek, és meglássák a nap szétszóródó fényét a földön.

Csagatájev úgy érezte, hogy az egész emberiség, ha ott lenne előtte, így tekintene most rá; várakozón, és készen csalódni reményeiben, elviselni a csalódást, és utána foglalkozni tovább az élet különféle nélkülözhetetlen dolgaival.

Csagatájev elmosolyodott; tudta, hogy a bánat és a szenvedés csupán kísértet, álom, s egy csapásra megsemmisítheti még Ajdim is gyermeki erejével; a szívben, akárcsak az egész világban ketrecbe zártan küzd a még ki nem szabadított, s még nem tapasztalt boldogság, s minden ember érzi az erejét és a közeledését. Hamarosan megváltoztatja népe sorsát. Csagatájev intett feléjük. Ajdim megértette, és megparancsolta a többieknek, menjenek el, hogy ne zavarják Csagatájevet a vadászatban.

Az éjszaka kezdetén, amikor az emberek mind elnyugodtak, Ajdim elment egyedül a sivatagba, megkeresni a vad juhokat. Szufjánnak és Öreg Vanykának meghagyta, hogy ássák fel a homokot a hosszú homokdombok közötti kis völgyecskében.

Ott, a homok alatt, agyagot fedezett fel, amely össze kell, hogy gyűjtse a vizet, és ő már ivott is egy kicsit a gödörből. A kislány tudta, ha nincs étel, a víz is táplál...

 

 

14

 

 

Éjszaka borult a sivatagra. Csagatájev a jobb oldalán aludt, megszállták az álmok, elűzték a szomjúságot, az éhséget, a gyengeséget, és minden szenvedést. Táncolt a villanyfényben úszó kertben Kszenyával, a föld és a gyermekkor illatával teli éjszakán, hajnalhasadás előtt, amely már ott égett a nyárfák csúcsán, mint távoli, még nem hallható kiáltás. Kszenya elbágyadt az ő óvatos ölelésében, a szeme csukva volt, mintha aludna. A hajnali szél érkezett keletről, a fák között, és libegtette a táncoló asszonyok ruháját. Játszott a zenekar játszott a korai napfény, és szél legyezte a szótlan és boldog emberek arcát. Aztán elcsendesedett a zene, teljesen világos lett, és Csagatájev a karján vitte az alvó Kszenyát, akit maga előtt tartott, mint a kisgyermeket: így majd őrá esik, és nem zúzódik halálra. Erősen, mind erősebben szorította a karjába, de a lány már nem volt vele. Felkiáltott, talpra ugrott a sötétben, de két kemény ütés - ismét a fejére és a mellére - visszataszította.

A nagy madarak lecsaptak rá, újra és újra felemelkedve a magasba, verték őt a csőrükkel, és tépték a ruháját és a testét karmaikkal. Csagatájev talpra akart állni, de nem volt ideje rá, és ereje egyre fogyott a fájdalomtól, a rátámadó madarak újabb csapásaitól, fetrengett, és túrta a homokot a kezével, elkeseredett kétségbeesésében a sivatagi éjszakában, maradék vérétől nedvesen. Kiáltani akart, hogy lelke legmélyéről, eltűnő élete maradékából félelmetes erőt szabadítson fel magában, de a sascsőrök és karmok fájó ütései félbeszakították kiáltását, mielőtt teleszívhatta volna tüdejét levegővel. Csapkodta a madarak szárnyaitól kavart szél, nem tudott lélegezni ebben a viharban, és fuldoklott a madarak kiszakadt tollaitól és pihéitől. Csagatájev érezte, hogy az első két ütést a fejére kapta, a tarkójára, a vér a nyakába folyt, és úgy tűnt neki, letépték egyik mellbimbóját is, viszkető, éles fájdalommal sajgott a seb.

Végül sikerült Csagatájevnek egy pillanatra talpra ugrania. Széttárta karját, készen arra, hogy elkapja az elsőnek rátámadó madarat és megfojtsa. A sasok fent voltak a levegőben, és most rárontottak. Csagatájev rálépett a pisztolyára, és gyorsan lehajolt érte, de nem volt ideje felemelni. A madarak rávetették magukat a hátára, de most már felocsúdott, és meg tudta számolni a csőrök által ejtett újabb sebek alapján, hogy a sasok hárman voltak. Elkapta a pisztolyt, hanyatt akarta vetni magát, hogy lerázza magáról vagy agyonnyomja a hátába kapaszkodó madarakat, de az ereje már nem futotta erre, az oldalára esett, ahogyan éppen sikerült, a madarak pedig alacsonyan szállva elrepültek.

Csagatájev megpróbált felemelkedni, hogy jobban tudjon célozni, kiszikkadt csontjai csikorogtak, mint a többieké. Figyelte a csikorgást, és sajnálni kezdte a testét, a csontjait; az anyja gyűjtötte neki egykor saját testének nyomorúságában; nem szerelemből és szenvedélyből, nem élvezetből, hanem a legteljesebb életszükségletből, Idegen jószágnak érezte magát, a nincstelenek utolsó vagyonának, amelyet értelmetlenül el akartak fecsérelni, és félelmetes dühbe jött. Keményen megült a homokban.

A sasok nem is emelkedve nagyon magasra, szárnyaikat szorosan összezárva, ismét sebesen zuhantak rá. Közel engedte őket magához, aztán meghúzta a ravaszt. Jól látta a sasokat, hárman voltak, és most pontosan célzott, hidegvérűen, Vigyázva magára, mintha egy más ember lenne, tehetetlen jó barátja. Öt golyót eresztett a száguldó sasokba, egészen közelről. A madarak alacsonyan süvítve húztak el felette, nem tudták megállítani száguldásukat, mert már vagy halottak voltak, vagy halálra sebzettek. Néhány méterrel Csagatájeven túl hullottak a sötét éjszakai homokra.

Csagatájev remegett a félelemtől és a fáradtságtól. Üreget ásott magának a homokban és belefeküdt, összekuporodva, hogy megmelegedjen és elaludjon, nem törődve azzal, mennyi vére folyik el a felszaggatott sebekből, nem törődve az egészségével és további életével.

Ajdim messze elment azon az éjszakán, aztán kimerült, lefeküdt és elaludt, nem hallotta Csagatájev lövéseit. De emlékezett, hogy nem szabad sokáig aludnia, hamarosan felébredt, és nyugtalanul továbbindult. Az éjféli sápadt hold előjött a távoli föld mögül, és alacsony sugaraival megvilágította a homokot. Ajdim éles szemével körülnézett. Tudta, lehetetlen, hogy a földön semmi se legyen. Ha egész nap megy a homokon, feltétlenül találkozik valamivel, vagy talál valamit; vagy vizet, vagy juhot, vagy sok madarat fog látni, vagy eltévedt szamár kerül az útjába, vagy sok állat fut majd el mellette. Az öregemberek mesélték, hogy a sivatagban ugyanolyan sok minden van, mint bármelyik távoli földön, csakhogy itt kevés az ember, s ezért úgy tűnik, hogy semmi sincs: Ajdim azonban még azt sem tudta hol van gazdagabb és jobb föld a homoknál vagy a náderdőnél az Amu-Darja árterületén.

Ajdim a legmagasabb homokdombon állt: a pislákoló, halvány holdfény egy irányba vonzotta – másutt nyugodt volt a fény, ott azonban valami zavarta. Megindult arrafelé, fény, és hamarosan meglátott egy kisbárányt. Lábaival kapart az alacsony domb tetején és úgy szórta a homokot, hogy távolról, a homályon át, a buckás sivatag felett valami fontos, rejtélyes eseménynek tűnt ez.

A bárányka valószínűleg a betemetett tavaszi fűszálakat válogatta a homokból, és táplálkozott velük. Ajdim csendesen felkapaszkodott a dombra, és átölelte a bárányt. A kisbárány nem védekezett, semmit sem tudott az emberről. Ajdim leteperte a bárányt, és át akarta harapni gyenge torkát, hogy kiszívja a vérét, és jóllakjon. De észrevette, hogy a domb alatt szaporán lélegezve, mint az emberek, nagy tömeg juh túrta lábaival a homokot, leásva az alul levő rejtett nedvességig. Ajdim otthagyta a bárányt, és rohant a dombról a juhnyájhoz. Mielőtt elérte volna a szélső juhot, eléje ugrott a kos, és öklelésre hajtva a fejét, megállt előtte. Ajdim ült egy kis ideig előtte, törte a fejét, mit tegyen. Megszámolta a juhokat, huszonnégy darab volt, a kisbáránnyal és a két kecskével együtt, amely a nyájhoz csatlakozott. Odakúszott óvatosan a közelben kaparó juhhoz; a kos várakozóan követte. Ajdim megtapogatta a homokot a gödörben, amelyet a juh kapart - száraz volt, nem érződött rajta nedvesség. A közelben levő juhok szája habzott a kimerültségtől, néha homokot vettek a szájukba, de visszaköpték maradék nyálukkal együtt. A homok nem enyhítette, hanem csak fokozta szomjukat. Ajdim odament a koshoz, amely nem volt túlságosan sovány, csak lihegett a szomjúságtól. Megfogta a kost a szarvánál, és maga után húzta. A kos rögtön megindult, aztán megállt, hogy felfogja, mi történik, de Ajdim tovább húzta, és a kos ment utána. Néhány juh felemelte a fejét, abbahagyta a munkát, és követte a kislányt és a kost. A visszamaradt kecskék és a többi juh is hamarosan utolérte őket.

Ajdim sietve húzta maga után a kost; pontosan emlékezett a vidékre, mégis csak hajnalra, mikor a hold nyugovóra tért, érkezett el abba a mély völgybe, ahol vizet talált a homokban. Otthagyta a nyájat, és a juhok ismét elkezdték kaparni lábukkal a homokot, ő pedig elment a néphez az éjszakai szálláshelyre. Megharagudott, mikor látta, hogy a völgyben egyetlenegy kutat sem ástak, Öreg Vanyka és Szufján meghalt, vagy lustálkodott, vagy talán teleitták magukat, és nem törődtek a többiekkel.

Ajdim végigtapogatta a szálláshelyen az alvókat és az eszméletleneket: lélegeztek mind, és senki sem halt meg közülük. Felébresztette Szufjánt és Öreg Vanykát, meghagyta nekik, hogy menjenek, s legeltessék és őrizzék a juhnyájat, ő pedig leindult Csagatájevhez, hogy odahozza enni.

Csagatájev sokáig nem ébredt fel Ajdim ébresztgetésére: lassan haldoklott, mert míg aludt, szüntelenül folydogált a vére, látszott is, amint ritka lüktetéssel ment ki a sebből, s megalvadt a homokban. Ajdim mindent megértett; rohant vissza a szálláshelyre, de az emberek már mind elindultak onnan a nyájhoz, ki hogy tudott: egyesek kúsztak, mások alig támolyogtak, s voltak, akik csak társaik segítségével tudtak menni. Ajdim kutatón végignézett rajtuk, kinek van ép vagy puha ruhája, de nem talált olyat, amilyen kellett volna. Az emberek megmaradt ruházata vékony volt és rossz, vagy pedig nagyon kicsi. Molla Cserkezovnak volt egy puha buggyos nadrágja, de vaksága miatt nem tudta tisztán tartani. Ajdim levette magáról az ingét, és megnézte: jó lesz, ő még fiatal, s a ruhája nincs megfertőzve betegségekkel, mint az öregeké, csupán az izzadságszag és testének illata érződött az ingen, piszok nem volt rajta - a sivatag teljesen tiszta. Ajdim visszatért Csagatájevhez, csíkokra tépte az ingét, és bekötötte vele a férfi sebeit a testén és a fején, ahol vérzett. Csagatájev már felébredt, és megfordult, hogy a kislány kényelmesebben tudjon dolgozni. Kinyitotta a szemét, és meglátta Ajdimot, a megölt madarakat és a homokot, s mindezt mintha sűrű ködön át látta volna, bár már rájuk köszöntött a napfényes reggel. Szemügyre vette a sasokat, és felismerte a legnagyobb madárban az anyasast, a másik kettő sokkal kisebb volt: azok voltak a gyerekei. Visszajött ide férje leghűségesebb barátaival - a gyerekeivel.

 

 

15

 

 

A dzsan nép négy napig evett, s kezdett kigyógyulni a keserűségből és a bajaiból. Ajdim vigyázott, hogy senki se egyen a kelleténél többet, azokat pedig, akik különösen serények voltak az evésben, megállította, vagy a szemük közé ütött: máskülönben nem fájt volna nekik. Csagatájev testén a sebek behegedtek; Csagatájev odaadta Ajdimnak a fehérneműjét, amiből a kislány szoknyát és blúzt varrt magának, hogy ne legyen pucér. Szufján, aki mindig hordott magánál különféle felszerelési tárgyakat - gyufát, tűt, cérnát, árat, valami régi személyazonossági igazolványt, zsebkést és egyéb holmit - megkérte Ajdimot, hogy foltozza meg a ruháját. Ajdim bevarrt az öreg köpenyén minden nagyobb lyukat, aztán egyúttal megjavította a többiek felsőruháit is azokon a helyeken, ahol kilátszott a testük; sok embernek meg kellett rövidíteni a ruháját, hogy anyagot nyerjen és varrhasson ruhát azoknak, akiknek nem volt. Ezekből a levágott darabkákból varrt Tagánnak nadrágot és inget, mivel Tagán a saját ruháját elhajította valahol a sivatagban, amikor azt gondolta, ideje befejezni az életet, és attól kezdve pucéran élt.

Erre a munkára ráment még további négy nap; csak Csagatájev és Öreg Vanyka segített neki a foltozásban és a varrásban.

Ajdim ügyelt a nép életének általános rendjére is, az étel elosztására, az alvásra és a megmaradt juhokra - hogy legeltessék és itassák azokat, s hogy ne fogyjanak le, és ne éljék föl szükségtelenül testük tartalékait. Éjszakára minden juhot odakötözött egy emberhez, a kost pedig maga mellé fektette, és szorosan a nyakára kötött egy erős madzagot, amelynek a másik végét a saját derekára csavarta és megcsomózta. Ennek az elővigyázatosságnak köszönhető, hogy egyetlen juh sem menekült el tőlük, bár, azzal a hátránnyal járt, hogy a juhok egész éjszaka feküdtek, nem ettek, s nem gyarapodtak súlyban.

Tíz nappal azután, hogy Ajdim odahajtotta a juhnyájat, a nép reggel útra kelt szülőföldje felé. A nyájból tíz juh maradt, tizenegyedik a kos volt; tizenhárom juhot és három sast megevett a nép. Az emberek most már jól tudtak menni, és érezték, hogy élnek, s nem kellett erőlködniük, hogy emlékezzenek saját létezésükre.

Szári-Kamisig, közepes tempóban haladva, három egész napi út állt előttük. De a nép már a második napon meglátta az Uszty-Urt szürke fennsíkját és a hegység lábánál elterülő sötétséget - a lakatlan medencét, s benne itt-ott a keserű vizeket. Mindnyájan megörültek, és siettek oda, mintha ott lenne a boldogság, s feldíszített házak várnák tárt kapukkal gazdáikat. Csagatájev kézen fogva vezette az anyját, és mosolygott, mintha újból, akárcsak gyermekkorában, az eljövendő nagy élet előtt állna, nehéz, keserves munkára készen, szívében a szükségszerűen beteljesülő győzelem homályos, félénk előérzetével.

A harmadik nap estéjén a nép áthaladt a homok utolsó fényes sávján - a sivatag határán -, és kezdett ereszkedni lefelé a medence árnyékában. Csagatájev nézte azt a földet - a sápadt sziket, az agyagot, a sokat gyötört, vén port, amelyben, úgylehet, elenyésztek szegény Arimán csontjai, aki nem tudta kiharcolni magának Ormuzd dicső sorsát, és nem tudta legyőzni őt. Mi az oka, hogy nem lehetett boldog? Valószínű az, hogy Ormuzd és a távoli, kertekkel borított országok más lakóinak a sorsa az ő számára idegen és ellenszenves volt, nem nyugtatta meg, és nem vonzotta a szívét - különben ő, aki kitartó és szorgalmas volt, létre tudta volna hozni Szári-Kamisban ugyanazt, ami Horaszánban volt, vagy elfoglalta volna Horaszánt...

Csagatájev szeretett elmélkedni arról, hogy amit korábban az emberek nem tudtak elérni, azt most éppen neki kell létrehoznia.

További két nap múltán a nép elhagyta a medencét, és közeledett az Uszty-Urt lábához. Csagatájev talált itt egy édesvizű tavacskát, amely a hegyoldalakról aláfolyó tavaszi vizekkel táplálkozott, az emberek megálltak a közelében pihenni, és állandó lakhelyet választani. Már csak három juhuk maradt, a negyedik volt a kos. Ez azonban nem volt nyugtalanító az olyan nép számára, mint a dzsan, amely meg tudott élni a természet adományaiból a legsivárabb helyeken is. Ajdim mindjárt az első nap talált néhány ördögszekérfűvel teli, sötét szakadékot. A délkeleti szél hajtotta ide azokat a sivatagból, és csak amelyik bokor nem zuhant bele a holt szakadékba, emelkedett fel a hegyoldalon a fennsíkra, és ment tovább a sztyepp felé.

Szufján elment a barlangjába, ahol Csagatájev megérkezéséig élt, és azt tanácsolta a népnek, hogy telepedjen le a barlang szomszédságában: tágas, sztyeppi fűvel benőtt völgy volt ott, s az Uszty-Urtról jövet keresztülfutott rajta egy sekély patak, amely nem száradt ki a nyár derekáig. A nép elindult a völgyhöz, és útközben megtalálta korábbi, még a káni időkből származó táborhelyeinek nyomait. Nem maradt ott semmi figyelemre méltó tárgy, csak a megszokott pusztaság, néhány széndarab, agyagcsomó, egy ott feledett sátorcölöp, amelyet megevett a forróság és a szelek; ott hevert a földbe temetve egy ócska gyermeksapka - Ajdim megtisztította, és a fejére tette.

A Szufján által mutatott völgy alkalmas volt a letelepedésre. Nagy területen fűtakaró borította, amely még. most - a nyár végén - sem halt ki egészen: a száraz mezőn akadtak még élő zöld fűszálak. A patak medre üres volt, de egy-két kilométernyire víztükör látszott - tó, ahová tavasszal és a nyár elején a hegyi patakok ömlöttek; ez elégséges a létezéshez. Amikor az emberek elérték a völgy száját, rengeteg teknősbéka futott a lábuk elől, s amint távolodtak, lassan félrefordították a fejüket, és néztek az érkezőkre - fekete, éles, kedves szemükkel. Csagatájev megörült nekik; most pihent, és rájött: minden lehetséges, mint régen, haladéktalanul megvalósítható a legboldogabb élet.

Elment Ajdimmal messzi az Uszty-Urt mélyére, kihalt fennsíkjaira. Fát vagy legalább valamiféle bokrot keresett, amely itt-ott a szakadékokban is megél - szükség volt a fára gazdasági eszközök és felszerelések készítéséhez. Útközben. karjára vette Ajdimot, hogy ki ne merüljön, és megcsókolta az arcát, a szemét, a haját - ez jó érzéssel töltötte el. Szerette érezni más ember életét, úgy gondolta, hogy a másikban van valami, ami rejtélyesebb, szebb és jelentősebb, mint ami őbenne van, és gyakran már attól is jobban érezte magát, hogy foghatta valakinek a kezét. Ajdim átölelte Csagatájev fejét, és megsimogatta a két kopasz helyet - a sascsőrök ütötte sebek nyomait; eszébe jutott, hogy akkor egyszerre megevett egy egész sasfiókát.

Csagatájevnek csak egy zsebkése volt, ezért sokáig kellett dolgoznia, mire kivágta és kidöntötte azt a puha fajtájú kis fát, amely egymagában állt a sziklás szakadékban, ahol semmi egyéb nem nőtt, mintha csak egy madár ejtette volna oda valamikor a fa magját a levegőből.

Néhány napig az Uszty-Urt lakóhelyül kiválasztott völgyében csak két ember dolgozott - Csagatájev és Ajdim; a többiek szundikáltak a barlangokban, amelyeket a völgy meredek lejtőjében vágtak maguknak éjszakai szállás céljára, teknősöket fogtak, és ételt készítettek belőlük, de keveset ettek, csaknem kényszeredetten, és naponta egyszer elmentek a tóra vizet inni. A három juhot és a kost Csagatájev nem hagyta bántani, végszükség esetére tartogatta. Nazar megszámolta az embereket - ki él, ki halt meg -, és látta, hogy egy gyermek hiányzik; a hároméves kislány.

Senki sem tudta megmondani - se az apja, se az anyja, se mások -, hol tűnt el, hogyan halt meg ez a gyermek. Senki sem emlékezett, mikor fújta el a szél és a homok a sivatagban, s szakadt el tőlük...

Csagatájev és Ajdim elkezdte hordani az anyagot az első ház építéséhez, de senki nem segített nekik a munkában. Mikor Csagatájev elvitte dolgozni Szufjánt és Öreg Vanykát, a legegészségesebbeket, két ízben hoztak anyagot, aztán abbahagyták. Leültek a földre, és gondolataikba merültek, bár öreg koruk folytán volt idejük, hogy mindent régen átgondoljanak, és eljussanak az igazsághoz.

Ekkor Csagatájev összehívta az embereket, és megkérdezte tőlük: akarnak-e élni? Senki nem válaszolt.

Sok fakó szem nézett Csagatájevre, erőlködve, hogy le ne csukódjanak a gyengeségtől és a közömbösségtől. Csagatájev szívét összeszorította a bánat: feledésre van szüksége az ő népének, míg ki nem hűti és szét nem szórja testét lassacskán a szél a mindenségbe. Csagatájev elfordult tőlük; tettei, reményei értelmetlenné váltak. Meg kell fogni Ajdim kezét, és elmenni örökre. Félrevonult, és lefeküdt arccal a földre. Megértette, bárhová menne is el onnan, újból visszatérne. Hiszen az ő népe a legnyomorultabb koldus a földkerekségen; elemésztődött egész teste a munkában és a sivatagi nélkülözésben, elfelejtette az élet célját, meg van fosztva tudatától, és nem ismeri fel saját érdekét, mert a vágyai soha, a legcsekélyebb mértékben sem valósultak meg, gépiesen élt a nép. A szerény mindennapi eledel - teknősbéka, teknőstojás, apró hal, amelyet ugyanabban a tóban fogott, amelyből vizet ivott - neki elég volt. Maradt-e a népben annyi lelkierő, hogy együtt tevékenykedve vele, létrehozhassák a közös boldogságot? Vagy pedig már minden kiveszett belőle régen, még a képzelet is - a szegények esze-, minden elhalt?...

Csagatájev tudta, hogy az ember mindenfajta kizsákmányolása a lélek megnyomorításával kezdődik, idomításával a halálhoz, hogy uralkodni lehessen felette, máskülönben az emberek nem válnak rabszolgákká. És a lélek erőszakos eltorzítása folytatódik, és egyre erősödik, míg az értelmes ember esztelenné nem válik.

Az osztályharc a rabszolgába zárt „lélek” legyőzésével kezdődik; miközben annak átkozása, amiben maga az úr hisz – lelkének és istenének a káromlása -, sohasem bocsáttatik meg, a rabszolga lelke hazugságban és emésztő munkában őrletik. Csagatájevnek eszébe jutott Öreg Vanyka elbeszélése arról, hogy egy alkalommal Hivában a mecset udvarán meg akart ölni egy pávát, hogy aztán eladja az orosz kereskedőnek preparálás céljára. Sietségében Öreg Vanyka a kővel nem találta el a pávát - a szent madarat. A távolban a bokrok között megjelent egy őr, vagy valaki más arra járó. Öreg Vanyka felkapta, ami éppen a keze ügyébe került a bokrok között, és a páva fejéhez vágta. A páva nyomban bekapta, amit Vanyka feléje dobott, aztán förtelmes hangon sikoltozni kezdett, Öreg Vanyka rávetette magát, hogy megfojtsa, de ez nem sikerült neki, mert az előrohanó muzulmánok elkapták, kilökdösték az utcára, és elkezdték ütlegelni; addig verték, amíg úgy nem gondolták, hogy már halott, aztán beledobták egy kiszáradt öntözőárokba. Miközben ütötték, Öreg Vanyka az arca elé tartott keze szagáról rájött, hogy másodízben egy darab száraz ürüléket dobott a szent madárra. Kimászott az öntözőárokból, s ettől fogva nagy előszeretettel dobálta tisztátalan dolgokkal a különféle repülő vagy ülő madarakat, főként a galambokat, míg sok év múltán fel nem hagyott ezzel a szokásával.

Csagatájev feje fölött valamiféle állat szuszogott, azt gondolta, hogy juh. De az állat bekapta Csagatájev fülcimpáját, és elkezdte dörzsölni fogatlan ínyével. Az a dühös és erőtlen kutya volt, amelyet Csagatájev az Amu-Darján, népének lakóhelyén látott.

Nem volt velük a sivatagban, elszakadt tőlük valahol, vagy magára maradt, őrizni az elhagyott táborhelyet, utána pedig elunva magát, egyenesen Szári-Kamisba futott, amelyet ő is ismert a korábbi évekből. Csagatájev megfogta a kutya fejét, lehúzta a földre, hogy feküdjön le. A kutya engedelmeskedett; remegett a kimerültségtől - öreg, elvadult eb, amelynek nincs ereje befejezni keserves életét, és még mindig hisz létének boldogságában.

A kutya elaludt Csagatájev mellett. Ajdim egyedül dagasztotta az agyagot csupasz lábával, és két kilométerről hordta a vizet a tömlőben. Amikor Csagatájev felnyitotta szemét, néhány ember ült körülötte, akik várták, hogy felébredjen. Szufján, a legöregebb ember azt mondta Csagatájevnek, hogy a nép most szándékosan nem akarja, hogy legyen lelke, nem akarja ismerni vágyait, nem csábítja a finomabb étel, szívét a legenyhébb hő melegíti, és a szív ezt a hőt a fűtől, a teknősbékától, a haltól kapja, és ha nincs mit enni, a saját csontjából.

Szufján Csagatájev füléhez hajolt, félretolva a kutyát, amely mohón és szomorúan nézte az embereket. A nép nyomát követve ért el ide, nagy utat járt meg, nappal mélyen beásva magát a homokba, hogy ne vegyék észre a sztyeppi sasok és más ragadozók. Szufján így szólt Csagatájevhez:

- Nem jól gondolkozol. A nép akar élni, de nem szabad neki. Ha piláfot, bort, köpenyt, házat kíván, jönnek hozzá idegen emberek, és azt mondják: vegyél, amit csak akarsz, bort, rizst, tevéket, boldogságot...

- Senki nem ad - válaszolta Csagatájev.

- Adtak egy keveset - mondta Szufján. - Marék rizst, lepényt, ócska köntöst, esti dalt adtak régen is, amikor a földesúri mezőkön dolgoztunk...

- Amikor gyermek voltam, anyám megparancsolta, hogy gondoskodjam saját magamról - mondta Csagatájev. – Alig volt valamink, haldokoltunk.

- Igen - szólt Szufján. - Kevés volt, amit a sajátunknak mondhattunk, de mi mindig sokat akartunk: juhot, feleséget, vizet a csatornából, a lélekben mindig van üres hely, ahová az ember el akarja rejteni a boldogságát. És a ritkán kapott kevés, szegényes ételért dolgoztunk, míg le nem száradt rólunk a hús. Más életet mi nem ismertünk - folytatta Szufján. - Azt mondom neked: ha a csekély ennivalóért robotolva a munkától és a nélkülözéstől olyanokká váltunk, mint a halottak, vajon a halálunk elég fizetség lenne-e a boldogságért a földön?...

Csagatájev talpra állt.

- Elég ahhoz az élet is! Régen a rabszolgának előbb halt meg a lelke, aztán már nem érzékelte az életet: az ördögszekér szabadabb volt nála.

- Hallottam - mondta közönyösen Szufján -, tudjuk: a gazdagok mind meghaltak. De hallgass rám - Szufján megsimogatta Csagatájev régi moszkvai saruját -, a te népednek nincs bátorsága élni, elszokott az élettől, nem hisz benne. Halottnak tetteti magát, különben jönnek ismét a szerencsés és erős emberek, hogy megkínozzák. A legkevesebbet tartotta csak meg magának, ami senkinek sem kell, hogy ne irigyelje senki, ha meglátja.

Szufján eltávozott az emberekkel, akik vele voltak. Csagatájev Ajdimhoz ment, és együtt dolgoztak estig. Akkor lefektette a lányt aludni a száraz barlangocskában, maga pedig folytatta a munkát: agyagból és száraz fűtörekből vályogtéglákat készített az első lakóház építéséhez. Rajta kívül egy lélek se volt az egész völgyben; az emberek szétszéledtek, talán teknősöket fogni, vagy halászni a tóra. Csagatájev egyre gyorsabban és racionálisabban dolgozott. Csak késő éjszaka kapaszkodott fel a hegyoldalon a tetőre, hogy megnézze, hová mentek az emberek. A magasan álló tiszta hold világánál jól látszott a táj, lebegett a fény a néptelen Uszty-Urt felett, amely ráterítette a hegyek árnyékát a Szári-Kamis medencéjére, majd azon is túlkúszott a holdsugár, és messze bevilágította az iráni hegyekig elnyúló széles sivatagot. A három juh és a kos a szomszédos kis szakadékban legelt, zajosan forgolódva az ördögszekér halomban, élő zöld szárakat keresett. Az Uszty-Urt sötét árnyékában, ahol Szári-Kamis kezdődött, kis tábortűz égett, a tűztől kicsit távolabb szürke ködfelhő ült a tó felett. Csagatájev lejött a fennsíkról, és a tűz felé indult. Félóra múlva elég közel ért, és látta, hogy az egész nép ott ül a csendesen égő tábortűz körül. Valamennyien énekeltek, és nem látták Csagatájevet. Csagatájev elmerült a dal hallgatásában; gyermekkorában sok dalt hallott a baksitól, anyjától és más öregektől - szép, de szomorú dalokat. A dal tartalmát nem ismerte, olyan érzést fejezett ki, amely idegen volt az ő népétől, de mindnyájan önfeledten énekeltek, s nem vették észre őt. Anyja csendes, szégyellős hangját is kihallotta. A dal erről szólt: nem zokogunk, amikor jönnek a könnyeink, de nem is mosolyodunk el az örömtől, amikor derűs idő köszönt ránk, márpedig ez az idő közel van. A dal véget ért. Öreg Vanyka kikotorta egy bottal a tűzből a halakat, megnézte, jók-e már, és amelyik még nem sült meg, azt visszadobta.

Csagatájev visszament a házhoz. Újból nekilátott a vályogvetésnek, és dolgozott, míg meg nem sápadt a hold az égen, és fel nem jött a nap. Reggel látta, hogy a nép még mindig ott ül a kialudt tábortűz körül, Öreg Vanyka pedig mozgott, forgolódott egész testével, bizonyára táncolt. Csagatájev úgy döntött, hogy nem hagyja abba a munkát, mivel az éjszaka már elmúlt, s ezzel az alvás ideje is. Formálta a vályogtéglákat, beleölve a munkába szívének minden erejét. Ajdim még mindig aludt, Csagatájev néha odament ahhoz a mélyedéshez, amelyen feküdt a lány, és betakarta fűvel a legyek és a rovarok elől; hadd gyarapodjon a teste álmában - nőjön meg, és legyen hosszú életű. Déltájban Öreg Vanyka odament Csagatájevhez, levetette a nadrágját, amelyet Ajdim varrt neki különböző darabokból, belelépett a gödörbe, és sovány, csontos lábával az agyagot elkezdte dagasztani.

 

 

16

 

 

Két hónap múltán, ősszel, az Uszty-Urt völgyében elkészült négy kis vályogház. Ezekben a hajlékokban, melyeknek üveg hiányában nem volt ablakuk, az egész nép elfért, első ízben jutva biztonságos menedékhez a szél, a hideg és a levegőben szálló apró bogarak csípései elől. Néhányan sokáig nem tudták megszokni, aludni és élni a falak közé zárva - rövid időközönként kimentek a szabadba, és miután teleszívták magukat friss levegővel, s elnézegették egy kicsit a természetet, nagy sóhajtással visszatértek a hajlékba.

Csagatájev javaslatára a nép megválasztotta saját munkástanácsát, amelynek valamennyien tagjai lettek, még Ajdim is mint aktivista, elnökül pedig Szufjánt választották, a legidősebbet.

Az egész dzsan nép most úgy élt, hogy nem érezte naponta a halálát, és dolgozott a sivatagban, a tavon és az Uszty-Urt hegyeiben az élelem megszerzésén; úgy élt, ahogyan az emberiség többsége. Csagatájev még azt is elérte, hogy mindennap ebédeljenek; tudta, hogy ez nagyon fontos, mivel a földön élő embereknek csak a kisebbik fele ebédel naponta - a többség nem. Ajdim jól vezette a gazdaságot, és rákényszerített mindenkit, hogy keressen és hozzon élelmet: füvet, halat, teknősbékát és a hegyi szakadékok apró élőlényeit; ő maga Gülcsatájjal megőrölte a különféle füveket, hogy legyen lisztjük, és időben szólt Szufjánnak, hogy csapdát kell állítani a tó közelében a madaraknak, amelyek odaszállnak vizet inni. Aki elfeledkezett, hogy dolgozni és táplálkozni kell, annak mindenki előtt megmondta: holnap Nazarral ás egy gödröt, hadd feküdjön bele az, akinek nem tetszik az élet.

- Boldogtalanokra nincs szükségünk - mondta Ajdim.

Csagatájev azonban elégedetlen volt azzal a sivár élettel, amelyet most élt a népe. Segíteni akart abban, hogy a boldogság, amely születésétől fogva ott rejtőzik a boldogtalan ember bensőjében, felszínre jöjjön, és sorsot alakító tetté, erővé váljon. Az általános előérzet és a tudomány is ezt az egyetlen és szükséges dolgot szolgálja: segít napfényre hozni a lelket, amely feltör és küzd az ember szívében, és örökre megfulladhat ott, ha nem segítenek neki felszabadulni.

Hamarosan leesett a hó, Csagatájevnek és társainak egyre nehezebben sikerült élelmet szerezniük. A teknősök elbújtak, és téli álmukat aludták; az Uszty-Urt felett hatalmas madárcsapatok repültek át északról délre, nem szálltak le a kis tóra vizet inni, és nem vették észre az odalent élő kis népet. Az ehető füvek gyökerei elfogytak, és ízetlenné váltak, a tóban a halak lejjebb ereszkedtek a fenékhez, a nyugalom félhomályába. Csagatájev látta mindezt, és elhatározta, hogy elmegy Hivába az élelmiszertelepre, és hoz onnan kölcsönbe élelmet télire az egész népnek. Ajdim megvarrta tönkrement, szakadt ruháját, maga pedig megjavította lábbelijét saját gyártmányú faszegekkel és birkabőrből hasított keskeny szíjakkal. Utána elbúcsúzott minden embertől azzal, hogy hamarosan visszatér, s elkezdett ereszkedni lefelé a Szári-Kamis medencéjébe. Takarékosság céljából nem vitt magával semmiféle élelmet, arra számítva, hogy evés nélkül megteszi három nap alatt az egész távolságot.

Csagatájev eltűnt a pusztaság ködös távolában, Ajdim pedig ült a hegyoldalon, és sírt. Peregtek a könnyek csillogó fekete szeméből, arra gondolt, hogy Nazar nem tér vissza többé.

A következő napokon azonban Ajdimnak egyetlen alkalommal sem volt ideje sírni Csagatájev után: lekötötte a háztartás gondja, a szükség és a felelősség az emberek iránt. Csak sóhajtozott néha, mint egy szegény öregasszony. Az emberek még mindig gyengén dolgoztak, nem voltak meggyőződve róla, hogy az élet kiváltság, a földesurak idején ennek ellenkezőjét tapasztalták, és nem értékelték létezését, az élvezetet pedig egyáltalán nem ismerték, még a táplálkozás nyújtotta örömöt sem.

Csagatájev távozása után a legtöbb munka Ajdimra hárult. De a munka nem gyötörte, tudta Csagatájevtől, hogy gazdagok nincsenek, ő pedig a legszegényebb, s hamarosan jó lesz neki, és utána még jobb.

Három nappal Csagatájev eltávozása után Ajdim felidézte emlékezetében a férfit, arcát bánat, sírás torzította el, de már este volt, gyorsan meg kellett keresnie a juhokat és a kost, amelyek elcsatangoltak valahová egy távoli horpadásba, és elhatározta, akkor fog Csagatájevre gondolni, ha aludni tér. Hajtotta hazafelé a nyájat, s ekkor valami ismeretlen fény elvakította. Az agyagkunyhók közelében égtek azok a fényes tüzek, amilyeneket Ajdim még sohasem látott. Megállt, és vissza akart menni, hogy elrejtőzzön a juhokkal a barlangban vagy a távoli szakadékban, s majd másnap visszatérve megnézi, mi van ott. Megfogta a kos szarvát, és nézte a fényeket az agyagkunyhók közelében; a kíváncsiság és a csodálkozás azonban legyőzte félelmét, hazaterelte a kis nyájat. Azt gondolta: ezek a fények vagy vadállatok, vagy pedig valamiféle okos dolgok - onnan, ahol a bolsevikok élnek.

Ajdim meglátta a fény mellett elhaladó Csagatájev alakját. Odafutott hozzá, s remegve és hunyorogva átölelte a lábát. Csagatájev a karjára emelte a kislányt, bevitte a házba, és lefektette aludni a fűágyra, maga pedig visszament lerakodni a gépkocsiról. Elindulása után a második napon találkozott az autókkal, ahogy kiért Szári-Kamisból a sivatagba. A Taskentből kapott utasítás szerint már négy nappal ezelőtt elindult Hivából két teherautó. Az egyiken húskonzervek, rizs, kétszersült, liszt, gyógyszer, petróleumlámpák, balták és lapátok, ruhanemű és könyvek voltak, a másikon két ember benzines hordókkal, olajjal és tartalék alkatrészekkel

Taskentben megparancsolták, hogy kutassák fel a Szári-Kamis körzetében vagy az Uszty-Urt és az Aral-tó között kóborló dzsan népet, és segítsenek rajta minden eszközzel, és csak akkor térjenek vissza, ha megtalálták a nép tartózkodási helyét, vagy a teljes pusztulásáról tanúskodó nyomokat.

Éjfélre befejezték a lerakodást, és Csagatájev leült jelentést írni Taskentbe a dzsan nép helyzetéről, mialatt a két gépkocsivezető és az expedíció vezetője előkészítette az autókat a visszatérésre. Csagatájev hajnalig írt; levele végén javasolta, tegyék lehetővé, hogy népe kiheverje a sokévi nyomorgás következményeit (ez a lehetőség most adva van, és a nép jóllakottan áttelel, a köztársaságtól kapott segélyt felhasználva), a legfontosabb pedig az, hogy minden itteni ember összeszedje magát, mert a csontig soványodott testben alig működnek az érzékek és a tudatos gondolkodás.

Csagatájev átadta a levelet az expedíció vezetőjének, és a gépkocsik elindultak a hivai oázis felé. Még minden ember aludt, korán volt, Szári-Kamist hó borította. Csagatájev fogta a fejszét és a lapátot, felébresztette Öreg Vanykát és Tagánt, s elment velük fáért. Délben tértek vissza. Ajdim begyújtott száraz fűvel a tűzhelybe, és elkezdte készíteni az ebédet az új ételből, amelyet senki sem kóstolt még soha életében.

A szokatlan ételtől az emberek annyira elpilledtek, hogy ebéd után mindnyájan elaludtak. Este Csagatájev megparancsolta, hogy készítsenek vacsorát, maga pedig fehér lisztből lepényt sütött, aztán még teát és kávét is főzött. Tudta, hogy az ilyen bőséges evés némileg árt, de sietett feltáplálni az embereket, hogy megerősödjön a csontjuk, s hogy legalább valamelyest kifejlődjön bennük az érzés, amely rajtuk kívül minden népben megvan - az önzés és az önvédelem érzése.

Csagatájev élvezettel nézte, hogyan eszik a népe – mohóság nélkül, óvatosan közelítve az ételt a szájukhoz, a szükségszerűség tudatában, és kissé eltűnődve, milyen lehet azoknak az embereknek az arca és a lelke, akik nehéz munkával előállították azt az ételt, és nekik ajándékozták.

Csagatájev türelmesen folytatta munkáját, előkészítve azt a napot, amikor hozzáfog majd a közös élet igazi boldogságának megvalósításához, amely nélkül semmihez sem kezdhet, és szégyenkezik a szív. Néha beszélgetett az anyjával, aki semmit sem kért most tőle, csak simogatta a lábát és a ruháját a testén; tartotta anyja lehajtott fejét, s arra gondolt, mivel kárpótolja és vigasztalja meg ezt a csaknem megsemmisült teremtményt, akiben az ő élete elkezdődött. Nem tudta, hogy anyja csupán Ajdim unszolására nem feledkezett meg róla, és hogy titokban hullottak a könnyei, mivel tisztában volt vele, hogy szeretnie kell a fiát, de nem tudta, érzéseiben nem maradt meg iránta semmi; ezért az anya úgy érintette meg a fiát, mint valamely idegen jó embert.

Néhány nappal később erősen lehűlt az idő, az egyik házban jól befűtötték a kemencét, s egyúttal bőséges ebédet készítettek, mivel a kemence fűtésre és főzésre is szolgált. A többi házban nem volt kemence. Az Uszty-Urt csúcsairól erős szél fújt, apró, jeges havat hozva magával. Ajdim behozta a juhokat a háznak abba a szobájába, ahol aludt, és ott tartotta őket éjszakára. Csagatájev nagy fáradsággal hozott öt tömlő vizet a tóról a maga készítette targoncán; szembe a rázúduló széllel az emelkedőn, nagy erőfeszítéssel tolta előre a targoncát. Ez a szél, a tél eleji sötétség és a Szári-Kamis kihalt fekete medencéje – mindez meggyőzte Nazart egy másfajta új élet szükségességéről.

Egy házban nyüzsögtek valamennyien, az ajtónyíláson át kivilágított a lámpa. Befejezték az evést, és szenderegtek: Ajdim zörgött az új edényekkel, tisztította róluk a piszkot és az ételmaradékot, és azt mondta az embereknek, feküdjenek le éjszakára ma itt, ahol be van fűtve; szűkösen lesznek ugyan, de legalább melegen.

Hat óra körül járt az idő, de az egész nép már lefeküdt egyetlen szobában, közel egymáshoz, és aludt a szűk helyen, mintegy üdvözülten. Csagatájev állva evett, nem volt hova leülnie. Ajdim átment éjszakázni a másik házba, ahová a juhokat hajtotta, és odament aludni Csagatájev is.

Reggelre hóvihar kerekedett, de melegebb lett. A közös házból semmi hang nem hallatszott, bár egészen világos volt már; Ajdim meleg helyen aludt - két juh között. Csagatájev nem akarta felébreszteni a lányt, egyedül ment át a befűtött házba, ahol a többiek voltak. Meggyújtotta a lámpát, és körülnézett.

A nép ugyanabban a helyzetben aludt, ahogy tegnap, mintha a hosszú éjszaka alatt senki sem fordult volna át a másik oldalára. Sokan szüntelenül mosolyogtak. A vak Molla Cserkezov nyitott szemmel aludt, bal kezét Gülcsatáj háta alá helyezve, hogy állandóan érezze és őrizze őt. Az öreg perzsa, gúnynevén Allah, egyik szemével mereven nézett félig lecsukott pillája alól, és Csagatájev nem tudta, mit lát és mit gondol most ez az ember, miféle vágy rejtőzik a lelkében: ugyanaz-e, mint az övében, vagy pedig egészen más?

A nap hátralevő részén Csagatájev Ajdim mellett üldögélt, gyönyörködött az arcában, a lélegzésében, elnézte az ifjúság pírját, amely egyre inkább elborította a lány arcának bőrét. A juhokat Ajdim kiengedte - hadd turkáljanak, hemperegjenek a hóban. Aztán Csagatájev megfogta Ajdim kezét, néma örömmel, hogy e körül a szegény bájos teremtés körül vasfalként állnak védelmezőn a bolsevikok, és ő maga is csupán ezért van itt.

Estére Ajdim felébredt. Összeszidta Csagatájevet, amiért nem ébresztette fel korábban, most az egész napja kárba veszett. Csagatájev azt mondta neki, menjen, keltse fel a többieket, akik szintén feküsznek még. Ajdim, ahogy ezt meghallotta, szinte felkiáltott a kétségbeeséstől, és futott a szomszéd házba. Felemelte a fűből készült szőnyeget a bejáraton, hogy megcsapja az embereket a hideg, és felébredjenek. Az alvók azonban még közelebb bújtak egymáshoz, összehúzták magukat, és aludtak, mint a holtak.

Elmúlt a második éjszaka. Reggel Csagatájev ismét megnézte az alvókat. Az arcuk még inkább megváltozott. Öreg Vanyka kipirosodott az élénkségtől, negyven év körülinek látszott most; még a vén Szufján is összeszedte magát külsőleg, Kara-Csorma pedig, ez a hatvan év körüli ember, rózsaszínűen és telten feküdt, olyan teli tüdővel szívta magába a levegőt, mint a szomjúság idején a nedvességet. Anyjához hajolva, az ő arcán nem látott változást, Gülcsatáj, a hegyi virág akár halott is lehetett, szeme beesett, arca elfeketedett, a halál pecsétje rajta. Molla Cserkezov szeme változatlanul nyitva volt, fény csillant meg benne, mintha az agyveleje mélyéről tört volna elő, és Csagatájevnek úgy tűnt, hogy ez az ember visszanyerte a látását.

Nazar megrakta a kemencét, hogy meleg legyen, és elment Ajdimmal sétálni; hosszú hónapok óta első ízben volt szabad ideje. A hóvihar már éjjel elállt; ritkásan hullott a hó utolja, és az Uszty-Urt legmagasabb terasza már napfényben csillogott - vidáman, vakítóan, örök diadalt ígérőn. Ajdim nevetett, és futkározott a hóban; eltűnt messzire, belepottyant egy hóborította szakadékba, majd váratlanul hátulról Csagatájev nyakába ugrott. Végül Csagatájev karjába kapta a kislányt, és a szakadékhoz futott vele. A kislány észrevette a férfi szándékát.

- Dobj le, nem halok meg! - mondta Ajdim.

Hazafelé Ajdim önállóan ment Csagatájev mellett, és megkérdezte tőle:

- Nazar, mikor ébrednek fel azok?

- Hamarosan, hamarosan... Lehet, hogy már fel is ébredtek.

Ajdim elgondolkozott.

A kemencében még nem aludt ki egészen a tűz. Csagatájev felélesztette, és Ajdimmal együtt ebédet főzött, minden eshetőségre számítva, az egész nép számára.

Estefelé egyik-másik ember kezdett ébredezni. Elsőként Szufján ébredt fel, aztán Öreg Vanyka és Molla Cserkezov, éjfélre mindnyájan felkeltek, Gülcsatáj kivételével. Gülcsatáj meghalt.

Csagatájev átvitte anyja holttestét az üres, hideg házba, és letette a száraz fűből vetett ágyra. A nép, magához térve a hosszú alvás után, ebédelt a meleg vályogházban, Csagatájev pedig lefeküdt anyja mellett, és elaludt.

Ajdim ebédet adott a népnek, és szidta, mert két éjszakát egyvégtében végigaludt. Öreg Vanyka nevetett Ajdimon:

- Most meghalunk! - mondta. - Ne bánkódj miattunk, kislány...

Éjszakára Ajdim átment abba a házba, ahol Csagatájev feküdt halott anyjával. Csendesen letelepedett a sarokban, és rögtön elaludt. Hajnalban fölkelt, és elindult házi teendőit végezni. A befűtött ház, ahol a nép éjszakázott, üres volt, a másik két házban se talált senkit. Ajdim körülnézett, és hozzávetőlegesen számba vette a holmit és a felszerelést, egész közös vagyonukat, átment abba a helyiségbe, ahol a Hivából hozott élelmiszert tárolták; nyugtalanul megtapogatta még a házak falait is, de nem lett okosabb. Az élelmiszer érintetlen volt. Ugyanúgy hevert ott minden, mint tegnap, amikor a konzerveket elvette az ebédhez.

A rizses és lisztes zsákok szintén érintetlenül álltak. Ha eltűnt is valami, az kevés lehet - dohány, gyufa, amit mindig szabadon vett, akinek kellett.

Felmászott a hegyoldalon a völgyből a fennsíkra. A tányérnyi kis nap bevilágította az egész, nagy földet, a fénye átölelt mindent. A Szári-Kamison és az Uszty-Urt csúcsain csillogott a hó. Gyenge szél fújt, de a tiszta égből meleg áradt, kellemes volt körös-körül minden. Összeráncolva homlokát, sokáig nézte a környéket, és észrevett négy embert. Egyesével mentek, nagy távolságra egymástól. Az egyik Szári-Kamis felé haladt, amerre a nap lenyugszik, a másik az Uszty-Urt alsó lankáin vonszolta magát az Amu-Darja irányában, a további kettő eltűnt a távoli fennsíkon más-más égtáj felé, átvergődve a hegyeken, bele az éjszakába.

Ajdim fölébresztette Nazart. Csagatájev elment néhány kilométernyire; felkapaszkodott a legmagasabb teraszra, ahonnan messzire belátni a világot, csaknem egészen a végéig. Tíz vagy tizenkét embert látott onnan, amint egyesével távolodnak a föld minden tája felé. Egyesek a Kaspi-tenger felé mentek, mások Türkméniába és Iránba, ketten, de távol egymástól, Csardzsujba és az Amu-Darjára. Akik északra és keletre mentek az Uszty-Urton keresztül, azokat nem látta, és azokat sem, akik már túlságosan messze jártak.

Csagatájev felsóhajtott és elmosolyodott: egyetlen szívével, szűk agyával és lelkesedésével elsőként akart ő itt, a Szári-Kamis vidékén, a régi világ poklának fenekén igazi életet teremteni. Az emberek azonban jobban tudják, mi a jó számukra. Elég az, hogy segített nekik életben maradni, jussanak hát el a boldogsághoz a láthatáron túl…

 

Kelemen Sándor fordítása