Han Solo nomádjai Ed Fisher

A Birodalom elleni lázadás eltiprására készülnek a sötét erők. Egy messzi világon rettentő fegyvert dolgoztak ki, mely sokkal veszedelmesebb a most épülő, rettegett Halálcsillagnál. Az elvetemült Tagge báró mindenre kész, hogy titkát megőrizze. Kémei beférkőztek a bolygón tevékenykedő felkelő soraiba, nem tudhatják, ki a barát, ki az ellenség. S mintha ez nem volna elég: feltűnnek a színen a világ egykori gazdái, ezek a különös idegenek, sőt, a mit sem sejtő csempész-duó, Csubi és Han Solo is...

Ed Fisher

Han Solo nomádjai

A CSILLAGOK HÁBORÚJA-SOROZAT ÚJABB KÖTETE GEORGE LUCAS TÖRTÉNETEI ALAPJÁN

Valhalla Páholy®

Budapest 1992

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ed Fisher

Han Solo At Doomsday’s Edge

A Wallace Books published by Pendragon Books Ltd.

Fordította Gáspár András

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

A címlapon Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Adamov András

Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 7632 16 6

VP-SF-151292-20.43.12

A kötet kizárólagos terjesztője a King Könyvkiadó és Kereskedelmi BT.

1041 Budapest, Latabár Kálmán u. 1.

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: Novák Csanád. Korrektor: NWAI rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8159.66-14-2

Felelős vezető: György Géza.

Terjedelem: 19 ív

Készült Debrecenben az 1992. évben.

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE

E regény a Brian Daley féle Han Solo trilógia után következő eseményeket beszéli el, és időrendben megelőzi Dale Avery Han Solo a birodalmi ügynök című, korábban megjelent történetét

Annette-nek,

aki végighajszolt a 69. utca hídján, miután megismerte távlati terveimet.

E. F.

Első fejezet

A csillagromboló alattomosan közelített, és minden előzetes figyelmeztetést mellőzve nyitott tüzet a Millennium Falconra.

Han Solo az egyik pillanatban még a bolygó távoli, gyöngyházfényű napját látta a pilótafülke nyomkövető monitorain, aztán, ahogy a sugárcsapás megremegtette a hajót, egy ideig semmit sem. Utasainak egyike, aki mindeddig előrehajolva gyönyörködött a célbolygó panorámájában, úgyszólván a nyakába zuhant. Solo csúnyán le is teremti, ha történetesen nem szemrevaló nő az illető.

− Csubi! − kiáltotta, mintegy megosztva a felelősséget toronymagas vuki másodpilótájával. − Egy dögkeselyű támad nap iránt!

Csubakkának több se kellett: a birodalmi flotta egységeire oly jellemző harcmodor, mint rendesen, a végletekig felbőszítette. Életének első fél évszázadát a császári közigazgatás vendégeként, felettébb egészségtelen klímájú börtönbolygókon kellet leélnie, és egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy hajdani kínzóinak törleszthessen. Galaxisszerte pozdorjává zúzott állkapcsok, behorpasztott rohamsisakok, illegálisan behozott és forgalmazott árucikkek jelezték útját. Most állított valamit saját műszerein, hogy tisztább képet kapjon az okvetetlenkedő járműről. Hördülései nem sok jót ígértek.

− Na persze − nyögte Han, ahogy – fájó szívvel − eltolta magától a lányt. Kirra Mallowy jelenléte nyomós érv lett volna bármiféle őrültség mellett, ideértve az aknákkal nehezített Kessel-futamot és a császári rezidencia lerohanását is. − Később folyatjuk – suttogta a tisztesség kedvéért, azután megrázta a fejét. − Csubi, vedd az irányt nulla-nulla-hétnek!

A Millennium Falcon enyhén megdőlve, a normál űrben elképzelhető legnagyobb sebességgel suhant tovább a célbolygó jókora holdjai és kiterjedt törmelékmezeje felé. A pilótafülke ablakain túl sugárnyalábok cikáztak az örökös éjszakában, a lobbanások visszfénye ádáz mosolyt csalt a koréliai ajkára.

− Nem rossz, szavamra nem – mormolta. − Kész szerencse, hogy a mi nagy madarunk elkésett egy kicsit. Rögtön abbahagyja a lövöldözést, meglátják!

A fülkében tartózkodó másik utas − karóvékony, hajlott hátú belzagori, aki korához képest még elég mélykéknek látszott − szaporán köhécselt. A fajtájabelieknél ez türelmetlenséget, nyugtalanságot, esetleg egészen mást fejezett ki: Solo négynapos utazás után éppoly keveset tudott erről a civilizációról, mint a felszállás perceiben.

− Kapitány…

− Nyugalom, tisztelt megrendelők, nyugalom! Vállaltam, hogy határidőre, lehetőleg épségben leszállítom a rakományt Premontra − magunkkal és a hajóval együtt. Ha nem tévedek… − gyors pillantást vetett a navigációs számítógép kiírásaira − …a legrázósabb szakaszt pillanatokon belül letudhatjuk. Dőljenek a változatosság okáért hátra, és élvezzék a repülést!

− Egy percig sem nyugtalankodtam − jegyezte meg Kirra. Hangjának zöngéi ezúttal finoman összecsendülő pezsgőspoharak képzetét idézték fel a koréliaiban. Előkelő jelenség volt a lány, az a fajta, akit nehéz nem észrevenni − nem felbosszantani meg egyenesen lehetetlen. − Sose feledje, kapitány: alaposan felmértük adottságait, mielőtt felfogadtuk erre a munkára. − Állta Solo fürkésző pillantását. − Az itteni irtások nem kifejezetten dzsungelpilótáknak valók.

A dolog felemlegetése nem hangolta jobb kedvre a Falcon kétfős legénységét. Irtás. Gyűrűrendszerben tátongó (némelyek szerint vándorló) réseket nevezték így, melyek éppoly ritkák voltak, amilyen megközelíthetetlenek − maga az anyatermészet intett így minden épeszű utazót a bolygó tengelyirányból történő megközelítésére. Az összes irtás helyét (avagy vándorlásuk szabályszerűségeit) tán csak a Régi Köztársaság premontológusai ismerték − már amennyiben egy galaxisszéli, fura világ is érdemelt külön tudományágat hajdanán. A Birodalom jóval célratörőbb korának megfigyelői e zord űrvidékre vetődve alig néhány megjegyzést rögzítettek, különösebben újszerű elméletekkel sem álltak elő. Feletteseik utólag megfogalmazott kérdései a gyűrűket alkotó kristályos anyag hadiipari felhasználásának témakörére korlátozódtak. A válaszok kiábrándítóak lehettek, mert az elmúlt ötven-egynéhány standard év óta egyetlen császári hivatalnok sem tüntette ki figyelmével a mindenség e homokszemét.

A birodalmi romboló parancsnoka újabb célzást tett rá, hogy jobban szeretné, ha a Falcon visszafordulna és megadná magát végre − igen határozott, bosszantóan pontos célzást. A minden égi jóval felszerelt, vén csempészhajó védőpajzsait csaknem túlterhelte az energiacsapás. Csubakka olyan elfoglalt lett egyszeriben, hogy még a zsörtölődésről is megfeledkezett. A romboló ékforma teste ott fénylett immár az összes nyomkövető monitoron: méretei és arányai a tervezők nagyzási hóbortjáról árulkodtak. Az ütegállások személyzete lélektelenül tette a dolgát, s a Millennium Falcon fedélzetén szorongók valamennyien úgy érezték, nagyharangként kong a sokat tűrt fémtest.

− Kapitány… − próbálkozott ismét a belzagori, ám Solo felemelt mutatóujjal tüstént belefojtotta a szót. Újabb fordulóba vitte hajóját, majd a vukira hunyorított.

− Tiéd a kormány, Csubi! Mutasd csak meg a vendégeknek, mire képes egy igazi dzsungelpilóta!

A belzagori tiltakozni próbált, Kirra azonban leintette.

− Kuka! − szólt most Han a belső hírközlőbe. − Mind megvagytok ott hátul?

− Megvolnánk, kapitány − érkezett a munkadroid megnyugtató válasza. − Kék Max némi ionizációt észlel, de mint mondja, szintje a biztonsági határon belül marad. A bolygó légkörében persze…

− Mellőzzük a részleteket, jó? Hogy bírja a rakomány? − Solo a homlokát ráncolta. − Forrón remélem, egyetlen nyavalyás konténer sem szabadult el. Ha mégis, mind a négyen lemondhatunk a holnapi betevőről. Emlékezz csak azokra a hetekre, mikor ti ketten olyan kínos energiaellátási gondokkal küszködtetek!

− Sosem tudnám elfelejteni, uram – biztosította Kuka nyomban. − Öröm önnel együtt repülni, uram…

Han bontotta a kapcsolatot, és bátorítón Kirrára hunyorított.

− Sok lesz a taktikázásból − jegyezte meg szenvtelenül a lány. − Ha vuki barátja így folytatja, nem kerülhetjük el a romboló vonósugarát. Elkapnak és átadnak a Gazdasági Rendőrségnek, hadd szedjenek ízekre ők. Mindent elveszíthetünk.

− Előbb lesz hercegnő a feleségem − jelentette ki mély meggyőződéssel Han Solo.

Premont egyenlítője mentén tömegével keringnek a gyűrűket alkotó különös anyag tömbjei. A hatalmasabbak egészen áttetszőek, akárha fagyott tengervízből vétettek volna. A kisebbek − méretük egy műholdé és egy gyorsnaszádé közt váltakozik – azt a benyomást keltik, mintha szunnyadna valami a középpontjukban: idegen élet, netán a bolygó keletkezésének ősi titka.

A romboló személyzetének úgy tűnhetett, hogy a menekülő hajót kormányzó őrült épp e titok nyitjára kíváncsi.

A hídon tüstént új parancsszavak csattantak, a lőelemképzők gépi közönnyel, a lövegkezelők immár fogcsikorgatva igyekeztek befogni a különös röppályára tévedt célt. Zordan néztek össze a feketébe öltözött tisztek. Közelinek érezték a sikert.

Tévedtek.

A barátja bizalmától megmámorosodott, ám nagyon is józan vuki apró hördülésekkel, aprónál is apróbb ujjmozdulatokkal egy irtás pereme mentén vitte végig a hajót, azután, ahogy a birodalmi ütegállások tüze már-már elviselhetetlenné fokozódott, alábukott vele a csupa ragyogás kristályútvesztőbe.

Solo az első pillanatokban árgus szemekkel figyelt, majd, a lassanként zöldre váltó jelzőfényeket látva pontosan azt tette, amit utasainak tanácsolt nemrég: hátradőlt és élvezte az utazást. Csubakka − mindegyre morogva − óriás kristályglóbuszok közt manőverezett a Falconnal, s rutinosan tért ki a sebesen közeledő kisebb tömbök útjából. A hajóorrban elhelyezett ikerreflektorra ezúttal nem volt szükség: a folyvást mozgó síkokon megszázszorozódott, fel is erősödött Premont távoli napjának fénye.

A mélykék bőrű belzagori, aki mindeddig szinte hipnotizálva meredt előre, most kifújta tüdejéből a levegőt. Feltűnően sokáig tartott: vagy lebenyei voltak hatalmasak, vagy szervezete tárolta szokatlanul magas nyomáson az éltető gázkeveréket.

− Kapitány…

− K’brull úr? − Han azon tűnődött, vajon hány szemesztert végzett megrendelője a körülményesség magasiskoláján. Csempészhajón utazgatni, a hatóságot kijátszani igen, a helyünkön nyugton megülni nem? Tipikusan nyárspolgári vonás.

− Kapitány! Tudni szeretném, tisztában van-e…

Solo tétovaság nélkül bólintott. Egy jól bekalibrált elmeszonda talán azonosíthatta volna vigyorában a rendreutasítást, K’brull azonban érzéketlennek látszott az ilyen finom árnyalatokra. A pilótafülkében szorongók néhány percig áhítatos csendben figyelték a tömbök lassú táncát, majd − Hant és Csubit kivéve − összerezzentek: a számítógép kért figyelmet a maga még érzéketlenebb, elektronikus módján.

− Semmi vész − mondta a koréliai, és megint elmosolyodott. − Lassíthatsz, Csubi: vén dögmadár hazaszáll…

Kirra a nyomkövető ernyőre sandított. A birodalmi rombolót jelképező sárga háromszög csakugyan irányt változtatott, és egykettőre kikerült a Falcon érzékelőinek hatósugarából.

− Vadászok indításával meg sem próbálkozott − közölte Solo. − Valami azt súgja, nem érdekeltük igazán.

− Vajon hová tart? − tűnődött fennhangon a belzagori.

− Nyilván a Jaga Minorra – dünnyögte Han. − Az a legközelebbi nagy flottatámaszpont, jó háromszáz fényévnyire innét. Ezen a vidéken tudtommal nincsenek császári bázisok. A fináncok bezzeg falkában járnak. Nem mintha túl sok dolguk akadna, inkább a társaság kedvéért. Ritka errefelé a lakható világ − és még ritkább a fizetőképes település.

K’brullt hidegen hagyta a fejtegetés. Egészen más aggasztotta.

− Egyáltalán mi keresnivalója lehetett idekint egy birodalmi hadihajónak? − Gyanakvó pillantást vetett a balján ülő lányra. − Magasságos galaxis! Miben mesterkedik ezen a bolygón a tisztelt édesapja, ami ennyire fontos nekik?

− Az ásványi nyersanyagok magánvállalkozásban történő kitermelését tudtommal még nem korlátozta rendeletekkel a Császár − közölte Kirra epésen. − A Birodalmi flotta egységei számára különparancs teszi lehetővé a kereskedelmi hajók átkutatását, legyen az bármilyen hajó, regisztrált vagy épp bejegyzetlen. És mielőtt tovább hüledezne, hadd emlékeztessem: felajánlottuk hogy feltételek nélkül átvesszük, kifizetjük, a Premontig szállítjuk és be is üzemeljük a cége drágalátos gépeit. Nem én ragaszkodtam az ön jelenlétéhez, még ha szaktudását tiszteletben tartom is.

A kékbőrű férfi lassan ingatta fejét. Sóhaja egy elcsigázott kígyó szisszenését idézte.

− Cégünk Belzagor legrégebbi, legmegbízhatóbb vállalkozásai közé tartozik. Nem engedhetjük, hogy hírnevén − akár bizonyos megrendelők felelőtlensége miatt − csorba essék. Berendezéseinket, kedves kisasszony, mindig és minden körülmények közt magunk üzemeljük be. Jól bevált gyakorlat ez, melyen még az ön kifejezett óhajára sem állt módunkban változtatni.

− A kiviteli vámokra vonatkozó rendelkezéseket korántsem veszik ilyen komolyan, igaz? − Han ismét átvette hajója irányítását, és inkább ösztöneire, semmint műszereire hagyatkozva lavírozott tovább célja felé.

− A körülmények olykor engedményekre késztetik a vállalkozót – mondta a belzagori óvatosan. − Épp önnek magyarázzam, kapitány? Ha nyitott szemmel járt az Ollam Szektor világain, észrevehette, hogy a gazdasági helyzet… Nos, hogy finoman fogalmazzak, kedvezőtlen.

− Kénytelen voltam nyitott szemmel járni. Ha másként teszek, fejbe kólintanak, kirabolnak, sőt, talán el is adnak bennünket az első utcasarkon − mormolta Han. Homloka elfelhősödött, ahogy az említett térség apró, hűvös csillagai körül keringő sárfészkekre, a rajtuk elvesztegetett hónapokra gondolt.

Miután − jószerencséjüknek hála − végleg megszabadultak Gallandrótól, a Biztonsági Rendőrség zsoldjában álló könyörtelen fejvadásztól, igyekeztek ott folytatni, ahol abbahagyták, kétes megrendelőkkel ütöttek nyélbe kétes üzleteket a Perem világain. Így kellett lennie: a sűrűbben járt kereskedelmi útvonalak mentén naprendszerről naprendszerre terjedt a felkelés lángja. Széltiben suttogták, hogy a Császár a szenátus feloszlatására készül; Bail Organa, Alderaan alkirálya tiltakozásul lemondott mandátumáról, és önkéntes száműzetésbe vonult szülőbolygójára. A forrongó világegyetem söpredéke természetesen igyekezett kihasználni a jó alkalmat: élet és törvény sosem jelentett kevesebbet a galaxisban rosszemlékű Klón Háborúk óta. A Falcon legénysége mindent elkövetett, hogy a felszínen maradjon, ám Han, Csubakka, sőt, még a droidok is sejtették: előbb-utóbb mind a négyüket elragadja a szennyes áradat…

Ekkor bukkant fel Kirra, aki fekete fuvart keresett frissen vásárolt gépei, kéretlen útitársai és, saját maga számára. Az üzletet megkötötték. Han négy nappal később, Premont kristályútvesztőjében sem bánta különösebben a dolgot. Nem szívesen vallotta be, de a kialkudott javadalmazás felével is megelégedett volna, ha írásba adják, hogy sosem kell visszatérnie az Ollam-szerte nagyvonalúan úrkikötőknek nevezett patkánytanyákra.

− Irigylésre méltó a nyugalmuk – dünnyögte K’brull. Feltápászkodott, hogy emberei után nézzen. − Félszáz nyavalyás üteg tüzelt ránk az imént!

− Hatvanhárom − pontosította Han, s még lejjebb szállt a borostyánszín ragyogásban. A sodródó tömbökön túl olykor láthatóvá vált a bolygófelszín: minden képzeletet felülmúlóan hatalmas, hátságoktól szabdalt medencék az óceánok helyén. A hajdani kontinensek töredezett hegyvonulatok. Megannyi szélkoptatta csúcs a számtalan egykor volt sziget. Megfáradt, ősöreg planéta: filozófusoknak, szent őrülteknek, rettenthetetlen nyerészkedőknek való. − Magára nemigen lövöldöznek odahaza, ugye?

− Eltalálta − felelt rá szárazon a belzagori. − Normális körülmények között az állásom a legtöbb, amit elveszíthetek. − Kirrához fordult. − Ha ezt előre tudom…

− Visszalép? − firtatta kajánul a lány.

Mosoly derengett az ösztövér alak ajka körül. Egyenes derékkal állt a pilótafülke ajtajában, vékony lábai alig észrevehetően remegtek.

− Új biztosítást kötök.

Csubakka mennydörgésszerű röhejének a vészjelzők felvillanása vetett véget. A Falcon, mely mindeddig egyenletes tempóban repült, most megremegett, s veszíteni kezdett sebességéből.

− Kapitány…! − harsant nyomban a belzagori méltatlankodó kiáltása.

− Ó, hogy az a… − Solo igyekezett úrrá lenni a helyzeten, ám ehhez legelőször tisztáznia illett volna azt. Nem ígérkezett könnyű feladatnak. – Kuka! Hallasz, Kuka?

− Hangosan és tisztán, kapitány – érkezett a válasz. − Kék Max jelenti: számottevő energiaveszteség a hajtóműblokkban. A biztonsági tartalék átmenetileg hozzáférhetetlen: valamennyi relé felmondta a szolgálatot. Kérek engedélyt a…

Szikrák villantak most a pilótafülke kapcsolótáblája felett, s a monitorok sorra kihunytak.

Fémes reccsenés, újabb szikraözön, s a Millennium Falconra sejtelmes félhomály borult.

Csubakka felugrott a másodpilóta üléséből, elviharzott az ajtókeretbe fogódzó K’brull mellett, s a belzagori műszerészek bámuló pillantásainak kereszttűzében feltépte a szervízakna lejáratát fedő panelt. A tat felől Kuka érkezett csörömpölve, minden eshetőségre készen egy ódon kézilámpát markolva.

− Kapitány… − szállt a legsötétebb sarokból a rekedt suttogás. − Kapitány, ha esetleg…

− Később, K’brull, később! − legyintett Han, aki úgy érezte, menten kicsúszik a lába alól a talaj. Hajóját − melyet fergeteges szabakpartiban nyert el korábbi üzlettársai egyikétől − sosem sújtotta ehhez fogható áramszünet. Félig felemelkedett ültéből, úgy bámulta a köröttük lomhán forgó, sok ezer tonnás tömböket.

− Solo! Nézze!

Kirra szemeiben a Premont távoli napjának visszfénye csillant − és valami más. Han összerezzent: már ő is látta. A Millennium Falcon körül mintha lángra lobbant volna a tér. A hirtelen támadt izzás szívéből borostyánszín villámok cikáztak a viharvert csempészhajó felé. Solo különös bizsergést érzett most; az utasokat és a pilótafülke berendezési tárgyait halvány fényudvar övezte.

− Csubi! Fékezz kézivel!

A vuki öblös üvöltése a szervízakna mélyéből érkezett.

− Manőverezésképtelenek vagyunk, kapitány − recsegte Kuka merőben feleslegesen. − A fő- és segédmeghajtó rendszerek energiaszintje a minimumra csökkent. A gravitáció- és nyomáskiegyenlítő berendezés egyelőre kitart, de utánpótlás híján a telepek egykettőre kimerülnek. Kék Max szerint a sztatikus feltöltődés mértéke meghaladja…

E ponton elnémult, mert a szervízaknából felbukkant Csubakka borzas feje. Hurrogott valamit Solónak a maga nyakatekert nyelvén, aztán eltűnt megint. Kisvártatva döndülés hallatszott, s a hajó ismét megremegett.

− Mi volt ez? − kapkodta fejét Kirra. A polarizált ablakon túl folyvást erősödő ragyogás ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetet.

− Szigonyágyú − felelt szárazon Han. − Két szigonyágyú, hogy egészen pontos legyek. Csubi a legközelebbi anyagtömbre irányozta őket, és a két lövés nyilvánvalóan talált. Ha minden jól megy, horgonyt vetettünk.

− Horgonyt?! − jajdult fel K’brull. – És mi történik, ha az irtás összezárul? Ha annyi energiánk sem marad, hogy a kormányrakétákat működtessük?

− Akkor innét gyalog kell tovább mennünk − közölte Solo. − A felszín alig egy ugrás, láthatja! − Ökölbe szorított kezei lassan elernyedtek: kezdte visszanyerni önuralmát. A belzagorira meredt, aztán az ódon munkadroidra. − Kuka! Áss elő minden használható légzőmaszkot és gondoskodj róla, hogy kéznél legyenek! Csubinak és nekem mélyűrruhára is szükségünk lesz. Mozogj már!

A Millennium Falcon nagyot rándult, ahogy vaskos pányvái megfeszültek. Lassan felfelé fordította orrát: egy kisebb kristálytömb az oldalának csapódott, és hangtalan robbanással milliónyi szilánkra hullott szét.

− Mélyűrruha? − Kirra igyekezett lépést tartani Solóval a főfolyosón. – Csak nem akarnánk kimerészkedni?

− Ha áramhoz − és persze valamivel előrébb − akarok jutni, meg kell tennünk. A biztonsági relék nem működnek, a szükségtelepek teljesen elszigetelődtek. Itt a gyűrűben bőven akad befogható napenergia. Vannak fénycsapdáim − a beállítást és a csatlakoztatást azonban nem bízhatom senki másra. Ha sikerül feltölteni a telepeket, elkezdhetjük keresni a hiba okát. Ha megtaláljuk, kikecmergünk innen, és az apja holnap ilyenkorra bankettet rendezhet a gépei tiszteletére. Ha nem, megszabadulunk a rakománytól, és megpróbálunk élve lejutni a Premontra.

− Hogyan?

− Például drótkötélpályán – dünnyögte Han. − Ismertem egy fickót, akinek sikerült.

− Ostobaság!

− Talán. De Csubi még én ehhez hasonló ostobaságoknak köszönhetjük az életünket.

− Figyeljen rám! − sziszegte Kirra. − Segíteni akarok. Ha tetszik, a gépek miatt. Az apám miatt. − Megragadta Solo karját. − Maga is látta azt a valamit az ablakon át. Mit gondol, mi lesz a következő lépése? Mit gondol, meddig bíbelődhet tőle nyugodtan odakint?

− Nem élőlény − mutatott rá higgadtan a koréliai. − Nézze, ha én minden elektrosztatikus kisülés meg energiagóc láttán frászt kaptam volna, egy fényévnél sose jutok messzebb a szülői háztól. Csubi és én egykettőre…

Kirra oldalt lépett, hátát a falnak vetette.

− Rábízná a hajóját egy csapatnyi idegenre?

Solö meghökkent. Ez a szempont mindeddig fel sem merült benne.

− Nos… − kezdte.

− Hadd segítsek! − A lány nem tágított. − Ilyen és ehhez hasonló masinák közt nőttem fel. Nekem kell kimennem a vukival. Ez a legkevesebb, amit a rakományért megtehetek. Míg dolgozunk, maga kézben tartja a dolgokat idebent. Egyébként − folytatta, egyenest Solo szemébe nézve − maga az egyetlen, aki a reaktív meghajtást az automatika segítsége nélkül is működtetni tudja. Valószínűleg csak néhány percre leszünk képesek energiát biztosítani. Jól kell gazdálkodnunk a tolóerővel.

Han lassan, kelletlenül bólintott. Ez nyilvánvalóan igaz volt.

− A másodpilótája érti a mesterségét − jelentette ki Kirra. − Az imént rábízta a hajóját. Miért ne bízhatna most rá a változatosság okáért engem?

A koréliai már-már válaszolt, Csubakka öblös üvöltése azonban belefojtotta a szót. A toronymagas antropoid előbukkant a szerelőaknából, vörösbarna bundájából csak úgy szállt a por. Végigcsörtetett a Falcon főfolyosóján, azután, ahogy a mélyűrruhákkal vesződő Kukát megpillantotta, elbődült megint − ezúttal határozottan panaszos éllel.

− Nos, kapitány? − toppantott Kirra. − Döntött már?

− Nézze…

− Csak azzal ne jöjjön; hogy ha engem baleset ér odakint, nem lesz képe apám elé állni a kiegyenlítetlen számlával! Az üzlet üzlet, Solo, és mint ilyen, némi kockázattal jár.

− Regélje ezt el K’brullnak is, ha ideje engedi − kérte Han, aztán csak legyintett. − A folyosón balra talál egy kisebb kamrát. A villanykapcsoló vállmagasságban, a pad ramaty állapotban van. Öltözzön be! A vuki várni fogja a légzsilipnél.

Diadalittas mosoly ragyogta be a lány arcát. Hozzászokhatott az effajta végkimenetelekhez.

− Köszönöm a bizalmat − mondta. − Igazán köszönöm.

− Szóra sem érdemes − biccentett faarccal a koréliai, majd, miután a lány sarkon fordult, torzonborz üzlettársára sandított.

− Vigyázz rá, Csubi! Ha hiszed, ha nem, egy darabban majd’ ezerötszáz birodalmi hitelegységet jelent nekünk. Állítsd be azokat az átok fénycsapdákat: energiához kell jutnunk, hogy manőverezhessünk. Csináld gyorsan, és semmit ne kockáztass! – A hajót megbénító különös izzásra gondolva, halkabbra fogott hangon hozzáfűzte még: − Biztosra vettem, hogy okos dolog ide, a törmelékmezőbe behúzódnunk. − Hosszú szünet. − Jól van, jól! Én talán sose tévedhetek…?

− Illesztések a helyükön, kapitány! − csendült Kirra hangja húsz-egynéhány perc múltán a Millennium Falcon sötét pilótafülkéjében. A kommunikátor használhatatlanná vált ugyan, a mélyűrruhák saját akkumulátorai azonban elég energiát tároltak ahhoz, hogy a lány szavait optikai kábelen át a hajó fő hangszórójáig továbbítsák. Csubakka vuki nyelvű kommentárjaival egyidőben feléledt néhány kijelző, kísértetles fénybe vonva a feszült arcokat. − A fénycsapdák hamarosan működésbe lépnek. Készüljön fel!

− Késznek születtem − mormolta komoran Solo. Csak most kezdte érteni, miért válik ámokfutóvá idővel a legtöbb űrhajótörött. − Kuka, Max! Még néhány perc, és átallunk reaktív meghajtásra. Hogy állunk az ionizációval?

− Állandó a szintje, kapitány − jelentette a munkadroid. − Kék Max nem hiszi, hogy problémát okozhatna. Persze ha az elektromágnesesség fluxusa…

− A micsodája? − értetlenkedett a jelenlévők valamelyike. Ezúttal maga K’brull intette le. Kerülte Han pillantását. Olyan akaraterővel fegyelmezte magát, hogy a koréliai komolyan aggódott az egészségéért.

− …ha a fluxus meghaladja a jelenlegi szintet, újabb energiaveszteséggel kell számolnunk, amely, hogy finoman fogalmazzunk, igencsak megnehezítené számunkra a manőverezést. Szélsőséges esetben kisülések is előfordulhatnak. Miután a pajzsok működésképtelenek, a lehetséges következményeket nem ecsetelem.

− Végünk…! − suttogta a belzagoriak egyike szívmelengető derűlátással.

− Kitartás, kapitány! − érkezett a kábelen át Kirra hangja. − Pár pillanat, és repülünk megint. Ha majd…

Csend támadt a vonalban, s ugyanebben a pillanatban kihunytak a kabinban hunyorgó fények is. Odakint ellenben folyvást erősödött a ragyogás, hátterére aprón, törékenyen rajzolódott a hajón kívül dolgozó két alak. Csubakka, amennyire a hevederek engedték, a lány felé lavírozott, hogy megragadja és visszahúzza. Látván hogy nem érheti el, hirtelen ötlettől áthatva megszabadult béklyóitól, úgy rugaszkodott feléje − aztán mozdulatlanná dermedt. Testét, akár Kirráét, borostyánszín lángkoszorú övezte most, mely eleven lényként lüktetett, s mintha mindkettőjük akaratát megbénította volna.

A kristálytömbök közt kisülések szikráztak; roppant erőteljesek voltak, de további károkat nem okoztak a Millennium Falconnak. Legalábbis egyelőre…

Solo ujjai megfeszültek a reaktív meghajtás indítókapcsolóin. A műszerek a második üzemzavart megelőző pillanatokban némi töltést jeleztek − de hagyatkozhat-e valaki ilyen helyzetben gépektől nyert információkra? És főként: mit kezdjen a hajtóerővel alig néhány másodperccel azután, hogy másodpilótáját és megrendelőjét is elveszítette…?

− Kuka! − bődült, ahogy ellökte magát a pulttól. − Kuka!

A termetes munkadroid egy harmadik, jóval viseltesebb mélyűrruhával bíbelődött, láthatólag tanácstalanul. Sőt, talán több is volt ez, mint tanácstalanság − mozdulatainak bizonytalansága áramköri zavarokról árulkodott.

− Kap… kappittt…

Solo a belső zsilipajtónak vetette hátát. Zihált. Jobbja az övén függő fegyvert kereste: ösztönös, ám merőben felesleges mozdulat. Reflexei ezúttal nem segíthettek. A természet vak erőivel került szembe − az erőkkel, melyek kérlelhetetlenebbek bármely császári hivatalnoknál, és veszedelmesebbek, mint a néhai Gallandro lézerpisztolya.

− Az a valami odakint − suttogta a robotnak − elkapta a lányt. − Kukára meredt; csak úgy forrt benne az indulat. − Elkapta Csubit. Elkapott minket… megint! − A keze ökölbe szorult. − Segíts! Vissza kell hoznom őket, mielőtt…

− Kapitány! − kiáltotta K’brull, akit egy hirtelen rándulás a hajófalhoz préselt. − Ne menjen! Ne menjen ki oda! Ha maga is odavész, kínos halál vár mindannyiunkra! Nem teheti…!

− Nem? − acsargott Solo a mélyűrruha kesztyűivel vesződve. − Hát akkor figyeljen, rendben? Zárja be utánam a zsilipet, és nyissa ki a külsőt! Ha visszaérünk és kopogok, csinálja ugyanezt, csak épp megfordítva. Mit gondol, menni fog?

− Remélem… − dünnyögte a belzagori zavarodottan. − De kérem, vegye figyelembe a mi szempontjainkat is! Maga nélkül semmi esélyünk…!

− Visszajövök!

Kuka súlyos csikordulással oldalra dőlt, majd, akár egy kiszámolt ökölharcos, a fedélzetre hanyatlott. Csípős füst terjengett a levegőben.

− Ahoj, kapitány! − rikoltotta a pilótafülkéből a technikusok egyike, aki alighanem szülőbolygója tengerein ismerkedett meg a hajózás szakkifejezéseivel. − Ezt látnia kéne, uram! Valami… − szapora köhécselés − …valami leírhatatlan közeledik felénk nap iránt!

Második fejezet

Han Solo számos különleges hajót látott már utazásai során. Koréliai honfitársai szertelenül hatalmas járműveikről voltak hírhedettek szerte a galaxisban. A standard évenként megrendezett Kessel-futam mágnesként vonzotta a furábbnál furább alkotmányokat az űr legtávolabbi zugaiból. A nem emberi civilizációk lélekvesztői olykor meglepőnek, máskor taszítónak, olykor egyenesen lenyűgözőnek bizonyultak, ám még a legelrugaszkodottabb idegen elme szüleménye sem vehette fel a versenyt − ezzel.

Óriási, borostyánszín fényudvarral övezett test úszott lassan a Millennium Falcon felé. Nem csak nagyobbnak, testesebbnek is látszott a csészealjforma teherhajónál. Leginkább valami vízzel borított planéta eltévelyedett lakójának látszott; csigaháznak, kagylóhéjnak, mely oly rég járja már a végtelent, hogy úticéljára sem emlékszik többé. Ősi alkotmány volt, ehhez szemernyi kétség sem férhetett. Kérgén meteoritbecsapódások foltjai sötétlettek, az éleket kozmikus porörvények csiszolták fáradhatatlanul, meglehet évmilliókon át. Mostanra olyanná vált a jármű, mint valami elnagyolt parittyakő: a megpróbáltatások áramvonalassá tették ugyan, mégis nélkülözte az emberi tudat számára oly fontos szimmetriát…

K’brull tüdejéből sziszegve tört elő a levegő, ahogy az óriási szerkezet megbillent. Pillanatokig úgy látszott, menten aláhull a mennyekből, azután egyenesbe került s folytatta útját − csillagközi mértékkel mérve alig karnyújtásnyira volt most a Falcontól, s a Falcon törzse mellett tehetetlenül lebegő alakoktól.

Mielőtt Solo mozdulhatott, vagy akár szitkozódhatott volna, az idegen gép erőtere − más aligha lehetett − egy-egy keskeny fénynyalábot bocsátott tehetetlen áldozataira, s azok, akár a vonósugárral elfogott hajók, emelkedni, úszni kezdtek a rejtelmes jövevény kérgét éktelenítő üregek felé.

− Maga! − dörrent Han a belzagoriak egyikére. − A műszerfal jobb oldalán, két sorban néhány kapcsolót talál. Ha az energiaellátás valami csoda folytán helyreállna, nyomja meg mindet, és ha a lőelemképző bekapcsol, fordítsa a hasi fegyvereket afelé a monstrum felé! Ha közelebb jön, ha rám is sugarat bocsát − tudni fogja, mit kell tennie, ugye?

A gépésztechnikus, akinek képe a megszokottnál is kékebbnek látszott, némán, szaporán bólogatott. Han Solo ezt az arcot, no meg K’brull rémült grimaszát látta, mielőtt becsapódott a belső zsilipajtó.

A külsővel már könnyű dolga volt: a Falcon legyengült antigravitációs terének pereméhez közeledve gyorsan veszített súlyából, ám ezzel egyenes arányban érezte gyarapodni erejét is. Sugárvetője nem húzta többé az oldalát. A vállára vetett drótkötéltekercs, a hátára szíjazott szigonypuska mintha üveggyapotból, puhafából készült volna. Rémlett neki, hogy valahol balra, derékmagasságban légnyomásmérőt és oxigénadagoló csavart talál, de ilyesmivel most nem ért rá foglalkozni. Ha későn érkezik, ha Csubi és a lány egyszer eltűnik a csigaházforma monstrum sötét járatainak valamelyikében, aligha bukkan a nyomukra. Ha pedig az erőtér őt is foglyul ejti − nos, akkor behatóan megismerkedhet egy idegen világgal, melynek titkai (minek tagadná?) egy cseppet sem foglalkoztatják…

A külső zsilipajtótól jobbra, a hajó testéhez erősített karikán megtalálta Kirra drótkötelét. Csubakkáé valamivel vaskosabb volt, de ernyedten lógott a semmiben, mint valami lefejezett óriáskígyó. Hát persze: Csubi a ”támadást” megelőző pillanatokban kiszabadította magát, hogy könnyebben mozoghasson… Han nem pillantott az alant tátongó mélységbe, megragadta inkább a feszülő kötelet, és nekiindult.

Arcát az alant forgó Premont fénye fürösztötte, amint öles ugrásokkal távolodott a tárva-nyitva álló zsiliptől. Idejét sem tudta, mikor látta utoljára ilyen nézőpontból a világot. Csizmáinak gyenge mágnesessége rendes körülmények közt elegendő lett volna ahhoz, hogy biztosan megvethesse lábát a Falcon törzsén, ám a mágnesességgel − akár minden egyéb energiafajtával − hibádzott valami ebben az átkos törmelékmezőben: a koréliai a vártnál sokkal gyorsabban jutott előre, de minden leérkezéssel öltözéke épségét kockáztatta. Amint kijutott hajója árnyékából, szemügyre vette a dühödten szikrázó távoli napot, mely a sisaklemez szűrőjén át már-már ibolyaszínűnek látszott. A legközelebbi hold valahol a túloldalon járt, vonzása azonban érezhető volt mindenütt: a fénynyalábokban vadul örvénylett a homokfinom kristályzúzalék.

Han a Falcon fő lokátorának egy paneljébe fogódzott, jól-rosszul rögzítette magát, s némi bizonytalankodás után sikerült célra fordítania a szigonypuskát. Az idegen hajó innét szintén holdnyi nagyságúnak rémlett; Csubakka és a lány alig látszottak már. A borostyánszín sugárkoszorú, mely körülvette őket, némiképp megkönnyítette a koréliai dolgát: így csak az árapállyal, a Premont állhatatosan növekvő vonzásával, no meg a lebegő törmelékkel kellett számolnia. Nagy levegőt vett, elmormolt egy fohászt − azután lőtt.

A drótkötél idegőrlő lomhasággal tekergett tova. Majd’ két percbe telt, mire a szigony célba talált, és újabb kettőbe, mire a feszítőszerkezet bevégezte munkáját: rögtönzött sodronypálya feszült most a két jármű között. Han hevenyészett szakítópróbára szánta el magát − a horgok kitartottak.

A kötél másik végét a lokátorállványhoz erősítette most a koréliai (odakerült a szigonypuska is; elvégre bármikor szükség lehet rá megint), és vállhevederének biztonsági gyűrűjét a helyére kattintva elrugaszkodott a Millennium Falcon törzsétől.

Zuhant vagy emelkedett: nézőpont kérdése csupán. Sebessége – mint minden egyéb idekint − viszonylagos volt, ám ahhoz épp elegendő, hogy elakadjon a lélegzete. Az első méterek után önkéntelenül hátrapillantott a válla felett. Eltűnődött, vajon ezt látta-e utoljára az áruló Torm is, amikor a Falcon zsilipjén át (akkori utasaival teljes egyetértésben) a túlvilágra repítette. Csillagvég persze messze volt, ezer meg ezer fény-, és jó pár standard év távolában, s ahogy a fennhatósági börtöntelep pusztulására gondolt, Solo nyomban visszazökkent a jelenbe. Itt és most már csak az idegen hajó, ez a groteszk csigaház létezett a maga fenyegető valóságában. Létezett és közeledett. Han az övére erősített palackokon tartotta mindkét kezét: ha a hatalmas szerkezet irányítói őt is célba veszik különös sugarukkal, egy-egy gázsugárral válaszol − és kitér az útjából.

Legalábbis az első alkalommal. Aztán meg…

Hátha a benti anyaszomorítók közül egynek sem jut eszébe fejszét ragadni és szétcsapdosni a kötelemet…!

Az utolsó métereken csakugyan a gázpalackokhoz kellett folyamodnia, de nem a sugár, inkább a zúzódások elkerülése érdekében. Lassulása – akár korábban sebessége − ijesztő méreteket öltött. Mihelyt a palackok kiürültek, előrenyújtotta mindkét kezét, s lábával is támasztékot keresett. Épp idejében; jókora kondulással fogott ”talajt” az ősöreg alkotmány burkolatán. Tüstént felpillantott, tekintetével két társát kereste. Azok épp e percben tűntek el a gépezet belsejében. Solo dühödt kiáltással vetette utánuk magát: akár Csubakkát és a lányt, őt is elnyelte a sötétlő üreg.

Nem volt ideje bekapcsolni sisaklámpáját, ám nem is szorult a segítségükre: a zegzugos járatban a foglyok testét övező derengés mutatta az irányt. Göcsörtös falú, szerteágazó, itt-ott összeszűkülő, másutt hombárrá öblösödő alagutak: minden mérnöki leleményt nélkülöző lények, esetleg a pocsék ízlésű anyatermészet alkotásai. Az egyenetlenné vált terep mind lassúbb haladásra kényszerítette a koréliait, akinek végre alkalma nyílt leolvasni a légkörelemző információit is. A hőmérséklet és a nyomás messze alatta maradt a biztonsági minimumnak – Han nem szívesen gondolt arra, milyen sors vár társaira, ha mélyűrruhájuk valami okból megsérül. De ami azt illeti, nem szívesen lett volna az ormótlan jármű irányítóinak bőrében sem. Különösképp azt a boldogtalant szánta jó előre, aki elsőként bukkan fel vele szemközt a folyosón.

Felszerelését, testét minden méterrel súlyosabbnak érezte, megszabadult hát a kiürült gázpalackoktól, s lecsatolta szíjazatát. Gyors pillantás a kijelzőkre: levegője még egy órára elegendő. Ha Csubakkát és Kirrát baj éri idebent, ha egyik pillanatról a másikra oxigén nélkül maradnak, még kevesebbel lesz kénytelen megelégedni a visszaút során. A körülményeket figyelembe véve tíz-tizenöt perc kell ahhoz, hogy elérjék a Falcon zsilipjét − ha azok ketten előkerülnek egyáltalán, s persze ha a csigaház lakói nem emelnek kifogást sietős távozásuk ellen.

A járatokat bevilágító derengés ekkor gyengülni kezdett, majd elenyészett.

− Ó, hogy az a…! − Solo baljával markolta most a sugárvetőt; jobbja a rakoncátlankodó sisaklámpa csatlakozójával babrált. A vaskos kesztyű a szokottnál érzéketlenebbé tette ujjait: percek teltek el, mire az alagútban felragyogott az erős, kékesfehér fény. Nyalábja az ívelt falakra hullt, odébbmozdult, fel s alá cikázott a kavargó porban, azután…

Azután kirajzolta a járatban tornyosuló idegen alakját.

− KARRRSH?

A rémisztő jelenés előrehajolt − ez volt az a pillanat, amikor Solo kis híján megölte −, nagy, sötét szemével egyenest belebámult a sisaklámpa fényébe. Karnyújtásnyira volt csak, a koréliai másodperccel utóbb mégis leengedte a fegyvert. Hogy miért tette, nehéz lett volna ott helyben szavakba önteni. Talán a meglepően emberi vonású arc kifejezése, a jókora száj körül derengő mosoly késztette visszakozásra. Meglapult és visszabámult. Várt, s hogy semmi sem történt, csökkentett egy keveset sisaklámpája fényerején. Az idegen mély tüzű, sötét szemei lassan lecsukódtak, majd tágra nyíltak megint. Ajkai − melyeket erős szálú, fakószürke szőrzet keretezett − szavakat formáltak, és a koréliai azon kapta magát, hogy − mélyűrruha, légüres tér ide vagy oda − hallja őket, akár az imént:

− LÉGYÜDVÖZ FÉNYESSÉGLAKÓ MIÉNK SZERÉNYHAJLÉK OLYRÉGOLYMESSZE EL SOKÁ

Solo dermedten, moccanni képtelenül bámult az óriás humanoidra. Látszatra az emberfajhoz tartozik, ehhez kétség sem férhet. De mire vélje ezeket az éjsötét, rezzenetlen szemeket; a furcsa kinövéseket a széles homlokon − s főképp a tényt, hogy ez a kis híján három méteres alak az emberek s a hozzájuk hasonlók számára végzetes közegben él, lélegzik, sőt beszél…?

− LÉGYÜDVÖZ FÉNYESSÉGLAKÓ RÁDVÁR SZERÉNYHAJLÉK MINTVOLTVANMOST BÉKESSÉG

Ez már konkrétabban hangzott. Fogódzó volt, melyet megragadhatott. Han a csövénél fogva emelte fel ismét a sugárvetőt, és bár mind jobban mardosta az aggodalom, bár a legszívesebben tovább iramodott volna, azon kapta magát, hogy fennhangon válaszol:

− Békesség… Hát hogyne, békesség! Gondolom Csubit… szóval az üzlettársamat és a megrendelőmet is merő szívjóságból rángattátok be ide. Hol vannak? Mit műveltetek velük? És ha már itt tartunk: kifélék vagytok egyáltalán?

A nagy, sötét szempár − a találkozás óta másodízben − lecsukódott, majd tágra nyílt megint. Gazdája nem kapkodta el a választ. A jelek szerint ahhoz szokott, hogy egyenként fontoljon meg minden vele közölt fésületlen gondolatot.

− Mi lesz már? − türelmetlenkedett Han. − Nézd. én nagyra értékelem a békességet, de a hajóm megbénítva lebeg odakint, az utasok toporzékolnak; az irtás… azaz a gyűrűrés bármelyik pillanatban összezárulhat, a társam és a megrendelőm oda, az oxigénem pedig… − Gyors pillantás a kijelzőkre. − Nem felelhetnél valamivel tempósabban?

Kifakadása azonban hatástalan maradt. Újabb másodpercekbe telt, mire az idegen széles arca felragyogott. Felragyogott a szó szoros értelmében: megértette végre.

− CSUPASZŐR FÉNYESSÉGLAKÓ VASBANVELE PICINYKE NŐSTÉNY? – Hátravetett fejjel kacagott − merőben valószerűtlen jókedvének visszhangja Han koponyájában dübörgött, mint valami távoli robbanás döreje. − KIKÚSZTAK ÁT SÖTÉTEN LENNI MIVELÜNK SZERÉNYHAJLÉK ÜNNEPEL JÖVÜNK? − Ismét Han felé hajolt, végtelen óvatossággal megérintette a koréliai sisakos fejét. − TIEDHAJÓ? TEJÖNNI NOMÁDVILÁG HALLOLVAS SZÍNPOMPÁS VÁNDOR ÉBREDÉS?

− Ami azt illeti… − Az összecsapás veszélyének elmúltával Han érezte, hogy kienged valamelyest. A legszívesebben ő is felkacagott volna − de idejekorán eszébe ötlött: sokan fizettek már az életükkel efféle könnyelműségért. Erőt vett magán, megköszörülte a torkát. − Az a hajó ott kint tényleg az enyém, de a környéket nemigen ismerem. A bolygó neve tudtommal Premont. Gépeket meg pótalkatrészeket szállítunk a lentieknek. Egy másik hajó elől menekültünk a törmelékmezőbe; nem számoltunk a kristálytömbök gerjesztette elektromágneses erőterekkel. Energia nélkül maradtunk. Bajban vagyunk. − Kezdte elveszíteni a türelmét. − A vuki a barátom! Ami pedig a lányt illeti…

Nemigen tudta, hogyan folytathatná. Szerencsére nem is volt rá szükség: az óriás termetű humanoid lassan felemelte a kezét, s bólintott. Sarkon fordult − padlót seperő köntöse nyomán csak úgy szállt a csillámló por −, némán intett a koréliainak, hogy kövesse.

Solo engedelmeskedett. Korábban sosem tapasztalt, már-már gyermeki bizalom ébredt benne az idegen iránt. Egy szervezet, melynek a fizika összes ismert törvénye szerint holtan kellene hevernie − hisz a hőmérséklet alig-alig emelkedik idebent a kozmikus fagypont fölé, a légnyomás pedig olyan alacsony, hogy még egy páncélozott birodalmi csapatszállító is könnyűszerrel átugorhatna felette −, él és mozog! És mintha ez nem lenne épp elég… Ó, a galaxisát!

Az oldalsó járatokból egyre újabb humanoidok bukkantak elő. Minden kétséget kizáróan egyazon fajtához tartoztak, noha Han termetüket, bőrük árnyalatát és öltözéküket szemlélve bizonyos eltéréseket fedezett fel köztük. Akadtak nők és férfiak, idősebbek és fiatalok, tekintélyesek és még tekintélyesebbek, bölcsek és megfáradtak. Akadt néhány gyermek − a legalacsonyabbik jó két fejjel lehetett magasabb a koréliainál. Ruhadarabjaikat láthatólag maguk készítették, olyasféle eszközökkel, melyekhez hasonlót Han számos elmaradott világban megfigyelhetett. A férfiak nyakában számos apró amulett függött. A nők sörénynek is beillő hajában vertezüst csatok. A gyermekek egyike valami játékszert szorongatott: sötét meteoritfémből bámulatos gondossággal kifaragott szobrocskán csillant a lámpafény…

Solo hunyorgott, félrebillentett fejjel figyelt, aztán összerezzent, és trappolt tovább vezetője nyomában. A töprengés várhat. Fontosabb dolgokat kell most elintéznie.

Az idegen jármű központibb fekvésű járataiban megsűrűsödött a minden képzeletet felülmúlóan ódon masinák termelte gázkeverék. A hőmérséklet mínusz nyolcvan körül mozgott, a humanoidok ajka körül párafelhők gomolyogtak. A menet tágas, gigászi fenevadak prémjével és trófeáival otthonossá varázsolt barlangok mellett haladt el − ezekben nyilván családok éltek. A borostyánszín derengés folyvást erősödött. Jókora kristályok árasztották − ezek csakis a törmelékmező befogott esetleg nagyobb tömbökből kihasított darabjai lehettek.

Tehát elektromágneses energiát használnak − tűnődött Han. Ősidők óta ismerhetik a kristályt és tulajdonságait, s bár nem kimondottan technikai civilizáció az övék, annak is értik a módját, hogy felszabadítsák a benne lappangó erőket. Ezek működtetik a gépeket, ezek hajtják a csigaházat − és alkalmasint ezek bénítják meg a közelükbe kerülő hajókat is. Praktikus megoldás. Vajon hogy csinálják?

− ŐSITUDÁS − válaszolt az élen haladó ”férfi” a ki nem mondott kérdésre. − EGYKORVOLTAK HASZNÁLTÁK NAPNAPUTÁN. MÍGNEMEGYSZER MONDAZÍRÁS. TÖBB SEMMI. CSEND. ÜRES.

− Azt hiszem, világos − mormolta homlokráncolva a koréliai. − A tisztelt ősök túlzásba vitték a dolgot. Olyan energiák felszabadítására törekedtek, amelyeket egyetlen célra ésszerűtlen felhasználni. Romba is döntötték a világot annak rendje és módja szerint… − A galaxist dúló háborúságokra, a Fennhatóságra, a Császárra meg a Birodalomra gondolt; a szája keserű volt. − Mostanság óvatosabbak vagytok, ugye?

Ezúttal hiába várt feleletre.

− Kik ezek és mit akarnak tőlünk?

Kirra két társa karjába fogódzva, kissé reszketegen állt, úgy bámult az idegen jármű középpontjában izzó kristályalakzatra. A hatalmas tömböt védelmezőn, bár oda nem illőn vették körül a legkülönfélébb rendeltetésű, párát és füstöt okádó gépek.

− Egy letűnt faj hírmondói − magyarázta Solo, időről időre fürkésző pillantást vetve a kisebb csoportokba verődött idegenekre. − Nagyhatalmú őseik a közelben éltek: azon a sárgolyón, amelyet mi, szerencsés ittmaradottak Premontnak nevezünk. Kultúrájuk az e rendszerben keletkezett, és más, nem telepata lények számára értéktelen kristályok szerkezetének manipulálásán alapult. Ezeknek a kristályoknak köszönhetünk minden bajt mi is. A bárkát, amin utaznak, a belőlük nyert villamosság, vagy valami hasonló működteti. Ezzel ”fogják be” a környező térben felbukkanó, érdekesnek látszó tárgyakat, élőlényeket. Kíváncsiak. Nem kárhoztatom őket érte: jó rég jártak utoljára ezen a vidéken… − A koréliai, maga sem tudta, miért teszi, halkabbra fogta hangját. − Mondják, a Régi Köztársaság Jedi-lovagjai ismerték a lappangó energiák felszabadításának általuk kidolgozott módszerét. Hatékony módszer lehetett, talán túlságosan is az: kiagyalóinak mindenesetre a vesztét okozta. A pre-premonti kultúra nyomait eltüntették az évszázadok. − Komoran ingatta fejét. – Kétlem, hogy akár az apja, akár a munkatársai hallottak róla.

− Pre-premonti kultúra, hírmondók, Jedi-lovagok…! − Kirra panaszosan pillantott fel. − Odalent nem régészek, hanem vállalkozók dolgoznak, kapitány! A kitűzött célok közt eddig nem szerepelt idegen kultúrák maradványainak feltárása, ám, tekintettel a körülményekre, úgy hiszem, nincs akadálya a kiegészítő tudományos tevékenység megkezdésének… − Egy kevés oxigéndús levegőt szívott Csubakka tartályából, azután folytatta: − Nyilván számos érdeklődő amatőrre és hivatásosra számíthatunk a környező Szektorokból, és persze a Birodalom belső rendszereiből. A jobb helyeken ezt hívják turizmusnak… − Szemei csillogtak. − Fogadja elismerésemet, kapitány! Ez a kitérő minden kellemetlenségével együtt jó okkal kap helyet cégünk legendáriumában. Évtizedek múltán bizonyára úgy emlegetik majd, mint sorsfordulót. Ha hozzávesszük még, hogy talán az életemet köszönhetem a beavatkozásának, szót kell ejtenünk a külön díjazás kérdéséről. Esetleg…

− Lassabban a testtel! − intette Solo. − Nem külön díjazásért tettem amit tettem, csakis azért, hogy átvehessem a kialkudott bért − és hogy ott lehessen mellettem Csubi, aki elégedetten hörög hozzá. Visszamegyünk a Falconra. Ha a premontiak is úgy akarják, feltöltjük energiával a rendszert, leszállítjuk a gépeket, és kész. Szeretnék mihamarabb odébbállni. Amit pedig a régészeti leletekről, a turistaparadicsomról mondott és a nagy dohányról gondolt, nyugodtan kiverheti a fejéből! – A mindegyre tanácskozó, netán meditáló idegenekre sandított. − Errefelé jövet fura szobrot láttam az egyik tagbaszakadt kölyök kezében. Egy nyavalyás gundarkot ábrázolt.

− Gundarkot? − értetlenkedett a lány. − Az micsoda?

Solo nem nézett rá.

− Nem tudja − mondta. − Szinte senki nem tudja. A gundark ősi életforma, meglehet, egyidős némelyik csillaggal, amit mostanság ragyogni látunk. Az okosok szerint a galaxist egykor uraló nem emberi fajok legádázabbika volt. Az elődeinkkel vívott ütközetekben − amelyekhez képest a Klón Háborúk bármelyik csatája egyszerű csetepaténak tűnhet − alulmaradt és kipusztult. Hű képet csak nemrég alkothattak róla a szakértők, miután egy császári cirkáló a nyílt űrben befogott egy sztáziskapszulát, benne egy sértetlen, nagyon is eleven példánnyal. A dolgot mindössze hárman élték túl, a hajóból – fő a biztonság! − csak ionizált gázfelhő maradt. A gundark nagy visszatérése nem sikerült. Ez mindannyiunk szerencséje.

− Roppant tanulságos − bólintott Kirra idegesen. − De mi köze mindennek a régészeti leletekhez?

− Több, mint gondolná − dünnyögte Solo. − A régészet becsülendő tudomány, ez a bárka viszont maga a történelem! Mit gondol, milyen idős lehet?

A lány tanácstalanul pillantott a vukira, aki lemondóan horkantott. Ő sem sejtette.

− Néhány száz, néhány ezer éves. Mit számít ez, kapitány?

Mintha mosolygó maszkot erőltettek volna a koréliai ábrázatára. Tekintetében félelemmel vegyes tisztelet lappangott, ahogy pillantását az idegenekre emelte.

− A galaxis félmillió éves írott történetében nyomát sem találni a gundarknak − mondta halkan. − Nem esik szó a feljegyzésekben premonti magaskultúráról sem. A bolygó óceánjai jó egymillió évvel ezelőtt száradhattak ki, ezt a járművet pedig olyan lények építették, akiknek formaérzékét a tenger élővilága formálta − vagyis a folyamat az ő idejükben még el sem kezdődött!

− Csak nem…?

− De igen, hölgyem − folytatta tompán Solo, − Ezek a teremtmények a gundarkot legyűrő fajok egyikének hírmondói. Fogadni mernék, hogy sok százezer évig élnek: egyik-másik nyilván még őrzi emlékezetében a Premontot, olyannak, amilyen az valaha volt. A Premontot − és az egész galaxist! Sosem hallottak a Régi Köztársaságról, bár értékrendjüket illetően alighanem közelebb állnak a Jedikhez mindazoknál, akiket ismerünk vagy ismerni fogunk. És most hazatértek… − Önkéntelenül még halkabbra fogta hangját. − Gondolja csak el! Mit szól majd a Császár? Hát az ő új, sötét lovagrendje? − Kirra szeme közé nézett. − Mit szól majd a Birodalom?

Kirra szemei hatalmasnak látszottak a sisak üvege mögött. Nyomban válaszolni akart, de másodpercekbe telt, mire megtalálta a hangját. Hannak úgy rémlett, egészen berekedt – de elképzelhetőnek tartotta, hogy saját fülhallgatójában, netán a lány gégemikrofonjában van a hiba.

− Ennek a világon semmi értelme! A Birodalomnak sosem kell tudomást szereznie az itt történtekről. Önálló gazdasági egységként működünk; egyetlen területi felügyelő, egyetlen moff sem parancsol nekünk!

− A területi felügyelők és a moffok esetleg másként gondolják − vetette ellene Solo. − Ügynökeik − ugye nem tőlem hallja először? − mindenhová beférkőznek, a hiperhullámhosszok állandó megfigyelés alatt állnak: a Birodalom úrhatnám tisztviselői előtt nincs titok.

− Akkor hát mit tegyünk? − érdeklődött Kirra. − Borítsunk fátylat az egészre? Folytassuk az utat, mintha mi sem történt volna? Kapitány, ez galaktikus jelentőségű esemény! Gondoljon csak bele…

− Már belegondoltam − biztosította Han, miközben teste észrevehetően megfeszült. − Amúgy felesleges aggódnia. Ebben az ügyben nem mi döntünk, hanem ők…

Néhány idegen közeledett feléjük ismét. A csoportot egy minden képzeletet felülmúlóan vén és hatalmas férfi vezette, aki (erre Solo nyomban ráérzett) a jármű és a kolónia parancsnoka lehetett. Ha e tisztség a Premont egykori lakói közt még jelentőséggel bírt, aligha ruházták az elmúlt pár millió esztendő alatt érdemesebb személyre. A vén humanoid bízvást megszégyenített volna bármely nemzetségfőt és vezért innét a Coruscantig. Alakja méltóságot, tartása erőt sugárzott, pillantásában pedig a bölcsesség mellett ott lappangott még valami: az Időtlen derű.

Minek izgatná magát? − gondolta Han. – Elvégre minden elképzelhető és elképzelhetetlen nehézséggel szembenézett már a végtelenben − talán nem is egyszer…

− FÉNYESSÉGLAKÓK VASBANVELÜK CSUPASZŐRLÉNY − kezdte az idegen. − KIRRASOLOCSUBAKKAVUKI MINTMI BOLYGÓRASZÁLL: FURAFURAFURA ÉBREDÉS…

− Különösnek találja a dolgot – mormolta Han. − És Jabba legyen a nevem, ha nincs igaza! − Előrelépett. − Ezek szerint döntöttetek. Leszálltok velünk együtt. Hát ez… − a megfelelő kifejezést kereste − …nos, nagyszerű.

A barázdált arcú humanoid pillantása megpihent rajta. Átható volt a tekintet: mintha gazdája a koréliai testét felépítő atomok rendezett parádéjában gyönyörködött volna. Aztán kinyúlt egy kérges, hatujjú kéz – vénebb bármi élőnél az égen és az ég alatt −, s megérintette Solo sisaklemezét.

− VÁNDOR − zendült koponyájában a hang. A Premont pusztaságai felett vágtázó szél zúgását képzelte ilyennek. − HAJÓSHAJÓSNAK EGYTESTVÉR, LÁT LÁT, UTAZ. NEKÉSS: GÉP ÉLED, INDUL…

A vaskos, szürke ujjak közt megcsörrent valami, aztán aláhullt. A koréliai ösztönösen nyúlt érte: súlyos szemekből álló, tompa fényű láncot markolt. A rajta függő amulett vésete ismeretlen volt számára, a gesztus értelme azonban enélkül is nyilvánvaló volt. Lepillantott mélyűrruhája ellenőrző műszereire: az oxigénnyomás mutatója nem járt már messze a vörös tartománytól. Ideje indulniuk − a Falcon csakugyan vár.

− Vándor − visszhangozta az imént hallott szót; remélte, gondolatai közvetítik majd érzéseit. Mert az érzések fontosak olykor − mindenütt, minden rendű és rangú lény számára. Felszegte fejét, szembenézett a vén humanoiddal. − Utazó. Hazatértél… − Gyors pillantást vetett a halálra vált Kirrára, aztán ismét a lényre tekintett. − Kívánom, ne okozzon csalódást, ami odalent vár rád!

Harmadik fejezet

A rádiócsendnek vége szakadt, mire ismét a Falcon fedélzetére léptek. Mintha sűrű szövésű, láthatatlan függöny szakadozott volna fel körülöttük: már nem csak látták, hallották is a bolygót, melyhez pillanatról pillanatra közelebb kerültek. A viharvert teherszállító tatján kék lángkoszorú lobbant, mindenütt érezhetővé vált a hajtóművek keltette enyhe remegés. A pányvák, melyek az elmúlt egy órában horgonykötelek gyanánt szolgáltak, sorra elváltak a hajótesttől − a Millennium Falcon szabad volt megint.

− Kuka! − szólt hátra Solo a nemrég ”feleszmélt”, kissé még bizonytalan léptű munkadroidnak. Rendszerellenőrzést kérek!

− Minden berendezésünk üzemképes, uram − hallatszott a fémes, vontatott hang. − Kék Max szerint az ionizáció a normális szintre csökkent. Bármi volt is, ami megbénított bennünket, többé nem hat ránk. Remélem, valamennyien jól érzik magukat…

Csubakka, akit a kényszerű űrséta s az azt követő vukirablás látszólag hidegen hagyott, most dörmögött valamit agyarai közt. Feszélyezte a gondolat, hogy nálánál termetesebb humanoidok is léteznek az univerzumban.

− Szívemből szóltál, cimbora − mosolygott a koréliai, bár nem volt épp a legvirágosabb kedvében. − Na gyerünk, tegyük próbára az öreg hölgyet!

A Falcon elegáns bukfenccel végképp megszabadult a körülötte kígyózó kábelektől, kitért néhány okvetetlenkedő kristálytömb útjából, pajzsai segítségével hárította a törmelékmező peremén örvénylő por rohamát. Alig néhány perc múltán maga mögött hagyta az irtást, s felkészült, hogy alámerüljön a vén bolygó ritkás légkörébe.

K’brull az általános fellélegzés moraja közepette Solo mögé lépett. Igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha a kijelzőket tanulmányozná − valójában a csigaházforma járművet figyelte, mely e pillanatban lendült mozgásba ismét a porfátyol túloldalán. Az ősöreg alkotmány testét borostyánszín villámok koszorúzták: rendszerei valósággal nyelték az energiát.

− És mondja… − suttogta a belzagori rekedten − …mondja, megbízhatóak?

− A mi szempontunkból feltétlenül − felelte nem minden gunyorosság nélkül Solo. – Sem a hajó, sem a rakomány nem érdekelte őket igazán. Alighanem kereskedők persze, de hogy mivel kereskednek, arról egyelőre fogalmam sincs. Annak alapján, amit a hajójukban láttam, ügyes kézművesek. Amit a múltjukról tudunk, arra vall, hogy harcosnak sem épp mindennapiak. Első pillantásra prémvadászoknak nézné őket − persze azokon a vadászmezőkön, amelyeken mostanáig jártak, se maga, se én nem pufogtathatunk soha… − Tűnődve nézte a hatalmas gépet, mely meglepő fürgeséggel suhant most a Premont távoli hajlata felé. Utasai jó ideje − de még milyen jó ideje! − vándorolnak a galaxis peremén túli sötétségben. Megtanulták becsülni az utazókat, akik ismerik és vállalják a veszélyt, akárcsak ők. És nemrég magukhoz hasonlónak ismerték el − kaphat-e becsületes kalandor ennél különb bókot valaha is?

Halványan elmosolyodott, azután, ahogy műszereire sandított, elkomorult az arca. Amit látott, eszébe juttatta: egyet s mást el kell intéznie leszállás előtt.

− Tudja, K’brull − kezdte −, én tisztelem a bátorság majd’ minden megnyilvánulását. Talán a neveltetésem az oka. Vagy talán az, hogy ott, ahonnét jövök, erénynek számít a vakmerőség. Egy nép, ha már hajókat épít, ne riadjon meg akkor sem, ha kemény ellenfelekre talál odakint. Választott szakmám vezérelve ezzel szemben az elővigyázatosság. Nem is hinné, mi mindenre képesek egyesek egy jó állapotú bárkáért, nagynéha egy potya fuvarért… − Oldalt fordult ültében, tekintete Csubakkára villant, aki felhördült, hogy az elhangzottaknak nyomatékot adjon. K’brullt leszámítva két belzagori tartózkodott csak a közelben; látszólag ők is másfelé figyeltek. − A helyzet úgy alakult, hogy el kellett hagynom a hajót. Aligha kell bizonygatnom, hogy nehezemre esett − különösképp azért, mert egy cseppet sem bíztam sem magában, sem az embereiben. Mégis mentem, mert mennem kellett… − Solo jobbja fegyvere markolatára csusszant. K’brull figyelmét aligha kerülte el a mozdulat. − Emlékszik még, mire kértem a technikusát, mielőtt a zsiliphez indultam volna?

A belzagori nem moccant; mikor válaszolt, hangját is egészen halkra fogta:

− Azt mondta, ha úgy hozza a helyzet, és ha módjában áll, használja a fegyvereket a jövevény ellen. Erre szerencsére nem került sor. – Ideges köhintés. − Nézze, kapitány…

− Amint visszatértem és kifújtam magam − folytatta Solo −, első dolgom volt, hogy ellenőrizzem a fegyverrendszer készültségi állapotát. A maga technikusa mindkét nagy sugárágyút tüzelésre kész helyzetbe hozta. − Elmosolyodott. − Nem kis teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy egyszerű segédgépészről van szó, akinek elvben sosem volt dolga YT–1300-as teherszállítóval, amelynek sorozatgyártása jóval a születése előtt fejeződött be, és amely elkészülte óta jó félszáz műhelyben fordult meg, hogy markánsan különbözhessen minden más YT–1300-astól!

K’brull nagyot fújt, felegyenesedett és hátrább lépett. Ez persze zajjal járt, s társai figyelmét is felkeltette. A kékbőrű férfi négyujjú kezei lazán lógtak az oldala mellett – Han számára ez a testtartás minden szónál ékesebben beszélt.

− Maga mutatta meg, melyik kapcsolókat kell működtetnie − mondta a belzagori szárazon. − Úgy véltük, a hajó biztonsága szempontjából…

− Azok a kapcsolók − közölte farkasmosollyal Solo − a támlábakat működtetik. Legalábbis azokat működtették, amikor elhagytam a Falcont. Nem kevés gyakorlat kell ahhoz, hogy a félrevezető információ ellenére eligazodjon valaki a műszerfalamon – vagy hogy adatokat csikarjon ki egy tudatblokkolt, magatehetetlen droid memóriájából! Felettébb különös, nem találja? Pláne ha tekintetbe vesszük, hogy az emberének gőze sem volt, mi fán terem a mágneses fluktuáció…

K’brull ajka lefelé görbült. Csalódottság? Harag? A korábbi ügyefogyottságnak mindenesetre nyoma sem látszott többé csupa szöglet ábrázatán.

− Engedje, hogy megmagyarázzam…!

− Mi másra várok? − sóhajtotta Han, és előhúzta sugárvetőjét. – Csubi, ha lennél szíves…!

A belzagoriak egyike a fal mellett előrelendült − a vuki balkezes pofonja nyomban a játékasztalig röpítette. Társa igyekezett célzásra emelni a combzsebéből előkotort tenyérpisztolyt, a fenyegetően rámeredő fegyvercső azonban jobb belátásra térítette.

− Furcsán fog hangzani a számból − mentegetődzött Solo –, de látni szeretném a papírjait, K’brull. A hamis személyazonossági kártyáját, a hamis fuvarlevelét, a hamis minőségi bizonylatait − szóval valamennyit. Hasznukat vehetem még egy ennél is piszkosabb ügyben, nem igaz? Két perce van továbbá, hogy a fülembe súgja, hol találom azt az ügyes kis irányjeladót, ami a nyomunkra vezette a birodalmi haverjait. Arra is kíváncsi volnék, hányan és hol várnak bennünket odalent.

A kékbőrű férfi eszméletlenül heverő fajtársára pillantott, majd homlokráncolva fordult ismét a koréliai felé.

− Félreérti a helyzetet, Solo. Biztosíthatom…

− Nem tartom magunkat ideális biztosítási alanynak, K’brull, és a játszadozás azokkal az eleven kövületekkel ugyancsak próbára tette mindkettőnk idegeit! − Han vicsorgó elsőtisztjére sandítva lassan felemelkedett ültéből. Fegyvere csöve mindvégig vádló ujjként mutatott a belzagorira. − Vannak hibák, amiket nem ajánlatos egymás után kétszer elkövetni. Ilyen hiba hülyének nézni minket: viselje most a következményeit!

− Tele a hajó az embereimmel – szögezte le a kékbőrű férfi. − Ha kiáltok…

− Vártam már, mikor hozakodik elő ezzel − bólogatott lassan Solo, majd a belső hírközlő mikrofonjához hajolt. − Ott vagy, Kuka?

− Vételen, kapitány − jelentkezett be a munkadroid. − Utasítás végrehajtva: a behatolókat ártalmatlanná tettük.

− De hiszen… − hüledezett a belzagori.

Solo nem állta meg mosoly nélkül.

− A „rendszerellenőrzés” kódolt parancs, K’brull. Elhangzása után minden idegen harcképtelenné teendő a Falcon fedélzetén. Egy gépnek elvben persze tilos fegyvert − legyen az akár kábítófegyver − fognia bármely eleven teremtményre, a szükség azonban törvényt bont, beleértve a droidokra vonatkozó törvényeket. Magunk vagyunk. Miért ne tisztázhatnánk a félreértéseket egyszer és mindenkorra?

A belzagori elnézett Solo válla felett. Kifürkészhetetlen volt a pillantása. Nem rebbent meg akkor sem, amikor − sarkában az otromba szonárpuskát markoló robottal − berobbant Kirra.

− Mi folyik itt, kapitány?!

− Igyekszünk tisztázni közös dolgainkat, hölgyem. Azt javaslom, maradjon a helyén: idebent bármelyik pillanatban elszabadulhatnak az indulatok! Mit mutat a fémdetektorod, Kuka?

− A lány fegyvertelen, uram. Ami azonban a másik kettőt illeti…

− Ne is mondd! − Han oldalt lépett, a vuki üléstámlájának vetette hátát. − A lány ez egyszer szót fogad és szépen kihátrál innét. Vár, szurkol nekünk − vagy épp megpróbálja kitalálni, mit is rakodtunk be gépek és gépalkatrészek helyett a kies Belzagoron!

− Solo… − kezdte K’brull.

− Nagyjából fél perce maradt − közölte a koréliai. − Ha úgy döntene, mégsem avat a titkaiba, gondom lesz rá, hogy elsőként érje el a Premont felszínét!

Kirra csak most fogta fel az elhangzottak jelentőségét, és dühödt szisszenéssel az ajtó felé ugrott. K’brull talpon maradt technikusa utána kapott, de magához rántania nem sikerült: Kuka szonárpuskája leterítette. A bénító hatású rezgésekből kijutott a lánynak is − a munkadroid segítségével sikerült csak talpon maradnia.

− Teljesen normális civilizáció – mondta fagyosan Solo. − Kár, hogy amilyen termetesek, egy-egy túsz mögött egy fér csak el belőlük… – Kirrához fordult. − Maradjon a helyén, rendben? Nem végeztem még.

A kékbőrú férfi megköszörülte a torkát.

− Félreérti a helyzetet, kapitány – mondta meglepően nyugodt hangon. − De azt helyesen teszi, hogy nem engedi a rakomány közelébe a lányt. A konténereket egyedül én mozdíthatom meg. És nem szívesen vállalnék felelősséget az esetleges balesetekért…!

Csubakka felhördült. Előrehajolt ültében, lapátkezével vállon ragadta a belzagorit, és bizonyára még a lelket is kirázza belőle, ha Solo nyugalomra nem inti.

− Várj még, Csubl! Várj, különben…

− …különben akár múzeumnak is berendezheti a hajóját, kapitány − fejezte be helyette K’brull tompán. – Mert áruszállításra aligha lesz alkalmas többé: a robbanótöltetek, amelyeket a rakomány védelmében telepítettünk, kikészítenének tán még egy koréliai cirkálót is!

Kirra felszisszent, aztán kívülálló számára egészen elképesztő dolgot művelt: kést húzott. A rájuk zúduló csapásoktól elfásult Han nem tett szemrehányást munkadroidjának, beérte egy vállrándítással: különb mutatványokat is látott bizonyos nőktől az Ollam Szektor világain. Amúgy elképzelhető, hogy a fegyver nem közönséges fémből készült…

− Legyen esze, Solo! − folytatta K’brull, de nyugtalan pillantást vetett közben a csillogó pengére. − Ha a vesztét akarnánk, könnyedén megszabadulhattunk volna magától, amíg odakint járt. Vagy, hogy ne kelljen felesleges kockázatot vállalnunk a törmelékmezőben, a nyakára hozhattuk volna a csillagrombolót, közvetlenül a hipertér elhagyása után. Mit gondol, miért nem tettük?

− Hogy miért nem? − acsarkodott Han. − Talán azért, mert nem szeretnek szilánkokra lőve célhoz érni, és posztumusz kitüntetésben részesülni. Mihez kezdett volna, ha a romboló kapitánya rossz napot fog ki, és minden kérdezősködés nélkül nekifog a szétdarabolásunknak? Fehér zászlót tűz ki a zsilipen? Beleordítja a kommunikátorba a felettese meg az összekötői nevét? Miből gondolja, hogy meghallgatják? Miből gondolja, hogy érdekelte volna őket?

A vuki keményített egy keveset szorításán: a belzagori lábai elszakadtak a padozattól.

− Van… kézenfekvő magyarázat – suttogta K’brull. − Kaphatnék némi… haladékot, hogy előadhassam?

Solo megragadta Kirra csuklóját; a kés hegye alig kétujjnyira volt most a kékbőrű férfi torkától.

− Csubi…!

Csubakka, láthatólag kelletlenül, lazított valamit szorításán. A belzagori mély, se vége se hossza lélegzetet vett; bőre, mely egészen elszürkült időközben, csakhamar visszanyerte szokásos árnyalatát.

− Maga, Solo… az égvilágon semmit nem tud rólunk. Nem tudhatja, mi „fűz” bennünket a Birodalomhoz, és bár megfordult az Ollam bolygóinak némelyikén, nem lehet fogalma a nyomorúság valódi mértékéről, amelybe Palpatine és társai taszítottak bennünket! − Merőn bámult Csubakkára; a vuki felmordult, és lassan leeresztette. − A nagyszüleim idejében… Belzagor tehetős, jóhírű planéta volt, az új szabadalmak és a minőségi gépezetek hazája. És hogy mennyi időbe telt, míg szemétdombot csináltak belőle? Van-e fogalma róla, milyen kevés időre volt szükség ahhoz, hogy féltucat rendszer utolsó tartalékait is feléljék a Császár megszálló csapatai? Nézzen rám, Solo, és nézzék meg jól az embereimet is! Belzagor második „birodalmi” generációjának jellegzetes képviselői vagyunk. Nem tartozunk a szerencsés kevesek közé, akik a rézbányák koncesszióiból, az ősi földek és a saját tervezésű fegyverek eladásából szedték meg magukat. Gyermekkorunktól fogva arra neveltek, hogy takarékoskodjunk a pénzzel, a szavakkal, a levegővel − még az érzelmekkel is. Vajmi kevés oxigénnel és gyűlölettel kell beérnünk, Solo: ez minden, amit meghagytak nekünk. Hogy a Birodalom ügynökei volnánk? − Keserűen felkacagott. – Higgye el, kapitány, sokkal kézenfekvőbb okunk volt rá, hogy magával tartsunk, hogy a szerződést megszegve bemocskoljuk cégünk hírnevét, vagyis elveszítsük becsületünket! A maguk felbukkanása egyedülálló lehetőséget biztosított számunkra, hogy egy kis friss levegőt szívjunk – és törlesszünk a Birodalomnak a civilizációnkat ért sérelmekért… − Kirrához fordult. − A tőlünk megrendelt gépeket és alkatrészeket egy másik hajón, szabályos fuvarlevéllel juttattuk el a Gibbart VII-re. A konténereket cégünk költségén raktározzuk és őriztetjük. Bármikor átvehetők. Solo kapitány bizonyára hajlandó lesz e néhány fényéves kitérőre, miután jelenlegi, veszélyes rakományával együtt partra tesz bennünket a Premonton. Hamarosan megkapja a leszállóhely pontos koordinátáit. Aláereszkedik, nem gördít akadályokat a kirakodás útjába, azután odébbáll, ahogy eredetileg tervezte: a Gibbarton fáradozása jutalmául újabb félezer hitelegység várja. További kétezer hitelegységet térítünk vissza igen tisztelt édesapjának, Kirra kisasszony. Viszonzásul nem kérünk mást, csupán annyit, hogy ne háborgasson bennünket további kérdésekkel, és a kellemetlenségek dacára őrizzen meg bennünket jó emlékezetében!

− Várjunk csak! − emelte fel kezét Solo. A pisztolyról egészen megfeledkezett. − Ezek szerint…

− Megkapja a pénzét, kapitány, megtoldva némi ráadással: kívánhat-e többet manapság bárki is? – K’brull csupa szöglet képe felderült valamelyest. − Elnézését kell kérnem, amiért bizonyos szabadosságokra ragadtattuk magunkat a hajója fedélzetén. Pár nap állt csak a rendelkezésünkre, hogy megismerkedjünk a rendszerekkel; főként megfigyeléseinkre és ösztöneinkre kellett hagyatkoznunk, de azt hiszem, ha a szükség úgy hozza, boldogultunk volna a fegyverekkel – talán még a landolással is.

− Örvendek − mormolta Han, és elképzelte, amint épp boldogulnak vele. A műszaki érzékükről ollami viszonylatban oly nevezetes belzagoriak teljesítménye a Falconnal kapcsolatban egyáltalán nem lelkesítette.

− A töltetek elhelyezését leszámítva semmin nem változtattunk − igyekezett leszögezni K’brull. − Ami pedig a törmelékmezőben történteket illeti… nos, bennünket is meglepett a dolog. Elbizonytalanodtam kissé. Ezek a lények…

− Nomádok.

− Hogyan? − értetlenkedett a kékbőrű férfi. Ezidáig nem jutott ideje arra, hogy szemügyre vegye a Solo nyakában függő, különös medált. A koréliai ezzel babrált most szórakozottan, s valahová a távolba révedt. − Jól érzi magát, kapitány?

Han maga is meglepődött. Szemei elkerekedtek, ujjai megfeszültek a pisztoly agyán. Amikor az óriás termetű humanoidokra és járművükre gondolt, mintha meglegyintette volna valami. A felfoghatatlan mélységbe bámuló ember természetes ingerültségével ráncolta homlokát: elég! Hisz akad a töprengésnél fontosabb teendője is…

− Nomádokat említett − sietett a segítségére a belzagori, szinte görnyedezve Csubakka szemrehányó tekintetének súlya alatt. Kirra hátrább húzódott, árgus szemekkel figyelt, kését azonban még nem tette el.

− Mintha a hangjukat hallottam volna − dünnyögte Solo. − Lehetetlen persze, de… − Baljával legyintett. – Nomádoknak nevezik magukat.

K’brull tétován bólintott. A Millennium Falcon mind mélyebbre hatolt a bolygó légkörébe; az erősödő derengésben az idegen gép egyáltalán nem látszott már.

− Bárkik vagy bármik legyenek is, örülök, hogy ennyivel megúsztuk – mondta. − Belzagor felkelőinek nevében ismételten valamennyiük elnézését kérem a kellemetlenségekért. Higgyék el, végső szorultságunkban folyamodtunk ehhez a megoldáshoz. El kellett jutnunk a Premontig, hogy…

− Mi van a konténerekben? − tudakolta Han, akinek kezdett elege lenni a váratlan fordulatokból. Rutinfeladat? A legelszántabb xenológusok és régészek álmodoznak csak hasonlóról!

A kékbőrű férfi oldalra billentette fejét. Őszintén röstellte a dolgot, ehhez kétség sem férhetett.

− Fegyver, lőszer, robbanóanyag és kiegészítő felszerelés − sorolta fahangon. − Mindaz, amire egy két-három standard napig tartó harci bevetés során szükség lehet. Tudja Solo, a világ, amelyen leszállni készülünk, korántsem olyan békés és elhagyatott, amilyennek idefentről látszik. Titkai vannak. Olyan titkok, amelyre a legképzettebb bányamérnök vagy régész sem derít fényt egykönnyen. Bővebbet sajna nem mondhatok… − Halványan a lányra mosolygott. − Be kell érniük annyival, hogy kommandónk küldetése létfontosságú lehet a Szektor, sőt, talán a Birodalom elleni felkelés szempontjából is. − Rövid szünet. -Az édesapja bizonyára megérti majd.

Han Kirrára sandított, és felkészült az újabb beavatkozásra − egy ollami nő könnyen veszélyessé válhat, ha a dolgok nem pontosan az elképzelései szerint alakulnak. Ami pedig a késsel felfegyverzett ollami nőket illeti…

A lány azonban, aki mindeddig mozdulatlanul, kifürkészhetetlen arccal állt, most tokjába csúsztatta a pengét, és − tiszta őrület! − mély torokhangon felkacagott.

− Apám bizonyára megértené magát, K’brull. Hasonló elveket vallott világéletében − egészen az utolsó pillanatig… − Lehetetlen volt eldönteni, nevetni vagy sírni szeretne-e. − Az utolsó pillanat egyébként jó tíz éve jött el; az én politikai nézeteim elég kialakulatlanok voltak akkoriban… Az apámat, K’brull, megölték a Gibbarton; ott, ahová maga azokat az átkozott konténereket vitette. Szembeszállt a császári helytartóval, meghalt azért, amiben hitt, és ezzel olyasvalamire tanított meg, amire a neveltetésem során nem fektetett kellő hangsúlyt. Megtanultam, mi fán terem a gyűlölet! − Arca kigyúlt, villogó szemmel nézett körül. − Azóta, csak a visszavágás reménye éltet. Tíz évet szántam az életemből arra, hogy megtaláljam a megfelelő pillanatot és helyet. Hogy ugyanakkora csapást mérhessek a Birodalomra, amekkora engem ért annakidején. Akadtak társaim. Akadt pénz, felszerelés − végül a szerencse is mellénk szegődött. Régóta dolgozunk a Premonton, hogy véghezvigyük azt, amit csak egy jól képzett, a helyi viszonyokat tökéletesen ismerő csoport vihet véghez. Már csak néhány nap és néhány apróság hiányzott ahhoz, hogy a terv valóra váljon, amikor… − Megperdült a sarkán, tehetetlen dühében két ököllel esett a párnázott falnak. Egyenes szálú, sötét haja a homlokába hullt, ujjai egészen elfehéredtek. Ám mielőtt Han, Csubakka, vagy akár a munkadroid moccanhatott volna, visszafordult. Keskeny arcán az önfegyelem rezzenetlen maszkja.

− Mi volna, ha életet vernénk az osztagába, és hatástalanítanánk a rakományt védő tölteteket, K’brull? Perceken belül leszállunk; nem ártana kideríteni, melyikünk rakománya kallódott el útközben. A maguké? A miénk? Esetleg mindkettő? Elvégre nekünk is akad emberünk a belzagori dokkok környékén… A konténerek cseréjére nyilván a legutolsó pillanatban került sor, és ha az ügyben a birodalmi titkosszolgálat is szerepet játszott… Nos, nem kizárt, hogy gabonát, netán műtrágyát szállítunk a magasztos cél érdekében. Lássuk azokat a konténereket! Sajnálkozni, mentegetődzni ráérünk azután. Mert veszítettünk, ahányan csak vagyunk.

− Álljon meg a körmenet! − emelte fel hangját Solo. − Az imént mintha olyasmit hallottam volna, hogy…

K’brull azonban nem figyelt rá. Egyenest Kirra szemébe nézett; palaszürkévé fakult arcán világos foltok.

− Ezek szerint maga is…

− Azt reméltem, ennél azért gyorsabb a felfogása − mondta rekedten a lány. − A Felkelés oldalán állok, igen. Mint Rikean, a birodalmi hadsereg szökevény tábornoka. Mint Bail Organa, az alderaani alkirály… − Összeszorított ajakkal gyönyörködött a Premont elébük táruló panorámájában. Kerülte Solo tekintetét. − Felkelő vagyok, mint maguk − és mint majdnem mindenki odalent!

Negyedik fejezet

A bolygó kérge alatt meghúzódó valami várakozott. Nem volt ebben semmi rendkívüli: úgy rendeltetett, hogy várakozzék és figyeljen, míg az ideje el nem érkezik. Nem sejtette persze, mikor jön el az ideje: az egyetlen feladatra programozott célgépekhez hasonlóan számára sem jelentett semmit a ma, a tegnap vagy a holnap fogalma.

Nem ismerte az unalmat, a feszültséget − tervezői, akik mentesítették a felelősség nyűgétől, arról is gondoskodtak, hogy hasznosan töltse napjait. Számos érzékszervvel ruházták fel, melyekkel átfoghatta, beláthatta, ellenőrzése alatt tarthatta világát. Mert voltaképp az ő világa volt ez. Akik szolgálták, védelmezték vagy épp ellene törtek, nem tudtak erről − igazság szerint nem gyanította ő maga sem. Az emberi és egyéb lények lézerfegyvereivel, tudatos és tudattalan romboló szerkezeteivel egyetlen érvet szegezhetett szembe – ám az az érv nyomósabb volt bárminél a Premont napja alatt…

Várt. Nem ruházták fel azzal a képességgel, hogy megbecsülhesse a várakozással elütött időt; e tényező elhanyagolható volt küldetése sikere szempontjából, kiküszöbölték hát, ahogyan kiküszöböltek sok egyebet is: az indulatokat, az izgalmat, az elégedettséget.

Mégis, minden alkalommal változást idéztek elő tudatállapotában az odakintről érkező ingerek.

Idővel − az ő esetében minden nyomatékot nélkülöző kategória – megtanult különbséget termi az „érdekes” és „érdektelen” jelzések között. Érdektelennek minősültek a szenzorait folyvást ostromló érzetek: a szél zúgása, a homokszemek örvénylése, a hosszan tartó, száraz mennydörgések vihar idején, az emberkéz alkotta gépek lomha moccanása, az energiák áramlása a kéreg alatti világ járataiban, a levegő örvénylése egyes jól azonosítható repülő szerkezetek törzse körül… és persze a hangok, melyek olykor-olykor szólították. Toldalékainak megadatott a válaszadás képessége, válaszolt tehát − ám a legtöbbször olyankor is kifelé figyelt; figyelt és várt − valamire.

Az örökkévalóságból találomra kiragadott pillanatok egyike különös nyomatékra tett szert a számára, amikor az égből aláereszkedett a másféle hajó.

Hatalmas volt és különös, s rendkívüliek voltak az általa kiváltott érzetek is. Követni próbálta útján, és mikor nem boldogult vele, olyasféle zavar támadt agyában, amit készítői minden bizonnyal az ingerültség gépi megfelelőjeként értékeltek volna. Másodlagos feladatai közt szerepelt a légkörbe hatoló objektumok pályaadatainak rögzítése és továbbítása, ám a sürgető üzenetekre ezúttal nullák oszlopaival felelt, s noha szabadon rendelkezett bizonyos légvédelmi eszközök felett, bevetésüket nem rendelte el.

Töprengett. Perifériáin érezhetően csökkent a teljesítmény, ahogy minden energiát e bonyolult, jellemzően emberi tevékenységre összpontosított. A halandó elmék hasonlatosságára alkották meg, s noha a működését gátló tényezők legjavát kiküszöbölték, tudni vélte, mi a balsejtelem.

Amikor érzékelte az atmoszférába alámerülő második hajót, energiaszintje az egekbe szökött (bizonyos perifériák a személyzet legnagyobb bosszúságára percekre áram nélkül maradtak), és villámgyorsan munkához látott. Ez alkalommal jobban boldogult: meghatározta a jármű típusát, tonnatartalmát, a létfenntartó rendszer teljesítményéből kiindulva megbecsülte− a fedélzeten tartózkodók létszámát is − azután ismét töprengésbe merült. Vajon mi az összefüggés e két rendkívüli esemény között? Ki kell derítenie − a feladat sikere kívánja így!

Követte „tekintetével” az aláereszkedő teherhajót. Nem volt titok számára, hová igyekszik, s nem voltak kétségei rendeltetését illetően sem. Tudta, mit kell tennie.

A döntés megszületésének pillanatában rég szunnyadó gépezetek léptek működésbe. A személyzet számára fenntartott helyiségek egyikének hőmérséklete emelkedni kezdett. Elektromos impulzusok cikáztak a kilométerek tucatjain át kígyózó vezetékeken; a pattogó szikrákat az esetleges megfigyelők alighanem a türelmetlenség jeleiként értékelték volna. Pedig a valami nem türelmetlenkedett, csupán ébresztőt fújt valakinek, akiben − a halandók zömétől eltérően − feltétlenül megbízhatott…

A Millennium Falcon az érckitermelő telep leszállóhelyeinek egyikén pihent, támlábai körül még gomolygott az ózonillatú pára. A por ellenben lassanként leülepedett körös-körül: fátylán túl felsejlettek a roppant bányagépek sziluettjei.

Sigmar Grattan, a férfi, akit az érkezők Kirra apjaként tisztelhettek volna, homlokráncolva állt emberei félkaréjában, úgy nézte a hajót. Hannak kellemetlen érzései támadtak e vizslatekintet láttán: szinte érezte, hogy Grattan számol, mérlegel; mintha azon tűnődne, mennyi vesződséget, kockázatot ér meg a viharvert jószág.

− Bármin töpreng, jobban teszi, ha kiveri a fejéből − mondta kevéssé diplomatikusan. − Az elsőtisztem ugyanis épp magára céloz odabentről.

Az őszülő halántékú, tisztes vállalkozónak azonban csak némi jóindulattal nézhető férfi farkasszemet nézett a Falcon hasi lézervetőjével, azután Csubakkával, aki tűzkioldón tartott lapátkézzel, ki-kivillanó agyarakkal figyelte a fejleményeket. A rámpát percekkel korábban leeresztették, K’brull és belzagori társai azonban korainak érezték a „partraszállást”.

− A kapitány kissé… bizalmatlan − magyarázta Kirra. − Ha az utazás körülményeit figyelembe vesszük, nem is alaptalanul. − Az őszülő férfira nézett. − Úgy rémlik, fizetnünk kell.

− De hiszen még abban sem lehetünk biztosak, hogy leszállította az árut! − csattant fel Grattan. − Ha azok az urak volnának szívesek hatástalanítani a bombáikat, mindjárt többet tudnánk. Ha…

− Ha K’brull ilyet tenne, hazardírozna, márpedig korántsem játékos típus − közölte Solo. − Hosszú utat tett meg idáig, semmi kedve hozzá, hogy csak úgy kizsuppolják. Talán nem látszik rajta, de ég a vágytól, hogy harcolhasson!

− És ugyan ki ellen? − próbálkozott az őszülő férfi.

Han az égre emelte tekintetét. Alkonyodott; a törmelékmező derengő vonással felezte a mennyboltot, ívén túl ezüstös fénnyel ragyogott egy apró hold. A telep kerítése mentén sorra gyúltak ki a reflektorok − a koréliai ösztönei azt súgták, akadnak infravörösek is.

− Így nem jutunk előbbre − mondta leverten. − Bizonyos fokig minden megrendelőm érdekeit képviselnem kell, különösen olyan esetben, amikor gőzöm sincs, kitől várhatok költségtérítést. − Sóhajtott. − Ha úgy döntök, visszaviszem a cuccot a Gibbartra a belzagoriakkal együtt, két dolgot kockáztatok: a hajóm épségét, és a nyakamat. Birkatürelmű népség ez, a történtek után mégsem merek csalódást okozni nekik. Minden hidat felégettek maguk mögött, hogy itt lehessenek. − Kirrára sandított. − Szerintem hasznukat látnák, bármilyen balhéra készülnek is.

− Amatőrök − mondta Grattan. – Nem maga mondta a legelején?

− Csak annyit mondtam, hogy nem kimondott profik − emlékeztette Han. − Bizonyos dolgokhoz viszont jobban értenek, mint mi együttvéve.

− Hetet közülük a munkadroidja tett harcképtelenné − sziszegte az őszülő férfi. − Egy közönséges robot! Ahová mi készülünk, bőven akadnak gépek, de náluk sokszorta veszélyesebb emberek is, akik…

− Az én „közönséges” robotom magát is elkapta volna, Grattan, arra mérget vehet! Ami pedig a Császár rohamosztagosait és a Birodalmi Űrfegyvernem egyéb kiválóságait illeti: nem kell bemutatnia őket sem nekem, sem K’brulléknak. Tudják, mire vállalkoztak. Milyen jogon tagadja meg tőlük az esélyt?

− Az esélyt? − fakadt ki a felkelő parancsnok. − Miféle esélyről beszél, ember?

− Mindenki maga döntsön arról, hol és hogyan érje a veszte − szögezte le Solo. − Mindez a szabad akarattal, az egyenlőséggel és más efféle értékekkel van összefüggésben. Ezért küzdenek, nemde?

Az ősz férfi szóra nyitotta a száját, de Kirra megelőzte:

− Úgy értsük, hogy maga is hisz az ügyben, kapitány?

− A szabad akaratban feltétlenül – felelt Han óvatosan −, hiszen az a szabad vállalkozás nélkülözhetetlen feltételeinek egyike. De legalább ilyen nagy jelentőségű a fizetési fegyelem is. Érti ugye, mire gondolok?

A lány elkomorult. Elnézett a koréliai válla felett, mintha valami különösen érdekeset fedezett volna fel az alacsony dombok között.

− Értjük − mondta Grattan kurtán. − Kénytelen vagyok meghajolni az érvei előtt, Solo: magában egy alkotmányjogász veszett el. Lássuk a konténereket! Nem ártana sötétedésig befejezni a kirakodást…

− Mitől tartasz? − kérdezte Kirra.

− Kutász-droidoktól. Tucatnyi ólálkodik a közelben mostanság. − Az ősz férfi intésére néhány felkelő közelebb lépett, − Ha nincs kifogása ellene, kapitány…

− Lazíthatsz, Csubi! − szólt a kommunikátorba Han. − Felmegyünk.

Ő haladt az élen, a nyomában Kirra, Prattan és á technikusok. A sort Kuka zárta, páncélján meg-megcsillant a reflektorfény.

A két felkelő csoport találkozására a társalgóban került sor. Mi tagadás, a Falcon falai szívélyesebb szavakat is visszhangoztak már…

− Üdvözlöm, K’brull.

− Részünkről a szerencse.

− Egyáltalán nem látjuk szívesen.

− Ebben nem kételkedem.

− A bombák…?

− A feltételek…?

Az ősz férfi segélykérően pillantott Kirrára, aztán megköszörülte a torkát.

− Felfogásunk szerint a Premont mindenkié. Bárkinek jogában áll ideutazni, és az első adandó alkalommal tűzpárbajba keveredni, fogságba esni, netán hősi halált halni − maguk sem kivételek. Solo kapitány kifejtette, hogy nincs szándékukban visszafordulni. A potenciálisan értékes rakomány, no meg a békesség érdekében felajánlom az együttműködést. Bizonyos fenntartásokkal persze, amelyeket helyes volna látatlanban elfogadniuk.

− Az engedelmességünkre számít?

− Csak a belátásukra − ingatta fejét Grattan. − Összeszokott csapat a miénk, nem kevés időt szántunk az itteni akció előkészítésére. A sikerre csak akkor van esélyünk, ha ragaszkodunk az ütemezéshez, és nem követünk el meggondolatlanságot. Kezeskedik az embereiért?

− Természetesen.

− Vagyis a várakozások ellenére igenis akad közös vonásunk − mosolyodott el az őszülő férfi. Han ekkor kezdte rokonszenvesnek találni. − Ha másként lenne, máris csomagolhatnánk valamennyien. Jöjjön, K’brull, vegyük szemügyre azokat a nyavalyás konténereket! Ideje megtudnunk, maguknak vagy nekünk – esetleg a Birodalomnak kedvezett a szerencse…

Nekiindultak. Ezúttal Csubakka állt a menet élére; Han lemaradt kissé, a lányéhoz igazította lépteit.

− Alakul, nemde?

Kirra pillantása talányos volt. Jól boldogult a koréliai érveivel, stílusával azonban láthatólag nehezebben barátkozott meg. Lassan bólintott.

− Voltaképp köszönettel tartozom magának − mondta. − Az életét kockáztatta értem odafent, és kockázatot vállalt a kedvemért idelent is, mikor elvállalta a közvetítő szerepét. − Halványan elmosolyodott. − Meg sem fordult a fejében, hogy becsaphatom?

− Ami azt illeti − felelte homlokráncolva Han −, megfordult. De amint megláttam Grattant meg a többieket… − A megfelelő kifejezést kereste. − Annyira forradalmárok valamennyien, hogy ócskavas legyen a távkutász neve, ami jámbor vállalkozóknak nézi őket!

− A birodalmiak szerencsére nem ilyen jó megfigyelők, Solo − mosolyodott el megint a lány. − Elképzelhető persze az is, hogy az emberismeretük hagy maga után némi kívánnivalót…

A koréliai kedvtelve fontolgatta az utolsó pár szót, aztán, mert megtanulta félni a heves érzelmeket, megkérdezte:

− Miben mesterkednek itt a birodalmiak?

Kirra tétovázott, aztán mégis válaszolt:

− Biztosat senki nem tud. Ha érdeklik a részletek, Grattan nyilván…

− Ugyan már! − Han a lányra villantotta híres-hírhedt mosolyát. – Bízzon bennem, oké?

− Ez nem elsősorban bizalmi kérdés − ingatta fejét Kirra. − Valóban nem tudjuk biztosan, milyen kísérleteket folytat a Birodalom a Premont felszíne alatt. A kémjelentések ellentmondásosak − alighanem szándékosan azok. A legvalószínűbb mégis az, hogy valami új fegyverről van szó… − Körülpillantott. − Állítólag egy óriás harcállomás épül valahol a galaxisban, Solo. A munkálatokat Tarkin nagymoff, az Utapau Szektor főkormányzója irányítja, a Császár sötét lovagrendjének egy tagjával az oldalán. Hallott már Szith lordjairól, ugye?

− Ezt-azt − mormolta Han kedvetlenül. Nem szenvedhette a titokzatos erőkről szóló mendemondákat, a fénykarddal vagdalkozó őrülteket – az Utapau Szektor említése pedig mélységes undorral töltötte el. − Ők pénzelik a bulit?

− Nem ők − sóhajtotta a lány −, hanem a Tagge-család.

A koréliai tanácstalannak látszott.

− Róluk is hallanom illett volna?

− Kétlem. Legyen elég annyi, hogy tehetős és befolyásos klánról van szó, melynek feje magától a Császártól kapta bárói címét. A nagytiszteletű Orman Tagge! Fiainak legtöbbje a birodalmi flottánál szolgál, egyikük Tarkin nagymoff tábornoki karának tagja.

− Szerencsés flótás.

− Az, az − bólogatott türelmét vesztve a lány. − Ami viszont még fontosabb: a Tagge-birtok határát a Premonttól alig néhány fényév választja el. Minden amellett szól, hogy ezt a világot − jó pár hasonlóval együtt − a báró és övéi mindenestől a magukénak tekintik…

− Lelkük rajta!

− …kihasználják… − folytatta Kirra.

− Megesik az ilyesmi.

− …és ha érdekeik úgy kívánják, el is pusztítják − fejezte be a lány. − A hírek szerint az új harcállomást egész bolygók elpusztítására akarják alkalmassá tenni. − Szembefordult a koréliaival. − Tud-e megfelelőbb kísérleti terepet egy galaxisszéli, vén és elhagyatott világnál, kapitány?

Han komolyan megdöbbent.

− Egész bolygók…? − Hirtelen – maga sem tudta, miért − a hosszú útról megtért, fura nomádokra gondolt, akik minden bizonnyal szintén talajt értek már valahol a messzeségben. − De hiszen…

− Pedig jól hallotta. Ezt a gaztettet kell bármi áron megakadályoznunk. Ha képesek leszünk együttműködni az újonnan jöttekkel, talán még…

A raktér felől hallatszó lárma a torkára forrasztotta a szót. Csakhamar kivágódott a szemközti ajtó, futva jött Csubakka, a sarkában Grattan. Feldúltnak látszottak mindketten. A vuki máris odabömbölte a vészterhes hírt a maga darabos nyelvén.

− Hogyhogy nem tudja hatástalanítani? − értetlenkedett Han. − Hiszen ő helyezte el őket, nemde?

Csubakka biztosította arról, hogy a fordulat K’brull számára is ugyanilyen meglepő. Mi több…

− Mi az, hogy FELROBBANHAT? – kiáltotta Solo. Vállon ragadta a belzagoriak egyikét, aki Grattant félretaszítva már a kijárat felé igyekezett. − Mi folyik odabent, átkozott amatőrök!?

A kékbőrű technikus meglepő erővel kiszabadította magát, s már ott sem volt. Solo megperdült a sarkán − az első menekülő nyomában ott tülekedtek a többiek.

− K’brull!

Mintha fényesre lakkozott maszk rejtette volna a belzagori parancsnok arcát − ám hasonló helyzetben egy vörös vérű ember még jobban megizzadt volna.

− Kapitány…!

− Mit művel a hajómmal, maga pokolfajzat?!

− Solo kapitány, biztosíthatom…

− Kifelé! − bömbölte valaki. − A töltetek aktivizálódtak! Perceken belül robban az egész!

Csubakka gyászos hördüléseit a Falcon vészjelzőinek berregése harsogta túl: a buzgó technikusok egyikének sikerült működésbe hoznia a belső oltórendszert. Pillanatokon belül bőrig áztak valamennyien; Kuka alig tudott megállni a lábán, két karját minduntalan maga elé tartva igyekezett szavatolni Kék Max biztonságát.

Grattan vállon ragadta Solót.

− Menjünk, kapitány! A hajójáért már semmit nem tehetünk…!

− Eresszen!

Odakint a szürkületben ekkor bömböltek fel a szirénák.

Han bal karja mozdulatlanná vált a levegőben. Az őszülő férfi ajka lefelé görbült − mintha jó ideje számított volna efféle fordulatra.

− Ha egy üzlet beindul… − mormolta, aztán Kirrára villant a tekintete. − Kifelé, kölyök! Szedd össze az embereket, és vezesd őket minél távolabb a géptől! A robbanás után a tárnák bejáratánál találkozunk!

A koréliai szédült. Ez egyszer úgy érezte, mindennek vége. Pedig milyen sima ügynek látszott!

– A Birodalom…?

Az őszülő férfi féloldalas mosolyába némi keserűség vegyült.

− Telitalálat, Solo! Magának, a belzagoriaknak, vagy a jó ég tudja kinek hála, ezúttal biztosra mennek. Harcolnunk kell!

Az ember, ha egyetlen vagyontárgyának, élete értelmének pusztulására számít, ráadásul az életéért fut, nemigen gondolkodik. Az érzékektől az ösztönök veszik át az irányítást, s nemritkán észlelnek olyasmit is, ami normális körülmények közt mindenki elől rejtve maradna…

Han Solo rohant. Látta, hogy a halálra ítélt Falcon rámpája körül energiasugarak pásztázzák a köves talajt. Látta, hogy Csubakka Kirrával együtt holmi munkagép felé tart, és csodával határos módon el is éri. Látta, hogy Grattan sebzetten hanyatlik le a hajó egyik támlába mellett, azután újra a fegyvere után kap, és tüzet nyit a barakkok közül előszáguldó terepsiklókra. Társai sem vesztegették az időt: az egyik túlzsúfolt jármű nyomban lángba borult, irányíthatatlanná vált és egy kőrakásnak ütközött − fehér páncélzatú alakok zuhantak belőle a megperzselt homokra.

− Balra! − kiáltotta valaki. − Balra!

Han lebukott, egy csőrakás mögé hemperedett, jobb hüvelykujjával felkattintotta pisztolya célvezető sugarát. Alig tíz lépésnyire távolodott el a Falcontól, amikor feltűnt neki valami.

A homlokát ráncolta, és. mellbe lőtte azt a rohamosztagost, aki sérült légirobogójáról leugorva a támláb mögé húzódó Grattant igyekezett leteríteni. Hunyorgott, ahogy odaintett az őszülő vezérnek: futás!

És megint meglátta azt a valamit.

A Millennium Falcon belsejéből kiszüremlő fény körében egy árnyalak guggolt, és lázasan dolgozott. Az átható szagú oltófolyadék patakokban csorgott, lefelé a rámpán, a belső vészjelzők azonban elhallgattak már. Kigyúltak ellenben a felszállófények, amelyek rendszerint a rámpa felhúzása, a nyílások lezárása után léptek működésbe. Most meg…

Han visszahúzódott a csövek mögé. Épp idejében: egy nagy energiájú sugár villant feléje az őrtornyok egyikéből, s alig egy arasszal a feje felett égetett lyukat a szívós plasztacélba. Szikrák záporoztak a koréliaira, aki megkésve bár, de felismerte a helyzetet:

− Grattan! El onnét!

Az őszülő férfi féltérdre emelkedett, hogy megiramodjék, mikor újabb találat érte − az energianyaláb ezúttal bal lábát fúrta keresztül, és a felázott földre taszította.

Solo mellében jeges hullámként áradt szét a harag.

− Csubi! − bömbölte, remélve, hogy lapuló elsőtisztje meghallja valahogy az általános hangzavarban. – Lesipuskás kilenc-kettő-kilencnél!

A vukik nem csupán nagy testi erejükről, kitűnő fülükről és biztos kezükről is nevezetesek: pár pillanat múltán felkar vastagságú lézernyílvessző vágódott az őrtoronyba, és örökre elhallgattatta a birodalmi orvlövészt.

Han két ugrással Grattan mellett termett.

− Ó, hogy az a…

Vérzéssel nem kellett bajlódnia, mással viszont annál inkább: saját hajója rámpája felől nyitottak tüzet rá, amint lehajolt, hogy odébb húzza a sebesültet. Az őszülő férfi résnyire szűkült szemeiben ott izzott a fájdalom.

− Tűnjön el, Solo! Nekem befellegzett.

− Unja a dolgot, mi? Meg tudom érteni… − sziszegte a koréliai a támláb fedezékébe húzódva. Egy célt tévesztett lövés koromcsíkot hagyott a feje felett a Falcon páncélzatán. − Ha a robbanásra vár, fellélegezhet: valaki csúnyán átvert bennünket, a hajót nem fenyegeti veszély. Odabent lapul persze az a mocsok, és… − Villámgyors mozdulattal célzott, lőtt – egy légirobogó, nyergében élettelen utasával falnak rohant a csőrakás túloldalán. − …és igyekszik mielőbb odébbállni. Úgy fest, mégis hoztunk valami használhatót azokban a konténerekben, mert ahogy elnézem, a császári véderő felét a nyakunkra küldték miatta!

− Miért csinálja ezt? − ámuldozott Grattan. − Miért?

− Megmondhatom, de még két perc, és meg is látja! − füstölgött Han. − A paklihoz kevert birodalmi ügynök mindjárt meglép a hajómmal, ember! Az is rosszul érint, ha valahol azonosítják − hát még ha csavarjaira szedik, ahogy ezek szokták! Azt képzeli, nem ismerem őket? − Feltérdelt, hogy körülnézzen. − Várjon meg itt!

− Nyugodt lehet − suttogta az őszülő férfi. − Meg se moccanok…

A koréliai kipattant fedezékéből, és rekedt harci kiáltással a rámpa felé iramodott, ahol…

Ahol egy két és fél méter magas, talpig kozmikus páncélba öltözött alakkal nézett farkasszemet.

Hannak menten elfúlt a hangja. Ráébredt, mivel áll szemben, és amint a páncélos alak felemelte balját, hogy tízcsövű mini rakétavetőjét ellenfelére irányozza, oldalt ugrott.

Az apró rakéták halált hozó fellege a válla felett zúgott el, és egy másik őrtornyot talált telibe. Égő deszkatörmelék záporozott a kerítésen átgázolt rohamosztagosokra, akik − a felkelők példájából okulva – a barakkok közt kerestek menedéket, hogy bevárják az erősítést.

− Lépegetők! − kiáltotta valaki. – Lépegetők!

Solo nagyra értékelte a figyelmeztetést, de épp elég gondja akadt az úrgárdista-páncélzatot viselő ügynökkel. Átfordult a vállán, két lövést adott le a füstüveg arclemezre, majd, anélkül, hogy az eredményt szemügyre vette volna, egy földhányás mögé vetődött. Az ügynök fehéren izzó plazmagolyóbist röpített utána, aztán lassan, szinte tétován Grattan felé fordult.

− Hé! − bömbölte Han, és megint rálőtt a monstrumra. − Ide, te rohadék! Ide!

A robotszerű figura árnyékából most egy második alak bukkant elő. A premonti bányászok öltözékét viselte, vállait és mellét azonban élénk színű, energiafogó zeke védte. A sebesülthöz oldalazott, felnyalábolta, és a Falcon rámpája felé iramodott vele. Az űrgárdista lassan körbefordult, és pontatlan, de elemi erejű zárótűzzel fedezte mozgékonyabb társát.

Solo állított valamit kézifegyvere energiaszintjén, fogcsikorgatva célzott, és szétolvasztotta az áruló jobb térdét. A fickó lehanyatlott. Az űrgárdista meggyorsította lépteit, egyenesen átgázolt rajta. Fogókarjával durván megragadta, s rongycsomóként a fedélzetre vonszolta Grattant. A rámpa felemelkedett, a teherhajó hajtóművei számumot kavartak − Han pedig keserű szájízzel rádöbbent, hogy elveszítette a játszmát.

Valamennyit.

Kétlábú járőr-lépegető közeledett feléje a romokon át. Súlyos léptei megremegtették a földet, kémlelőablakai éjfekete szörnyszemekként ragyogtak, fedélzeti sugárvetői fókuszukban tartották a lassan felegyenesedő koréliait.

− Játszani akarsz? − zihálta Han nekikeseredve. − Hát legyen: játszadozzunk!

És célzásra emelte pisztolyát.

A lépegető azonban nem lőtt. Személyzete mintha meghökkent volna. Az iromba gép tett egy lépést hátrafelé − majd még egyet. Han fülsértő robajt hallott a háta mögül: tulajdon hajója startolt vagyont (netán annál is többet) érő rakományával.

− Gyerünk már! − kiáltotta hatalmas ellenfelének a koréliai. − Harcolj!

A harci gép szervomotorjai felzúgtak, a fülke negyedfordulatot tett, fedélzeti fegyverei kétségbeesve keresték a célt − az azonban fürgébbnek bizonyult, és máris ráakadt a lépegetőre.

Kurtán lendült, pusztító erővel zúdult alá egy öttonnás ököl, és a birodalmi hadsereg büszkesége megroggyant bokszoló módján tántorodott hátra. Középstabilizátora − a sugárvetőkkel és a tartalék üzemanyagtartállyal együtt − ócskavasként zuhant a homokra. Nyomában forró olaj freccsent, szikrák záporoztak.

Csubakka diadalittas üvöltése dübörgött végig a táboron − egy húsztonnás, kvázi-intelligens markoló nyitott vezetőfülkéjéből.

− Vissza, kapitány! − kiáltott le Kirra. − Megsorozzuk az átkozottat!

A birodalmi jármű kitérő manőverekkel próbálkozott, majd alattomosan a lánctalpas felé lódult, hogy szétmorzsolja védtelen irányítóit. Csubi kegyetlenül precíz gépi balhoroggal felelt, majd működésbe hozott két kisebb kotrókart, és szabályosan kisöpörte velük a lépegető lábait.

A harci gép nagyot zuhant, eresztékeiből fekete füst csapott fel, ahogy motorjai besültek. Két kormos alak kapaszkodott ki az össze-vissza görbült lemezek közül, és iramodott vissza a császári állások felé, ahol fehér fém csillant a Premont holdjainak fényében.

Solo rezzenetlen arccal figyelte őket, ahogy leengedte fegyverét. Amazok szerencsések: van hová menekülniük.

Nem úgy, mint neki és Csubakkának…

A támadást túlélt felkelők az éjszaka harmadik órájának végére gyűltek össze a tárnák bejáratánál. Kormosak voltak és halálra szántak − bár a birodalmi roham lendületét megtörték, súlyos veszteségeket kellett elszenvedniük. Grattan félszáz emberéből magát a parancsnokot leszámítva huszonketten vesztek oda, sokan megsebesültek. K’brull egysége szerencsésebb volt, vagy csak jobb pozíciót választott: négy halottal és egy könnyebb sebesülttel zárták a mérleget. A vezetést Kirra vette át − személye mindkét fél számára megfelelő biztosítékot jelentett a nézeteltérések kiküszöbölésére.

− Nézzük akkor − kezdte fáradtan a lány. − Hányadán állunk, kapitány?

Solo, akit hajója elvesztésén túl Grattan sorsa is nyugtalanított, nagyot nyelt, és megvonta vállát.

− Induljunk ki abból, hogy akik mostanra nem értek ide, elestek. Hülyén fog hangzani, de voltaképp nem szerepeltünk rosszul: ha lassabban kapcsolunk, ha a maga „földmérői” és „bányászai” nem ilyen felkészült katonák, és ha Csubi nem boldogul azonnal a talajgyaluval, hírmondó se marad belőlünk az első percek után. Ahogy meg tudtam ítélni, kétszáznál is több gyalogost – köztük két szakasz rohamosztagost −, egy tucat légirobogót és öt járőrlépegetőt küldtek ellenünk: egyes bolygókon ez meghaladja a birodalmi helyőrség teljes létszámát. − Végighordozta tekintetét az elcsigázott embereken. − A csapatszállító járművek zömét megsemmisítettük vagy mozgásképtelenné tettük. Végeztünk három lépegetővel, megrongáltunk egyet, az ötödik sorsa bizonytalan, de mert mindeddig nem próbálkozott áttöréssel, valószínű, hogy szintén gondokkal küzd. A birodalmiak délkelet felől törtek át a kerítésen, behatoltak a raktárépületek közé, beásták magukat a barakkok vonalában, itt és itt, meg itt… – Sorra jelölte meg az ellenség pozícióját az alaprajzon. − Patthelyzet alakult ki, és hajnalig aligha változik bármi is: az őrök kivételével kifújhatjuk magunkat.

− Mire számít hajnal után? − érdeklődött a felkelők egyike.

− Bombatámadásra − felelte Han prózaian. − Ha a Tagge-klán magánhadserege rendelkezik lépegetőkkel, feltételezhetjük, hogy légköri harci gépeik, sőt, talán TIE vadászaik is akadnak. Napfelkeltekor visszavonják majd a gyalogos egységeket, és bombázni kezdenek − ajánlatos volna addigra minél messzebbre, vagy mélyebbre kerülnünk innét. Felteszem − pillantott körül bizakodva −, jóelőre gondoskodtak vészkijáratokról…

− Természetesen − sóhajtott Kirra. − A bökkenő csak az, hogy az áruló, akinek sikerült odébbállnia, elvben ismerheti valamennyit.

− Kétlem, hogy a birodalmiaknak van elég emberük az összes nyílás őrzésére − legyintett a koréliai. − Inkább arra lennék kíváncsi, mit tud még az a fickó.

− Sokat aligha − mormolta K’brull. − Fáj kimondanom, de minden valószínűség szerint közénk tartozott.

A lány halványan elmosolyodott.

− Ennyit a közös vonásokról… A tények azt bizonyítják, hogy egyik csoport belső ellenőrzése sem mondható tökéletesnek.

− Mi van azzal az alakkal, akit a kapitány leterített? − kérdezte az egyik fegyveres.

− Többet már nem árthat nekünk – sietett biztosítani Solo. Hogy pontosan miért, arról nem mondott bővebbet. Épp elegen látták Csubakkát, aki gépét a lépegető kiütése után a Falcon hűlt helye felé kormányozta…

A vuki most vérfagyasztó hördüléssel adott nyomatékot az elhangzottaknak. Igazán remek munkát végzett az özönvíz előtti markolóval: mielőtt üzemanyaga kifogyott, a földre küldött még két birodalmi járőrt, és magára vonta a rohamosztagosok tüzét, míg a szétszórt felkelő egységek visszahúzódtak. Hőstetteinek eszköze jelenleg kiégve feketéllett a barakkokkal szemközti térségen − egyszer s mindenkorra befejezte útját.

Kirra bal tenyerébe támasztotta állát, kifújta homlokából a rakoncátlan hajtincseket.

− A két ügynök nyilván egymástól függetlenül dolgozott − tűnődött fennhangon. − A vakvéletlen műve, hogy útjuk keresztezte egymást itt a Premonton. Egyeztetni biztosan nem maradt idejük. Az egyik − alighanem a belzagori − elbabrált az időzített bombák gyújtószerkezetével, hogy a hajót megszerezve időt nyerjen. A másik ezt az alkalmat használta ki, és az általános zűrzavarban rádióüzenetet küldött a klán egységeinek. Arra már nem volt alkalma, hogy megfelelőképp felszerelje magát a konténereinkből…

− És ez a mulasztás a vesztét okozta − fejezte be Han nem minden irónia nélkül. − Ez mind szép. A páncélos, aki elmenekült, szinte semmit nem tud Grattan csoportjának itteni előkészületeiről − pazar. De mi a helyzet magával a parancsnokkal?

Csend támadt, szégyenteljes csend. Erről az apróságról valamennyien megfeledkeztek.

− Grattan életben van − folytatta a koréliai. − Súlyos sebeket kapott, de akármi legyek, ha talpra nem állítják. Ha másért nem, hát azért, hogy használhassák rajta az elmeszondát. Egykettőre megtudhatnak tőle mindent, amire kíváncsiak. Akkor aztán késő lesz új terveket kovácsolni, vagy megpróbálni végrehajtani a régit! Ha rám hallgatnak, elhagyjuk a bolygót, amilyen gyorsan csak lehet!

− És mivel, ha szabad kérdeznem? − emelte fel hangját Kirra. − Még mindig vagy ötvenen szorongunk itt, kapitány, és mint bizonyára sejti, nem bővelkedünk megfelelő űrjárművekben. Hogy egészen pontos legyek, egyetlen hajót sem mertünk itt tartani, nehogy felszítsuk a birodalmiak gyanúját…

− Ami mellesleg jó rég bizonyosság volt − jegyezte meg Solo epésen. – Amúgy szabad kérdeznie, milyen hajóval fogunk repülni.

− Csak nem…?

− De igen, hölgyem… − A koréliai ádázul mosolygott. − Érdekközösségünk elmélyült kissé az este folyamán. Fátylat rá, hogy egész kis vagyonnal tartoznak nekem − cserébe elvárom, hogy érdekeimet, mely egyébként mindannyiunk érdeke, messzemenően figyelembe vegyék! – A vukira sandított, aki egyetértése jeleként hevesen bólogatott. − Vissza kell szereznünk a Millennium Falcont.

Kirra súlyos sóhajjal dőlt hátra ültében. Sokkal törődöttebbnek, sokkal kimerültebbnek látszott egyszeriben. A fegyveres férfiak és nők összenéztek, némelyikük máris szedte a holmiját.

− Esküdni mertem volna rá, hogy ilyesmivel hozakodik elő, Solo – mondta a lány. − Bármit megtesz, bármire kész azért a hajóért, ugye? − Felállt és leporolta zubbonyát. – Tegyük fel, hogy meghajlunk az érvei előtt! Ha igent mondunk, már csak néhány apró részlet hibádzik. Meg kell találnunk azt a birodalmi támaszpontot, amit évek óta hiába keresünk. Be kell jutnunk − méghozzá a remélt fegyverek és felszerelés híján, megfogyatkozott létszámban, a felkészült és éber őrség orra előtt, ráadásul Grattan nélkül… Túl sok a jóból, nem találja…?

Han is felemelkedett. Intett a munkadroidnak, átvette tőle a nagy teljesítményű infratávcsövet, melyet egy elesett robogós járőr nyeregtáskájából zsákmányoltak. Csubakka már ott állt az oldalán. A koréliai végigpásztázott a birodalmi katonák állásain, aztán feljebb emelte a készüléket, és elgyönyörködött a csillagok fátyolos ragyogásában − az otthon fényeit nézi ilyen vágyódva az ember.

− Csak semmi aggodalom! − jelentette ki elszántan. − Van egy tervem…

Ötödik fejezet

A tiszt, aki a kéreg alatti világ urának feltétlen bizalmát élvezte, nem aludt, éberen várta a hajnalt. A teljesség kedvéért megjegyzésre kívánkozik, hogy nem aludt sosem – mindazok, akik ismerték (azaz inkább ismerni vélték), persze másként gondolták, ám ez mit sem számított. A tiszt egy sor szempontból ideális katona volt; azt, hogy mégis itt, nem pedig a Birodalom szívében, vagy épp a lázas iramban épülő Halálcsillagon teljesített szolgálatot, merőben szubjektív szempontok indokolták: az uralkodó, aki valaha − emberként − Palpatine-nak nevezte magát, ki nem állhatta a felemásokat − egyetlenegyet kivéve.

Felemásnak lenni a tiszt szemszögéből megint mást, különbözőséget, felsőbbrendűséget jelentett. Kevesen jutottak oly magasra a hozzá hasonlóak közül, mint ő. Fekete egyenruhájának arany sújtásai, sötét szemének villanásai tekintélyt parancsoltak, óvatosságra intettek. Így akarta. Olykor fárasztotta ez az alakoskodás: szemei normális körülmények közt éppoly élettelenek voltak, mint a kövek, mint a világ, melynek földjét visszatérése óta tapodta.

A tény, hogy technikai értelemben hősi halott (s persze a Császári Acélsas Érdemérem birtokosa), majd’ mindenkit elriasztott a közeléből, szenvedni azonban nem szenvedett. A lény, mely parancsaival értelmet adott új életének, valamiképp saját teljességének részévé tette: egyek voltak, akár a kar, és a lecsapni készülő, vaskemény ököl.

A hibátlanul feszülő uniformis mellrészére baloldalt erősített platinacsíkon a Valance név állt − de persze ez sem bírt többé valódi jelentőséggel.

A tiszt órák óta állt mozdulatlanul a rohamosztagosok emelte sánc mögött, és a pirkadatra várt. Szilíciumcellákkal megerősített, poliszövet izmokat, mesterséges szerveket irányító agyában emberi mérték szerint villámsebesen cikáztak az ingerek. Kérdések és feleletek óceánja. Benyomások özöne. Látása és hallása sokkal kifinomultabb volt holmi közönséges halandóénál − az lehetett volna a szaglása is, ám erre beállítói nem szenteltek külön figyelmet. A szimata ellen senkinek nem lehetett kifogása: messziről megérezte a rendellenességet, a veszélyt, akár a legveszedelmesebb ragadozók. A vadászszenvedély ellenben rég kiveszett belőle: amit tett, puszta kötelességtudatból tette; nem kért, és nem is várt többé semmit életétől.

− Nagy a csend odaát, uram − jegyezte meg a légirobogós járőrök rangidőse, egy huszonéves káplár. Kapitánya és hadnagya egyaránt odaveszett az alkonyatkor vívott küzdelemben. Saját infratávcsövét nyújtotta a feketébe öltözött tisztnek, azután észbe kapott, és tokjába csúsztatta ismét. − Semmi mozgás.

A felemás őrnagy bólintott, de néma maradt: úgy érezte, minden ide kívánkozó szó elhangzott már. Nem törte le a kudarc, ahogyan nem lelkesítette volna a fényes győzelem sem. Urának és parancsolójának közönye rá is átragadt; érezte, a táborban történtek nem döntő jelentőségűek az események végkimenetele szempontjából. A bejegyzetlen teherhajó a jelentések szerint simán leszállt, biztonságban van a bázison. Most az elszigetelt, megosztott ellenségen a sor − nekik csak várniuk kell…

Napkelte után két TIE vadász fedezete mellett légköri bombázók érkeztek. Földgejzír földgejzír után robbant a magasba ott, ahol nemrég a felkelők raktárai és barakkjai emelkedtek. Az akció alig öt percig tartott, de egy órába is beletelt, mire eloszlott a por. A császári egységek fokozott óvatossággal, három irányból közelítették meg a romokat. Nyomukban újabb járőr-lépegetők trappoltak. Utóbb, déltájban, munkagépeket, markolókat hoztak, hogy segítségükkel feltárják az ügynök jelentésében szereplő alagútrendszer bejáratát. A tűzszerészek sikerrel hatástalanítottak egy hátrahagyott aknát, másik négy azonban elkerülte a figyelmüket: a detonációk megrongálták a munkagépeket, mozgásképtelenné tettek két lépegetőt, jelentős károkat okozva felszerelésben, emberéletben egyaránt.

A tiszt homlokráncolva bámult a távoli horizontra.

A lázadóknak nyomuk veszett.

Han Solo kénytelen volt elismerni: Grattan és csapata nem vesztegette idejét az elmúlt esztendőkben. Mikor Kirra meg a többiek tárnákat, alagutakat emlegettek, olyasféle rókalyukakra, szűk összekötő folyosókra, levegőtlen járatokra gondolt, melyekhez foghatók ezerszám akadnak a galaxisban − fellelhetők mindenütt, ahol konfliktusok dúlnak, elnyomók és elnyomottak élnek… A Premontra érkezett szabadságharcosok, kiképzésüknek és felszereltségüknek hála, sokkal nagyszabásúbb vállalkozásba kezdhettek. Először a táborhelyüket övező dombságot szőtték át meg át alagutakkal, azután, a császáriak tétlenségén felbátorodva, tovább és messzebb merészkedtek: raktárhelyiségeket, légkürtőket, óvóhelynek, sőt hangárnak beillő csarnokokat vágtak a vén bolygó kérgébe. Őshonos állatoktól, növényektől nemigen kellett tartaniok: a Premont evolúciója rég kijátszotta utolsó ütőkártyáit, s már csak a felszínen élőket boldogította minden viszontagságot kiálló, maradékra leső, apró életformákkal. Han, miután az első pár kilométert sikerrel maguk mögött hagyták ebben az emberkéz alkotta útvesztőben, arra gondolt, hogy talán még járműveknek is jutna hely idelent.

Jutott.

Akkortájt, amikor a távoli aknarobbanások megremegtették a földet, zárt fémkapuhoz ért a csapat. Kirra, mintha a világ legtermészetesebb dolgát művelné, infra-távkapcsolót kotort elő, beütötte a megfelelő kódot a miniatűr billentyűzeten, s mikor felzúgtak a szervomotorok, elégedetten elmosolyodott.

− Belzagori gyártmány…

A plazmavágókkal elegyengetett talajon, viaszosvászon ponyvák alatt néhány célgép várakozott. Az Anthem II birodalmi fennhatóság alatt álló mangánbányáiból származott valamennyi. Solónak hirtelen eszébe jutott Lando Calrissian, a kor tán legpimaszabb svindlere, aki egy ideig ezekhez hasonló masinák értékesítéséből és visszalopásából élt. Ennek a szállítmánynak a jelek szerint sosem akadt többé a nyomára.

− Beszállás! − sürgette a lány. − Jó okunk van feltételezni, hogy ellenfeleink előbb-utóbb eljutnak idáig; szeretnénk, ha csak a ponyvákat és a kiürült energiatelepeket találnák meg!

K’brull, aki két technikusa segítségével újabb csúf kelepce felállításán munkálkodott éppen, felpillantott.

− Ha igényeink egyeztetésére előbb kerül sor, csúcsminőségű visszhangkioltó készülékekkel állhattunk volna szolgálatára, kisasszony! Az efféle járatok meglepő könnyedséggel észlelhetetlenné tehetők, ha nem…

− Ha nem akad a bandában néhány kém, hogy még alaprajzot is készítsen róluk − legyintett Han, és felugrott a legközelebbi elektrotargoncára. Csubakka könnyedén, a Kék Maxot hordozó Kuka nagy üggyel-bajjal követte. − Lássuk a következő meglepetést!

A targoncák alkotta karaván csakhamar felkerekedett, és egyre fokozódó sebességgel távolodott az összecsapás színhelyétől. Az út sokáig lejtett, majd − jó fél óra múltán − emelkedni kezdett. Solónak újabb harminc-egynéhány perc múltán az az érzése támadt, hogy már nem a felszín alatt, hanem valami hegy gyomrában járnak. A sziklafal repedésein borostyánszín ragyogás tört magának utat: lehetett a nap fénye, de akár a fura kristálytenyészetek egyikének izzása is.

− Lenyűgöző − mormolta a koréliai. − Már csak a láncra vert csontvázak, a leplekbe burkolódzó kísértetek meg a nyögések hiányoznak, szavamra…!

Csubakka Jónak látta megjegyezni, hogy láncokról a közeljövőben említés se essék.

Az izzás erősödött. A sziklatömbök mind töredezettebbekké váltak; a targoncák utasai előtt egy rég kiszáradt folyam völgyének lélegzetelállító panorámája tárult fel. A meredek kőfalakon csakugyan kristályok tenyésztek, szakasztott másai azoknak, melyek a Premont hírhedett törmelékmezejét alkották. Eleven fényben vibráltak, s ez láthatólag zavarba hozta kissé Grattan csoportjának megmaradt tagjait.

− Mi a baj? − tudakolta K’brull. Mióta nem kellett takarékoskodnia az oxigénnel, bőrének kék árnyalata egészen elmélyült, akár társaié. A szabad légzés mindannyiuknak új élményt jelentett, életritmusuk némiképp felgyorsult. − Mi a baj már megint?

− A kristályok… − suttogta Kirra. − Sosem láttuk őket ilyennek… azelőtt. Mintha…

− Mintha felébredtek volna − segítette ki Han. Önkéntelenül a homlokához nyúlt, aztán a medálra, a Nomádok ajándékára tévedt a keze. − Nyilván megérezték, hogy nincsenek többé egyedül.

− Ez elég… ostobán .hangzik – dünnyögte a karóvékony belzagori. – Színtisztán tudományos szempontból legalábbis. Ha nem láttam volna mindazt, ami a törmelékmezőben történt nemrég…

− Csakhogy látta − sziszegte a lány. − Láttuk mindannyian, ahogyan látjuk ezt is. További bizonyítékokra vár? Villámokra és más effélére? Én inkább lemondanék róluk!

Csubakka egyetértően horkantott. Ez volt az első eset, hogy maradéktalanul osztotta Kirra véleményét. Így volt ezzel maga Solo is.

Kuka időközben megnyitotta mellpáncélját, hogy Kék Max is szemügyre vehesse a szokatlan tüneményt.

− A kapitánynak minden bizonnyal igaza van − summázta megfigyeléseit a kis szerkezet. − Ezek a kristályok − ha ugyan tényleg azok – tekintélyes mennyiségű energia forrásai. Talán ez az a bizonyos „anyagban lakozó erő”, amelyet a régi idők misztikusai Ashlának neveztek…

− Én statikus gerjédesnek nevezem − tért vissza a realitás talajára a koréliai. Merőn bámulta a kis komputer mélyvörös fotoreceptorát. – Amire te gondolsz, az atomenergia, a természet önkifejezésének jóval lendületesebb formája!

− Tévedésről szó sincs, uram – replikázott gyermeki hangján Max. – Az atomenergia és a hozzá hasonló paraerők más nevet kaptak az önök nagytudású elődeitől. Ez volt a Bogan, egyfajta negatív kisugárzás, mely rossz irányba befolyásolja az élő szervezetek sorsát. Mindabból kiindulva azonban, amit e világ egykori lakóiról, a Nomádokról tudunk, kétlem, hogy hatalmukat a Bogannak köszönhették. Tipikus Ashla-lények…

Csubakka e ponton megelégelte a bölcselkedést, és vérfagyasztót morrant. Kuka egy szempillantás alatt lezárta mellpáncélját.

A talajgyaluk elegyengette ösvény végében újabb fémkapu tűnt fel. Han, a tapasztalatokból okulva, meg sem lepődött különösebben a mögötte megbúvó tárolóhelyiség méretei láttán. Megdöbbentették ellenben a ponyvák alól előkerülő szerkezetek.

− Idesüss, Csubi! Akármi legyek, ha nem Incom ML–7-esekkel van dolgunk! − Elismerően hunyorított Kirrára. − Gratulálok, tábornoknő! Aki ezekből a modellekből egynél többet lop, már tényleg nem akárki. Szükségem lenne az orgazdája nevére és címére − beajánlanám egy igen előkelő klubba, ha nincs ellene kifogása!

− Kérdezze őt magát! − nevetett a lány. − A Mon Calmaron megtalálja.

− Kétéltűek előnyben… − Solo kedvtelve szemlélte a légkörrepülők áramvonalas testét. Ezekkel a gépekkel szinte bárhová eljuthatnak a Premont felszínén: jókora lépéssel kerültek közelebb a probléma megoldásához, vagyis a Millennium Falconhoz. − Mi a helyzet a fegyverzettel?

− A szokásos lövegek menetirányban, rögzített talapzatú sugárvetők a tolóajtókban mindkét oldalon – mondta Kirra. − A helyi viszonyok ismeretében nem tűnik soknak, de be kellett érnünk ennyivel: a legfőbb szempont a gyors helyváltoztatás volt.

− Akkor gyerünk, változtassunk helyet gyorsan! − javasolta. Han. Igazság szerint alig várta, hogy ismét a levegőbe emelkedhessen: a „szárazföldi” harcban furán kiszolgáltatottnak érezte magát. − A rejtekhely, ahová a legénység zömét elhelyezi, megfelelő?

− Amennyire egy rejtekhely manapság megfelelő lehet − bólintott a lány. − Természeti képződményről lehet szó, melyet szakértők választottak ki térkép alapján, jóval különítményünk indulása előtt. Pontos koordinátáit kizárólag a csapatszállítók robotpilótái ismerik. Egyszerű, de hatékony óvintézkedés. Arra számítottunk, hogy a kísérleti üzem megsemmisítése után ott várjuk be az értünk küldött fregattot… − Eltűnődött. − Kérdés persze, sikerül-e lejutnia egyáltalán. Hisz a bolygót legalább egy birodalmi csillagromboló őrzi.

− Az ember mindig tanul valami újat − ingatta fejét Han. − Jelen esetben a tanulság a következő: kiútról nem csak elméletben, gyakorlatban is gondoskodni illik.

− Maga koréliai − mormolta a lány, miközben felkapaszkodott az egyik légkörrepülőbe. − Kalmárnak született; sosem fogja megérteni. Ez a háború nem logisztikai kérdés: itt többről van szó.

− Minden háború logisztikai kérdés − közölte Han. − Pénz kell hozzá, és némi érdekeltség… − Megvárta, míg mindenki elfoglalja kijelölt helyét, azután megérintett néhány kapcsolót a műszerfalon. A gép testén remegés futott végig, a hajtóművek ébredeztek. − Amúgy, ha valóban az az érzéketlen tuskó volnék, akinek tart, miért csinálnám ezt az egészet?

Másodpercekbe telt, mire Kirra megtalálta a hangját − erre még ő sem volt felkészülve.

− Hogy miért? A hajójáért természetesen, amit csak a mi segítségünkkel szerezhet vissza! Pénzért, amit tőlünk remél, meg amit a belzagoriak helyeztek letétbe, úgy félszáz fényévnyire innét! Maga… maga közönséges, cinikus kalandor!

− Kalandor… − ízlelgette a szót Han. − Tetszik a csengése. − Azzal maximális teljesítményre kapcsolta a hajtóműveket, és hátraszólt: − Kapaszkodjanak!

A hegy mélyében kialakított hangár rejtekajtaja épp csak annyi időre nyílt meg, hogy az öt gépből álló kötelék előzúghasson. Négy légkörrepülő tüstént északnak fordult, és talajközelben maradva igyekezett a későbbi találkahely felé. Kirra addig nézett utánuk, míg el nem tűntek az alacsony dombok hajlatai mögött – talajközeiben suhantak, hogy kicselezzék a birodalmi lokátorokat és járőröket −, aztán Solóhoz fordult.

− Hát mi merre tartunk?

A koréliai nem felelt. Noha titokban minél feljebb vágyott, tovább csökkentette magasságát − az eltávozott járművek pilótái legmerészebb pillanataikban sem próbálkoztak volna hasonlóval. Meredek sziklafalak villámlottak el az ML–7-es két oldalán. A folyóvölgy a felszínen folytatódott, sok száz kilométeres, cakkos hegként húzódott végig a Premont ábrázatán. Mélysége − ahogyan erről a menekülők meggyőződhettek − helyenként meghaladta a másfélezer métert, s szélességére sem lehetett panasz: egy szabvány űrkomp minden további nélkül megfordulhatott volna benne. Han Solónak persze esze ágában sem volt megfordulni. Épp ellenkezőleg: igyekezett minél lejjebb húzódni a kanyon biztos fedezékébe, múló bosszúságot okozva mindazoknak az életformáknak, melyek épp örökkévaló nyugalma miatt választották kihalásuk színhelyéül, a bolygó e zugát.

Csubakka, aki szűkösnek találta ülését, egy darabig zsörtölődött, majd önállósította magát: a gumipadlóra kuporodott, onnét figyelte a műszereket. Már-már elzsongította a zöld fények, üres nyomkövető ernyők garmadája, amikor a szeme sarkából észrevett valamit. Nyomban megélénkült: borzongató üvöltéssel figyelmeztetett a veszélyre.

Fém csillant a horizonton, ahogy az észlelt objektumok irányt változtattak. Mindeddig délnek repültek, vagyis aligha észlelték Kirra kötélékének négy távolodó egységét. Az ötödik, melyet a galaxis egyik legkiválóbb pilótája irányított, nem mondhatta magát ilyen szerencsésnek: elárulta a nyomában szállongó por uszálya, mely sebesen oszladozott ugyan, de nem elég sebesen. A kanyon árnyai közt vakító folttá olvadt össze a hajtóművek lángja − kóbor üstökösnek még mindig halovány, emberkéz alkotta járműnek túl merész…

− Vigyázzon! − sikoltotta Kirra.

A légköri vadászok raja, mely hajnaltájt, a bombázók bevetésével egyidőben kezdte szemleútját a pusztaság felett, rohanvást közeledett. A lendületes ívű vezérsíkokon hanyatt esett a napsugár, a fedélzeti fegyverek máris tüzet okádtak.

Solo nem vesztegette az időt élcelődésre: a rendelkezésére álló helyet kihasználva igyekezett minél zavarosabb helyzetet teremteni az ellenség lőelemképzői számára. Ha átkai ez egyszer megfogannak, menten meghasad az ég pompás kupolája, a vadászrajt egészen a pokol fenekéig sodorja az éj zuhataga − de persze másként rendeltetett, és a birodalmi gépek csak jöttek, rendületlenül.

− Oké, Csubi − dünnyögte a koréliai. − Lássuk, miből élünk − és főleg meddig!

Az ML–7-es meglódult. Bármely harci gépet meghazudtoló, meredek fordulóval az ég felé lendült, akárha forgószél ragadta volna a magasba. Orrán félresiklott két zárólemez, mögüle két fegyvercső bukkant elő, s máris célt keresett. K’brull, aki az oldalajtóban rögzített két sugárágyú felé iparkodott, úgy zuhant a hevederek közé, mint akit hátba taszítottak. Kuka keményen tartotta magát: fémujjai ülésének kartámlájába mélyedtek.

Csubakka súlya alatt nagyot roppant a túlterhelt fémszerkezet, a vukit azonban ez sem zavarta különösebben: azon volt, hogy mielőbb „kiélesítse” a gép fegyverrendszereit. Han mindeközben úgy manőverezett, hogy üldözői és a nap közé kerüljön. A húzás néhány pillanatnyi haladékot biztosított számára: a birodalmi vadászok lézerágyúi lényegesen jobbak voltak a pilóták szeme világát óvó polarizátoroknál. A második fordulóban K’brullnak sikerült visszanyernie egyensúlyát. Kattantak a biztonsági hevederek csatjai; a rögzített talapzatú oldallöveg bevetésre készen firtatta az eget.

− Hat-kilenc-öt − kiáltott hátra Han. − Mindenkinek, akit érint: itt jönnek megint!

A gyorsjáratú vadászgépek ezúttal két hullámban, jobban célzott, s főként nagyobb energiájú lövésekkel rohamoztak. Nem csupán a koréliai rátermettségén, a szerencsén is múlt, hogy a menekülők nem vesztek oda nyomban − az emelkedő ív végpontjában pillanatokig kereszttűzben hánykolódtak, mígnem Solo gondolt egy merészet, és lefelé irányította a csapatszállítót.

Zuhantak, mint a kő. A Premont porlepte felszíne hátborzongató élességgel rajzolódott ki odalent: a szurdokok, folyómedrek pocsék leszálló-, ám eszményi nyughelyet kínáltak…

− Maga őrült! − sikoltotta Kirra. – Azt képzeli, űrhajót vezet? Itt halunk meg, ahányan csak vagyunk!

− Imádnivaló, ahogy bókol az embernek − ráncolta homlokát a koréliai. − Szerencsére nem vagyok érzékeny természetű, úgyhogy megint szólok: kapaszkodjon!

És ütközésig nyomta a TURBINA BE feliratú kapcsolót.

Az ML–7-es tatján pokoltűz lobbant. A hirtelen gyorsulás kíméletlenül az ülésébe préselt minden teremtett és sorozatban gyártott lelket; a gép az ég felé szökkent megint. Kirra Mallowy elhomályosuló szemei előtt sötét foltok suhantak az ellenkező irányba: a birodalmi vadászgépek. Követni igyekeztek prédájukat, és a vadászat hevében későn ismerték fel szándékát.

− Nézze csak − mormolta Han. – Egy pilóta számára nincs ennél különb próba!

A legmélyebbre merészkedő birodalmi, aki vagy magasabb rangú, vagy csak buzgóbb, netán őrültebb volt társainál, egy másodpercet késlekedett saját utánégetőinek begyújtásával, és a talajnak csapódva felrobbant. Két másik szerencsésen elkerülte a folyvást terebélyesedő tűzgolyót, egy harmadik elveszett benne, és cseresznyevörösen izzó, ide-oda verődő roncsként került elő a túloldalon. Egy másik gép kényszerűségből alábukott a kanyonba, melyet az ML–7-es kényszerűségből maga mögött hagyott. Pilótáját nyilván meglepte a siker, sőt, talán meg is részegítette kissé − akárhogyan is, nem ügyelt arra a kiálló sziklára, mely pályafutásának szégyenfoltja, egyben végállomása lett…

− Hatból csak három érdemelte ki a haladó besorolást − állapította meg a koréliai. − Ez nem válik a Tagge-família dicsőségére. Mit szólnak majd a magas posztot betöltő rokonok? Mit szól majd a fényességes Csá…

− Solo!

Han mintaszerűen reagált: kiperdült balra, ily módon elkerülve a szemből támadó, őrjöngve tüzelő vezérgépet. K’brull is elérkezettnek látta a pillanatot, hogy ismét történelmet formáljon, és kurta, pontatlan sorozatokkal búcsúztatta.

− Az orrlöveg működésképtelen – közölte a kiírásokat böngésző Kuka. − Vagy érintő találatot kaptunk valahol, vagy a járművet tervezték konzervatívabb manőverekre, uram!

− Hárman még mindig a sarkunkban vannak, és nem tudhatjuk, hány társukat riadóztatták rádión – tódította a lány. − Hagyjuk végre az elegáns megoldásokat, Solo! Rázza le őket, és kész!

Csubakka diszkrét horkantásokkal jelezte egyetértését. Részben önző indokok vezérelték: tartott tőle, hogy a következő fordulóban székestől hátrazuhan.

A koréliai felsóhajtott. Pedig igyekezett, hogy bizonyítson valamit a felkelőknek. Ha mást nem, hát azt, hogy bármibe fog is az ember, nem árt, ha ő ért hozzá legjobban.

− Megesik − kezdte Kirrára sandítva −, hogy bizonyos helyzetekben túlértékelem a jelentőségemet. Égek a vágytól, hogy valami hasznosat tegyek… − Felvillantotta jellegzetes mosolyát. − Oké. Hová vihetem?

Mielőtt a lány méltóképp visszavághatott volna, K’brull ismét tüzet nyitott a hátuk mögött. A vadászok válaszképp leadott lövéseinek némelyike szenes csíkokat hagyott a burkolaton. Ez végképp eldöntötte a kérdést.

Solo teste megfeszült. Egy pillantás az üzemanyagmennyiség-kijelzőre: a tartalék épp elegendő lesz. Egy-egy gyors pillantás jobbra és balra: valamennyi létfontosságú berendezés üzemképes; ameddig a szem ellát, megnyugtató zöld fények izzanak. Ami pedig a pályaadatokat illeti…

Lássuk csak…!

− K’brull! − szólt határozottan. – Már épp eléggé rájuk ijesztett; egyelőre ne folytassa! Csatolja be magát ott hátul, és keresse meg az oxigénmaszkját!

A belzagori vita nélkül engedelmeskedett. Gyorsan kapcsoltak a többiek is: Kukát kivéve valamennyien a beépített légzőkészülékek toldalékai után kaptak. Csubakka – esetében az óvintézkedés elméleti jellegű volt, hisz alapos borotválkozásnak kellett volna megelőznie − néhány adatot közölt Hannal. Nem sütött belőle a bizakodás.

− Tudom, tudom − legyintett a koréliai. − Mire a fordulót befejezzük, mással is számolnunk kell, nem csak légkörrepülőkkel. Szerinted hány TIE vadászuk akad?

A vuki erre már csak elkínzott nyögéssel felelt, és szinte belesüppedt megrokkant pilótaülésébe.

Solo növelte a turbinák teljesítményét, és meredek ívben emelkedni kezdett. A körük befejeztével ismét támadó birodalmiak elvétették. Dühödten eredtek a nyomába − alighanem becsületbeli ügynek tekintették a dolgot. A koréliai most nem próbálkozott komplex kitérő manőverekkel; csupán annyit módosított olykor-olykor pályáján, hogy az ellenség lőelemképzői megzavarodjanak. Az első perc végén még így is megtörtént a baj. Kirra észlelte elsőként:

− Rakéta!

− És mindjárt három − dünnyögte Han a képernyőre sandítva. − Olybá tűnik, kissé felbosszantottuk őket…

K’brull, aki komikus látványt nyújtott gumírozott hevederei közt, mintaszerűen reagált. Megragadta a tétlenül bólintgató fedélzeti löveget, eltávolította az áramköri egység fedőlapját, és lázas munkába kezdett. Alig néhány másodperc múltán már a fegyver rögzítőcsavarjait lazítgatta, majd a tolóajtón át kilódította az egészet. A csapatszállító belsejében hamar elcsendesedett a forgószél; értetlenkedő tekintetek villantak össze.

− Mi a…

Csubakka elbődült, és a monitorokra mutatott.

A pörögve zuhanó löveg váratlanul üstökössé változott. Vakító lángcsóvát húzva keresztezte a rakéták pályáját, s azok, mintegy varázsütésre, irányt változtattak: felé fordították élénksárgára mázolt orrukat.

− Rövidzárlat… − zihálta K’brull. – Az energiatelepek ilyenkor… egyszerre leolvadnak, és a hőhatás… megzavarja…

Az elsőként indított rakéta ért célba előbb: telibe találta és megsemmisítette az ML–7-es kis napként izzó, kósza fegyverállványát. A második, a betáplált parancsnak engedelmeskedve, a legforróbb pontot választotta, és a csapatszállító hajtóművei helyett a tűzgolyó szívébe vágódott. A harmadik rendíthetetlenül suhant tovább felfelé, s bizonyára véget vet a játszmának, ha…

Ha üzemanyag-adagolója cserben nem hagyja.

Az áramvonalas test megremegett, pályája végpontjában lebegni látszott, majd nyílegyenesen aláhullott. Messze lent friss kráter nyílt a Premont viharvert ábrázatán, s némi késéssel felhangzott a robbanás döreje is.

− Kettő-egy − mormolta a koréliai. − Jó nálam egy kiadós költségelszámolásra, K’brull! Azt hiszem, kezdi érteni a játék lényegét…!

Aztán csak az őrült száguldás mind feljebb és feljebb. Solo a műszereket figyelte − felesleges lett volna felpillantania, anélkül is tudta, hogy odakint mind mélyebb kék árnyalatú az égbolt, s hogy a vékonyodó gázrétegen át újra meg újra rájuk hunyorítanak a csillagok.

− A magasság harminchárom-három − közölte Kuka, fém gúnyáját meghazudtoló fahangon. − Nyugtalanító közelségbe kerülünk a légkör határához, kapitány.

A koréliai hallgatott. Úgy festett, hatalmába kerítette a tempó mámora. Egy bolygófelszínen világra jött, de űrben nevelkedett ember számára a legnagyobb iszonyat, ha kiszakítják éltető közegéből − vele pedig épp ez történt, mikor a felkelés árulói elragadták tőle a Falcont. Az atmoszférahatár két évtizeden át nem jelentett Han számára igazi végállomást; talán meg sem fordult a fejében, hogy egy kitörési kísérlet most mindannyiuk halálát jelentheti…

− Kapitány!

− Solo kapitány, uram…

Csubakka dühödt bődüléssel utasította rendre a kishitűeket. A nyomkövető monitorokra mutatott, melyeken az üldöző vádászgépek látszottak − látszottak, de csak pillanatokig. Gyengébb motorjaik rendre mondták fel a szolgálatot, az utánégetők szánalmasan küszködtek a ritkás levegőben. A tápvezetékeket dérlepel borította el, az alacsony nyomás sorra vetette szét a vékonyabb csöveket, a kiömlő üzemanyag sötét fellegei elhomályosították a napot. Azután eljött a pillanat, amikor a nekidühödött pilóták egyike elkövette a klasszikus hibát, és a körülményeket figyelmen kívül hagyva megint lőni próbált. A lézertűz zöld villanását egy másik, sokkalta vakítóbb lobbanás követte: a diffúz üzemanyagfelhők lángra gyúltak, és egy szempillantás alatt elemésztették a vakmerőt.

− A magasság harminckettő és csökken − tartotta szükségesnek megjegyezni Kuka. − Zuhanunk…

A dologból egyelőre semmit sem érzékeltek − talán azért, mert időközben a vadászok is megadták magukat a Premont vonzásának, és kődarabokként hullottak alá a biztos pusztulásba. Két pilóta sikerrel katapultált. Hogy ejtőernyőik kinyíltak-e vagy sem, Solo nem ellenőrizhette: fontosabb dolga akadt. A csapatszállító meredek ívű pályáján csak a turbináktól megtámogatott hajtóművek változtathattak volna, ám a hajtóművek némák voltak, a műszerfalon figyelmeztető fények jelezték a fogyatkozó nyomást. Sercegésen kívül más hang nem hallatszott; az egyik fali szerelvényből szikrák pattogtak.

− A hőmérséklet növekszik − jelentette a munkadroid. − A burkolat forrósodik. Max nézete szerint…

− Max nyugodtan kiszállhat − vetette oda Solo. − Találkozunk a Falcon rámpájánál holnap − esetleg sohanapján.

Kuka a továbbiakban némán figyelte a kijelzőket, és nem fűzött kommentárt a dologhoz azután sem, hogy Han első kísérlete a hajtóművek begyújtására kudarccal végződött.

− Csubi, szabályozd le a gravitációs kiegyenlítőt! − rendelkezett. − Szabályozz le mindent, az érzékelőket kivéve! Friss levegő nélkül még megleszünk egy darabig − motorok nélkül aligha…

A vuki tette a dolgát. Ténykedése folytán némi energia áramlott a túlterhelt generátorokba, ám ennek dacára eredménytelen maradt a második begyújtási kísérlet is. A bolygó látóhatártól látóhatárig nyújtózó pusztasága, a birodalmi vadászok temetője hátborzongató tisztasággal rajzolódott ki a monitorokon. Fekete füstfátyol lebegett a szétszóródott roncsok felett.

− Lehet, hogy nem sikerül − mondta Han egyszerűen.

Bejelentését néma csend fogadta. A jelenlévők − belzagoriak és Grattan-féle felkelők vegyesen − nyilván úgy érezték, nincs sem okuk, sem joguk szemrehányást tenni neki.

− Sajnálom, hogy belerángattuk a dologba, Solo − szólalt meg végül Kirra. − Maga rendes fickó, alighanem a legjobb pilóta, akivel valaha találkoztam, ráadásul… − Tétovázott. – …ráadásul rokonszenves. Ragaszkodom hozzá, hogy ismerje a véleményemet, bármi történjék is!

Csubakka kiegyenesítette derekát halkan ropogó ülésében, és odamorgott valamit a lánynak, ami talán az „örvendtem a szerencsének” kashyyyki megfelelője lehetett. Akadt volna egy-egy keresetlen szava K’brull és társai számára is, ezek azonban már kimondatlanok maradtak − Han ugyanis ezt a pillanatot választotta, hogy ismét − és minden bizonnyal utoljára − gyújtáspróbát tegyen.

Száraz sercenés, azután…

A hajtóművek feldübörögtek.

A csapatszállító hossztengelye körül forogva, hihetetlen sebességgel száguldott végig az egyik kanyon pereme mentén, alá is bukott a mélybe − ám a szerencsétlenül járt császári vadásszal ellentétben csakhamar előbukkant onnét. Teljes szárnyfelületét kiengedve lassított, segítségül hívta majd leoldotta fékezőernyőit, melyek piros-fehér csíkos medúzák gyanánt vitorláztak tovább az élénk széllel.

Mihelyt egyenesbe kerültek, Han kifújta tüdejéből a levegőt. Előbb a lányra pillantott, azután a feltűnően hallgatag Kukára − s mert helyzetértékelést hiába várt tőlük, maga jelentette ki:

− Magasság normál, üzemanyag-tartalék kielégítő. A repülés közben felmerült kellemetlenségekért szíves elnézésüket kérem. A személyem iránt kinyilvánított bizalom − egyenest Kirra szemébe nézett − megtisztel. A jövőben sem áll szándékomban komoly csalódást okozni bármelyiküknek. És most, ha önök is úgy látják jónak, visszatérünk a…

Csubakka elbődült, tehetetlen dühében a bolygót, a sorsot átkozta − és amint a monitorok kínálta kép kitisztult, már nem volt egyedül.

− Két TIE elfogó vadász közeledik a bázistábor irányából − informálta halálra vált utasait Han. Előrehajolt, marokra kapta a gyorsítókart. − Nem mintha számítana, de azért… Kapaszkodjanak!

Hatodik fejezet

Egy TIE vadász nem tréfadolog. A Birodalom legkorszerűbb, legütőképesebb harci gépe, mely viszonylag kis hatósugara dacára is eszményi eszköze a behódoltatott világok légi ellenőrzésének…

Han tudta, hogy veszített. Sem üzemanyaga, sem energiája nincs egy újabb „liftezéshez”, s ami azt illeti, értelme sem lenne belefognia: a TIE vadászokat a bolygók légkörébe való belépésre, az atmoszféra elhagyására is alkalmassá tették tervezőik. A Millennium Falcon pilótafülkéjéből nézve ez soha nem jelentett gondot − a szigorúan légkörrepülőnek szánt ML–7-esben azonban több volt, mint kellemetlen.

− A második oldallöveg még működőképes − mondta K’brull. − Ott van azután az orrba épített sugárvető, aminek… − Csubakka pillantásának hatására elszállt belőle minden harciasság. − …aminek az égvilágon semmi hasznát nem vesszük. Elnézést. Van valami ötlete, kapitány?

Solo, csak a tisztesség kedvéért, növelte a magasságot, a sebességet − hamar be kellett látnia azonban, hogy ezekkel a gépekkel nem versenyezhet. Ha menekülni próbál, csak ürügyet szolgáltat nekik arra, hogy darabokra szaggassák. Azt már nem! Még birodalmi fogságban is jobbak lesznek az esélyeik a túlélésre, mint idefent.

− Kapcsold be a rádiót, Csubi! – fordult a vukihoz. − Állj rá a frekvenciájukra: átszólok, hogy megadjuk magunkat.

Csubakka letörten engedelmeskedett. Ha valaki, ő aztán tudott volna mesélni a Birodalom börtöneiről. Munkába vette a légkörrepülő rádióját, kapcsolókat állított át, növelte az adás erősségét, majd Hanhoz fordult, és beszámolt tapasztalatairól.

− Hogyhogy zavarják? − értetlenkedett a koréliai. − Ki zavarná, és főleg miért? − Azért gondolkodóba esett. − Te Csubi! Ha ezek a zavaró hullámok nem az elmúlt két percben kezdtek hatni − márpedig megesküdnék rá, hogy hosszabb ideje hatnak −, elképzelhető, hogy a járőr nem tudott jelentést küldeni rólunk. A TIE vadászoknak fogalmuk sincs, kivel állnak szemben − legfeljebb sejthetik, hogy közünk van a lázadókhoz. Ha elég meggyőzően hazudozunk…

− Gondoljon Grattanre! − sziszegte a lány. − Gondoljon az elmeszondára! Orman Tagge roppantul célratörő ember, nem éri be féligazságokkal. Ha a kezébe kerülünk, fél órán belül tudni fog mindent, akár tetszik, akár nem!

− Rokonszenves alak lehet − mormolta Han. − Mit is mondott, melyik kő alól mászott elő?

Kirra nem felelt − a közelgő TIE vadászokat figyelte, melyek ékforma vezérsíkjain meg-megcsillant a napfény. Elsüvöltöttek a csapatszállító oldala mellett, félreérthetetlenül jelezve Solónak: ereszkedjék lejjebb.

A koréliai − inkább dacból, semmint józan megfontolásból − kivárt néhány másodpercig, és ez volt a szerencséje.

Valami elzúgott a légkörrepülő hasa alatt. Nem is egy, hanem két sebes, torpedóforma tárgy, melyekben az avatott szemlélő a császári légvédelem rettegett retro-rakétáira ismerhetett.

A retro-rakétát nem a gázhalmazállapotú üzemanyag lángcsóvája, hanem antigravitációs diffúzor hajtotta. Hő- és mozgásérzékelő helyett tömegérzékelővel szerelték fel − jól meghatározott súlyú objektumok nyomába eredt, fáradhatatlanul követte, könyörtelenül elpusztította őket: kijátszani szinte lehetetlen volt, nem sikerülhetett még a két TIE vadásznak sem…

A robbanások majdnem egyszerre következtek be. A bolygó porába egy napcellákkal telezsúfolt vezérsík megperzselt darabja hullt − más nemigen maradt a gyors járatú gépekből.

Han Solo ez egyszer szavak nélkül maradt. Megforgatta a csapatszállítót, tekintete ide-oda rebbent: újabb TIE vadászokat, újabb retro-rakétákat keresett az égen − eredménytelenül.

− Hát ez… − kezdte K’brull.

− Azt hiszem, a „váratlan” a leginkább ideillő kifejezés − dünnyögte a koréliai, majd Kirrához fordult. – Újabb Grattan-féle meglepetés?

A lány szótlanul rázta a fejét. Falfehér volt az arca.

− Ebben semmi részünk, kapitány! A bolygó legkülönbözőbb részein akadnak elrejtett fegyvereink, de egyik sem vetekedhet… ezekkel. Rakéták voltak; hogy pontosan milyenek, csak a zugszámítógépe tudná megmondani − már ha figyelt éppen.

− Kék Max majd’ mindent megfigyel, kisasszony − sietett megjegyezni a munkadroid, s megnyitotta mellpáncélját. − Jobb híján akár az én fotoreceptoraimmal. Mi a véleményed, Max?

A kis szerkezet beszámolt tapasztalatairól. A jelenlévők − különös tekintettel a belzagoriakra − feszült figyelemmel hallgatták.

− Igazi kém veszett el benned, Max − summázta végül Han. − Talán azt is meg tudod mondani, honnét indultak azok a rakéták…!

− A tempójukból ítélve jókora utat tettek meg − közölte az adatfeldolgozó droid. − Nincs az a rakéta, amely néhány kilométeren belül ilyen sebességet ér el − és nincs az az indítóállás, amelynek személyzete ennyi idő alatt ilyen pontossággal képes meghatározni a célt. Akárki lőtt, ismernie kellett a TIE vadászok összsúlyát, sőt, ha abszolút biztosra akart menni, még a pilótákét is…

− Nem túlzás ez? − kérdezte a lány.

− Talán az − tűnődött Han. − A rádiózavarással együtt azonban már komoly fejtörésre ad okot… − Csökkenteni kezdte a csapatszállító sebességét, aztán ismét aláereszkedett a folyóvölgybe. Számítása bevált: jöttének szele ezúttal nem kavart port; pillanatnyilag biztonságban tudhatták magukat. − Ami itt történt, csak egyvalamit jelenthet.

− Éspedig? − firtatta Kirra.

Han féloldalasan mosolygott. Ha kiszolgáltatottnak érezte magát, hát remekül titkolta.

− Rajtunk és a birodalmiakon kívül egy harmadik fél is érdekelt a játszmában − közölte megfontoltan. – Valaki, aki meglehetősen pontos információkkal rendelkezik a császári hadigépezetről, aki a legmodernebb légvédelmi berendezések felett rendelkezik, és egyelőre, mondom, egyelőre nem akar ártani nekünk. Mi több, azt sem nézné jó szemmel, ha fogságba esnénk… − Kibámult az elsuhanó sziklafalakra. A kövek mélyedéseiben kristályok tenyésztek, fel-felfénylettek, ahogy meglegyintette őket az ML–7-es légárama. Különös, roppant különös világ. – Fogalmam sincs, mi ez az egész, de hogy nem tetszik, abban biztos vagyok.

Kirra keze − mintha csak véletlenül történne − megpihent a koréliai vállán. Tiszta homlokára barázdákat vésett az összpontosítás.

− Mit tehetünk?

− Sem többet, sem kevesebbet annál, amit eredetileg terveztünk – mondta halkan Solo. − Mihamarabb elő kell kerítenünk a Nomádokat.

A tiszt, akit Valance-nak neveztek, visszatért.

Vissza a támaszpontra, az eldugott völgybe, ahol − a talajba jutott nedvességnek, ásványi sóknak, s persze az állandó forróságnak köszönhetően – dúsan tenyészett a vegetáció. A lokátorokat, figyelőtornyokat, landolóplatformokat hatalmas fák vigyázták: évszázadok helyett hónapok alatt nőttek ekkorára, fennen hirdetve a mostoha körülményekhez szokott, hihetetlenül alkalmazkodóképes premonti élővilág diadalát.

Még állatok is akadtak a sűrűben. Valance, míg rohamosztagosai kíséretében a plasztacél falú összekötő folyosóban lépkedett, megfigyelt egy mókusforma lényt, mely az egyik ágról bámulta a menetet fénylő szemeivel. Néhány hónapja a porban élt ez is, mindennél jobban emlékeztetett holmi gyíkra, és mostanra… Na igen, a kedvező környezet csodákat művel. Érdekes volna figyelemmel kísérni e pszeudo-evolúció lépcsőfokait, mondjuk kétszáz éven át. A második század végére talán megjelenne az első értelmes lény − Premont javainak örököse, aki a szó szoros értelmében létét köszönheti a Birodalomnak…

A tiszt hallgatott, figyelt. Képességei lehetővé tették, hogy a beszédhangok bábeli zűrzavarából is kiszűrje a lényeget, azt a néhány mondatot, mely új irányt szabhatott gondolatainak. Alacsonyabb rangú tisztek, közkatonák, pilóták és droidok mellett haladt el. Nyugtázta a tisztelet − s persze a félelem − megnyilvánulásait, melyek éppúgy semmit nem jelentettek számára, mint az élet maga. Lepillantott egy reflektorfénnyel beragyogott hangárba, ahol technikusok tucatjai dolgoztak a lázadóktól elragadott teherhajón: a konténereket már kiemelték, most az adatbankot igyekeztek megcsapolni, egyelőre eredménytelenül. Valance, aki saját, jól bevált módszereivel gyűjtötte az információt, halványan elmosolyodott erőfeszítéseik láttán. S közben fülelt.

− Akadozik a rádiókapcsolat. Négy megfigyelővel és egy sor géppel hajnal óta nincs…

− Mit mondanak a karbantartók? Talán a fejállomásnál van a hiba; talán…

− A báró ideges. Hallottak már ilyet? Ideges!

− Én is ideges lennék a helyében… Milliárdokat költött erre a kócerájra, és mit kap cserébe? Egy rakás üzemzavart…

− Hé. Pallott! Jó a szolgálati biztosításod arra az esetre, ha a bolygóval együtt mind felrobbanunk?

Az utóbbi kérdést egy CC besorolású technikus tette fel, s Valance, bár nem mutatta, igencsak bosszús lett a hallatán. A kisegítő munkát ellátó személyzetnek még csak sejtenie sem szabadna, miféle kísérletek folynak a Premont kérge alatt!

A támaszpont belső körébe vezető átjáróban egész szakasz őrködött. Válogatott rohamosztagosok voltak. Szürke páncélzatot és olyan fegyvereket viseltek, melyek csak eleven testekben tehettek kárt, a drága – mellesleg pótolhatatlan − felszerelésben nem. Valance a kapu négyszögén túl droidokat is megfigyelt − látni nem látszott rajtuk, ő azonban tudta, hogy egyedileg programozottak és veszedelmesek.

− Igazolja magát! − rendelkezett az őrparancsnok.

Valance vita nélkül hajolt előre, hogy az automatika letapogathassa szemfenéki érkonfigurációját. A szerelvényfalon zöld fények gyúltak, az őrparancsnok hátrább lépett, szalutált.

− Uram…

A belső körben a szokottnál is kevesebben mutatkoztak. Talán a hűvös levegő, talán a falakban áramló energiák lüktetése volt az ok, amely távol tartotta innét Tagge báró belépési engedéllyel felruházott semmirekellőit. Valance megvetette őket. Feljebbvalója, a báró már bonyolultabb problémát jelentett, vele kapcsolatos benyomásait nem tudta egyetlen szóval kifejezni. A vállalkozás lelke, a terv kivitelezője tagadhatatlanul rendelkezett bizonyos képességekkel, ám ezek (akár az általuk gerjesztett érzelmek) megfoghatatlannak rémlettek a tiszt számára. Halála és feltámadása óta furcsamód irtózott az elvont dolgoktól, döntéseit tényekre alapozta.

Egyes számú tény: Orman Tagge mesésen gazdag ember.

Kettes számú tény: híven szolgálja a Császárt.

Hármas számú tény: irtózik a becsületes küzdelemtől, sosem volt katona.

Négyes számú tény: a fegyver, amit kiagyalt, legalább olyan alantas, amilyen hatékony; ebben a tekintetben minden bizonnyal Tarkin nagymoff Halálcsillagán is túltesz.

Valance határozott bizalmatlansággal viseltetett Tagge iránt. Akárcsak igazi ura, a megnevezhetetlen.

Egyedül volt a folyosón, mikor az első, vastagon páncélozott zsilipajtóhoz ért. Körülpillantott, majd határozott mozdulattal jobb csuklójához nyúlt, s úgy rántotta le kézfejéről a hús-álcázatot, ahogyan eleven tiszttársai tették volna fekete kesztyűjükkel. Krómacél ujjpercek, szintetikus izmok, izületek csillantak a rejtett világítótestek fényénél.

Valance előrelépett, öt fém ujját a zsilipajtón sötétlő öt lyukba illesztette. Csuklója körbefordult, majd visszatért természetes helyzetébe. Szervomotorok zúgtak fel, a súlyos kapu feltárult, majd becsukódott a jövevény háta mögött.

Kétszer kellett megismételnie az eljárást, míg elérte a Premont mindenható urának ötször öt méteres alapterületű szentélyét.

Orman Tagge úgy hitte, eddig a pontig rajta kívül egyetlen halandó sem juthat el, s voltaképp nem is tévedett. A teljes igazság ismeretében alighanem felháborodva jelenti ki, hogy protokollrobotjába is több emberség szorult annál, ami Valance-ban megmaradt – de hát nem ismerte a teljes igazságot. A kiborg tiszt gyakorta fordult meg itt az utóbbi hetekben; gyakrabban, mint a báró maga, aki − Valance-tól eltérően − nem élvezte a mindenható bizalmát.

− Látni kívánt.

A tiszt hangja élettelibb volt arckifejezésénél − hangszálai lényegesen jobb állapotban vészelték át a halálban töltött napokat, mint mimikai izmai. Erőnlétére legalább nem lehetett panasza: mesterséges szíve két atmoszférás nyomással továbbította az oxigénnel dúsított vérpótlékot teste minden részébe. A csodás kis szerkezetet plasztacél bordák és csigolyák védelmezték.

− Látni kívánt − ismételte Valance. A feleletre kész lett volna akár órákig várakozni − így kívánta a mindenható. Ám ez alkalommal…

− Csatlakozzék a terminálhoz, kapitány!

A hang keveset árult el. Színtelen volt és kimért, mentes majd’ minden érzelemtől. Némi ingerültség azért kiérződött belőle: úgy tetszett, tulajdonosát nyugtalanítja az események alakulása.

Valance a kék fénnyel megvilágított terminálhoz lépett, és közvetlen kapcsolatba lépett a Premontot uraló elmével.

− A lázadók….

− Elmenekültek. − Különös: e kijelentésben az elégedetlenség árnyéka sem kísértett. − Egyet kivéve, akin Tagge épp ezekben a percekben próbálgatja primitív eszközeit… Ne aggódjék, kapitány: ha mélyen magamba nézek, én akartam így. Alig néhány perce egy vadászraj a szökevények nyomára bukkant, de megállítani nem tudta őket. Tagge két TIE elfogója biztosan több babért arat, ha idő előtt meg nem semmisül.

A tiszt felszegte fejét. A lázadók sikerrel vették fel a harcot két osztályon felüli harci géppel? Merőben szokatlan…

− Hogyan végeztek velük?

− Ugyan, kapitány! ÉN végeztem velük; azt reméltem, ez nyilvánvaló! − A személyiség, mely indulatait, érzelmeit e szerkezetre hagyományozta, lassan szárnyat bontott, akár a poraiból feltámadt főnix. Jelenléte egyszeriben mindenütt érezhetővé vált: szavai gúnyos éllel csendültek, szívverésének ütemére lüktettek a vezetékek, a falak. − Megmondtam épp elégszer: nem tekintem valós fenyegetésnek a lázadók jelenlétét. Robbanóanyaggal, lézerfegyverekkel ezúttal nem boldogulnak; még a cirkálóik össztüze sem okozhatna komoly kárt, tudja jól! A terv épp ezeket a tényezőket küszöböli ki egyszer s mindenkorra. Nem! − A hang e ponton elbizonytalanodott, mintha kétségek mardosták volna a kikezdhetetlen áramköröket. − Ez a bolygó az enyém; úgy rendeltetett, hogy az is maradjon − egészen az utolsó pillanatig. Ha pedig a Birodalom valami okból lemond róla…

− Nem lehet másé sem − bólintott a tiszt. − A visszavonulás befejeztével el kell pusztulnia, hogy végzete tanulságul szolgáljon a lázadóknak szerte a galaxisban… Ismerem az alapelvet, uram.

– Hát akkor alkalmazza! – csattant fel a gép. − Vihar készül. Valance; az elképzelhető legnagyobb vihar!

− Vihar, uram? − Hangjából alig csendült ki több udvarias érdeklődésnél.

− Képletes értelemben, kapitány. Az éjszaka folyamán olyasmi történt, amellyel sem maga, sem a báró, de még a Császár sem számolhatott. Egy jármű érkezett odakintről. Egy jármű, amellyel sem az érzékelők, sem az adattárak nem boldogultak. Erősen kétlem, hogy a rendelkezésünkre álló fegyverek megállíthatták volna az útján. Erőtér övezi. Talajt ért. Várt. Hogy mire, azt csak ma hajnalban tudtam meg…

Valance-tól mi sem állt távolabb a feszengésnél, most mégis késztetést érzett, hogy megpróbálkozzék vele.

− Uram…?

− Erősítést kapott! Újabb gép merült alá az atmoszférába, de követni ezt sem tudtam: kijátszott, eltűnt; csak bizonyos zavarok sejtetik, merre jár éppen… − Csend. − És ezzel még nincs vége, kapitány! Többen, sokkal többen jönnek. Érzem.

− A lázadók? − Valance birokra kelt azzal a mindent elsöprő érzéssel, hogy rossz nyomon jár. Azelőtt is ilyen nehézkes lett volna? Nem tudta eldönteni. − Mi érdekük fűződhet a Premont visszafoglalásához? Ha nem ismerik az itteni helyzetet, aligha vállalkoznak ilyen nagyszabású akcióra. Ha pedig tudják, min dolgozik a báró, nyilván eszükbe sem jut megkockáztatni, hogy…

− Hibátlan gondolatmenet − zengett a hang. − Csakhogy ezek NEM tartoznak egyetlen általunk azonosított lázadó csoporthoz sem. Ismeretlen járművekkel, roppant különös energiafajtákkal kerültünk szembe: a helyzet hamar veszélyessé válhat.

− Ez esetben rendeljen el általános riadót! Tudomásom szerint módjában áll. Egységeink harcra készek: egy megelőző csapás talán…

− Nem értett meg, kapitány! Közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor szükségképp elveszítem az uralmamat az események felett. Ha a fenyegetés meghalad egy bizonyos mértéket, perifériáim sorra beszüntetik működésüket. Vak leszek és süket, azután egyik pillanatról a másikra kikapcsol a tudatom: AZUTÁN már semmivel nem leszek különb holmi számítógépnél, amely engedelmesen, oktalanul, ámde ROPPANT HATÉKONYAN lefuttatja a Tagge-féle programot, vagyis elpusztít maga körül MINDENT ÉS MINDENKIT! EZÉRT nem engedhettem, hogy a báró vadászai megállítsák a lázadókat. EZÉRT kell úgy intéznünk, hogy folytassák az utat! − Sziszegő kacaj. − Köztük vannak azok is, akik tegnap érkeztek azon a viharvert teherhajón. Gondoskodtunk róla, hogy ne távozhassanak. Nem azért tettük, hogy örömet okozzunk Tagge-nek – bár a tény, hogy a fogoly vallatása leköti minden figyelmét, némi haladékot biztosít nekünk. Az volt a célunk, hogy kiderítsük, milyen kapcsolatban állnak a lázadók az idegenekkel. Az, hogy meghatározzuk, mit tehetünk anélkül, hogy a létemet kockáztatnánk! − A hang mind élesebben csengett, bántotta a tiszt érzékeny fülét. − Érti már, Valance? Meg KELL értenie! Számos közös vonásunk akad − ezért, és csakis ezért rángattam elő a hűtőkamrájából. VALAHA értékesek voltunk mindketten. Sorsunk egyazon érem két oldala: szolgálni a Császárt, életünket áldozni, azután feltámadni a Birodalomért… Csakhogy azzal, amit itt maholnap tenni kényszerülök, nem szolgálunk senkit! A mintámra gyártandó szerkezeteket sűrűn lakott, központi fekvésű világok megrendszabályozására szánják. Kinek és mit bizonyítunk azzal, ha magunkkal együtt megsemmisítjük a Premontot? Tagge odébbáll, és újra kezdi másutt. Mi viszont MARADUNK, kapitány, mert nincs más választásunk…! TUDNOM KELL, mi történik körülöttem! Egyes számú különparancs: tartsa távol a csapatait a lázadóktól! Manőverezzen ahogy tetszik, tartsa szemmel őket, de semmiképp ne támadjon! Ha eljönnek a teherhajóért meg a társukért, intézze úgy, hogy bejussanak! Élniük kell, amíg ki nem derítjük, kikkel léptek szövetségre − AZUTÁN azt tesz velük, amit csak akar. Tudnom KELL, van-e mód elkerülni a legrosszabbat, a végső megoldást! – Furcsa nesz, sóhaj talán. − A legfontosabbat talán még nem említettem, Valance: a becsületem. Elegem van. Elegem, érti? Az én véleményemet egyszer sem kérték ki erről az ügyről, pedig VAN véleményem; van, szavamra! − Szünet. − Mindez idegen, ANNYIRA idegen! Nem harc, nem nyílt küzdelem − mi közöm hozzá? Folyamodtam talán ezért a lehetőségért? Soha! NEM AKAROK TAGGE IDŐZÍTETT BOMBÁJA LENNI! NEM AKAROM EZZEL A HALÁLLAL BEMOCSKOLNI MINDAZT, AMIÉRT VALAHA ÉLTEM!

A kapitány, akit egykor Valance-nak hívtak, lassan bólogatott.

Tiszta sor: saját csapdájukba estek valamennyien. A gépbe zárt lélek mind kiszámíthatatlanabbul viselkedik. Mind többre emlékszik zavaros múltjából. Ami pedig a neki kiszolgáltatott százakat illeti… Nos, ha a dolgok valóban rosszra fordulnak idelent, aligha lesz érkezésük, hogy segítségül hívják a rendszert vigyázó csillagrombolót. És ha mégis? A mindenható könnyedén megakadályozhatja a kiürítést, komoly kárt tehet magában a hajóban is. Egyetlen olyan gép akad, melyben programozása folytán képtelen kárt tenni: Tagge gyorsnaszádja. Nem juthat ki innét más, csak az átkozott báró.

És persze az, aki idejekorán „lefoglal” magának egy helyet a pillanatnyilag szintén sérthetetlen csempészhajón…

Tompa fekete és áramvonalas volt a gép, simán ért talajt a pusztaságban.

Ereszkedésének utolsó szakaszában, a légköri repülés során olyan kódot használt, mely megkülönböztethetetlenné tette a birodalmi kísérleti állomás járműveitől, még a mindenható számára is. A hipertérből kilépve, a rendszerbe hatolva ugyanezeket a jeleket sugározta − a Premontot vigyázó csillagromboló kapitánya csak legyintett, és folytatta szemleútját. A Tagge-klán újabb tagja siet, hogy részt kaphasson a koncból? Netán a Császár határozott egy ellenőr kiküldése mellett? A tisztet igazában nem érdekelte a válasz. Még az sem kizárt, hogy a törmelékmezőben pusztul ez is, mint az a másik, a csészealjforma csempészhajó…

Persze nem így történt. A frissen érkezett gép − törékenynek látszó, leginkább yachtra emlékeztető alkotmány − körül lassan leülepedett a por. A rámpa leereszkedett. Néhány pillanatig semmi sem moccant a jármű belsejében. Azután olyan hang hallatszott, mely sehogysem illett a párát eregető biztonsági szelepek, hidraulikus rásegítők, hunyorgó fényű műszerek világába: valamiféle állat berzenkedő bömbölése. Néhány pillanat múltán kétlábú, csökevényes mellső végtagjait hordótestéhez szorító gyíkfajzat szökkent a homokra. Oldalára hemperedett, de fel is ugrott nyomban. Ismét elbődült − ez alkalommal szinte elégedetten.

A nyomában lépdelő alak − homokszín kámzsája, csuklyája és köpönyege miatt lehetetlen volt eldönteni, az emberfajhoz tartozik-e − éleset füttyentett, magához parancsolta a bestiát. Az engedelmeskedett: lehajtott kígyónyakkal, térdelt kissé megroggyantva tűrte, hogy gazdája felszerszámozza.

Mihelyt végzett, a kámzsás néhány kisebb konténert erősített nyeregkápájára, vállára dobta kurta csövű, veszedelmesnek tűnő fegyverét, majd néhány percre visszatért hajójába. „Hátasa” türelmetlenül várta, s mikor felbukkant, messzehangzó kiáltással üdvözölte.

− Jolpa ’Daq yIjaH! − sziszegte a humanoid a maga nyelvén, miközben irigylésre méltó könnyedséggel nyeregbe pattant. − HaSta yIcha! (Gyerünk!)

A gyík magasra emelte apró fejét. Savószín szemeit a kámzsásra villantotta, azután futásnak eredt, hosszú ugrásokkal távolodott a homokon. Száz lépés, kétszáz, négyszáz… Egy kisebb domb tetejére érve a humanoid megálljt parancsolt, hátrafordult, kesztyűs baljával leárnyékolta szemét, úgy figyelte a hajót.

− Chu − mondta halkan. Akárha kígyó szisszent volna a kámzsa alatt. A kantárt markoló jobb kéz ujjai ökölbe szorultak, elernyedtek és ökölbe szorultak újra; a két kar izmai láthatólag megfeszültek.

Rup… beH… bogh… vIS… Ha… law… quAng… taa…sIg… LUUH!

A gép felrobbant. Darabjait vakító lánggejzír ragadta a magasba, szórta szét a kiszikkadt talajon. A törmelékdarabok sziszegtek és füstölögtek − alig néhány pillanat múltán durva szemcséjű porrá omlottak, a füstöt nyomban messzire ragadta a bolygó felszínét korok óta csiszoló orkán. Készséggel messzire ragadta volna a detonáció moraját is, ám erre nem nyílt módja, lévén a pusztulás legalább oly hangtalan, amilyen alapos.

A jövevény megzabolázta berzenkedő hátasát, azután felpillantott az égre. A nap magasan állt, heve a maga ráérős módján tovább rombolt. Ezen a megfáradt világon réges-rég visszavonulót fújt az evolúció: ahhoz sem akadt elegendő tápanyag és a nedvesség, hogy utóvédharcokat folytasson, vagyis ocsmány, de kellőképp igénytelen teremtményekkel népesítse be a Premont árnyékos zugait. A humanoid infratávcsővel pásztázta környezetét − a látóhatártól látóhatárig nyújtózó pusztaságban semmi nem mozdult, csak a gyíkfajzat kapált türelmetlenül, ellene szegülve a rozsdától szagló szélnek. A humanoid mindennek dacára biztosan tudta, hogy ott, ahová készül, nagyon is eleven lényekre bukkan majd. Láthatja e világ flórájának és faunájának maradékát, a túlélés művészeit, melyek néma alázattal lapulnak a hetek alatt kisarjadt, hónapok alatt óriássá terebélyesedett fák oltalmában…

Nem kárhoztatta őket ezért: valaha − az igazat megvallva nem túl régen − ugyanúgy tengődött saját világában, ahogyan ők.

Pedig példás szigorral készítették elő a nagy feladatokra annakidején! Oktatói kiváló harcosok, pallérozott elmék, elsőrangú droidok voltak. Mindent elsajátított tőlük, amire egy hozzá hasonlónak valaha szüksége lehetett, csak egyvalamit nem tanult soha: veszíteni.

S noha pályafutása során számos kisebb, és egy igazán fájdalmas veszteség érte, úgy tartotta, sosem késő folytatni a már megkezdett játszmát. Aki új kalandba kezd, egyúttal elkönyveli, hogy befejezte a régit. Pedig a játszma, az egyetlen valódi játszma a születés pillanatában indul, és a halál pillanatával fejeződik be. Az eredménye is csak egyféle lehet: győzelem.

A jövevény eligazította öltözékét. Köpenye alól ökölnyi, borostyánfényű kristálytömböt húzott elő, s úgy bámult a mélyére, mintha azt remélné, megláthatja benne jövőjét. S ekkor…

Talán a kéz, talán a nap melege tette: a kristály hirtelen felizzott. Sajátos belső tűz hevítette, visszfénye percekig ott parázslott a kámzsás tekintetében, mielőtt alábbhagyott.

A humanoid várt. Megszemlélte, majd elrejtette kincsét. Balját kísértetles, néma üdvözlésre emelte − azután vágtába ugratta különös hátasát.

A birodalmi kísérleti állomás felé igyekezett, ahol a játszma újabb, talán végső fordulója várta.

Az utolsó forduló, és egy régi jóbarát…

Hetedik fejezet

− Megesküdtem volna rá, hogy közönséges fém! − méltatlankodott Han Solo.

Csubakka, akinek kedélyét már a pilótaüléssel való küzdelem is jócskán kikezdte, nem késett felvilágosítani: közönséges fémből készült medálok nem ragyognak éteri fénnyel − és ami fontosabb, nem bolondítják meg a csapatszállító műszereit.

− Ha még csak a műszerekről lenne szó! − dünnyögte a koréliai. – Csökken a turbinanyomás. Valami azt súgja, hogy rázós landolásnak nézünk elébe…

Kirra és társai némán, katonás mozdulattal csatolták be biztonsági övüket. A nyaktörő mutatványok, melyekkel Solo lerázta a birodalmi vadászokat, szemernyi kétséget sem hagytak bennük afelől, hogy ez az ember bármire képes.

Az ML–7-es méltóságteljes lassúsággal ereszkedni kezdett. A pilótafülkét alkonyi aranyában fürösztötte a nap, némi művészi jelleget kölcsönözve a manővernek, A berendezések, talán abbéli félelmükben, hogy megzavarhatják az idillt, sorra-rendre mondták fel a szolgálatot: Han az utolsó métereken már csak ösztöneire, no meg józan eszére hagyatkozhatott. Zökkenőmentesnek még így sem volt mondható a dolog − a hasán csúszva fékező csapatszállító jókora homokfelhőt kavart, végezetül egy sziklataréjnak csapódott, és nagyot döccenve megállt.

A koréliai felegyenesedett, és a sarokba hajította a botkormány maradványait. Homlokára tolta repülősszemüvegét, elmosolyodott. Fogai vakító fehérjével talán csak a nyakában függő medál ragyogása vetekedett, ahogy talpra segítette a lányt.

− Igyekezzünk! Nem árt minél távolabb kerülnünk a géptől − bármikor felbukkanhat megint valami járőr… Itt éjszakázni kész lebukás, nem szólva arról, hogy hajnalra kétszer is eltemetne bennünket a homok.

− Mihez kezdünk odakint? − firtatta K’brull. − Hisz épp az imént utalt rá, hogy a szél…

− Ellenőrizzük, helyes volt-e az elméletem − mondta Solo. − Emlékszik még, mi történt a Falconnal a törmelékmezőben, ugye? Az energiaszint csökkenése, a berendezések működési zavarai… Egyértelműbb már nem is lehetne a dolog! − Felragadta holmiját, a tolóajtóhoz ment. − A Nomádoknak a közelben kell lenniük. Az erőtér, mely a nagy csigaházat és minden egyes gépüket működteti – az bolondít meg minden más berendezést egy bizonyos körön belül. Csak annak kell utánajárnunk, mekkora is az a kör. Az óvatosság persze sosem árt. − Tekintete az épen maradt lövegre villant. − Csubi, ha volnál szíves…!

A vuki nem vesztegette az időt csavarozásra. Megragadta a sugárvető bakját, és egyetlen rántással kiszakította a padlólemezből. A szerelék eltávolítása pillanatokig tartott csupán. A fegyver feledésre ítélt darabjai Kirra lába elé hulltak. Csubakka a vállára kapta szerzeményét, s vakkantott egyet: a maga részéről készen áll.

K’brull halk csettintéssel nyugtázta a látottakat. Bár minden eszközzel titkolni igyekezett, vonzották az effajta, kézenfekvőnél is kézenfekvőbb megoldások…

A társaság elhagyta a szárnyaszegett gépet. Han az első emelkedő tetejéről hátrapillantott. A vén Premont máris megkezdte munkáját; kisebb-nagyobb homokhullámok csaptak át az ML–7-es törzsén, portölcsérek köröztek a roncs mindkét oldalán, hogy reggelre a kényszerleszállás utolsó nyomait is eltüntessék.

− Kapitány…?

Kirra bukkant fel mellette. Sötét hajába belekapott az alkonyi szél; meg-meglebbentette köpenyét, hosszú, fehér sálját is. A hőmérséklet érezhetően csökkent − Han biztosra vette, hogy éjszaka hasznát látják majd a takaróknak és a hordozható tábortűznek.

− Szeretném, ha az élen maradna − mondta halkan a lány. − A jelenléte… a vukiéról már nem is beszélve… megnyugtatja az embereket.

Solo bólintott, szótlanul megszaporázta lépteit. Lám, a büszke és hajlíthatatlan Kirra…! Milyen nehezére eshetett beismerni, hogy egy közönséges csempész segítségére szorul! Mit tehet ilyenkor egy könnyű prédához szokott, alapjában véve azonban tisztességes férfi…?

A koréliainak fogalma sem volt róla. S mert nem volt kenyere a hosszas elmélkedés, bevárta a lányt, tempóját az övéhez igazította.

− Nem tart bennünket túl sokra, igaz? − kérdezte halkan Kirra. − Valami ilyesfélét gondol: Ezek itt elpuskázták az egyetlen lehetőségüket, és még csak meg se fizettek a szolgálataimért… Lássuk, jók-e valamire egyáltalán! Elvégre akadhatnak köztük tehetősek, vagy ha nem, hát olyanok, akiknek legalább a szülei, a rokonai azok! Ha segítek rajtuk, talán…

− Nem tart bennünket túl sokra, igaz? − visszhangozta Solo mosolytalanul. Kissé csalódottnak érezte magát. − Akár hiszi, akár nem, van véleményem a Birodalom viselt dolgairól, és a maguk felkeléséről is. Pár hónappal ezelőtt, az Ollam egyik galaxistól elrugaszkodott bolygóján leül az asztalomhoz egy fickó, és elkezd az érzelmeimre apellálni. A Birodalom kiforgatta mindenéből, azt mondta. Egyetlen vágya, hogy tehessen ellenük valamit, akármit, úgy döntött hát, eztán konyakot csempész a zsarnokságtól szenvedő világokra. Érti ezt? Konyakot a szabadság szent nevében! Magasztos céljaira épp az én hajómat szemelte ki, és mikor kerek perec nemet mondtam neki, megbántottságot láttam mind a négy szemében… − Lassan ingatta a fejét. − Nem lett volna persze igazi forradalmár, ha másnap éjjel vissza nem tér. Biztos ami biztos, magával hozott másik négy forradalmárt, akik lesből, mindent lebíró forradalmi hevülettel rontottak ránk, hogy elvágják a torkunkat… − Legyintett. − Csúnya ügy volt, szavamra. És nem egy hasonlóról hallani mostanság. Tudnia kell, hogy a vállalkozások sikerének egyik legfontosabb összetevője a reklám – márpedig az efféle incidenseknél rosszabb reklámot elképzelni sem tudok. Akkor és ott szent esküvéssel fogadtam, hogy felkelővel − legyen akár valódi − nem kötök üzletet tízezernél kevesebbért. A bizalmamat persze még ennyivel sem vásárolhatja meg senki. Azt sokkal drágábban mérem az utóbbi időben.

Kirra jó darabig némán poroszkált az oldalán, apró kezeivel hátizsákja szíjazatát markolta.

− Velünk azonban kivételt tett – mutatott rá végül a nyilvánvaló ellentmondásra. − Miért?

Han a lenyugvó napot figyelte. Elmosolyodott megint.

− Azért, mert hinni akartam, hogy ez egyszer mellém szegődött a szerencse. Mert igenis el tudtam képzelni, hogy akadnak még a galaxisban nyugalmas zugok, ahol vállalkozó szellemű fajzatok keresik a boldogulást olyan emberek vezérletével, amilyennek maga az apját leírta. Ez a légvár az én menedékem − és olykor, mint a példa mutatja, emiatt sétálok csapdába is.

− Sajnálom − mondta Kirra feszengve. − Sajnálom, kapitány… – Szünet. − Mi volna, ha eztán csak Hannak szólítanám? Így közvetlenebb. Amit pedig a reklámról mondott, készséggel elfogadom. Talán…

A harctéri idillnek horkantás vetett véget. Csubakka sziluettje feketén rajzolódott az ég karmazsinvörös hátterére. Baljával a csapatszállítóból kiszerelt fegyvert markolta, jobbjával egyenesen előre mutatott.

Pompás toborzóplakát lehetne ebből − gondolta a koréliai. Van itt minden, ami a jónép képzeletét lángra gyújtja: utazás, harc és rejtelem, szemrevaló nők és csodaszép tájak. SZEGÜLJ SZEMBE A TÖRVÉNNYEL. ÁLLJ KÖZÉNK! Csak két dolog hiányzik a tökéletességhez: a Falcon és némi pénz…

Odaintett a lánynak, azután futásnak eredt, hogy beérje a vukit. A többiek ugyancsak sietősebbre fogták lépteiket, s pillanatokon belül köréjük gyűltek a dombtetőn.

− Ez az − mormolta a koréliai elégedetten. − Ez az, szavamra!

Alant, premonti mércével mérve alig karnyújtásnyira, meleg fényeivel hívogatta őket a Nomádok tábora.

Han felkacagott, és a magasba hajította a borostyánszínben tündöklő medált.

− SOK MINDEN MEGVÁLTOZ ITT…

A vénséges Nomád gondolatimpulzusait olyan mélységes levertség hatotta át, hogy a meleget sugárzó kristálytömb körül ülők önkéntelenül megborzongtak. A koréliai kénytelen volt megállapítani: a zökkenőmentesebb kommunikációnak is akadnak olykor hátrányai. Társaival együtt ott szorongott az idegenek fura „tábortüzénél”, igyekezvén eldönteni, hányadán állnak voltaképp.

Az első meglepetés még a dombtetőn érte őket. Nem egy, hanem két gigászi hajó pihent a völgyben. Azaz dehogy pihent! Dolgozott, méghozzá rendíthetetlenül. Porfelhők szállongtak, ahogy az űrből alászállt óriások lassan-lassan beásták magukat a Premont szikkadt talajába, akár a teknőcök. Némelyik barlangnyílás eltűnt, mások meg éppenséggel talajszintre kerültek. Nomádok jártak ki-be rajtuk − a szabad ég alatt méreteik korántsem hatottak olyan ijesztően a szemlélőre. Az élet, a fényesség teremtményei voltak: valamiféle időtlen nyugalom lengte körül őket, bármihez fogtak, bármit cipeltek, bármit viseltek is.

„Háziállataik” némelyikéről ugyanezt nem lehetett elmondani. Nem elsősorban azért, mert bundájukon kívül nem viseltek semmit – nem megjelenésük, hanem a bennük felhalmozódott energiák tűntek riasztónak. Azok, amelyek félig farkasra, félig medvére emlékeztettek, gumilabdák gyanánt pattogva, harminc-negyven méteres ugrásokkal rótták a tábor kerületét, vonításuk messze szállt a csillagos ég alatt. Azok, amelyeknek fejük, szájuk és szemük nem, csak két valószínűtlenül izmos lábuk volt, fékevesztetten vágtáztak fel s alá. Akadtak kígyóhoz hasonlatos, szerzetek is, ám ezek − a hajók példáját követve − csakhamar befúrták magukat a talajba, s azóta sem mutatkoztak.

− SOK MINDEN MEGVÁLTOZ − ismételte az öreg Nomád. Han csak ruházatának bizonyos jellegzetességeiből következtethetett: tőle kapta a medált odafent. − VILÁG MEGVÉNÜLT, KEZD HALNI, SZÁRAZ, HIDEG. VALAHA MÁS. SZERET.

− Szerették, hát persze − bólogatott szaporán K’brull. − A hazaszeretet minden értelmes lény legalapvetőbb vonásai közé tartozik. Furcsának tűnhet, de épp ezért vagyunk itt mi is. Tudják…

− Nem lesz ez egyelőre túl elvont nekik? − aggodalmaskodott Kirra. – Talán engednünk kellene a kapitányt, hogy a maga eszközeivel…

− ELJÖTT MI IDŐNK − folytatta zavartalanul a vénség. − HÁBORÚBAN, MI VOLT, SOK DOLOG MEGVÁLTOZ. SOK DOLOG. BOLYGÓ AD ÉLETET NEKÜNK ÖVÉBŐL. SEGÍT GYŐZNÜNK, MARASZT. MI DÖNT: MEGYÜNK. VEZEKEL BŰNÖKÉRT.

− Nem az ő hibájuk volt, de annak tartották − suttogta társainak Solo. – A végsőkig kimerítették a Premont tartalékait a gundarkok elleni küzdelemben. A légkör ritkulása, az óceánok kiszáradása ennek egyenes következménye lehet. Amit most találtak, megdöbbentette őket − már ha ez a helyénvaló kifejezés. Valami várakozásfélét is kiérezni belőlük. Azzal a bizonyos „Ébredéssel” van összefüggésben… − Koncentrált, úgy továbbította a néma kérdést:

Nomád hajósok mind hazatérnek?

− HÚSZ TÖRZS − öltött formát tudatában a válasz. − MIND KIK HARCOLTAK, ÉS KIK AZÓTA LETTEK, SZÁMOSAN.

A koréliai mély lélegzetet vett. Nagyobb a felfordulás, mint gondolta volna. És mennyivel nagyobb lehet még!

Hamarosan?

− HAMAROSAN…! − A ráncok szabdalta Idegen homlok oly széles volt, hogy landolóplatformnak is beillett volna. A ragyogó szempár – akár a Falcon ikerreflektora. − KIKÖT KETTŐ. ÚTON HÁROM ÉS NÉGY. TÖBBI VÁR, DE NEM SOKÁ.

A belzagori összerezzent.

− Nem hallgathat tovább, kapitány! El kell mondania nekik! El kell mondania, hogy a bolygón birodalmi csapatok állomásoznak. Hogy rendelkeznek egy fegyverrel, ami…

− Amiről az égvilágon semmi biztosat nem tudunk − dünnyögte Solo. − Maga hogyan kezdene hozzá? Hogyan erőltetné bele a konkrétumokhoz szokott tudatukba ezt az egyszerű absztrakciót: Birodalom?

Kirra előrehajolt.

− Talán segíthetek… Adja a kezét!

Han tétovaság nélkül engedelmeskedett. A lány tenyere szárazon és hűvösen simult az övébe.

− Gondoljon a világűrre…! − suttogta a lány. − Én is ezt teszem.

Solo engedelmesen maga elé képzelte második otthonát, olyannak, amilyennek legutóbb − alig egy nappal korábban − látta: a határtalan éjszakában napok különböző színű fénytűi hunyorogtak.

− A birodalmi romboló… − súgta most Kirra. − Fel tudja idézni?

− Viccel? − mormolta Han. − Akár le is rajzolom, ha…

Néhány pillanat múltán azonban kénytelen-kelletlen belátta; nem boldogul az egyszerűbb feladattal sem. Noha utazásai folyamán számtalanszor került szembe ezzel a hajótípussal, emlékezete csupán elmosódott képeket őrzött róluk. Ha lehunyta szemét, és megkísérelte az ékformát a csillagkárpit hátterére vetíteni, groteszk alakzatokat kapott mindössze. A kavarodásban csak néhány turbólézer-lövedék volt tisztán kivehető.

A Nomád tétovázott.

− Nem megy − legyintett a koréliai reményvesztetten. − Tudja, mikor összeakadok egy-egy ilyen bárkával, a legkevesebb időm mindig arra jut, hogy gyönyörködjek bennük!

Kirra apró sóhajjal ürítette ki tüdejét.

− Megértem − mondta. − Maga mindent megtett, ebben biztos vagyok. Trükkös szerkezet az emberi elme, nem könnyű munkára fogni. Napokba is beletelhet, mire ilyen eszközökkel megértetjük ezekkel a lényekkel, mekkora veszély fenyeget. Nincs más hátra, maradnunk kell! Mert ha a Birodalom…

Csubakka, aki mindeddig némán figyelte az idegenek sürgés-forgását, torokhangú mordulással kért figyelmet. Társalgott egy darabig a koréliaival a maga nyelvén, aztán, hogy Solo bólintott, közelebb húzódott a „tábortűzhöz”, és megérintette a Nomádot.

− Hamar, Kirra! − sziszegte Han. – A kezét!

Baljával Csubakka karját, jobbjával a lányét ragadta meg, lehunyta szemét, és…

…és máris zuhant. Zuhant a végtelen űrön át, ahol − nem várt fordulat − egy tomboló vuki hangján bömbölt a világokat elválasztó orkán. Zuhant a nem emberi jajszavaktól hangos semmiben, majd látómezejébe szinte berobbant egy jókora fényudvarral övezett, zöldellő bolygó. Tüstént felismerte, és ezen ő lepődött meg leginkább.

Csubi hazája, a Kashyyyk.

Már tudta, mi következik. Épp elégszer hallotta a történetet elsőtisztjétől és a hozzá hasonlóktól; olyanoktól, akiket a birodalmiak támadása és a rabszolgavadászok ezt követő rohama valahogy megkímélt. Látta az atmoszféra határáig ereszkedő csillagrombolókat, a lomha csapatszállító járműveket, a szedett-vedett kalózhajókat − olyan valószerűnek, ahogy azok egy fiatal vuki emlékezetébe egyszer s mindenkorra, beleégtek. Látta a lángban álló erdei városokat, a dühödten harcoló, gyapjas lényeket, és látta ellenfeleiket is − aztán ízelítőt kapott a Nomád döbbenetéből, s ráébredt: sikerült megértetniük vele, mi is az a Galaktikus Birodalom…

Úgy érezte, nem bírja tovább: kinyitotta a szemét.

− Jól van? − kérdezte Kirrától. A lány némán bólogatott, szemében a kín és a harag könnyei csillogtak.

− NAGY ROSSZ − közvetítette a Nomád. − VÉR. VÉR. FEHÉR ACÉL. BIRODALOM ITT? RÉGEN? TENNI MIT?

Han − maga sem tudta, miért − egy ócska mordály képét idézte fel. Épp azon igyekezett, hogy összehozza valahogy a Birodalommal, mikor ismét segítséget kapott Csubakkától. A vuki legfájdalmasabb emlékképeit áshatta elő tudata mélyéről, és a koréliai megborzongott, mert olyasvalaki halálának vált szemtanújává, aki nagyon drága volt barátjának.

A Nomád egy halott fajtársának gondolati képével, majd sötétséggel felelt. Megértette ezt is.

− FEGYVER? MÉG TÖBB FEGYVER? NEM! ÚJRA NEM!

Teljes magasságában kiegyenesedett − ugyanezt tették körülötte helyet foglalt alárendeltjei. Nagy, szürke öklök emelkedtek a magasba. A bóklászó jószágok torkán akadt a vonítás, a száguldozok megtorpantak; természetellenes némaság ereszkedett a táborra.

− Mi történik, Solo kapitány? − értetlenkedett Kuka, aki érthető okoknál fogva elveszítette a fonalat. – Őszintén remélem, nem haragította meg őket valamivel…!

Kirra a munkadroid vállára tette kezét.

− Nem, Kuka − mondta halkan. – Ettől nem kell tartanod. Solo kapitány és Csubakka elsőtiszt olyasmit tett az imént, amihez hasonlóval kevesen dicsekedhetnek ebben a galaxisban: egy egész civilizációt nyertek meg a Felkelés ügyének. Ráadásul nem hónapok, csupán percek alatt. Mától húsz harcos törzzsel többen vagyunk! − Szembefordult a koréliaival és a vukival. − Talán nem hiszik, de én nagyon…

Aztán a Falcon elsőtisztjéhez hajolt, és átölelte. Következő áldozata maga Solo volt, aki ezúttal − nagy úr a megszokás! − kevesebbre számított annál, amit végül kapott.

Egy csók volt az. Remekül kivitelezett, minden képzeletet felülmúlóan forró csók, egyetlen szépséghibával: alig ujjnyival bár, de elvétette az ajkát. Már-már azon volt, hogy szóvá teszi a mulasztást, amikor valahol odafent, az egyik hajó legtetején felharsant a Nomád őrszem kiáltása.

Az ég szerelmére, mi történt?

Az óriás humanoidok vezetője minden teketória nélkül az övébe nyúlt, és jó méternyi hosszú, számos csőben végződő fegyvert húzott elő, Han, Kirra, sőt, még a belzagoriak némelyike is érezni vélte indulatának hevét.

− KI BARÁT, VELÜNK MARAD – sugározta. − VENDÉGEKET KAPUNK…

Kuka − és persze a mellüregében lapuló Max − most végre a helyzet magaslatára emelkedhetett: a munkadroid máris sorolta a kis szuperszámítógép gyűjtötte adatokat:

− Életforma közeledik a táborhoz keleti irányból. Magassága és hozzávetőleges testsúlya…

− Felejtsük el! − sziszegte Solo, és szintén pisztolyt rántott. − Csak egy életforma, azt mondod? Mert a Nomád szerint többen vannak. − Eltűnődött. − Többen kell lenniük!

− A jelzések egyértelműek, uram – mentegetődzött Kuka. − És ha kívánja magától Maxtől hallani…

− Ki ne engedd azt a turbóagyút! Akad épp elég gondunk nélküle is!

− De uram…

Csubakka megperdült a sarkán, célzásra emelte nyílpuska formájú lézervetőjét. Odafent vakító, borostyánszín láng lobbant − a hajókat energiával ellátó kristályok táplálták, akár azokat a sugarakat, melyek reflektorok fénykévéi gyanánt pásztázták a tábor kerületét. A Nomádok kiáltásai a négylábú „háziállatok” bömbölésével keveredtek – ezek is, amazok is megérezték a veszélyt.

− Be kellene húzódnunk valamelyik járműbe − vetetté fel K’brull. – Ezeknek itt elképzelésük sincs, mekkora pusztítást okozhat egyetlen messzehordó gyalogsági puska, ha történetesen egy rohamosztagos tartja a kezében! − Levegővel szívta tele roppant tüdejét. − Várjuk az utasításait, kapitány!

Solo meghökkent. Álmában sem számított hasonló fordulatra.

− Az én utasításaimat? De hiszen…

− Nem tiszt, és nem is rokonszenvez különösebben az ügyünkkel − segítette ki gyengéden Kirra. – Legalábbis ezt állítja… − Halványan, feszülten elmosolyodott. − Lássa be, Solo, maguk az égiek akarják így! Vezetőnek teremtették, s hogy ez időnek előtte ki ne derüljön, a nemtörődömség és a cinizmus hihetetlen tartalékaival ruházták fel. Most elérkezett az ideje. Ne küzdjön tovább! Fogadja el, amit a sors kínál…!

A koréliai vállon ragadta, és szinte kirántotta a „tábortűz” fényköréből. Intett a belzagoriaknak, akik cókmókjukat felragadva a legközelebbi barlangnyílás felé vonultak vissza. Solo néma érveinek hatására kisvártatva ugyanezt tették a Nomádok is: mire az újabb kiáltások felharsantak, biztonságban tudhatták magukat valamennyien.

− Mit mutatnak a kis vacak szenzorai? − tudakolta Han a sötétséget fürkészve. − Mégis, hány vendégre kell terítenünk?

Kuka, akiben az idegen hajó homálya a rövidzárlat nem épp kellemes emlékeit élesztgette, némi szünet után felelt:

− Max változatlanul egyetlen jelforrást észlel, kapitány. Méreteit tekintve…

− Ez az! − kapott a szón a koréliai. − Hatalmas a dög, ugye? − Társaihoz fordult. − Genetikus úton létrehozott szörnyeteg lehet − találkoztam már hasonlóval. Talán épp ez a Birodalom nagy titka! A fegyver, amit most rajtunk óhajtanak kipróbálni… Figyelem! Ha felbukkan, mindenki őrizze meg a nyugalmát, és…

− Uram; Solo kapitány…

− …és még véletlenül se nyisson tüzet, míg jelt nem adok rá! Az efféle dögök rendszerint pont olyan ostobák, amilyen ocsmányak, de könnyen lehet, hogy ez a mostani rendelkezik néhány zavarbaejtő képességgel… Biztosra kell mennünk!

− Uram… − próbálkozott ismét a munkadroid. − Kapitány! Max szerint az életforma paraméterei humanoidra, kilencvenhat százalékos valószínűséggel emberi lényre vallanak!

A koréliai legyintett. Legalább megpróbálta…

− Nézzék! − kiáltott fel K’brull. – Mindjárt… mindjárt a fénykörbe ér!

− Célra tarts! − sziszegte Han Solo. − Még mindig nem tudhatjuk biztosan, kiféle-miféle. Ha nem adja meg magát; ha akár egy hirtelen mozdulatot tesz, végzünk vele, világos?

− Nem kellene…?

− Tudja-e, K’brull úr, mi fán terem az atomgránát? Ha az a valaki behajít egyet ide, míg maga a dolog etikai vonatkozásain töpreng, az egész bandából nem marad más a maga nyavalyás fenntartásainál! Célozzon!

A kékbőrű férfi vállához emelte sugárvetőjét, akár a többiek.

− A távolság csökken − jelentette Kuka. − Hatvan lépés. Ötvenhét… ötvennégy… negyvenkilenc…

A Nomád vezér gondolati úton parancsot továbbított odafent őrködő társainak: a borostyánszín keresőfény végigpásztázott a keleti horizonton, aztán lecsapott a közeledő alakjára.

Kirra nagyot sóhajtott. Kezéből kifordult az elektromos távcső, és talán szét is zúzódik a padlón, ha Csubakka idejében utána nem kap. Némán nyújtotta át a koréliainak, aki csak látható erőfeszítéssel volt képes megőrizni önuralmát.

− Mit látott? − firtatta K’brull rekedten. − Mi a fene az?

− Nem mi, hanem ki − mormolta Solo. − Valóban ember. − Lassan leeresztette pisztolyát, a lányhoz fordult. − Nincs tévedés. Kirra. Grattan az. Grattan, a csoportja parancsnoka.

Nyolcadik fejezet

Noha a helyzet kritikus volt, s noha az imént a saját szemével győződhetett meg a dologról, Kirra alig késlekedett válaszával:

− Képtelenség!

Solo az ügy lényegét tekintve osztotta nézeteit. Ő volt a legközelebb, amikor a felkelők vezetőjét találat érte, s tudott egyet-mást a lézer okozta sebekről ahhoz, hogy magában leszögezhesse: Grattan ilyen rövid idő alatt semmiképp nem állhatott talpra.

− Mindenki maradjon a helyén! – sziszegte, azután ismét a közeledő figurára összpontosította figyelmét. „Grattan”’ észrevehetően húzta az egyik lábát, karját kötés éktelenítette − ami pedig arcvonásait illeti, helyén volt valamennyi. Han távcsövének optikájában hatalmasnak látszott a korai ráncok barázdálta homlok, élénken csillogtak a messze tekintő szürke szemek. Mégis többre lenne képes ez az ember, mint gondolták? Megszökött volna a Birodalom fogságából, minden segítség nélkül? De hogy bukkant a táborhelyre? És milyen járművel tette meg az utat idáig…?

− Max! − szólt hátra a koréliai. – Észlelsz idegen gépet a körzetünkben?

− Az egyetlen észlelhető objektum a mi csapatszállítónk, kapitány − felelt sietve a kis komputer. − A visszavert jelzések onnét is folyvást gyengülnek: egyre vastagodó homokréteg takarja az ML–7-est.

Han elhúzta a száját.

− Hát ez egyenesen remek! Tehát Grattan vagy a saját szárnyán repülve érkezett, vagy a mi tiszteletünkre nőtt ki a földből. Nem tetszik ez nekem! Tűzkészültség!

Csubakka újra célba vette a közeledőt, s példáját követve hasonlóképp tettek a belzagoriak is.

− Grattan! − kiáltotta Han. − Grattan, álljon meg!

Az őszülő férfi mintaszerűen reagált: tüstént megtorpant, a magasba emelve mindkét kezét.

− Maga! − rikoltotta meglepetten. – Hála az égnek! Már attól tartottam… − Szünet. − Hol van. Kirra? Hol vannak a többiek? Megúszták ők is?

A koréliai tekintete a fészkelődő lányra villant.

− Megmondtam: midenki a helyén marad! Engem egyáltalán nem győzött meg az az illető odakint – túlságosan szép ez ahhoz, semhogy igaz lehessen… − Lázasan gondolkodott. − Mit tenne hasonló helyzetben, Kirra? Mit tenne hasonló helyzetben bármelyikünk? Elvégre pokoli megpróbáltatások állnak mögötte. Sebesült, és alighanem halálra fáradt: órákon át bolyonghatott a pusztaságban. Miért nem ripakodik ránk? És főként miért nem szólított a nevemen?

− Kapitány! − emelte fel hangját Kuka. − Max különösen viselkedik, uram… Szerinte sorozatban érik a találatok ezt az építményt. Mikrorezgéseket említ, amelyek bizonyos időközönként követik egymást, és…

A koréliaiban ennek hallatán meggyőződéssé érett a gyanú. Leintette munkadroidját, és sietve állított valamit a távcső hullámsávszabályzóján. Amikor ismét az optikába tekintett, a készülék már nem a spektrum legalacsonyabb, hanem legnagyobb energiájú sugarait tette láthatóvá számára: az ibolyántúliakat.

Ebből a nézőpontból drámaian mást mutatott a kép.

A lény, aki Grattannak mondta magát, változatlanul sötét árnyként tornyosult középütt. Magasra emelt jobbjában azonban valami tündöklőt szorongatott, melyet szabad szemmel észlelhetetlen kisülések füzére övezett. Hasonló kisülések szikráztak fel időről időre a dombgerinc egyes pontjain is: valakik − vagy valamik − láthatatlan sugarakkal bombázták onnét a Nomádok hajlékait.

− Emberek! − szállt az éjszakai ég alatt „Grattan” kiáltása. − Emberek, megkönyörülnének végre rajtam? Elvégre…

− Csubi! − sziszegte Solo. − Kapd el a kedvemért!

Az őszülő férfi, mintha meghallotta volna, hátralépett. A vuki nyílvetőjének sugárnyalábja telibe találta. Lehanyatlott; Han távcsövének optikájában kihunyt a ragyogó ultraibolya fény.

− Tudja, K’brull − mormolta Han −, magának végig igaza volt. Egy belzagori sosem válik árulóvá: az, aki a Falcon rakterében pokollá tette mindannyiunk életét, aki a birodalmi űrgárdista felszerelésében ténykedett, és végül odébbállt a hajómmal, nem volt a honfitársa.

− Nem? − hüledezett a kékbőrű férfi. Azután neki is felrémlett az, ami Solót percekig nyugtalanította. – Vagyis…

− Reek volt − szögezte le Solo. – Egy nyavalyás alakváltó abból a boldogtalan fajtából, amelynek se nyelve, se múltja, se hazája; álcázott egyedei a galaxis majd’ minden nagyobb világán megtalálhatók. Az – mutatott undorral a borostyánszín fénykörben heverő testre − legalább vallást és urat talált magának: a pénzt meg a Császárt!

Kirra levegő után kapkodott.

− És Grattan…?

− Fogoly − mondta a koréliai szárazon. − Fogoly, és nem is akármilyen: egyetlen szót sem voltak képesek kihúzni belőle, még a nevemet sem − ezért aztán visszaküldték hozzánk a kémüket, hogy kiderítsen ezt-azt, mielőtt…

− Mielőtt megindítják az általános támadást − fejezte be a lány. − Igen, valóban elég nyilvánvaló. És ha…

A domboldalból kivágódó sugárnyaláb ezúttal szabad szemmel is latható volt: süvöltve csapott le az ódon járműre. Az első találatot újabbak követték, a robbanások megrázkódtatták a talajt, izzó földrögök záporoztak mindenfelé.

− BIRODALOM? − A Nomád főnök kisugárzásai rémisztő indulatról árulkodtak. Hannak ismét be kellett látnia: nem szokványos emberi lények vendégszeretetét élvezi. − BIRODALOM? ÉL MIÉNK VILÁG, FÚR FÖLD, ÖL JÓSZÁG, JÖN FEGYVER? − Hátradobta prémes köpönyegét, két marokra kapta hatalmas mordályát. − KAP VÁLASZ!

A birodalmi kutász-droid félúton járhatott lefelé a meredélyen, amikor a borostyánszín sugarak telibe kapták. Tüstént felrobbant. Pusztulásának gyorsan halványuló tűzgömbje rőt fénybe vonta a csatárláncban előrenyomuló, bogárforma robotok páncélzatát, felvillant és elenyészett a csupa penge, csupa karom nyúlványokon. Az automaták fotoreceptorai a két hajóóriásra szegeződtek, beépített lövegeik eleven célokat kerestek.

Végre valami, amit könnyűszerrel azonosíthatunk! − gondolta Solo. Lőtt, aztán lebukott: a sugarak legsűrűbben épp az ő nyílásuk körül csapkodtak. Eddig csak tapogatództak. Mintavétel, színképelemzés a hajók burkolatának kikezdésével – bár mindig ennyire tapintatosak lennének, ha valami újjal kerülnek szembe! Vajon mennyi időnk maradt az igazi támadásig? És ugyan, mire fordítjuk?

− Vissza! − kiáltotta a lány, tűzzel fedezve a visszavonulást. − Keressünk magunknak egy nyílást valamivel távolabb!

A Nomádok nem fogták fel rögtön a helyzet komolyságát: némelyikük az életével fizetett túlzott merészségéért. A felkelők Han és Kirra vezette csoportja kőbe metszett lépcsősorokon, szűk vágatokon bukdácsolt felfelé egy újabb nyílásig. Ismét megpillantották a közeledő robotokat. Lőállást foglaltak el, tüzet nyitottak, megsemmisítettek és megrongáltak néhányat, azután…

Azután tanúi lehettek a megmaradtak pusztulásának is.

A két gép hajtóművel − ha ugyan azok voltak − működésbe léptek. A hajók falába foglalt kristályok felfénylettek, szinte nappali világossággal árasztották el a völgyet. Ezer meg ezer sziréna hangján bődültek az ősi gépezetek, az óriás alkotmányok minden eresztékükben megremegtek. Iszonytató léglöket ragadta el a kutász-droidokat, melyek egymásnak, a meredély falainak, a szikláknak csapódtak, és rendre széthullottak. A dombgerincen hátrahagyottakat ízekre szaggatták az otromba Nomád kézifegyverek: a bolygó lakói − félmillió éves kihagyás ide vagy oda − legjobb formájukat nyújtották. A gépek leállása után néhány perc leforgása alatt elcsendesedett minden. Még a fények is elhalványultak − annál kápráztatóbban ragyogtak odafent a csillagok.

− Tegyük fel, hogy a közelünkbe jut az a lény… − használta ki társai hallgatását K’brull. − Tegyük fel, hogy eljut idáig! Miben bízott? Mit akart elérni? Hisz elég lett volna egyetlen gyanús mozdulat, és…

− A reekek villámgyorsan alkalmazkodnak − mondta csendesen Kirra. − A másodperc egy töredéke is elegendő lett volna számára ahhoz, hogy felöltse valamelyikünk alakját, és akkor… − Megborzongott. − Nos, attól a pillanattól fogva megszűntünk volna harcképes csapatnak lenni. Zavart hordává alacsonyodva kerestük volna a megoldást, hogy eldönthessük, ki a barát, ki az ellenség… − A fejét ingatta, eljátszott rakoncátlankodó hajtincseivel. – Épp ez Tagge célja. Készséggel feláldoz bárkit, ha ezzel ellenünkre tehet. Tart tőlünk − és az Ashlára mondom. Jó oka van rá!

− És még több oka van tartani tőlük! − mutatott Solo a Nomádok odalent gyülekező, mind népesebb csoportjára. Tokjába csúsztatta pisztolyát, vállára dobta a belzagori gyártmányú sugárvetőt, melyet a robotok ellen használt, azután felegyenesedett. − Gyerünk…!

A hajók közti térségen szótlan, ökölbe szorult kezű Nomádok álltak. Halottaikat egymás mellé fektették: a sor az első gép közepétől a csigavonalban felívelő tatig ért. A toronymagas humanoidok keserűsége, gyilkos indulata szinte tapinthatóan örvénylett körös-körül; az embereket és a velük rokon fajzatokat mintha sírás fojtogatta volna.

Solo megtorpant a Nomád vezér előtt. A vénséges kezek még mindig az ódon fegyvert markolták; a homlokon, melynek első ráncait még a gundarkok elleni háború megpróbáltatásai vésték, újabb barázdák mélyültek el. A szemekben különös csillogás − láttán Han arra a korél kifejezésre gondolt, melyet honfitársai az efféle helyzetekre tartogattak:

Gag ten sai: a vér szentebb tüze.

Kirra − akinek láttán a koréliaiak nyilván a nem-annyira-szent tüzet, a gag opuh sait emlegették volna – mellé lépett, azután még előrébb, és megérintette a legvénebb Nomád karját. Solo nem érzékelhette gondolatait, ám enélkül is tudta, mit közöl éppen.

− Csak a miheztartás végett mondom − fordult a belzagoriakhoz –: ez nem győzelem. A birodalmi főerők előbb-utóbb támadni fognak. Addigra…

− Odébb kell állnunk, ez világos – bólintott K’brull. − Felesleges magyaráznia, kapitány. Mennünk kell: semmiképp nem rángathatjuk bele a konfliktusba ezeket a lényeket. − Körülpillantott. − Bizonyos tekintetben még nálunk is sebezhetőbbek: nem hinném hogy értik, mi folyik körülöttük…

A lány, aki mindeddig mozdulatlanul, lehunyt szemmel állt a vén humanoiddal szemben, most hátralépett.

− Téved − mondta halkan. − Nagyon is értik. Döntöttek.

A Nomád főnök, mintha csak erre várt volna, a magasba lendítette fegyvert markoló jobbját.

Társai − lehettek vagy másfélezren − követték példáját. A hajók legmagasabb pontján lassan forgó kristályok felragyogtak, azután kihunytak. Az elfeledett − meglehet, az univerzummal egyidős − energia hulláma átcsapott a dombgerincen, szétáradt az éjszakában, szavak nélkül röpítve a gyűlölet és a bosszú üzenetét.

Valahol keleten fény lobbant, nyomban ezután távoli dörej hirdette: egy vigyázatlan birodalmi járőrgép (netán TIE-vadász) mindörökre kiűzetett a mennyekből.

Egy fémes kéz érintette Han vállát.

− Solo kapitány…

− Mi a gond, Kuka?

− Nem szívesen zavarom meg a töprengésben, uram, de Max úgy ítéli, mindenképp közölnöm kell: újabb két életforma tart felénk a völgy nyugati oldala felől!

A kámzsás humanoidot váratlanul érte a mindent elsöprő energiakitörés.

Életét annak az egyszerű ténynek köszönhette, hogy − űrben beidegződött szokása szerint − „nap iránt” közelített a táborhoz, s a legnagyobb sziklák oltalmában közelített célja felé. A láthatatlan hullám így is kivetette a nyeregből, és kibillentette egyensúlyából hátasát is: a hüllő hátrazuhant, de akrobatákat meghazudtoló könnyedséggel talpra is szökkent megint, hogy gazdája után nézzen.

A kámzsás lassabban ocsúdott. Értelmes, mi több, érző lény lévén velejéig megrázta a kitörésben koncentrálódott gyűlölet. Ha a csapás történetesen kéjutazás vagy épp szerelmes andalgás közben éri, talán meg is háborodik tőle − így csak fejét és végtagjait találta ólomnehéznek pár pillanatig. Felült, lerázta köpönyegéről a port… aztán csak várt.

Tudta ő, mi az a gyűlölet − ó, de még mennyire tudta! Ismerte a gyűlölettel és a bosszúval kapcsolatos ősi hagyományokat a galaxisnak abban a szektorában, ahol világra jött. Tizenöt bolygón koncentrált, és tucatnyi szétszórt civilizáció művészetéből és irodalmából meríthetett felemelő példákat, ha úgy tartotta kedve. A gyűlölet és a bosszú persze csak nemrégiben foglalták el a főhelyet gondolatai közt: korábban éppoly távol álltak tőle, mint más, merőben elvont fogalmak. A Császár katonája volt, s mint ilyen, a sok millió csillagrendszert uraló Birodalomé. A Császár katonája lett, mert a Császárén kívül sosem ismert más hatalmat, ahogyan nem ismert mást népe egyetlen tagja sem. A kultúrát, mely kinevelte, évszázadokon, sőt, talán évezredeken át fűtötte a harci szellem. Így kellett lennie: a túlélésért vívták végtelennek rémlő harcukat számosabb, jobban felszerelt, s meglehet, életre valóbb népekkel. Győzelmüket − noha egy büszke ahram kínvallatás közben sem ismert volna el ilyesmit − kizárólag a Birodalommal kötött szövetségnek köszönhették, a generációkon át húzódó háborúságot a Birodalom békéje követte − formailag legalábbis. Mert az ahramok, ezek a küzdelemhez szokott, sokat tűrt lények tömegével szegődtek jótevőjük, a Császár zsoldjába, és híven szolgálták mindenütt, ahol kívánta. A harcosok népe volt ez. Parancsmegtagadást, meghátrálást nem ismertek, s ha a sors úgy hozta, emelt fővel fogadták a halált. Noha apró, sivár szülőbolygójukon a pengénél, a tűzfegyvernél bonyolultabb szerkezetekkel nemigen kellett vesződniük, elképesztő gyorsasággal sajátították el a rendelkezésükre bocsátott gépezetek kezelését. A génjeikbe ivódott állandó készenlét sebesebbé, veszedelmesebbé tette őket a Császár minden kétlábú szolgájánál: a birodalmi hadigépezet ennek megfelelően értékelte és kezelte valamennyiüket. Nem a flottakommandók kobaltkék, nem is a rohamosztagok hófehér páncélzatát tartogatták nekik − ámbár némelyiküknek e két elit alakulatba is sikerült bekerülnie −, sokkal fontosabb feladatokra szánták őket. A Császár a csillagközi gerillaháború ideális eszközeit látta bennük, azt a fegyvernemet, mely sikerrel veheti fel a harcot a titkos bázisokon gyülekező lázadókkal. A bolygókormányzók és moffok egy bizonyos hiperhullámsávon folyamodhattak segítségükért, amennyiben szükségesnek látták; helyszínre szállításukat és begyűjtésüket a császári Armada speciális hajói végezték. A beavatkozást kérelmező méltóságnak vagy hivatalnoknak minden életben maradt és elesett ahrammal el kellett számolnia.

Elméletben…

A zúgó fejjel feltápászkodó humanoid keskeny ajkán mosoly derengett fel. Hitt a Végzetben és az Eleve Elrendelésben: ezek jelölték ki helyét az univerzumban, melynek törvényeit halandó lény soha meg nem értheti. A Végzet akarta, hogy esküjét megszegve elhagyja kijelölt állomáshelyét, hajdani urait rászedve átlépje egy zárt rendszer határát, és leszálljon egy tiltottnak nyilvánított bolygón. A Végzet kívánta tőle, hogy hajóját felrobbantva megfossza magát a visszavonulás lehetőségétől; hogy e világon küzdjön azért, amiben hisz, és ha kell, meghaljon eszméiért. A Végzet akaratából közelítenek most felé azok, akiket világéletében ellenségnek hitt – akik talán nyomban a vérét ontják vétkeiért…

Aztán megint meghallotta azt a belső hangot:

Ne még! A fogadalom! Emlékezz a fogadalmadra! Tennivalód van itt!

A humanoid felegyenesedett. Fegyvere mázsás súllyal húzta a vállát: képtelen volt érte nyúlni. Lassan ritkuló ködön át figyelte a közeledőket. Az élen cserzett képű, sötét hajú, fekete csizmát és felgyúrt gallérú porfogó kabátot viselő emberhím haladt, és fegyvert szegezett rá. Nyomában alacsony, villogó szemű embernőstény, ugyancsak fegyverben. Egy ádáz vicsorú vuki. Egy CDV-osztályú munkadroid. Ösztövér, kékbőrű alakok − hozzájuk hasonlókat korábban sosem látott −, azután pedig…

Elakadt a lélegzete. Volt felettesei aligha hibáztatták volna érte: Han Solót és társait leszámítva aligha látott bárki tomboló Nomádokat az utóbbi félmillió standard esztendőben..

− Ne mozdulj! − kiáltott érces hangján az emberhím.

Egy koréliai…

A nagydarab droid tucatnyi nyelven ismételte félreérthetetlen gesztussal kísért szavait.

A humanoid lassan felemelte mindkét kezét − ezt a mozdulatot nem tanítóitól, nem is birodalmi kiképzőitől, hanem ellenségeitől sajátította el – s egy szinte észrevétlen gesztussal nyugalomra intette acsargó hátasát. Bár kultúrájának hagyományai nem ismertek megadást, a vég szavakkal történő elodázását pedig egyenesen megbocsáthatatlan véteknek minősítették, éles hangú szisszenéssel jelezte: mondanivalója akadt.

− Időt kér, kapitány − közölte az otromba droid. Reakciójának sebességéből az ahram arra következtetett, hogy kiegészítő logikai egységgel áll közvetlen kapcsolatban. − Ha szabadna javasolnom…

− Várj, Kuka! Valamire készül a fickó!

Ami ezután következett, mindannyiukat meglepte kissé.

− Arra készülök, hogy kitisztítsam a szűrőmaszkomat − szólt korél nyelven a kámzsás, és választ sem várva így cselekedett. Orr nélküli ábrázata, csontszín pikkelyei és aranyzöld szemei láttán moraj futott végig az ellentábor sorain. Solo, Csubi és Kirra állták a sarat: fegyerük csöve a teremtmény (feltételezetten) létfontosságú szerveit tömörítő testtájra irányult. − Köszönet a kitüntető bizalomért!

− Ki a fene maga? − förmedt rá Solo. − Mit művel itt?

Az ahram az égre pillantott.

− Meghalni jöttem − mondta egyszerűen. − A magamfajta számára nem létezik más befejezés: ami lesz, aminek lennie kell, jóval azelőtt mondatott ki és jegyeztetett le, hogy megláttam a napvilágot. Ez a világ lesz csontjaim temetője. De mielőtt az út végére érek, valamit el kell végeznem. Valamit, amit nem végezhet el rajtam kívül senki más… − Az aranyzöld szemek Hanra szegeződtek. A keskeny, kétágú nyelv előbukkant az ajkak közül, azután visszahúzódott megint. − Tudod-e, mi a becsület, koréliai? Tudnod kell − a tieid tudják. Küzdöttem ellenük. Kiváló harcosok. Részben az örökségüknek köszönheted, hogy jónak találtattál e bolygó porában, hogy vezér vált belőled. Okod van rá, hogy megölj, és előfordulhat, hogy meg kell majd tenned − de várj még! Sokáig szolgáltam a Császárt, sok mindent feladtam, sok mindent elveszítettem, csak a becsületemet nem. Az érintetlen, és érintetlen marad azután is, hogy véremet e bolygónak ajándékozom. A segítségedet kérem, és segítséget ajánlok cserébe, ha elfogadod…!

Solo oldalt billentett fejjel tűnődött a hallottakon. Kirra némán, a belzagori különítmény ugrásra készen várakozott. A Nomádok sorra érkeztek a tábor felől − gyászoló óriások alkotta, örökké szótlan sereg.

− Miért jöttél? − kérdezte végül.

− Egy testvérem lelkéért − felelte az ahram szenvtelenül. − Egymagam nem ragadhatom el kínzóitól. A Birodalom hatalmas, támaszpontját itt is komoly erők védelmezik. Leszámoltam velük, ahogyan az életemmel. Ha társaiddal együtt a kezemre játszol, győzedelmeskedsz a harcban. Ha nem… − különös, fogatlan mosoly − …menthetetlenül itt pusztulunk valamennyien.

− Hagyjuk a lélektani hadviselést, rendben? − indítványozta Han, de csúnyán kiszáradt a torka. Ez a hüllőfajzat pontosan tisztában lehet a Birodalom premonti terveivel − mi másért merészkedett volna ide? − Üzletember vagyok, nézzük hát üzleti szempontból a dolgot! A segítségünknek − mutatott a mögötte gyülekezőkre − ára van. Mit kínálsz érte cserébe?

A kígyószerű humanoid sziszegve nevetett. Vérfagyasztó volt még hallani is.

− Nem többet és nem kevesebbet, mint a bolygót, kapitány − azok, akiket illet, biztosan megértenek! − Elnézett az emberhím válla felett, szavait egyenesen a Nomádokhoz intézte: − A világotok, cserébe testvérem lelkéért, Nagyok! Méltányos ár, nemde? − Tekintete ismét a koréliaira villant. − Mit mondhatok még? A segítségemmel talán visszaszerezheted a hajódat, Han Solo!

Orman Tagge pocsék hangulatban ébredt.

Az, hogy a hajhal első fénye ébren találta, önmagában még nem számított különlegességnek: rendszerint keveset aludt, hisz épp elég vesztenivalója akadt, ráadásul egy ideje úgy érezte, nem bízhat senkiben.

Mint oly sokszor, ismét nosztalgiával gondolt a „hősi” időkre, amikor némi pénzzel és találékonysággal még akárhol elboldogult az ember. Palpatine, a szörnyeteg Császár is a pénznek − s persze a pénzembereknek − köszönheti hatalmát, hiába igyekszik mostanság sikereit a babonaság ködébe burkolni. Az uralkodó és az ő sötét lovagrendje! Szith és a misztikus Bogan gyermekei! Kristályok és lappangó erők − magasságos galaxis!

Hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy valahányszor Palpatine színe elé járult, őt magát is hatalmukba kerítették azok a bizonyos erők. Képtelen volt felegyenesedni, képtelen volt felpillantani, amíg a rettentő vénember pillantása fogva tartotta. Ilyen alkalmakkor hálát rebegett őseinek, hogy kegyébe fogadta, sőt, bizalmával tünteti ki a Császár − s a türelmetlenségtől szinte remegve állt elő újabb és újabb terveivel.

Tehette: tucatnyi iparvilág tartalékaival, a galaxis egyik leghatalmasabb magánvagyonával és bőséges emberanyaggal rendelkezett. Olcsón juthatott volna a bárói címhez, megvásárolhatta volna bármely nagymúltú, ám anyagi nehézségekkel küzdő rendszer bármely arisztokratájától, ahogyan megvásárolta a nagyúri megjelenést: a ránctalan arcot, a messze tekintő kék szempárt és a két művészkezet. Ő azonban, büszke ember lévén, a rögösebb utat választotta − és akadtak pillanatok, amikor a legszívesebben fennhangon átkozta volna magát ezért.

Például ezen a hajnalon.

Még mindig nem tudta eldönteni, hol hibázott voltaképpen. Alkalmazottait, alárendeltjeit a lehető legnagyobb gonddal válogatta össze, a fegyveres kíséret létszáma és felszerelése galaktikus viszonylatban is megállta a helyét. A Terv minden kétséget kizáróan remek, a végrehajtásába sem csúsztak hibák… egészen mostanáig.

Kihúzta magát, megmozgatta újragenerált izmait. Felépítésével, csontrendszerével a legfejlettebb meditechnika sem művelhetett csodát: megmaradt olyan illúziórombolónak, amilyen volt. A művészek sorsa…

Talán bolygóügyben határoztunk elhamarkodottan? − tűnődött. Más helyszínt kellett volna keresnünk? Itt a hiba? Homlokát ráncolta. Elvben éppúgy kizárható ez is, akár a többi ok. Elismert szakértők, planetológusok meghallgatása után döntöttem; a Premont közelsége EGY tényező lehetett csupán a sok közül… Mit hagytunk figyelmen kívül? Hol tévedtünk VALAMENNYIEN?

S mert ösztönei − a sokéves udvari gyakorlatnak köszönhetően − a szokottnál kifinomultabban működtek, a lehetséges következményekbe sem esett nehezére belegondolni.

Ha az utolsó pillanatban vall kudarcot, mindent elveszíthet. Az embereket, a drága felszerelést, a bolygót − és ami a legkínosabb, a Császár bizalmát.

Ördög és pokol!

Tarkin nagymoff, a kolosszális építmények, a mindent elsöprő tűzerő megszállottja pedig mindezenközben valóra váltja régi álmát. Létre hozza azt a holdnyi méretű harcállomást, melynek birtokában − katonailag legalábbis − a belső csillagrendszerek vitathatatlan ura lehet. Egyetlen világ, egyetlen civilizáció sem kockáztathatja meg, hogy szembeszegüljön akaratával. Ha mégis megcselekednék, nem maradna belőlük egyéb súlytalan pornál és szerteszét szállongó törmeléknél. Engedelmeskedj, vagy pusztulj − íme a rég áhított Pax Imperica, ostobák!

Tért ölelő léptekkel lakosztálya ablakához sietett, és letekintett a zöldellő rengetegre.

Az erdőt és lakóit szemlélve egyszerre láthatta jótékonysága bizonyítékát és következményeit. Lenyűgöző, ugyanakkor lehangoló kép. Vizet, életet hozott erre a sivár bolygóra, esélyt adott a megmaradásra alacsonyabb rendű létformáinak, és mit kap köszönetképpen?

Lázadást!

Mert lázad itt minden nyavalyás csúszómászó, még azok is, amelyek a támaszpont csőrendszeréből szivárgó folyadék pocsolyáiban fogantak. Lázadnak a rágcsálók, lázadnak a cickányforma emlősök, amelyek pedig − ezt egy jelentésben olvasta – pár hónap alatt fejlődtek idáig, egyes-egyedül az ő jóvoltából! Kikezdik a csöveket, hogy még több nedvességhez juthassanak. Felfalják vagy elhordják a szerves anyagot, kárt tesznek a lefektetett kábelekben − egyszóval küzdenek, szabotálnak anélkül, hogy tudnának róla!

Legrosszabb pillanataiban Tagge eljátszott a gondolattal: hátha nem is olyan ostobák ezek a dögök, amilyennek látszanak…! Utazásai során az értelmes élet számtalan formájával találkozott már, köztük olyanokkal is, melyeket a kívülálló még sugallat hatására sem fogadott volna el intelligensnek. El-eltűnődött, mihez fogna, ha bizonyítást nyerne: visszaéltek nagylelkűségével. Mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott.

Kijátszhatják, de nem győzhetik le. A Terv igenis kitűnő, s neki hatalmában áll, hogy a Végső Megoldáshoz folyamodjék, ha úgy látja jónak. Hogy visszavágjon az ellene ágáló porszemeknek, ha rákényszerítik.

Az ajkába harapott.

Mennyivel egyszerűbb lenne a dolga, ha valamely központibb fekvésű rendszer sűrűn lakott bolygóján valósíthatta volna meg elképzelését? A műholdak, kémrobotok jóvoltából a lázadók minden lépéséről azonnal értesülne. Nem kellene csapatokat kiküldenie, értékes ügynököket, náluknál is értékesebb droidokat, ráadásul − a legfájóbb veszteség! − TIE-vadászokat feláldoznia. Ha a csőcselék háborgása múló aggodalomnál mélyebb érzelmekkel töltené el, csendben szót kérne. Alakja betöltené a vizorok képernyőit, háztartásokban, köztereken, kormányhivatalokban, laktanyákban − mindenütt. Nyugalomra, önmérsékletre intené a hőbörgőket. Felvilágosítaná őket, mi célt szolgál a bolygójukra telepített kísérleti berendezés. Felajánlaná a vitás kérdések igazságos rendezését, s jótéteményeiért néhány szívességet kérne csak cserébe.

Aligha kétséges, hogy a lakosság egykettőre kiszolgáltatná neki az izgatókat, rémhírterjesztőket, felségárulókat − esetleges külvilági bűntársaikkal együtt. Igen, így alakulna egy civilizált népek lakta, központi fekvésű bolygón. Itt viszont…

Keze ökölbe szorult.

Kit szoríthatok együttműködésre? Az ázalagokat? A gyíkokat? A cickányokat?

Mert a nemrégiben földet ért fanatikusokat biztosan nem…

Megperdült a sarkán, visszatért íróasztalához. Néhány gombnyomással felületére vetítette a Premont déli féltekéjének műholdképét. Jó féléves felvétel volt, taktikai és stratégiai szempontból sokhelyütt elavultnak minősült volna − nem úgy ezen a bolygón, melynek széljárta pusztaságai sok tízezer esztendeje változatlanul nyújtóztak az ég alatt… A térképen holografikus ikonok jelezték az incidensek, összecsapások helyét. A megsemmisült vagy elpusztult gépek utolsó ismert pozíciójában keresztek vöröslöttek.

És egyre szaporodtak…

Tagge mély lélegzetet vett.

A fogoly rebellis vezérből kicsikart információk alig néhány aprósággal színesítették a képet. Átkozottul makacs alakot fogtak ki: úgy harcolt az elmeszondával, mint senki azelőtt. Még személyazonosságával kapcsolatban is szép számmal akadtak fehér foltok: a reek alakváltónak itt-ott rögtönöznie kellett, amikor a „bőrébe bújt”. Meg is lett az eredménye: a hülye fráter döglötten hever valahol odakint, a fedezésére kiküldött kutász-droidok meg…

A báró lenyomta a ’kom kapcsolóját.

− Feija őrnagy!

Az asztali képernyő kivilágosodott, Tagge segédtisztjének vonásai rajzolódtak ki rajta.

− Uram…?

− Kössön össze a Kiltech kapitányával!

Feija éles vonású arca meglepetést tükrözött. A báró a landolás után azt az utasítást adta, hogy csak rendkívül indokolt esetben kereshetnek kapcsolatot a rendszert vigyázó csillagrombolóval, A hajó parancsnoki hídján a császári káderek vannak többségben, néhány Szem és Fül biztosan akad köztük. Ha támogatás kell, az csak nagy bajt jelenthet − a vészterhes híreknek pedig nem feltétlenül kell nyomban eljutniuk Palpatine trónusáig. Tarkin nagymoff dolgozószobájáról már nem is beszélve.

− Elismételjem talán, őrnagy?

Feija összerezzent.

− Szükségtelen, uram − mondta gyorsan, és továbbította a parancsot. Felpillantott. − A Kiltech jelentkezik…

Roam kapitány, a csillagromboló vezénylő tisztje még az őrnagynál is merevebb gerincű katona benyomását keltette. A Flotta hosszútávú küldetést teljesítő egységein uralkodó vasfegyelem eleven reklámjaként magasodott a látómezőben, fekete zubbonyának fémgombjai távoli napokként tündököltek.

− Rendelkezzék velünk − hajtott fejet szertartásosan, ám gesztusába sokkal kevesebb alázat szorult az idelent szokásosnál.

− Szükségem lehet a segítségükre, kapitány − kezdte a báró lassan, vigyázva hangsúlyozva minden egyes szót. − A lázadók néhány csoportjának − hogy miképp, ne kérdezze – sikerült átjutnia a blokádon, és kisebb galibát okoznia idelent. Urai vagyunk a helyzetnek, de biztosra kell mennünk: húzódjék közelebb a Premonthoz, és készítse fel bevetésre az egységeit!

A feketébe öltözött tiszt fejmozdulata udvarias hitetlenkedést, és némi bosszúságot árult el. Megesküdött volna rá, hogy az a teherhajó, melynek nemrég a nyomába eredtek, ott pusztult a törmelékmezőben. Hogy a pokolba sikerült azon az irtáson átvergődnie? És vajon hány állig felfegyverzett rebellis ügynököt vitt a fedélzetén, hogy Tagge-nek így meggyűlik velük a baja?

− Felvetettem már, hogy a hathatós ellenőrzéshez legalább két hajóra lenne szükség − mondta szárazon. E beszélgetés befejezése után elrendeli majd néhány adat végleges törlését a Kiltech számítógépeiből, hogy más, sokkalta kínosabb beszélgetéseknek idejekorán elejét vegye. − Aggodalomra azonban semmi oka, báró: ha a szükség úgy hozza, tíz osztagot dobok át a Premontra, hogy rendezzük a felmerült problémát…!

− Lekötelez − acsargott jól leplezetten Tagge. − Irányítóinktól rögvest megkapja az optimális pályarádiuszt, a mára és holnapra esedékes anomália-előrejelzéssel együtt. Maradjanak vételen! Egyelőre vége…

Bontotta a kapcsolatot, leült az asztal mellé. Mosolya láttán egynémely hidegtűrőbb lény vére is megfagyott volna.

Most elkaptalak!

Világéletében jól boldogult az ilyen keményfejű alakokkal. Néhány helyesen megválogatott kifejezés, és máris azt teszik, amit vár tőlük – ráadásul úgy, hogy győztesnek hiszik magukat közben.

Hozd csak közelebb a hajódat a bolygómhoz, kapitány! Tedd csak tűvé az adatbankjaidat esetleges mulasztásaid bizonyítéka után! Míg ez az ügy így vagy úgy el nem rendeződik, nagy csend lesz a Premont körül. Tökéletes csend az éterben és az űrnek ebben a szektorában: a megfelelő mértékű zavarásról magam gondoskodom. Mire beméritek a forrását − ha beméritek egyáltalán −, rendet teszek itt, és a lázadókra hárítom a felelősséget. Ha pedig mégsem boldogulnék…

Hátradőlt ültében, és összefonta csontos ujjait. Mosolya elhalványult ugyan, de nem tűnt el.

Ha nem boldogulok, eltűnök innét, Ő Császári Felsége csillagrombolója pedig a veszteséglistát gyarapítja majd, mint közel-távol minden egyéb!

Úrrá lett arcvonásain, és felállt.

Egy kissé elgaloppírozta magát. Még nem veszített. Még nem. S bár korán ébredt, akad elintézni- és tisztáznivalója bőven.

Ismét megérintette a ’kom kapcsolóját.

− Kéretem Valance-ot!

Kilencedik fejezet

− Lássuk, jól értem-e… − vett mély lélegzetet Han Solo. − Azt akarod mondani, hogy az egész komplexum egy irdatlanul nagy bomba?

A hüllőszerű humanoid, aki felhúzott térdekkel kuporgott, sütkérezett a Nomád sátor ponyvájának résén behatoló napfényben, bólintott. A koréliai Csubakkára pillantott, megköszörülte torkát.

− Mit is mondtál, mi a neved? – kérdezte azután.

− Rahinagharamaghoromalgahar − suttogta az ahram lehunyt szemmel. − De nem bánom azt sem, ha a Rahin megszólítást használjátok.

− Tudod, Rahin − kezdte újra megfontoltan Solo. − Ez a legvalószínűtlenebb marhaság, amit életemben hallottam. Azt akarod bemesélni nekünk, hogy a birodalmiak bombát telepítettek saját támaszpontjuk alá? Próbálkozz valami különbbel!

K’brull, a belzagori különítmény szószólója maga elé meredt.

− Szigorúan logikai és logisztikai alapon szemlélve a dolgot… − mondta − …sajnos elképzelhető, hogy igaz.

A vuki dühöset mordult.

− Logisztikai szempontok alatt a gazdaságiakat értem − sietett pontosítani a kékbőrű férfi. − Gondoljanak csak bele! A Birodalom jelenleg is hajók ezreit, értelmes vagy kevésbé értelmes lények millióit tartja fegyverben, hogy a felkelésen úrrá legyen. Van fogalmuk róla, mibe kerül ez? Nekünk belzagoriaknak − pillantott lerongyolódott, ösztövér és lángoló szemű társaira − sajnos van. Ekkora gépezetet működtetni, ellenőrizni és irányítani még a Császár természetfeletti képességeivel sem lehet egyszerű feladat. Ő sem lehet jelen mindenütt, alárendeltjei pedig − kevés kivétellel − épp olyan emberek, mint maguk vagy én. Hibázhatnak. Minden hiba egy-egy hajóba, birodalmi katonák százainak életébe, egy-egy bolygórendszerbe kerülhet. Nem egyszerűbb akkor a költséges, ráadásul kétséges kimenetelű büntető expedíciók szervezése helyett elébe menni a bajnak, és szavatolni a kulcsfontosságú világok hűségét egyszer s mindenkorra?

Han Kirrára sandított, aki csak a fejét ingatta, úgy jelezte: várjon.

− Jól forog az agyad, te hím − mosolygott ádázul az ahram. − Valóban egyszerűbb megelőzni a bajt. Így okoskodott Orman Tagge báró, amikor a Császár kedvét keresve kiagyalta a maga abszolút fegyverét.

− A bombát, mi? − dörmögte Han.

− A bombát − bólintott Rahin türelmesen. − De nem akármilyet. Szokatlanul nagy erejű fúziós töltetről van szó, melyet egy, a kéreg alatt megfelelő mélységben kialakított hombárban helyeznek el. Telepítése a kutató fúrásokat, mintaelemzéseket is bekalkulálva alig pár hónapig tart − egy átfogó tisztogatás vagy nyílt ostrom mindenképp tovább húzódna.

− Hát persze! − kiáltott fel K’brull. Mióta sem menekülni, sem lövöldözni nem kényszerült, s megpihenhetett az elméletek síkján, megnyugodott kissé: kezdte elemében érezni magát. – Vegyünk egy centrális fekvésű világot képviseleti joggal, relatíve erős, jól felszerelt hadsereggel, öntudatos és felkelő érzelmű lakossággal! Az Ogana. Az Alderaan. A Birodalom természetesen jelen van. Meglehet, csupán kisebb helyőrséget állomásoztat a bolygón, de nem is ez a lényeg − a lényeg az, mire használja az embereket és a felszerelést! Tegyük fel, hogy a Császár nem elpusztítani, hanem megőrizni kívánja koronája értékes ékkövét. Mit tehet? Megkísérelheti kiszúrni a számára veszedelmes elemeket − vagy elhelyeztethet a bolygó kérge alatt egy bombát, amely mindörökre biztosítja a lakosság hűségét. A „felségárulók” némelyike elmenekülhet, de hová fussanak a sarokba szorított milliók? Előbb-utóbb a birodalmi helytartó minden óhaját készséggel teljesítik, hogy annak a bombának sose kelljen felrobbannia!

− Minden új eljárás bevezetésekor előfordulnak balesetek − mormolta a hüllőszerű idegen. − Esetünkben egy is elég lenne ahhoz, hogy a bombával „biztosított” világok szembeforduljanak…

− …a felkelőkkel − sóhajtott Kirra. − Ez… − A megfelelő kifejezést kereste. − Ez ördögi!

Csubakka ismét felmordult − ez alkalommal jóval visszafogottabban.

− Naná! − bólintott Solo. − De mit nem tudsz te elképzelni a Birodalomról?

A jelenlévő Nomádok összenéztek. Amilyen némák voltak gyászukban, olyan sebesen cikáztak most a gondolataik: fogódzók, tények után kutattak.

Kirra észbe kapott.

− Segítsen, kapitány! − kérte Hant. Együttes erővel, olykor Csubit is befogva magyarázták el a Premont őslakóinak a bomba koncepcióját.

− Valami azt súgja − kockáztatta meg a koréliai az elboruló arcok láttán −, hogy házigazdáink eztán még kevésbé kedvelik majd a bárót…

− „Óvakodj a Császártól, különösen ha ajándékot ad” − idézte K’brull, aztán eszébe jutott valami, és összerezzent. − Maguk szerint képesek lehetnek megsemmisíteni egy egész világot?

Az ahram ezt a pillanatot választotta, hogy kihúzza magát, és szárazon tovább sorolja az általa ismert adatokat:

− A fúziós töltet felizzása után mind mélyebbre süllyed a bolygó kérgébe. Áthatol a kőzetrétegeken, felszabadítja a termikus energiákat. Rezgéseket kelt, melyek tektonikus láncreakcióhoz vezetnek. Az így megtámadott világ tucatnyi különböző módon pusztulhat el. Korától, kőzeteinek összetételétől függően elképzelhető légkörvesztés, szétdarabolódás, robbanás, vagy akár…

A Nomádok kezdhettek ráhangolódni agyhullámaira − mert egy emberként pattantak fel.

− BIRODALOM-TÁMASZPONT! – visszhangzott a jelenlévők elméjében. − BOMBA OTT? BÁRÓ OTT? NEM VÁRNI! HOL CSÁSZÁR?

− A Császár meglehetősen messze él innét… − magyarázta Kirra, azután, a lángoló szemekbe tekintve, a Nomádok érzelmeit megízlelve hozzáfűzte még: – …szerencséjére.

− A bázis viszont útba esik − kapott a szón Han a Falconra gondolva. − Ide figyeljetek, fiúk! Mit szólnátok egy…

− Követnek bárhová, Solo − jegyezte meg Rahin. − Várható volt, hogy így lesz, de remélem, nem felejtettétek el: a siker érdekében először is velem kell tárgyalnotok!

A koréliai nagyot sóhajtva ült le ismét. Intett, s a Nomádok kelletlenül bár, de követték példáját.

− Beszélj!

A pikkelyes humanoid különös testhelyzetet vett fel: előrehajolt, homloka szinte a földet érintette. Mikor végül megszólalt, tompa és színtelen volt a hangja:

− Elvben nincs mód meggátolni, hogy a báró önpusztításra kapcsolja a bombát. A rendszer bolondbiztos. Ne feledjétek: hogy épp a tervezetthez hasonló támadások megelőzésére, illetve megtorlására fejlesztették ki. Hogy megóvjuk a bolygót, hozzá kell férnünk a bombához anélkül, hogy megközelítenénk − ez az egészben a lényeg!

Solót valami visszatartotta attól, hogy gunyoros kommentárt fűzzön a dologhoz. Sem vállalkozói, sem tiszteletbeli nomádi minőségében nem követhet el újabb hibát: nem kisebb tét, a Premont került a játékasztalra szeretett hajója mellé. Ez a hüllő pedig dupla vagy semmit kínál… Legyen hát, ahogy ő akarja!

− Megoldható? − kérdezte higgadtan.

Az ahram lassan bólintott.

− Mi másért volnék itt? − Maga mellé húzta zsákját, és jókora, dobozforma alkalmatosságot kotort elő belőle. − Én magam fogom elvégezni a munka nehezét − ezzel.

− Egy NSNH-terminál, kapitány – sietett Han segítségére K’brull. − Optikailag vagy akusztikusan őssze nem kapcsolt rendszerekkel történő kapcsolatfelvételre szolgál. Kereskedelmi forgalomba sosem került. Roppant kifinomult, roppant drága − és roppant veszedelmes. Birtoklását – felhasználásáról már nem is beszélve − a rendszerek többségében szigorúan büntetik.

− Megint jól beszéltél, te hím! – emelte fel hangját Rahin, aztán Solóra sandított. − Ez a terminál egyike a Császár hasznos ajándékainak. A Császár, az ő végtelen irgalmában, sosem feledkezik meg engedelmes szolgáiról…! − Hangjából kiérződött a keserűség. − Képzelhetitek, mi mindenre képes egy ilyen masina. Az intelligensebb droidokat leszámítva irányítható vele bármely komputerrendszer. Adatokhoz juthatsz, parancsokat továbbíthatsz, még halált is osztogathatsz ilyen módon. Pazar!

− Felhasználhatóságát csak hatósugara korlátozza − jegyezte meg a belzagori. − Méghozzá jócskán… − Újfajta érdeklődéssel vette szemügyre a kígyószerű humanoidot. − Nyilván ezért kellünk.

− Hah! − szisszent a másik. − Te tudsz egyet-mást az idegen rendszerekbe való behatolásról… Nagyon jó. A segítségemre leszel, és ha a kelleténél hamarabb jön el az időm, a helyemre állsz!

− Megteszem − mondta óvatosan K’brull −, ha megismerem az okot.

− Okra van szükséged ahhoz, hogy ésszerűen cselekedj? − kacagott örömtelenül az ahram. − Különös, de legyen ahogy akarod. Először a Birodalom adatbázisát támadjuk meg, a terminál segítségével. A gép hatótávolsága korlátozott, ezért közbülső állomást iktatunk a láncolatba. Egy nagy teljesítményű adót kerítünk a légkörön kívül, melynek berendezései már lehetővé teszik az utasítások átvitelét, a báró programjainak módosítását.

Han felvonta szemöldökét.

− A csillagromboló!

Mintha mosolygó maszkot erőltettek volna Rahin pikkelyes ábrázatára. Indulatai mindinkább elragadták; látnivaló volt, hamarosan napvilágra kerülnek igazi indítékai.

− Elismerésem, Solo: nem reméltem, hogy épp te hibázol rá. A csillagromboló, valóban. Ha jól számítok – márpedig muszáj jól számítanom −, a báró hamarosan közelebb rendeli. Hogy pontosan milyen szerepet szán neki a végjátékban, nem tudhatjuk – minden azon múlik, hogyan értékelte az eddig történteket, meddig kész kockáztatni, hogy elkerülje a megszégyenülést… − A terminállal babrált, tekintete fogva tartotta a koréliaiét. − Mindegy. A bolygó sorsa nem is annyira rajta, inkább a bomba reakcióin múlik. – Felnevetett. – Nem említettem volna? A bomba gondolkodik, sőt, érez. Így kell lennie, Han Solo, így kell lennie! Mert ebben a bombában egy testvérem lelke lakozik − egy testvéremé, aki az életét adta a Birodalomért, aki harcban esett el a Mongrosson, miközben teljesíteni próbálta a báró lehetetlen parancsát! – A porba markolt, újra és újra. − Tagge becstelenül játszott, csalt, mint mindig… Meggyalázta halottainkat. A Császár tudtával és beleegyezésével elorozta tőlünk testvérünk lelkét, a Premontra hurcolta és bebörtönözte a bomba vezérlőrendszerébe, hogy neki, csak neki szolgáljon, s végül bűnben pusztuljon el! Százak és százak jelentkeztek az enyémek közül, hogy ide jöhessenek, hogy elégtételt vehessenek a fajunkat ért sérelemért. − Felszegte fejét. − Nekem jutott a megtiszteltetés. Talán mert engem találtak a legérdemesebbnek. Talán mert már fogantatásom előtt kimondatott, hogy itt kell elesnem. Eljöttem hát. Itt vagyok. Íme az alku, Han Solo: a segítségetekre leszek. Együtt sikerülhet hatástalanítanunk a bombát, legyőznünk a bárót. Az óriások visszakapják, ami az övék. A Császár ellenünk fordul, de nem változtathat azon, ami elrendeltetett. Meglehet, utolér a vég, mielőtt befejezhetnénk a munkát − a kékbőrű hím cselekszik helyettem idelent. − Várt. − Te pedig, Han Solo, azután törlesztesz, hogy a hajóddal együtt elszabadultál. Magadhoz veszed testvérem lelkét, eljuttatod az enyémekhez. Szólsz rólam a Vének színe előtt, hogy saját lelkem megnyugvást találjon e világ mélységeiben… − Földrögöt morzsolt szét tenyerében, szélnek eresztette a rozsdától szagló port, azután elmosolyodott megint. – Mi a válaszod?

A koréliai feltápászkodott, átvette Csubakkától a nehezebbik fegyvert. Odaintett a várakozó Nomádoknak, aztán az ahram szeme közé nézett. − Induljunk − mondta.

Valance a Mongrossról álmodott.

Megint.

Jegesen hideg álmában, mely az emberi pihenés megfelelője volt, újra látta a végzetes pillanatokat. A vöröslő eget csíkozó lángsugarakat. A lerombolt épületek düledékeiből felcsapó füstöt. Hallotta a kiáltásokat – köztük a sajátját.

Fatális eset. A lázadók egy kisebb fészkét kellett volna kifüstölniük, vezetőik azonban elkövették a klasszikus hibát, amelyet igazi vezéreknek sosem szabad elkövetniök: alábecsülték a veszélyt csupán azért, mert nem emberi lényekkel kerültek szembe.

A galaxist megosztó háború első fejezete, a színvallás ideje volt ez. Mindkét oldalon vállt vállnak vetve küzdöttek tucatnyi csillagrendszer szülöttei. Standard napokba − egész kis örökkévalóság − telt, mire a Birodalom technikai fölénye érvényre jutott. Mire a csillagrombolók (kettő is megrongálódott a planétát övező aknazáron) orbitális pályára álltak, Valance több száz társával együtt holtan hevert egy feldúlt település romjai közt. Szerencséjére nyomban ráakadtak − a többi szinte magától ment.

Feltámadásának pillanatát annak rendje s módja szerint átaludta. Ugyanabban a jéghideg álomban hevert, ahová azóta is gyakorta húzódott vissza a semmittevés perceiben: megnyugtatta a kéken derengő homály, melyben nem létezett sem félelem, sem fájdalom.

Amikor mesterséges végtagjainak tápkábeleit a helyükre illesztették, meglegyintette a hatalom érzete. Alig több múló benyomásnál − talán meg is feledkezik róla, ha utóbb nem ízleli újra. Talán a szervezetébe juttatott vegyi anyagok, talán a hirtelen véget ért élet nyomasztó emlékei tették, hogy fokozatosan eltávolodott mindattól, amit azelőtt fontosnak hitt. Visszahúzódott furcsán idegenné vált testének legmélyére, ahol a mesterséges szív lüktetett, és ahol lassanként tanyát vert ő is, akit egykor Valance-nak hívtak…

Szemei hirtelen − akár annakidején, a Mongrosstól távolodó császári hajó biomechanikai részlegében – tágra nyíltak. A külvilág egy ingere valamiképp utat talált jeges kábulatába, és fokozott működésre késztette érzékeit. Nyomban ráébredt, miről van szó − s tudta, hogy elérkezett az ideje.

− Valance-t kéreti a báró. A személyzet minden tagjának: Valance-t kéreti a…

A tiszt talpra állt, és a keskeny ajtónyílás felé fordult.

A régi nóta.

Mindig akadtak, akiknek nehezére esett teljes nevét és rangját kimondani. Nem kételkedtek igazán képességeiben, egyetlen rossz szavuk sem lehetett megjelenésére, mégis idegenkedtek tőle, kerülték, mint a pestisest. Jó időbe telt, mire sikerült megszoknia. Sokat segített, hogy már mit sem jelentett számára a magány vagy a gyűlölet. Speciális életformaként tengette napjait a köznapi élők tömegében, akik alighanem nagyon meglepődtek volna, ha felismerik, milyen kevéssé különbözik tőlük voltaképpen. Cselekedeteinek legalapvetőbb mozgatórugója ugyanis megegyezett a közönséges halandókéval.

Élni akart. Nem jobban, nem többet − csak élni.

Talán mert valamennyiüknél biztosabban tudta, milyen a halál.

Eligazította magán fekete egyenruháját, megnyomott néhány kapcsolót a központi konzolon, mely vörös és sárga fények egész füzérét keltette életre − azután kilépett a folyosóra, és ment. Lélegzete fehér páraként kavargott a levegőben, ahogy elhaladt a hűtőkamrák mellett. Odabent emberek és egyéb fajzatok szunnyadtak a jeges kékségben. Olyanok voltak, akár Valance: megfordultak a Túloldalon, de feljebbvalóik előrelátásának hála visszatértek. Akadtak köztük sikerültek és sikerületlenek; olyanok, akik két rohamosztagossal is felértek a harcban, s olyanok is, akikre monitorellenőrzésnél bonyolultabb munkát bízni őrültség lett volna. A tiszt ismerte őket. Ismerte pontos létszámukat, erősségeiket és gyengéiket − a premonti támaszponton vajmi kevesen mondhatták el magukról ugyanezt.

A hűtőkamrák lakóit eredetileg a bázis biztosítására szánták, arra az esetre, ha a „teljes értékű földi személyzet visszavonása valami okból szükségessé válik.” Ez gyakorlatban a Végső Megoldást jelentette. Más szavakkal: a célbolygó megsemmisítését.

Valance kinyitott, és nyitva is hagyott egy többrétegű plasztacél ajtót. Tagge járt az eszében − a ravasz vén Tagge, aki magával ragadóan ecsetelte „biztonsági berendezésének” előnyeit, valahányszor alkalma nyílt rá. „A bomba fúziós töltetének aktivizálásával egyidőben” − állította − „a reguláris egységek felszerelésükkel egyetemben maguk mögött hagyják pusztulásra ítélt állomáshelyüket, és behajóznak a Birodalmi Flotta közelben tartózkodó egységeire. A világot romba döntő katasztrófáig hátramaradt órákban a rutinfeladatokat az újrafelhasznált állomány látja el, melynek tagjaiért egyetlen parancsnok, egyetlen területi kormányzó sem tartozik elszámolással!”

A feketébe öltözött tiszt halványan elmosolyodott.

Tiszta, elegáns megoldás, meg kell hagyni. Előbb-utóbb bekövetkezik a robbanás − s míg a lázadók és ingadozók szívében tanyát ver a rettenet, senki egy gondolatot sem pazarol az „újrafelhasznált állomány” tagjaira, akik engedelmesen, szótlanul hamvadnak el a helyi végítélet lángjaiban…

Eddig az elmélet. A gyakorlat, ahogy mondani szokás, megint más lapra tartozik.

Valance csontjaiban érezte, tudta, hogy Tagge senkit − sem embert, sem ’borgot − nem enged távozni, ha egyszer elhatározza a Premont pusztulását. A Gép tétovázhat, berzenkedhet, dönteni azonban hiába igyekszik; a báró előbb-utóbb átlátja a-helyzetet, és akkor vége. Hisz kiagyalója parancsát egy mégoly önálló szerkezet sem veheti semmibe! A folyamat beindul, Tagge távozik − mindenki más marad. Ami meg a csillagrombolót illeti…

A tiszt liftbe szállt. Némi időbe telt, mire a fülkében tartózkodók felismerték benne a ’borgot, s ez csak megerősítette elhatározását.

Fel kell jutnom arra a csillagrombolóra!

Elmosolyodott megint.

Néhány nappal korábban csak a miértet ismerte, a mikéntet nem. A lázadók és az idegenek (nem szólva magáról a Gépről) sokat segítettek anélkül, hogy tudtak volna róla. Ki-ki eljátszotta saját szerepét a drámában, melynek csúcspontját egyedül ő, Valance éri el, amikor sértetlenül a Kiltech fedélzetére lép. Rá vár a feladat, hogy hírt adjon a premonti állomáson történtekről − természetesen a maga módján. S mivel aligha marad életben bárki, hogy állításait megcáfolja, csakhamar hős válik belőle. Az első ’borg, aki tovább lép a ranglétrán… Az első ’borg admirális…!

A liftajtó feltárult.

Tagge dolgozószobája előtt három pár rohamosztagos strázsált. Páncélzatuk, testtartásuk a Gépet juttatta Valance eszébe − azaz inkább azt a boldogtalan lényt, akinek lelkét a báró parancsára plántálták a Gép vezérlőrendszerébe. A tudattal bíró automatika alkalmazását rengetegen ellenezték, Tagge azonban felsorakoztatta érveit (széleskörűbb alkalmazhatóság, könnyebb kommunikáció − s persze döntési képesség, mely, ha korlátozott is, mindenképp túlmutat a szokványos komputeragyak teljesítményén), és győzedelmeskedett. A Mongrosson megsebesült kígyófajzatot elesettnek nyilvánították, a császári felügyelőnek egy, a felismerhetetlenségig összeégett őslakó maradványait küldték meg. Az ahram teste néhány héttel később, már a Premonton vált a tűz martalékává − mindaz, ami megmaradt belőle, órákkal később öntudatára ébredt a Gépben…

Valance jól leplezett megvetéssel figyelte a rohamosztagosokat. Érezte, az ellenszenv kölcsönös. Míg bebocsátásra várt, tovább tűnődött a sors furcsa tréfáján.

Gép és öntudat. Sajátos párosítás. Egy hüllő-lélekkel felruházott bomba azonban sokak gyomrát – köztük a báróét is − megfeküdte volna, ezért egy lépéssel tovább merészkedtek a beplántálás során: elhitették az ahrammal, hogy emberi lényként élt és halt meg a Császárért.

Így elejét vehették egy sor kínos kérdésnek, és befogták a száját azoknak az elégedetlenkedőknek is, akik szót emeltek egy valódi emberi test és lélek nyilvánvaló meggyalázása ellen.

Tökéletes megoldás!

Avagy, ahogy a régiek mondták volna: „Bingo!”

Sokáig éljen a Császár!

Sokáig éljen a Birodalom!

Zöld fény gyúlt ki az ajtó felett, a rohamosztagosok utat nyitottak a feketébe öltözött tisztnek.

− Lépjen be, Valance!

A ’borg engedelmeskedett.

Tagge az íróasztal mögött ülve várt rá. Tartásából hiányzott minden ünnepélyesség, mozdulatai − érthető okból − visszafojtott ingerültségről árulkodtak.

− Hogy érzi magát a fegyvertársa? − tért a tárgyra nyomban.

− A fegyvertársam, uram? − visszhangozta Valance vontatottan. Hasonló helyzetekben gyakorta mutatta magát a valósnál ostobábbnak − és majd’ mindenkit sikerült megtévesztenie, hisz a Premonton nem állt rendelkezésre olyan berendezés, mellyel szinapszisainak érzékenységét vizsgálhatták és szabályozhatták volna.

A báró türelmetlen kézmozdulatot tett.

− A Gépre gondolok, Valance. Értesüléseim szerint magát „kedveli” leginkább azok közül, akiket a szolgálatára rendeltünk. Direkt módon is gyakorta lép kapcsolatba vele. Mik a benyomásai?

− Nem értem a kérdést, uram.

Tagge hátralökte székét, és felpattant. Valami nyomasztotta ezzel az alakkal kapcsolatban; nyomasztotta az első pillanattól fogva: összeszedettebbnek, higgadtabbnak tűnt minden más ’borgnál. Elképzelhető lenne, hogy megpróbálja a bolondját járatni vele? Hisz alig több egy nyavalyás droidnál…!

Nyugalmat erőltetett magára. Elvégre nem ellenség − oktalan szerszám csupán. Talán a kérdéseit illenék pontosabban megfogalmaznia!

− A helyzet súlyos − kezdte nagy levegővel −, és egykettőre válságosra fordulhat. Önnek, mint a berendezés őrzésére és karbantartására rendelt osztag rangidősének, fel kell készülnie a parancsnokság átvételére, ha csapataink távozni kényszerülnek. – Farkasszemet nézett a ’borggal. − Kötelezettségei világosak. Van kérdése a feladattal kapcsolatban?

− Nincs, uram… − A tiszt a Tagge mögött vibráló holotérkép egy meghatározhatatlan pontjához beszélt. A térkép jobb felső sarkában ott vibrált a standard és a helyi idő. − Ami azt illeti… – Alig néhány perc még! − …sokat gondolkodtam ezen az eshetőségen. Készen állok a feladat végrehajtására, biztosíthatom.

Tagge arcán árnyék suhant át. Megérzett volna valamit? E pillanatban − meglehet, önkéntelenül, az időjelzésre pillantott ő is.

− Efelől nincsenek kétségeim − vetette oda a tisztnek. − A Gép viselkedése azonban nyugtalanít kissé. Amióta az a teherhajó megérkezett, sajátosan reagál egyes tesztekre. Ragaszkodott ahhoz, hogy a rebellis tábor ellen indított első rohamot maga vezesse − olyannyira biztos volt az igazában, hogy csak a támadás megindulásának pillanataiban tájékoztatott a fejleményekről. Hónapokon át titkolta, hogy a bolygó déli féltekéjén primitív lények civilizációja tengődik, ráadásul az a benyomásom, hogy nem tett meg mindent a menekülő lázadók bemérése és megsemmisítése érdekében… − Az ablakhoz lépett, ökölbe szoruló kezekkel bámulta az erdőt. Egy kétlábú járőr-lépegető haladt el odalent, a hüvelyknyi vastag plasztüveg táblák meg-megremegtek. − Vagy fogalmazzak konkrétabban? A jelek arra mutatnak, hogy többször félrevezetett bennünket. Személyesen kényszerültem átvenni a hadműveletek irányítását. Csapást mértem az őslakók településére, és…

Valance felvonta a szemöldökét. Ez már érdekelte valamelyest.

− Megtudhatnám, milyen eredménnyel?

− …és súlyos veszteségeket okoztam nekik − fejezte be Tagge ingerülten. − Bizonyítást nyert, hogy a bányaipari munkálatok ürügyével itt megtelepedett rebellis banda túlélői is e településen rejtőztek. Létszámukra és felszereltségükre vonatkozó adatokkal egyelőre nem rendelkezünk.

− Csapást mért rájuk… − fontolgatta a tiszt, azután felnézett. − Most visszavágásra számít?

− Keservesen megbánja, ha fölényeskedni próbál, átkozott ’borg! – csattant fel a báró. − Keservesen, mert egykettőre bebizonyosodhat, hogy épp maga játszott a Gép kezére! − Kettőt lépett előre. − Ennyire ostobának hisz? Maga segítette hozzá, hogy rászedhessen engem − és csak a galaxis a megmondhatója, mi mindent forral még! Elfelejti, ki az úr a háznál, de én eszébe juttatom, úgy éljek! − Megérintette a ’kom kapcsolóját. − Hall engem, Feija?

A képernyőn az őrnagy hátborzongatóan éles vonású arca tűnt fel.

− Uram…?

Tagge ki-kivillanó fogakkal mosolygott.

− Problémák adódtak egy célgéppel − sziszegte. − Küldje át a technikusait az irodámba, amilyen gyorsan csak lehet! Szükség lesz az elmeszondára is − efféle feladatra még úgysem alkalmaztuk soha! – Megperdült a sarkán, kezében gyalogsági kézifegyver villant. − Egy lépést se, Valance! Úgy tűnik, hamarosan mennem kell, de nem kockáztathatom a kudarcot. Normálisan működő rangidőst szeretnék csinálni magából, mielőtt hajóra szállok. Ne aggódjék, a fegyvertársáról sem feledkezünk meg: forró és látványos búcsú lesz kettőjüké. Sajnálom. Legkésőbb fél óra múlva biztosan megérti majd…

Valance nem mozdult. Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó. A holotérkép kronográfja öt órát mutatott.

− Én is sajnálom, uram. És nem szükséges értenie…!

Az átjáróban vakító fény lobbant. Sugárlövedék tépett hosszú sebhelyet a dolgozószoba falán; a holovetítő kikapcsolt. Tagge-nek elég volt egy pillantást vetnie a küszöbön megjelent alakokra, hogy átlássa a helyzetet. Kétszer tüzelt − két ’borg élettelenül zuhant a folyosó padlójára, a többi azonban beljebb nyomult. Valance az oldalfegyveréhez kapott – kétségtelenné tette, hogy kész azonnal használni is.

Kintről sorozatlövések vijjogása hallatszott − a keleti szárny felől érkező rohamosztagosok harcba szálltak a hűtőkamrákból kiözönlő támadókkal.

A báró az íróasztal mögé ugrott – a sugárnyalábok alig centiméterekkel kerülték el −, működésbe hozott egy szerkezetet. Az a maga tudattalan módján reagált − és megmentette az életét. A padló egy jókora darabja félresiklott, majd a helyére csusszant. Az asztal felett átugráló ’borgok hasztalan keresték prédájukat.

Robbanás döreje és lökéshulláma söpört végig a járatokon: Valance csapata gyalogsági gránátokhoz folyamodott, hogy megtisztítsa a bázis külső köreibe vezető utat. A rohamosztagosokat szétszórta, megtizedelte a rajtaütés − egy kanyarral hátrább húzódtak, ott igyekeztek védőállást kiépíteni.

A ’kom ernyőjén Feija őrnagy arca jelent meg.

− Valance, maga őrült! Mit művel?

− Teljesítem a Gép hatályos utasításait − felelte a feketébe öltözött tiszt kimérten −, és ugyanezt ajánlom mindannyiuknak, ha élni akarnak! − Bontotta a kapcsolatot. Hadd tűnődjön az őrnagy, mire célzott! Mire Tagge kivergődik a szervízalagutak szövevényéből, a harc eldől, ő pedig már messze jár…

− Nézzék!

Valance hátrapillantott. Egy rohamosztagosból alkotott ’borg hajolt az íróasztal taktikai kijelzője fölé, hitetlenkedve bámulta az újabb és újabb rajzolatokat.

− Mi a…?

− Kímélje az oxigénjét, katona! – parancsolt rá a feketébe öltözött tiszt. − Amit lát, a Gép előrelátásának fényes bizonyítéka. A sárga nyilak felszíni járművek, a vörösek kisebb-nagyobb hajók… − Tagge ablakán át pillantott az elboruló déli horizontra. − A lázadók visszaütnek.

Tizedik fejezet

Han Solo egy, a szerencsétlenül jártéval azonos felszereltségű ML–7-es pilótaüléséből figyelte a parádét.

Hátsó kitekintő monitorain tisztán látszott, miként emelkedik ki maga alkotta homok- és sziklafészkéből a második Nomád óriásgép, hogy erőterét védelmezően a lent vágtatókra borítsa. Az első is visszatért: Grattan egységének maradékát hozta a jól kiépített rejtekhelyről.

− Bosszúálló fiúk, vételre! − reccsent fülhallgatójában a vadászraj parancsnokának hangja. − Randevú hat-nulla-kilenc ötnél!

Az áramvonalasnak épp nem nevezhető B-szárnyúak villámsebesen húztak el a csapatszállító két oldalán.

− Még pár hónap, és megérkeztek volna az első X-szárnyúak is − kesergett a Han mögött lapuló Kirra. – Grattan remek kapcsolatokkal rendelkezik az Incomnál. Bár láthatná most, amit mi!

− Ha látni nem is látja, holtbiztosán hallja − vigasztalta a koréliai. – Ahogy nyilván hallja mindenki más, innen a Coruscantig… − Ismét hátrasandított: a Nomád hajó méretei ámulattal töltötték el. − Hé, Csubi! – fordult elsőtisztjéhez. − Előfordult, már, hogy mi voltunk túlerőben valahol? Ugye nem? Na látod! Erre alkalomadtán iszunk egyet…

− Han Solo, jelentkezz! − kért figyelmet az ahram is. − Egészen közel járunk a lokátorállomáshoz. A légvédelem egyelőre hallgat, de nem kockáztatunk: leszállunk és gyalog folytatjuk. Amint elfoglaltuk a kijelölt pozíciót, indulhatsz te is. Vétel!

− Vigyázz a hátsódra, K’brull! – szólt a mikrofonba Han, a belzagorihoz intézve szavait. − Tartsd féken azt a kígyót, és el ne felejtsd: ez nem az elméletek ideje!

− Sosem tudnám elfelejteni, kapitány… − hallatszott az ismerős, aggodalmaskodó hang. − Egyelőre vége!

A Nomád „csigaház” időközben mind magasabbra emelkedett, eltakarta a napot. Borostyánszín villódzással átszőtt árnyékában az őslakók farkasfogatai száguldottak, a fenevadak vonítását messzire ragadta a szél.

− Két törzs… − suttogta Kirra. – Szentséges galaxis! Ha mind a húsz hajójuk befut, a Birodalmi Flottának nincs többé keresnivalója itt. Ha mind a húsz törzs harcba száll…

− Lassabban, hé! − méltatlankodott Solo. − Forradalmi háborúról egyelőre szó sincs. Ezeket a derék kreatúrákat felbosszantották, ez minden. Kiskegyed mit szólna hozzá, ha egy kimerítő és hosszadalmas útról hazatérve pár ellenszenves ismeretlent találna a házában, akik az első adandó alkalommal kövekkel dobálják meg?

− Kitenném a szűrüket − közölte a lány. − De tennék arról is, hogy ha már így alakult, a szomszédokat se háborgassák!

Csubakka határozott vakkantásokkal jelezte: unja a politikát. Az ML–7-es, nyomában a többi csapatszállítóval, mindinkább megközelítette a birodalmi támaszpontot.

− Ohó − mormolta Solo. − Akármi legyek, ha nem fákat látok odalent!

− Megerősítem, uram! − tüsténkedett Kék Max. − Fák, cserjék, bokrok. A völgyben szabad vízfelületeket észlelek − hasonlót nem tartanak nyilván sehol a Premonton. A bolygó élővilága ide húzódott vissza, és… igen, állatok is akadnak, méghozzá szép számmal!

− Lenyűgöző − mormolta a koréliai. − Ti, fiúk, kitűnő állást kaphatnátok valami reklám- és propagandaügynökségnél, ha a sors szeszélye folytán elválnának útjaink. − Kirrához fordult. − Ígérje meg, hogy alkalmazza őket, ha Csubi meg én Tagge előszobájában hagyjuk a fogunkat! Nem lelne nyugodalmat a lelkem, ha…

Egy lövegtorony bukkant elő a lombok közül, az ágyúcső egy darabig követte útján a csapatszállítót – aztán másfelé fordult, akár holmi unott kérődző. Csubakka viharosat sóhajtott.

− A Nomád erőtér még nem hathat itt… − tűnődött Sólo, miközben felállt. − Mi a fene folyik itt?

Kuka nem késlekedett a válasszal:

− Energiakisüléseket észlelünk szerte a bázison, kapitány. Max szerint nem üzemzavar, hanem tűzpárbaj áll a háttérben. Úgy tűnik, a birodalom helyi képviselői közt elmérgesedtek az ellentétek. Talán okosabb volna kivárni…

− Nem, nem! − tiltakozott Solo. – Ha a mi érkezésünk nem is, a Nomádoké azonnal egységet teremt majd, és akkor a mindenség összes Ashlája legyen hozzánk irgalmas! − Ellenőrizte AG-hevedereit, és szélesre tárta a tolóajtót. − Végállomás!

Csubakka mennydörgő röhejjel, szétvetett karokkal és lábakkal máris ugrott. Kirra egy ütemmel lemaradva követte, utána a rádiós, majd még két ex-bányász következett: az ötös csakhamar eltűnt a lombok között.

− Uram… − próbálkozott a munkadroid utoljára.

− Nincs több vita, Kuka: ugrasz és kész! Egy percen belül olyasvalami történik ezzel a géppel, amit nagyon nem szeretnél közelről figyelni!

− De uram…!

Han jókora taszítással vette elejét az újabb kifogássorozatnak, majd maga is kivetődött az ML–7-esből.

Hála az AG-hevederek beállításának, az utolsó pillanatig láthatta a távolodó járművet. A kiürült csapatszállító még két néma lövegtornyot hagyott maga mögött, leborotvált néhány fakoronát − majd nekivágódott a támaszpont központi épületének, és beleveszett a lángolva szétfreccsenő üzemanyag brillantrózsaszín fellegébe.

− Látod, Kuka… − dünnyögte a koréliai, miközben társait követve „alámerült” a csupa nesz rengetegbe – …és még mondja valaki, hogy a legjobb az egyenes út!

A Kiltech közeledett a bolygóhoz.

Erősen. A fedélzeten sárga riadó lépett érvénybe, a segédtisztek és technikusok a szokottnál sebesebben, s főként nyugtalanabbul siettek a dolguk után. A posztokon ellenben nyugalom honolt − mi mást várhat az ember a Birodalmi Flotta egyik büszkeségétől?

− Még mindig nincs kapcsolat, kapitány − jelentette az oldalaknában dolgozó D.R.T.-kezelők egyike. − A törmelékmező anomáliái eltorzítják a hullámokat… ámbár az sem zárható ki, hogy a fogadó állomást sújtja üzemzavar.

− Üzemzavar? Órák óta? − A kapitánynak egyáltalán nem tetszett a dolog. Talán nyomban útnak kellene indítania azokat az egységeket… De nem. A báró utasítása nem is lehetett volna egyértelműbb: várnia kell.

− Hármas löveg: tűz! − emelte fel hangját, és a hajó útjába tévedt kristálytömb hangtalan robbanással porladt szét odakint. A kapitány ábrázatán elkínzott mosoly terült szét.

− Tartsák a pályát! − parancsolta, és határozott léptekkel elhagyta a hidat.

Hosszú hónapok óta az első komolyabb fogás!

Tagge félúton járt a központi épület felé, mikor meghallotta a hangot.

Nem volt nehéz dolga: a rezgésektől megroppant az egész csőszerkezet. A báró átbukott az előtte feltáruló résen − és a lépegetők szerelőcsarnokában találta magát. A plasztacél falak láthatóan vibráltak, szikraeső záporozott a mennyezetbe süllyesztett világítótestekből. És mindenek felett az a hang: mintha az ég, a kíméletlenül kék ég hasadt volna meg…

Tagge talpra ugrott.

− Valance! − bömbölte, ahogy a torkán kifért. − Te mocsok ’borg, mit műveltél?

− Uram…?

Földbarna egyenruhás AT-AT-pilóták vették körül. Lerázta magáról a segítő kezeket, és félrelökte az elébe siető, pengeképű tisztet is. Nem ér rá holmi jelentéseket végighallgatni: fontosabb dolga van most…

− Uram!

Szinte kirobbant közülük, egy felvonófülkébe ugrott, és zihálva támaszkodott a falnak.

Elárultak!

Kétségeknek nem volt helyük többé. Veszített. Nem egyben-másban – mindenben. Rosszul választott bolygót, rosszul személyzetet, ráadásul – a Császár legyen irgalmas hozzá! – hibásan mérte fel az ellenség erőit. Mennie kell. Egyetlen dolog, egyetlen apróság van még hátra, amit feltétlenül el kell végeznie. Jelentéktelen diadal itt elszenvedett kudarcához viszonyítva, de kétségtelenül méltó e koszfészek szelleméhez: pusztuljon minden!

A negyedik szinten pattant ki a liftből, rohanni kezdett a belső körökig vezetett függőfolyosó felé. A falak mentén sebesültek és halottak hevertek − a ’horgok egy osztaga vérzett itt el a rohamosztagosokkal vívott küzdelemben… A harmadik fordulónál útját állta egy páncélos kommandó: tagjai szerencséjére elevenek voltak mindannyian. Őrmesterük tompa hangon sorolta az adatokat:

− Hat helyen áttörtek, elfoglalták a kisebbik kommunikációs központot is… Gránátokat és vágólézert használnak… A tértorzítás…

− Iktassák ki! − sziszegte Tagge falfehéren. − Iktassák ki azonnal!

− Lehetetlen, uram − mentegetődzött az altiszt. − A kommunikációs központ…

− Használják a nagyobbat! Hangolják át az antennákat, hívjanak fentről segítséget!

Az őrmester kar-rádiója felberregett. A körülállók is hallhatták a töredékes helyzetjelentést a komplexum túlsó, déli oldaláról:

− Lázadó osztagok támadása következtében… megsemmisült a C, D és F hangár. A pilóták egy részét… menekítettük. A lépegetők elindultak, de kétséges, hogy meddig… Azonnal, ismétlem azonnal… erősítést kérünk!

Tagge mély lélegzetet vett.

Még ez is!

− Visszavonulunk − jelentette ki határozottan. − A legrövidebb út a belső körön át vezet. Utánam!

A kiürült folyosók szövevényében valóban gyorsan haladhattak. Végeztek, egy-egy útjukba akadó ’borggal − Valance nagyobb létszámú osztagai már messze jártak. Tíz-egynéhány perc után vaskos fémfal állta útjukat. A Gép első védelmi vonalának része volt.

Tagge szitkozódott egy darabig − a leggondosabb megfigyelő sem ismerte volna fel benne e pillanatokban a Birodalom egy főméltóságát −, aztán megvetette a lábát.

− Áttörni!

A kommandósok munkához láttak. Kék szikrák záporoztak, a páncélok lekerekített profiljainak tükrében pokoltűz lángolt. Két plazmavágó felmondta a szolgálatot, négy másik azonban kitartott: egykettőre szabaddá vált az út.

Egészen a következő fémfalig.

− Sarokba akarnak szorítani bennünket! − sziszegte a báró. − Tovább!

A második akadály leküzdésében jeleskedő rohamosztagosok egyenesen a halálba rohantak: a folyosó kanyarulatát ’borgok vigyázták. Tagge kéken, zölden és vörösen cikázó villámok közt forgolódott, azután egy oldaljáratba vetette magát. Sem a kommandó túlélői, sem Valance élőhalottai nem követték.

Innét fokozatosan vált egyre könnyebbé a dolga. A vékonyabb ajtókat a padlóról felragadott lézerkarabéllyal vágta át, s a vaskosabbak zárszerkezete sem állt ellen sokáig a perzselő sugárnak. Érezte, hogy közelít céljához, a Gép fő termináljához − és érezte ezt a Gép is. Ebben a szekcióban nem voltak hangszórók, amelyeken át véleményét közölhette volna, ám a kamerák néma mozgása, a szabadon kígyózó kábelek dühös sistergése minden szónál ékesebben beszélt.

− Nem akarsz meghalni, ugye? – acsargott Tagge. − Félted az életedet, akár Valance… De nem fogod megúszni, esküszöm. Személyesen indítom el a programot. Odafentről fogom figyelni, ahogy befűtesz magadnak − és nekik. Csak néhány perc még…

A következő pillanatban elemi erejű találat érte a főépületet. Több rétegű plasztacél falak rogytak meg, a plasztüveg ablaktáblák morzsáin millió és millió apró detonáció visszfénye táncolt. A birodalmi katonák, pilóták, rohamosztagosok, droidok és ’borgok némán bámulták az eget.

A Nomádok hazatértek.

− Solo! Solo, jelentkezz!

A Nomád hajó irdatlan árnyékától megült rengetegben visszhangtalan maradt a távoli kiáltás. Kapcsoló kattant, a rádió elnémult. A bokrok közt egy-egy gyanútlan cickány neszezett, feljebb levél sem rezdült – mintha maga a természet is arra várt volna, hogy a birodalmi járőr-lépegetők odébbálljanak végre.

A monstrumok pilótái tétováztak. Egyetlen lázadót sem leltek a falnak ütközött csapatszállító roncsának közelében, ezért rajvonalba fejlődve hatoltak mind mélyebbre és mélyebbre a rengetegben, mindeddig eredménytelenül.

A déli szárnyért felelős tisztek hamar kapcsoltak: mivel a ’borgok ellen sokat úgysem tehettek, lezártak minden közajtót, légaknát, és a felkelőkkel fordultak szembe.

Alaposan megkeserítve egy mind borúlátóbb koréliai, egy sötét tekintetű vuki, egy feldúlt lány és néhány állítólagos bányász életét.

− Hány rakétánk van? − tudakolta Solo. Onnét, ahol feküdt, beláthatta a csapásokat, melyet a lépegetők hoztak létre a sűrű aljnövényzetben. Hallotta a nyersen járó kémiai motorok dohogását, a bűzös füst a torkát kaparta − valósággal égett a tettvágytól. − Négyre lenne szükségem, méghozzá gyorsan!

− Legfeljebb kettővel szolgálhatok − ábrándította ki Kirra. − Egy vetőcsővel amúgy sem tudnánk mindet elintézni. Próbáljuk másképp!

− Például hogyan? − Kuka hangjából − meglehet, akarata ellenére − valósággal áradt a pesszimizmus. Olyannyira elmerült sötét gondolataiban, hogy észre sem vette: Csubakka eltűnt mellőle.

− Solo kapitány…

Han összerezzent. A volt bányászok egyike hívta fel figyelmét a mozgolódásra a lombok közt: vörösesbarna forgatag szökkent ágról ágra, meg sem állt a friss irtás pereméig, ahol a lépegetők várakoztak.

− Mire készül az elsőtiszt? − firtatta Kirra. − Ha észreveszik…

− Csendet! − sziszegte a koréliai. Megvárta, míg a vuki a legközelebbi lépegető fölé ér, azután állított valamit lézervetője impulzusszabályzóján, célba vette a birodalmi gép oldalát, és lőtt.

A sápadt narancsszín nyaláb telibe kapta, meg is taszította az iromba járművet, de a találatot csak egy szénfekete folt jelezte páncélján.

− Kevés! − jajdult fel a lány. − Most aztán…

A lépegető tetőzárjának kattanása puskalövésként visszhangzott a csendben. Egy földbarna overallos pilóta kászálódott elő komikus igyekezettel, kesztyűs keze a gép oldalát tapogatta, láthatólag valamiféle domborulatot, rendellenességet keresve.

Már beszívta a levegőt egy elégedett sóhajhoz, mikor a Premont vadonja jellemzően vukis horkantással elragadta.

Társának egyetlen fojtott szitokra maradt ideje: egy acélos izmú kar ragadta galléron, kirántotta üléséből, és szalmabábként messzire hajította.

Csubakka gyorsan és hangtalanul szállta meg az elárvult monstrumot − a másik háromnak fel sem tűnt a jobbszárnyon lezajlott szerepcsere.

− Tűz a baloldalira, Kirra! − kiáltott fel Solo. − Most!

Az RR lángot okádva suhant célja felé. Eltalálta: a balszárnyat alkotó lépegető letaglózott baromként roskadt a földre. Két társa tüstént a rakétaindítás valószínű helye felé fordult − tüzelni azonban nem volt alkalmuk. A Csubakka vezette harmadik leszegett „fejjel” indult támadásra, és egyiküket csakhamar kibillentette egyensúlyából. A birodalmi pilóták kétségbeesetten küszködtek műszereikkel, melyek mind jelentősebb oldaldőlést regisztráltak − aztán feladták és oldalra dőltek. Csubakka magasra emelt lábakkal lépett át rajtuk, és gáncsot vetett a harmadiknak. Kirra újabb − s egyben utolsó rakétája célt tévesztett, épp a két lépegető között süvöltött el.

− Nem robbant − vigasztalta Han. − Ha akarja, később megkeressük. Most gyerünk!

A vuki jókora kondulással „fejelte le” ellenfelét. Az eredmény nagyjából ugyanaz volt, mintha a pilótákkal próbálkozott volna: a birodalmi kézben maradt utolsó lépegető lábai megroggyantak, a szerkezet inogott egy darabig, aztán hanyatt zuhant és nem moccant többet.

− A rádió! − kapott észbe a koréliai. − Kapcsolják be a rádiót!

A készüléket cipelő ex-bányász kapkodva engedelmeskedett.

− Solo! Solo, jelentkezz! Mi folyik odaát?

− Piknik, Rahin − válaszolta Han erőltetett nyugalommal. − Nem is hinné, mi minden terem egy ilyen erdőben manapság!

− Hogyan?

− Felejtsd el! − Han a Csubi vezette lépegető lábának vetette hátát, s kezét nyújtotta Kirrának, hogy mindketten kifújhassák magukat. − Még pár perc, és a célnál vagyunk. Vétel.

− T mínusz százöt és csökken, Solo! Okosan tennéd, ha igyekeznél!

Hogy zápultál volna meg! − dohogott némán a koréliai, amint a roncsokat maguk mögött hagyva ismét nekivágtak a rengetegnek.

A Nomád ütegek másodszor is megszólaltak.

A Kiltech D.R.T.-technikusa feszült figyelemmel kísérte a monitorán kirajzolódó görbéket. A Premont visszavert fénye ilyen közelségben oly erős volt már, hogy le kellett árnyékolnia szemét, ahogy felpillantott.

− Uram…!

A kapitány, aki csak az imént tért vissza posztjára, előrehajolt.

− Jelentsen!

− Úgy fest, megnyílik egy kommunikációs csatorna, uram. Talán az antennák átállításával érték el, talán az elsődleges zavarforrást szűrték ki közben − egy szó mint száz, rövidesen megtudhatjuk, mi a helyzet odalent…

− Remek! − A kapitány tenyerébe támasztotta állát. − Mellső pajzsok le! Készüljenek az adás fogadására!

Rahin és társai elérték a lokátorokat.

A birodalmi bázis e részét viszonylag érintetlenül hagyta a dúlás, az északi blokkban kiütött tűz azonban errefelé terjedt, és nyilvánvalóvá tette: a behatolóknak egy próbálkozásnál többre aligha lesz alkalmuk.

− Balta-1 jelentkezik − hallatszott a rádióból. − Elértük az árkot. Ismétlem: elértük az árkot!

Az ahram felszisszent.

− Fél tonnányi földet kell megmozgatnod, Han Solo! Hogyan boldogultok a rendelkezésetekre álló igen rövid idő alatt?

− Csubit kérdezd. Balta-2, ő lopta a lépegetőt! Ha itt… − Statikus recsegés. − Ha itt végzünk, rajtad a sor, hogy eláruld, merre találjuk a Falcont.

− Egy ahram mindig megtartja a szavát, Han Solo! − csattant fel a kígyószerű humanoid.

− Egy koréliai pedig szinte soha – érkezett a válasz a támaszpont túloldaláról. − Aggódnod persze felesleges: ha ez sikerül, a tiszteletedre kivételt teszek!

B-szárnyúak húztak el az erdő felett.

A Nomád ütegek lankadatlanul rombolták a külső kör épületeit.

Az északi szárnyban magasra csaptak a lángok − rőtes fényük meg-megcsillant a hangárok egyikében árválkodó, özönvíz előtti teherhajó páncélzatán…

Grattan az elmúlt húsz-egynéhány óra alatt hozzászokott, hogy forróság és fájdalom téríti eszméletre − ezért lepte meg annyira a csontig ható hideg.

Kinyitotta a szemét. Keskeny arcú, világos szemű, holtfehér bőrű férfi hajolt fölé, fekete egyenruhája, kesztyűje és rangjelzése szemernyi kétséget sem hagyott kilétét illetően.

− Valance…? Megmondtam már: kotródjon innét…!

A ’borg arca rezzenetlen maradt.

− Felismer, tehát nem vették el az eszét − állapította meg. − Gyűlölködik, tehát van. Velem kell jönnie.

Grattan teste megfeszült.

− Hová?

− A Millennium Falconhoz − közölte a tiszt, aztán halványan, nagyon furcsán elmosolyodott. − A játéknak hamarosan vége. Kiviszem innét…

Orman Tagge a fő terminálhoz vezető folyosó utolsó ajtaját ostromolta.

A vakító fénnyel, a csípős füsttel torkig volt már (Valance sokkal könnyebben boldogult itt mesterséges kezével), zúgó fejében a támaszpont tervrajzának emlékképei követték egymást − a kelleténél jóval lassabban.

Még így is sikerülhet. Sikerülnie kell!

Ha itt végez, el kell jutnia a hajójához. Azzal a másikkal, a lázadóktól zsákmányoltal már nem lesz ideje foglalkozni, de sebaj: a bomba elvégzi a többit. Mire a Császár magához kéreti, kellemetlen epizóddá fakul az egész. A Terv alapjában véve kitűnő − és ha végez a Premonttal, az is bizonyítást nyer, hogy bombája sorozatgyártásra, bevetésre kész. A részletekre − főként a biztonságra – legközelebb persze jobban kell ügyelnie. Sokkal jobban.

Ütközésig nyomta a fegyver érintkezőjét, s mikor az energiatelep egy végső lobbanással kiadta lelkét, újabbért nyúlt. Nem tért ki a záporozó szikrák elől. Szeme ragyogott.

Legyen hát világosság…!

Solo félrekotorta a gyorsan morzsolódó premonti föld rögeit, és határozott mozdulatokkal helyükre illesztette az érintkezőket.

− Kész!

A rádiós bólintott, és helyreállította a kapcsolatot Rahin osztagával.

− Balta-1 lecsapott. Ismétlem, lecsapott − szólt a gégemikrofonba a koréliai. − Közvetlen kapcsolatban állunk a bomba rendszereivel: most már rajtatok a sor!

Az érintkezés létrejöttének pillanatában az ahram is dologhoz látott: kódot kód után táplált hordozható termináljába, szinte felfoghatatlan gyorsasággal. K’brull, aki a lokátoregység mozgását figyelte, egyszerre nagyot sóhajtott:

− Új célt keres!

− A csillagrombolót − bólintott Rahin. − És szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy… − Lehunyta szemét, kezei alig-alig mozdultak a billentyűzeten. − …megtalálta.

− Kapitány!

A Kiltech parancsnokát váratlanul érte a kiáltás. Megperdült a sarkán − elszánta magát, hogy képen teremti az okvetetlenkedőt az elébe táruló látványtól azonban egykettőre elpárolgott támadó kedve.

A csillagromboló lokátoregysége megmozdult. S nem csak hogy megmozdult: abba sem hagyta a mozgást. Ráadásul a kisugárzott hullámok is rakoncátlankodni kezdtek. Irányuk eltért a legénység által kijelölt – az egyetlen ésszerű − iránytól, modulációjuk különös volt, és pillanatról pillanatra különösebb lett.

− Mi az ördög ez?

A híd fényei elhalványultak, a monitorokon értelmetlen jelcsoportok kísértetei vibráltak át. A számítógéprendszerbe férkőzött idegen akarat a városnyi hajó minden energiáját a maga szolgálatába állította − és kibocsátotta a bolygófelszín egy általa meghatározott pontja felé, mint afféle láthatatlan villámot.

A fények felragyogtak.

Elhalványultak.

Ismét felragyogtak.

Elvégeztetett.

A kígyószerű humanoid mély lélegzetet vett, és felállt.

− Balta-2 lecsapott − szólt gégemikrofonjába. − Maradj vételen, Han Solo: a szertartás még előttünk áll!

– Reméljük, gyors szertartás lesz − súgta oda Csubakkának a koréliai −, mert ha tovább várunk, a Falcon biztosan valamelyik hangárban reked! Eredj vissza a lépegetőbe és ismerkedj a tereppel; alighanem szét kell majd lőnünk a fal maradványait, hogy bejuthassunk…

Elakadt a szava.

A talaj megremegett.

Tizenegyedik fejezet

Az első pillanatok bénultságát legyűrve Solo az érintkezők után kapott − s ezzel az átgondolatlan cselekedettel egy világ sorsát változtatta meg.

Elég különösen kezdődött a dolog: sötét fal tornyosult fölébe, és zsibbasztó fájdalommal magába fogadta.

Az érzés hasonlatos volt ahhoz, amit Kirra és Csubakka oldalán élt át nemrég, felidézve Kashyyyk ostromának képeit. A különbség annyi volt mindössze, hogy tudta: elektromos ütés érte az imént, és a közeg, melyben mind mélyebbre és mélyebbre merül, akár a halál is lehet.

Hogy nem az, arról csak egy örökkévalóság múltán győzték meg a hangok.

− jISoptaH ’ej QongtaH! Mulegh yaS!

− TaH?

− Wa’SaD, cha’vatlh! Duj ghoStaH!

Sziszegő, nem is oly távoli hangok. A szavak jelentését nem ismerte ugyan, zenéjük azonban meglehetősen világosan beszélt.

Az ahram lélekidéző szertartás! Rahin hozzáfogott végre − és rögtön választ kapott bebörtönzött testvérétől…

Nem sokáig örülhetett e felismerésnek, mert tomboló energiaorkán ragadta el. Az a vérfagyasztó érzése támadt, hogy sok ezer darabra szakad: érzékeit benyomások tömkelege ingerelte, de sem válogatni, sem rendet teremteni nem tudott köztük. Elhalványuló szemein át látni vélte a kísérleti állomás épületeit, hombárjait, hangárait, az egymás ellen küzdő, vagy épp a felkelőkkel harcban álló birodalmi katonákat, az égen halálos játszmákba bonyolódó TIE-vadászokat és B-szárnyúakat, a tavakat és az erdőt, a Nomádok száguldó farkasfogatait. a Nomádok két roppant hajóját, melyek úgy lebegtek a pusztulásra ítélt komplexum felett, akár a viharfellegek…

− qama’pu’ DIHoH ’e’luSov! jIQong vIneH!

Látta a fő terminál kamráját rohamozó, valószínűtlenül magas homlokú férfit, aki csak Orman Tagge lehetett, és holmi különös visszacsatolás folytán tökéletesen átlátta szándékát is, akár… akár…

Akár a Gép.

Újabb néhány borzongató pillanatra összeforrt, eggyé vált a Premont kérgébe épített bombát vezérlő szerkezettel. Most már értette az iménti víziókat. A kamerák és érzékelők ezernyi szemével tekintett le a világra, melyen élnie és kínlódnia adatott, hogy mindent megjegyezzen, elraktározzon távozás előtt…

− Ne! − akarta kiáltani. Nem jött ki hang a torkán, hisz átmenetileg torka sem volt − az ahram megnyitotta csatornán azonban így is befutott a válasz:

− Nem hittem volna, hogy ennyire érdeklik a szertartásaink, Han Solo. Vagy csupán arról van szó, hogy ráunt az életére?

− Hagyjuk ezt, Rahin, a galaxisát neki! Csináljon valamit!

− Felesleges. Hamar elengedted az érintkezőket, ember, és alighanem ez a szerencséd. Pillanatokon belül magadhoz térsz, de amit átéltél, remélem, sosem felejted el. Testvérem szabad. Minden ami volt, minden ami még lehet, biztonságban van, a kezeim közt. A döntés joga most már a tiéd. Használd fel jól a hatalmadat!

− A hatalmamat? − hüledezett Han. − Miféle hatalmamat?

A kapcsolat megszakadt.

− Kapitány! Solo kapitány!

Valami hűvös és lágy érintette a homlokát. Összerezzent, kinyitotta szemét − Kirra meg a többiek aggódó arcát pillantotta meg az ég hátterén.

− Az Ashla utolsó erejére! − ragadta vállon a lány. − Átvitel idején normális ember nagy ívben kerül minden érintkezőt! Ebbe bele is pusztulhatott volna, tudja? − Aztán valami egészen meglepő dolgot művelt ismét: megcsókolta a koréliait.

Hogy, hogy nem, ezúttal a száját sem vétette el.

− Maga egészen különleges − suttogta. − És nem mindennapi a vuki barátja sem. Sikerült a dolog? Mi történt?

Solo igyekezett talpra állni. Pokolian szédült.

− A Gép most már… üres − nyögte ki nagy nehezen. − Rahin behatolt a rendszerbe, és megszerezte azt a programkombinációt, amit ő egy társa lelkének nevez. A szerkezet jelenleg új parancsra vár. Azaz…

Megingott

A plasztacél ajtó közepén fehér folt jelent meg. Terjedni kezdett és füstölögni.

Áttörik?

Hunyorogva pillantott körül, de csak a friss földhányást, a fákat, a zsákmányolt lépegetőt látta. A monstrum pilótafülkéjének tetőnyílásában épp most jelent meg, hallatott türelmetlen bömbölést a vuki.

Aztán észrevett… valami mást.

A fő terminál billentyűzetét a vészvillogók rőtes fényében…

Megingott ismét, a lány karjában kellett megfogódznia.

− Valami nagyon furcsát kell mondanom − suttogta zavartan.

− Éspedig?

− Én vagyok a Gép.

Kirra dicséretére legyen mondva, hogy csupán udvarias hitetlenkedést tükröztek a vonásai.

− Nos, ez… érdekes…

− Tudom, hogyan történt − dünnyögte Solo. − Az átvitel közben, mikor azt az elektromos ütést kaptam. Az épp kiürített Gép valahogy…

− Magába szívta személyiségének lenyomatát, kapitány − segítette ki Kék Max készségesen. − Amin, tekintetbe véve hogy épp erre tervezték, aligha csodálkozhatunk. Csak azért nem esett rabul, mert − mindannyiunk szerencséjére − akadt teste, ahová visszatérhetett.

− Nagy adag tiszta egyenáramot kapsz, és arra használod, amire csak akarod… − intett hálásan a koréliai − …ha elárulod azt is, mihez fogjak most!

A kis szerkezet „eltöprengett”. A Csubakka vezette lépegető egyik lábáról a másikra állt − nyilvánvalóan alig várta, hogy tüzet nyithasson a megroggyant falra, azután elindulhasson a Falconért.

− Csak pár pillanat, uram! − recsegte Kuka. − A szokatlan helyzet alapos elemzést kíván. Elvégre…

− Csend!

Kék Max időközben döntésre jutott.

− Látja a Millennium Falcont, kapitány?

Solo meghökkent. Ez a kézenfekvő lehetőség mindeddig meg sem fordult a fejében. Próbát tett frissen nyert érzékeivel, tudatában felvillant néhány elmosódó kép, ám minduntalan visszatért az a bizonyos: a lassanként átolvadó páncélajtóé.

Összerezzent.

Tagge!

Már tudta, hogyan élhet hatalmával, de tudta azt is, hogy ha nyomban cselekszik, elveszíti a Falcont.

A Falcon!

Hirtelen váltás: a szívének oly kedves teherhajó oldalnézetből, egy néptelen csarnok közepén. Köröskörül szétszórt apróbb tárgyak, kontrollfényeket villogtató berendezések árulkodtak róla, hogy a birodalmi legénység egyik percről a másikra, pánikszerűen hagyta el munkahelyét.

− Sikerült, Max! Sikerült!

− Örömmel hallom, uram. Most azt kellene meghatároznia, érzi-e a hajót.

− Hogy érzem-e?

− Ahogy mondja, kapitány. Amennyiben a Falcon fedélzeti számítógépét alapos vizsgálatnak szándékoztak alávetni, csatlakoztatniuk kellett azt a bázis saját rendszeréhez… esetünkben Önhöz, uram. A kábeleken keresztül, korlátozott mértékben, újra birtokba veheti a hajót. Akár jelzéseket is leadhat, amivel jócskán megkönnyíti a…

− Egy pillanat − mormolta Solo, és megnedvesítette ajkát. − Mozgást látok a rámpa körül!

Társai elnémultak, úgy lestek minden szavát.

− Birodalmi katonák − suttogta lehunyt szemmel a koréliai. − Feketében. Valahogy furcsáknak tűnnek – hogy miért, nem tudom. Némelyik sebesült. Egy őrnagy vezeti őket. Egy civil ruhás alakot támogat… − Elnémult, szemei tágra nyíltak. − Grattan!

Kirra nagyot sóhajtott,

− Él! De vajon mire készülnek vele?

Solo a homlokát ráncolta.

− Azt várják tőle, hogy segítsen irányítani a hajót. Az YT–1300-as ritka jószág, ezek a birodalmi technológiához szokott fickók aligha boldogulnának vele. A kérdés csak az, hogyan dönt Grattan… − Megmarkolta fegyverét. − Indíts, Csubi!

− Várjon! − kiáltotta a lány. − Ha rájuk tör, biztosan végeznek a fogollyal, és komoly kárt tehetnek a Falconban is. Más megoldást kell találnunk. Mi a helyzet a számítógépes csatlakozással?

Han Ismét összpontosított, és sikerült meglelnie a Falcon külső termináljából a falba vezető kábelköteget.

− Rajta vagyok!

− A hangszórókat! − kiáltotta elfúló lélegzettel Kirra. − Ijessze el őket Grattan közeléből!

− Ne szórjam szét őket mindjárt lézertűzzel? − méltatlankodott Solo. Aztán mély hallgatásba burkolódzott, mert ráébredt: megteheti.

A Gép részévé vált személyiséglenyomat nagyjából ugyanerre a következtetésre jutott. Szerte a hangárban ismét felizzottak a reflektorok; siketítő recsegéssel keltek életre a hangszórók.

− Birodalmi egység, figyelem! − dübörgött végig a csarnokon a Han-személyiség fémes tenorja. − Itt a Premonti Egészségügyi Központ kihelyezett részlegének vezetője beszél. A békesség érdekében azt tanácsolom, tegyék le a fegyvert, és húzódjanak el a társaságukat cseppet sem élvező civiltől! − Egy lélegzetvételnyi szünet. − Nyomás, Grattan! Elboldogul maga azzal a hajóval egyedül is!

A felkelő vezér azonnal kapcsolt: félretaszította a ’borgokat, és a leeresztett rámpa felé iramodott. A távolabb állók némelyike azonnal célba vette, ám ekkor…

Solo önkéntelenül lehunyta szemét: elkápráztatták a villanások. Egy darabig attól tartott, lekési nagyjelenetét Tagge báróval, de meggyőződött róla, hogy a páncélajtó egyelőre kitart. A villanássorozat másutt, a hangárban következett be: a feketébe öltözött birodalmi tiszt övéi ellen fordította fegyverét, és nem takarékoskodott az energiával. Grattan az egyik támláb oltalmába vetődött, jól-rosszul regenerált lábát masszírozta.

− Solo! Maga az, Solo?

− Ráhibázott. Menjen onnét!

A padló felett terjengő füstből kibontakozott a lézerkarabélyt markoló birodalmi tiszt alakja. Az elesetteket kerülgetve a Falcon felé igyekezett.

− Lázadó! − kiáltotta. − Hallasz engem, lázadó?

− Maradj, ahol vagy! − ripakodott rá Solo. − Tedd le a fegyvert!

A tiszt azonban jött tovább rendületlenül − alig tíz lépés választotta el most Grattan búvóhelyétől.

− Szükségem van a hajóra, lázadó − közölte −, és szükségem van erre az emberre is! Ha okosan viselkedsz, épségben látod viszont mindkettőt. Mutasd magad! Lépj elő!

Han elnémult: nemigen tudta, mit is mondhatna.

− Vissza! − kiáltott végül figyelmeztetően.

A tiszt, akinek szakadozott ruhaujja alól kivillant az éjsötét fém, vörösre festett gránátot húzott elő övéből, és karabélyának vetőcsövébe csúsztatta. Grattan is, Solo is összerezzent a závárzat fémes csattanását hallva.

− Reaktív töltet, lázadó! − kiáltotta a ’borg. − Ha a hajó belsejében robban, odabent nem marad épségben semmi és senki! Nincs dolgom veletek − el akarom hagyni a bolygót, de nem tanácsolom, hogy az utamba álljatok! Ha megpróbáljátok, előbb a nyomorékot ölöm meg, azután elpusztítom a…

Solóban szinte robbant az indulat. Ujjai elfehéredtek saját fegyverének markolatán − a rendszer pedig, melynek személyiségét kölcsönözte, ennek megfelelően reagált.

A Millennium Falcon hasán félresiklott egy zárólemez. A nyílásból kiemelkedő lézerágyú félfordulattal máris ráakadt a célra, és tüzelt.

− Neeeee!

Grattan felemelte fejét, a szemét dörzsölgette. Ott, ahol egy pillanattal korábban Valance állt, most fluoreszkáló porfelhő lebegett.

− Hibás hozzáállás − reccsent a hangszórókból.

Az árokból kikapaszkodó Han Solo eközben − nem először, nem utoljára − hálát adott az égnek heves vérmérsékletéért.

− Talpra, Grattan! − bíztatta emberét a mindinkább önálló személyiségminta. − A pilótafülkébe! Elmondom, mit kell tennie − hibák kizárva. – Majd, néhány pillanat múltán: − Üdvözlöm a fedélzeten!

A hang még jó ideig zengett a kihaltnál is kihaltabb hangárban. Csak akkor némult el végképp, amikor a Falcon hajtóművei beindultak, a teherhajó egy rántással megszabadult a kábelektől, és a tárva-nyitva álló kapuszárnyak közt átsuhanva a Premont egére szökkent.

Tagge átgázolt a páncélajtó maradványain, és belépett a Gép szentélyébe.

Megharcolt ezért a pillanatért, és diadalának előérzete keserű elégtétellel töltötte el. Akik megpróbálták meggátolni Terve végrehajtásában, az életükkel lakolnak hamarosan – az ezzel egyidőben bekövetkező sajnálatos balesetekért igazán nem vállalhat felelősséget. A csillagromboló vesztét egyszerű számítási hiba okozza, ami pedig a személyzetet illeti…

Lélekben vállat vont.

Nem mindegy már?

Kihúzta magát, kimért léptekkel a terminálhoz ment, és elgyönyörködött a fények játékában. Pompás szerkezet.

Beütötte a Végső Megoldás kódját, és merev mosollyal visszajelzésre várt.

Hiába.

Megismételte az egészet, azután újra − semmi eredmény. Elbizonytalanodva pillantott körül, homlokán veríték gyöngyözött:

− Ellenem szegülsz? − sziszegte a néma falaknak, és előhúzta pisztolyát. − Azt hiszed, megteheted? Azt hiszed, megúszhatod, te nyomorult hüllő? Engedelmeskedj!

− Hogy kérjen, persze eszébe sem jut…

Tagge mozdulatlanná dermedt. A helyiséget betöltő hang nem a Gép általa ismert hangja volt.

− Mi…?

− Elmagyarázom, báró, legyen egészen nyugodt! És hogy ne tekintgessen folyvást a kijárat felé, hát leblokkolom, rendben? − Különlegesen hőkezelt páncéllemezek csapódtak valamennyi ajtó elé. − Nem mennék odáig, hogy a foglyomnak nevezzem, hisz inkább vendég, sőt, voltaképp házigazda. Szeretném, ha tanúja lenne egy apró csodának. Mert ebben a zord korban ritkaságszámba mennek a csodák, nem találja?

− Eressz ki!

− Nem eresztem, Tagge, nyugodjon bele. Jó páran haltak elég csúnya halált maga miatt az utóbbi időben − mit szólna a változatosság okáért egy széphez? Egy igazi katarzishoz, amely a szemtanúk épülésére szolgál? Ilyesfélét készítettem elő a maga számára.

A báró a kijárat páncéllemezét döngette.

− Elég egyet kopognia, ha érti – közölte a Gép. − És mielőtt illúziói támadnának megint, hadd közlöm: robbanás nem lesz. Lesz viszont fokozatos, lassú hőkibocsátás, mely a bolygó minden részében másképp érezteti hatását. Ez a kamra például fehéren izzó pokollá változik kettőnkkel együtt, de ezen aligha segíthetünk. A fúziós mag a Premont mélyébe süllyed, heve felszabadítja a kőzetben megkötött vegyi anyagokat. Meleg lesz, Tagge. Meleg és nedvesség. Élet. − Ábrándos sóhaj. – Mondja, szereti a tengert?

− Te utolsó…!

− Nyert! − kacagott a Solo-személyiség. − Első vagyok a magam nemében, de minden valószínűség szerint az utolsó is. Ég önnel, Tagge! Örültem a szerencsétlenségének…

A terminál fényei vörösre váltottak.

Aztán felhangzott a mindent megrengető dübörgés.

Tizenkettedik fejezet

Han Solo − immár az egyetlen Han Solo − és társai a Falcon fedélzetéről figyelték az állomás pusztulását.

Az energiakitörések idővel lecsendesedtek, és az első gőzrobbanás után kihunytak a tüzek is. A bázis épületei, hangárjai, dokkjai és lokátorai sorra omlottak a belső kör helyén tátongó, lassanként táguló kráterbe − a fehéren izzó pokolba, ahová Orman Tagge távozott nemrég. A megmaradt TIE-vadászok bódult legyek módjára keringtek a fehér füstoszlop körül, aztán, üzemanyaguk fogytával, rendre hulltak alá a kavargásba.

Kirra, aki a társalgóban pihenő Grattan mellett térdelt, időről időre felpillantott − tekintete mindannyiszor találkozott a koréliaiéval.

− Rendbe jön − mondta. − Komiszabb dolgokat is átvészelt már.

− Köszönöm, Solo − suttogta az őszülő hajú férfi. − Fogalmam sincs, mi ütött magába, de azért köszönöm!

Han ugyancsak értetlenül állt az események előtt. Csubira sandított, aztán megint Kirrára.

− Kiütközött belőlem az ősök vére − mormolta. − Beszélik, valaha rendszerető, egyenes nép voltunk. Amúgy… − fordult K’brullhoz − …a belzagori szekció bizonyos anyagi juttatásokat helyezett kilátásba a kezdet kezdetén.

A kékbőrű férfi, aki − életében először − két sebet is kapott, szaporán bólogatott.

− Cégünk hírneve valóban kötelez, kapitány: a kialkudott összeg és a jutalom a Gibbarton várja Önt.

− Gibbart… − tűnődött a koréliai. − Nincs messze, csakhogy nekem előbb még valamit el kell végeznem.

És a padlón sötétlő, fekete selyembe bugyolált terminálra mutatott.

Az egyik sarokban kuporgó Rahin bosszúsat szisszent.

− Hogy nem vesztem ott, még nem ok arra, hogy gúnyt űzz a hagyományainkból, Solo! A Sors akaratából majd legközelebb pusztulok itt.

− Legközelebb? − mosolygott a koréliai. − Ha feltett szándékod, hogy e bolygó porában nyugodj, sietned kell: néhány évtized múltán a pusztaságok melyén tengert, a völgyekben erdőket, a barlangokban friss kristálytenyészeteket és városokat találsz… A Nomádok visszatérnek, és ha jól értettem, néhány millió esztendőn át maradni szándékoznak. Legalább addig, míg fel nem nő a harmadik nemzedék − az, amely már csak édenként ismeri a Premontot.

Kirra odatelepedett a párnázott padra Solo mellé.

− Premont… − ízlelgette a szót. – Tetszik a csengése, csak épp nem igazán eredeti. Hogy hívják ezt a bolygót voltaképp?

− Fogalmam sincs − Ismerte be Han. – Sose kérdeztem.

− Pedig akárhogy nézzük, tiszteletbeli őslakója vagy − mosolygott a lány. − Még az sem kizárt, hogy egy nap visszatérsz ide valakivel, akit szeretsz. Hogy elmeséld neki a történteket.

− Nem kizárt − mormolta Solo. – De nem holnap, az egészen biztos.

A lány, a többiekkel mit sem törődve, ismét megcsókolta.

− Egy nap − talán holnap, talán holnapután − megtalálod a hercegnődet, Han Solo. Akkor eljössz majd, hogy megmutasd neki a világot, amit segítettél újrateremteni. Eljössz, meglásd.

− Egy szavamat sem hiszi majd.

− Megmutatod a medált.

− Nem ez az első medál, ami… – Han a megfelelő kifejezés után kutatott – …nos, hozzám került.

− Akkor tovább utaztok, és felkerestek engem a Turagranon − súgta a lány vigasztalón. − Ha kell, megesküszöm majd, hogy minden szavad igaz.

Solo végigsimította az övét kereső, keskeny kezet.

− Előre is köszönöm, Kirra – mondta a szokottnál gyengédebben – azután észbe kapott, és felállt. – Gyerünk, Csubi! Akad a rendszerben még valaki, akit ideje tisztességre tanítanunk…!

A Kiltech kapitánya a kiírásokat bámulta alárendeltjei válla felett.

− Fúziós bomba! − suttogta elképedve.

− Megerősítem, uram − nyögte az S.M.C.-technikus. − Az állomás megsemmisült. Néhány TIE-vadász most igyekszik elhagyni a légkört: tőlük tálán megtudhatjuk, mi történt odalent…

− Mellékes − mondta a kapitány. Fekete zubbonyát csaknem átitatta már a félelem verítéke. − A báró aktiválta a bombát, leszámolt a lázadókkal, azután úgy határozott, őrhelyén marad. Kötelességünket teljesítettük: nincs több keresnivalónk a környéken. Gondoskodni fogok róla, hogy a Szektort zárt területté nyilvánítsák! − Kihúzta magát, embereihez fordult. − Tisztelegj!

A néhai Tagge bizonyára nagyra értékelte volna a kegyelet e megnyilvánulását − annál kevésbé az éles kiáltást, mely az áhítatot megzavarta.

− Kapitány! − kért figyelmet egy fiatal lokátorkezelő. − Az a bizonyos teherszállító kilépett a bolygó atmoszférájából, és egyenesen felénk tart!

A kapitányt, noha erősen aggódott hajója épségéért, és alig várta, hogy odébbállhasson végre, elöntötte az epe.

− Tűzkészültség, Hamod hadnagy! Búcsúzóul még megfékezzük ezt az őrültet…

Han Solo mosolyogva hallgatta mindazt, amivel Őfelsége Kiltech nevű csillagrombolójának kapitánya megtisztelte. A kérdések rutinjellegűek voltak ugyan, ám átsütött rajtuk a hatalom szülte gőg − és a gyilkos indulat.

A csend egy ritka pillanatában azután mikrofonjához hajolt ő is.

− Kiltech, itt az YT–1300-as bolygóközi különjárat parancsnoka beszél. Pajzsainkat leereszteni, megállni, rakományunk, személyzetünk és utasaink ellenőrzését lehetővé tenni sajna nem áll módunkban: diplomáciai küldetésben járunk.

Ez utóbbi információ újabb néhány pillanatnyi csenddel ajándékozta meg a Falcon pilótafülkéjében szorongókat. A romboló kapitánya óvatos ember volt, külön-külön mérlegelt minden eshetőséget − aztán úgy határozott, ezt talán mégse veszi be.

− Kiltech YT–1300-nak! Kit visznek? Ismétlem: kit visznek?

− Inkább kiket kapitány! − helyesbített Solo. − Egy maroknyi férfit, akik mindent megtettek, amit megtehettek. Egy harcost, akinek még a hűségnél is drágább a becsülete, és egy másikat, aki úton van végre hazafelé. Belzagor bolygó eljövendő elnökét és kíséretét − kitűnő egészségnek örvendenek egytől egyig!

− Szórakozik velünk?

− Hogy is merészelnék? Megállni vagy menekülni azonban ez egyszer nem fogok, sőt, arra kell kérnem, tisztuljon az utamból, Kiltech!

A csillagromboló parancsnoka feszengett. Nem várakozhat tovább a halálra ítélt bolygó közelében: így vagy úgy, de el kell intéznie ezt a porszemet.

− Ez az utolsó szava, YT–1300?

Solo elfordított egy kapcsolót műszerfalán. A Millennium Falcon rakterének mélyéből rögtönzött állványzat emelkedett ki. A közepére erősített borostyánszín kristály magába szívta a közeli törmelékmező energiáit − s felizzott.

A hatás azonnali és alapos.

− Tudja, Kiltech mondta Han, miközben hajója elhúzott az irányíthatatlanná vált, a rendszer pereme felé sodródó csillagromboló mellett −, a legszebb az egészben az, hogy egy szavát sem hiszik majd a yagai támaszponton. Alkalmatlansággal vádolják, meglehet, lefokozzák − a leghívebbekhez is kegyetlen olykor az élet. Ha hall még, ha ért, fordítsa hasznára a dolgot: sose felejtsen el!

A Kiltech fényei csak hunyorogtak a messzeségben, mikor átlépett a hipertérbe.

Han Csubakkára bízta a kormányt, és felkerekedett, hogy alaposabban megismertesse Kirrával a hajót.

− Egy szobában alszol a vukival? − érdeklődött a lány ártatlanul.

Solo a végtelenre emelte tekintetét.

− Keveset alszunk, azt is felváltva. Ami engem illet, szeretem pihenés közben is… elfoglalni magam.

− Fáradtnak látszol − suttogta Kirra. Egy falmélyedésbe húzta és − jó szokásához híven − megcsókolta.

− Röntgenszemű… − sóhajtott Han Solo.

Belátta: hercegnőjéhez vezető hosszú útján újabb takaros állomásra érkezett.

Megbánásra persze sem ekkor, sem később nem volt semmi oka…

VÉGE