A pusztítás útja Drew Karpyshyn

„Kettőnek kell lennie; nem többnek és nem kevesebbnek. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után.” Darth Bane, a Sith-rend Sötét Nagyura Valaha a Sith-rend mestereinek száma több ezerre rúgott, ám a belviszályok megosztották őket. Végnélküli csatákat vívtak egymással, mígnem egy nagyúr egyesítette őket, hogy közösen hajtsák uralmuk alá a Galaxist – és az utolsó szálig kiirtsák a Jediket... Dessel, a kortózisbányász a Köztársaság igazságszolgáltatása elől menekülve a Sith Hadseregben rejtőzik el, és hamarosan a Köztársaság és a Jedik ellen vívott háborúban találja magát. Ereje, ravaszsága és különleges képességei miatt a Sith-mesterek felfigyelnek rá, és lehetővé teszik számára, hogy a Sith Akadémia tanítványaként megismerje az Erő sötét oldalát – feltéve, ha bebizonyítja, hogy érdemes rá. A Sith-ek köreiben megszokott árulások és orvgyilkosságok örökös viharában a könyörtelenség a túlélés egyetlen kulcsa. Bane egy napon rádöbben, hogy csakis akkor reménykedhet a Rend győzelmében, ha visszatér annak ősi hagyományaihoz, ha elveti mindazt, amit tanult, és a legelső Sith-ek rég elfeledett bölcsességébôl merít – hogy a hamvaiból mindannak, amit meg kell semmisítenie, megteremthesse a sötét oldal új korszakát...

STAR WARS

DREW KARPYSHYN

A PUSZTÍTÁS ÚTJA

SZUKITS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: DARTH BANE: PATH OF DESTRUCTION by Drew Karpyshyn

Del Rey® Books, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc., 2006

SZENTE MIHÁLY

Borító

JOHN PALENCAR

ISBN 978-963-497-200-6

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2010

Lektor: Pető Bálint

Tördelés: KARAKTERAX Bt., Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits GáborDebreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Jennek, aki mindent lehetővé tesz

Köszönetnyilvánítás

Ez a regény nem születhetett volna meg a barátaim segítsége nélkül.

Szeretnék köszönetet mondani a szerkesztőimnek, Shelly Shapiro-nak és Sue Rostoninak, amiért elviseltek a közös munkánk idején. Bele sem merek gondolni, hogy hová jutottam volna az ő értékes ötleteik és tanácsaik nélkül.

Mindenki, aki olvasta a Jedi- v. Sith-sorozatokat, látni fogja, hogy sokkal tartozom a Dark Horse Comics-nek, de szeretném kihangsúlyozni, hogy munkatársaim és barátaim a BioWare-nél szintén rengeteg mindennel járultak hozzá ehhez a könyvhöz. A regény alapjai, és háttéranyagai a KOTOR fejlesztése során végzett együttes munkánkból származnak. Ezért külön köszönet illeti Dave Gaidert, Luke Kristjansont, Peter Thomas-t és James Ohlent.

Még egyszer kösz mindenért, srácok!

Drew

Prológus

A Régi Köztársaság fennállásának utolsó évtizedeiben a Sith-ek – az Erő sötét oldalának szolgái és a Jedik ősi ellenségei – létszáma egyszerre mindössze kettőre rúgott: egy mesterre és a tanítványára. Ám ez nem mindig volt így. Ezer esztendővel a Köztársaság összeomlása és Palpatine császár hatalomra kerülése előtt Sith-ek egész serege élt a Galaxisban…

Kaan Nagyúr, a Sötét Testvériség alapítója lassú, méltóságteljes léptekkel haladt előre a csatamezőn. Az ütközet véget ért. A komor alak magányosan járkált a sűrűsödő alkonyatban; messziről nézve inkább sötét szellemre emlékeztetett, semmint eleven teremtményre. Több ezer köztársasági gyalogos és közel száz Jedi áldozta fel életét, hogy megvédjék ezt a világot az ő seregétől – és veszítettek. A Nagyúr kéjesen fürdőzött a gyötrelmeikben és kétségbeesésükben. Még most is tisztán érzékelte a szenvedést, amely úgy szállt fel a hatalmas völgyben szanaszét heverő hullákból, mint valami különös, közönséges érzékszervekkel nem észlelhető kipárolgás.

A távolban vihar készülődött. A sötétedő égbolton átcikázó villámok újra meg újra kékesfehér fényáradattal öntötték el a tájat, és ilyenkor, a messzeségben egy-egy pillanatra láthatóvá vált a Korriban fenséges Sith-temploma, amely úgy magasodott a látóhatár fölé, mintha nem is mesterséges építmény, hanem egy komor, zömök hegy lett volna.

Két alak várakozott a mészárszékké vált mező közepén, egy ember és egy twi'lek férfi. Kaan a rossz látási viszonyok ellenére is már messziről felismerte őket: Qordis és Kopecz állt ott, két hatalmas és mindenre elszánt Sith Nagyúr. A közelmúltban egymás ádáz vetélytársának számítottak, de manapság már együtt szolgálták a Testvériséget. Kaan gyors léptekkel, szélesen mosolyogva közelítette meg őket.

A megjelenésében csontvázra emlékeztető, magas és ösztövér Qordis viszonozta a mosolyt, és fennhangon megszólalt:

– Hatalmas győzelmet arattunk, Kaan Nagyúr! És legfőbb ideje volt! Szörnyen távolinak tűnik az az idő, amikor a Sith-ek még akadémiát tartottak fenn a Korribanon.

– Jól tudom, mi jár a fejedben, Qordis Nagyúr! – válaszolta továbbra is mosolyogva Kaan. – Ordít rólad, hogy majd szétvet a türelmetlenség. Alig várod, hogy elkezdhesd itt az új tanítványok képzését, aminek roppant mód örülök. Számítok rád, számítok arra, hogy az elkövetkező évek folyamán rátermett és hűséges tanítványok egész seregével fogsz ellátni engem.

– Téged? – csattant fel éles hangon Kopecz. – Nem azt akartad mondani, hogy minket? Mi talán nem vagyunk tagjai a Sötét Testvériségnek?

Kaan könnyed kacagással fogadta a kínos kérdést, és sietve kijelentette:

– Természetesen, minket, Kopecz Nagyúr. Nyelvbotlás volt csupán.

– Kopecz Nagyúr nem hajlandó örülni a diadalunknak – jegyezte meg derűsen Qordis. – Egész este így viselkedett.

Kaan a jobbjával átölelte a twi'lek széles, izmos vállát, és magyarázni kezdett:

– Csakugyan fontos győzelmet arattunk. A Korriban nem egyszerűen egy újabb megszerzett világ. A Korriban jelkép. A Sith-rend szülőföldje. A visszahódításával üzenetet küldünk a Köztársaságnak és a Jediknek. Mostantól tudni fogják, hogy félniük kell a Testvériségtől.

Kopecz lerázta magáról Kaan kezét, majd elfordult, közben meglendítette és a nyaka köré fonta mindkét lekkuját.

– Hát ünnepeljetek, ha úgy tartja kedvetek! – morogta, mialatt lassú léptekkel maga mögött hagyta a társait. – De én tudom az igazságot. Én tudom, hogy az igazi háború még csak most kezdődik.

ELSŐ RÉSZ

HÁROM ÉVVEL KÉSŐBB

Első fejezet

– Dessel tökéletesen belefeledkezett a munka miatti kínjaiba, jószerével nem is figyelt a környezetére. Mindkét karja, a kisujja hegyétől egészen a válláig sajgott és szaggatott a hidraulikus ütvefúró szapora és ritmikus hátrarúgásaitól. Apró kőszilánkok pattantak le az üreg sziklafaláról, amelyek alkalmanként hosszan felkarcolták a védőszemüvegét, továbbá fájdalmasan szurkálták védtelen arcát és csupasz alkarját. A levegőben szállongó, finomra őrölt por elhomályosította a látását. A súlyos gépezet jajongó dübörgése minden más hangot elnyomott a fülében, mialatt lassan, gyötrelmesen lassan mind mélyebbre fúrt a falban futó kortózistelérbe.

A hőnek és energiának szinte áthatolhatatlan kortózis a legértékesebb, legdrágább ásványok közé tartozott. A személyi páncélok és az űrhajók gyártásánál használt fém úgy kereskedelmileg, mint katonailag stratégiai nyersanyagnak számított, főleg most, amikor háború dúlt a Galaxisban. A kortózisból készült ötvözetek ellenálltak a legtöbb sugárvető lövedékének, sőt egyes – ellenőrizhetetlen – pletykák szerint még a fénykard energiapengéjének is.

Ám ugyanazon tulajdonságai, amelyek oly értékessé tették, szélsőségesen megnehezítették a kitermelését. A bányászok plazmavágókkal gyakorlatilag semmire sem mentek; ezekkel az eszközökkel napokig tartott, amíg egy-egy ökölnyi darabkát leválasztottak a kortózissal átszőtt sziklákról. Egyedül a hidraulikus ütvefúrók nyers erejével boldogultak, ha állhatatosan, erejüket nem kímélve ostromolták a telért, de egyszerre így is csupán apró, legfeljebb félujjnyi szilánkokat tudtak lehasítani a drága fémet tartalmazó kőzetből.

A kortózis a világegyetem legkeményebb anyagai közé tartozott. A fejtés során a fúrófejek hamar elhasználódtak, szinte hasznavehetetlenné tompultak. A por behatolt a hidraulikus dugattyúkba, lerakódott és felgyülemlett bennük, amitől azok folyton beszorultak. A kortózisbányászat megviselte a szerszámokat – és még jobban megviselte a bányászokat.

Des már csaknem hat standard órája fúrta-véste a sziklát. Hat órája tartotta a magasban és nyomta a falnak a harminc kilónál is nehezebb fúrót, és az állandó erőkifejtés megszedte a maga vámját. A két keze már reszketett a megerőltetéstől. A tüdeje valósággal égett az oxigénhiánytól, és a fúrófej alól nagy felhőkben kiszakadó por miatt fuldokolva kapkodott levegő után. Még a két fogsora is sajgott, a szüntelen, rángató vibráció miatt úgy érezte, mintha a fogai meglazultak volna az ínyében.

Ám az Apatros bányászait a kitermelt kortózis mennyisége alapján fizették. Ráadásul, ha valaki abbahagyta a munkát, valamelyik társa nyomban elfoglalta a helyét a fejtésben, hogy ő is kicsikarja a maga részét a makacs sziklákból. Márpedig Des nem akart másokkal osztozni a kínnal-keservvel feltárt teléren.

A fúró hajtóművének üvöltése hirtelen panaszos vonyítássá változott. Des jól tudta, hogy mi rejlik a jelenség hátterében. A percenkénti húszezres fordulatszámmal üzemelő motor úgy nyelte-szívta a port, ahogyan a kiszáradt bantha a vizet egy hosszú sivatagi átkelés végén. A por ellen csakis rendszeres tisztítással és karbantartással lehetett volna védekezni, ám a Külső Gyűrű Ércfeldolgozó Társaság nem szívesen költötte a kreditjeit karbantartásra, inkább felvásárolta a másutt már kihajított, ócska szerszámokat, és azokat adta a munkásainak kezébe. Des pontosan tudta, hogy mi fog történni, és a következő pillanatban meg is történt. A hajtómű még vinnyogott egyet-kettőt, és leállt. A hidraulikák dugattyúi szörnyű recsegés-ropogás közepette besültek, aztán fekete füst tört elő a fúró hátuljából. Des elátkozta a Társaságot, a vezetők fösvénységét, közben sziszegve lefeszegette görcsbe rándult ujjait a kioldókarról, végül földhöz vágta a kivénhedt és immár végképp tönkrement ütvefúrót.

A következő másodpercben súlyos kéz zuhant a vállára, és a háta mögött megszólalt egy rekedtes hang:

– Lépj félre, kölyök!

Des nyomban lerázta magáról a kezet, mire a Gerd nevezetű, nálánál idősebb bányász szorosan melléállt, és megpróbálta félretolni őt az útból, hogy hozzáférjen a kortózistelérhez. Gerd már közel húsz éve dolgozott a bányában, és a két évtizednyi nehéz fizikai munkának köszönhetően kemény, kötött izmok feszültek úgy a testén, mint a végtagjain. Csakhogy maga Des is több mint tíz éve, kamaszkora óta bányászkodott, és testi erő dolgában hajszálnyival sem maradt le idősebb társa mögött, sőt valamivel magasabb és vállasabb volt nála. Így aztán szilárdan megvetette a lábát, és nem tágított a helyéről.

– Még nem végeztem itt – morogta rosszkedvűen

–, a fúróm kinyúlt, ez minden. Add ide a tiédet, és folytatom még egy darabig!

– Ismered a szabályokat, kölyök! – vágott vissza gúnyosan vigyorogva Gerd. – Befejezted a munkát, ezért hagynod kell, hogy valaki átvegye a helyedet!

A szabályokat betűhíven értelmezve Gerdnek igaza volt. Ám az még sosem fordult elő, hogy valaki egy műszaki hiba miatt követelte magának a társa által talált telért. Hacsak az illető nem azért tette, hogy verekedést kezdeményezzen…

Des gyorsan körülnézett. Teremtett lélek sem tartózkodott a közelükben, amit egy pillanatig sem talált meglepőnek. Általában a fő alagúthálózattól távol eső vájatokat szokta választani, hogy minél messzebb legyen a többi bányásztól. Ezért aztán nem lehetett a puszta véletlen műve, hogy Gerd éppen itt bukkant fel.

Des, mióta az eszét tudta, ismerte Gerdet. A középkorú férfi az apja, Hurst egyik legjobb cimborája volt. Annak idején, amikor Des tizenhárom éves korában munkába állt a bányában, rengeteg megaláztatást kellett elszenvednie a társaitól. A legtöbb esetben a tulajdon apja kínozta-gyötörte, ám ezt gyakran Gerd sugallatára tette, aki amúgy is, a többi társánál gyakrabban ugratta, piszkálta és sértegette a gyengéket, valamint a fiatalokat.

Aztán Hurstöt elvitte egy váratlan, gyilkos erejű szívroham, és a zaklatásnak egy csapásra vége szakadt – de persze nem azért, mert a régi cimborák megsajnálták az elárvult fiút. Mire Hurst meghalt, a magas, vézna és félszeg kamaszból robbanékony természetű, tagbaszakadt fiatal férfi lett. Nehéz volt a bányászok élete, majdnem olyan nehéz, mint amilyent a Köztársaság külső börtönkolóniáin élő, kényszermunkára ítélt rabok éltek. Ha valaki eltöltött néhány évet az Apatros kincset rejtő, föld alatti üregeiben, hatalmas izmokra tett szert – és történetesen Des nőtt a legnagyobbra valamennyiük közül. Véraláfutásosra ütött nyolc-tíz szempárt, eltört néhány orrot, valamint egy állkapcsot, és Hurst cimborái belátták, hogy jobban járnak, ha békén hagyják őt.

Ám ezzel együtt úgy tűnt, hogy a régi társak valami képtelen, nyakatekert módon a fiút okolják az apa haláláért, és két-három hetente akadt valaki, aki megpróbálta visszaállítani a régi viszonyokat. Gerdnek mindig volt annyi esze, hogy tartsa a tisztes távolságot – egészen mostanáig.

– Ha jól látom, nincsenek itt a barátaid, öreg – válaszolta Des –, úgyhogy tűnj el a teléremtől, és senkinek sem esik bántódása!

Gerd kiköpött Des lába elé, és dühösen ráförmedt:

– Fogalmad sincs, hogy milyen nap van ma, igaz, kisfiam? Te pimasz, hálátlan dög!

Elég közel álltak egymáshoz, így Des megérezte az idősebb bányász leheletéből áradó alkoholbűzt. Nyomban tudta, hogy Gerd teleszívta magát olcsó, koréliai whisky-vel, aztán lejött ide, hogy verekedést kezdeményezzen.

– Öt standard évvel ezelőtt – folytatta Gerd, és szomorúan csóválgatta a fejét –, öt átkozott évvel ezelőtt halt meg az apád, és még csak nem is emlékszel rá!

Des az utóbbi három esztendőben jószerével nem is gondolt az apjára. Fikarcnyit sem sajnálta, hogy a kötekedő alak eltávozott az élők sorából. A legelső emlékei között szerepelt, hogy az apja megpofozza őt. Azt viszont nem tudta felidézni, hogy miért kapta azt a verést, de Hurstnek nem is kellett indok ahhoz, hogy eljárjon a keze.

– Nem állítanám, hogy hiányzik Hurst – válaszolta halkan –, úgy meg végképp nem, ahogyan neked.

– Hurst? – horkant fel megvetően Gerd. – Anyád halála után egyedül nevelt fel, és te arra sem méltatod, hogy apádnak nevezd? Hálátlan dög vagy, ahogy az imént mondtam!

Des haragosan és fenyegetően meredt Gerdre, ám az alacsonyabbik férfi túl ittas volt, és túlságosan elöntötte a jogosnak vélt felháborodás ahhoz, hogy egy mégoly dühös tekintettel meg lehessen félemlíteni.

– De hát mit is vártam! – folytatta könyörtelenül.

– Számítanom kellett volna arra, hogy egy magadfajta nyavalyás kölyök így fog viselkedni! Hurst mindig is azt mondta, hogy ócska kis senki vagy, aki nem jó semmire. Tudta, hogy baj van veled, te… te csapás!

Des dühében résnyire vonta a szemét, de nem harapott rá a csalétekre. Hurst szokta ezen a néven nevezni őt, amikor lerészegedett. Csapás. Az apja őt, vagyis a tulajdon fiát hibáztatta felesége haláláért. A fiát hibáztatta, amiért itt ragadt, ezen a nyomorult bolygón. Úgy tartotta, hogy az egyetlen gyermeke csapás az ő puszta létezésére, és ezt a nézetét gyakran hangoztatta, amikor ittasan tombolt.

Csapás. Ebbe a szóba sűrűsödött mindaz a gyűlölet, harag és bánat, amit Des az apja iránt, az apja miatt érzett. A szó minden gyermek legbelső, legtitkosabb félelmeit hívta elő belőle: a csalódástól, az árvaságtól, az erőszaktól való félelmeket. Kölyökkorában ez a szó jobban fájt neki, mint az apjától kapott, valamennyi pofon együttvéve. Ám Des kinőtt a kölyökkorból. Az elmúlt öt év folyamán megtanult közömbösen reagálni úgy erre a névre, mint az összes többi, aljas sértésre, amelyet az apja valaha is a fejéhez vágott.

– Erre nekem nincs időm – morogta halkan –, dolgoznom kell!

A jobb kezével kirántotta a hidraulikus ütvefúrót Gerd kezéből, és a baljával ellökte magától az idősebb bányászt. Az ittas férfi hátratántorodott, a sarka beakadt egy sziklába, amitől hanyatt zuhant. Dühösen hörögve állt fel, ökölbe szorította a kezét, és felkiáltott:

– Úgy látom, túl régen halt meg az apád! Szükséged van valakire, aki újra megtanít a jó modorra!

Gerd részeg volt, de nem ostoba. Pontosan tudta, hogy kettejük közül Des a fiatalabb, a magasabb, az erősebb. Viszont azzal is tisztában volt, hogy kiszemelt áldozata mostanra már hat órát dolgozott az ütvefúróval. Dest tetőtől talpig vastag mocsokréteg borította, és a verejtéke már az összes ruháját átáztatta. Ezzel szemben Gerd kezeslábasa tiszta maradt, ráadásul egyetlen izzadságfolt sem sötétlett rajta. Nyilvánvalónak tűnt, hogy már a műszak kezdete óta készült a verekedésre. Kényelmesen elüldögélt valahol, és kivárta, hogy leendő ellenfele kifárassza magát.

Ám Desnek eszébe sem jutott megfutamodni. Elhajította Gerd fúróját, széles terpeszbe ugrott, berogyasztotta a térdét, és kissé széttárva maga elé emelte mindkét karját.

Gerd előrelendült, és gyilkos erejű jobbegyenest indított. Des tökéletes időzítéssel felrántotta a balját, nyitott tenyérrel elkapta Gerd öklét, és ügyesen letompította az ütés erejét. Ezalatt a jobbjával felnyúlt, megragadta Gerd csuklóját, majd hirtelen lehajolt, és mialatt maga felé rántotta az ellenfelét, vállát a férfi hasába taszította. A mozdulatsor betetőzéseképpen megrántotta Gerd csuklóját, és az ellenfele saját lendületét felhasználva átdobta a derekán az idősebb bányászt. Gerd megpördült a levegőben, és hatalmas puffanás kíséretében a hátára esett.

Az összecsapás ebben a másodpercben véget is érhetett volna. Des kapott a sorstól egy fél másodpercet, hogy rátérdeljen az ellenfelére, kiszorítsa belőle a szuszt, és addig verje a fejét, amíg a részeg alak elveszíti az eszméletét. Csakhogy ebben a pillanatban túlerőltetett, kifáradt izmai görcsbe rándultak, és késéles fájdalom hasított a hátába. Az ösztöneinek engedelmeskedve felegyenesedett, mindkét kezével hátrakapott, és fojtott hangon nyögdécselve nyomkodta-markolászta a gerince két oldalán lefutó, vaskos izomkötegeket. Így aztán Gerdnek maradt annyi ideje, hogy lélegzethez jusson, félreguruljon és talpra vergődjön.

Des is összeszedte magát, és ismét támadóállásba ugrott, de közben hangosan felszisszent. Gerd felnézett, meglátta a fájdalomtól eltorzult arcot, mire gúnyosan felkacagott, és felkiáltott:

– Szaggat, mi, kölyök? Kellett neked leállnod verekedni egy hatórás műszak végén! Több eszed is lehetett volna! De most már késő!

Azzal ismét rohamra indult. Ezúttal nem szorította ökölbe a kezét, hanem ellenkezőleg, széttárta és kimeresztette az ujjait, hogy megragadja Des ruháját, vállát vagy karját, és azzal egyenlítse ki a fiatalabb férfi magasságából fakadó fölényt, hogy a közvetlen közelébe kerül. Des megpróbált elhátrálni előle, de fáradt lába túlságosan elnehezült, így csak lassan tudott mozdulni. Hirtelen egy erős kéz markolt a derékszíjába, egy másik az ingébe, aztán Gerd egyszerűen eldobta magát, és mialatt elzuhant, őt is magával rántotta.

Egymásba kapaszkodva birkóztak, ide-oda gurulva, ádázul küzdöttek az üreg egyenetlen, kemény sziklapadozatán. Az idősebb bányász Des mellkasába fúrta az arcát, így a fiatal férfi nem tudta sem lefejelni, sem kellő erővel megütni őt. Gerd baljával továbbra is elszántan markolta Des derékszíját, ám a jobbja szabaddá vált, és vaktában arrafelé csapott, ahol ellenfelének arcát sejtette. Des arra kényszerült, hogy ellentámadás helyett a karját Gerd könyökére fonja, és leszorítsa azt. A két férfi kölcsönösen lefogta egymást, mindketten hörögvevicsorogva rángatóztak és szitkozódtak, de egyikük sem tudta megütni a másikat.

Miután a lábukat sem használhatták, a stratégia és az ügyesség mit sem ért. Összecsapásuk a testi erő és a kitartás próbájává vált. Des megkísérelte a hátára fordítani Gerdet, ám minden ízében sajgó teste elárulta őt. A tagjai elnehezültek és elgyengültek, ezért nem tudták kifejteni a szükséges emelőerőt. Így aztán Gerd fölénybe került. A felsőtestét oldalra csavarva, egy erőteljes rántással kiszabadította a jobbját, mialatt a képét továbbra is Des mellkasába temette, hogy az ellenfele ne tudjon hozzáférni.

Des már nem volt ilyen szerencsés… Nem rejthette el, és nem védhette az arcát. Gerd ezúttal is lesújtott, de a kezét most más módon szorította ökölbe. Négy ujját szorosan a tenyerébe vájta, ám a hüvelykjét mereven előrenyújtotta, hogy azzal találja el ellenfele szemét. Ám néhány centivel elvétette, így a kemény, bütykös ujj Des arcának közepébe fúródott.

Eltartott néhány pillanatig, mire Des rájött, hogy mi történik. A hatórás műszak nem csupán a testét, de az agyát is kifárasztotta. A gondolatai lassan, nehézkesen forogtak. A második ütés előtt éppen csak félre tudta fordítani kissé a fejét, így a gyilkos hüvelykujj ezúttal sem a szemébe, hanem a halántékába csapódott.

Izzó harag öntötte el a lelkét. Az őrjöngő indulatok áradata úgy mosta el a kimerültségét és tompultságát, ahogyan a megáradt hegyi folyó a gátjait. Az agya szempillantás alatt kitisztult, a testét erősnek, a tagjait könnyűnek és rugalmasnak érezte. Máris elhatározta, hogy mit fog tenni, de ami ennél is fontosabb, teljes bizonyossággal tudta, hogy Gerd mire készül.

Képtelen lett volna megmagyarázni, hogy honnan tudta. Néha megtörtént vele, hogy előre látta az ellenfél következő lépését. Az ösztönei súgták – mondták volna mások, de Des úgy sejtette, hogy többről van szó. A rejtélyes eredetű megérzések túlságosan részletesek voltak, és túl sok szállal kapcsolódtak az adott helyzethez ahhoz, hogy az ösztönei sötét, ködös világából fakadjanak. Ő maga inkább egyfajta látomásoknak tartotta őket, rövid bepillantásoknak a jövőbe. És valahányszor bevillant az elméjébe egy-egy megérzés, teljes bizonyossággal tudta, hogy mit kell tennie, mintha egy láthatatlan, titokzatos hatalom irányította volna a cselekedeteit.

Így aztán tökéletesen felkészülve várta a következő csapást. Már annak érkezése előtt lejátszotta elméjében, hogy mi fog történni. Pontosan tudta, hogy mikor érkezik, és hová irányul. Ezúttal az előbbivel ellentétben nem jobbra, hanem balra, vagyis a lesújtó ököl felé fordította a fejét – és hatalmasra nyitotta száját.

Aztán tökéletes időzítéssel összezárta az állkapcsát, és iszonyú erővel ráharapott Gerd mocskos, durva bőrrel borított hüvelykujjára.

A részeg férfi felüvöltött, mialatt Des metszőfogai belemélyedtek az ujjába, könnyedén áthasították annak mozgatóizmait és inait, egészen a csontig. Des agyán átvillant a kérdés, hogy vajon képes lesz-e leharapni Gerd hüvelykjét, és a következő pillanatban – mintha csak a puszta gondolat idézte volna elő – az ujj leszakadt a tövéről.

Az üvöltések fájdalmas sikolyokká alakultak. Gerd kitépte magát Des fojtogató öleléséből, oldalra perdült, aztán ép baljával kétségbeesetten megmarkolta sérült jobbját, mialatt az ujjai közül sötétvörös vér bugyogott elő.

Des lassan feltápászkodott, majd többször kiköpött. Furcsa módon egyszerre érezte undorítónak és izgatónak a szájába került vér ízét. A testébe új erő költözött, mintha óriási energiák áramlottak volna végig az erein. Az ellenfelének minden harci kedve elszállt, most már azt tehetett vele, amit akart.

Gerd ide-oda gurult és vonaglott a padozaton, megcsonkított jobbját a mellkasához szorította, míg a baljával hol a levegőbe csapkodott, hol pedig a sérült kezét dajkálgatta. Hangosan nyögdécselt és zokogott, közben kegyelemért könyörgött, vagy éppen segítségért kiáltozott.

Des utálkozva csóválgatta a fejét. Gerd magának köszönhette azt, amit kapott. A kettejük küzdelme egyszerű ökölharcnak indult. A vesztes megúszta volna néhány véraláfutással és horzsolással, de komolyabb baja nem esett volna. Ám a részeg alak egy másik, magasabb szintre mozdította az összecsapást azzal, hogy megpróbálta megvakítani őt, és ő ennek megfelelően reagált. Des régen megtanulta, hogy verekedés közben sose emelje a tétet, sose változtasson élethalálharccá egy egyszerű verekedést, hacsak nem óhajtja súlyos sérülésekkel megfizetni ennek árát. És most már Gerd is megtanulta ezt a leckét.

A nehéz életkörülmények robbanékonnyá formálták Des természetét. Könnyen dühbe gurult, de nem volt az a fajta, aki a lelket is kitapossa magatehetetlen – vagy más módon védtelenné vált – ellenségeiből. Sarkon fordult, és anélkül, hogy visszanézett volna, kisietett az üregből, majd a főalagút felé vette az irányt, hogy beszámoljon a művezetőnek a történtekről, és keressen valakit, aki ellátja Gerd sérülését.

A következmények miatt egy pillanatig sem aggódott. Jól tudta, hogy az orvosok könnyedén viszszavarrják majd Gerd ujját, és ő maga sem kap súlyosabb büntetést, legfeljebb levonják két-három napi bérét. A Társaság nem nagyon törődött azzal, hogy mit művelnek az alkalmazottjai mindaddig, amíg a kortózisérc folyamatosan áramlott kifelé a bányából. A bányászok gyakran összeverekedtek, és a vállalat vezetése általában szemet hunyt az esetek felett, noha ez az összecsapás az átlagosnál súlyosabbra sikeredett – rövid volt, durva és kegyetlen.

Akárcsak az élet az Apatroson…

Második fejezet

Des a bánya és a telep között közlekedő csapatszállító sikló végében üldögélt. Zsibbasztó fáradtság telepedett rá, minden ereje elszállt. Nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy visszatérjen a barakkjába, végigvágja magát a priccsén, és aludjon egyet. Az adrenalin felszívódott a szervezetében, így a tagjai ismét elnehezültek, és kegyetlenül sajogtak. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és körülhordozta tekintetét a gép belsejében.

Hétköznapi esetben rajta kívül még húsz bányász zsúfolódott volna össze az utastérben, de most mindössze ketten tartózkodtak a fedélzeten: ő és a pilóta. A Gerddel vívott összecsapás miatt a művezető azonnali hatállyal felfüggesztette, és a telepre küldte a járattal.

– Kezdem unni ezt a dolgot, Des – magyarázta döntését a középkorú, agyonhajszolt férfi, mialatt rosszkedvűen ráncolgatta a homlokát.

– Egyre több a verekedés, és legfőbb ideje, hogy példát statuáljunk. Kitiltalak a bányából. Csak akkor jöhetsz vissza, ha Gerd felépült, és újra munkába állt!

Des tisztában volt azzal, hogy mi rejlik az ítélet mögött: egyetlen, árva kreditet sem fog keresni, amíg Gerd nem áll talpra. Ugyanakkor – magától értetődően – továbbra is fizetnie kell a szállásért és az ellátásért. Mindez azt jelentette, hogy minden egyes, tétlenséggel töltött nappal tovább növeli az adósságát, amelynek kifizetéséért oly elszántan küzdött.

Úgy számította, hogy négy-öt napba is beletelik, mire Gerd ismét a kezébe veheti a hidraulikus ütvefúrót. A szolgálatos bányaorvos vibroszikével lemetszette a seb környékén elhalt szöveteket, majd néhány csepp mesterséges izom segítségével viszszaragasztotta a helyére a leharapott ujjat. Ezenfelül a sebesült legfeljebb néhány koltoinjekciót és egy-két doboz olcsó fájdalomcsillapítót kaphatott. A baktakezelés természetesen egyetlen nap leforgása alatt helyrehozta volna, ám a bakta drága volt, és a Társaság nem szívesen pazarolta kreditjeit a betegek és sérültek gyógyítására. Így aztán csakis azoknak jutott az értékes folyadékból, akik rendelkeztek bányabiztosítással – márpedig Des biztosra vette, hogy Gerd nem kötött semmi ilyesmit.

A bányászok túlnyomó többsége sosem szállt be a vállalat biztosítási programjába. Elsősorban azért nem, mert sokba került. Már a szállásért, az ellátásért és a közlekedésért is sokat fizettek, és a legtöbben úgy gondolták, hogy a Társaság a biztosítási díj nélkül is éppen eléggé lefölözi kínkeservesen megkeresett kreditjeiket.

És a történet nem csupán a költségekről szólt. Úgy tűnt, hogy a bányában dolgozó nők és férfiak igyekeznek szépíteni vagy tagadni a valóságot. Mintha nem akarták volna elismerni, hogy halálos veszélyek leselkednek rájuk a felszín alatt, és a biztosítás megkötésével kénytelenek lettek volna szembenézni a szikár, dermesztően könyörtelen tényekkel.

Nem sok bányász érte meg a nyugdíjas éveit. Rengetegen vesztették életüket a föld alatti járatokban. A holttestük mindörökre ott maradt az omlásokban, vagy éppen szénné égett, amikor valaki véletlenül belefúrt egy robbanékony gázokkal teli üregbe. Ám a nyugdíjas bányászok sem élvezték sokáig a megérdemelt pihenést. A bánya megkövetelte azt, ami járt neki. A hatvanadik életévüket éppen csak betöltött bányászok úgy érezték magukat, és úgy is néztek ki, mintha már a kilencvenes éveiket taposnák. A gerincüket, izmaikat és ízületeiket iszonyatosan megviselte a nehéz fizikai munka, míg a belső szerveiket a levegőben keringő, mérgező részecskék tették tönkre, amelyek átjutottak a Társaság által beszerelt, silány minőségű légszűrőkön.

Amikor Hurst meghalt – természetesen nem volt biztosítása –, Des nem örökölt tőle mást, csupán a felgyülemlett adósságot. Az apja jóval több időt töltött ivászattal és szerencsejátékkal, mint bányászkodással. Hogy fizethesse kamrájának bérleti díját, illetve az étkezését, újabb és újabb kölcsönöket vett fel a Társaságtól, méghozzá olyan kamatra, amely a Külső Gyűrűt leszámítva mindenütt bűncselekménynek minősült volna. A tartozás nőttön-nőtt, hónapról hónapra, évről évre, de Hurst nem törődött vele. Egyedül nevelte fiát, akit nem szívelt, adósságcsapdába került, ráadásul olyan munkát végzett, amit gyűlölt. Megkeseredett, magába zárkózott, és már sok-sok évvel a halálos szívroham előtt feladott minden reményt, hogy egyszer maga mögött hagyhatja az Apatrost.

Des úgy sejtette, hogy az apja valószínűleg örült volna, ha a tudomására jut, hogy tetemes tartozása a fiára szállt, és őt is csapdába zárta.

A csapatszállító szinte hangtalanul siklott a kisbolygó lapos sziklákkal teli, kopár felszíne felett. Az utastérben csupán a hajtóművek fojtott zúgását lehetett hallani. Amikor Des kinézett az egyik oldalsó ablakon, nem látott mást, csupán egybemosódó, alaktalan, szürke foltokat, amelyek mintha hátrafelé száguldottak volna. A látvány valósággal megdelejezte a fiatal bányászt, aki mindennél jobban vágyott egy hosszú és mély, pihentető alvásra.

Így kapnak el majd mindenkit – mondta magának gondolatban. – A végkimerülésig dolgoztatnak. Eltompítják az agyadat, valósággal megbénítanak, amíg fel nem adod. Egészen addig hajszolnak, amíg elfogadod a sorsodat, és az egész életedet eltékozlod a kortózisbánya mocskában.

A csapda meglepően hatékonynak bizonyult. Könnyűszerrel beszippantotta, és rabul ejtette a Gerdhez és Hursthöz hasonló alakokat, de Des szilárdan megfogadta, nem hagyja, hogy a Társaság élete végéig fogságban tartsa őt.

Biztosra vette, hogy egy napon az utolsó kreditig ki fogja fizetni az apjától örökölt, irdatlan és nyomasztó tartozást, és mindörökre maga mögött hagyja a mostani életét. Határozottan érezte, hogy a társaival ellentétben ő maga nem erre a kisszerű, jelentéktelen sorsra, hanem fontos feladatokra, komoly célok elérésére született és ítéltetett. Teljes bizonyossággal tudta ezt, és ez a tudat adott erőt neki. Erőt adott, hogy tovább küzdjön és harcoljon, amikor néha, a lelke mélyén már-már feladta.

A sikló hátsó ülésén elterülve is megoldás után kutatott az elméjében. Felfüggesztették, így néhány napig nem dolgozhatott a bányában, de más módja is létezett annak, hogy valaki krediteket keressen. Des összeszedte minden megmaradt erejét, és felállt. A fémpadló folyton fel-le mozgott a talpa alatt, mialatt a gép hol emelkedett, hol pedig süllyedt, hogy igazodjon előre programozott, a talajtól számított másfél-két méteres utazómagasságához. Néhány pillanat alatt hozzászokott a sikló ritmikus ringásához, ekkor kissé tántorgó léptekkel végigsétált az ülések közötti, keskeny közlekedőfolyosón, végül megállt a műszerfal mögött ülő pilóta mellett. Nem ismerte a férfit, de hát a pilóták egyébként is ugyanúgy néztek ki, és ugyanúgy viselkedtek: a zordon, barátságtalan alakok képén örökösen olyan kifejezés honolt, mintha észbontó fejfájás gyötörte volna őket.

– Hahó! – köszönt Des, és a továbbiakban mindent elkövetett annak érdekében, hogy barátságosnak, de közönyösnek tűnjön. – Mi újság odahaza? Érkezett ma hajó az űrkikötőbe?

Egyetlen oka sem volt annak, hogy a pilóta akár a műszerfalra, akár a külső környezetre irányítsa a tekintetét és minden figyelmét. A bánya és a kolónia közötti, mintegy negyvenöt percig tartó utat a gépek sík terület felett, nyílegyenesen repülve tették meg. A pilóták a fedélzeti automatikára bízták a vezérlést, és néha még aludtak is egyet útközben. Ám ez az alak valamiért nem óhajtott Desre nézni, mialatt kegyeskedett válaszolni neki.

– Pár órával ezelőtt leszállt egy teherhajó – morogta kelletlenül. – Katonai gép, a Köztársaság flottájából.

– És vajon meddig marad? – érdeklődött mosolyogva Des.

A pilóta nem válaszolt, csupán felmordult, és utálkozva csóválta a fejét, mintha a világ legnagyobb ostobaságának tartotta volna a kérdést. Des tétován biccentett, majd visszabotorkált az utastér hátuljába, és ismét elfoglalta az előbbi helyét. Ő maga is ismerte a választ.

A kortózist elsősorban űrjárművek – úgy a kis vadászgépek, mint a hatalmas csatacirkálók – burkolatának, illetve személyi páncélok gyártásánál használták fel. És miután a Sith-ekkel vívott háború egyre hosszabbra nyúlt, a Köztársaságnak egyre több és több kortózisra támadt szüksége. Az utóbbi időben jószerével hetente érkeztek köztársasági teherhajók az Apatrosra. A következő napon máris folytatták útjukat, de addigra a rakterűket csordultig megtöltötte az értékes ásvány. Az indulásig a hajók személyzetének nem akadt semmi dolga. Des a múltbeli tapasztalatai alapján jól tudta, hogy a Köztársaság hivatásos tisztjei, illetve besorozott közkatonái szívesen űzik el kártyázással a tétlenül töltött órák unalmát. És azzal is tisztában volt, hogy ha valahol valakik kártyát vesznek a kezükbe, ott pénzt is lehet keresni…

Egymásba fűzte, és megropogtatta az ujjait, aztán úgy döntött, hogy az eddigi terveivel ellentétben egyelőre nem fekszik le aludni.

Mire a csapatszállító leszállt a telep határában, Des már szinte toporzékolt türelmetlenségében. Kiugrott a gépből, és a barakkja felé vette az irányt. Igyekezett feltűnés nélkül, nyugodtan lépkedni, de csak nagy nehézségek árán küzdötte le a késztetést, hogy rohanjon. A képzeletében megjelent egy kép, amelyen kreditektől duzzadó zsebű, köztársasági katonák ültek a telep egyetlen kocsmájának kártyaasztalai körül. Képtelen volt megszabadulni ettől a látomástól. Hiába űzte ki elméjéből, folyton visszatolakodott a gondolatai közé.

Ám a józan eszével pontosan tudta, hogy a sietségnek semmi értelme. Késő délutánra járt az idő, a rendszer központi napjának izzó korongja még jóval az északi látóhatár felett fénylett. Az éjszakai műszakban dolgozó bányászok ezekben a percekben ébredeztek, szedelőzködtek a barakkjaik mélyén. Közülük jó néhányan már betértek a kocsmába, hogy ott üssék el valamivel a járatok indulásáig hátralévő időt. Des úgy számította, hogy a következő két standard órában csak hatalmas szerencsével találhat magának üres ülőhelyet a kantinban, arra pedig jószerével esélye sincs, hogy odaférjen valamelyik kártyaasztalhoz. Ezt követően viszont beletelik néhány órába, mire a nappalos műszak bányászai beszállnak a csapatszállítókba, és hazatérnek, így őket már jócskán megelőzheti.

A barakkjába érve Des letépte magáról átizzadt, vastag koszréteggel borított kezeslábasát, átsietett a közös zuhanyzóba, majd a bőven zuhogó, langyos víz alatt lesúrolta magáról a bánya mocskát. Miután megtörölközött, tiszta ruhába öltözött, aztán kiszaladt az utcára, ahol ismét nyugalmat kényszerített magára, és lassú, kényelmes léptekkel elindult a városka másik végében álló kantin felé.

A tulajdonosa nem adott nevet a kocsmájának. Nem érezte szükségét, mert így is mindenki könynyűszerrel odatalált hozzá. Az Apatros a kisebbfajta világok közé tartozott, méretei tekintetében alig múlt felül egy saját légkörrel és némi őshonos növényzettel rendelkező holdat. Kevés hely akadt a felszínén, ahová az értelmes lények elmehettek: a bányatelep, a kolónia, míg a kettő között kopár, élettelen kősivatag terült el. A hatalmas bányatelepen nem csupán a kitermelés folyt, de ott működtek a finomítók és a feldolgozó üzemek is, amelyeket szintén a Társaság üzemeltetett.

Az űrkikötő is a bányatelep mellett kapott helyet. Naponta indultak kortózissal megrakott teherhajók a Magban keringő, gazdagabb világok felé, míg az érkező hajók felszerelést és ellátmányt hoztak. A gyengébb vagy idősebb alkalmazottak, akik nem bírták volna órákig tartani a nehéz fúrókat, a finomítókban, az ércfeldolgozó üzemekben vagy az űrkikötőben dolgoztak. Kevesebbet kerestek ugyan, mint a bányászok, de egészségesebb körülmények között végezték munkájukat, és általában tovább éltek, mint a felszín alatt gürcölő társaik.

De nem számított, hogy melyikük hol dolgozott, a munkaidő végén valamennyien ugyanoda tértek haza. A kolónia, ez a szegény, lepusztult település mindössze néhány tucat barakkból állt, amelyeket a Társaság építtetett, hogy szálláslehetőséget biztosítson a munkásainak. A kisbolygóhoz hasonlóan magát a telepet is Apatrosnak nevezték hivatalosan, de az itt élők csak a lekezelő és megvető „sárfészek” néven emlegették. A duracélból emelt, sötétszürke és viharvert barakkok nem csupán kívülről, de belül is ugyanúgy néztek ki. Az eredetileg átmeneti szálláshelyeknek szánt épületek az idők folyamán állandó otthonokká váltak. Valamennyi építményben négy, egymástól vékony fémfalakkal elválasztott szoba kapott helyet. Ezeket két emberre tervezték és méretezték, de gyakran megesett, hogy hárman, sőt négyen is laktak a parányi kamrákban. Néha egész családok osztoztak egy-egy ilyen helyiségen, hacsak közösen nem kerestek annyit, hogy megfizessék a nagyobb lakrészek felháborítóan magas bérleti díját.

A nyomorúságos, éppen csak egy apró ablakkal ellátott kamrák falaira felhajtható priccseket szereltek, egyetlen ajtajuk egy szűkös közös helyiségbe nyílt. A közös fürdőszobát a barakkon végigfutó, keskeny folyosó végébe építették. Az ajtók fülsértően nyikorogtak rosszul illeszkedő, kenőanyagot sosem látott forgópántjaikon. A nagyobb esőzések idején folyton beázó tetőket annyi helyen borították az utólagosan rájuk forrasztott javítófoltok, hogy az eredeti fémlemezeket jószerével látni sem lehetett. A kitört ablakokat hosszú szigetelőszalagcsíkokkal összefogatták, de sosem cserélték ki őket. Mindent ellepett a por, mert a munkába belefásult lakók közül kevesen törődtek azzal, hogy tisztán tartsák az otthonaikat.

A négyzet alaprajzú település egyenes határainak hossza nem haladta meg az egy kilométert, így húsz standard perc leforgása alatt akár kényelmesen sétálva is át lehetett vágni az egész kolónián. Az építmények vigasztalan egyformasága ellenére még az idegenek sem tévedtek el az Apatrostelepen. A barakkokat egyenes sorokba és oszlopokba, egymástól azonos távolságra telepítették, így egyforma szélességű és hosszúságú utcák – fentről nézve szabályos négyzetrácsot alkotó – hálózata alakult ki közöttük. Ezeket az utcákat senki sem nevezte volna tisztának, de az is tény, hogy sehol sem bűzölögtek szemétkupacok. A Társaság rendszeres időközönként eltakarította a háztartási hulladékot, miután egy, a mocsok miatt kirobbanó járvány kedvezőtlenül befolyásolta volna a termelést. Ugyanakkor a vállalat képviselői nem sokat törődtek a fertőzést nem terjesztő lomokkal, holott óhatatlanul azok is keletkeztek és felgyülemlettek a városkában. Így aztán lerobbant generátorok, rozsdamarta, kivénhedt gépezetek, horpadt fémlemezek és megviselt, kihajított szerszámok alkottak embermagas halmokat a barakkok közötti, keskeny sikátorokban.

Az egész telepen csupán két építmény akadt, amely többé-kevésbé elütött a többitől. Az egyik a Társaság által üzemeltetett bolt volt, az Apatros egyetlen boltja. Eredetileg ez is barakknak épült, de a belső válaszfalakat eltávolították belőle, a pricscsek helyére polcokat szereltek, és a közös fürdőt zárható raktárhelyiséggé alakították. A külső falon, a bejárat mellett fehér festékkel felmázolt számok jelezték a nyitva tartási időt. Az üzletben és annak közelében nyoma sem látszott reklámtábláknak vagy plakátoknak, amelyekkel a vásárlókat próbálták volna becsalogatni. Odabent csakis a legalapvetőbb cikkeket árusították, mindent botrányos árréssel. A boltosok készségesen adtak hitelt bárkinek, természetesen a Társaságra oly jellemző, vérlázító kamatokkal, mert a vállalat ezzel is biztosította, hogy eladósodott alkalmazottai még többet dolgozzanak.

A másik egyedi építmény, a kantin, a lehangoló külsejű barakkokhoz képest maga volt a külsőbelső építészet csodája. A városhatártól kétszázkétszázötven méterre állt, távol a poros, unalmasan egyforma utcák hálózatától. Mindössze három emelet magasságba nyúlt, de mert közel s távol csakis földszintes épületek akadtak, így is valósággal uralta a tájat. Nem mintha szükség lett volna erre a magasságra. A kantin belsejében minden a legalsó szinten kapott helyet. Az emeleteket csakis a látszat kedvéért húzatta fel Groshik, a neimoidi tulajdonos. A legalsó szint mennyezete felett a második és harmadik emelet voltaképpen nem is létezett. Odafent nem akadt más, csak a csupasz falak és egy a tetőbe épített, belülről megvilágított, lila üvegből készült kupola. A vendégtérben a jókora üveg félgömb színéhez illő, lila lámpák világították meg a halványkékre festett falakat. A látvány a Galaxis összes világán hivalkodónak és ízléstelennek számított volna, de az Apatros szürkeségében kétszeresen is annak hatott.

Groshik gyakran állította, hogy szándékosan alakította, festette ennyire rikítóra a kocsmáját, mert így akarta bosszantani a Társaság törtető és szívtelen tisztségviselőit. Ez a kijelentése népszerűvé tette őt a bányászok köreiben, ám Des gyanította, hogy a Társaság nem nagyon törődik az ilyesmivel. A vezetők felől Groshik olyan színűre mázolhatta a kocsmáját, amilyenre csak akarta mindaddig, amíg pontosan, hétről hétre leadta a vállalatnak járó százalékot.

Az Apatros húsz standard órából álló napját a bányászok két egyenlő részre osztották. Des és a nappalos műszak többi tagja 8.00-tól 18.00 óráig dolgozott, míg a váltótársaik 18.00-tól 8.00-ig. Groshik, hogy a lehető legnagyobb haszonra tegyen szert, kora délután, 13.00 órakor nyitott, és tíz teljes órán keresztül, megállás nélkül dolgozott. Ezzel a megoldással elérte, hogy még kiszolgálhatta az éjszakásokat, mielőtt azok munkába indultak, de elcsípte a bányatelepről hazatérő nappalosokat is. Hajnali háromkor bezárt, két órán keresztül rendet rakott és takarított, majd aludt hat órát, aztán másnap 11.00-kor felkelt, és kezdte elölről az egészet. A bányászok jól ismerték ezt a körfolyamatot; a neimoidi pontosság és megbízhatóság tekintetében hajszálnyival sem maradt le az Apatros fakósárga napja mögött, amely mindig ugyanabban a percben kelt fel, és ugyanabban a percben bukott le a horizont mögé.

Des még csak félúton járt a telep határa és a kantin bejárata között, amikor megütötte fülét a vendégsereg lármája. Tisztán hallotta a fülsértő zenét, a durva röhögéseket, az ordítva kiejtett szavakat és az üvegek csörömpölését. Már majdnem 16.00 óra volt. A nappalos műszakot csupán két óra választotta el a munkaidő végétől, de a kocsmát továbbra is szinte zsúfolásig megtöltötték az éjszakások, akik benéztek ide, hogy igyanak, vagy egyenek valamit, mielőtt beszállnak a csapatszállító siklókba, amelyek majd a bányához repítik őket.

A kocsmába érve Des gyakorlatilag egyetlen ismerős arcot sem látott maga körül; a nappalos és az éjszakai műszak tagjai ritkán keresztezték egymás útjait. A vendégek zöme emberi lény volt, de akadtak közöttük twi'lekek, sullustiak és cereaiak, sőt egy-egy rodiai is felbukkant a tömegben. A jelekből ítélve az éjszakás csapat jobban megtűrte soraiban a más fajok fiait, mint a nappalos társaság. A kocsmában nem dolgoztak sem pincérnők, sem pincérek, sem pedig táncosok, az egyetlen alkalmazott maga a tulajdonos volt. Ha valaki inni akart, szépen odaballagott a hátsó falnál húzódó pulthoz, és megrendelte az italát.

Des átnyomakodott a tolongó sokaságon. Groshik hamarosan észrevette őt, ekkor sietve lebukott a pultja mögé, és amikor újra megjelent, egy Gizer sörrel teli korsót tartott a kezében.

– Korán ideértél ma – állapította meg, mialatt tökéletes időzítéssel az érkező Des elé koppantotta a korsót. A fiatal bányász a nagy zsivajnak köszönhetően alig értette az üdvözlésnek szánt szavakat. Groshik amúgy is furcsán, csikorogva-recsegve beszélt, mintha a torka legmélyén képezte volna a hangokat.

A neimoidi kifejezetten kedvelte őt, noha Des nem igazán értette, hogy miért. Talán azzal vívta ki magának a kocsmáros rokonszenvét, hogy gyakorlatilag a szeme előtt nőtt fel, vagy a neimoidi egyszerűen csak sajnálta őt, amiért neki kellett megfizetnie az apja vétkeiért. Mindenesetre kettejük között létezett egy hallgatólagos egyezmény: Desnek sosem kellett fizetnie azért az italért, amit Groshik kérés nélkül, a saját jószántából töltött neki. Ezúttal is hálásan elfogadta az apró adományt. Egyetlen húzásra lezúdította kiszáradt torkán a sört, majd visszacsapta a pultra a korsót.

– Összerúgtam a port Gerddel – válaszolta komoran, és bal kézfejével megtörölte a száját. – Leharaptam az egyik ujját, mire a művezető hazazavart.

Groshik oldalra billentette a fejét, és a fiatal férfire szegezte hatalmas, vöröslő szemét. A kétéltűekéhez hasonlatos arcán ülő kifejezés nem változott, de a válla aprókat remegett. Des elég jól ismerte a kantinost ahhoz, hogy tudja, ezekben a pillanatokban jókat derül magában.

– Nekem tisztes cserének tűnik – jegyezte meg nagy vidáman Groshik, és ismét teletöltötte a korsót.

Des a második adagot már az előzőnél jóval lassabban iszogatta. A neimoidi ritkán hívta meg egynél több körre, és ő nem akart visszaélni a tulajdonos nagylelkűségével.

Megfordult, és a vendégekre fordította a figyelmét. Könnyűszerrel kiszúrta a köztársasági látogatókat, akik a Flotta, ropogósra keményített, tökéletesre vasalt egyenruháját viselték. Ezek az illetők nem csupán a ruhájuk miatt tűntek ki a sokaságból. A derekukat szálfaegyenesen kihúzva ültek vagy álltak, míg a bányászok általában mélyen előregörnyedtek, mintha hatalmas súlyok nyomták volna a vállukat.

A bejárattól balra eső fal mentén a belső tér egy részét kötélkorlát választotta el a többitől. A kantinnak ehhez a részéhez Groshiknak nem volt az égvilágon semmi köze. A Társaság engedélyezte ugyan a szerencsejátékot az Apatroson, de csakis úgy, hogy maga a vállalat üzemeltette és ellenőrizte az asztalokat. Ezt a döntésüket hivatalosan azzal indokolták, hogy így akarják elejét venni a csalásnak, de mindenki tudta, hogy a vállalat tisztviselői valójában a játékosokat akarják kordában tartani. Nem vették volna jó néven, ha valamelyik alkalmazottjuk nagyot kaszál egy szerencsés éjszakán, és egyszerre kifizeti az összes tartozását. Ezzel párhuzamosan, a legnagyobb tétek megszabásával a Társaság gondoskodott arról, hogy jobban megérje a bányában dolgozni, mint szerencsejátékot játszani.

A nevezetes sarokban a Köztársasági Flotta négy tagja már javában kártyázott úgy tíz-tizenkét bányásszal. Egy a zubbonyának hajtókáján őrmesteri rangjelzést viselő, twi'lek hölgy pazaakot játszott. A szabakk asztalnál egy fiatal zászlós fennhangon magyarázott valamit a körülötte ülőknek, holott jól láthatóan senki sem áldozta rá a figyelmét. Két további tiszt – két emberi lény, egy nő és egy férfi – foglalt helyet ugyanennél az asztalnál. A nő hadnagyi rangban szolgált, míg a férfi zubbonyának gallérján hajóparancsnoki rangjelzések villogtak a lila lámpák szűrt fényében. Des nyomban gyanította, hogy a kortózisért érkezett köztársasági teherhajó parancsnoki karát látja.

– Látom, észrevetted a toborzókat – állapította meg fojtott hangon Groshik.

A Sith-ek ellen vívott háború hosszúra nyúlt – a hivatalos szervek szerint csupán egy sor jelentéktelen összecsapás történt, de mindenki tudta, hogy valójában háború dúl a Galaxisban –, és a köztársaságiak kétségbeesetten próbálták feltölteni a csaták során megritkult soraikat. A Flotta parancsnokai valamilyen oknál fogva úgy hitték, hogy a Külső Gyűrű lakói tódulni fognak a zászlójuk alá. Valahányszor egy-egy köztársasági hadihajó leszállt az Apatroson, a tisztjei megpróbáltak begyűjteni néhány újoncot. Meghívták a bányászokat egy körre, aztán az ital ürügyén beszélgetést kezdeményeztek. Általában a katonák dicsőséges és hősi életéről regéltek, néha pedig a Sith-ek durvaságára és kegyetlenségére játszottak. Máskor a jobb élet ígéretével kecsegtették a hallgatóságukat. Mindenesetre mindig barátságot és együttérzést színleltek a helyiek iránt, abban a reményben, hogy néhányukat megnyerik az ügyüknek.

Des élt a gyanúperrel, hogy a Flotta tisztjei külön jutalomban részesülnek valamennyi újonnan toborzott katonáért, akit csellel-fortéllyal rávesznek arra, hogy aláírja a szerződést. Ám azt is sejtette, hogy a tisztek az Apatroson aligha fognak sikerrel járni. A Köztársaság nem örvendett különösebb népszerűségnek a Külső Gyűrűben. Az itteni népek

– természetesen Des is – jól tudták, hogy a gazdag Magvilágok lakosai könyörtelenül kizsákmányolják az Apatroshoz hasonló, védtelen és katonailag gyenge világokon élőket. Ellenben a Sith-ek számtalan irántuk rokonszenvet érző, míg a Köztársaságot szívből gyűlölő teremtményt találtak idekint, a civilizált űr peremvidékén. Többek között ez volt az oka annak, hogy a Sith seregek létszáma napról napra gyarapodott, és a háború egyre hosszabbra nyúlt.

Ugyanakkor a Magvilágokkal szembeni ellenérzéseik dacára az itteni lakosok talán felcsaptak volna katonának, ha a Köztársaság nem követte volna betűhíven a törvényeket. Ha valaki azt remélte, hogy a flotta vagy a hadsereg kötelékébe belépve kimenekülhet a Társaság karmaiból, kínos meglepetésben részesült. Hiába harcolt a Galaxist rémuralommal fenyegető, egyre inkább erőre kapó Sith-ek ellen, továbbra is fizetnie kellett a törlesztőrészleteit. Ha valaki tartozott egy törvényesen működő vállalatnak, a Köztársasági Flotta letiltotta a járandóságait, amíg nem egyenlítette ki az adósságát. Így aztán kevés munkás lelkesedett a gondolatért, hogy beszálljon egy háborúba, és még egy árva kreditet se keressen.

A bányászokat általában bosszantotta, hogy a rangidős tisztek folyton magukhoz édesgetik a tapasztalatlan fiatalokat, és megpróbálják rávenni őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Velük ellentétben Dest hidegen hagyta, hogy mit művelnek a köztársaságiak. Úgy döntött, hogy akár reggelig hallgatja a fecsegésüket, ha közben nem hagyják abba a kártyázást; készséggel megfizeti ezt az árat, ha cserébe megkaparinthatja a kreditjeiket.

A mohósága alighanem kiült az arcára, legalábbis Groshik észrevett rajta valamit, és megkérdezte:

– Szerinted van arra esély, hogy ezek a népek küldték rád Gerdet, mert azt akarták, hogy korán ideérj?

– Képtelenség – válaszolta a fejét csóválva Des. – Véletlen egybeesés, ez minden. Ezúttal mivel szédítik a jónépet? A Köztársaság dicsőségével?

– Felhívják a figyelmünket a Sötét Testvériség borzalmas tetteire – válaszolta semleges, óvatos hanghordozással a neimoidi. – De nem boldogulnak valami fényesen.

A kantin tulajdonosa mindig megtartotta magának a véleményét, ha a politikára terelődött a szó. Felőle a vendégei arról beszélhettek, amiről csak akartak, és nem számított, hogy mennyire szenvedélyessé vált a vita, Groshik sosem hajlott arra, hogy állást foglaljon.

– Árt az üzletnek – magyarázta egyszer Desnek. – Egyetértesz valakivel, és az illető a barátod lesz az éjszaka hátralévő részére. De ha ellentmondasz nekik, hetekre meggyűlölnek.

A neimoidiak a kiváló üzleti érzékükről váltak híressé a Galaxisban, és Groshik is rendelkezett ezzel a tulajdonsággal.

A következő pillanatban egy bányász tolakodott a pulthoz, és nagy hangon italt rendelt. Amikor Groshik elment, hogy kiszolgálja az illetőt, Des megfordult, és ismét a kártyasarokban zajló eseményekre fordította a figyelmét. A szabakk-asztalnál egyetlen szabad hely sem akadt, így továbbra is a tétlen szemlélő szerepére kényszerült. Több mint egy standard órán keresztül tanulmányozta tisztes távolságból a jövevényeket; különösen a tiszteket tartotta szemmel. A hivatásos katonák általában jobban játszottak, mint a besorozott vagy éppen toborzott közlegények – talán éppen azért, mert sokkal több kredit csörgött a zsebükben, mint az alattasaiknak.

Az Apatroson a Bespin Standard Szabakk egyik változata dívott. A játék alapja egyszerűbb már nem is lehetett volna: huszonhárom pontot érő vagy ahhoz közeli lapkombinációkat, úgynevezett „kezet” kellett összeállítani. A lapok összértéke lehetett huszonháromnál kevesebb, de ha valaki többet gyűjtött össze, azonnal veszített. A játékos minden egyes leosztásnál vagy megtartotta a lapjait, vagy passzolt. Ha valaki tartotta a tétet, kapott egy új lapot, és vagy eldobott egyet, vagy lerakta a közös mezőre, hogy zárolja az értékét. A játékosok minden kör végén teríthettek, ilyenkor a társaik is kötelesek voltak felfedni a lapjaikat. A legjobb kombináció nyerte a köralapot. Ha valaki többet gyűjtött huszonháromnál, vagy kevesebbet mínusz huszonháromnál, azt a többiek „kibombázták”, vagyis büntetést fizetett. És ha valakinek sikerült öszszeállítani egy huszonhárom pontot érő kezet, vagyis egy tiszta szabakkot, nem csupán a kör-, hanem a szabakk-alapot is megnyerte. Ám a játékba iktatott véletlenszerű váltások jóvoltából – amikor is a lapok hirtelen értéket cseréltek –, és mert a játékosok túl korán terítésre kényszeríthették társaikat, a tiszta szabakkot rendkívül nehezen lehetett elérni.

A szabakk több volt egyszerű szerencsejátéknál. Nem csupán a szerencséről, de a stratégiáról és a stílusról is szólt. A jó játékosnak tudnia kellett, hogy mikor blöfföljön, és mikor vonuljon vissza, tudnia kellett alkalmazkodni a folyton változó lapokhoz. Egyesek túlontúl óvatosan játszottak, még akkor is csak a minimális téttel emeltek, ha történetesen jó lapokat hoztak össze. Mások túl erőszakosan nyomultak, folyton megpróbálták észbontó tétek tartására kényszeríteni a többieket, holott gyenge kombináció lapult a kezükben. Des tisztában volt azzal, hogy szinte mindenkin meglátszanak a természetes hajlamai, ha valaki tudja, hogy milyen jeleket keressen.

Például a zászlós szemlátomást a kezdők közé tartozott. Az értéktelen kezeket is megtartotta, ahelyett hogy kiszállt volna. Folyton üldözte a szerencsét, nem elégedett meg a köralap megnyeréséhez elegendő lapokkal. Mindig a tökéletes kombinációt akarta összegyűjteni, hogy megszerezze a szabakkalapot, amely addig gyarapodott körről körre, amíg valaki megnyerte. Az elhibázott stratégia eredményeképpen többször is vagy besokallt, vagy mínuszba szaladt, így büntetést kellett fizetnie. Ám a kudarcok sem szegték kedvét, és nem térítették jobb belátásra. Azok közé a játékosok közé tartozott, akiknek több a kreditjük, mint a józan eszük – és ez a helyzet tökéletesen megfelelt Desnek.

Ahhoz, hogy valaki kiváló szabakk-játékos legyen, tudnia kellett, hogyan irányítsa a játékot. Des hamarosan felismerte, hogy a köztársasági parancsnok pontosan ezt teszi. A középkorú férfi tudta, hogy mikor emeljen nagyot, így kényszerítve ellenfeleit a nyerő lapjaik eldobására. És azt is tudta, hogy mikor kell apránként emelnie a tétet, ezzel csábítva folytatásra a többieket, holott azoknak passzolniuk kellett volna. A saját lapjai miatt nem sokat aggódott. Szemlátomást tisztában volt azzal, hogy miben rejlik a szabakk titka: kikövetkeztette, hogy mit gyűjtöttek a többiek, miközben a saját lapjait illetően félrevezette őket. Az ellenfelei általában csak azután jöttek rá, hogy mekkorát tévedtek, miután kölcsönösen felfedték lapjaikat, és a parancsnok elégedetten gereblyézte maga elé ujjaival a köralapot.

Des elismerte magában, hogy a férfi kitűnően játszik, sokkal jobban, mint az átutazó köztársaságiak túlnyomó többsége. Noha a modora nyájasnak tűnt, az egyes leosztások végén könyörtelenül besöpörte a nyereményt. Ám Desnek valamiért kellemes érzései támadtak; néha bizonyosan tudta, hogy nem veszíthet. Most is biztosra vette, hogy nyerni fog, méghozzá komoly összeget…

Az asztalnál ülő bányászok egyike felmordult.

– A következő körben enyém lett volna a szabakkalap – jelentette ki, és rosszkedvűen megrázta a fejét, majd a parancsnokra pillantva hozzátette:

– Szerencséjük, hogy maga éppen most terített!

Des tudta, hogy nem a szerencsén múlott. A bányász annyira izgult, hogy idegességében izgettmozgott a székén, így akinek volt egy csepp esze, az láthatta rajta, hogy nagy értékű kézre, valószínűleg éppen szabakkra hajt. A parancsnok természetesen felfigyelt az árulkodó jelekre. Véget vetett a leosztásnak, és a gyökerükig visszanyírta a másik játékos esélyeit és reményeit.

– Részemről ennyi volt – közölte még a bányász, és elnyomakodott az asztaltól –, nincs több kreditem.

– Ugy tűnik, eljött a pillanat – suttogta halkan Groshik, mialatt elsietett Des háta mögött. – Sok szerencsét!

Ezen az estén nem lesz szükségem szerencsére – bölcselkedett magában a fiatal férfi. Átvágott a vendégtéren, majd lábát a nanoselyem kötél felett átemelve belépett a kártyasarokba.

Harmadik fejezet

Des a szabakk-asztalhoz ballagott, majd kurta kézmozdulattal jelzett a Béta-4 típusú CardSharknak, hogy ő is kér lapot. A Társaság inkább droidokra bízta az osztó szerepét, mintsem emberekre. A gépek nem kértek fizetést, és egy mégoly ravasz játékos sem vehette rá őket csalásra.

– Beszállok! – közölte fennhangon Des, és elfoglalta a megüresedett széket.

A pontosan vele szemben ülő zászlós hosszú, hangos füttyöt hallatott, és elismerő hangsúllyal megjegyezte:

– Ezt nevezem, barátom! Te aztán szép nagyra nőttél! Milyen magas vagy? Egy-kilencven? Egykilencvenöt?

– Pont két méter – választolta Des anélkül, hogy a nagyszájú alakra nézett volna. Becsúsztatta a vállalati hitelkártyáját az asztalba épített leolvasóba, és beütötte a személyi kódját. A beszálló összeg nyomban hozzáadódott a tartozásához, és a CardShark engedelmesen odatolt elé egy halom zsetont.

– Sok szerencsét, uram – recsegte szenvtelen géphangján a droid. A zászlós tovább fürkészte Dest, alaposan meghúzta a korsóját, végül felkacagott, és részben ámuldozva, részben gúnyosan kijelentette:

– Huh, cimbora, ti aztán szép nagyra nőttök idekint, a Gyűrűben! Nem lehet, hogy valójában egy vuki vagy, akit valaki csupaszra borotvált a beugratás kedvéért?

Néhány játékos felnevetett, de gyorsan elhallgattak, mert észrevették, hogy Des arcizmai megfeszülnek a sértő és sikerületlen tréfa hallatán. A zászlós leheletéből messziről is érezni lehetett a koréliai sör szagát – ugyanazt a szagot, ami akkor csapta meg Des orrát, amikor néhány órával korábban Gerd kötekedni kezdett vele.

– Ugyan már, fiam! – szólt oda a fiatal bányásznak békítő szándékkal a parancsnok, és ezzel, ahogyan az imént, játék közben, ismét átvette az irányítást az asztal felett. A középkorú férfiből csak úgy áradt a higgadt tekintély, mint az ebédlőasztalnál ülő és a családi veszekedést uraló családfőből. – A zászlós úr nem akarta megbántani! Netán nem képes lenyelni, ha viccelődnek magával?

Des az egyetlen valódi ellenfelére pillantott, barátságosan mosolyt erőltetett az ábrázatára, és megenyhülve válaszolt:

– Zsebre teszem én, ha piszkálnak, jó uram! De inkább a kreditjeiket szeretném zsebre tenni!

Rövid szünet következett, aztán mindenki egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülésében. A parancsnok jókedvűen kuncogott, és ismét elmosolyodva megszólalt:

– Méltányolom az őszinteségét, fiam! Hát akkor rajta, vágjunk bele! Des óvatosan kezdett. Visszafogottan játszott, és gyakran passzolt.

Az alacsony tétek miatt az egy-egy körben felgyülemlett összeg amúgy sem haladta meg a száz kreditet. Mivel a játékosok leosztásonként öt kredittel szálltak be, és további két kredit kezelési költséget fizettek a Társaságnak, az egyes köralapok alig fedezték a játékkal járó kiadásokat. A trükk lényege abban rejlett, hogy éppen csak annyi köralapot kellett megnyerni, hogy valaki elüldögélhessen az asztal mellett, és esélye legyen megszerezni a folyton gyarapodó szabakk-alapot.

Röviddel azután, hogy Des játszani kezdett, a hadnagynő megpróbált szóba elegyedni vele.

– Megfigyeltem, hogy az emberi fajhoz tartozó bányászok többsége kopaszra borotválja a fejét… – mondta bizalmaskodó hanghordozással.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Nem borotváljuk a fejünket – válaszolta Des. – Kihullik a hajunk, mert túl sokat dolgozunk odalent, a bányában. Sokszor csapágyasra hajtjuk magunkat.

– Úgy érti, a túlerőltetéstől van? – A nő meglepetten pislogott.

– A szűrők nem szedik ki az összes szennyező anyagot a levegőből – magyarázta közönyös hanghordozással Des, és az arca sem tükrözött keserűséget vagy másféle érzéseket. A légszennyezés a bányászok mindennapi életének szerves részét képezte. – A különféle vegyi anyagok megmérgeznek minket. Gyakran megbetegszünk, a hajunk kihullik. Elméletileg bizonyos időközönként néhány nap szabadságra kéne mennünk, de mióta a Társaság szerződést kötött a Köztársasági Flottával, a bányák szakadatlanul üzemelnek. Így aztán minket lassan megölnek a mérgek, hogy a maguk hajóinak raktere tele legyen, amikor továbbindulnak innen.

A rövid szónoklat csírájában fojtott el minden további faggatózást. A játékosok hosszú ideig hallgatagon játszottak. Des másfél óra leforgása alatt eleget keresett ahhoz, hogy a pénzénél legyen az este hátralévő részében, de még csak most kezdett belemelegedni. Bedobta az újabb alapot és a Társaságnak járó sápot, majd így tett az asztalnál ülő további hét játékos is. A droid két lapot osztott valamennyiüknek, és kezdetét vette az újabb kör. Ketten éppen csak belepillantottak a kártyáiba, és máris passzoltak. A zászlós is szemügyre vette a lapjait, aztán betolt annyi zsetont, hogy játékban maradhasson. Des nem lepődött meg. A fiatal férfi ritkán dobta el a lapjait, még akkor is, ha azok alig képviseltek némi értéket.

Aztán a zászlós gyorsan lecsapta az egyik lapját a közös mezőre. A játékosok minden egyes körben lerakhatták az elektronikus kártyák valamelyikét, így zárolták annak értékét arra az esetre, ha a kör végén váltás következne.

Des lassan csóválgatta a fejét; csak a tapasztalatlanok vagy a bolondok helyezték tartalékba a jónak ítélt lapjukat, amelyet aztán már nem dobhattak el. Ő maga jobban szerette, ha van választási lehetősége. Hanem a zászlós szemlátomást rövidtávra tervezett. Nem látott tovább az orra hegyénél, ami magyarázattal szolgált arra, hogy miért bukott máris több száz kreditet ezen a napon.

Des megnézte a saját lapjait, és úgy döntött, hogy tartja a tétet. A másik öt játékos passzolt, így csak ők ketten küzdöttek tovább. A CardShark újabb kört osztott. Des lenézett, és meglátta, hogy egy Kitartást kapott, egy alakos kártyát, amelynek értéke mínusz nyolc pontot képviselt. Összesen hat pontot érő kombináció lapult a kezében, ami szörnyen gyengének minősült.

A józan esze azt súgta, hogy szálljon ki, mert ha nem következik be váltás, neki vége. Ám Des tudta, hogy lesz váltás. Ugyanolyan biztosan tudta, mint nemrégiben azt, hogy melyik pillanatban hol lesz Gerd lesújtó ökle és hüvelykujja. Ritkán fordult elő vele, hogy egy-egy röpke másodpercre bepillantást nyert a jövőbe, de már régen megtanulta, hogy jól jár, ha a döntéseinél figyelembe veszi a látomásait, így aztán betolt néhány zsetont, és a zászlós is tartotta a tétet.

A CardShark középre húzta a színes műanyag korongokat, és hirtelen villogni kezdett a jelzőtáblája. Az asztal lapjába süllyesztett, tenyérnyi képernyő szaporán váltogatta a színét. A kék azt jelentette, hogy nincs váltás, valamennyi kártya megőrzi az eredeti értékét. A vörös váltást jelentett. Ilyenkor a rendszer korlátozott hatósugarú rádiójelet bocsátott ki, amitől a játékosok egy-egy lapja véletlenszerűen megváltoztatta az értékét. A jelző kék és vörös színe egyre gyorsabban váltogatta egymást, míg végül összemosódtak, és az emberi szem már csak valami lilás fényű villózást látott az apró monitoron. Aztán a váltások lassulni kezdtek, így a játékosok újra meg tudták különböztetni egymástól a színeket: kék, vörös, kék, vörös, kék, vörös… végül a jelző a vörösön állapodott meg.

– Tudtam! – kurjantott fel mérgesen a zászlós. – Mindig ez van! Ahányszor jó lapjaim vannak, mindjárt jön az az átkozott váltás!

Des tudta, hogy az ellenfelének nincs igaza. A váltás esélye mindig is ötven-ötven százalék volt, teljességgel véletlenszerűen. Senki sem tudta sem kiszámítani, sem megjósolni, hogy lesz-e váltás a kör végén, vagy sem – leszámítva azokat, akiknek néha ugyanolyan megérzései támadtak, mint neki.

A kártyák felvillantak, mialatt felvették az új értéküket, aztán Des ismét felkapta a lapjait. A Kitartás eltűnt, egy sima hetes került a helyére. A kombináció összértéke így már huszonegyre rúgott. Nem éppen tiszta szabakk, de erős, ütőképes kéz. Mielőtt a CardShark leosztotta volna a következő kört, Des a színükkel felfelé az asztalra csapta kártyáit, és kijelentette:

– Huszonegyem van!

A zászlós utálkozva elhajította a lapjait, és felhorkant:

– Nekem meg megint bomba jutott!

Des nyugodt mozdulatokkal felszedte a köralapot, képező zsetonokat, mialatt a fiatal altiszt szitokszavakat mormolva befizette a büntetést a szabakk-alapba, amelyben már vagy ötszáz kredit gyűlt össze.

Ekkor felállt az egyik bányász, és sajnálkozva közölte:

– Ennyi volt, lányok, fiúk, mennünk kell! Húsz perc múlva indulnak az utolsó siklók.

A többi bányász zúgolódva és hangos nyögéseket hallatva ugyan, de szintén feltápászkodott, aztán a csapat elindult a kijárat felé. A zászlós végignézte, amint elhagyják a kantint, majd Deshez fordult, és kíváncsian megkérdezte tőle:

– Te nem mész velük, nagy ember? Mintha az előbb arról panaszkodtál volna, hogy sosem kaptok szabadnapot!

– Én a nappali műszakban dolgozom – felelte Des. – Ezek a srácok az éjszakaiban.

– És hol vannak a társai? – érdeklődött a hadnagy, és látszott rajta, hogy azért teszi, mert így szeretné elejét venni a további ellenségeskedésnek.

– Szépen eltűnt a tömeg – tette hozzá, mialatt baljával körbemutatott a helyiségen, amelyben nem maradtak mások, csak a teherhajó legénysége. A köztársasági katonák meglátták az üres helyeket a kártyaasztalok mellett, és többen is úgy döntöttek, hogy beszállnak a játékba.

– Hamarosan itt lesznek – válaszolta kelletlenül Des. – Én egy kicsit korábban végeztem ma.

– Valóban? – kérdezte elnyújtva a hölgy, közben rejtélyes képet vágott, mintha sejtette volna, hogy a fiatal férfi miért hagyta el a bányát a munkaidő vége előtt.

– Parancsnok úr! – szólalt meg az egyik katona, aki ebben a pillanatban lépett az asztalhoz. – Nem bánja, ha csatlakozunk?

A parancsnok Desre pillantott, és mosolyogva válaszolt:

– Nem szeretném, ha újdonsült ismerősünk azt hinné, hogy a fél Köztársaság összefogott ellene. Ha elfoglaljuk valamennyi széket, hová fognak ülni a barátai, miután megérkeznek? Ha minden igaz, bármelyik percben befuthatnak.

– De most még nincsenek itt – jelentette ki Des –, és nem a barátaim. Üljenek le nyugodtan!

Azt már nem tette hozzá, hogy a nappali műszak bányászai valószínűleg amúgy sem csapódnának oda hozzájuk. Valahányszor a társai meglátták őt a kártyasarokban, általában elment a kedvük a játéktól. Nem szívesen mérték össze vele a tudásukat és a szerencséjüket, mert általában minden kreditjükből kiforgatta őket.

A biztató szavak elhangzása után az üres székek pillanatok alatt gazdára leltek.

– Nos, zászlós úr, milyen a lapjárás? – érdeklődött barátságosan egy fiatal nő, mialatt leült az iménti veresége miatt továbbra is csalódott képet vágó férfi mellé, és letett elé egy koréliai sörrel teli korsót.

– Lehetne jobb is – ismerte el a zászlós, azzal keserűen elvigyorodott, és felkapta a teli korsót.

– Később kifizetem ezt a sört, csak juttassa eszembe! Úgy látom, ma este nem lesz időm italért szaladgálni. – Des felé biccentett, és hozzáfűzte:

– Figyeljen arra a fickóra! Ugyanolyan jól játszik, mint a parancsnok. Vagy pedig hamiskártyás.

A következő pillanatban szélesen elmosolyodott, így jelezte, hogy ezúttal is tréfának szánta a szavait. Des szándékosan nem vett tudomást az újabb sértésről. Nem először nevezték csalónak. Titokzatos eredetű megérzései régóta jelentős előnyt biztosítottak neki kártyázás közben. Néha megfordult a fejében, hogy talán nem tisztességes, ha kihasználja ezt az előnyt, de akkor sem tartotta csalásnak. Elsősorban azért nem, mert nem mindig látta előre, hogy mi fog történni a következő körben, és persze nem tudta befolyásolni a rövid felvillanásokat. Ám amikor megtörtént vele, úgy érezte, hogy ostobaság volna a részéről, ha nem használná ki a helyzetet.

A CardShark zsetonokat osztott az újonnan érkezetteknek, közben valamennyiüknek sok szerencsét kívánt.

– Szóval, azt mondja, hogy nem jön ki a munkatársaival – jegyezte meg a hadnagy, aki szemlátomást felélénkült attól, hogy visszaterelheti a szót Des korábbi kijelentésére. – Nem gondolt még arra, hogy más foglalkozás után néz?

Des azonnal kapcsolt, és halkan felnyögött. Mire leült az asztalhoz, a tisztek befejezték a toborzást, és elsősorban a játékkal törődtek. Erre tessék, az imént ürügyet szolgáltatott nekik, hogy újra rázendítsenek a kedvenc nótájukra.

– Nem áll szándékomban katonának állni… – dünnyögte morcosan, és bedobott néhány zsetont.

– Csak ne kapkodja el a választ! – korholta szelíden, lágy hangon a hadnagy. – Számtalan előnnyel jár, ha valaki belép a Köztársaság hadseregébe vagy hadiflottájába. Sokkal jobb sora lenne, mint a bányában, erre akár mérget vehet!

– Egy egész galaxis várja magát odakint, fiam – tette hozzá a parancsnok. – Az Apatrosnál sokkal szebb, sokkal barátságosabb világok.

Mintha én nem tudnám! – dohogott magában Des, majd hangosan így válaszolt:

– Dehogy akarom én itt leélni az egész életemet! Viszont, ha már eltűnök erről a nyomorult sziklatömbről, nem szeretném azzal tölteni a napjaimat, hogy a Sith-ek sugárlövedékei elől ugrálok a frontvonalban.

– A Sith-ek elleni háborúnak rövidesen vége, fiam. Elkaptuk őket, már nem tartanak ki sokáig – jelentette ki a parancsnok, aki olyan nyugodtnak és olyan magabiztosnak tűnt, hogy Des majdnem hitt neki – de csak majdnem.

– Hát, én nem így hallottam! – vágott vissza hevesen. – Az a hír járja, hogy a Sötét Testvériség egyre többször győz. Úgy hallottam, hogy már tucatnyi szektort vontak ellenőrzésük alá.

– Az még Hoth tábornok felbukkanása előtt történt – kotyogott közbe az egyik katona.

Des természetesen látta a HoloHálózaton a tábornokot, a Köztársaság jóindulatú, máris legendás hősét. A majd tucatnyi, jelentős ütközet győztese, az elsőrangú, ihletett stratéga remekül értett ahhoz, hogyan arasson győzelmet a biztosnak tűnő vereség küszöbén.

– Hoth tábornok? – kérdezte ártatlanságot színlelve, mialatt lenézett. Egyetlen pillantással megállapította, hogy semmi sincs a kezében, és nyomban eldobta a lapjait. – Jól tudom, hogy Jedi az illető?

– Bizony, az – válaszolta a parancsnok, szemügyre vette a saját kártyáit, és középre tolt egy kisebb tétet. – Egészen pontosan Jedi-mester. És kiváló katona is egyben. Ha megfeszülünk, sem találnánk nála alkalmasabb parancsnokot a seregeink élére.

– Tudod, a Sith-ek nem egyszerű katonák – mondta komoran az egyre jobban lerészegedő zászlós. – Ugyanúgy tudják használni az Erőt, mint a Jedik! Egyszerű sugárvetőkkel semmire sem megyünk ellenük.

Des temérdek őrült mesét hallott már a Jedik rendkívüli tetteiről, amelyeket állítólag a titokzatos Erő segítségével hajtottak végre, és ezeket közönséges legendáknak tartotta – de legalábbis erős túlzásokkal teli beszámolóknak. Azt viszont készséggel belátta, hogy léteznek olyan erők vagy energiák, amelyek nem a látható és tapintható világból származnak. Erre éppen a saját megérzései szolgáltattak bizonyítékot. Ám a Jedik képességeiről és cselekedeteiről szóló történetek túlságosan elrugaszkodtak a valóságtól ahhoz, hogy hinni tudjon bennük. Ha az Erő csakugyan olyan félelmetes fegyver, miért húzódik el ennyire a háború?

– Nekem valahogy nem tetszik az ötlet, hogy egy Jedi legyen a főparancsnok – közölte a homlokát ráncolva. – Hallottam, milyen különös dolgokban hisznek. Azt is mondják róluk, hogy nincsenek érzéseik. Ez az én fülemben úgy hangzik, mintha droidokat akarnának csinálni belőlünk.

A CardShark újabb lapot osztott a bent maradt játékosoknak.

– A Jedik egyedül a bölcsességükre és a tapasztalataikra támaszkodva hoznak döntéseket – magyarázta a parancsnok. – Nem hagyják, hogy a vágyaik vagy a haragjuk elhomályosítsa az ítélőképességüket.

– Pedig a harag néha hasznos – mutatott rá Des. – Engem már többször kihúzott a bajból.

– Szerintem meg úgy kell intézni a dolgokat, hogy eleve ne is kerüljünk szorult helyzetbe – vélekedett mosolyogva a hadnagy.

Néhány körrel később véget ért a leosztás. A fiatal nő, aki italt hozott a zászlósnak, húsz pontot hozott össze – nem a legjobb, de nem is gyenge kombinációt. Várakozva nézett a parancsnokra, mialatt az felfedte lapjait, és a tizenkilencet érő kártyák láttán elmosolyodott. Ám a mosolya nyomban lehervadt, amikor a zászlós is terített, és kiderült, hogy ő huszonegy pontot teljesített. Amikor a fiatal férfi felmarkolta a köralapot, és gúnyosan felkacagott, a nő keményen oldalba vágta őt a könyökével.

Aztán mindenki beszállt, és a droid újra osztott.

– Szóval, a Jedik a Köztársaság védelmezői – folytatta nagy komolyan a hadnagy. – A módszereik néha különösnek, érthetetlennek tűnnek a hétköznapi teremtmények szemében, de annyi bizonyos, hogy ők a mi oldalunkon állnak. Nem akarnak mást, csupán békét.

– Valóban? – hümmögte szórakozottan Des, aztán megnézte a lapjait, és előretolt néhány zsetont.

– Én azt hittem, hogy ők a Sith-ek megsemmisítésére törekednek.

– A Sith-rend törvénytelen szervezet – magyarázta a hadnagy, majd rövid megfontolás után dobta a lapjait. – A Szenátus törvényen kívülieknek nyilvánította őket, úgy háromezer évvel ezelőtt. Röviddel azután, hogy Revan és Malak pusztulást hozott az egész Galaxisra.

– Hát, ez érdekes! – dörmögte Des. – Én mindig úgy hallottam, hogy Revan megmentette a Köztársaságot.

A parancsnok mélyet sóhajtott, és ismét bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Revan esete eléggé bonyolult – közölte elgondolkodva –, de attól még tény, hogy a Szenátus hivatalból üldözendőnek nyilvánította a Sith-eket és a tanaikat. Már a puszta létezésükkel is megszegik a Köztársaság törvényeit, és ez nem véletlenül van így. A Jedik felismerték, hogy a Sith-ek milyen szörnyű veszélyt jelentenek. Ezért csatlakoztak a Flottához. A Sith-eket a Galaxis érdekében egyszer s mindenkorra el kell pusztítani.

Az ittas zászlós nyerte a következő kört, immáron a másodikat egymás után. Néha jobb, ha valakinek több szerencséje van, mint esze – bölcselkedett gondolatban Des, és csendesen somolygott, csak úgy magának.

– Szóval, a Köztársaság azt állítja, hogy a Sitheknek pusztulniuk kell – vette át a szót, mialatt beszállt a következő menetbe. – Fogadni merek, hogy ha a Sith-ek lennének a nagyfejesek, ugyanezt mondanák a Jedikről!

– Nem beszélne így, ha tudná, hogy milyenek a Sith-ek – szólt közbe az egyik katona. – Én harcoltam ellenük! Vérszomjas gyilkosok mindannyian!

Des felnevetett, és megkérdezte:

– Azért, mert megölik az ellenségeiket egy háború kellős közepén? És nem hagyják magukat lemészárolni? Micsoda elvetemült alakok!

– Te ostoba senkiházi! – hördült fel a katona, és talpra ugrott.

– Üljön vissza a helyére, fedélzetmester! – csattant fel nyomban a parancsnok. A katona, gondolkodás nélkül engedelmeskedett, de Des így is érezte, hogy a hangulat feszültté vált. Az asztal körül helyet foglaló köztársaságiak – a két tiszt kivételével – ellenséges pillantásokkal méregették őt.

Des magában örül a fordulatnak. Így legalább őrá, illetve a saját indulataikra, és nem a kártyáikra irányult a figyelmük. A dühös emberek mindig is csapnivalóan játszottak.

A parancsnok is érzékelte, hogy készül valami, és minden tőle telhetőt megtett, hogy lehűtse a felforrósodott kedélyeket.

– A Sith-ek az Erő sötét oldalának tanításait követik – magyarázta türelmesen. – Ha maga is látta volna, hogy miket műveltek a háború folyamán… és nemcsak az ellenség katonáival. Az sem érdekli őket, ha az ártatlan és fegyvertelen lakosság szenved.

Des csak félig-meddig figyelt oda. Lepillantott a lapjaira, és emelte a tétet.

– Nem vagyok ostoba, parancsnok úr – válaszolta néhány pillanattal később. – Akár elismeri a Köztársaság kormányzata, akár nem, maguk háborúban állnak a Sötét Testvériséggel. És háború idején minden érintett fél elkövet ocsmány tetteket. Szóval, hiába próbálnak meggyőzni engem, hogy a Sith-ek szörnyetegek! Ők is halandó teremtmények, akárcsak ön vagy én.

Az asztal körül ülő játékosok közül egyedül a parancsnok passzolt. Des tisztában volt azzal, hogy a katonák közül többen is azért tartották meg a rossz lapjaikat, mert azt remélték, hogy legyőzhetik őt.

A parancsnok felsóhajtott, és tovább beszélt:

– Egy bizonyos pontig igaza van, fiam. Az egyszerű katonák, akik azért szolgálnak abban a seregben, mert még csak nem is sejtik, hogy igazából mit művelnek a Sith-mesterek, és milyen a Sötét Testvériség, valóban hétköznapi, halandó lények. De ismernie kellene a háttérben rejlő eszméket is. Meg kellene értenie, hogy melyik oldal miért harcol.

– Hát akkor rajta, jó uram, világosítson fel! – javasolta kissé leereszkedő hangnemben Des. Hanyag mozdulattal bedobott néhány zsetont, abban a biztos tudatban, hogy a viselkedésével tovább ingerli az ellenfeleit. Örömmel látta, hogy senki sem szállt ki a körből. Most már úgy játszott a köztársaságiakkal, ahogyan egy bith zenész a harsonáján.

– A Jedik a béke megőrzésére törekednek – ismételte a parancsnok. – Ók az igazságot szolgálják. Valahányszor szerét ejthetik, arra használják az erejüket és tudásukat, hogy megsegítsék a bajba jutottakat. Szolgálni akarnak, és nem uralkodni. Őszintén hiszik, hogy valamennyi értelmes lény, fajától vagy nemétől függetlenül, egyenlőnek született.

Ezek a szavak kijelentő, és nem kérdő hangsúlylyal hangzottak el, de Des így is válaszolt rájuk:

– Csakhogy az értelmes teremtmények valójában nem egyenlőek, igaz? Úgy értem, egyesek okosabbak vagy erősebbek, mint mások… vagy éppen jobban kártyáznak másoknál.

Az utolsó kijelentésével halovány mosolyt csalt a parancsnok arcára, de a többiek komor képet vágva meredtek rá.

– Ebben van némi igazság – ismerte el nagyokat bólogatva a férfi –, de hát az erősnek talán nem kötelessége, hogy segítse a gyengét?

Des csak a vállát vonogatta; ő maga nem hitt az egyenlőségben. Úgy vélte, hogy ha a Jedik mindenkit egyenlővé akarnak tenni, azzal mindenkit megfosztanak annak esélyétől, hogy kiemelkedjen a szürke tömegből, és nagy tetteket hajtson végre.

– No, és hányadán állunk a Sötét Testvériséggel?

– kérdezte kihívó hangon. – Ők vajon miben hisznek?

– Mint már említettem, ők a sötét oldal eszméit vallják magukénak – felelte a parancsnok. – Őket csakis a hatalom megszerzése és megtartása érdekli. Szerintük a Galaxis természetes rendje az, hogy a gyengék szolgálják az erőseket.

– Elég jól hangzik azoknak, akik erősek – dünynyögte Des, azzal terítette a lapjait, felmarkolta a köralapot, és magában mulatva hallgatta a vesztesek fojtott hangú átkozódását. Aztán gonoszul rávigyorgott az asztal körül ülőkre, és megjegyezte:

– A Köztársaság érdekében forrón remélem, fiúk, hogy maguk jobb katonák, mint amilyen szabakkjátékosok!

– Te mocskos szájú, alávaló senki! – kiáltotta a zászlós, azzal felugrott, de közben felborította a söröskorsóját, amelynek tartalma a padlóra ömlött.

– Ha mi nem lennénk, a Sith-ek már itt ülnének a nyakatokon!

Egy másik bányász valószínűleg nekiugrott volna Desnek, ám a zászlósba elég fegyelmet vertek a Flottánál ahhoz, hogy még csak az ökleit se emelje fel. A parancsnok egyetlen szigorú pillantására visszaült a székre, és bocsánatkérő szavakat motyogott. A fordulat láttán Des meglepődött, és kissé csalódott is volt.

– Mi, akik itt élünk, mindannyian jól tudjuk, hogy a Köztársaságot miért érdekli az Apatros – folytatta, mialatt kényelmes mozdulatokkal összegyűjtötte, és tornyokba rendezte a zsetonjait. Nemtörődömséget színlelt, de valójában, a szeme sarkából a környezetét fürkészte arra az esetre, ha valaki más rátámadna. – Maguk részben kortózisból csinálják a hajóik külső héjazatát, de felhasználják a fegyvereik fokozatainak, sőt a személyi páncéljaik gyártására is. Nélkülünk maguk sem bírnák sokáig. A Sith-ek néhány hónap alatt elsöpörnék a seregeiket. Szóval, ne próbálják beadni nekem, hogy szívességet tesznek nekünk. Maguknak ugyanolyan szükségük van ránk, mint nekünk magukra! Egyelőre senki sem dobta be a következő kör beszálló tétjét. A játékosok, sőt a helyiségben tartózkodók mindegyike szinte lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. A CardShark mozdulatlanná dermedt, és újra meg újra kielemezte a körülményeket, mert korlátozottan hatékony programvezérlése nem tudta eldönteni, hogyan kezelje a helyzetet. Des jól tudta, hogy Groshik is őt, illetve az ellenfeleit figyeli a helyiség túlsó végéből, mialatt a jobb kezével már a kábítófegyvere felé tapogatózik, amelyet pontosan az ilyen esetekre tartott a pultban. Ugyanakkor Des erősen kételkedett abban, hogy a neimoidinak szüksége lesz a különleges sugárvetőre.

– Ebben is van némi igazság – ismerte el végül a parancsnok, azzal felkapott, és az asztal közepére hajított néhány zsetont. Miután valamennyi játékos követte példáját, a férfi hozzátette:

– De mi legalább fizetünk maguknak a kortózisért. A Sith-ektől egyetlen árva kreditet sem látnának. Egyszerűen elvennék maguktól az ércet.

– Súlyosan téved, uram – vetette ellen Des –, ugyanis maguk a Társaságnak fizetnek a kortózisért. Azok a kreditek alig csorognak le a magamfajta fickókhoz. – Eldobta a lapjait, de tovább beszélt:

– Elmondom, hogy mi a gond a Köztársasággal. Odabent, a Magban minden a legnagyobb rendben. A népek egészségesek, gazdagok, jóllakottak és boldogok. De idekint, a Külső Gyűrűben már korántsem olyan szép az élet. Vegyünk például engem. Mióta az eszemet tudom, a bányában dolgozom, ilyen vagy olyan munkakörökben, de a mai napig annyi kredittel tartozok a Társaságnak, amennyi durranásig töltené egy közepes méretű teherhajó rakterét. De a maguk Jedijeinek színét sem láttam még itt, az Apatroson. Egyszer sem tolták ide a képüket, hogy véget vessenek ennek az apró igazságtalanságnak.

Ezúttal senki sem válaszolt neki, még a parancsnok is mély hallgatásba burkolózott. Des úgy döntött, hogy éppen eleget beszéltek politikáról. Innentől kezdve minden figyelmét a szabakk-alapban felhalmozódott, mintegy kétezer kredit megszerzésére akarta összpontosítani, így aztán előhozakodott a végső érveivel, hogy lezárhassa végre a témát:

– Szóval, ne akarják rám sózni a Jedijeiket és a maguk Köztársaságát, mert az pontosan az, aminek mondom: a maguk Köztársasága. Azt állítják, hogy a Sith-ek csak az erőt tisztelik? Remek! Jobb, ha tőlem tudják, hogy itt, a Külső Gyűrűben is így működnek a dolgok. Az erős elnyomja a gyengét. És jobban teszik, ha vigyáznak, mert errefelé senki nem fog segíteni magukon. Azt is megmondom, hogy idekint a Sith-ek miért találnak annyi újoncot, akik hajlandók beállni a seregükbe. Ugyanis, akinek nincs semmije, annak nincs vesztenivalója. És ha ezt a Köztársaság fejesei nem ismerik fel hamarosan, a Sötét Testvériség fogja megnyerni a háborút, függetlenül attól, hogy hány Jedi áll a maguk hadseregének élére.

A baljóslatú szavakat hosszas, kínos csend követte, amelyet végül a hadnagy tört meg:

– Talán jobb lenne, ha csak a kártyázással törődnénk…

– Részemről rendben – egyezett bele nyomban Des. – De remélem, nincs harag!

– Nem, nincs harag – válaszolta a parancsnok, és kissé kényszeredett mosolyt erőltetett az ábrázatára.

A katonák egy része hallgatott, mások a fejüket lehajtva érthetetlen szavakat mormoltak, de Des tisztán érzékelte, hogy a kedélyek még korántsem csillapodtak le, és sokan neheztelnek rá. Éppen ezért rendkívül elégedett volt a teljesítményével. Minden tőle telhetőt megtett, hogy felkavarja ellenfelei lelki nyugalmát.

Negyedik fejezet

Estefelé, 21.00 órától kezdve ismét szállingózni kezdtek a vendégek. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a nappalos bányászok, így az éjszakások távozása után kiürült kocsma 22.00 órára ismét, szinte zsúfolásig megtelt. A CardShark fáradhatatlanul osztott, a játékosok pedig lestek, cserélték, dobták a lapokat, és hol veszítettek, hol nyertek néhány kreditet. A Des előtt tornyosuló zsetonok mennyisége folyton gyarapodott, és a szabakk-alap is egyre kövérebbre hízott, 23.00 órára már ötezer kreditnél is többet ért. Viszont a játékosok már szemlátomást nem élvezték az elektronikus lapokkal vívott összecsapást. Des sejtette, hogy ő volt az, aki súlyos vádakkal és keserű igazságokkal teli, kurta szónoklatával elűzte a játék minden örömét. Ám a hangulatban beállt változás hidegen hagyta őt. Nem a szórakozás kedvéért játszott szabakkot. Az ő szemében a kártyázás munkának számított, ugyanolyan munkának, mint az, amelyet a bányában végzett. Azért ült le a kártyaasztalhoz, hogy minél több kreditet keressen, mihamarabb megszabaduljon az adósságától, és mindörökre eltűnjön az Apatrosról.

Két katona szinte egyszerre állt fel, miután mindketten kifogytak a kreditjeikből. Az üressé vált helyeket azonnal elfoglalta a nappalos műszak két tagja. A felduzzadt szabakk-alap csábította őket, noha más körülmények között nem szívesen szálltak volna szembe Desszel.

Egy újabb óra elteltével a két tiszt, a parancsnok és a hadnagy is befejezte a játékot. Az ő székeik is nyomban gazdára leltek. Természetesen az újonnan érkezett bányászok is arról ábrándoztak, hogy szerencséjük lesz, és zsebre vághatják a lassan-lassan mesebeli összeget. A köztársasági katonák is folyton váltották egymást. Valószínűleg nemrégiben kaphatták meg az illetményüket, mert gyakorlatilag valamennyien bőkezűen szórták a kreditjeiket.

Az új ellenfelek és a friss pénz folytonos áramlása miatt Des arra kényszerült, hogy változtasson a stratégiáján. Több száz kreditet nyert, eleget ahhoz, hogy szükség esetén megengedhesse magának néhány kör elvesztését. Innentől fogva a szabakk-alap védelmére kellett összpontosítania a figyelmét. Ennek érdekében gyakrabban terített, hacsak nem olyan lapokat kapott, amelyekkel megnyerhette a kört. Ha gyenge kombináció került a kezébe, hamar lezárta az adott leosztást, hogy senki ne gyűjthesse össze a tiszta szabakkot. Ha közepesen erős lapjai voltak, inkább játékban maradt, hogy idejében megfoszthassa vetélytársait a győzelem esélyétől.

Egy-két szerencsés váltásnak, illetve az ellenfelei néhány rossz döntésének köszönhetően a módszere eredményesnek bizonyult. Ám a szabakk-alap védelmére tett erőfeszítései kezdték felemészteni a nyereményét. Az előtte tornyosuló zsetontornyok magassága gyorsan és folyamatosan csökkent, ám Des úgy gondolta, hogy megéri az áldozat, ha cserébe megüti a főnyereményt.

Körülötte tovább cserélődtek a játékosok. A katonák sorban kiszálltak, miután kifogytak az erre az estére szánt pénzből, és nem engedhettek meg maguknak további veszteségeket. Végül, az eredeti társaságból már csak a zászlós és Des folytatta a játékot. A zászlós zsetonjai folyton gyarapodtak. A köztársaságiak közül néhányan az asztal körül maradtak, részben hogy legeltessék a szemüket, másfelől, hogy szurkoljanak a társuknak. Valamennyien azt remélték, hogy a zászlós legyőzi a nagyszájú bányászt, és ezzel bosszút áll a sérelmeikért.

Más bámészkodók is jöttek-mentek, vagy folyton ott ácsorogtak a kártyasarok környékén. Egyesek arra vártak, hogy valamelyik játékos feladja, és ők rögtön leüljenek a megüresedő helyekre. Másokban a látványos és fordulatos összecsapás, illetve a hatalmas tét felébresztette a kíváncsiságot. Egy újabb óra elteltével a szabakk-alap összege már tízezer kreditre rúgott, vagyis elérte az engedélyezett felső határértéket. Innentől kezdve minden egyes, az alapba kerülő kredit elveszett, egyenesen a Társaság számlájára került. De a játékosok nem panaszkodtak, mert így is fennállt a lehetőség arra, hogy kisebbfajta vagyont nyerjenek.

Des a falon függő órára pillantott, és kissé riadtan állapította meg, hogy már csak egyetlen órája maradt zárásig. Amikor leült az asztalhoz, biztosan érezte, hogy ezen az estén tekintélyes összeget fog bezsebelni. Egy darabig minden a tervei szerint alakult, apránként gyarapítgatta a pénzét, de az utóbbi két óra folyamán megfogyatkoztak a zsetonjai. A szabakk-alap védelmezése felemésztette a tartalékait. Elbukta a teljes nyereményét, sőt két alkalommal is kénytelen volt hozzányúlni a kínkeservesen összekuporgatott pénzéhez. Ő sem tudta elkerülni a szerencsejátékosok szokásos csapdáját: csakis a főnyeremény megszerzésével törődött, így szem elől tévesztette a veszteségeit. Elvakultságában elkövette azt a hibát, hogy személyes ügynek fogta fel a játékot.

Teljesen átizzadta az ingét, amely így lucskosan tapadt a testéhez. A lábai elzsibbadtak és meggémberedtek a hosszas üldögéléstől, a háta már erősen nyilallt attól, hogy folyton előregörnyedve leste a lapokat.

Már majdnem ezer kreditet veszített ezen az estén, de egyik ellenfele sem tudta a maga javára fordítani a balszerencséjét. Miután a szabakk-alap megtelt, a tétek és a büntetések a Társaság vagyonát gyarapították. Des tudatában volt annak, hogy legalább egy hónapig kell szenvednie a bányában, mire visszaszerzi a veszteségeit, de már túl késő volt, nem hátrálhatott meg. Egyedül abban talált némi vigaszra, hogy a zászlós legalább kétszer anynyit bukott, mint ő. Ennek ellenére a katona, valahányszor felélte a zsetonjait, újabb és újabb kreditkötegeket varázsolt elő a zsebéből, mintha kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezett volna.

A CardShark leosztott egy újabb kört. Mialatt Des megszemlélte a lapjait, első ízben kételkedni kezdett önmagában. Mi van, ha ezúttal rosszul értelmezte a megérzéseit? Mi van, ha mégsem ez az ő nagy éjszakája? Mihez kezd, ha nem sikerül megszereznie a mesébe illő összeget? Nem tudott viszszaemlékezni olyan esetre, amikor titokzatos képességei elárulták őt, de ez nem jelentette azt, hogy nem is fog megtörténni vele.

Középre dobott néhány zsetont, pedig az ösztönei azt súgták, hogy szabaduljon meg a kezében tartott gyenge kombinációtól. Jól tudta, hogy a következő kör elején terítenie kell, függetlenül lapjai erősségétől. Nem engedhette tovább a játékot, mert fennállt a veszély, hogy valaki elviszi a szabakk-alapot.

A jelzőmonitor felvillant, és a kártyák értéket váltottak. Des azzal sem törődött, hogy megnézze a lapjait. Egyszerűen csak színükkel felfelé fordította őket, és sietve megszólalt:

– Terítek! Rajta, uraim, lássuk a lapokat!

Néhány pillanattal később lenézett, és amikor meglátta a kártyáit, úgy érezte magát, mintha az arcába sújtott volna egy kemény ököl. Pontosan mínusz huszonhárom pontja volt. A kibombázásért járó büntetés az utolsó darabig elvitte megmaradt zsetonjait.

– Hoppá, nagyfiú! – gúnyolódott részegen a zászlós. – Alighanem többet ittál a kelleténél pajtás, ha ezzel előjöttél! Ezt csúnyán benézted! Mégis, mi a fene járt a fejedben?

– Talán nem tudja, hogy mi a különbség a plusz és a mínusz huszonhárom között – jegyezte meg az egyik néző, aki úgy vigyorgott, mint egy mankamacska.

Des szándékosan nem vett tudomást róluk, mialatt befizette a büntetést. Magába roskadva ült a székén. Üresnek érezte magát, mintha a bensőjében hirtelen hatalmas, sötétlő szakadék nyílt volna.

– No lám, de elhallgattál! – horkant fel vigyorogva a zászlós. – Ha veszítesz, mindjárt nem olyan nagy a szád, mi?

Dest hirtelen elöntötte a gyűlölet, ezenkívül nem érzett semmi mást. Vegytiszta, fehéren izzó gyűlölet emésztette fel valamennyi gondolatát, valamennyi érzését, minden józan eszét. Egyik pillanatról a másikra már nem érdekelte a nyeremény, és nem érdekelte, hogy mennyi pénzt veszített. Nem akart mást, csak letörölni a zászlós képéről azt az undorító vigyort. És ezt csakis egyféle módon tehette meg.

Haragos, ádáz tekintettel meredt a zászlósra, de a férfi túl részeg volt ahhoz, hogy megijedjen néhány dühös pillantástól. Des a szemét továbbra is esküdt ellenségén tartva becsúsztatta hitelkártyáját a leolvasóba, és ismét befizette a beszállás díját.

A CardShark valószínűleg felismerte, hogy mi történik körülötte, de nem tehetett mást, Des felé tolta az újabb zsetonkötegeket, és gépiesen sok szerencsét kívánt.

Des egy ásszal és egy kard kettessel nyitott. A lapjai tizenhét pontot értek, ami veszedelmesnek számított: ha a következő leosztásnál túl magas lapot kap, azzal besokall, és újabb büntetést kell fizetnie. Néhány pillanat erejéig habozott, pedig jól tudta, hogy passzolnia kellene.

– Mi van, cimbora, meggondoltad magad? – érdeklődött gúnyosan a zászlós.

Des egy titokzatos eredetű késztetésnek engedelmeskedve lerakta a kettesét a közös mezőre, aztán bedobta a következő tétet. Rábízta magát a megérzéseire, hagyta, hogy az ösztönei irányítsák a cselekedeteit. A tudatos énje ugyan lázadozott az ötlet ellen, de nem törődött vele. És amikor a következő osztásnál kapott egy kard hármast, nyomban tudta, hogy mit kell tennie. Gyors mozdulattal lecsapta a hármast a már zárolt kettes mellé, aztán betolta a maximális tétet, végül hátradőlt a székén, és várta a váltást.

A szabakk-alapot kétféleképpen lehetett megnyerni. Elsősorban úgy, ha valaki összehozott huszonhárom pontot, vagyis egy tiszta szabakkot. De létezett egy ennél is jobb kombináció, az úgynevezett Őrült Sor. A Bespin Standard Játék módosított változatában, ha valaki begyűjtött egy azonos színű kettest és hármast, aztán kapott mellé egy Őrült nevezetű, nullaértékű lapot, azzal megszerezte az Őrült Sort: a kártyák értéke egymás mellé írva – 023

– kiadta a tiszta szabakkot, ám ez a kéz a szabályok értelmében annál is többet ért.

Des már a kétharmadát megszerezte ennek a rendkívül ritka kombinációnak. Most már nem volt szüksége másra, csupán egy váltásra, ami elviszi az ászát, és egy Őrültet rak a helyére. Ehhez először is az kellett, hogy bekövetkezzen a váltás, aztán, hogy valóban kapjon egy Őrültet… amiből mindössze kettő akadt a teljes, hetvenhat lapból álló pakliban. Maga is jól tudta, hogy az esélyei nevetségesen alacsonyak.

A jelzőmonitor színe a vörös fényen állapodott meg. A kártyák értéket váltottak. Desnek eszébe sem jutott, hogy megnézze az új lapot. Tudta, hogy mi lett az ászból. Tekintetét mélyen a zászlós szemébe fúrta, és fojtott hangon bejelentette:

– Terítek.

A zászlós lepillantott a saját kártyáira, és amikor meglátta, hogy mit kapott a váltás során, úgy elkezdett röhögni, hogy alig tudta megmutatni a lapjait. Egy palack kettese, egy palack hármasa volt… és egy Őrültje!

A tömeg felmorajlott, a nézők meglepetten és hitetlenkedve kiáltoztak.

– Ez hogy tetszik, kisfiam? – diadalmaskodott kacagva a katona. – Őrült Sor, méghozzá váltásból!

Hirtelen talpra ugrott, és kinyújtotta kezét az asztal közepén álló, kisebbfajta emelvény felé, amelyen ott csillogtak a szabakk-alapban felhalmozódott zsetondombok.

Des villámgyorsan előrehajolt, elkapta a férfi csuklóját, aztán felfordította a saját lapjait. Halálos csend telepedett a kantinra, még a zászlósnak is torkán akadt a nevetés. A következő másodpercben kitépte a kezét Des szorításából, aztán döbbenten tátogva visszarogyott a székére. Az asztal távolabbi végén valaki hangosat füttyentett. A sokaság ismét zajongani kezdett, ámuldozó és elismerő kiáltások röpködtek:

– Én még soha életemben…

– Ezt nem hiszem el…

– Statisztikailag lehetetlen…

– Két Őrült Sor egy körben? Ilyen nincs…

A CardShark a maga érzelemmentes módján öszszegezte az eredményt:

– Két játékos azonos értékű kézzel végzett. A végeredményt hirtelen halál fogja eldönteni.

A zászlós már korántsem a droid rendíthetetlen nyugalmával reagált a valóban meglepő fordulatra.

– Te nyomorult földtúró, te! – ordította a haragtól elvékonyodott hangon. – Most senki sem juthat hozzá ahhoz a rohadt szabakk-alaphoz!

A részeg alak vérben forgó szeme valósággal kiguvadt az üregéből, a halántékán hatalmasra duzzadt, és vadul lüktetett egy sötétkék ér. Az egyik társa a vállára tette a kezét, mintha attól tartott volna, hogy a bajtársa átugrik az asztalon, és megpróbálja kitekerni a vele szemben, ránézésre nyugodtan üldögélő bányász nyakát.

Des tudta, hogy a katonának igaza van. Ebben a körben már egyikük sem nyerhette meg a szabakkalapot. A „hirtelen halál” azt jelentette, hogy minden játékos kap még egy kártyát, amelynek értéke hozzáadódik a már nála lévő lapok értékéhez, és az így előálló legjobb kéz nyeri a kört. Ám a szabakkalapot csakis huszonhárom pontot érő kombinációval lehetett megnyerni, ami most már lehetetlennek tűnt. Mindkét Őrült előkerült, így a pakliban nem maradt nullapontos lap, amellyel kiegészülve az Őrült Sor továbbra is megtartotta volna az értékét, továbbá a legmagasabb kártya, az ász értéke sem haladta meg a tizenöt pontot.

Des már ezzel sem törődött. Meghiúsította ellenfele szándékát, összezúzta reményeit, elrabolta tőle a diadalt, és ő beérte ennyivel. Érzékelte a zászlósban tomboló gyűlöletet, és félig tudatosan, félig ösztönösen reagált rá. Noha az okát és a módját maga sem értette, erőt merített ellenfelének pusztító érzéseiből, amelyek ezzel párhuzamosan tovább hevítették a saját haragját is. Ám Desnek maradt annyi józan esze, hogy uralkodjon magán, így az ellenfelei, valamint az asztal körül ácsorgó bámészkodók nem vették észre rajta, hogy mi játszódik le a bensőjében. A harag olyan erővel tombolt benne, hogy minden akaraterejét összekaparva a lelkének mélyére zárta, mert attól tartott, hogy ha szabadjára engedi, talán a világot is képes összezúzni.

A droid ismét kiosztott két lapot, ezúttal színükkel felfelé, hogy mindenki láthassa az értéküket. Két kilences hevert az asztalon… Mielőtt a játékosok vagy a nézők akár csak megszólalhattak volna, a CardShark újraszámolta az értékeket, megállapította, hogy a játszma továbbra sem dőlt el, majd mindkettőjük elé odadobott egy-egy újabb kártyát. A zászlós nyolcast kapott, ám Des egy újabb kilencest. Aztán döbbenten bámulta a lapjait: Őrült, kettes, hármas, kilences, kilences – mindösszesen huszonhárom!

Des lassú mozdulattal kinyújtotta karját, a mutatóujjával megkopogtatta a kártyáit, majd rekedtes hangon egyetlen szót suttogott az ellenfelének:

– Szabakk…

A katona eszét vesztette. Talpra ugrott, mindkét kezével lenyúlt, megmarkolta az asztal peremét, és teljes erejével felfelé rántotta. Csakhogy a bútordarab túlságosan nehéznek bizonyult, ráadásul a beleépített stabilizátorok nyomban kiegyenlítették a váratlan lökést. Így az asztal csupán erősen megbillent, majd tompa döndülés és fülsértő reccsenés kíséretében visszazökkent a padlóra. A rajta álló poharak és korsók felborultak, sör és lum ömlött az elektronikus lapokra, amelyek áramkörei felszikráztak és rövidre zártak.

– Uram, kérem, ne nyúljon az asztalhoz – zümmögte a droid szánalmasan vékony, erélytelen hangon.

– Fogd be a pofád, te rozsdás ócskavas! – hörögte a zászlós, azzal felkapta az egyik felborult söröskorsót, és a CardSharkhoz vágta. A súlyos üvegpohár eltalálta a droidot, amely megtántorodott, és hanyatt esett.

A zászlós ekkor Desre szegezte a mutatóujját, és kifakadt:

– Csaltál, te átkozott! Még senki sem csinált szabakkot hirtelen halálnál! Ez csalás! – A dühöngő alak ismét a feltápászkodó droid felé fordult, és ráförmedt:

– És te is benne voltál! – Felmarkolt egy másik korsót, és azt is a jobb sorsra érdemes gépezethez vágta, amely ismét elterült a padlón. Ekkor két társa ugrott a férfi mellé, és megpróbálták lefogni. Ám a zászlós lerázta magáról a vállára fonódó kezeket, a tömeg felé pördült, és tovább ordítozott:

– Mindannyian benne voltatok! Az összes földtúró gazember! Mocskos Sith-imádó csőcselék! Gyűlölitek a Köztársaságot! Gyűlöltök minket! Tudjuk, hogy gyűlöltök! Jól tudjuk!

A bányászok közelebb nyomultak, és haragosan felmorajlottak. A részeg alak kijelentései inkább csak szépítettek a valóságon. Az Apatros népe még a gyűlöletnél is rosszabb érzéseket táplált a Köztársaság iránt, és fennállt a veszély, hogy ha a zászlós nem vigyáz a szájára, valaki megmutatja neki, hogy egészen pontosan miféle érzéseket.

– Mi akár az életünket is feláldozzuk, hogy megvédjünk titeket, de fikarcnyi hála sem szorult belétek! – folytatta az őrjöngő katona. – Ha megtehetitek, a porba aláztok minket, átkozottak!

A bajtársai ismét megragadták, és megpróbálták a kijárat felé vonszolni, csakhogy hamarosan rádöbbentek, hogy most már nem juthatnak át a szorosan összetömörült tömegen. Des látta a viszonylag józan katonák arcán, hogy halálra rémültek, és úgy gondolta, hogy minden okuk megvan az ijedtségre. Egyetlen fegyverük sem akadt. A hajójukon hagyták a sugárvetőiket és most csapdába estek. Tagbaszakadt bányászok gyűrűje vette körül őket, ráadásul ezek az izmos, durva alakok egész este csak úgy vedelték a sört és a tömény italokat. Ha mindez nem lett volna elég, a társuk teljesen megvadult, a világért sem fogta volna be a száját.

– Hálátlan dögök vagytok mind! – üvöltötte magából kikelve. – Térden állva kellene köszönetet mondanotok nekünk, valahányszor csak leszállunk ezen a banthatrágyából gyúrt golyón, amit ti a bolygótoknak neveztek! De ti túl ostobák vagytok! Nem veszitek észre, mekkora szerencsétek van, hogy a ti oldalatokon állunk! Tudjátok, hogy mik vagytok ti? Egy rakás koszos, önző, tanulatlan…

Nem fejezhette be a sértő mondatot. Egy súlyos üveg röppent elő a tömegből, amely pontosan homlokon találta, és a torkára forrasztotta a mocskolódó szavakat. A zászlós a padlóra roskadt, és a társait is magával rántotta. Des mozdulatlanul állt, mialatt a feldühödött bányászok egyre hangosabban ordítozva közeledtek az egymásba gabalyodva rúgkapáló köztársaságiak felé.

Hirtelen egy sugárlövedék sistergő süvítése hasított a fenyegető kiáltásokból és trágár szitkokból szövődő lármába. Mindenki mozdulatlanná dermedt, majd lassan a kantin hátsó fala felé fordult. Groshik a pulton állt, és két marokra fogva tartotta maga elé hatalmas kábítópisztolyát. A néma csendben jól hallható, halk sípolás azt jelezte, hogy a fegyver újratölti magát, és mindenki tudta, hogy a következő energianyaláb már nem a mennyezetbe fog csapódni.

– Hölgyeim és uraim, záróra! – rikoltotta fülsértően magas, csikorgó hangon a neimoidi. – Mindenki tűnjön el a kantinomból!

A bányászok lassú léptekkel hátráltak, és a katonák óvatos mozdulatokkal feltápászkodtak. A zászlós megingott, és amikor felemelte a fejét, látni lehetett, hogy a homlokán tátongó, vágott sebből egyenesen a jobb szemébe csorog a vér.

– Először maguk mennek! – parancsolta Groshik a három köztársaságinak, aztán a fegyverével végigpásztázott a tömegen, és ráförmedt a bányászokra:

– Engedjétek át őket!

A három katona kivételével mindenki a helyén maradt, és moccanás nélkül álldogált. Nem ez volt az első eset, hogy a neimoidi előkapta a fegyverét. A Blastech CS-33 Tűzköpő típusú kábítópisztoly a legjobb tömegoszlató eszközök közé tartozott. Egyetlen lövésével akár több célpontot is megbéníthatott. A bányászok közül többen is szembekerültek már a fegyver halált ugyan nem okozó, de iszonyatos erejű energialövedékével, amely azonnal eszméletlenre sújtott akár még egy banthát is. Des a saját tapasztalatai alapján bármikor tanúsíthatta volna, hogy a találatot követő pillanatokban érzett fájdalmakat nem lehet egykönnyen elfelejteni.

Miután a három katona eltűnt a sötét éjszakában, Groshik intésére a bányászok is elindultak az ajtó felé. Des felzárkózott a társai mögé, de alig tett meg két-három métert, amikor kiáltást hallott a háta mögül. Megfordult, és meglátta, hogy Groshik egyenesen rá szegezi a sugárvetőjét.

– Te nem mész sehová! – recsegte a neimoidi. – Maradj, ahol vagy, különben beléd lövök!

Des nem ijedt meg, mert egyetlen pillanatig sem hitte, hogy Groshik valóra váltja a fenyegetését. Ám annak sem látta értelmét, hogy tovább bőszítse a szemlátomást ideges kocsmárost. Engedelmesen megállt, és tapodtat sem mozdult a helyéről.

Miután az utolsó bányász is elhagyta a kantint, Groshik átrohant a vendégtéren, és gyorsan bezárta az ajtót. Végül leeresztette a fegyverét, és Deshez fordult.

– Azt hiszem, jobban teszed, ha egy darabig velem maradsz! – magyarázta lihegve. – Itt biztonságban leszel. Azok a katonák eszüket vesztették a dühtől. Lehet, hogy megvárnak valahol. Talán máris lesben állnak odakint, a sötétben.

– Tudtam, hogy nem haragszol rám – válaszolta mosolyogva Des.

– Hát akkor rosszul tudtad! – mordult fel Groshik. – Nagyon is haragszom! Éppen ezért marasztaltalak itt. Szép kis felfordulást csináltál, így aztán segíteni fogsz nekem rendet rakni!

Des felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.

– Te is láttad, hogy mi történt, Groshik! – vágott vissza keserűen. – Ugyanolyan ártatlan vagyok, mint a nézők, vagy akár te magad!

A neimoidi nem volt abban a hangulatban, hogy hallgasson az észérvekre.

– Csak láss munkához! – vezényelt komoran. – Először rakd fel a székeket!

A CardShark segítségével – Des szívből örült, hogy a gépezet nem csupán osztónak jó, hanem a házimunkához is ért – alig egy óra leforgása alatt befejezték a takarítást. Miután végeztek, a droid rogyadozó, reszketeg léptekkel eltotyogott a telep karbantartóműhelye felé, hogy rendbe hozassa a sérüléseit. Mielőtt azonban elhagyta a kantint, Des gondoskodott arról, hogy a káprázatos nyeremény rákerüljön a folyószámlájára.

Aztán, amikor végre kettesben maradtak, Groshik a pulthoz hívta a kényszerűségből nála ragadt vendéget, felmarkolt két poharat, majd lekapott egy palackot a falon futó polcról.

– Cortyg-pálinka – közölte, és miután egy pillanatra felmutatta az üveget, mindkét poharat félig töltötte annak tartalmával, közben elégedetten mosolyogva folytatta: –, egyenesen a Kashyyykról. De nem az a folyékony veszedelem, amit a vukik isznak. Annál hígabb. Lágyabb. Gyengébb.

Des belekortyolt a poharába, és kis híján megfulladt, amikor a tüzes folyadék végigperzselte a torkát és a nyelőcsövét.

– Ez a gyengébb változat?! – zihálta elhaló hangon, miután kiköhögte magát, és lélegzethez jutott.

– Ezek után bele sem merek gondolni, hogy mit isznak a vukik!

Groshik csak a vállát vonogatta, és megkérdezte:

– Miért, mit vársz tőlük? Nem egy hétköznapi társaság. Vukik, és kész.

Des a második kortynál már kétszer is megfontolta, hogy mit csinál. Megforgatta néhányszor a szájában, közben kíváncsian ízlelgette az ital különleges, erős zamatát.

– Te, Groshik, szavamra mondom, ez jó! – jelentette ki néhány pillanattal később. – És fogadni mernék, hogy drága is. Milyen alkalomból vetted elő?

– Abból az alkalomból, hogy egész jó napod volt

– válaszolta a neimoidi. – Gondoltam, jól jön egy kis különlegesség.

Des biccentett, azzal felkapta, és az utolsó cseppig eltüntette a méregerős italt. Groshik ismét félig töltötte a poharát, majd bedugaszolta a palackot, amit aztán visszatett a polcra.

– Aggódtam miattad! – csikorogta a neimoidi. – Már amiatt is aggódtam, ami közted és Gerd között történt.

– Gerd nem hagyott nekem túl sok választási lehetőséget – jegyezte meg rosszkedvűen Des.

– Tudom, tudom… – A neimoidi nagyokat bólogatott, aztán folytatta:

– Viszont… leharaptad a hüvelykujját. És ma este kis híján verekedést robbantottál ki a kantinomban.

– Hé, én nem akartam mást, csak kártyázni! – tiltakozott Des. – Igazán nem az én hibám, hogy elszabadultak az indulatok, és a fiúk begerjedtek!

– Hát, nem is tudom… – dünnyögte elbizonytalanodva Groshik. – Láttalak ma este, barátom, messziről figyeltelek. Felpiszkáltad azt a katonát. Játszottál vele, ahogy játszottál mindenki mással, aki csak leült kártyázni veled. Ugrattad, bőszítetted, felidegesítetted őket. Úgy rángattad és táncoltattad őket, akár a zsinórbábokat. Máskor is megtetted már az ellenfeleiddel, de ezúttal a szokottnál is messzebbre mentél. Még akkor is tovább nyomultál, amikor fölénybe kerültél. Pontosan arra játszottál, hogy az a katona dühbe guruljon.

– Azt állítod, hogy előre elterveztem az egészet?

– kérdezte kacagva Des. – Ugyan már, Groshik. Az a fickó a lapjárás miatt borult ki. Jól tudod, hogy nem csaltam. Nem is tehettem volna. Hogyan szólhattam volna bele abba, hogy kinek milyen lapokat osszon a droid?

– Többről volt itt szó, nem csupán a lapjárásról, Des – folytatta Groshik, és úgy lehalkította a hangját, hogy a bányásznak közelebb kellett hajolnia, különben nem értette volna a kocsmáros szavait. – Dühös voltál, Des. Még sosem láttalak ennyire dühösnek. A helyiség másik végéből is érzékeltem a haragodat. Szinte tapinthatóvá vált. Szerintem mindannyian érzékeltük. A tömeg alig néhány pillanat alatt vadult meg, Des. Mintha a te haragod és gyűlöleted tüzelte volna fel a fiúkat. Az erős érzelmek hullámokban törtek elő belőled, valóságos haragvihar tombolt idebent. Mindenkin végigsöpört, a bányászokon, a katonákon, mindenkin… még rajtam is. Engem is megérintett. Alig tudtam rávenni magam, hogy az első lövést a mennyezetbe küldjem. Valamennyi ösztönöm azt súgta, sőt követelte, hogy egyből lőjek a tömegbe. Igen, beléjük akartam lőni! Le akartam lőni mindenkit, hogy aztán végignézhessem, amint a padlón vonaglanak a fájdalomtól.

Des alig hitt a fülének.

– Hallom, hogy mit mondasz, Groshik, csak nem értem – válaszolta komoran. – Ez egyszerűen őrültség! Miről beszélsz? Te magad is jól tudod, hogy képtelen vagyok ilyesmire. Erre senki sem képes. Az égvilágon senki!

Groshik kinyújtotta hosszú, vékony karját, és vállon veregette a fiatal férfit.

– Régóta ismerlek, Des, ezért tudom, hogy nem szándékosan csináltad – felelte mosolyogva. – Sosem tennél ilyesmit. És azt is tudom, hogy őrültségnek hangzott mindaz, amit mondtam. De ma éjszaka megváltoztál. Valahogy más voltál, mint eddig. Hagytad, hogy az érzéseid magukkal ragadjanak, és szabadjára engedtél valami… valami különös dolgot, aminek a nevét sem tudom. De az bizonyos, hogy veszedelmes.

Azzal Groshik a szájához emelte és fenékig ürítette a poharát, majd egész testében megrázkódva lenyelte a kegyetlenül erős italt.

– Csak vigyázz magadra, Des! – tette hozzá a szokottnál is csikorgóbb hangon. – Kérlek! Rossz érzéseim vannak!

– Inkább te vigyázz, Groshik! – vágott vissza ismét felkacagva Des. – A neimoidik arról híresek, hogy nem törődnek az érzéseikkel, mert az nem tesz jót az üzletnek.

Groshik néhány pillanat erejéig szótlanul fürkészte a bányász arcát, aztán fáradtan bólintott.

– Ez igaz – ismerte el, és végre ő is elmosolyodott.

– Talán csak elfáradtam. Rám fér egy kiadós alvás. És ami azt illeti, neked sem ártana, ha aludnál egyet.

Azzal a két barát búcsúképpen kezet fogott, majd Des kisietett a kantinból.

Ötödik fejezet

Apatros utcáira teljes sötétség borult. A Társaság annyi pénzt kért az energiáért, hogy este kilenc órakor lekapcsolták a telep amúgy is silány közvilágítását, és ezen a késői órán már a hálókamrák apró lámpái sem pislákoltak a barakkok ablakaiban. A kisbolygó holdjából is csupán egy vékony szelet látszott a fekete égbolton. Még a kantin fényei sem segítették Dest a tájékozódásban, mert Groshik zárás után gondosan áramtalanította az épület falain, illetve a kupola alatt működő fényszórókat. Des az utca közepén gyalogolt, nehogy szétzúzza a sípcsontját az út két szélén heverő fémhulladékok kiálló darabjain.

Szinte tökéletes sötétség vette körül, valahogy mégis meglátta őket…

A másodperc törtrészével azelőtt, hogy megtörtént volna, megérezte, hogy veszély leselkedik rá, és azt is, hogy honnan várható. Három sötét alak szökkent felé, kettő szemből, egy pedig hátulról. Éppen idejében bukott előre, majd hajszálnyival a feje felett elsüvített az acélcső vagy rúd, amely biztosan betörte volna a koponyáját, ha eltalálja. Mihelyt a cső elhaladt felette, hirtelen felegyenesedett, és hatalmas erővel belevágta a jobb öklét a legközelebb eső támadójának arcába. Elégedetten hallgatta az émelyítő porc- és csontropogást, mert ebből tudta, hogy kemény bütykei sérülékeny részbe csapódtak.

Aztán inkább az ösztöneinek engedelmeskedve, semmint tudatosan megint elhajolt, ezúttal jobb felé, így az ismét a feje felé sújtó, hengeres fémtárgy a bal vállát találta el. Noha a tompa ütés nem okozott sérülést, az ereje oldalra taszította, mire megtántorodott, és kis híján elesett. A sötétség jótékonyan elrejtette őt a támadói elől, akik így nem használhatták ki a megingását, és mire rátaláltak, visszanyerte az egyensúlyát.

A három férfi testének éppen csak a fekete körvonalait látta. Az az illető, akit az előbb leütött, lassan feltápászkodott, a másik kettő ugrásra készen várakozott. Ám Desnek nem kellett látni az arcukat, így is tudta, hogy kikkel került szembe: a zászlóssal és a két segítőjével. Ha a puszta gyanakvása nem lett volna elég, a levegőben terjengő erős sörszag végképp megerősítette őt ebben a hitében. Azzal is tisztában volt, hogy mi történt: a köztársaságiak megvárták őt a kantin környékén, tisztes távolságból követték, és amikor megfelelőnek ítélték a pillanatot, lecsaptak rá. Mindez persze kapóra jött neki, mert azt jelentette, hogy az ellenfelei nem tértek vissza a hajójukra a sugárvetőikért.

A három férfi ismét támadásba lendült, egyszerre rontottak rá. Jelentős létszámfölényben voltak, és a Flottánál kapott kiképzés során a test test elleni küzdelemre is felkészítették őket. Des mellett szólt a magassága és a testi ereje, valamint az, hogy az elmúlt évek során számtalan verekedésben vett részt. Ám a szinte teljes sötétségben mindez nem számított, a küzdő felek egyike sem tudta igazán kihasználni az előnyeit.

Des a két öklét maga elé szegezve a felé rohanó támadók közé vetette magát, mire mind a négyen szerteszét dőltek, és elterültek a poros úton. Néhány pillanat alatt valamennyien talpra ugrottak, aztán ádáz közelharc kezdődött. Des még csak nem is gondolhatott stratégiára, taktikára, sőt gyakran még célozni sem tudott. Gyakorlatilag vaktában ütötte-rúgta az ellenfeleit. Oda csapott, ahol éppen meglátott egy többé-kevésbé ember formájú árnyékot. Ezúttal kevésbé élvezte a találatai nyomán felhangzó puffanásokat, roppanásokat és fájdalmas nyögéseket, mert az ő testére is tucatjával záporoztak az ütések.

Nem számított, hogy nyitva tartja-e a szemét, avagy becsukja, úgysem látott szinte semmit. Ösztönösen reagált és cselekedett, az ereibe folyamatosan áramló adrenalin elmosta minden fájdalmát és fáradtságát.

Aztán váratlanul mégiscsak meglátott valamit. Az egyik támadója előrántott egy vibrotőrt. Noha a fegyver ugyanolyan sötét volt, mint a bányászok szíve és lelke az omlások pillanataiban, Des mégis tisztán látta, mintha egy láthatatlan, belső tűz vörösre izzította volna a pengét. A tőr felemelkedett, és felé sújtott, mire Des két kézzel elkapta és megcsavarta tulajdonosának csuklóját, aztán minden erejét beleadva az előtte felbukkanó árnyalak felé taszította az immár visszafordított fegyvert. Éles kiáltás, majd gurgulázó, fuldokló hörgés hallatszott. Des szem elől tévesztette a tőrt, amiből arra következtetett, hogy a közvetlen veszély elmúlt.

Két ellenfele sietve eltávolodott tőle, ám a harmadik mozdulatlanul hevert a talajon. Két-három másodperccel később, halk kattanás kíséretében felgyúlt egy fényrúd. A hirtelen támadt, erős ragyogás néhány pillanatra elvakította Dest. Szorosan lehunyta a szemét, és meghallotta, hogy valaki levegő után kap.

– Meghalt! – kiáltotta rémülten az egyik katona. – Megölted!

Des jobb kezét a homlokához emelve leárnyékolta a szemét, aztán lenézett a lába elé, és pontosan azt látta, amire számított: a zászlós a hátán feküdt, a vibrotőr pengéje csaknem tövig a mellkasába fúródott.

Nem sokáig szemlélődhetett. A fényrúd egy újabb kattanással elsötétült, mire ő gyorsan összeszedte magát, hogy felkészüljön a következő rohamra. Néhány pillanatig elszántan várta a támadást, aztán a szapora, egyre halkuló lábdobogás hallatán rájött, hogy megmaradt ellenfelei menekülőre fogták, és hanyatt-homlok elrohantak a leszállópályák felé.

Ekkor ismét lenézett a tetemre, mert azt tervezte, hogy kihúzza belőle a tőrt, és annak halovány fényénél próbál tájékozódni a sötétben. Ám a penge – legalábbis az a mintegy kétujjnyi része, amely nem mélyedt bele a holttestbe – mostanra már elsötétedett, sőt Des ráeszmélt, hogy valójában soha nem is világított. Hirtelen észbe kapott: nem is áradhatott belőle fény, hiszen a vibrotőrök nem tartoztak az energiafegyverek közé. A pengéjük közönséges fémből készült…

Viszont nem törhette tovább a fejét azon, hogyan látott meg egy vibrotőrt a sötétben. Tisztában volt azzal, hogy a katonák a hajójukra érve nyomban jelentést tesznek a parancsnokuknak, aki nyilván értesíteni fogja a Társaság rendfenntartó erőit, amelyek aztán fenekestől felforgatják akár az egész bolygót is, hogy kézre kerítsék őt. Des tudta, hogy az esélyei csapnivalóan rosszak. Egy gyakori verekedéseiről elhíresült bányász vallomása fog szemben állni a Köztársasági Flotta két katonájának szavaival. Biztosra vette, hogy senki sem fog hinni neki. Senki nem fogja elhinni, hogy önvédelemből gyilkolt.

Hatalmasat sóhajtott, és feltette magának a kérdést, hogy csakugyan így történt? Jól látta a testének irányzott pengét. Talán feleslegesen ölt. Talán másképp is ártalmatlaníthatta volna azt a férfit. Hirtelen hevesen megrázta a fejét, hogy kiűzze elméjéből az önpusztító gondolatokat. Ráeszmélt, hogy nincs ideje sem a bűntudatra, sem a sajnálkozásra – később majd átadhatja magát ezeknek az érzéseknek, de most még nem. Először találnia kell egy rejtekhelyet, ahol meghúzhatja magát.

Jól tudta, hogy nem térhet vissza a barakkjába, mert az lesz az első hely, ahol keresni fogják. A bánya rengeteg búvóhelyet kínált, de azt is belátta, hogy hajnal előtt már nem érhet oda, és napkelte után a nyílt pusztaságon sem rejtőzhet el. Így aztán egyetlen lehetősége maradt, egyetlen reménye. Tisztában volt azzal, hogy végül ott is keresni fogják, de máshová nem mehetett.

Groshik még bizonyára ébren volt, és a kantinban tett-vett, mert néhány pillanattal azután, hogy Des bekopogott hozzá, kinyitotta az ajtót. A neimoidi egyetlen pillantást vetett a fiatal bányász véres ruhájára, aztán mindkét kezével keményen megmarkolta Des mellén az inget.

– Befelé! – csikorogta idegesen, azzal berántotta Dest az épületbe, és bevágta mögötte az ajtót. – Megsebesültél?

– Nem hiszem – válaszolta a fejét csóválva a bányász. – Ez nem az én vérem.

A neimoidi távolabbra hátrált tőle, és tetőtől talpig végigmérte őt.

– Jó sok van rajtad – állapította meg komoran. – Túlontúl sok. A szaga alapján emberi lény vére. Igazam van?

Miután Des nem válaszolt, Groshik halkan megkérdezte:

– Megint összeakadtál Gerddel?

Des ismét megrázta a fejét, és alig hallhatóan suttogta:

– A zászlóssal…

Groshik lehorgasztotta a fejét, és fojtott hangon szitkozódott. Hamar összeszedte magát, felnézett, és tovább faggatózott:

– Ki tud róla? Üldöznek már a hatóságok?

– Tudtommal még nem, de hamarosan a nyomomban lesznek – válaszolta Des, aztán magyarázkodni kezdett, hogy megindokolja a tettét:

– Hárman voltak, Groshik! Hárman ugrottak nekem. És csak az egyikük halt meg.

A neimoidi aprókat biccentve fejezte ki együttérzését, és megjegyezte:

– Biztosra veszem, hogy az az alak magának kereste a bajt. Akárcsak Gerd esetében. De ez fikarcnyit sem változtat a tényeken. A Köztársasági Flotta egyik katonája erőszakos halált halt. És te leszel az, akinek a nyakába varrják az egész ügyet.

Groshik elhallgatott, a pulthoz vezette Dest, aztán ezen az éjszakán immáron másodszor is levette a polcról a Cortyg-pálinkával töltött palackot. Egyetlen szót sem szólt, mialatt felmarkolt és megtöltött két poharat – ezúttal csordultig.

– Sajnálom, hogy ide jöttem – mormolta Des, mert már kétségbeesetten szerette volna megtörni az egyre kínosabb csendet. – Nem akartalak belekeverni ebbe az őrültségbe.

– Nem érdekel, hogy belekevertél az ügybe – válaszolta a neimoidi, és megnyugtatónak szánt mozdulattal megveregette barátja felkarját. – Csak azon töprengek, hogyan juthatunk ki ebből a helyzetből. Várj csak, hadd törjem egy kicsit a fejemet…

Mindketten a szájukhoz emelték, és egy húzásra eltüntették az italukat. Desnek minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy leküzdje magában az újra meg újra rátörő vakrémületet. Minden pillanatban azt várta, hogy egyszer csak berobban a bejárati ajtó, és bezúdul rajta vagy kéttucatnyi, a Társaságnál rendszeresített páncélzatba öltözött rendész. Óráknak tűnő, ám a valóságban csupán egy-két perces hallgatás után Groshik ismét megszólalt. Halkan, motyogva beszélt, és Des nem tudta eldönteni, hogy a barátja hozzá intézi-e a szavait, vagy csupán hangosan gondolkodik.

– Itt nem maradhatsz, annyi bizonyos – dünynyögte a neimoidi. – A Társaság nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a Köztársasággal kötött szerződéseit. Hamarosan az egész bolygót átkutatják, hogy rád találjanak. Vagyis el kell tűnnöd az Apatrosról. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd az előbbinél hangosabban és határozottabban folytatta:

– De még ez sem elég, mivel reggelre a Köztársaságban működő összes híradóban a te ábrázatodat fogják mutogatni. Azzal sem megyünk sokra, ha megváltoztatjuk a külsődet. Amekkora darab vagy, még a fejeden parókával, a képedben arcprotézisekkel is kitűnsz a tömegből. Mindez azt jelenti, hogy ki kell juttatnunk téged a Köztársaság által ellenőrzött űrből. Ez pedig azt jelenti… – Groshik elhallgatott, és csak a fejét csóválgatta.

Des kíváncsian várt, de a türelme egyre apadt. A neimoidi lesütötte a szemét, és óvatosan megkérdezte:

– Szóval, azok a dolgok, amiket az este folyamán mondtál… a Sith-ekről meg a Köztársaságról. Komolyan gondoltad? Teljesen komolyan?

– Nem is tudom – felelte bizonytalanul Des –, talán igen.

Újabb hosszú szünet következett. Groshikról lerítt, hogy megrázó kijelentéseket fog tenni, és megpróbál ezekre lélekben felkészülni. Végül nagyot nyelt, és egy szuszra hadarta:

– Mit szólnál ahhoz, ha azt javasolnám, hogy csatlakozz a Sith-ekhez? Des sok mindenre számított, de ettől a kérdéstől úgy meglepődött, hogy kimaradt a lélegzete.

– Mi van?! – hördült fel, miután újra meg tudott szólalni.

– Ismerek… ismerek… valakit – felelte akadozva Groshik. – Kijuttatlak az Apatrosról. Még ma este. De az a népség nem utasokat keres. A Sith-eknek katonák kellenek. Folyamatosan toboroznak, akárcsak a köztársaságiak.

– Ezt nem hiszem el! – Des döbbenetében továbbra is lélegzet után kapkodott. – Te a Sith-eknek dolgozol? Hiszen mindig azt mondtad, hogy sosem állsz senki oldalára!

– Nem dolgozom a Sith-eknek! – csattant fel önérzetesen Groshik.

– Csak ismerek valakit, aki igen. Megnyugtatlak, olyan valakit is ismerek, aki a Köztársaságnak dolgozik. De tőlük ebben a helyzetben ne számíts segítségre! Tehát, Des, tudnom kell. Akarod ezt a dolgot, vagy sem?

– Nekem úgy tűnik, nincs sok választásom… – dörmögte keserűen a fiatal bányász.

– Talán mégis van – fejtegette tovább a neimoidi a gondolatmenetét.

– Ha itt maradsz, a Társaság rendészei hamarosan elfognak és letartóztatnak. Amit tettél, az nem előre megfontolt, hidegvérrel elkövetett gyilkosság volt. Talán nem sikerül bebizonyítanod, hogy önvédelemből tetted, de a bíróság mérlegelni fogja, hogy kényszerhelyzetben cselekedtél. Elküldenek egy büntetőtelepre, és öt, esetleg hat év múlva újra szabad ember leszel.

– Vagy beállok a Sith-ekhez…

– Vagy beállsz a Sith-ekhez – visszhangozta Groshik. – De ha az én segítségemmel csinálod, biztos akarok lenni abban, hogy tudod, mibe mászol bele.

Des végiggondolta az elhangzottakat, de nem sokáig törte a fejét.

– Az egész eddigi életem arról szólt, hogy megpróbáltam kijutni erről az átkozott sziklatömbről – mondta vontatottan. – Ha most átköltözöm egy börtönbolygóra, azzal nem teszek mást, csak az egyik kopár és undorító világot egy másikra cserélem. Nem lesz sok különbség ahhoz képest, mint ami itt van. Viszont, ha csatlakozom a Sith-ekhez, legalább kikerülök a Társaság hüvelykujja alól. És hallottad, hogy mit mondott az a köztársasági parancsnok: hogy a Sith-ek tisztelik az erőt. Azt hiszem, náluk is képes leszek megállni a lábamon.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedem – jelentette ki ünnepélyes hanghordozással Groshik. – De ne hidd, hogy a parancsnok összevissza hazudozott! Amit a Sötét Testvériségről mondott, az utolsó szóig igaz. A Sith-ek könyörtelenek és kegyetlenek. Sokakból éppen a legrosszabb formájukat hozzák elő. Nem akarom, hogy beleess ebbe a csapdába.

– Először azt javaslod, hogy csatlakozzak a Sithekhez – dünnyögte megfontoltan Des. – Aztán pedig megpróbálsz lebeszélni róla. Akkor most hányadán állunk?

A neimoidi hatalmasat sóhajtott.

– Igazad van, Des – ismerte el rosszkedvűen. – Ez a dolog már eldőlt. A kegyetlen sors és a balszerencse összeesküdött ellened. Az élet más, mint a szabakk. Nem dobhatod el, és nem cserélheted ki a rossz lapokat. A való életben meg kell játszanod azokat a lapokat, amelyeket kaptál, és csakis azokkal játszhatsz. – Elfordult a barátjától, és elindult a kantin hátsó kijárata felé, közben visszaszólt:

– Gyere utánam! Néhány óra múlva, miután átkutatták a telep összes építményét, az űrkikötőben fognak keresni. Sietnünk kell, hogy még idejében és biztonságosan elrejtőzhess az egyik teherhajón.

Des átnyúlt a pult felett, és elkapta Groshik vállát. A kantinos visszafordult, mire Des megragadta a neimoidi hosszú, vékony alkarját.

– Köszönöm, öreg barátom! – hadarta Des felindultan. – Ezt sosem fogom elfelejteni neked.

– Tudom, hogy nem felejted el, barátom – válaszolta Groshik, és hiába a kedves szavak, csikorgó hangjából érezni lehetett, hogy keserű bánat emészti a bensőjét.

Des az ujjait szétnyitva elengedte a neimoidi karját, aztán egyszerre érezte magát esetlennek, hálásnak és izgatottnak, közben mélységesen szégyenkezett, és halálosan rettegett. Rövid hallgatás után úgy érezte, hogy mondania kell még valamit, ezért hozzátette:

– Meghálálom valahogy a segítségedet. Legközelebb, ha összefutunk…

– A te eddigi életed ma hajnalban véget ér, Des! – vágott közbe elszántan Groshik. – Nem lesz legközelebb. Nekünk, kettőnknek már soha többé. – A fejét csóválva folytatta:

– Nem tudom pontosan, hogy mi vár rád, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz könnyű dolgod. Ne számíts mások segítségére! Végül mindannyian magunkra maradunk. A túlélők viszont tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.

Azzal újra megfordult, és szapora léptekkel elcsoszogott a hátsó kijárat felé. Des kivárt még néhány pillanatig, mert barátjának utolsó szavai úgy perzselték a lelkét, mintha lobogó tűz égett volna a bensőjében. Hamarosan összeszedte magát, és futva indult a máris messze járó neimoidi után.

Des mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedjen, de a próbálkozásait nem koronázta siker. Már majdnem egy órája feszengett a szűkös rekeszben, amelyben a hajó legénysége más körülmények között a csempészárut szállította. A parányi kamra remekül megfelelt ládák és zsákok tárolására, de szörnyen kicsinek bizonyult a megtermett bányász számára.

Húsz perccel korábban hallotta, hogy megérkeznek a Társaság járőrei. A rendészek szerencsére hanyagul végezték a munkájukat. Éppen csak benéztek egy-két sarokba, és miután nyomát sem látták a körözött szökevénynek, rövidesen elhagyták a hajót. Néhány másodperccel később a kapitány az öklével megdöngette a panelt, amely alatt Des rejtőzött.

– Maradjon ott, amíg el nem indítjuk a hajtóműveket! – parancsolta fennhangon a magas, nyúlánk testalkatú rodiai, folyékonyan ejtve a Köztársaság közös nyelvének szavait. – Ha felszálltunk, előjöhet! Előbb semmi esetre!

Amikor Des a fedélzetre lépett, nem ismerte fel a kapitányt, aki az ő szemében ugyanúgy festett, mint bármely másik rodiai, akit korábban látott. Az illető azok közé a szabadúszó hajótulajdonosok közé tartozott, akik időről időre leszálltak az Apatroson, a saját pénzükön kortózist vásároltak, aztán forrón remélték, hogy egy másik világon jó nagy haszonnal fognak túladni a rakományon.

Des úgy sejtette, hogy ha a Társaság vérdíjat tűzött volna ki a fejére, a rodiai eladta volna őt. Ám a kapitány hallgatott, amiből Des egyértelműnek látta, hogy a vállalat nem óhajtja költségekbe verni magát miatta. A vezetők inkább hagyták, hogy egy szökevény elmeneküljön a Köztársaság igazságszolgáltatása elől, semmint fejvadászokra pazarolják a kreditjeiket. Des úgy vélte, Groshik bizonyára számított erre a fukarságra, amikor egyezséget kötött a teherhajó kapitányával.

Amikor a hajtóművek halk süvítése egyre hangosabbá vált, Des szétvetette a tagjait, majd kezétlábát a fülke falának préselve kitámasztotta magát. Néhány pillanattal később a süvítés fülszaggató bömböléssé erősödött, és a fémpadló vadul meglódult. A pilóták aktiválták a lebegtetőrendszert, egyensúlyba hozták a gépüket, aztán a hajó a magasba lendült, és a gyorsulás erőhatásai a hátsó válaszfal felé szorították Dest.

Hirtelen elhatározással nagyot rúgott a zárópanelba, aztán a keskeny nyíláson keresztül kimászott a rejtekhelyéről. Nyomát sem látta a személyzet tagjainak, akik a felszállás ideje alatt mindannyian a szolgálati helyükön tartózkodtak.

Des nem ismerte a teherhajó úti célját. Csak anynyit tudott, hogy az utazás végén egy emberi lény, egy nő várja őt, hogy beléptesse a Sith-ek hadseregébe. Ez a gondolat – ahogyan korábban is – vegyes érzéseket kavart fel a lelkében, amelyek közül a félelem és az izgatottság volt az uralkodó.

A fedélzet ismét, ezúttal finoman megremegett, amikor a hajó kitört az Apatros légköréből, és egyre gyorsulva maga mögött hagyta az apró, kegyetlen világot. Néhány pillanattal később Des életében először megtapasztalta azt az űrutazók meséiből jól ismert rándulást, amely azt jelezte, hogy a teherhajó a hiperűrbe ugrott.

Egy csapásra elöntötte a felszabadulás semmihez sem hasonlítható érzése. Szabad volt, szabad ember. Eddigi élete során első ízben kikerült a kortózisbányákból és a Társaság gyilkos karmaiból. Groshik nemrégiben azt mondta neki, hogy a kegyetlen sors és a balszerencse összeesküdött ellene, de máris kezdte más szemmel nézni a világot.

Noha az élete nem pontosan úgy alakult, ahogyan korábban tervezte – bűnöző lett, akinek a kezéhez egy köztársasági katona vére tapadt –, de végül megszökött az Apatrosról.

Megfordult a fejében, hogy talán nem is kapott olyan pocsék lapokat. Végső soron megszerezte azt, amire a legjobban vágyott. És mit számít a szenvedés, mit számítanak a megpróbáltatások, ha valaki eléri a legjobban áhított célját?

Hatodik fejezet

A Phaseera élénksárga napja delelőn állt, és szinte vakító fényárba vonta azt a tisztást, amelyen a katonák várakoztak. Des egy cyderafa árnyékában üldögélve, hogy elüsse valamivel az időt, lefuttatott egy gyors rendszerellenőrzést TC-22-es típusú sugárvetőjén. Elégedetten nyugtázta, hogy a tárat teljesen feltöltötték, mintegy ötven lövésre elegendő energiát tartalmaz, aztán sietve megvizsgálta a tartaléktárait is. Viszont az irányzék kissé oldalra csúszott, ami ezeknél a fegyvereknél általános típushibának számított. A TC sorozatú sugárvetők lőtávolsága és tűzereje kielégítette a Sith Hadsereg gyalogosainak igényeit, de a céltávcsövük időről időre elmozdult a helyéről. Des előkapott egy apró csavarhúzót, és néhány gyors mozdulattal állított a rögzítőkaron, így ismét pontosra hangolta a helyéről elcsatangolt műszert.

A keze és az ujjai ezernyi ismétlésből eredő gyakorlottsággal mozogtak. Az elmúlt tizenkét standard hónap során a kiképzőik annyira belésulykolták a rutineljárásokat, hogy a szemét behunyva, gondolkodás nélkül is képes lett volna végrehajtani valamennyit. Az ütközetek előtti fegyverellenőrzést egyetlen szabály sem írta elő a Sith Hadseregben, ám Des így is rászokott, mert ez a műveletsor már jó néhány alkalommal megmentette az életét. A hadsereg létszáma annyira gyors ütemben gyarapodott, hogy a parancsnokok nem győzték az iramot, nem tudták jó minőségű fegyverekkel ellátni az újoncokat. A legjobb felszerelés a veteránoknak és a tiszteknek járt, míg az újoncoknak azzal kellett boldogulniuk, ami éppen jutott nekik.

Dest nemrégiben őrmesterré léptették elő, így kérhetett volna egy jobbfajta sugárvetőt, ám a TC22-es volt az első fegyvere. Ezzel tanult lőni, teljesen hozzászokott, és kitűnően bánt vele. Úgy számította, hogy miután hónapokba telne, mire megismeri egy másik fegyver sajátosságait, jobban jár, ha megtartja, és rendszeresen átnézi, illetve megjavítja a korszerűtlen és ütött-kopott sugárvetőt. Viszont a lézerpisztolyánál jobb önvédelmi fegyvert nem is álmodhatott volna magának. A Sith Hadsereg nem minden katonája kapott pisztolyt, a legtöbb gyalogos közepes lőtávolságú, félautomata sugárvetőkkel indult csatába. A statisztikák szerint a legtöbben már jóval azelőtt meghaltak, hogy az ellenség közelébe kerültek, így nem vették volna hasznát egy mégoly hatékony pisztolynak. Ám az elmúlt esztendő folyamán Des tucatszor is bebizonyította, hogy kiváló katona, nem holmi értéktelen ágyútöltelék. És ha egy gyalogos elég ügyes volt ahhoz, hogy ép bőrrel átvészeljen egy gyilkos rohamot, az ellenség sorai közé rontva elsősorban olyan fegyverre volt szüksége, amelyet közelharcra terveztek és méreteztek.

Des számára ez a fegyver egy GSI-21D lett, a legjobb páncéltörő pisztoly, amely valaha lekerült a Galaktikus Megoldások Vállalat gyártósorairól. Az irányzott lőtávolsága alig haladta meg a húsz métert, ám a lövedéke ezen belül egyforma hatékonysággal hatolt át a személyi páncélokon, az eleven testeken és a droidok burkolatain. A 21D illegális fegyvernek számított a Köztársaság által ellenőrzött szektorokban, ami további bizonyítékul szolgált arra, hogy milyen félelmetes, pusztító tűzerőt hordozott. A páncéltörő pisztoly egy-egy energiatára mindössze tucatnyi lövésre elengedő töltést tartalmazott, ám amikor Des alig néhány lépésnyire állt az ellenségétől, ritkán kellett egynél többször tüzelnie.

Becsúsztatta a pisztolyt a derékszíjához kapcsolt, merev tokba, majd ellenőrizte a bakancsának szárába rejtett vibrotőrt, aztán a katonáira fordította figyelmét. A parancsnoksága alá rendelt nők és férfiak – mialatt az utasítást várták – a példáját követve a felszerelésüket vizsgálgatták. Des önkéntelenül elmosolyodott, mert a jelenet láttán biztosra vehette, hogy alaposan felkészítette a katonáit.

Nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy elégedettséget érzett. Több mint egy évvel ezelőtt azért állt be a Sith Hadseregbe, hogy megússza a börtönt, és kikerüljön az Apatrosról. Ám nem kellett neki sok idő ahhoz, hogy megszeresse a katonaéletet. Az oldalán harcoló nőket és férfiakat az igazi bajtársiasság eltéphetetlen kötelékei fűzték egymáshoz, és szorosan összetartó csapatuknak ő is részévé, elismert tagjává vált. Az Apatroson egyszer sem érezte úgy, hogy bármi összekötné őt a többi bányásszal. Groshikon kívül egyetlen barátja sem akadt, és mindig is végtelenül magányosnak tartotta magát. Aztán a katonaságnál megtalálta a helyét. Tudta, bizonyosan érezte, hogy ide tartozik, a katonákhoz. Az ő katonáihoz.

Adanar közlegény, a régi bajtárs észrevette, hogy Des éppen őt fürkészi, válaszképpen ökölbe szorított jobbját kétszer a mellkasához ütötte, közvetlenül a szíve felett. Ezt a jelzést csupán a szakasz tagjai ismerték és használták. Az egymás melletti kitartást és az egymás iránti hűséget jelképezte, valamint azokat a bizonyos érzelmi szálakat, amelyek valamennyiüket egymáshoz kötötték.

Des viszonozta a sajátos tisztelgést. Ő és Adanar ugyanabban a szakaszban szolgáltak katonai pályafutásuk első napja óta. A toborzó egyszerre léptette be őket a hadseregbe, és mindkettőjüket Ulabore hadnagy egységéhez, az Éjjárókhoz osztotta be.

Adanar felkapta a sugárvetőjét, odaballagott a bajtársához, és tiszteletteljes hangvételben megszólította:

– Úgy látod, hogy hamarosan szüksége lesz arra a kéziágyúra, őrmester úr?

– Abból nem lehet baj, ha felkészülünk – válaszolta mosolyogva Des, azzal előrántotta a szóban forgó fegyvert, az ujját a sátorvasba fűzve megpörgette néhányszor, majd gyors mozdulattal visszadugta a tokjába.

– Bárcsak kiadnák már az indítóparancsot – morogta rosszkedvűen Adanar. – Már két napja gubbasztunk az őserdőben. Mire várnak még?

Des a vállát vonogatva, közönyösen magyarázta:

– Nem mehetünk addig, amíg a főerő nem áll készen az indulásra. Ha túl korán vágunk bele, az egész terv darabokra hullik.

Az Éjjárók az elmúlt év folyamán tekintélyes hírnevet szereztek maguknak. Tucatnyi világon, tucatnyi csatában vettek részt, és számos esetben jócskán hozzájárultak a győzelmekhez. Néhány hónappal korábban a szakasz még csupán egy volt a többezernyi kevésbé értékes, vagyis feláldozható rohamegység közül, ám azóta a kulcsfontosságú küldetésekre tartogatott alakulatok közé lépett elő. A Phaseera nevezetű iparbolygó elfoglalására indított hadműveletben is kulcsszerep jutott nekik – amelyet boldogan eljátszottak volna, ha valaki végre útnak indítja őket. Mindannyian tudták, hogy a parancs megérkezéséig kénytelenek lesznek a hirtelenjében létesített, őserdei táborban rostokolni, alig egyórányi járásra a célpontjuktól. Még csak két napja várakoztak, ám a tétlenség és az unalom máris éreztette a hatását.

Adanar járkálni kezdett két kisebbfajta fa között. Des békésen üldögélt az árnyékban, és szótlanul figyelte a bajtársát. Egy-két perc múlva nem bírta tovább, és megszólalt:

– Ne fáraszd ki magad! Legkorábban sötétedéskor indulunk. Mi lenne, ha ledőlnél valahová, és pihennél egyet?

Adanar megállt ugyan, de továbbra sem ült le.

– A hadnagy azt mondja, hogy könnyű dolgunk lesz – válaszolta, és szemlátomást mindent megtett annak érdekében, hogy higgadtnak tűnjön, holott majd szétvetette az idegesség. – Szerinted igaza van?

Ulabore hadnagy számtalan dicséretben részesült már a szakasza sikereiért, ám az egység valamenynyi tagja tudta, hogy valójában ki irányította őket, ha röpködni kezdtek a sugárlövedékek.

Erre a tényre gyötrelmes körülmények között derült fény, körülbelül egy évvel ezelőtt, a Kashyyykon, ahol Des és Adanar átesett a tűzkeresztségen. A Sötét Testvériség a bolygó megszerzésével akarta megvetni a lábát a Középső Gyűrűben. A parancsnokok gyors egymásutánban indították a támadóhullámokat, hogy mihamarabb elfoglalják a vukik ásványi anyagokban és mindenféle természeti kincsben gazdag őshazáját. Ám a Köztársaság jókora helyőrséget állomásoztatott a Kashyyykon, és a védők akkor sem vonultak viszsza, amikor rádöbbentek, hogy a támadók többszörös létszámfölényben vannak.

Amikor a Sith-flotta leereszkedett a bolygó felszínére, a köztársaságiak egyszerűen bevonultak az erdőbe. A gyorsnak remélt megszállásból szinte állóháború, de mindenesetre hosszan elhúzódó hadjárat lett, amelynek csatáit a gigászi wroshyríák ágain, gyakran a talajtól több száz méteres magasságban vívták. A Sith-gyalogosok még sosem harcoltak ilyen viszonyok között. Az erdő gyakorlatilag egybefüggő lombtakarójának sűrű levélfüggönyei és hatalmas kshyy termései elsőrangú búvóhelyek millióit nyújtották, amelyeknek rejtekéből a köztársasági katonák és vuki kísérőik megindíthatták a rajtaütéseket. A támadók ezrével hullottak. A legtöbben úgy haltak meg, hogy még csak nem is látták az ellenségüket, aki leadta rájuk a végzetes lövést. Ám a Sith-mesterek egyre csak küldték az újabb és újabb csapatokat…

Az Éjjárók az erősítés második hullámával érkeztek a bolygóra. Az első ütközetük alatt elszakadtak a főerőktől, aztán egy hirtelen előrenyomuló köztársasági csapat teljesen elvágta őket a nagyobb Sithegységektől. Ulabore hadnagy nem tudta felvenni a kapcsolatot a feletteseivel, ezért hamarosan összezavarodott, aztán eluralkodott rajta a vakrémület. Közvetlen parancsok nélkül sejtelme sem volt arról, hogyan tarthatná életben a szakaszát. Szerencsére Des, ha nem is nyíltan kimondva, de átvette a parancsnokságot, és megmentette társai túlnyomó többségét.

A sikerét döntő részben annak köszönhette, hogy már akkor megérezte az ellenség közelségét, amikor még nem is látta őket. Egyszerűen csak tudta, hogy hol vannak. Képtelen lett volna megmagyarázni, hogy honnan származnak ezek az értesülései, de akkorra már nem is próbálta megfejteni egyedülálló képességeinek titkát. Ott, a Kashyyyk hátborzongató, ugyanakkor lenyűgöző őserdejének mélyén sem törte a fejét, csupán igyekezett a lehető legjobban kihasználni titokzatos adottságait. Az ő ihletett irányításával az Éjjárók elkerülték a csapdákat, és lassan visszaküzdötték magukat a főerőkhöz. Három nap és három éjszaka leforgása alatt jó néhány rövid, de ádáz csatát vívtak. Végtelennek tűnő távolságokat tettek meg az őserdőben, de megcsinálták. A gyilkos összecsapások folyamán a szakasz csupán maroknyi katonát veszített, és a túlélők egytől egyig jól tudták, hogy Desnek köszönhetik az életüket.

Az Éjjárók rendkívüli története hamarosan elterjedt a Sith Hadsereg soraiban, és alaposan felszította az idők folyamán veszedelmesen lehűlt harci kedvet. A katonák azzal győzködték magukat, hogy ha egyetlen szakasz három napig kitartott, akkor ezer szakasz bizonyosan képes megnyerni a háborút. Végül közel kétezer szakaszra való gyalogos kellett hozzá, de a Sith Hadsereg bevette a Kashyyykot.

Ulabore hadnagy, a hős Éjjárók vezetője rendkívüli dicséretben részesült. Eszébe sem jutott megemlíteni a feletteseinek, hogy a siker valójában az egyik újoncának köszönhető. Viszont szerencsére szorult belé annyi ész, hogy őrmesterré léptesse elő Dest, majd pedig, hogy félreálljon az útból, amikor felforrósodott a helyzet.

– Szóval? – sürgette türelmét vesztve Adanar a régi bajtársat. – Te mit mondasz, Des? Valóban könnyű lesz ez a feladat?

– A hadnagy csak azt mondja, amit szerinte hallani akarunk – válaszolta egykedvűen Des.

– Ezzel magam is tisztában vagyok – jelentette ki Adanar. – Éppen ezért fordultam hozzád, öreg barátom. Tudni akarom, hogy valójában mibe ugrunk fejest.

Des a gondolataiba temetkezett, és alaposan megfontolta a választ. Egy keskeny völgyet délről határoló, hosszan elnyúló dombvonulat gerincén állomásoztak. A völgy mélyén futott az egyetlen út, amely Phaseera fővárosába vezetett, abba a városba, amelynek határában állt a köztársasági helyőrség legnagyobb és legfontosabb tábora. Az Éjjárók által ellenőrzött magaslattal szomszédos dombok egyikére a köztársaságiak előretolt állomást telepítettek. Ha a Sith-parancsnokok megpróbálták volna átvinni a seregüket a völgyön, az állomás őrszemei még éjszaka is észrevették volna őket. Ebben az esetben riasztották volna a támaszpontjukat, így annak védői éberen és felkészülten várták volna a támadókat.

Az Éjjárók egyszerű feladatot kaptak: némítsák el a harcálláspont teljes személyzetét, hogy a fősereg észrevétlenül közelíthesse meg a köztársasági tábort. A cél érdekében felszerelték őket a katonák által – az interferencia szóból eredően – csak i-dobozoknak nevezett, hordozható zavaróberendezésekkel, amelyekkel elfojthatták az állomásról kiinduló rádióadásokat. A feladat valóban egyszerűnek ígérkezett, de gyorsan kellett cselekedniük. Az állomás minden hajnalban, valamivel pirkadat után adta le a napi jelentést, így aztán fennállt a veszély, hogy ha az Éjjárók túl korán csapnak le, akkor a jelentés nem érkezik meg idejében a támaszpontra, és az ottaniak tudni fogják, hogy történt valami.

Des tisztában volt azzal, hogy az időzítés a döntő tényező. Közvetlenül azelőtt kell elkapniuk a harcálláspont személyzetét, hogy a főerők behatolnak a területre. A csapatok így nyernek néhány órát, hogy átvonuljanak a völgyön, és rátörjenek a felkészületlen védőkre. A feladat kivitelezhetőnek tűnt, de csakis akkor, ha minden az ütemterv szerint, tökéletesen összehangolva történik. Az Éjjárók már elfoglalták a megindulási körletet, ám a sereg még nem készült fel az indulásra… így aztán Des és bajtársai nem tehettek semmit, várniuk kellett.

– Aggódom – bökte ki végül Des. – Valami azt súgja, hogy nem egykönnyen fogjuk elfoglalni azt az őrállomást. Túl szoros a terv. Ha belekezdünk, nem lesz hibahatár. Tökéletes munkát kell végeznünk. Ha a köztársaságiak meglepetéseket tartogatnak a számunkra, pillanatok alatt bajba kerülünk.

Adanar ingerülten kiköpött, és dühösen kifakadt:

– Tudtam! Annyira tudtam! Rossz érzéseid vannak, nem igaz? Én mondom neked, egy újabb Hsskhor készül itt!

A Hsskhor közelében lezajlott hadművelet katasztrófába torkollott. A Kashyyyk eleste után az életben maradt köztársasági katonák a szomszéd bolygóra, a Trandosha nevezetű világra menekültek. A Sith-parancsnokok húsz szakaszt – köztük az Éjjárókat – küldtek utánuk. Az üldözők egy sivatagos síkságon, Hsskhor városának közelében érték utol a menekülőket.

A kora hajnaltól estig tartó összecsapás során mindkét fél jelentős veszteségeket szenvedett, de egyikük sem mondhatta magát győztesnek. Desre rossz érzések telepedtek a csata idején, de akkor nem tudta megmondani, hogy miért. Aztán az éj beálltával a küzdő felek visszahúzódtak a csatatér két végébe, hogy összeszedjék magukat és rendezzék soraikat, ekkor még kínosabb érzései támadtak. Néhány órával később a Trandosha őslakói megtámadták őket.

Az éjszakai sötétség nem jelentett gondot a hüllőszerű teremtményeknek, ők ugyanis az infravörös fénytartományban láttak. Úgy csaptak le, mintha a semmiből bukkantak volna elő. Nem is eleven lényeknek, hanem anyaggá vált sötétségből álló, testet öltött rémálmoknak tűntek.

A vukikkal ellentétben a trandoshaiak a galaktikus polgárháború egyik résztvevőjével sem kötöttek szövetséget. Hsskhor fejvadászai és zsoldosai megtizedelték úgy a köztársasági, mint a Sithcsapatokat. Nem érdekelte őket, hogy kik ellen harcolnak. Nekik egyedül az számított, hogy trófeákat gyűjthessenek.

A mészárlásról sosem készült hivatalos jelentés, vagy ha mégis, hát sosem hozták nyilvánosságra. Des a véres forgatag kellős közepén küzdött, de még ő is alig tudta összerakni magában, hogy mi történik körülötte. A támadás a többi szakaszhoz hasonlóan az Éjjárókat is teljességgel váratlanul érte. Mire felkelt a nap, a Sith-gyalogosok közel fele holtan hevert a homokban. Des számos jó barátját vesztette el a véres ütközetben… Barátokat, akiket talán megmenthetett volna, ha több figyelmet szentel baljós megérzéseinek, amelyek akkor szállták meg, amikor először letette a lábát az elátkozott sivatagbolygó talajára. És még azon a reggelen megesküdött, hogy ha rajta múlik, nem fogja hagyni, hogy az Éjjárók még egyszer ilyen helyzetbe kerüljenek.

Hsskhor városa végül hatalmas árat fizetett a rajtaütésért. A Sith főparancsnokság erősítést küldött a Kashyyykról, amely szabályosan elsöpörte úgy a köztársaságiakat, mint a Trandosha népét. A Sith Hadsereg egyetlen hét leforgása alatt elfoglalta a bolygót. Az egykor büszke várost kifosztották, felperzselték, végül porig rombolták. A trandoshaiak tekintélyes hányada hamar feladott minden ellenállást, aztán felajánlotta szolgálatait a hódítóknak. Ezeket a gyilkosnak, de legalábbis vadásznak született teremtményeket szerte a Galaxisban elsőrangú fejvadászoknak és zsoldosnak tartották. Nem törődtek azzal, hogy kinek dolgoznak, amíg időről időre lehetőséget kaptak a vérontásra. Nem csoda hát, hogy a Sith-ek tárt karokkal fogadták őket.

– Nem fog megismétlődni a hsskhori eset – biztosította Des a szemlátomást zaklatott bajtársat. Igaz, nemrégiben rossz érzései támadtak, de ezúttal valahogy másfajták. Azt tudta, hogy nagy dolgok vannak készülőben, de hogy pontosan mifélék – jók avagy rosszak –, azt képtelen volt megmondani.

– Ugyan már, Des! – erősködött Adanar. – Menj, és beszélj Ulabore-ral! Előfordult már, hogy hallgatott rád, talán most is így tesz.

– Úgy? És mégis, mit mondjak neki?

Adanar idegességében toporzékolni kezdett, az ég felé lökte, és megrázta mindkét karját.

– Mit tudom én! – csattant fel mérgesen. – Beszélj neki a rossz érzéseidről! Vedd rá, hogy hívja fel rádión a főhadiszállást, és szóljon nekik, hogy vonjanak vissza minket. Vagy vegye rá őket, hogy adják ki a menetparancsot, bánom is én! Egy a lényeg, hogy történjen már valami! Itt aszalódunk a napon, mint egy rakás döglött womppatkány!

Mielőtt Des válaszolhatott volna, előtte termett egy Lucia nevű, fiatal nő, aki vigyázzba vágta magát, lendületesen tisztelgett, majd harsány és izgatott hangon jelentette:

– Őrmester úr! Ulabore hadnagy utasítja önt, hogy gyűjtsön össze mindenkit a sátránál. A hadnagy úr harminc perc múlva beszédet tart.

Des rávigyorgott a barátjára, és odaszólt neki:

– A jelekből ítélve, végre-valahára megjött a parancs…

A katonák feszes vigyázzban álltak, mialatt a hadnagy és Des szemlét tartott. Ulabore a szokásához híven fel és alá járkált a sorok között. Néha tétován bólogatott, néha elmotyogott néhány elismerő szót. Minden bevetés előtt eljátszotta ezt a színjátékot, mert ennek révén úgy érezhette, hogy ő is hozzájárult valamivel a küldetés sikeréhez.

Miután végeztek, a hadnagy az oszlop elejére sietett, ahol szembefordult az egységével. Des a legelső sor elé lépve, a katonáknak háttal lecövekelt, így ő is szemben állt a felettesével.

– Valamennyien ismerik a feladatunkat – kezdte Ulabore, szokatlanul vékony és kissé remegő hangon. Ugyanakkor hangosan beszélt, valósággal kiabált, hogy így próbáljon önbizalmat és bátorságot színlelni, de az eredmény csak valami rémült rikácsolás lett. – A részletes eligazítást az őrmester úr fogja megtartani. A küldetésünk nem könnyű, de már rég elmúltak azok a napok, amikor az Éjjárókra könnyű feladatokat osztottak. Nem is húzom tovább az időt. Tudom, hogy hozzám hasonlóan önök is torkig vannak a várakozással. Éppen ezért örömmel közlöm, hogy megkaptuk az indulási parancsot! Egy órán belül megtámadjuk a köztársaságiak előretolt állomását!

Meglepett hördülések és hitetlenkedő nyögések szakadtak fel a gyalogosok soraiból. Ulabore hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna. Alighanem lelkes éljenzésre, elragadtatott örömujjongásokra számított, és a velejéig megrázta, amikor megtapasztalta a haragra és fegyelmezetlenségre utaló jeleket.

– Éjjárók, vigyázz! – harsogta Des, majd miután a katonák elhallgattak, közelebb lépett a hadnagyhoz, és fojtott hangon megkérdezte tőle:

– Uram, teljesen biztos abban, hogy ezt a parancsot kaptuk? Mostantól számítva egy óra múlva kell elindulnunk? Nem azt mondták, hogy sötétedés után egy órával?

– Mi jut eszébe, őrmester?! – csattant fel Ulabore, akinek eszébe sem jutott, hogy jobban tenné, ha halkan beszélne. – Hogy képzeli? Kérdőre vonja az elöljáróját?

– Nem, uram. Viszont ha egy óra múlva indulunk, még világos lesz, amikor elérjük az állomást. Messziről meglátnak minket – mutatott rá komoran Des.

– Mire meglátnak minket, elég közel leszünk hozzájuk ahhoz, hogy zavarjuk az adásaikat! – vágott vissza a hadnagy. – Nem fogják tudni riasztani a támaszpontjukat.

– Nem is erről van szó, uram – vitatkozott tovább elszántan Des. – Hanem a siklókról. A felderítők jelentései szerint van három siklójuk, amelyek sorozatlövő sugárvetőket hordoznak. Ha fényes nappal támadunk, azok a gépek lekaszálnak minket a levegőből.

– Ez egy öngyilkos küldetés! – kiáltotta valaki a sorok közül. Ulabore résnyire vonta a szemét, és zavarában nyakig vörösödött.

– A fősereg alkonyatkor indul, őrmester! – sziszegte összeszorított fogain keresztül. – Sötétben fognak átkelni a völgyön, hogy napkeltekor csapjanak le arra a bázisra.

– Akkor meg különösen nincs értelme, hogy enynyire korán támadjunk! – válaszolta Des, mialatt hevesen küzdött, hogy megőrizze a hidegvérét. – Ha alkonyatkor indulnak a jelenlegi helyükről, legalább három órába fog telni, mire elérik a völgyet. Akkor is bőven lesz időnk elfoglalni azt az állomást, ha megvárjuk a napnyugtát!

– Maga nyilvánvalóan nem érti, hogy mi folyik itt, őrmester! – jelentette ki Ulabore gúnyos és kioktató hangnemben, mintha egy makacs gyermeket próbált volna meggyőzni az igazáról. – A főerők addig nem mozdulnak, amíg mi nem adtuk le a jelentést, hogy végrehajtottuk a küldetésünket. Ezért kell most elindulnunk.

A döntés józan belátásra vallott. A tábornokok csak akkor akarták útnak indítani a seregüket, ha már biztosra vehették, hogy meg tudják lepni az ellenséget. Viszont az Éjjárók valamennyien tisztában voltak azzal, hogy ha napvilágnál hajtják végre a bevetést, legalább ötször annyian fognak odaveszni közülük, mintha sötétedés után támadnának.

– Hát akkor, uram, lépjen kapcsolatba a főhadiszállással, és magyarázza el nekik a helyzetet! – vágott vissza Des. – Nem tudjuk leszedni a levegőből azokat a siklókat. Meg kell várnunk, amíg leszállnak éjszakára. Meg kell értetnie velük, uram, hogy mi ellen vonulunk fel.

A hadnagy úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérésbe burkolt követelést.

– A tábornokok kiadták a parancsot, őrmester! – kiáltotta ingerülten. – Ez egyszer és mindenkorra eldőlt! A főerők alkonyatkor indulnak, és nem fogják megváltoztatni a tervet a maga kedvéért!

– Nem is kell megváltoztatniuk a tervet! – makacskodott Des. – Ha sötétedés után rögtön elindulunk, még mindig lesz időnk elintézni az állomást, mire ők elérik a völgyet. De ha most odamegyünk…

– Ebből elég! – csattant fel mérgesen Ulabore. – Fejezze be! Ne bőgjön itt nekem, mint egy elcsavargott bantha! Megkapta a parancsot, haladéktalanul hajtsa végre! Vagy talán szeretné megtudni, hogy mi történik azokkal a katonákkal, akik megtagadják az elöljáróik parancsát?

Des hirtelen megértette, hogy valójában mi történt. Ulabore is rájött, hogy a parancs hibás, de túlságosan félt ahhoz, hogy cselekedjen. Az utasítást bizonyára valamelyik Sötét Nagyúr adta ki, Ulabore pedig inkább vállalta, hogy vágóhídra vezeti a csapatát, semmint szembenézzen az egyik Sith haragjával. Csakhogy Des nem akarta, hogy a hadnagy a halálba küldje az Éjjárókat. Szempillantás alatt felidéződött benne mindaz, ami a Hsskhor mellett történt, és eszébe jutott az akkori fogadalma. Csupán egyetlen másodpercig habozott, aztán hatalmas erővel állon vágta a hadnagyot.

Ulabore eszméletlenül rogyott a földre. A katonák döbbenten elhallgattak. Des gyorsan magához vette az ájult tiszt fegyvereit, aztán megfordult, rámutatott két, nemrégiben érkezett újoncra, és odaszólt nekik:

– Maga és maga! Gondoskodjanak arról, hogy miután a hadnagy úr magához tér, mindent megkapjon, amire szüksége van! De mindenáron akadályozzák meg, hogy az adó-vevő közelébe férkőzzön! – A híradóshoz fordulva folytatta:

– Közvetlenül napszállta előtt lépjen kapcsolatba a főhadiszállással, és jelentse, hogy sikeresen végrehajtottuk a küldetést, indíthatják a főerőket! így két óránk lesz befejezni a feladatot, mire ideérnek. Végül megállt a katonáival szemben, végigpásztázott rajtuk a tekintetével, és rövid szünetet tartott, hogy különleges nyomatékot adjon a következő szavainak. Néhány pillanatnyi várakozás után mélyet lélegzett, és a hangját felemelve tovább beszélt:

– Amit az imént tettem, zendülésnek minősül! Könnyen előfordulhat, hogy mindazok, akik mostantól kezdve engedelmeskednek az utasításaimnak, a bevetést követően hadbíróság elé kerülnek. Ha valaki úgy érzi, hogy a történtek után nem tud elfogadni felettesének, szóljon most, és készségesen átadom a parancsokságot Adanarnak, a rangidős közlegénynek!

Ismét végighordozta tekintetét a gyalogosok arcán. Néhány pillanat erejéig valamennyien moccanás nélkül, némán álltak, aztán egyszerre felemelték a jobb öklüket, és kétszer megveregették vele a mellkasukat, közvetlenül a szívük felett.

Dest elöntötte a büszkeség. A meghatottságtól elszorult a torka, így nagyot kellett nyelnie ahhoz, hogy képes legyen vezényelni a katonáknak – az ő katonáinak:

– Éjjárók, vigyázz! Oszolj!

A gyalogosok két-háromfős csoportokra szakadva szétszóródtak a fák között, közben lázas izgalommal suttogva tárgyalták a hihetetlen fordulatot. Adanar megvárta, amíg a társai eltávolodnak, aztán odaballagott Deshez.

– Ezt Ulabore nem fogja elfelejteni – mondta komoran és halkan. – Mit akarsz csinálni vele?

– Ha sikeresen elintézzük azt az állomást, az elöljáróink akkora érmet tűznek tisztelt parancsnokunk mellére, hogy az leszakítja a zubbonya elejét – válaszolta keserűen gúnyolódva Des. – Fogadni mernék, hogy inkább elfogadja az újabb kitüntetést, és befogja a száját, semmint elmesélje, hogy valójában mi történt.

Adanar felmordult, és elismerő hangsúllyal megjegyezte:

– Valami azt súgja, hogy ezt alaposan kitervelted.

– Szó sincs róla – válaszolta Des a fejét ingatva –, például még most sem tudom, hogyan fogjuk bevenni azt a harcálláspontot.

Hetedik fejezet

A köztársaságiak előretolt állomása egy lapos tetejű dombon elterülő tisztáson állt. Az Éjjárók a sötétség leple alatt átvágtak az őserdőn. Des négy osztagra bontotta a szakaszt, amelyek négy különböző irányból közelítették meg a célpontot. Amikor már csak fél kilométerre jártak a bázistól, az alegységek aktiválták az i-dobozaikat, amelyek az összes rádióadást zavarták a hatósugarukon belül. Az osztagok a tisztáshoz érve szétterültek annak határvonalán, így majdnem teljesen bekerítették a harcálláspontot. A katonák meglapultak, és várták, hogy újdonsült parancsnokuk megadja a jelet a támadásra. Miután az egyes alegységek nem léphettek egymással rádiókapcsolatba – az i-dobozok az ő adásaikat is elnémították – Des előrelátó módon közölte velük, hogy a jelzés egy sugárlövedék süvítése lesz.

Mialatt az őrmester az állomás tetejére épített leszállópályán álló siklókat figyelte, ismerős érzés telepedett a gyomrába. Valamennyi csatába induló katona, akár beismerte, akár nem, ugyanezt érezte: félelmet. A harcosok ütközet előtt féltek a kudarctól, féltek a haláltól, féltek attól, hogy a barátaik a szemük láttára fognak meghalni, továbbá féltek attól, hogy súlyos sebet kapnak, és az életük hátralévő részét vakon vagy nyomorékon kell leélniük. A félelem mindig jelen volt a csatamezőn, és elpusztította azokat, akik nem tudták kordában tartani.

Des viszont régen rájött, hogy ha valaki elég erős, akár hasznosíthatja is ezeket a bénító érzéseket. Ragadd meg azt, ami gyengévé tesz – biztatta magát gondolatban –, és változtasd azzá, amitől erős leszel! Alakítsd a félelmedet haraggá és gyűlöletté! Gyűlöld az ellenséget, gyűlöld a Köztársaságot és a Jediket! A gyűlölet erőt ad, az erő győzelemre segít.

Általában már a tűzharcok első pillanataiban könnyűszerrel végrehajtotta magában ezt az átalakítást. Az apja kegyetlen bánásmódjának köszönhetően szinte már gyerekkorában megtanulta, hogyan változtassa haraggá és gyűlöletté a félelmét. Talán éppen ezért lett belőle kiváló, rettenthetetlen katona. És a társai talán éppen ezért fogadták el parancsnokuknak.

Most is az ő jelére vártak; várták, hogy leadja az első lövést, és rohamra induljanak. Az állomás személyzetének létszáma kétszeresen meghaladta az Éjjárókét, akiknek így szükségük volt a meglepetés erejére ahhoz, hogy kiegyenlítsék az esélyeket. Ám a nehézfegyvereket hordozó siklók váratlan helyzet elé állították Dest.

A tisztás peremén jókora fényszórók álltak, amelyek valóságos fényárba vonták az állomást, és annak mintegy százméteres körzetét. És bár a siklók a leszállópályán sorakoztak, mind a négy jármű nyitott lövegtornyában egy-egy katona állt. A hengerforma lőállás derékmagasságú páncélfalai, valamint a sorozatlövő sugárvetőhöz illesztett, terjedelmes pajzs kiváló fedezéket biztosított a löveg kezelőjének.

A tetőn elterülő leszállópályáról a toronylövészek tökéletesen belátták a harcálláspont környékét. Des már a megérkezés első pillanataiban felmérte, hogy ha leadja azt a bizonyos lövést, és a katonái kirontanak a nappali fényben úszó tisztásra, akkor egyenesen a nehéz sugárvetők zárótüzébe kerülnek, amely ugyanúgy darabokra szaggatja őket, mint egy rankor a vermébe hajított zuccát.

– Mi a baj, őrmester úr? – érdeklődött halkan Lucia, a fiatal lány, aki indulás előtt átadta neki a hadnagy üzenetét. – Mire várunk még, uram?

Des tudta, hogy már nem fújhatja le a bevetést. A főerők már útra keltek, és mire ők visszaérnének a táborhelyükre, hogy a nagy hatótávolságú adóvevőn keresztül értesítsék a parancsnokságot, a sereg már félúton fog járni a völgyben.

A fiatal újoncra pillantott, és észrevette a fegyverére szerelt, hatalmas céltávcsövet. Lucia nem közönséges sugárvetőt, hanem egy TC-17-es típusú mesterlövészpuskát hordozott. Izgalmában és félelmében olyan erővel szorongatta a fegyver markolatát, hogy az ujjai egészen kifehéredtek. A lány még csupán egyetlen kisebb összecsapásban vett részt, mielőtt áthelyezték az Éjjárókhoz, de Des tudta róla, hogy ő a szakaszának egyik legjobb lövésze. A TC-17-es egy-egy energiacellája mindössze tizenkét lövésre elegendő töltést tárolt, viszont az irányzott lőtávolsága jócskán meghaladta a háromszáz métert.

Amikor Des négy alegységre osztotta a szakaszát, ügyelt rá, hogy minden csapatba jusson egy-egy mesterlövész. Ezek a harcosok azt a feladatot kapták, hogy miután kezdetét veszi a tűzharc, figyeljék az állomás környékét, és gondoskodjanak arról, hogy egyetlen köztársasági se hagyhassa el élve a tisztást.

– Látja azokat a katonákat ott, a siklók végében? – kérdezte Des halkan. – A lövegek mögött?

Lucia szótlanul bólintott.

– Ha nem szabadulunk meg tőlük – magyarázta az őrmester –, darált hússá lőnek minket, nagyjából tíz másodperccel a roham megkezdése után.

A lány ismét bólintott, de most már levegő után kapkodva, rémülten bámult a köztársasági harcálláspont felé. Des megveregette a vállát, hogy megnyugtassa, majd halkan folytatta:

– Kérdezek valamit, gyalogos, és szeretném, ha alaposan megfontolná a választ. Mit gondol, menynyi idő alatt tudná leszedni őket innen?

A lány néhány pillanat erejéig habozott, majd bizonytalan, kissé reszkető hangon felelt:

– Én… még… még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meg tudnám csinálni, uram… Mindegyiket biztosan nem tudom elkapni. Ebből a szögből lehetetlen, uram! Az elsőt simán le tudom szedni, de mihelyt lelövöm, a többiek nem fognak ott ácsorogni addig, amíg kényelmesen célba veszem őket. Valószínűleg nyomban lebuknak a pajzsok mögé, és onnantól egyiket sem fogom látni. De még ha elkapom is az összes toronylövészt, vagy fél tucat katona őgyeleg a leszállópályán, akik be tudnak ugrani a helyükre. Egyedül nem tudok leszedni kilenc célpontot ennyi idő alatt, őrmester úr! Erre a teljesítményre senki sem képes!

Des beharapta az alsó ajkát, és megoldás után kutatva törte a fejét. Először arra gondolt, hogy ha a szakasz négy mesterlövésze együtt és egyszerre nyitna tüzet, néhány pillanat alatt végeznének a tetőn tartózkodó, gyanútlan köztársaságiakkal. Ám nyomban rádöbbent, hogy a zavaróberendezések miatt nem léphet kapcsolatba az osztagaival, így nem tudja összehangolni a támadás nyitólépését. Csendesen elkáromkodta magát, és letett a tervéről.

Megcsóválta a fejét, aztán kikapta a mesterlövészpuskát Lucia kezéből. A vállához emelte a fegyvert, és a távcsövén keresztül szemügyre vette az állomást, hogy tisztább képet kapjon. Gyorsan végigpásztázott a tetőn, közben alaposan az emlékezetébe véste az egyes katonák helyzetét. A céltávcső nagyításának köszönhetően tisztán kivehette a vonásaikat – még azt is látta, hogy beszéd közben mozog a szájuk.

Rövid szemlélődés után gyakorlatilag reménytelennek ítélte a helyzetet. Az előretolt harcálláspont jelentette a Phaseera elfoglalásának kulcsát, míg a siklók lövegei az állomásét. Ám Des kifogyott a választási lehetőségekből, és egyre jobban szorította az idő. Lépnie kellett.

Minden korábbinál erősebb rettegés áradt szét a bensőjében, és mélyeket lélegezve összeszedte a gondolatait. A már bevált módszerhez folyamodva nekilátott, hogy haraggá alakítsa a félelmét, közben hatalmas mennyiségű adrenalin tódult az ereibe. Hirtelen elhatározással az egyik toronylövész mellkasára ültette a távcső szálkeresztjét. Vörös függöny ereszkedett a szeme elé… és a következő pillanatban elhúzta az elsütőbillentyűt.

Ösztönösen cselekedett, túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy a tudatos énje átvehesse az irányítást. Nem nézte végig, hogy az elsőnek lelőtt katona összerogy, azonnal a következő célpontra irányította a fegyverét. A második toronylövésznek éppen csak annyi ideje maradt, hogy ijedtében hatalmasra nyissa a szemét, aztán Des ismét lőtt, és máris a harmadik sikló lövészére mozdította a célkeresztet. Ám a fiatal nő még idejében meglátta, hogy mi történik, és villámgyorsan lekuporodott a lövegtorony aljába.

Des ellenállt a kísértésnek, hogy ész nélkül tüzet nyisson a páncélfalakra, inkább apró köröket írt le fegyvere csövével, de hiába próbált tiszta lövéshez jutni, semmit sem látott a kiszemelt célpontból. Sugárlövedékek éles süvítése hasított az éjszaka csendjébe. Az Éjjárók harsány csatakiáltásokat hallatva, vad lábdobogás közepette kirontottak a sűrűből, és rohanva indultak az állomás felé. Betűhíven végrehajtották a kapott parancsot: az első lövés hallatán megkezdték a támadást. Des tudta, hogy a toronylövészek pillanatokon belül tüzet nyitnak, és mészárszékké változtatják a tisztást, de hiába igyekezett, továbbra sem látta a harmadik lövegkezelőt.

Kétségbeesésében jobbra lendítette a puska csövét, és új célpontot keresett a tetőn. Két másodperccel később befogott egy újabb katonát a távcsövébe. A férfi egy kisebbfajta tartály mellett guggolt, és mindkét kezét az arcára tapasztotta, mintha a szemét próbálta volna védeni valamitől. A mesterlövészpuskából kiröppenő sugárnyaláb egyenesen a mellkasába csapódott, pontosan abban a pillanatban, amikor a lábánál heverő fémdoboz felrobbant.

– Vakítógránát! – sikoltotta Lucia, de elkésett a figyelmeztetéssel.

Des csak annyit érzékelt, hogy iszonyúan erős, fehér fény villan a távcsőben, aztán minden elsötétült előtte. Éppen kezdett haragudni magára, amiért hagyta, hogy az ellenség átmenetileg megvakítsa, amikor rádöbbent, hogy tökéletesen látja a fedezéket kereső köztársaságiakat. Pontosan tudta, hogy hol vannak, és hová tartanak.

A harmadik torony kezelője a rohamozó gyalogosokra irányította a fegyverét. Csakhogy elkövette azt a hibát, hogy izgalmában felegyenesedett a lőállásban, így a feje búbja kilátszott a lövegpajzs felett. Des nyomban észrevette a lehetőséget, és tévedhetetlen pontossággal, egyetlen lövéssel leszedte a nőt.

Valamiért úgy érezte, hogy lelassult körülötte az idő. A legteljesebb lelki nyugalommal jobbra lendítette a fegyverét, végzett egy újabb nővel, majd tovább mozgatta a csövet, és egy ütemmel később egyenesen homlokon lőtte azt a férfit, aki megtorpant összecsukló társa mellett. Ekkor észrevette, hogy egy katona az egyik sikló felé iramodik, és azonnal hátba lőtte. Egy másik már félúton járt a szomszédos sikló lövegtornyába vezető lépcsőn. Des kicsit elkapkodta az első lövést, így a sugárnyaláb a férfi combját ütötte át. A katona elvesztette az egyensúlyát, és oldalra bukott, de még mielőtt a betonra zuhant volna, Des egy újabb lövéssel végzett vele.

Három másodperc sem kellett ahhoz, hogy kiiktasson a kilenc célpontból nyolcat. Az utolsónak maradt katona kétségbeesetten rohant a leszállópálya széle felé, hogy ott leugorjon az épület tetejére. Des néhány pillanatig hagyta, hadd meneküljön. Rejtélyes módon, tisztán érzékelte halálra ítélt prédájának rémületét, amelyet élvezettel ízlelgetett, ameddig csak tehette. A katona elrugaszkodott a pálya peremén, elnyújtott ívben zuhant az állomás lapos teteje felé… aztán Des három sugárnyalábot repített a testébe, és ezzel teljesen kimerítette a fegyver energiacelláját.

Visszaadta a puskát Luciának, majd kipislogta a könnyeket, amelyek csak úgy patakzottak a szeméből, hogy lehűtsék és nedvesen tartsák megperzselődött szaruhártyáját. A vakítógránát villanásának hatása legfeljebb két percig tartott. Des hamarosan újra látott, de ezzel párhuzamosan eltűnt az a titokzatos belső látása, amely az imént megsegítette a nehéz pillanatokban.

Mialatt a szemét dörzsölgette, emlékeztette magát arra, hogy nincs ideje az újabb, csodával felérő élményen gondolkodni. Kiiktatta ugyan a toronylövészeket, de az ellenség még így is jelentős létszámfölényben volt. A katonáinak parancsnokra volt szükségük, méghozzá olyanra, aki a csata sűrűjében irányítja őket, így nem engedhette meg magának, hogy a harcmező szélén ácsorogjon.

– Tartsa a szemét a tetőn! – parancsolta Luciának.

– Ha egy köztársasági megjelenik odafent, azonnal végezzen vele! Egyikük sem érheti el azokat a siklókat!

A lány nem válaszolt. A száját tátva, döbbenten bámult. Szemlátomást nem tudta túltenni magát mindazon, amit az előző pillanatokban látott. Des vállon ragadta, és erősen megrázta őt, aztán határozottan ráförmedt:

– Szedje össze magát, katona! Feladatot kapott!

Lucia megrázta a fejét, hogy összekaparja a gondolatait, aztán bólintott, és gyakorlott ügyességgel, teli tárat csapott a fegyverébe. Des elégedetten biccentett neki, azzal előrántotta a lézerpisztolyát, sarkon fordult, és rohanva indult az állomás felé.

Három órával később az ostrom véget ért. A bevetés teljes sikerrel zárult. Az Éjjárók elfoglalták az állomást, és a köztársaságiak továbbra sem sejtették, hogy Sith-katonák ezrei özönlenek feléjük. A harcálláspontért vívott csata rövid volt, de véres: negyvenöt védő vesztette életét, míg a támadók kilenc bajtársukat gyászolták. Des az elesett Éjjárók holttesteinek láttán úgy érezte, hogy kudarcot vallott, de jól tudta, hogy a küldetésük nehézségi fokát tekintve akár örülhetne is, hogy ennyivel megúszták.

Miután felderítették és biztosították a környéket, az őrmester Adanarra és egy osztagra bízta az állomás őrzését, míg ő maga a szakasz többi tagjával elindult, hogy visszatérjen a táborhelyre.

Menet közben megpróbált nem odafigyelni katonái halk suttogására és a lopva ejtett, fürkész pillantásokra. Lucia – természetesen – mindenkinek elpletykálta, hogy mit tapasztalt az ütközet első pillanataiban, így az Éjjárók fő beszédtémája parancsnokuk bámulatos céllövő tudománya lett.

Egyikükbe sem szorult annyi vakmerőség, hogy nyíltan előhozakodjon a kérdéseivel, ám Des időről időre elkapott néhány szót, amiből tudta, hogy miről társalognak a háta mögött.

És még csak nem is hibáztatta őket ezért a viselkedésért. Hiába törte a fejét, ő maga sem tudott magyarázattal szolgálni arra, hogy mi történt vele. Azzal tisztában volt, hogy bár jól bánik a sugárvetővel, korántsem mesterlövész. Mégis elért vagy tucatnyi, lehetetlennek tűnő találatot egy olyan fegyverrel, amellyel akkor lőtt életében először… és mindezt azután, hogy egy villanógránát gyakorlatilag megvakította. Ez a teljesítmény a hihetetlent is túlszárnyalta. Mintha egy titokzatos hatalom átvette volna az irányítást a cselekedetei felett. A gondolat fellelkesítette, de ezzel párhuzamosan meg is rémült tőle. Honnan jött ez a hatalom? És miért nem tudja irányítani?

Olyannyira beletemetkezett a gondolataiba, hogy először észre sem vette a táborhely közepén várakozó idegeneket. Csak akkor döbbent rá, hogy mi történik vele, amikor a megtermett alakok rávetették magukat, lefogták, és szempillantás alatt kábítóbilincset csattintottak a csuklójára.

– Örülök, hogy visszatért, őrmester! – fröcsögte Ulabore gyűlölettel teli hangon.

Des felkapta a fejét, és körülnézett. Tucatnyi végrehajtó – a Sith Hadsereg katonai rendészéi – vette körül, és mindannyian fegyvert szegeztek rá. Ulabore a hátuk mögött ágált, az állán még most is ott vöröslött az a horzsolás, amelyet az ő ökle okozott. Des kissé oldalra fordította a fejét, és meglátta azt a két újoncot, akiket megbízott a hadnagy felügyeletével. A tábor szélén álltak, zavarukban és szégyenükben mindketten lesütötték a szemüket.

– Komolyan azt képzelte, őrmester, hogy azok a nyápic alakok képesek lesznek fogságban tartani a parancsnokukat? – diadalmaskodott fennhangon Ulabore a fegyveres őrök védőfala mögött. – Tényleg azt hitte, hogy majd vakon követik a maga ostoba utasításait?

– Azok az ostoba utasítások megmentették az életünket! – kiáltotta Lucia.

Des azonnal feltartotta megbilincselt kezét, hogy elhallgattassa a lányt. Elfogta az aggodalom, mert olyan helyzetbe kerültek, amely könnyen kicsúszhatott a józan ész ellenőrzése alól.

Miután néhány pillanat erejéig nem történt semmi más, a hadnagy visszanyerte a bátorságát. Átlépett a rendészek sorfala között, és lecövekelt Des előtt.

– Figyelmeztettem, hogy mi történik azokkal, akik megtagadják a parancsot! – jelentette ki gúnyos hanghordozással. – Most személyesen fogja megtapasztalni, hogy a Sötét Testvériség hogyan bánik a zendülő katonákkal!

Néhány Éjjáró tétova mozdulattal a fegyvere felé nyúlt, de Des megrázta a fejét, mire valamennyien mozdulatlanná dermedtek. A végrehajtók már a kezükben tartották a sugárvetőiket, és a tekintetük elárulta, hogy nem haboznának használni is azokat. Des tisztában volt azzal, hogy a katonái egyetlen lövést sem tudnának leadni, a rendészek sortüze lekaszálná őket.

– Most meg mi a baj, őrmester? – erőszakoskodott Ulabore, és közelebb lépett legyőzött ellenfeléhez; közelebb, mint kellett volna. – Talán kifogyott a mondanivalóból?

Des egyetlen, gyors ütéssel megölhette volna a hadnagyot, de persze tisztában volt azzal, hogy a rendészek nyomban végeznének vele. Szívesen agyoncsapta volna az undorító férget, néhány pillanatig az sem érdekelte, ha cserébe az ő életének is vége szakad. Ám nagy nehézségek árán ellenállt a késztetésnek, már csak azért is, mert felismerte, hogy értelmetlenül hajítaná el magától az életét. Azt ugyan valószínűnek tartotta, hogy a hadbíróságon halálos ítélet születik majd, de úgy gondolta, ha tárgyalják az ügyét, legalább lesz némi esélye.

Ulabore hirtelen meglendítette a kezét, nyitott tenyérrel pofon vágta Dest, aztán megvetése jeléül leköpte a bakancsát. Végül távolabbra hátrált, sarkon fordult, és ráparancsolt a végrehajtókra:

– Vigyék a szemem elől ezt a nyomorultat! Des a rendészparancsnok első szavára, engedelmesen elindult. Szótlanul ballagott a komor alakok gyűrűjében, ám néhány lépés megtétele után derékból hátrafordult, és a tekintetével még egyszer végigpásztázott a katonáin, akiknek alig néhány órával korábban megmentette az életét. Mialatt egy-egy pillanatra belenézett a szeműkbe, az a benyomása támadt, hogy a legközelebbi bevetés során Ulabore hadnagyot halálos baleset fogja érni – és ez a felismerés halovány, kesernyés mosolyt csalt az ajkára.

A csapat órákon át törtetett az őserdő sűrű aljnövényzetében. A rendészek mindvégig a kezükben tartották és Desre szegezték a sugárvetőiket. Csak akkor engedték le a fegyvereket, amikor összetalálkoztak a Sith-sereg főtáborának peremén mozgó járőrök egyikével.

– Foglyot hoztunk, haditörvényszék elé kerül – közölte kurtán az egyik rendész. – Értesítsék Kopecz Nagyurat!

Az egyik őr feszesen tisztelgett, és lélekszakadva rohant, hogy teljesítse a parancsot. A végrehajtók ekkor újra elindultak, és a tábor felé hurcolták a foglyukat. Menet közben Des észrevette, hogy jó néhány katona felismeri őt. A magassága és a testalkata révén eleve feltűnő alaknak számított, és a gyalogosok tekintélyes része hallott már a tetteiről. A bilincsbe vert, legendás katona látványa jól érzékelhetően mély benyomást tett valamennyi szemtanúra.

Hamarosan elérték a tábor fogdáját, ami jobb megoldás híján nem állt másból, mint egy három méter széles és hosszú, három méter mély veremből, amely fölé kisebbfajta zárómezőt telepítettek. A rendészek már az őrizetbe vétel pillanataiban elvették Destől a fegyvereit, de most alaposan, tetőtől talpig megmotozták, és megfosztották valamennyi személyes tárgyától. Aztán kikapcsolták a zárómezőt, és durván beletaszították őt a verembe, még azzal sem törődtek, hogy levegyék róla a bilincset. Des nem tudott egyensúlyozni, nagyot esett, és erősen beütötte az oldalát a gödör keményre döngölt fenekébe. Mialatt talpra küzdötte magát, meghallotta az újra aktivált zárómező jellegzetes bugását, és rádöbbent, hogy végképp és visszavonhatatlanul fogságba esett.

A börtönként szolgáló veremben ő volt az egyetlen fogoly. A Sith Hadsereg parancsnokai nem sokáig tartották rabságban a fegyelem ellen vétőket vagy a különféle kihágások elkövetőit. A Sötét Nagyurak nem az elnéző természetükről vagy a könyörületességükről híresültek el. Des fejében megfordult, hogy valószínűleg súlyos – vagy egyenesen végzetes – hibát követett el. Nemrégiben még azt remélte, hogy a múltban tett szolgálatai enyhítik majd leendő bíráinak szigorát, de az előző percek folyamán rádöbbent, hogy a hírneve valójában ellene dolgozik. Megtagadta egy parancs végrehajtását, és most már könnyen elképzelhetőnek vélte, hogy a hadbíróság elrettentő ítéletet fog hozni az ügyében.

Des utóbb nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig hagyták a gödör mélyén. Egy idő után felülkerekedett rajta a csata és a hosszas gyaloglás okozta kimerültség, és elaludt. A következő órák folyamán hol mély kábulatba merült, hol magához tért. Egyszer derengő félhomályt látott maga körül, ami arra utalt, hogy nappal van, aztán, amikor legközelebb felébredt, már az éjszaka sötétje borult a veremre.

Egyszer sem kapott enni; a gyomra hangos kordulásokkal tiltakozott, és emészteni kezdte önmagát. Víz hiányában a torka kiszáradt, és kegyetlenül égett, míg a nyelve akkorára dagadt, hogy kis híján megfojtotta. Noha legalább egy napja nem ivott, egyre erősebb nyomást érzett a hólyagjában, de nem akart könnyíteni magán, mert a gödörben már így is émelyítő szagok terjengtek.

Megfordult a fejében, hogy a pribékek talán soha többé nem fogják kiszedni a veremből, hanem hagyják, hogy lassan és magányosan haljon meg. Riasztotta a gondolat, ám amikor eszébe jutottak a Nagyurak kínzási módszereiről szóló mendemondák, szinte remélte, hogy itt fog elpusztulni, és nem kerül át egy ennél is rosszabb helyre.

Amikor közeledő léptek határozott, erőteljes dobbanásait hallotta, feltápászkodott, és teljes magasságában kihúzta magát. A zárómező kéklő energiafüggönyén keresztül csak elmosódott körvonalú, homályos alakokat látott, de annyit meg tudott állapítani, hogy az őrein kívül egy sötét köpenyt viselő férfi is áll a verem szélénél.

– Haladéktalanul vigyék át a hajómra! – rendelkezett az illető mély, reszelős hangon. – Személyesen fogok foglalkozni vele a Korribanon.

Nyolcadik fejezet

Des egyszer sem látta tisztán azt a Nagyurat, aki elrendelte az átszállítását. Mire az őrök kihúzták őt a gödörből, a férfi eltűnt a környékről. Néhány perccel később ennivalót és vizet kapott, majd bevitték egy sátorba, ahol megfürödhetett, aztán tiszta ruhát nyomtak a kezébe. Noha végre leszedték róla a bilincset, továbbra is erős őrizet alatt vezették fel a Korriban felé induló, kisebbfajta teherhajó fedélzetére.

Az utazás ideje alatt senki sem szólt hozzá, és fogalma sem volt arról, hogy mi történik vele. Még kevésbé tudta elképzelni, hogy a Sötét Nagyurak, avagy a katonai parancsnokok milyen sorsot szántak neki. Annak viszont szívből örült, hogy a súlyos és kemény bilincset nem tették vissza a kezére

– ezt a tényt biztató jelnek tekintette.

A teherhajó a nappali oldal felől közelítette meg a Korribant. Des arra számított, hogy Dreshdae-ban fognak leszállni, a riasztóan komor világ egyetlen városában. Ám a hajó egy sivár völgy fölé magasodó, hatalmas és ősrégi templom tetejére ereszkedett le. Amikor Des kiszállt a gépből, fagyos szél söpört végig a testén, de ő egyáltalán nem bánta. A verem dohos bűze és a hajó állott levegője után mérhetetlenül jól esett neki, hogy megmártózhat a frissítő szélben. Amikor első ízben letette a lábát a leszállópálya ősrégi, repedezett burkolatára, önkéntelenül megborzongott. Éppen eleget hallott már arról, hogy ez a világ titokzatos, rettenetes hatalom forrása és otthona volt egykoron, noha mostanra állítólag már csak halovány árnyékok maradtak belőle. De így is gonosz, rosszindulatú erők jelenlétét érzékelte attól a pillanattól kezdve, hogy az űrhajó behatolt a bolygó légkörébe.

A magasból jól látta a kopár felszínen szétszórtan álló, további templomokat és szentélyeket. A meszszeség dacára is meg tudta állapítani, hogy az ősrégi építmények valaha pompás falainak és szobordíszeinek állapota erősen leromlott. A völgyön túl terült el Dreshdae városa, amely ebből a távolságból apró, sötét foltnak látszott csupán.

A leszállópálya szélénél egy köpenyes alak várakozott. Des egyetlen pillantással felmérte, hogy ez az illető nem azonos azzal, amelyik érte jött a fogdához. Jóval alacsonyabb volt a megszabadítójánál, és nem áradt belőle az a parancsoló tekintély, amit ő még a zárómező energiaszövetén keresztül is érzékelt.

A nőneműnek tűnő idegen intett neki, hogy kövesse, azzal sarkon fordult, és elindult egy a templom mélyére vezető lépcsősor felé. Des a nyomába szegődött, aztán ők ketten hallgatagon siettek lefelé. Hamarosan átszeltek egy rövid folyosót, majd ismét egy lépcső következett, ami szintén egy alig tíz méter hosszú, vízszintes járatba vezetett, melynek másik végéből újabb lépcsősor vezetett a mélybe. Szintről szintre ereszkedtek lefelé, az épület legmagasabb csúcsától egészen a talajig. A folyosókról ajtók nyíltak, illetve keresztjáratok indultak ki, amelyekből Des néha szófoszlányokat hallott, de egyszer sem tudta megállapítani, hogy a láthatatlan illetők miről beszélnek.

A nő egyszer sem szólalt meg, és Des okosabb volt annál, semmint megtörje a hallgatást. Minden jel arra utalt, hogy éppen a hadbírósági tárgyalásra vezetik, és nem akarta tovább rontani a helyzetét azzal, hogy ostoba kérdésekkel hozakodik elő.

Amikor végre elérték az épület földszintjét, a nő egy jókora kövekből kirakott, boltíves átjáróhoz irányította Dest, amelyen túl kivilágítatlan csigalépcső vezetett a bolygó gyomrába. A kísérője kiemelt egy égő fáklyát az egyik falikarból, amit Des kezébe nyomott, aztán továbbra is szótlanul félreállt az útból.

Des óvatosan ereszkedett lefelé, közben azon törte a fejét, hogy titokzatos urai vajon miféle sorsot szánnak neki. Nem tudta megállapítani, hogy milyen mélységben jár, a nyomasztóan szűk térben nem lehetett tájékozódni. Néhány perc leforgása alatt elérte a lépcső alját, ekkor egy hosszú, boltíves mennyezetű alagutat látott maga előtt. Végigóvakodott ezen a járaton, végül belépett a végéből nyíló ajtón.

Az árnyakkal teli kamrában szinte teljes sötétség uralkodott. Csupán néhány fáklya sistergett a kőfalakon, haldokló lángjaik fénye megvilágítani nem tudta, csupán félhomályos derengésbe vonta a helyiséget.

Des a küszöbön állva várta, hogy a szeme megszokja a benti fényviszonyokat. Hirtelen meglátott egy fekete alakot, amely éppen intett neki.

– Lépj közelebb! – dörmögte egy mély hang.

Noha a kamrában kellemes meleg volt, Des hátán végigfutott a hideg. Az a benyomása támadt, hogy maga a levegő bizsergeti a bőrét, mintha feltöltődött volna elektromossággal. Meglepetten döbbent rá, hogy egyáltalán nem érez félelmet, inkább az izgatott várakozás készteti borzongásra újra és újra.

Bizonytalan léptekkel megtett még néhány métert, és ekkor már többé-kevésbé jól látta a kamrában tartózkodó idegent. Egy twi'lek férfi állt előtte. Noha bő szabású köpenyt viselt, így is látszott rajta, hogy a válla széles, és a tagjain hatalmas izmok feszülnek. A testmagassága majdnem elérte a két métert, így ő volt a legmagasabb twi'lek, akivel Des valaha találkozott. Vaskos, hosszú lekkui egymást keresztezve nyugodtak széles mellkasán, majd kétfelől felkunkorodva izmos nyaka köré fonódtak. A szeme sárgás fénnyel izzott, és tucatnyi apró fénypont formájában verte vissza a fáklyák fényét. A twi'lek elmosolyodott, így felvillantotta a fajára jellemző hegyes és éles fogait.

– Kopecz Nagyúr vagyok – mondta mély, zengő hangon.

Des ebben a pillanatban szemernyi kétség nélkül tudta, hogy ő volt az a titokzatos alak, akit a veremnél látott, és apró biccentéssel nyugtázta a bemutatkozást.

– Én leszek a bírád – folytatta Kopecz Nagyúr érzelmektől mentes, nyugodt hangon. – Egyedül én fogok dönteni a sorsod felől. Az ítéletem végleges lesz, fellebbezésnek nincs helye!

Des ismét bólintott. A twi'lek ekkor mélyen a fogoly szemébe nézett, és ismét megszólalt:

– Nem kedveled a Jediket, sem pedig az ő Köztársaságukat. Noha a Nagyúr szavai nem kérdésnek, hanem kijelentésnek hangzottak, Des szükségét érezte, hogy válaszoljon rájuk:

– Nincs miért kedveljem őket, uram. Sosem tettek értem semmit.

– Pontosan – helyeselt Kopecz, és a szája kegyetlen vigyorra görbült. – Tudok arról, hogy számtalan csatát vívtál a köztársasági erők ellen. A bajtársaid rendkívüli elismeréssel beszélnek rólad. A Sith-eknek égető szüksége van a hozzád hasonló katonákra ahhoz, hogy megnyerhessék a háborút. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd megfontoltan hozzátette:

– Mintakatona voltál, akit példaképül állíthattunk a többiek elé… csakhogy végül megtagadtál egy parancsot.

– Az a parancs hibás volt, uram – jegyezte meg Des. A torka teljesen kiszáradt és olyannyira összeszűkült, hogy alig tudott megszólalni.

– Miért nem voltál hajlandó megtámadni azt az állomást fényes nappal? Talán gyáva vagy?

– Ha gyáva volnék, aligha csináltam volna végig azt a bevetést! – tiltakozott elszántan Des, akit a vád érzékeny pontján talált.

Kopecz oldalra billentette a fejét, és várt.

– Taktikai hiba lett volna, ha fényes nappal hajtjuk végre a támadást, uram – magyarázta kissé felbátorodva Des. – A szakaszparancsnoknak jeleznie kellett volna a tévedést a főparancsnokság számára, de ő túlságosan rémült volt. Ulabore hadnagy volt a gyáva, nem pedig én. Ő inkább a halálba küldte volna a katonáit, mint hogy szembekerüljön a feletteseivel. Én meg nem szívesen hajítanám el értelmetlenül, a semmiért az életemet.

– Azt magam is látom a szolgálati lapodon – dünnyögte Kopecz. – Harcoltál a Kashyyykon, a Trandoshán, a Phaseerán… Ha a jelentések pontosak, bámulatos hőstetteket hajtottál végre, mialatt az Éjjáróknál szolgáltál. Olyan hőstetteket, amelyeket sokan lehetetlennek tartanának…

Des nyomban megértette, hogy miféle célzás rejlik a Nagyúr utolsó mondatában, és haragosan, öntudatosan felfortyant:

– A jelentések pontosak, uram!

– Ebben jómagam nem is kételkedtem – közölte a legteljesebb lelki nyugalommal Kopecz, aki vagy nem vette észre a fogoly dühös hanghordozását, vagy nem törődött vele. – Azt tudod, hogy miért hozattalak ide, a Korribanra?

Des kezdett rájönni, hogy valójában nem is haditörvényszék előtt áll. Gyanította, hogy valamilyen próbának vetik alá, de még csak nem is sejtette, hogy mifélének.

– Azt hiszem, uram, hogy kiválasztottak valamire.

Kopecz újabb, sejtelmes mosolyt villantott rá, és szemlátomást elégedetten folytatta:

– Helyes! Jól vág az eszed, annyi bizonyos. És most halljuk, mit tudsz az Erőről?

– Nem sokat – vallotta be Des, és közönyösen rántott egyet a vállán. – Azt tudom, hogy a Jedik hisznek benne. Valami titokzatos energiaféleség, amely keresztbe-kasul áramlik az egész világegyetemben, ha jól értettem azt, amit az űrutazók öszszehordtak róla.

– És mit tudsz a Jedikről?

– Tudom, hogy a Köztársaság őrzőinek tartják magukat – válaszolta Des, és meg sem próbálta elrejteni a Jedik iránti megvetését. – Tudom, hogy komoly befolyást gyakorolnak a Szenátusra. És azt is tudom, hogy rejtélyes hatalom birtokosának képzelik magukat.

– No és a Sötét Testvériség?

Des ezúttal alaposan megfontolta és gondosan megválogatta a szavait.

– Önök a hadseregünk vezérei és a Jedik esküdt ellenségei – felelte az előbbieknél jóval higgadtabban. – Sokan hiszik, hogy a Jedikhez hasonlóan maguk is rendelkeznek természetfeletti képességekkel!

– De te magad nem, igaz? – csapott le nyomban a Sith.

Des tétován hallgatott, és erősen törte a fejét, mert szeretett volna azzal a válasszal előállni, amit megítélése szerint Kopecz várt tőle. Végül nem tudta meghatározni, hogy a bírája miféle feleletre számít, így aztán – jobb híján – a valódi véleményét közölte:

– Én úgy gondolom, hogy Sith-ekről szóló történetekben sok a túlzás. Kopecz elnézően mosolygott, és lassan bólogatva felelt:

– Igen, ez az általános vélekedés. Azok, akik nem ismerik az Erőt, legendáknak vagy meséknek tartják ezeket történeteket. De az Erő igenis létezik, és azok, akik tudnak bánni vele, akkora hatalom birtokosai, amekkorát el sem tudsz képzelni. Részt vettél jó néhány ütközetben, de még egyszer sem tapasztaltad meg a valódi háborút. Mialatt a hétköznapi katonák bolygók és holdak megszállásáért avagy megtartásáért küzdenek, a Jedik és a Sith-ek egymás megsemmisítésére törekednek. Megállíthatatlanul sodródunk a végső összecsapás felé. És a fennmaradó Rend, legyen az akár a Jedi, akár a Sith, tehát a fennmaradó Rend fogja meghatározni a Galaxis sorsát a következő évezredek folyamán. Ebben a háborúban az igazi győzelmet nem a Flotta és nem a gyalogság fogja kivívni, hanem a Sötét Testvériség. Az Erő a legnagyobb fegyverünk, valamint azok a teremtmények, akik képesek parancsolni ennek a láthatatlan, egyszerre csodálatos és félelmetes hatalomnak. Olyan teremtmények, mint amilyen te magad is vagy.

Néhány pillanatra elhallgatott, hogy Des maradéktalanul felfogja szavai értelmét, aztán ismét megszólalt:

– Igen, Des, különleges teremtmény vagy. Számos rendkívüli tulajdonság lakozik benned. Ezek a tulajdonságok az Erő megnyilvánulásai, és már az eddigi életed folyamán is jó szolgálatokat tettek neked. De eddig még éppen csak megkóstoltad ezeket az adottságaidat. Ahogy azt az imént is mondtam, az Erő létezik. Mindnyájunkat körülvesz, ebben a pillanatban is. Jelen van ebben a kamrában is. Érzékeled a jelenlétét?

Des éppen csak egy másodpercig habozott, aztán nagyot bólintott, és halkan kijelentette:

– Igen, érzem. Forró és izgató. Olyan, mint egy lappangó, kitörni akaró tűzvész.

– Igen, ilyen a sötét oldal ereje! – vágta rá elégedetten a Sith Nagyúr. – A szenvedély és a harag forróságát érzed. Én is érzékelem benned. Ott parázslik a felszín alatt. Úgy lángol, mint a dühöd. Ez az, ami erőssé tesz téged.

Kopecz lehunyta a szemét, hátravetette a fejét, és olyan képet vágott, mintha kéjesen sütkérezett volna abban a forróságban, amelyről beszélt. A kamrára néma csend telepedett, csupán a fáklyák halk sercegését lehetett hallani. Kövér izzadságcsepp gördült végig Des kopasz tarkóján, majd a nyakán. Nem törölte le, holott kellemetlenül csiklandozta, mialatt végigcsorgott a hátán, a gerince felett. Végül nem bírta tovább, akarata ellenére összerándult, és ezzel a gyors mozdulatával kizökkentette a twi'leket különös révületéből.

A Nagyúr továbbra sem szólalt meg. Legalább fél percen keresztül némán tanulmányozta Dest azzal az átható tekintetével. Végül mélyet lélegzett, és tovább magyarázott:

– Ha nem is tudatosan, de használtad már az Erőt a múltban. Ám a mostani tudásod jelentéktelen, szánalmas semmi egy valódi Sith-mester hatalmához képest. Óriási lehetőségek lappanganak benned, Des! Ha itt maradsz a Korribanon, megtanítunk arra, hogyan engedd szabadjára, és hogyan használd fel a benned munkáló Erőt.

Des mukkanni sem tudott, tátogva kapkodott levegő után.

– Ha elfogadod az ajánlatomat, a korábbi életed mindörökre véget ér – folytatta Kopecz. – Átadjuk neked mindazt, amit mi magunk tudunk az Erő sötét oldaláról. A Sötét Testvériség teljes értékű tagja leszel. És soha többé nem térsz vissza az Éjjárókhoz.

Des megszédült, és úgy érezte, hogy felgyorsulva verdeső szíve egyenesen a torkában lüktet. Mióta az eszét tudta, tisztában volt azzal, hogy egyedülálló képességekkel rendelkezik. És az imént egy rettegett Sith Nagyúr közölte vele, hogy az adottságai eltörpülnek ahhoz képest, amit idővel elérhet.

Ugyanakkor nem szívesen szakadt volna el a katonáitól úgy, hogy még csak el sem búcsúzott tőlük. Nem egyszerűen a bajtársainak, hanem a barátainak tartotta Adanart, Luciát és a többieket. Valóban képes lesz egyszerűen hátat fordítani nekik, még akkor is, ha cserébe beléphet a Sith-mesterek közé?

Hirtelen eszébe jutottak a Groshiktól utoljára hallott, keserű mondatok: „Ne számíts mások segítségére! Végül mindannyian magunkra maradunk. A túlélők viszont tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.” Des úgy érezte, hogy az elmúlt év során mindent megtett a szakaszáért, ami tőle telt. Anynyiszor mentette meg az életüket, hogy már nem is tudta összeszámolni. De végül, amikor a katonai rendészek elhurcolták, a bajtársai nem tudtak segíteni rajta. Igen, csak az ő jelzése akadályozta meg, hogy fegyvert rántsanak, de kudarcot vallottak volna.

Felismerte a szörnyű igazságot. Rádöbbent, hogy a katonái – a barátai – ebben a mostani helyzetben sem tehetnek érte semmit. Mint az Apatroson, születése pillanatától fogva bármikor, ezúttal is csak saját magára számíthat. És akkor követné el élete legnagyobb ostobaságát, ha nem használná ki a tálcán kínált lehetőséget. Így aztán mélyet lélegzett, és kijelentette:

– Megtiszteltetésnek veszem, Kopecz mester, és hálás szívvel elfogadom az ajánlatát.

– A Sith-ek útja nem való a gyengéknek – figyelmeztette a tagbaszakadt twi'lek, és baljós hanghordozással hozzátette:

– Azok, akik meginognak… hátramaradnak.

– Én nem fogok hátramaradni – fogadkozott jeges nyugalommal Des.

– Azt majd meglátjuk – jegyezte meg komoran Kopecz, aztán ünnepélyes hangnemre váltva folytatta:

– Ez egy új kezdet a számodra, Des. Egy új élet. Az ideérkező tanítványok között szokás, hogy új nevet választanak maguknak. Ez jelképezi, hogy maguk mögött hagyják a régi életüket.

Des eddigi életének egyetlen emlékéhez sem ragaszkodott, szívesen megszabadult volna valamennyitől, ha módjában áll. Gyűlölte az apját, gyűlölte a bányászéletet; gyakorlatilag kölyökkorától fogva egy másik, új életre vágyott. Az Éjjárók befogadták ugyan, de az a menedék átmenetinek bizonyult. És most lehetőséget kapott arra, hogy mindörökre maga mögött hagyja a múltját. Ennek érdekében csak annyit kellett tennie, hogy a Sith Nagyurak tanítványává szegődik. És mégis, egy általa is megmagyarázhatatlan oknál fogva dermesztő félelem lett úrrá rajta, és ez a félelem elbizonytalanította. Valószínűleg Kopecz is megérezte a vonakodását, mert a szemöldökét felvonva megkérdezte tőle:

– Szóval, Des, szeretnél új nevet választani magadnak? Szeretnél újjászületni?

Des bólintott.

Kopecz ismét elmosolyodott, és tovább faggatózott:

– És mit szeretnél, mostantól fogva milyen néven szólítsunk téged?

A félelem nem állíthat meg – biztatta magát gondolatban Des. – Megragadom a félelmet, átalakítom, és hasznosítom. Megragadom azt, ami egykor a gyengeségem volt, és átváltoztatom azzá, ami az erősségem lesz.

– A nevem Csapás, vagyis Bane – mondta végül halkan, de elszántan. – Bane, a Sith.

Qordis Nagyúr, a korribani Sith Akadémia köztiszteletben álló nagymestere töprengve vakargatta az állát hosszú, karomszerű ujjaival.

– Ezt a tanítványt, akit nemrégiben hoztál ide – dörmögte kétkedő hangsúllyal –, ezt a Bane-t, még sosem tanították az Erő használatára?

Kopecz megrázta a fejét, és kissé megremegtette lekkuinak végét, ami a twi'lekeknél a türelmetlenség és a bosszankodás jelének számított.

– Ahogy azt már az imént is mondtam – válaszolta mogorván –, Bane az Apatroson nőtt fel, egy apró bányabolygón, amelyet a Külső Gyűrű Ércfeldolgozó Társaság tart ellenőrzése alatt.

– Valahogy mégis rátaláltál erre az ifjúra, és idehoztad, egyenesen az Akadémiára – jegyezte meg Qordis. – Nekem úgy tűnik, hogy az események túl simán zajlottak.

A tagbaszakadt twi'lek felmordult, és ingerülten felcsattant:

– Nem esküdtünk össze ellened, Qordis! Egyszer s mindenkorra felhagytunk a régi módszerekkel. Szövetségre léptünk, emlékszel? Mi vagyunk a Sötét Testvériség. Túlságosan gyanakvó vagy!

– Nem gyanakvó, hanem óvatos! – vágott vissza keserűen nevetve Qordis. – Az elővigyázatosság sokat segített, hogy megtartsam a helyemet itt, a megannyi becsvágyó, ifjú Sith között.

– Bane ugyanolyan adottságokkal rendelkezik, mint a többiek! – makacskodott Kopecz.

– Viszont jóval idősebb náluk – mutatott rá Qordis. – Jobban szeretjük, ha akkor kerülnek hozzánk a tanítványok, amikor még fiatalok és… és képlékenyek, hogy úgy mondjam…

– Most úgy beszélsz, mint a Jedik – gúnyolódott Kopecz. – Ők is lehetőleg minél fiatalabb tanítványokat keresnek abban a reményben, hogy amikor rájuk találnak, még tiszták és ártatlanok. Rövidesen eljutnak odáig, hogy csak az apró gyermekeket fogadják be maguk közé. Résen kell lennünk, hogy összeszedjük azokat, akiket ők túlkorosnak ítélnek. Ráadásul – tette hozzá megfontoltan –, Bane túl erős ahhoz, hogy lemondjunk róla. Érzésem szerint a Jedik is azonnal elfogadnák tanítványnak. Szerencsések vagyunk, hogy nem ők, hanem mi találtunk rá hamarabb.

– Igen, szerencsések – ismételte Qordis, és a hangjából szinte csöpögött a maró gúny. – Úgy tűnik, a megérkezésével párhuzamosan bizonyos események váratlan fordulatot vettek. Valóban szerencsénk volt.

– Egyesek valószínűleg így látják – ismerte el Kopecz. – Mások talán másképp. Esetleg úgy gondolják, hogy nem a Szerencse hozta el hozzánk Bane-t, hanem a Végzet.

Hosszas szünet következett, mialatt Qordis fontolóra vette egykori vetélytársának baljóslatú szavait.

– A többi tanítványt már évek óta képezzük – mondta végül. – Bane le van maradva tőlük.

– De ha lehetőséget kap, fel fog zárkózni hozzájuk – állította határozottan Kopecz.

– Elképzelhető, de vajon… de vajon a többiek megadják neki azt a bizonyos lehetőséget? – vetette fel töprengve Qordis. – Ha van egy csepp eszük, gátolni fogják az előrehaladásban. Ha így lesz, nem érünk el mást, csak megfosztjuk Kaan Nagyurat legjobb katonáinak egyikétől.

– Mindketten tudjuk, hogy a közönséges katonák nem győzhetik le a Jediket! – vágta rá szinte kiáltva Kopecz. – Jómagam boldogan elcserélek akár ezret is a legjobb gyalogosaink közül egyetlen Sith Nagyúrért.

Qordist jól láthatóan meghökkentette társa szenvedélyes kitörése, de hamar összeszedte magát, és fojtott hangon megkérdezte:

– Ezt a Bane-t… vajon annyira átjárja az Erő? Kopecz lassan bólogatott, aztán lehiggadva válaszolt:

– Igen, talán ő az, akit régóta keresünk. Talán ő lesz a Sith'ari.

– Mielőtt azonban elnyeri ezt a címet – jegyezte meg Qordis, mialatt a szája ravasz mosolyra görbült –, túl kell élnie a kiképzést.

MÁSODIK RÉSZ

Kilencedik fejezet

A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik. A szenvedélyből erőt merítek.

Az erő révén hatalmat szerzek.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullnak.

Kopecz elrepült, visszatért Kaan seregéhez, és a Sith-ek tovább vívták a háborút a Jedik és a Köztársaság ellen. Bane az Akadémián maradt, a Korribanon, hogy elsajátítsa a Sith-ek tanításait. Az első leckét már másnap reggel megkapta, magától Qordis Nagyúrtól.

– A Sith-ek dogmái nem csupán szavak, amelyeket alaposan az emlékezetünkbe kell vésnünk – fejtegette az Akadémia atyamestere a lába előtt kuporgó, újdonsült tanítványnak. – Tanuld meg őket, és értsd meg a jelentésüket! Elvezetnek téged oda, ahol az igazi hatalom lakozik. Elvezetnek téged az Erő sötét oldalához.

Qordis nem csupán Kopecznél, de még Bane-nél is magasabb volt. A rendkívül vékony testalkatú férfi fekete, bő szabású köpenyt viselt, amelynek terjedelmes csuklyája részben a vállán, részben a hátán terült szét. A megjelenése és a testfelépítése alapján emberi lény lehetett, ám a bőre beteges, halványkék színben játszott. Hosszú ujjain vagy kéttucatnyi gyűrűt viselt, és az ezek foglalataiban csillogó, színes drágakövek valahogy még inkább kihangsúlyozták bőre természetellenes árnyalatát. A szájában piramis formájú, hegyes és éles fogak sorakoztak, míg karmokhoz hasonlatos ujjainak végén hosszú, csorba körmök meredeztek.

Bane a lába előtt térdelt, hozzá hasonlóan sötét köpenyt viselt, amelynek csuklyáját ő is hátravetette. Ezen a reggelen hallotta első ízben a Sithalaptörvényt. A sötét titkokat hordozó szavak még frissen éltek benne. Folyton ott keringtek a tudatalattijában, időnként feltörtek elméje tudatos részeibe, mialatt megpróbált mögéjük hatolni, és megfejteni az értelmüket. A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik. Azt máris tudta, hogy az első dogma színigaz, mert az egész élete szolgált rá bizonyítékul.

– Kopecz Nagyúr úgy tájékoztatott engem, hogy te teljesen kezdőként érkeztél hozzánk – jegyezte meg Qordis. – Azt állította, hogy még egyetlen lépést sem tettél meg az Erő útján.

– Viszont gyorsan tanulok, nagyuram – felelte sietve Bane.

– Igen… és mélyen átjár a sötét oldal ereje – dünnyögte Qordis, majd emelt hangon hozzátette:

– Ám ezt mindenkiről elmondhatjuk, aki idejött hozzánk!

Bane nem tudta bizonyosan, hogyan válaszoljon, ezért úgy döntött, akkor jár el a legbölcsebben, ha csendben marad.

– Mit tudsz az Akadémiáról? – kérdezte végül

Qordis.

– A tanítványok itt sajátítják el az Erő használa

tának tudományát – felelte töprengve Bane. – A Sith Nagyurak itt vezetik be őket az Erő sötét oldalának rejtelmeibe. – Elhallgatott egy pillanatra, majd rövid habozás után hozzáfűzte:

– És tudom, hogy léteznek más, ugyanilyen aka

démiák.

– Ezt éppenséggel rosszul tudod – javította ki Qordis. – Nincs még egy ugyanilyen. Igaz, más felkészítő központjaink is működnek a mi folyton növekvő birodalmunk bizonyos világain. Iskolák és szentélyek, amelyekben az ígéretes teremtmények megtanulják, hogyan ellenőrizzék és hogyan használják fel a bennük rejlő erőket. Ám valamennyi létesítmény egyedülálló, és hogy az egyes tanítványok hová kerülnek, az attól függ, hogy milyen lehetőségeket látunk bennük. Azokat, akik érzékelhető, ámde korlátozott képességekkel rendelkeznek, a Honoghr-ra, a Gentesre vagy pedig a Gamorr-ra küldjük, ahol Sith-harcost faragnak belőlük. Megtanítják őket arra, hogyan korbácsolják az indulataikat őrjöngő, eszeveszett haraggá. A sötét oldal ereje vérszomjas fenevadakká alakítja őket, miközben halálos és pusztító szörnyetegekként rázúdulnak az ellenségeinkre.

A szenvedélyből erőt merítek – gondolta Bane, és félhangosan megjegyezte:

– Ám a nyers erő önmagában véve nem elég ah

hoz, hogy térdre kényszerítsük a Köztársaságot.

– Ez így igaz – helyeselt Qordis, és a hanghordozásából Bane tudta, hogy azt mondta, amit a mester hallani akart tőle. – Azok, akik fejlettebb adottságokkal rendelkeznek, a velünk szövetséges világokra kerülnek, a Ryloth-ra, az Umbarára vagy a Nar Shadaára. Ezek a tanítványok a sötétség és az árnyék gyermekeivé lesznek. Megtanulják azt, hogyan használják fel a sötét oldal erejét önmaguk álcázására, valamint mások megtévesztésére és befolyásolására. Mindazok, akik túlélik a felkészülést, tökéletes orgyilkosokká válnak, akik a sötét oldal segítségével akár a kisujjuk mozdítása nélkül is végezhetnek a célpontjaikkal.

– Gondolom, még ők sem érnek fel a Jedikkel… – dünnyögte Bane.

– Pontosan – ismerte el a mester. – Leginkább a Dathomiron és az Iridonián működő akadémiák hasonlítanak az ittenihez. Ezen a két helyen a tanítványok Sith-mesterek felügyelete alatt tanulnak. Azok, akik túlélik a kiképzést, Sith-inasokká válnak, és a hadseregünkben harcolnak. Ők a Jedi-lovagok ellenpárjai. Ám ahogyan a Jedi-lovagok engedelmességgel tartoznak a Jedi-mestereknek, úgy az inasok engedelmességgel tartoznak a Sötét Úrnőknek és Nagyuraknak. Végül pedig, azokat a jelölteket, akikben ott rejlik a lehetőség, hogy Sithmesterré váljanak, és csakis azokat, itt készítjük fel,

a Korribanon.

Az erő révén hatalmat szerzek – tette hozzá gondolatban Bane, és végigfutott a hátán a hideg.

– A Korriban a Sith-ek ősi otthona – magyarázta Qordis. – Ez a világ hatalmas erők forrása. A sötét oldal ott él és lélegzik ennek a bolygónak a magjában. Elhallgatott, lassan előrenyújtotta hosszú, vézna jobbját, és felfelé fordította nyitott tenyerét. Aztán begörbítette és finoman mozgatni kezdte az ujjait, mintha egy ökölnyi, láthatatlan – számára kedves és felbecsülhetetlen értékű – tárgyat tapogatottdédelgetett volna.

– Ezt a templomot több ezer évvel ezelőtt építették, hogy begyűjtse és összpontosítsa azokat az erőket. Itt érezheted a legjobban a sötét oldal energiáit – magyarázta, közben behajlította az ujjait, mélyen belevájta körmeit a tenyerébe, és vért fakasztott a bőréből. – Kiválasztott lettél, Bane, mert hatalmas lehetőségek lapulnak benned – suttogta átszellemülten. – Itt, a Korribanon, rendkívül komoly követelmények elé állítjuk a tanítványainkat. A felkészülés nehéz, de a sikerért járó jutalom

is rendkívüli.

Qordis előredőlt ültében, majd felsebzett tenyerét Bane csupasz fejbőrére tapasztva felkente őt egy Sith-mester vérével. Bane az elmúlt év során tengernyi vért látott, ám ez az öncsonkító szertartás valamiért jobban taszította és undorította, mint mindaz, amivel a harctéren találkozott. Minden lelkierejére szüksége volt ahhoz, hogy ne kapja el a fejét, és ne húzódjon messzebbre a mestertől.

– Megvan benned a lehetőség – folytatta emelt hangon Qordis –, hogy közénk léphess, és a Sötét Testvériség tagja legyél. Ha összetartunk, együttes erővel leszaggathatjuk magunkról a Köztársaság bilincseit.

A győzelem révén a láncaim lehullnak.

– De figyelmeztetlek, még azok is elbukhatnak, akikben ott a lehetőség! – mondta végül Qordis. – Remélem, nem okozol nekünk csalódást!

Az ünnepélyes, ám baljóslatú szavak hallatán Bane szilárdan megfogadta magában, hogy végigmegy azon az úton, amelyen a Sith-mesterek elindították őt.

Bane belevetette magát a tanulásba, így a következő hét gyorsan eltelt. Már az első napokban – nem kis megdöbbenésére – felfedezte, hogy miután szinte semmit sem tud az Erőről, kivételnek számít a tanítványok között. Társai túlnyomó többsége már hónapok, esetleg évek óta tanult és gyakorolt, mire befogadták a Korribani Akadémiára.

Ezt a körülményt először aggasztónak találta. Éppen csak elkezdte a felkészülést, és máris hátrányban volt a többiekhez képest. Jól tudta, hogy ebben a versengéssel teli, könyörtelen környezetben könnyű célpont lehet belőle. Ám amikor alaposan végiggondolta a helyzetét, ráeszmélt, hogy korántsem annyira védtelen, mint kezdetben hitte.

Az Akadémia összes tanítványa közül egyedül ő volt képes mindenféle-fajta felkészítés nélkül előhívni magából a sötét oldal erejét. Olyan gyakran folyamodott rendkívüli adottságaihoz, hogy jóformán magától értetődőnek vette a létezésüket. Előnyt biztosítottak neki úgy a kártyaasztalnál, mint a véres ökölharcok pillanataiban. A harctéren idejében figyelmeztették a veszélyforrásokra, és győzelemre segítették olyan helyzetekben, amelyekből máskülönben aligha keveredett volna ki ép bőrrel.

És ő mindezt ösztönösen csinálta, gyakorlatilag nem is tudta, hogy valójában mit tesz. Most pedig, élete során első ízben tanítani kezdték arra, hogyan használja a képességeit.

Bane a hosszas töprengések során rájött, hogy nem kell aggódnia a többi tanítvány miatt – inkább nekik kell aggódniuk őmiatta. Határozottan érezte, hogy miután befejezi a felkészülést, messze kiemelkedik majd a társai közül.

Általában Qordis lábánál kuporgott, de más mesterek is tanították: Kas'im, Orilltha, Shenayag, Hezzoran és Borthis. Az Akadémián közös foglalkozásokat is tartottak, de csak ritkán, mert a mesterek nem engedték, hogy a lassan haladók és a gyengék hátráltassák az erőseket és a becsvágyókat. Valamennyi tanítvány a hataloméhségétől és tudásvágyától űzve, a saját ütemében haladt előre. Ugyanakkor hat növendék jutott egy-egy mesterre, és a kezdőknek először tanúbizonyságát kellett adniuk, hogy méltók a bizalomra: méltók arra, hogy az oktatók rájuk áldozzák drága idejüket, és bevezessék őket a Sith-ek titkaiba.

Bane hamarosan rájött, hogy egyszer s mindenkorra felhívta magára a Sötét Nagyurak, főleg Qordis figyelmét. Tisztában volt azzal, hogy ez a megkülönböztetett figyelem óhatatlanul ellenszenvet kelt iránta a többi tanítványban, de ezzel nem törődött. Úgy számította, hogy a mesterektől kapott külön tanítások jóvoltából a vártnál hamarabb felzárkózhat a társaihoz, aztán túlszárnyalhatja őket. És ha ez egyszer bekövetkezik, többé már nem kell aggódnia kicsinyes irigykedésük és féltékenységük miatt. Addig viszont akkor jár el a legokosabban, ha kitér előlük, és meghúzza magát.

Amikor éppen nem oktatták a mesterek, bevette magát a könyvtárba, és ősi feljegyzések tanulmányozásával töltötte az időt. A Jedik hatalmas archívumot tartottak fenn a Coruscanton álló templomukban, és a Sith-ek igyekeztek követni a példájukat. Folyamatosan gyűjtötték a különféle iratokat, amelyeket aztán a korribani szentély mélyén őriztek. Ugyanakkor a Jedik könyvtárával ellentétben – ahol az adatokat hang- és képfelvételek valamint hologramok és holokronok formájában tárolták – a Sith-ek gyűjteménye csakis tekercseket, hatalmas köteteket és kézzel írott naplókat tartalmazott. Háromezer év telt el azóta, hogy Darth Revan majdnem megbuktatta a Köztársaságot, és a Jedik azóta küzdöttek fáradhatatlanul, hogy mindörökre eltüntessék a sötét oldal, tanításra használható eszközeit. Az ismert Sith-holokronokat vagy megsemmisítették, vagy a coruscanti Jedi-templomba vitték megőrzésre. Bizonyos szóbeszédek szerint léteztek ugyan ismeretlen holokronok, ám ezeket vagy távoli világokon rejtették el, vagy féltékenyen őrizték bizonyos Sith-mesterek, akik maguknak akarták megtartani a bennük rejlő titkos tanokat. A Testvériség ugyan mindent elkövetett annak érdekében, hogy megtalálja ezeket az elveszett kincseket, de valamennyi erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Így aztán kénytelenek voltak a foszladozó tekercsekre és papirosokra hagyatkozni.

És mert a gyűjtemény folyamatosan, szinte napról napra bővült, a katalógusok és az egyéb útmutatók reménytelenül elavultak. A keresett irat vagy kötet előkerítése általában fáradságos munkával járt, sőt gyakran megesett, hogy a kutatás eredménytelennek bizonyult. Így aztán a tanítványok többsége úgy érezte, jobban jár, ha azzal tölti az idejét, hogy közvetlenül a mesterektől tanul, vagy valamilyen módon megpróbálja elkápráztatni őket.

Talán azért, mert idősebb volt a társainál, vagy talán azért, mert a bánya türelemre szoktatta, mindenesetre Bane minden egyes napon több órát töltött a könyvtár félhomályos csarnokaiban. Az ősi feljegyzések teljesen lenyűgözték. Az írások egy része ősrégi csatákról szólt, vagy rég halott Sith Nagyurak dicsőséges tetteit mesélte el. Ezek a történetek önmagukban véve kevés gyakorlati hasznot hordoztak, ám Bane az egyes műveket annak tekintette, amit képviseltek: egy hatalmas kép apró darabkáinak, a teljes egész megértéséhez szükséges kulcsoknak.

A feljegyzések alátámasztották mindazt, amit a mestereitől hallott, ezzel párhuzamosan összefűzték és világosabbá tették az elvont fejtegetéseket. Bane határozottan érezte, hogy idővel ez az ősi tudás lesz a képességei kibontakozásának nyitja. És így, lépésről lépésre haladt tovább az Erő megismeréséhez vezető úton.

Megértette, hogy a titokzatos és hétköznapi észszel felérhetetlen Erő természetes és létfontosságú: egyfajta energia, amely áthatja és összetartja a világegyetemet, valamint egymáshoz fűzi a benne élőket, értelmes lényeket, állatokat és növényeket egyaránt. Azt is megértette, hogy ez az energia megszelídíthető, befolyásolható és irányítható. Az olvasottak felcsigázták a képzeletét, felszították a becsvágyát, és már alig várta, hogy megtanuljon bánni az Erővel. Naponta gyakorolt és meditált, gyakran Qordis szigorú felügyelete mellett. Alig néhány hét alatt megtanulta, hogyan mozgasson kisebb tárgyakat pusztán a gondolatai erejével – holott ezt valamivel korábban még lehetetlennek tartotta volna.

Ám a gyors sikerek ellenére is belátta, hogy még csak az út elején jár. Kezdte megérteni a döbbenetes alapigazságot, amely szerint a túléléshez, a fennmaradáshoz szükséges erőt és kitartást önmagában kell keresnie, önmagából kell merítenie. Keserű tapasztalatok tanították meg arra, hogy végül mindenki csalódik a társaiban. Barátok, családtagok, bajtársak… végül mindenki magára marad. Így aztán szorult helyzetben mindenki csakis saját magától remélhet segítséget és megoldást.

Bane felismerte, hogy a sötét oldal táplálja az egyén lelkierejét, valamint hogy a Sith-mesterek tanításai erőssé teszik őt. Tudta, hogy ha elnyeri a tetszésüket, a segítségükkel kiteljesítheti az adottságait, és egy napon elfoglalhatja a helyét közöttük.

A Sith-hajók megérkezése teljességgel felkészületlenül érte a Ruusan körül keringő köztársasági flottát. A Köztársaság előretolt támaszpontot létesített ezen az apró, stratégiai szempontból jelentéktelen bolygón. Innen indultak útjukra a kisebbnagyobb kötelékek, amelyek aztán gyors, de hatékony csapásokat mértek a közeli Kashyyykrendszerben állomásozó Sith-csapatokra. Most az ellenségük ugyanezt a taktikát alkalmazta ellenük.

A Sith-flotta minden előjel nélkül bukkant fel. A hajók egyszerre törtek ki a hiperűrből, ami szinte öngyilkos manővernek számított egy ekkora flotta esetében. Mire a köztársaságiak észbe kaptak, mire riaszthatták volna egymást, máris pusztító erővel zúdult rájuk három Dreadnaught osztályú cirkáló, két fregatt, vagy harminc elfogó vadász, és tucatnyi Buzzard-vadász dühödt össztüze. És ha mindez nem lett volna elég, a támadóék élén a Sötét Testvériség vezérhajója, a Nightfall nevezetű, Sith Romboló osztályú óriáscirkáló haladt.

Kaan Nagyúr a Nightfall fedélzetéről, pontosabban a meditációs gömbjének mélyéről irányította a hadműveletet. A kamrából bármelyik hajóval kapcsolatba léphetett, és kiadhatta a parancsait abban a biztos tudatban, hogy azonnal és tökéletesen végrehajtják azokat. A gömb belsejében fényekből és hangokból szövődő zűrzavar tombolt. Derengő képernyők, valamint villódzó műszerek sípoltak és csipogtak szüntelenül, hogy figyelmeztessék őt a csata alakulásáról befutó, pillanatonként frissülő adatokra.

Ám a Nagyúr egyszer sem pillantott a műszerfalra. Az Erő sötét oldalát fürkészve követte nyomon az eseményeket, és nem létezett az a radar, az a szenzor, amely versenyre kelhetett volna az ő különleges érzékszerveivel. Pontosan tudta, hogy hol helyezkednek el az ütközetben részt vevő, úgy a saját, mint az ellenséges egységek. Érzékelt minden egyes sortüzet, minden egyes kitérő manővert és fordulót, minden csapást és ellencsapást. Gyakran még azelőtt megérzett bizonyos eseményeket, hogy azok a valóságban is megtörténtek volna.

A homlokát ezer ráncba gyűrve, feszülten összpontosított, közben elnyújtva, szaggatottan lélegzett. Jókora verejtékcseppek gördültek végig reszkető testén. Noha óriási erőfeszítéseket kívánt tőle, a meditációs gömb segítségével sikerült tovább összpontosítania, miközben az Erő sötét oldalából merítve igyekezett befolyásolni az ütközet eredményét.

A harci meditáció gyakorlásával – ezzel az ősi Sith-varázslóktól örökölt fegyverrel – zűrzavart keltett az ellenség soraiban. Félelmet és reményvesztettséget plántált a pilóták lelkébe, pusztító kétségbeesést zúdított a szívükbe. Cserébe a köztársaságiak hibát hibára halmoztak. Pillanatnyi tétovázásaikból téves döntések egész sora született, és még a legfegyelmezettebb alegységeiknél is a fejetlenség lett az úr. A csata éppen csak elkezdődött, de már kis híján véget is ért.

A köztársasági flotta felbomlott. Az egyes hajók egységes irányítás nélkül, egyedül próbáltak boldogulni. A négy Hammerhead osztályú csatahajójuk közül kettő már a Buzzardok első rácsapásai során elvesztette a fő védőpajzsait. A Sith Dreadnaughtok máris feléjük tartottak, és tűz alá vették a védtelenné vált egységeket az elülső, megsemmisítő erejű lövegeikkel. Ám a teljes bénultság és a végső kiszolgáltatottság határán vergődő csatahajók parancsnokai az utolsó pillanatokban elindították a saját vadászaikat, amelyek aztán elűzték a gyorsan közeledő ellenséges cirkálókat.

Ezalatt a Sith-fregattok, a Rage és a Fury, elsöprő erejű támadást indítottak a másik két Hammerhead ellen. A hatalmas testű csatahajók kísérő-fedező kötelékei sebtében kialakítottak egy védővonalat, amely mögött az óriások fordulózhattak, hogy az oldalsó nehézlövegeikkel is tűz alá vehessék a Sithflottát. A kisebb gépek támogatása nélkül ezek a nehézkesen manőverező hajók teljesen ki lettek volna szolgáltatva a náluk jóval kisebb és jóval fürgébb fregattoknak. A Rage és a Fury egymást keresztező vektorok mentén repültek, és olyan szögből közeledtek a Hammerheadek felé, hogy azok csak néhány lövegüket vethették be ellenük. Aztán, amikor a fregattok áthúztak a köztársasági csatahajók orra felett, valamennyi fedélzeti fegyverük egyszerre tüzet nyitott. Ekkor a Hammerheadek ismét fordulózni próbáltak, hogy lövéshez juttassák az oldalsó ütegsoraikat. Válaszképpen a fregattok szűk ívben kanyarodva elszakadtak tőlük, de máris visszatértek egy másik vektoron, és az iménti módszert megismételve újabb, pusztító sortüzeket adtak le rájuk. A Sith-hajók személyzete ezt a vakmerő manővert „fedélzetszántás” néven emlegette, és a saját fedező kötelékeik vagy más csatahajók támogatása nélkül a Hammerheadek nem sokáig állhattak ellen ennek a harcmodornak.

Ám a köztársasági flotta csatahajói nem siethettek szorongatott helyzetbe került társaik segítségére. Az egyikből csupán kiégett, több darabra szakadt roncsok maradtak, amelyek tehetetlenül sodródtak a bolygó éjszakai oldala felé. Ez az egység már az ütközet első pillanataiban megsemmisült, mert a Nightfall első sortüze akkor zúdult rá, amikor még nem aktiválta a védőpajzsait. A másik kettő körül elfogó-vadászok rajai keringtek, ráadásul a Nightfall is tűz alá vette őket oldalsó lézerágyúival, így számítani lehetett rá, hogy ezek sem bírják már sokáig.

Kaan tisztán érezte, hogy a vakrémület a futótűz gyorsaságával terjed szét a köztársasági pilótákon, a parancsnokokon és a hajózószemélyzet valamennyi tagján. A Nagyúr elégedett volt az eredménnyel.

Vakmerő támadást indított. A taktikája révén rövid idő alatt hatalmas pusztítást végzett, viszont egy jól szervezett ellentámadás esetén a saját hajói is roppantmód sebezhetőek lettek volna. Ám az ellencsapás egyelőre váratott magára. A köztársasági főtisztek képtelenek voltak összehangolni a hadmozdulataikat, képtelenek voltak kialakítani a védőkörzeteiket. Még egy tisztességes visszavonulást sem tudtak megszervezni, a menekülésre pedig nem kaptak lehetőséget. Kaan fáradtan, de magabiztosan mosolygott. Biztosra vette, hogy most már semmi sem foszthatja meg a jól megérdemelt győzelemtől.

Aztán a Fury egyik pillanatról a másikra megsemmisült. Hatalmas tűzgolyó robbant elő a gyomrából, és a törzse darabokra hullott. A fordulat olyan gyorsan következett be, hogy még a harci meditációhoz szükséges, rendkívül éber tudatállapotba merült Kaan sem látta előre. A két Hammerhead váratlanul és meglepő gyorsasággal keresztbe fordult a feléjük közeledő Fury előtt. Az egyik folyamatosan tüzelt a fregatt elülső pajzsára, hogy túlterhelje annak generátorát, aztán a másik kiválóan időzített sortüzet lőtt ugyanarra a pontra. A védőpajzs semmivé foszlott, így a hatalmas energiát hordozó sugárnyalábok közvetlenül a hajótestbe csapódtak, és szempillantás alatt végeztek a fregattal. A két Hammerhead elsőrangú manővert hajtott végre. Tökéletesen összehangolták a mozgásukat, és könyörtelen össztüzükkel elpusztították közös ellenségüket. A teljesítményük szinte a lehetetlen határait súrolta.

Kaan kitérő pályára rendelte a Rage-t. A fregatt éppen abban a pillanatban fordult más irányba, amikor a Hammerheadek tűz alá vették, így hajszál híján ugyan, de elkerülte testvérhajója sorsát. A megbénított Hammerhead felé tartó Dreadnaughtok is kénytelenek voltak beszüntetni a támadást, mert váratlanul négy teljes szakasz köztársasági vadász tört elő az elméletileg védtelen préda alsó hangáraiból. Ilyen gyorsan még kedvező körülmények között is nehéz lett volna útnak indítani a gépeket, de az adott viszonyok között egyenesen lehetetlennek tűnt. Kaan mégis érezte a jelenlétüket: majdnem ötven Aurek-vadász repült zárt támadóalakzatokban a Dreadnaught-ok felé, mialatt a négy Hammerhead visszahúzódott. Kaan meglepődött, mert az események arra utaltak, hogy a köztársaságiak védővonal kialakításán mesterkednek.

Sietve magába szívta a sötét oldal erejét, majd hirtelen kiterjesztette különleges érzékeit, és szempillantás alatt sorban megvizsgálta az ellenséges vadászpilóták elméjét. A legtöbben elszántak voltak, de nem estek kétségbe. Néhányan aggódtak, de nem uralkodott el rajtuk a vakrémület. A Nagyúr ezen felül fegyelmet, céltudatosságot és határozottságot érzett bennük. Aztán a következő pillanatban valami mást is érzékelt: egy különleges tudat jelenlétét.

A felfedezés megdöbbentette, különösen azért, mert csak most, a csata kellős közepén vette észre ezt az illetőt. Valaki az Erőt használta, hogy felszítsa a köztársasági katonák harci kedvét. Valaki az Erő világos oldalát használta, hogy ellensúlyozza az ő harci meditációjának hatásait, és ezzel megfordítsa a csata sorsát. És csakis egy Jedi-mester rendelkezett akkora erővel, hogy szembeszálljon egy Sith Nagyúrral…

Kopecz is megérezte a veszélyt. Elfogóvadászának ülésébe szíjazva, vadul pörögve és fordulózva száguldott a Hammerheadek elhárítólövegeinek kereszttüzében, amikor a Jedi-mester agyhullámai végigsöpörtek az elméjén. A jelenség váratlanul érte, és egy pillanatra kizökkentette az összpontosításból. Egy másik pilótának ennyi már elég lett volna ahhoz, hogy vége szakadjon az életének, ám Kopecz nem az átlagos, hanem a rendkívüli pilóták közé tartozott.

Az ösztöneiből táplálkozó, a kiképzéssel tovább tökéletesített és az Erő sötét oldalával megtámogatott gyorsaságával reagálva visszahúzta a tolóerőszabályzót, és ütközésig jobbra rántotta a kormányrudat. Az elfogóvadász szűk ívben fordulózott, aztán Kopecz az addigi vektorához képest lefelé vitte a gépét, így éppen csak átsiklott három, gyors egymásutánban érkező ionnyaláb alatt. Egyenesbe hozta a gépét, orsózott kettőt-hármat, majd a legnagyobb köztársasági csatahajó felé fordult. Érezte, hogy annak fedélzetén tartózkodik a Jedi. Az ő különleges érzékei számára az Erő úgy sugárzott ki abból a hajóból, mintha szemmel látható jelzőfény lett volna.

És Kopecz elindult, hogy végezzen az ismeretlen Jedivel.

Kaan a Nightfall fedélzetéről harcolt a Jedimesterrel, noha ők ketten kisebb-nagyobb hadihajók és pilóták közbeiktatásával vívták halálos párbajukat. A Sith Nagyúr már indulás előtt tudta, hogy a köztársasági flotta jelentős létszámfölényben lesz a saját kötelékéhez képest, ráadásul a hajóik tűzereje is meghaladja a Sith-egységekét. Éppen ezért a meglepetés erejére alapozta a tervét, valamint arra, hogy harci meditációjával megszerzi a győzelem kivívásához szükséges előnyt. Most viszont tervének mindkét alapja semmivé foszlott. És noha hihetetlen mélységekig ismerte az Erőt, csak néhány éve kezdte tanulmányozni a harci meditáció kevesek által művelt tudományát. Ugyanakkor érzékelte, hogy ellenfelét pontosan az ilyen helyzetekre képezték ki, gyakorlatilag karon ülő csecsemő kora óta. A köztársaságiak lassan átvették a kezdeményezést, és a Sötét Nagyurat egy pillanatra megszállta a kétségbeesés.

Sietve összeszedte minden akaraterejét, majd szabadjára engedte a bensőjében tomboló, sötét Erőt. Hogy ismét ellenőrzése alá vonja az eseményeket, elkeseredett lépésre szánta el magát.

A két, adrenalintól és vérszomjtól fűtött Buzzardpilóta nem tudott ellenállni a Sith Nagyúr kényszerítő parancsának. Mindketten megpróbálták belevezetni gépeiket a hozzájuk legközelebbi Aurek-rajba, hogy az öngyilkos támadással szétzilálják az alakzatot. Ám a köztársasági pilóták nem rémültek meg, és nem szóródtak szét, hogy elkerüljék a feléjük száguldó vadászokat. Gyors fordulatot vettek, így nyílegyenesen szemberepültek a támadóikkal, aztán egyszerre tüzet nyitottak, és izzó fémszilánkok felhőjévé lőtték a két Buzzardot, még mielőtt azok közéjük ronthattak volna.

A harci zóna másik oldalán Kopecz másodpercek alatt átvágott a vezérhajót és annak értékes utasát védő gyűrűn. Túl gyorsan, túl fürgén manőverezett ahhoz, hogy akár az Aurek-vadászok, akár a nagyobb egységek lövegtornyai eredményesen célba vehessék. Miután áthatolt a védővonalon, egyenesen a csatahajó főhangárjába vezette a gépét; a kapuk, vagyis a kétfelől középre sikló, hatalmas zárólemezek a másodperc törtrészével elkésve csattantak egymáshoz – immáron mögötte. Lecsapta a vadászgépet a hangár padozatára, és mialatt az forogva csúszott a fémlemezeken, minden fedélzeti fegyveréből tüzet nyitott, és halomra lőtte a hatalmas belső térben rekedt katonákat.

A gép végre megállapodott. Kopecz felcsapta a fülke áttetsző fedelét, és kiugrott az apró kabinból. A levegőben megpördült, aztán a talpára érkezve egyetlen gyors, milliószor begyakorolt mozdulattal előrántotta és aktiválta a fénykardját. A vörös energiapenge első, köríves csapásával félrepattintott néhány sugárnyalábot, amelyeket két, életben maradt katona lőtt rá. Aztán hatalmasat szökkenve átröppent azon a hat-nyolcméteres távolságon, amely elválasztotta őt a támadóitól, és két újabb csapással végzett velük.

A Sith Nagyúr ekkor egy pillanatra megállt, hogy felmérje a helyzetet. A hangár személyzete holtan hevert a fémpadozaton, míg az itteni droidokból és a kisegítő gépekből nem maradt más, csak néhány megolvadt vagy darabokra szakadt fémhalom. Kopecz elégedetten, bőszen mosolygott, aztán a hajó belsejébe vezető főfolyosóra nyíló átjáróhoz futott.

Gyors és magabiztos léptekkel sietett végig a folyosókon. A Jedi-mesterből áradó Erő úgy irányította és vonzotta őt, ahogyan a squellféreg illata csalogatja a tuk'atákat. Az egyik keresztfolyosón biztonsági osztagba ütközött. A zubbonyok ujján vöröslő jelvények arról tájékoztatták őt, hogy különlegesen kiképzett katonák elit egységével találkozott. Hamarosan megtudta, hogy valóban kitűnő harcosok – az egyiküknek kétszer is sikerült rálőnie, mialatt az egész csapatot lemészárolta a fénykardjával.

A tatba érkezve belépett egy jókora fülkébe, amelynek hátsó falán újabb átjáró nyílt. Érzékelte, hogy a célpontja a hátsó ajtón túli helyiségben tartózkodik, ám a fülke közepén két selkath állt – a Manaan bolygó kétéltű teremtményei –, akik mindketten működő fénykardot tartottak kezükben. Kopecz egyetlen pillantással felmérte, hogy padavanok, vagyis a Jedik tanítványai próbálják útját állni. Méltóságon alulinak érezte, hogy megvívjon velük, ezért más módszerhez folyamodott. Ökölbe szorította, majd hirtelen feléjük lökte a bal kezét, és az Erő segítségével hatalmasat taszított rajtuk. Mindketten átrepültek a kabinon, és nekicsapódtak a hátsó válaszfalnak. Az egyik padavan alaposan beverte a fejét, és néhány pillanatra elkábult. Mire magához tért, és tántorogva talpra vergődött, a társa már halott volt – a sötét oldal ereje kiszorította belőle az életet.

Az életben maradt Jedi-növendék kétségbeesetten hátrált a felé nyomuló Sith elől. Kopecz kimért léptekkel átszelte a helyiséget. Előrenyújtotta a balját, sietve megidézte magában a sötét Erőt, amit egy ütemmel később rázúdított a tanítványra. Hatalmas, kék kisülések törtek elő ujjai végéből, amelyek belecsapódtak tehetetlen áldozatába, behatoltak a bőre alá, és fel-le cikázva átjárták az egész testét. A selkath vad vonaglások közepette járta haláltáncát, míg füstölgő teteme végül a padozatra roskadt.

Kopecz átlépett a holttest felett, kinyitotta a fedélzeti átjárót, és belépett az azon túli helyiségbe. A fullasztóan szűkös meditációs kamra közepén egy a Jedi-mesterek egyszerű, barna köpenyét viselő, idős cereai asszony ült a csupasz padlólemezeken. Ráncos, cserzett arca verejtékben fürdött, és görcsösen meg-megrándult. A Kaan Nagyúrral vívott meditációs párbaj szemlátomást hatalmas szellemi és lelki erőfeszítéseket kívánt tőle.

A kimerült asszony nem érhetett fel a fölé tornyosuló Sith-tel. Nem próbált menekülni, és nem próbált védekezni. Tudatában volt annak, hogy másodpercek választják el a haláltól, de még az utolsó pillanatait is a köztársasági katonák megsegítésére használta fel.

Kopecz önkéntelenül is csodálattal adózott újabb áldozata bátorságának. Még akkor is így érzett iránta, amikor egyetlen, szűk ívű csapással végzett vele. Aztán már csalódás szállta meg. A Jedi-mester nyugodtan fogadta a sorsát, és ezzel elrabolta tőle a győzelem minden örömét.

– A lelki béke hazugság – dörmögte halkan, mialatt visszafelé tartott, a hangár és a vadászgépe felé.

A csatahajót hosszában átszelő főfolyosóra érve megszaporázta lépteit, végül már futott, hogy eltűnjön a Hammerheadről, mielőtt azt a Nightfall vagy egy másik Sith-egység darabokra lövi.

A Jedi-mester halála végleg eldöntötte a csatát. A köztársasági kötelékek felbomlottak, többé nem létezett szervezett ellenállás. Az ütközet hamarosan tömegmészárlássá alakult. A köztársasági katonákat már nem védte az Erő világos oldala, így percek alatt eluralkodott rajtuk az a vakrémület és kétségbeesés, amelyet Kaan Nagyúr plántált az elméjükbe. Az erősebb akaratúak minden reményt feladtak

– azt az egyet leszámítva, hogy ha menekülőre fogják, talán elevenen elhagyhatják a harci zónát. A gyengébb akaratúak teljesen elcsüggedtek, és már csakis abban reménykedtek, hogy gyors és könyörületes halálban lesz részük. Az előbbiek nem kapták meg azt, amit szerettek volna, ám az utóbbiak igen.

Kopecz Nagyúr sietve beszíjazta magát az ülésbe, és elindította a gépét. Néhány pillanattal azután, hogy kiszáguldott az időközben ismét kinyitott hangárkapun, egy hatalmas, mindent felőrlő robbanás megsemmisítette az ellenség vezérhajóját.

A Sith-kötelék a vártnál súlyosabb veszteségeket szenvedett, de teljes győzelmet aratott. Egyetlen köztársasági hajó sem vészelte át, egyetlen köztársasági pilóta vagy katona sem élte túl az Első Ruusani Csatát.

Tizedik fejezet

Bane ereje és tudása napról napra gyarapodott. Néhány hónap leforgása alatt rengeteget tanult az Erőről, elsősorban annak sötét oldaláról. A teste erősebb lett, mint amilyen valaha volt. A reggeli futások alatt majdnem öt kilométert rohant teljes sebességgel, mielőtt egyáltalán zihálni kezdett. A reflexei felgyorsultak, az elméje felszabadult, míg az érzékszervei olyan élesek lettek, hogy maga is csodálkozva próbálgatta őket.

Ha a szükség úgy hozta, átáramoltatta magán az Erőt, amelynek energialöketei lehetővé tették, hogy korábban lehetetlennek gondolt tetteket hajtson végre. Immáron képes volt álló helyzetből szaltót ugrani, sértetlenül talajt érni hihetetlen magasságból való lezuhanás végén, valamint tíz méterre vagy annál is nagyobb távolságokra ugrani.

Folyton tudatában volt környezete minden apró mozzanatának, és érzékelte mások közelségét. Néha még társai szándékait is megérezte, halvány benyomásai támadtak a gondolataikról. Most már nagyobb, súlyosabb tárgyakat is tudott lebegtetni, egyre hosszabb ideig. A hatalma napról napra, szinte óráról órára nőtt. Egyre könnyebben és ügyesebben bánt az Erővel. És gyakorlatilag minden héten észrevette, hogy utolért, és el is hagyott egy-két tanítványt, akik előzőleg még előtte jártak.

Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb időt töltött a könyvtárban az ősrégi tekercsek tanulmányozásával. A kezdeti lelkesedése jócskán alábbhagyott, végül teljesen kihunyt, mert a mozgalmas mindennapok szédítő irama kioltotta, pontosabban más irányba terelte az érdeklődését. A rég halott mesterek tudásának elsajátítása lassú, unalmas folyamatnak bizonyult, ráadásul nem járt közvetlen haszonnal. A történelmi tárgyú feljegyzések böngészgetése nem vehette fel a versenyt azzal az izgatott lelkesedéssel, amely az Erő használata közben járta át. Ráadásul úgy érezte, hogy ő az Akadémiához és a Sötét Testvériséghez tartozik, vagyis a jelen részese, és nem a régmúlté.

Egyre több és több időt töltött társai körében. Hamarosan megérezte, hogy sokan féltékenyek rá, noha még egyikük sem szedte össze a bátorságát annyira, hogy lépéseket tegyen ellene. A mesterek kimondottan örültek, ha a tanítványok versenyre keltek egymással, sőt azt is hagyták, hogy a versengés, ellenségeskedésbe és gyűlölködésbe csapjon át. Viszont szigorú büntetés várt arra a tanítványra, akit rajtakaptak, hogy zavarja valamelyik társa felkészülését.

Ám előbb-utóbb valamennyi növendék megértette, hogy ilyen esetekben valójában azért kap büntetést, mert elég ostoba és ügyetlen volt ahhoz, hogy rajtakapják. Az árulás, az áskálódás hallgatólagosan elfogadottnak számított, legalábbis amíg az elkövető kellően ravasznak bizonyult ahhoz, hogy ne lepleződjön le. Bane-t az általa tanúsított látványos fejlődés sokáig megóvta társai mesterkedéseitől, mert senki sem léphetett ellene anélkül, hogy ne vonja magára Qordis vagy más Nagyurak figyelmét.

Ám ez a megkülönböztetett figyelem az ő számára is megnehezítette, hogy aljas módszerekkel éljen, hogy mások befolyásolásával vagy hasonló ügyeskedéssel vívjon ki magának minél előkelőbb helyet az Akadémia berkeiben.

Ugyanakkor létezett egy hivatalosan is szentesített módja annak, hogy valaki elbánjon egy-egy vetélytársával: a fénykardpárbaj.

A fénykard – úgy a Jedik, mint a Sith-ek legfőbb és legfontosabb fegyvere – több volt egy egyszerű energiapengénél, amely képes áthatolni az ismert galaxis csaknem valamennyi elemén, vegyületén és ötvözetén. A fénykard tulajdonosa testének és tudatának egyfajta meghosszabbításaként szolgált, egyben az illető Erő feletti hatalmát jelképezte. Csakis azok forgatták hatékonyan ezt a fegyvert, akik tökéletesen uralkodtak a gondolataik, illetve a testük minden egyes sejtje felett – legalábbis erre tanították Bane-t és a társait.

Egyelőre csak néhány tanítvány kapott saját fénykardot, a többieknek előbb be kellett bizonyítaniuk Qordis és más mesterek előtt, hogy méltók erre a megtiszteltetésre. Ez a szokás természetesen nem akadályozta meg Kas'im Nagyurat, a twi'lek vívómestert, hogy megismertesse velük azokat a stílusokat és módszereket, amelyeket majd használni fognak, miután megkapják a fénykardjukat. A tanítványok minden reggel összegyűltek a templom széles, lapos tetején, hogy Kas'im éberen figyelő szeme láttára végrehajtsák az arra a napra előírt gyakorlatokat, és eltanulják azokat az eljárásokat, amelyekkel majd megszerezhetik a győzelmet a csatamezőn.

A verejték már patakokban folyt Bane kopasz fejéről, és minduntalan belecsorgott a szemébe, mialatt újra és újra végrehajtotta a mozdulatsort. Szaporán pislogott, és az erőfeszítéseit megkettőzve újra meg újra előredöfött a gyakorlókarddal. Körülötte a társai ugyanígy tettek. Mindannyian azért küzdöttek, hogy áttörjék a testi korlátaikat, és nem csupán fegyvert forgató harcossá, hanem annál jóval többé, a sötét oldal pusztító eszközévé fejlődjenek.

Bane a hét hagyományos fénykardiskola vagy – forma alapvető elemeinek elsajátításával kezdte a tanulást. A felkészülés első néhány hete a védőállások, a csapások, hárítások és ellencsapások végeérhetetlen ismétlésének jegyében telt. Ez alatt az idő alatt Kas'im mester megfigyelte tanítványai természet adta hajlamait, majd ennek alapján meghatározta, hogy kihez melyik stílus illik a legjobban. Bane számára a Djem So néven is emlegetett, ötös számút választotta. Ezt a stílust néhai kidolgozói a testi erőre alapozták, így lehetővé tette Bane számára, hogy kihasználja a magasságából és erejéből fakadó előnyöket. Kas'im csak azután engedte meg neki, hogy belekezdjen a valódi felkészülésbe, miután úgy ítélte meg, hogy már kellően elsajátította a Djem So minden egyes lépését és mozdulatát.

Azóta Bane az Akadémia többi tanítványával együtt minden egyes reggelen legalább egy órát töltött azzal, hogy a vívómester szigorú felügyelete mellett, a kezében gyakorlókarddal tovább csiszolta a tudását. A duracélból készült, tompa élű gyakorlókardokat úgy alakították ki, hogy a tömegük, a méreteik és a súlypontjuk tekintetében tökéletesen utánozták a valódi fénykard sajátosságait. Ezek a fegyverek is komoly sérülést okozhattak, de mert a fénykard nem így működött, a gyakorlókardok pengéjét szabad szemmel nem látható, méreganyagot tartalmazó fémtüskék milliói borították. A mesterek a pelkobogártól vették az ötletet, egy ritka rovarféleségtől, amely kizárólag a Korribanon, a Nagyurak Völgyének homokjában élt, és amelynek hátán halálos méreggel teli, parányi csonttüskék sorakoztak.

Ha a gyakorlókard pengéje akárcsak erősebben súrolt valakit, az apró fémtüskék áthatoltak mindenféle-fajta ruhaszöveten, és belemélyedtek az áldozat bőrébe. A hígított pelkoméreg hatására a bőr azonnal megégett, és felhólyagosodott. Néhány pillanattal később a vegyület megbénította a találat pontja körüli idegpályákat. Miután így az adott végtag hasznavehetetlenné vált, ezzel a módszerrel híven lehetett utánozni egy kézfej, egy kar vagy akár egy láb elvesztésének hatásait.

A templom lapos tetején hangos nyögések, mordulások és a levegőt szelő duracél pengék éles suhogásai hallatszottak. A jelenet bizonyos értelemben a katonai kiképzésére emlékeztette Bane-t: itt is egy csapatra való harcos gyakorlatozott mindaddig, amíg a mozdulatai ösztönössé váltak.

Ám a Sith Akadémián nyomát sem lehetett felfedezni az összetartásnak és a bajtársiasságnak. A tanítványok még csak nem is színleltek barátságot, meg sem próbálták leplezni, hogy egymás vetélytársai, így aztán a légkör és az általános hangulat nem sokban különbözött attól, amit Bane az Apatroson nap mint nap megtapasztalt. Ennek ellenére úgy érezte, megéri vállalni ezt a fajta magányt és elszigeteltséget, ha cserébe a mesterek fokozatosan feltárják előtte a sötét oldal titkait.

– Rossz! Nem így kell! – csattant fel váratlanul Kas'im. Mindeddig folyamatosan járkált fel és alá a tanítványok sorai között, de most megtorpant Bane előtt, és fennhangon folytatta:

– Fortélyosan és pontosan sújts le! – Kinyújtotta a kezét, megragadta, és durván megcsavarta Bane csuklóját, hogy megváltoztassa a tanítvány pengéjének állásszögét. – Túl magasról indítasz! – tette hozzá magyarázatképpen. – Hibának itt nincs helye! Tovább!

Miután befejezte a rövid oktatást, néhány másodpercre ott maradt Bane mellett, amíg megbizonyosodott arról, hogy a növendék rendesen megtanulta a leckét. Bane a frissiben tanult módszert alkalmazva lesújtott néhányszor, mire a vívómester helyeselve bólogatott, aztán tovább rótta köreit.

Bane újra és újra megismételte ezt az egyetlen mozdulatot, közben gondosan vigyázott, hogy pontosan abban a magasságban és szögben tartsa a kardot, amelyet az imént a mester mutatott neki. Fáradhatatlanul, számtalan ismétléssel tanítottaszoktatta az izmait, amíg azok minden egyes alkalommal hibátlanul hajtották végre az egyes csapásokat és hárításokat, mert csakis így haladhatott tovább a bonyolultabb, összetettebb mozdulatsorok felé.

A folytonos erőkifejtés miatt hamarosan zihálva lélegzett. Kas'im vívóleckéi ugyan nem értek fel a bányában töltött műszakokkal – amikor még órákon át vésett-döngölt egy-egy kortózistelért a súlyos ütvefúróval –, de a maguk módján így is kimerítőnek bizonyultak. A gyakorlatozás hihetetlen éberséget és összpontosítást igényelt, mert a tanítványoknak állandóan figyelniük kellett még a puszta szemmel nem látható részletekre is. A fénykard forgatásának igazi művészetéhez a test és a szellem tökéletes együttműködése kellett.

Amikor két mester kardpárbajt vívott, az események olyan gyorsan követték egymást, hogy a szem nem láthatta, az agy nem elemezhette azokat. Mindent ösztönösen kellett végrehajtani. A testet meg kellett tanítani arra, hogy a tudat irányítása nélkül mozduljon és válaszoljon. Hogy elérje mindezt, Kas'im sorozatokat gyakoroltatott a tanítványaival, vagyis az egyes stílusokból átvett csapásokból, döfésekből és hárításokból ötvöződő mozdulatsorokat. Ezeket maga a vívómester állította össze, hogy a támadás a lehető leghatékonyabb legyen, de a sérülés veszélye a lehető legkisebbre csökkenjen.

Harc közben a sorozatok alkalmazása lehetővé tette, hogy a tanítványok szabadon használhatták az agyukat, mialatt a testük önmagától végrehajtotta a begyakorolt manővereket. A sorozatok jóvoltából nem kellett gondolkodniuk a következő lépésükön, így hatalmas előnyre tettek szert, a módszert nem ismerő ellenfelekkel szemben.

Ám a sorozatok begyakorlása hosszú és fáradságos folyamat volt. A növendékek többsége sokszor két-három hétig küszködött, mire elfogadható szinten megtanult egy-egy újat – néha ennél is hoszszabb ideig, ha a sorozat egy olyan stíluson alapult, amelyet még nem sajátítottak el tökéletesen. És a legkisebb tévesztés, a legapróbb rossz mozdulat is hasznavehetetlenné tette az egész sorozatot.

Bane elszánta magát, hogy kijavítja a vívómester által észrevett hibáját, még akkor is, ha ehhez a szabadidejében kell gyakorolnia. Mióta betette a lábát az Akadémiára, egyfolytában a tökéletességre törekedett, és nem csupán a vívóórákon, hanem tanulmányainak valamennyi területén. Úgy tartotta, hogy fontos küldetése van, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez a küldetés sikerrel záruljon.

– Elég! – kiáltotta Kas'im. A kurta parancsszóra mindenki leengedte a kardját, alapállásba ugrott, és mozdulatlanná dermedt. A vívómester ekkor a rendezett sorokban álló tanítványok elé sietett, szembefordult velük, és újra megszólalt:

– Tíz perc pihenő következik! Aztán kezdődnek a párbajok!

A társaihoz hasonlóan Bane is nyomban leült a simára csiszolt kőlapokra, majd maga alá húzta egymáson keresztezett lábait. Maga mellé tette a gyakorlókardját, lehunyta a szemét, és az elméje máris belemerült a meditációs tudatállapotba. Sietve megnyitotta lelkét a sötét oldal előtt, hogy annak energiája új erővel töltse fel sajgó izmait, és felfrissítse fáradt agyát.

Mialatt az Erő átáramlott a testén, a gondolatai elkalandoztak. Ahogyan az gyakran megesett vele, ezúttal is felidéződött benne az az idő, amikor először merített a sötét oldalból. Nem azok a félszeg, ügyetlen tapogatózások, amelyekkel az Apatroson vagy éppen katona korában próbálkozott, hanem az a pillanat, amikor valóban megismerte az Erőt.

Az Akadémián töltött harmadik napján történt. Éppen az előző délután folyamán megismert meditációs eljárással kísérletezett, amikor hirtelen különös érzés lett úrrá rajta. Mintha valahol átszakadt volna egy gát, és egy dühöngő folyó zúdult volna végig úgy a testén, mint az agyán, és az őrjöngő víz elmosta volna minden gyengeségét: a bizonytalanságát, a félelmeit és az önnön képességei miatti kételyeit. Abban a pillanatban megértette, hogy miért került az Akadémiára. Abban a pillanatban kezdődött el a Desből Bane-né, egyszerű halandóból Sithté való átalakulása.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullnak.

Bane mindent tudott a láncokról. Egy részük feltűnő volt és nyilvánvaló: egy kegyetlen apa, a bányában töltött, kimerítő műszakok; egy arctalan, könyörtelen vállalatnak járó adósság. Más láncok észrevétlenül, alattomosan fonódtak rá: a Köztársaság és annak ígérete a jobb életre, amely sosem vált valóra; a Jedik és az ő fogadkozásuk, hogy megszabadítják a Galaxist minden igazságtalanságtól. Bizonyos értelemben véve még az Éjjárók is gúzsba kötötték őt. Törődött velük, felelősséget érzett irántuk. De végül, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk, ugyan mi hasznukat vette?

Bane most már világosan értette, hogy a barátságok, a mindennemű személyes kötődések csak hátráltatják őt. A barátai terhet jelentettek a számára, amelyet folyton cipelni kellett. Rájött, hogy csakis saját magára számíthat. Saját magára kell támaszkodnia. Ki kell teljesítenie a benne rejlő lehetőségeket. A saját erejét és… és a hatalmát. Mert végül az lesz az, amit el fog érni. A hatalom. És a hatalmat minden más előtt a sötét oldal adhatja meg neki.

Idáig jutott az elmélkedésben, amikor neszezést hallott. A társai abbahagyták a meditációt, és halk ruhasuhogás közepette felálltak, majd elindultak, hogy kialakítsák a küzdőkört. Bane kinyitotta a szemét, jobbjával felmarkolta a gyakorlókardját, aztán felpattant, hogy csatlakozzon a többiekhez.

A vívóórák végén a tanítványok jókora gyűrűt kialakítva összegyűltek a templom tetején. Bárki beléphetett az így kialakított küzdőkörbe, hogy aztán kihívást intézzen valamelyik társához. Kas'im az első pillanattól az utolsóig felügyelte a párbajokat, és miután véget értek, apránként kielemezte az egyes küzdelmeket. A győztesek dicséretet kaptak a teljesítményükért, és valamivel feljebb kerültek az Akadémia nem hivatalos ranglétráján. A vesztesek szigorú megrovásban részesültek, és a tekintélyük is alaposan megcsappant.

Amikor Bane megkezdte a felkészülést, a társai előszeretettel hívták párbajra. Jól tudták, hogy teljességgel járatlan az Erőhöz kapcsolódó valamenynyi tudományban, és égtek a vágytól, hogy a többiek szeme láttára legyőzzék a tagbaszakadt óriást. Bane először visszautasította a kihívásokat. Jól tudta, hogy a párbajok révén szerezhetne magának a leggyorsabban hírnevet az Akadémián, de nem hagyta belerángatni magát olyan csatákba, amelyeket bizonyosan elveszített volna.

Viszont az elmúlt hónapok során keményen dolgozott, hogy tökéletesen elsajátítsa a Djem So stílus minden apró részletét, és tovább csiszolgassa az egyes elemeket. Gyorsan megtanulta az új sorozatokat. Amikor maga Kas'im mester észrevette rajta a fejlődés jeleit, és ezeket szóvá is tette, Bane elég magabiztossá vált ahhoz, hogy elfogadja a kihívásokat. Nem diadalmaskodott minden egyes alkalommal, de több ellenfelét győzte le, mint amennyitől vereséget szenvedett, így lassan-lassan, de egyre feljebb került a ranglétrán. Ezen a napon úgy érezte, hogy készen áll egy újabb lépés megtételére.

A tanítványok három sorba gyűlve álltak, így egy jókora gyűrűt hoztak létre, amelynek közepén egy nagyjából tíz-tizenkét méter átmérőjű, üres tér alakult ki. Kas'im méltóságteljes léptekkel besétált a küzdőkör közepére. Egyetlen szót sem szólt, csupán oldalra billentette a fejét, ezzel jelezte, hogy kezdődhetnek a párbajok.

Még mielőtt bárki megszólalhatott volna, Bane kilépett a sorból, és érces, zengő hangon kiáltotta:

– Kihívom Foharghot!

– Elfogadom! – hallatszott a tömegből, a vele szemközti oldalról. Aztán a tanítványok félreálltak, hogy átengedjék azt, aki válaszolt a kihívásra. Kas'im mindkét félnek odabiccentett, azzal az üres terület szélére sietett, hogy helyet csináljon nekik.

Fohargh a makurth nép fia volt. Számos vonása alapján a trandoshaiakra emlékeztette Bane-t, azokra a gyilkos teremtményekre, akikkel még az Éjjárók soraiban harcolt. Ahogyan a trandoshaiak, úgy a makurthok is két lábon járó, gyíkszerű humanoidok voltak. A testüket bőr helyett zöld pikkelyek borították, ám a fejük búbjából négy ívelt szarv nőtt.

Bane felkészülésének elején már vívott egyszer Foharghgal, és veszített. Méghozzá csúnyán.

A makurthok éjszakai életmódot éltek. Ahogyan az éjszakai műszak bányászainak az Apatroson, úgy Foharghnak is hozzá kellett szoknia a számára természetellenes bioritmushoz, máskülönben nem gyakorolhatott volna együtt a társaival. Az első párbajuk előtt Bane alábecsülte őt, arra számított, hogy az ellenfele lassú lesz a nappali órákban. Akkor alaposan megtanulta a leckét, és elhatározta, hogy nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát.

Mialatt Kas'im és a többi tanítvány néma csendben várt, a küzdő felek egymást kerülgették, és a készenléti állás szabályai szerint tartották testük előtt a gyakorlókardjaikat. A makurth halk mordulásokat hallatott, hogy megfélemlítse az ellenfelét. Időről időre harciasan felüvöltött, és vadul vicsorogva megrázta gyíkokéhoz hasonlatos, ám négy szarvval felfegyverzett fejét. Az előző alkalommal, amikor Bane összemérte erejét és tudását a zöld pikkelyes, démonforma lénnyel, valóban megijedt tőle, de ezúttal ügyet sem vetett a fennhéjázó magamutogatásra.

Hirtelen előrelódult, és egy egyszerű, felső vágással próbálkozott, ám Fohargh gyors hárítással félresöpörte a pengéjét. Az energiapengék találkozása esetén keletkező, búgó-sistergő hangok helyett a gyakorlókardok hangos csattanás és pendülés kíséretében csaptak össze. A küzdő felek azonnal távolabbra táncoltak egymástól, és ismét készenléti állást vettek fel.

Aztán Bane megint támadásba lendült. Először jobbra és felfelé lendítette a fegyverét, majd a teste előtt rézsútosan, balra és lefelé sújtott vele, így a kard hosszan elnyúló ívet rajzolt a levegőbe. Fohargh-nak egy keresztvágással sikerült oldalra vezetnie a csapás erejét, de közben elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, és elesett. Bane nyomban megpróbálta kihasználni a pillanatnyi előnyt, és kaszáló mozdulattal, jobbra és felfelé rántotta a pengéjét. A makurth azonban távolabbra pördült, majd ültében hátrafelé vergődött, hogy teret nyerjen. Bane megszakította a félig befejezett sorozatot, és ismét alapállásba helyezkedett.

Annak idején, az Apatroson sokszor megesett vele, hogy különleges, noha akkor még lappangó adottságainak jóvoltából előre látta ellenfele következő lépését, így annak megfelelően cselekedhetett. Itt viszont mindenkiben ott munkáltak ugyanezek a képességek, ennek eredményeként a győzelem az Erő alkalmazásán és a kardforgatásban szerzett jártasságon múlott.

Az elmúlt hónapok során Bane keményen dolgozott, hogy minél magasabb szintre fejlessze kardvívó tudományát. Tudásának gyarapodásával párhuzamosan egyre kevesebb figyelmet kellett szentelnie a döfések, hárítások és ellencsapások kivitelezésének. Mindez lehetővé tette számára, hogy tökéletesen összpontosítson. Az Erő segítségével kiszámíthatta ellenfele mozdulatait és stratégiáját, mialatt elhomályosította és összezavarta az ellenség saját előjelző érzékeit.

Amikor utoljára megküzdött Foharghgal, még újonc volt, aki csupán néhány sorozatot sajátított el. Most már csaknem százat ismert, vagyis tekintélyes támadó és védő eszköztárral rendelkezett. És a több választási lehetőség jelentősen megnehezítette az ellenfél dolgát, mert az illető jóval nehezebben láthatta előre az ő lépéseit.

Félelmetes megjelenése ellenére Fohargh jóval alacsonyabb és könnyebb volt Bane-nél. Miután testi erő dolgában nem vehette fel a versenyt az emberi lénnyel – aki ráadásul a Djem So stílust alkalmazta –, a makurth arra kényszerült, hogy az alapvetően védekező jellegű Hármas formához folyamodva tartóztassa fel Bane elsöprő erejű rohamait.

Bane hirtelen a levegőbe szökkent, megpörgette feje felett a kardját, és mialatt visszaesett, fentről lefelé iszonyatos csapást mért a makurthra. Fohargh a fegyverét rézsút a magasba rántva feltartóztatta ugyan a feje felé süvítő pengét, ám az abban munkáló erő így is akkorát taszított rajta, hogy hanyatt esett. Sietve gurult egyet, és éppen csak idejében kapta maga elé a fegyverét, hogy félresiklassa az ismét felé sújtó duracél pengét. Aztán őrült fémcsattogás csapott fel, mert Bane nyílegyenes, irtózatos csapások egész sorozatát záporoztatta az ellenfelére. A makurth mesterien kivitelezett hárításokkal megakadályozta, hogy közvetlen találat érje, aztán egy ügyes ollózással kirúgta Bane alól a lábát, így már mindketten a kövezeten feküdtek.

Ugyanazzal a mozdulattal, tökéletesen egyszerre ugrottak talpra. Azonnal egymásnak estek, a pengéik harsány pendüléssel csapódtak össze. A tömegből fojtott suttogások és dörmögve ejtett szavak hangzottak fel, de Bane minden tőle telhetőt megtett, hogy kizárja elméjéből a külvilág zajait. A nézők már azt hitték, hogy vége az összecsapásnak

– és ő maga is így gondolta. Elfogta a csalódás, amiért az imént nem tudta megbénítani a kövezeten elterült ellenfelét, de tudta, hogy már-már a markában tartja a győzelmet. Fohargh súlyos árat fizetett azért, hogy kikeveredjen a szorult helyzetből: alig kapott levegőt, a tagjai reszkettek, míg a válla, sőt az egész tartása megrogyott.

Bane újabb rohamra indult. Ezúttal azonban a makurth nem hátrált meg. Előreszökkent, és a Hármas formáról a támadó jellegű Kettes formára áttérve, villámgyorsan előredöfött. Bane-t meglepte a váratlan fordulat, és a másodperc törtrészével elkésve ismerte fel, hogy az ellenfele stílust váltott. Félresöpörte ugyan a mellének irányzott pengét, ám az így is megvágta a jobb vállát.

A tömeg felmorajlott, a makurth diadalittasan felordított. Bane felüvöltött fájdalmában, közben a kard kicsúszott hirtelen megbénuló ujjai közül, és a kövezetre hullott. Ekkor eszeveszett haragjában a baljával mellbe taszította Foharghot, aki a lökéstől mindkét kezével vadul kalimpálva hátratántorodott.

Bane távolabbra menekült, aztán a balját a kardja felé nyújtotta, amely tőle mintegy háromméteres távolságban hevert a kövezeten. Az Erő segítségével a markába rántotta a fegyverét, és mialatt a jobb karja hasznavehetetlenül himbálózott az oldalán, újra készenléti állást vett fel. A mesterek java része mindkét kezével tudott vívni, de Bane még nem érte el ezt a fejlett szintet. Ügyetlenül tartotta, és nehézkesen, esetlenül mozgatta a fegyverét. Jól tudta, hogy bal kézzel nem veheti fel a versenyt Foharghgal, vagyis a párbaj gyakorlatilag eldőlt. Fohargh is ugyanígy gondolta.

– A vereség mindig keserű, ember… – morogta a közös nyelven, mély és fenyegető hangon. – Megint jobb voltam nálad. Vesztettél.

Nem szólította fel Bane-t, hogy adja meg magát; a megadás a Sith-eknél szóba sem jöhetett. A makurth csupán gúnyolódott, hogy valamennyi társuk színe előtt megalázza ellenfelét.

– Hetekig gyakoroltál, hogy megmérkőzz velem!

– folytatta fennhangon. – Kihívtál, de felsültél! A győzelem ismét az enyém!

– Hát akkor gyere, és végezz velem! – vágott vissza ingerülten Bane. Mást nem tudott mondani. Az ellenfele igazat szólt, ám a szavai mélyebbre hatoltak, mint amilyen mélyre a gyakorlókard tompa pengéje vághatott.

– A párbaj akkor ér véget, amikor én akarom! – jelentette ki fennhéjázó hanghordozással a makurth, aki nem harapott rá a csalétekre, és nem rövidítette meg a legyőzött ellenfél szenvedését.

A többi tanítvány tekintete valósággal perzselte Bane-t. A csillogó szempárok látványa mindörökre beleégett az emlékezetébe. Valamennyien gyűlölték őt, szívből gyűlölték azért a megkülönböztetett figyelemért, amelyben a Nagyurak részesítették. Most pedig valósággal tobzódtak a kárörömben, amiért kudarcot vallott.

– Az a bajod, hogy gyenge vagy – közölte vigyorogva Fohargh, mialatt hanyag mozdulattal megpörgette a pengéjét, majd bonyolult ábrát rajzolt vele maga elé. – Gyenge vagy és kiszámítható!

Fejezd be! – akarta ordítani Bane. – Elég ebből! Gyere ide, és végezz velem! , És bár a bensőjében egyre hevesebben tomboltak az indulatok, nem akarta megadni ellenfelének azt az örömöt, hogy kimond még egy szót. Mélyeket lélegzett, és az ujjait szétnyitva ismét a kövezetre ejtette a gyakorlókardot, amelynek úgysem vette volna hasznát. Oldalra pillantva meglátta, hogy a küzdőkör szélén álló Kas'im mester éberen figyeli a jelenetet, és szemlátomást kíváncsian várja, hogyan ér véget az összecsapás.

– A Nagyurak kényeztetnek téged! – kiáltotta megvetően Fohargh. – Több időt és több figyelmet áldoznak rád, mint másokra. Sokkal, de sokkal többet. Többet, mint énrám!

Bane jószerével már nem is hallott. A szíve olyan hevesen vert, hogy annak lüktetése és az ereiben száguldó vér zúgása minden más hangot elnyomott a fülében. Szó szerint remegett tehetetlen dühében, mialatt lehorgasztotta a fejét, fél térdre ereszkedett, és csapásra kínálta védtelen nyakát.

– Mindennek ellenére, te továbbra sem érsz fel hozzám – folytatta Fohargh, és hozzátette –, Bane, a Sith.

Bane… Ahogy a makurth kimondta ezt a szót, valami arra késztette Bane-t, hogy felemelje a fejét. Az apja is így szokta kiejteni…

– Ez a név az enyém – suttogta halkan, de fenyegető hangsúllyal –, senki sem fordíthatja ellenem…

Fohargh vagy nem hallotta őt, vagy nem törődött vele. Lépett egyet előre, a kardjával a legyőzöttnek tekintett ellenfélre mutatott, és fennhangon kijelentette:

– Íme, Bane, a hitvány! Egy jelentéktelen senki! A mesterek hiába pazarolták rád az idejüket! Jobban tették volna, ha helyetted más tanítványokkal foglalkoznak. Találó a neved, hiszen valóságos csapás vagy az Akadémiára!

– Nem! – hördült fel vérfagyasztó hangon Bane, és mialatt az ellenfele felé szökkent, hogy jelképesen végezzen vele, a bal kezével taszító mozdulatot tett. A sötét oldal energiája előtört kifordított tenyeréből, elkapta a levegőben repülő makurth-t, és a küzdőkör széléhez repítette, ahol éppen a vívómester lába előtt zuhant a kövezetre.

Kas'im Nagyúr kíváncsian, de éberen figyelve várta a folytatást. Bane ökölbe szorította a bal kezét, és talpra állt. Néhány méternyire tőle Fohargh kínok között fetrengett. Összevissza rúgkapált, mindkét kezével a torkát markolászta, és fuldokolva kapkodott levegő után.

A makurth-tól eltérően Bane nem tudott mit mondani kiszolgáltatott ellenfelének. Konok hallgatásba burkolózva egyre keményebben és keményebben préselte össze az ujjait. Mialatt lassan, de biztosan kioltotta az élet lángját ellenfele lelkében, az a benyomása támadt, hogy az Erő úgy száguld át rajta, mintha valami isteni szél volna. Fohargh sarka szabálytalan, szaggatott ütemben dobolt a kövezeten, a teste vadul vonaglott. Hörögni kezdett, és vörös tajték fröcskölt az ajkai közül.

– Elég lesz, Bane – szólalt meg Kas'im higgadt hangon. Noha csak néhány centiméterre állt a haláltusáját vívó tanítványtól, a tekintetét arra szegezte, amelyik állva maradt.

Egy utolsó energiaáradat robbant elő Bane lényének legmélyéről, és mint egy láthatatlan, anyagtalan folyó, kizúdult a világba. Válaszképpen Fohargh rúgott még egyet, aztán valamennyi izma kőkeményre merevedett, és a szeme befordult a koponyájába. Bane lazított az Erőn keresztül kifejtett szorításon, és amikor teljesen eleresztette a makurth-t, annak teste elernyedt, aztán az élet utolsó foszlányai is elillantak belőle.

– Most elég! – mordult fel Bane, azzal hátat fordított a holttestnek, és elindult a templom mélyére vezető lépcső felé. A tanítványok eleven gyűrűje sietve megnyílt előtte. Nem kellett visszanéznie, így is tudta, hogy a háta mögött Kas'im mester érdeklődve fürkészi őt.

Bane már azelőtt érzékelte, hogy valaki követi, mielőtt meghallotta a lépcsőn surrogó lábak neszezését. Nem lassított, és nem is gyorsított, viszont megállt a következő folyosószakaszon, és megfordult, hogy szemtől szembe fogadja az illetőt. Féligmeddig arra számított, hogy Kas'im Nagyúr szegődött a nyomába, ám a vívómester arca helyett Sirak sárga szemét pillantotta meg a félhomályban

– ő is tanítvány volt, pontosabban az Akadémia élenjáró tanítványa.

Ebben az időszakban három zabrak tanult a Korribanon, ezek egyike volt Sirak. A zabrakokat általában becsvágyó, megszállott és gőgös alakoknak ismerték, szerte az egész Galaxisban. A faj Erőre fogékony egyedei talán éppen ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően tudták könnyűszerrel átadni magukat a sötét oldalnak – és Sirak ezen vonások tökéletes megtestesülésének bizonyult. Hármójuk közül messze ő volt a legerősebb és a legtapasztaltabb. Akárhová ment, a másik két zabrak hűségesen követte őt, úgy loholtak a sarkában, mintha engedelmes szolgái lettek volna. Ők hárman feltűnő látványt nyújtó csapatot alkottak: Llokay és Yevra bőre vörös, míg Siraké sárga színben pompázott. Ám Sirak ezúttal egyedül érkezett, amivel nyomban felkeltette Bane gyanakvását.

Sirak az Akadémián keringő szóbeszédek szerint Qordis Nagyúr védőszárnyai alatt kezdte meg a felkészülést, majd húsz évvel korábban, vagyis jóval azelőtt, hogy a Korribani Akadémia újra megnyitotta a kapuit. Bane nem tudta, hogy ezekből a híresztelésekből mi igaz, és mi nem, de úgy gondolta, hogy nem lenne bölcs ötlet rákérdezni. Az iridoniai zabrak erős volt és veszedelmes. Bane egészen mostanáig minden tőle telhetőt megtett, hogy ne hívja fel magára az Akadémia legjobb tanítványának figyelmét, ám a jelekből ítélve ezúttal nem folyamodhatott ehhez a jól bevált stratégiához.

Fohargh meggyilkolásának pillanataiban őrült adrenalinroham lázában égett, ám a vészhormon azóta felszívódott a szervezetében, és vele együtt eltűnt az az önbizalom és a legyőzhetetlenség érzése, amelytől hajtva eljutott a megrázó végkifejletig. Bane nem félt ugyan, mialatt a zabrak megközelítette őt, de éberen figyelt.

A folyosó fáklyáinak halovány, bizonytalan fényében Sirak világossárga bőre beteges, viaszszerű árnyalatot öltött. Ez a látvány előhívott Bane elméjének mélységes zugaiból egy réges-régi emléket. Abban az évben történt, amikor dolgozni kezdett a bányában az Apatroson. Egy váratlan omlás csapdába ejtett egy három férfiből és két nőből álló csapatot. Magát az omlást túlélték ugyan, mert még idejében bemenekültek egy a sziklákba vájt, megerősített falú mentőkamrába, ám a törmelékből mérgező gázok szabadultak fel, amelyek beszivárogtak a menedékükbe, és végeztek velük, mielőtt a mentőcsapatok elérték volna őket. Bane a főakna kijáratánál állt, amikor a felszínre hozták a felpuffadt tetemeket. A hullák arcának volt olyan a színe, mint most Sirak ábrázatának. Ez az árnyalat úgy égett bele Bane emlékezetébe, hogy ilyen a lassú kínhalál színe.

Megrázta a fejét, és kisöpörte elméjéből az emlékképet. Azt az életet Des élte, és Des mindörökre eltűnt.

– Mit akarsz? – kérdezte, mialatt igyekezett leplezni az idegességét. – Nagyon is jól tudod, hogy miért vagyok itt! – válaszolta dermesztő hangon a zabrak. – Fohargh miatt.

– Talán a barátod volt? – kérdezte Bane, és zavarba jött. A fajtársai kivételével Sirak ritkán állt szóba másokkal. Ráadásul a Fohargh által hangoztatott vádak – mint például a mesterek kedvező bánásmódja – az ő esetében is megálltak a helyüket.

– A makurth nem volt sem a barátom, sem pedig az ellenségem! – válaszolta gőgösen a zabrak. – Nem volt méltó a figyelmemre, ahogyan te magad sem. Egészen mostanáig…

Bane mélyen hallgatott, és rezzenéstelen arcot vágva meredt a másikra. A zabrak pupillája kicsinyítve tükrözte vissza a falikarokban lobogó fáklyák képét, ami azt a hatást keltette, hogy apró, de mohó lángnyelvek nyaldossák belülről a koponyáját.

– Érdekes ellenfél lett belőled… – suttogta Sirak, és lépett egyet Bane felé. – Félelmetes ellenfél… legalábbis a többi, úgynevezett tanítványhoz viszonyítva. Mostantól fogva figyelni foglak. És várok rád.

Lassan kinyújtotta a kezét, végül a mutatóujjával mellbe bökte Bane-t, aki kis híján elhátrált előle, de összeszedte magát, és leküzdötte a késztetést.

– Én nem hívok senkit párbajozni – folytatta a zabrak. – Nekem nincs szükségem arra, hogy próbára tegyem magam egy gyenge ellenféllel szemben. – Kegyetlen vigyorra húzta a szája sarkát, majd leeresztette a kezét, lépett egyet hátra, és hozzátette:

– Viszont amilyen ostoba vagy, előbb-utóbb azt fogod hinni, hogy készen állsz, és akkor ki fogsz hívni engem. Magam is jól tudom, hogy ezt nem lehet elkerülni. De jól vigyázz, mert nem fogok megfutamodni!

Azzal továbbsietett a keskeny folyosón, közben a vállával meglökte Bane-t, mintha nem vette volna észre, hogy ott áll, majd néhány pillanattal később már a következő lépcsőn haladt lefelé.

Bane megértette a taszításban rejlő üzenetet. Tudta, hogy Sirak megpróbálta megfélemlíteni őt – és belecsalogatni egy olyan összecsapásba, amelyre még nem készült fel. Neki azonban esze ágában sem volt belesétálni a csapdába. Továbbra is moccanás nélkül állt, és csak azért sem fordult meg, hogy a gyors ütemben távolodó zabrak után nézzen. Csupán akkor mozdult meg, amikor szaporán járó lábak tucatjainak tompa, de egyre erősödő dobogását hallotta, amiből tudta, hogy a társai is lefelé tartanak a lépcsőn. Hirtelen sarkon fordult, és sietős léptekkel elindult a templom mélye felé.

Tizenegyedik fejezet

Másnap reggel Bane nem jelent meg a tetőn, hogy együtt gyakorlatozzon a többi tanítvánnyal. A kora hajnali órákban Qordis Nagyúr üzent neki, hogy beszélni akar vele. Méghozzá négyszemközt.

Bane az Akadémia gyakorlatilag üres csarnokain átvágva tartott a mester szobája felé. Egy külső szemlélő nyugodtnak, magabiztosnak látta volna őt, de valójában majd szétvetette a visszafojtott idegesség, és szörnyű kételyek gyötörték.

Az éjszaka folyamán, mialatt kamrájának csendjében és sötétjében vergődött az ágyán, újra meg újra lejátszotta magában a párbajt. Miután a haragja elfüstölgött, ráeszmélt, hogy túl messzire ment. Tanúbizonyságát adta a Foharghgal szembeni fölényének azzal, hogy az Erő segítségével a kövezethez vágta őt, és már ezzel is elérte azt, amit akart. A makurth soha többé nem merészelte volna párbajra hívni azt, aki így elbánt vele. De valamilyen oknál fogva nem tudott megállni azon a ponton. És nem is akart megállni.

Egy darabig nem támadt bűntudata a gyilkosság miatt. Nem furdalta a lelkiismeret. Ám miután visszanyerte a hidegvérét, a lelke mélyén érezte, hogy rosszat tett. Vajon Fohargh valóban rászolgált a halálra?

Ennek ellenére sem hajlott arra, hogy bűnösnek tartsa magát. Egyáltalán nem kedvelte a makurth-t. Nem érzett iránta semmit, az égvilágon semmit. Számára Fohargh nem jelentett mást, csakis egy a fejlődésének útjában álló akadályt. Egy akadályt, amelyet el kellett távolítani.

Abban a pillanatban teljesen átadta magát a sötét oldalnak. Ami eluralkodott rajta, nem egyszerű harag volt vagy vérszomj, hanem ezeknél jóval több. Mélyebbre hatolt, egészen a testének, a tudatának, a lényének magjáig. Elvesztette minden józan eszét és önuralmát… ami valamiért mérhetetlenül jól esett neki.

Bane azzal töltötte a végtelenül hosszúnak tűnő, álmatlan éjszakát, hogy megpróbálta összebékíteni magában a két érzést: a diadal és a bűntudat érzését. Ám amikor kora reggel megkapta Qordis üzenetét, a jövő miatti félelmei egy csapásra feledtették vele a vívódását.

Jól tudta, hogy Fohargh halála komoly következményeket fog maga után vonni. A párbajok arra szolgáltak, hogy a tanítványok próbára tehessék a tudásukat és ügyességüket, hogy harcban, fájdalmak közepette erősíthessék meg a jellemüket. A gyilkolás nem szerepelt a célok között. Az Akadémia valamennyi növendékében – Siraktól kezdve a leggyengébb újoncig – ott rejlett a lehetőség, hogy egy napon mesterré váljon. Valamennyien birtokolták a sötét oldal végtelenül ritka adományát, a különleges képességeket, amelyeket a Jedik, nem pedig egymás ellen kellett felhasználniuk.

Bane tudta, hogy Fohargh megölésével megritkította a jövő Nagyurainak sorait. Meggondolatlan tettével súlyos csapást mért a Sötét Testvériségre. Az Akadémia minden egyes tanítványa jóval többet ért, mint akár egy egész gyalogosszázad. És ő megsemmisített egy értékes eszközt. Így aztán élt a gyanúperrel, hogy a gyilkosságért súlyos büntetésben lesz része.

Mialatt a sorsdöntő találkozó helyszíne felé sietett, megpróbálta kisöpörni tudatából úgy a félelmét, mint a bűntudatát. Foharghot már semmivel sem hozhatta vissza. A makurth elment, de ő itt maradt. És ő volt az, aki túlélte az összecsapást. Bane tudta, hogy erősnek kell lennie, és meg kell találnia a módját, hogy megindokolja tettét Qordis Nagyúr színe előtt.

Máris összeszedett néhány hathatósnak ítélt érvet. Először is, Fohargh gyenge volt. És amikor ő megölte, le is leplezte a gyengeségét. Qordis és a többi mester kimondottan támogatta, bátorította a versengést és a széthúzást a gondjaikra bízott növendékek köreiben. Az Akadémia oktatói ismerték a versenyben és a vetélkedésben rejlő értékeket. Mindazok, akik ígéretesnek tűntek – azok a tanítványok, akik valamilyen formában túlszárnyalták a többieket –, dicséretben és jutalomban részesültek. A mesterek külön-külön foglalkoztak velük, hogy tökélyre fejleszthessék a képességeiket. Ám azok, akik nem tudtak lépést tartani a többiekkel, óhatatlanul lemaradtak, és kihullottak az Akadémiáról. Így működött a természetes kiválasztódás a sötét oldal hívei között…

Fohargh pusztulása nem volt más, mint a sötét oldal törvényszerűségeinek egyenes következménye. A halálával bebizonyította, hogy nem tudott megfelelni a követelményeknek. Kudarcot vallott, így aztán miért is hibáztatnák a gyilkosát az ő saját gyengesége miatt?

Bane megszaporázta a lépteit, és nyugtalanságában szorosan összepréselte a két fogsorát. Most már egy pillanatig sem csodálkozott azon, hogy az érzései folyton egymásnak feszültek, folyton összecsaptak. Az Akadémia tanításaiban számos ellentmondás akadt. A sötét oldal harcosainak lelkében elméletileg nem volt helye sem a könyörületnek, sem a megbocsátásnak. A mesterek mégis elvárták a tanítványoktól, hogy visszavonuljanak, miután a küzdőkörben legyőzték az ellenfeleiket, amit Bane természetellenesnek és a sötét oldal parancsaival ellenkezőnek tartott.

Amikor elérte Qordis szobájának ajtaját, néhány pillanatra elbizonytalanodott. Egyfelől félt a rá váró büntetéstől, másfelől haragudott, amiért a mesterek nap nap után lehetetlen helyzetek elé állították a növendékeiket.

Végül úgy döntött, hogy a harag fogja jobban szolgálni őt, azzal elfojtotta félelmeit, és hagyta, hogy dühe még jobban eluralkodjon rajta.

Határozott mozdulattal bekopogott. Miután bentről megkapta az engedélyt, kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Qordis a helyiség közepén térdelt, és éppen meditált. Bane nem először járt a nagymester szobájában, de ezúttal is elcsodálkozott a látványon. A falakat nemes anyagból szőtt, méregdrága kárpitok és függönyök borították. A kövezeten helyenként jókora aranyserpenyők csillogtak, a bennük izzó parázshalmok fénye titokzatos, vörösessárga derengésbe vonta a jókora szobát. A bútorokra állított – szintén aranyból öntött – füstölőkbe vetett növénykötegek fűszeres illatú, sűrű füstöt eregetve égtek. Az egyik sarkot hatalmas, fényűző ágy foglalta el. A másikat egy obszidiánból készült, faragványokkal teli asztalka, amelyen kisebbfajta láda állt.

A láda fedele nyitva volt, így Bane jól látta a tartalmát: a nemesfémekből készült nyakláncokat, a hivalkodó ékkövekkel díszített arany és platinagyűrűket. Qordis szemlátomást nem sajnálta magától a szépet és a jót. A jelekből ítélve sokat fáradozott azon, hogy kiváló minőségű, gyönyörű és értékes tárgyakkal vegye körül magát, de még többet tett annak érdekében, hogy mások is észrevegyék a gazdagságát. A hivalkodó berendezést fürkészve Bane-ben feltámadt a gyanú, hogy a Nagyúr talán azért lakik ilyen körülmények között, mert képes erőt meríteni abból a sóvár irigységből, amelyet kincseinek látványa ébreszt fel másokban.

Bane-t teljességgel hidegen hagyta a pompa. Őt inkább a fal mellett álló, hatalmas könyvespolcon sorakozó tekercsek és kötetek nyűgözték le, különösen azok az ősrégi, bőrbe kötött könyvek, amelyeknek gerincét majd tenyérnyi, aranyból megformált falevél díszítette. A kötetek tekintélyes része több ezer éves volt, és Bane tudta, hogy az ősi Sith-ek elfeledett titkait őrzik megsárgult lapjaikon.

Qordis Nagyúr végül felállt, és teljes magasságában kihúzta magát, így szürke, beesett szemével fentről lefelé nézhetett a tanítványra. Mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Kas'im mester tájékoztatott a tegnap reggel történtekről. Azt mondta nekem, hogy te vagy a felelős Fohargh haláláért. – Mialatt beszélt, a hangja egyszer sem árulkodott arról, hogy miféle érzelmek munkálnak a lelkében.

– Nem én vagyok a felelős a haláláért – válaszolta nyugodtan Bane. Haragos volt, de nem ostoba. Ettől függetlenül gondosan megválogatta a következő szavait, mert arra törekedett, hogy meggyőzze Qordis Nagyurat, és nem pedig arra, hogy felbőszítse őt. – Kettőnk közül Fohargh volt az, aki valamiért nem használta a pajzsát. Így aztán védtelenül állt a küzdőkörben. A gyengeség vagy az ostobaság jele lett volna, ha nem használom ki a kínálkozó lehetőséget.

A kijelentés nem fedte ugyan teljes mértékben a tényeket, de elég közel járt az igazsághoz. Kas'im már a kezdet kezdetén megtanította a növendékeknek, hogy harc közben hogyan szőjenek maguk köré láthatatlan védőpajzsot, amely megakadályozza, hogy az ellenségük az Erőt használja ellenük. Az Erővel bánni tudó harcosok bármikor kiránthatták ellenfelük kezéből a fegyverét, egy taszítással leverhették őt a lábáról, sőt kiolthatták fénykardjának energiapengéjét. A sötét oldal energiájából kialakított pajzs volt a Sith-mesterek legalapvetőbb és legfontosabb védelmi eszköze.

A tanítványok megtanulták ösztönösen alkalmazni, idővel szinte a személyiségük részévé vált. Amint előkerültek a fegyverek, nyomban maguk köré fonták ezt a láthatatlan védőfüggönyt. Az Erővel végrehajtott támadások elleni védekezés és a saját szándékok leplezése legalább annyi figyelmet és energiát kívánt, mint amennyit a saját támadások megerősítése, illetve az ellenfél várható lépéseinek kiszámítása. Általában nem a fénykardokkal végrehajtott, látványos csapások és hárítások döntötték el egy-egy párbaj sorsát, hanem ez a közönséges szemnek láthatatlan csata, az egymásnak feszülő akaratok viadala.

– Kas'im szerint Fohargh egyetlen pillanatra sem hagyott fel a védekezéssel! – vágott vissza Qordis. – Azt mondja, hogy te egyszerűen áthatoltál a pajzsán, ami nem tudott ellenállni a hatalmadnak.

– Ezek szerint azt parancsolod, mesterem, hogy ha a jövőben egy nálamnál gyengébb ellenféllel vívok, fogjam vissza magam?

Bane igyekezett ártatlan képet vágni, de természetesen így sem tudta megtéveszteni Qordist. A Nagyúr pontosan tudta, hogy a kérdésre adott felelet más irányba vinné a beszélgetést, ezért nem is vett róla tudomást, hanem zavartalanul folytatta:

– Az fontos, hogy legyőzted az ellenfeledet a küzdőkörben. Csakhogy ő már a köveken feküdt, amikor te tovább támadtad. Már jóval azelőtt legyőzted, hogy megölted őt. Amit tettél, az semmiben sem különbözik attól, mint amikor valaki egy eszméletlen, magatehetetlen ellenségére sújt le a kardjával… és ez gyakorlatozás közben szigorúan tilos.

A szavak célba találtak, és felerősítették azt a bűntudatot, amelyet Bane oly kínkeservesen próbált eltemetni magában. Qordis hallgatott, kíváncsian várta, hogy mit mond most a növendék. Bane erősen törte a fejét, de csak egy kérdéssel tudott előhozakodni, mégpedig azzal, amelyikkel már a kora hajnali órák óta birkózott. Összeszedte minden bátorságát, és egy szuszra elhadarta:

– Kas'im mester miért nem avatkozott közbe? Jól tudta, hogy mi történik. Látta, hogy mit művelek! Miért nem állított meg engem?

– Csakugyan, vajon miért nem? – visszhangozta szemrebbenés nélkül Qordis. – Kas'im Nagyúr látni akarta a folytatást is. Látni akarta, hogy te hogyan cselekszel abban a bizonyos helyzetben. Látni akarta, hogy vajon könyörületes leszel-e… vagy pedig erős.

Bane hirtelen rájött, hogy nem azért hívatták ide, mert itt fogják kiszabni rá méltó büntetését.

– Én… én nem… nem értem – dadogta zavarodottan. – Én azt hittem, hogy tilos megölni egy másik tanítványt.

Qordis nagyot bólintott, és kissé elkomorodva válaszolt:

– Ez így igaz. Nem engedhetjük meg, hogy a növendékeink megtámadják egymást az Akadémián. Azt akarjuk, hogy a Jedikre zúdítsátok minden haragotokat és gyűlöleteteket, nem pedig egymásra.

Bane a Nagyúr szavaiban a néhány perccel ezelőtt kieszelt, saját érveinek egyikét hallotta vissza.

– Mindennek ellenére – folytatta Qordis –, Fohargh halála jelentéktelen veszteségnek bizonyulhat, amennyiben segít neked, hogy kiteljesítsd a képességeidet. Módunkban és hatalmunkban áll kivételt tenni azokkal, akiket mélyen átjár a sötét oldal ereje.

– Az olyanokkal, mint például Sirak? – érdeklődött Bane, és meglepődött. A szavak hamarabb hagyták el a száját, mintsem ráébredt volna, hogy mit akar mondani.

Szerencsére úgy tűnt, hogy a kérdése inkább elszórakoztatja, semmint haragra gyújtja a Nagyurat.

– Sirak ismeri a sötét oldal erejét – válaszolta Qordis mosolyogva. – A szenvedély, az indulat táplálja a sötét oldalt.

– A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik – dünnyögte gépiesen Bane. – A szenvedélyből erőt merítek.

– Pontosan! – vágta rá szemlátomást elégedetten Qordis, noha nem lehetett megállapítani, hogy kivel elégedett: a tanítványával vagy saját magával. Oldalra billentette a fejét, és tovább sorolta:

– Az erő révén hatalmat szerzek, a hatalom révén győzelmet aratok.

– A győzelem révén a láncaim lehullnak… – idézte engedelmesen Bane az utolsó dogmát.

– Ha megérted ezt, Bane – mondta fennhangon a Nagyúr –, ha egyszer valóban megérted, a képességeidnek többé nem lesznek korlátai!

Azzal Qordis egy kézlegyintésével elbocsátotta a tanítványt, majd visszaereszkedett a meditációs szőnyegre. Bane elindult az ajtó felé, ám amikor odaért, egy pillanatra megállt, majd megfordult, és zavartan kibökte:

– Mester, mi az a Sith'ari?

Qordis kissé félrefordította a fejét, a szeme sarkából méregette a növendéket, aztán komor hangon visszakérdezett:

– Hol hallottad ezt a szót?

– Néhány… néhány társamtól – felelte Bane, és még nagyobb zavarba jött. – Sirakra mondták. Azt mondták, hogy ő lehet a Sith'ari.

– Régi feljegyzésekben lehet olvasni a Sith'ariról – válaszolta vontatottan Qordis, és méltóságteljes mozdulattal végigmutatott a polcokon álló kötetek és tekercsek sorain. – Az van bennük, hogy egy napon a Sith-eket egy tökéletes teremtmény fogja vezetni. Egy lény, aki megtestesíti a sötét oldalt, illetve mindazt, amiért küzdünk.

– És Sirak ez a tökéletes teremtmény?

– Ő az Akadémiánk legerősebb tanítványa – jelentette ki Qordis a vállát vonogatva. – Legalábbis jelenleg. Idővel talán túlszárnyalja Kas'im mestert, engem, az összes többi Úrnőt és Nagyurat. Talán nem így lesz. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán szemlátomást elkomorodva folytatta:

– De azt is tudnod kell, hogy a mesterek jó része nem hisz a Sith'ari legendájában. Például Kaan Nagyúr is vitatja. Ellene szól a Sötét Testvériséget megalapozó gondolkodásmódnak.

– Na, és te, mester? Te hiszel a legendában? – érdeklődött kíváncsian Bane, aztán türelmesen várt, amíg a Nagyúr alaposan megfontolta a válaszát. A néhány másodperc egy örökkévalóságnak tűnt.

– Veszedelmes kérdésekkel hozakodsz elő – felelte végül Qordis. – Ám ha a Sith'ari nem pusztán legenda, nem fogja a születésének pillanatától magában hordozni valamennyi tudásunkat. Szörnyű megpróbáltatások és véres csaták tucatjain, százain kell átesnie ahhoz, hogy elérje azt a fajta tökéletességet. Egyesek még azt is vitatják, hogy a felkészítés a mi Akadémiánk feladata volna. Jómagam viszont így gondolom, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy mi képezzük a tanítványokat, akik aztán belépnek a Nagyurak közé, és csatlakoznak a Sötét Testvériséghez.

Qordis ismét elhallgatott, és jelentőségteljes pillantást vetett Bane-re, aki ráeszmélt, hogy most már valóban vége a beszélgetésnek. Sietve meghajolt, és kiment a szobából. Mialatt a folyosókon ballagott, felidézte magában az elmúlt percek eseményeit. Feloldozták a bűne alól, a benne rejlő lehetőségek miatt megbocsátottak neki. Tudta, hogy örülnie kellene, hogy győztesnek kellene éreznie magát. De miközben nekivágott a lépcsőknek, hogy felsiessen a tetőn gyakorlatozó társaihoz, nem tudott másra gondolni, csak Fohargh bugyborékoló halálhörgésére.

Bane azon az éjszakán, a kamrája magányában egyfolytában azon törte a fejét, hogy mi történt vele és körülötte. Mélyebb értelmet, rejtett bölcsességet keresett Qordis mester szavaiban. A Nagyúr célzott arra, hogy az érzelmei, egészen pontosan a haragja tette lehetővé, hogy legyőzze Foharghot. Azt is mondta, hogy a szenvedély, az indulat táplálja a sötét oldalt. Bane éppen elégszer átélte már ezt, így jól tudta, hogy a mester igazat állított.

Ennek ellenére sem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy ennél többről van szó, hogy valami más is lappang a háttérben. Sosem tartotta magát könyörtelen alaknak. Egy pillanatig sem hitte magáról, hogy kegyetlen, vagy hogy örömét leli mások szenvedéseiben. Viszont mi mással lehetne magyarázni azt, amit a kiszolgáltatott makurth-szal művelt? Amit tett, az gyilkosság volt, vagy kivégzés – és ezt Bane nem tudta elfogadni.

Rengeteg vér tapadt a kezéhez. Több száz vagy talán több ezer köztársasági katonával végzett, de az háborúban, a harctéren történt. És amikor megölte azt a zászlóst az Apatroson, önvédelemből tette. Ezekben a helyzetekben vagy gyilkolt, vagy őt gyilkolták volna meg, és fikarcnyit sem bánta mindazt, amit elkövetett. Egészen a végzetes párbajig.

Akárhogyan próbálkozott, nem tudott jogos indokot találni arra, ami a küzdőkörben történt. Fohargh gúnyolta őt, ezzel felszította a haragját. Ám ezt mégsem használhatta kifogásnak arra, hogy a pillanat hevében elvesztette a fejét. Nem használhatta, ha őszinte akart lenni önmagával. Mialatt merített a sötét oldalból, őrjöngő indulatok kerítették hatalmukba, ennek ellenére maga a tett megfontolt volt, szándékos, sőt kiszámított.

Mialatt Bane az ágyában hánykolódott, akarvaakaratlanul felmerült benne a gondolat, hogy a szenvedély és a sötét oldal közötti összefüggés talán jóval bonyolultabb annál, mint amilyennek Qordis láttatni akarta vele. Lehunyta a szemét, és újra felidézte magában a párbajt. Lassú, mély lélegzeteket vett, hogy lehiggadjon, aztán megpróbált felülemelkedni önmagán, hogy józanul és elfogulatlanul elemezhesse a történteket.

Megalázták és megszégyenítették, amire ő haraggal válaszolt. A haragja lehetővé tette számára, hogy megidézze magában a sötét oldal erejét, amelyet aztán rázúdított az ellenségére. Még most is híven emlékezett arra a lelkesedésre, a diadal mámorára, amely akkor töltötte el, amikor Fohargh elrepült, és a kövezetre zuhant. Ám azokban a pillanatokban valami más is jelen volt a lelkében. Hiába győzött, a gyűlölete nőttön-nőtt, úgy szökött egyre magasabbra, mint egy tűz pusztító lángjai, méghozzá egy olyan tűzé, amelyet csakis vérrel lehet elfojtani.

Aztán arra gondolt, hogy igen, az indulatok táplálják a sötét oldalt, de mi van, ha a sötét oldal is táplálja az indulatokat? Az indulatok erőt adnak, ám ez az erő még jobban felszítja az indulatokat – amelyek cserébe még nagyobb erőt hoznak létre. A folyamat bizonyos körülmények között önmagába visszatérő ciklust teremthet, amely csakis akkor szakad meg, ha valaki eléri a saját határait, és nem tud tovább parancsolni az Erőnek – vagy amikor a gyűlöletének és haragjának célpontja megsemmisül.

Noha a kamrában kellemes meleg uralkodott, Bane hátán végigfutott a hideg. Hogyan lehet kordában tartani vagy irányítani egy erőt, amely önmagából táplálkozik? Ezek szerint minél inkább képes lesz meríteni az Erőből, az indulatai annál jobban átveszik az irányítást úgy a teste, mint az akarata felett. Minél nagyobb hatalomra tesz szert, annál kevésbé lesz képes ésszerűen gondolkodni. A folyamat megállíthatatlan…

Nem! – tiltakozott gondolatban Bane, és feltámadt benne a gyanú, hogy elsiklott valami felett. Így kellett lennie. Mert ha mindez igaz volna, akkor a mesterek bizonyára azt is megtanítanák a növendékeknek, hogyan kerüljék el ezt a bizonyos helyzetet. Megtanítanák őket arra, hogyan uralják az indulataikat, még akkor is, amikor éppen azok segítségével folyamodnak az Erőhöz. Ám erről még egyetlen szó sem esett a felkészítés alatt, így aztán Bane arra a következtetésre jutott, hogy a gondolatmenete elhibázott. Annak kell lennie…

Lassan lecsillapodott a bensőjében tomboló érzelmi vihar, és nagy nehezen ugyan, de elaludt.

– Undorodom tőled! – fakadt ki dühösen az apja.

– Nézd meg, mennyit eszel! Nem is eszel, egyenesen zabálsz! Rosszabb vagy, mint egy átkozott, bélpoklos zuccadisznól Des megpróbált nem figyelni a szitkozódásra. Amennyire csak tudta, összehúzta magát a székén, a tányérjára szegezte a tekintetét, és bár a korábbinál jóval lassabb mozdulatokkal, de tovább kanalazta a vacsoráját.

– Nem hallottad, fiam? – csattant fel az apja. – Azt hiszed talán, hogy ingyen kapjuk valahonnan az ennivalót? Jól tudod, hogy fizetnem kell érte! Végigdolgoztam az egész átkozott hetet, és mégis több kredittel tartozok, mint ennek az átkozott hónapnak az elején!

Hurst szokása szerint ezen az estén is részeg volt. A szeme üvegesen csillogott, ültében is imbolygott, és csak úgy dőlt belőle a bánya bűze. Még azzal sem törődött, hogy lezuhanyozzon, mielőtt elővette az ágya alatt tartogatott üveget.

– Azt akarod talán, hogy kettős műszakban dolgozzak, hogy eltarthassalak, fiam?! – kiáltotta gyűlölködve.

Des a tekintetét továbbra is a vacsorájára szegezve, halkan dünnyögte:

– Én ugyanannyit dolgozok, mint te…

Hurst hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna, aztán fenyegetően sziszegte:

– Mi van? Mit mondtál az előbb?

Des ahelyett, hogy az ajkába harapva hallgatott volna, felemelte a fejét, aztán belenézett apjának véreres, kifejezéstelen szemébe, és halkan megismételte:

– Azt mondtam, hogy ugyanannyit dolgozok, mint te. Pedig még csak tizennyolc éves vagyok.

Hurst hátratolta a székét, és talpra állt.

– Tizennyolc éves vagy, de még most sem jött meg az eszed. Még most sem tudod, hogy mikor kell befognod a pofádat! – jelentette ki, mialatt csalódottságot színlelve ingatta a fejét. – Tudod, mi vagy te? Egy átkozott csapás az egész életemre! Az vagy!

Des levágta a kanalát, a székét hátralökve felállt, és kihúzta magát. Most már magasabb volt az apjánál, s a föld alatt végzett munka jóvoltából egyre vastagabb izmok duzzadoztak a testén és a végtagjain.

– Akkor most meg fogsz verni? – kérdezte megvetően az apjától. – Szeretnél móresre tanítani?

Hurst nagyot nézett, és meglepetten visszakérdezett:

– Hát beléd meg mi ütött, fiam?

– Gyűlölöm ezt az egészet! – fakadt ki félig dühösen, félig szomorúan Des. – Elegem van abból, hogy folyton engem hibáztatsz a gondjaidért, pedig te vagy az, aki eliszod az összes kreditünket! Ha abbahagynád a vedelést, talán eltűnhetnénk erről a mocskos világról!

– Te nagypofájú, undok vakarcs! – ordította Hurst, azzal úgy felrúgta az asztalt, hogy az a falon csattant. Egyetlen ugrással átszelte a kettejüket elválasztó távolságot, és megragadta Des csuklóját. A fiú megpróbált kiszabadulni az acélbilincs szorításához hasonló erejű fogásból, de az apja vagy húsz kilóval többet nyomott nála, és a súlytöbblet legalább felét az izmai adták.

Des tudta, hogy a helyzete reménytelen, így néhány másodperccel később feladta a küzdelmet. Ám szilárdan megfogadta, hogy nem fog sem megrettenni, sem sírni. Ezúttal nem.

– Ha ma este megversz – suttogta rekedtes hangon –, jusson eszedbe, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom. Jobban teszed, ha alapos munkát végzel…

Hurst megfogadta a tanácsot. Egy megkeseredett és minden reményét elvesztett férfi ádáz dühével támadt a fiára. Eltörte Des orrát, kiverte két fogát, felhasította az ajkát, és megrepesztette két lengőbordáját. Ám a fiú egész idő alatt egyetlen szót sem szólt, és egyetlen könnycseppet sem ejtett.

Azon az éjszakán Des a fájdalmai miatt jószerével egy percet sem aludt. Órákon keresztül egyetlen gondolat keringett az agyában, amely olyannyira lekötötte, hogy még a másik sarokban alvó Hurst részeg hortyogását sem hallotta.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Még sosem gyűlölte úgy az apját, mint azokban a pillanatokban. Vigasztalásképpen maga elé képzelte, hogy egy hatalmas kéz behatol az apja mellkasába, ahol megmarkolja, és iszonyatos erővel öszszezúzza azt a kegyetlen szívét.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Makacsul hajtogatta magában a kurta mondatot, mintha a puszta akaratával valóra válthatta volna a keserű szavakat.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Végül előtörtek szeméből az apja tombolása alatt visszatartott könnyek, és forró cseppek folytak végig sötétvörösre színeződött, feldagadt arcán.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Bane hangos, elgyötört nyögést hallatva felriadt, és villámgyorsan ülő helyzetbe pattant. A szíve hevesen vert, a teste a rémület jeges verejtékében úszott, és ész nélkül rúgkapált, hogy megszabaduljon a lábára csavarodott takarótól. A másodperc törtrészéig azt hitte, hogy az Apatroson van, a szűk, rideg szobában, amelyet teljesen betölt a Hurst szájából áradó bűz. Aztán rádöbbent, hogy a korribani Sith-templom mélyén, a saját ágyán kuporog. A nyomasztó rémálom máris szétfoszlott az elméjében – és szörnyű felismerés kúszott a helyére.

Hurst meghalt azon az éjszakán, a telep hatóságai szerint természetes halállal. Szívroham végzett vele, amelyet a rengeteg ital és az évek hosszú során át végzett kimerítő munka készített elő, továbbá az a megerőltetés váltott ki, amely akkor érte, amikor kis híján agyonverte a fiát a puszta kezével. Az orvos vagy a rendészek még csak nem is gyanították, hogy mi lehetett a valódi ok. És Bane sem. Egészen mostanáig.

Enyhén reszketve eldőlt az ágyon, aztán az oldalára fordult, de hiába telepedett rá iszonyatos fáradtság, gyanította, hogy ezen az éjszakán már nem fog aludni.

Nem Fohargh volt az első, akit az Erő segítségével ölt meg. És valószínűleg nem is ő lesz az utolsó…

Megrázta a fejét, hogy kisöpörje az agyából Hurst halálának emlékét. Az apja nem érdemelt sem sajnálatot, sem pedig könyörületet. Az erős mindig eltapossa a gyengét. És Bane tudta, hogy ha életben akar maradni, akkor az erősek egyikévé kell lennie. Ezért van itt, az Akadémián. Ez a feladata, vagy még inkább a küldetése.

Ám ez a felismerés sem fojtotta el a bensőjét emésztő kínos érzéseit, és amikor lehunyta a szemét, továbbra is maga előtt látta az apja arcát.

Tizenkettedik fejezet

– Nem! Rossz! – harsogta Kas'im, és megvető mozdulattal félresöpörte Bane gyakorlókardját a saját fegyverével. – Rossz! Túl lassú voltál az első átmenetnél. Védtelenül hagytad a bal oldaladat, az ellenfeled egy gyors szúrással elérte volna!

A vívómester egy újabb sorozatot tanított Banenek, és már több mint egy hete erőlködtek, mert ő valamilyen oknál fogva nem tudta elsajátítani a bonyolult mozdulatsor bizonyos részleteit. Nehézkesen, néha kimondottan ügyetlenül forgatta a kardját.

Hátralépett, és ismét felvette a készenléti állást. Kas'im tetőtől talpig végigmérte, aztán védőállásba ugrott előtte. Bane mélyet lélegzett, gyorsan összeszedte magát, és újra belekezdett a sorozatba.

Az ösztöneire bízta az irányítást, így a tudatalattija vezérelte szempillantás alatt működésbe lépő izmait. Magasról indított, lefelé sújtó pengéje éles szisszenés kíséretében szelte a levegőt, olyan gyorsan, hogy szinte látni sem lehetett… de a csapás ezúttal is lassúnak bizonyult. Kas'im oldalra táncolt, hatalmas ívet leírva megpörgette kettős pengéjű kardját, aztán az egyik pengéjével keményen tanítványa bordái közé sújtott.

Az erőteljes ütés minden levegőt kiszorított Bane tüdejéből. Küszködve próbált lélegzethez jutni, közben megérezte előbb az apró fémtüskék bizsergető szúrását, majd a túlságosan is ismerős zsibbadást, amely pillanatok alatt szétterjedt felsőteste bal oldalán.

Kas'im mozdulatlanná dermedve, csendben figyelt, mialatt Bane tehetetlenül hátratántorodott. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy talpon maradjon, de így is a kövezetre roskadt. Felnézett, és azt látta, hogy a vívómester csalódottan csóválgatja a fejét.

Ekkor nagy nehézségek árán függőleges helyzetbe tornászta magát, közben igyekezett elrejteni az idegességét. Majdnem három hét telt el azóta, hogy legyőzte Foharghot a küzdőkörben, és azóta gyakorolt kettesben Kas'immal, hogy fejlessze a vívótudását. Ám valamilyen oknál fogva tapodtat sem haladt előre.

– Sajnálom, mester! ígérem, mihelyt rendbe jövök, tovább gyakorolok! – fogadkozott nyögdécselve.

– Gyakorolsz? – kérdezett vissza kegyetlen és gúnyos hanghordozással a twi'lek. – Hát annak meg mi haszna lesz?

– Jobban… jobban meg kell tanulnom ezt a sorozatot – lihegte Bane. – Hogy gyorsabb legyek.

Kas'im a kövezetre köpött, és kijelentette:

– Ha valóban hiszel is abban, amit mondasz, akkor ritka nagy bolond vagy!

Bane nem tudta, hogyan válaszoljon, így aztán komor hallgatásba burkolózott.

A Nagyúr ekkor elé ugrott, és nyitott tenyérrel fültövön vágta. Nem akart sérülést okozni a pofonnal, megszégyenítésnek szánta.

– Fohargh gyakorlottabb volt nálad! – közölte megvetően. – Több sorozatot ismert, és több stílusban szerzett jártasságot, mint te. Ám a tudása nem menthette meg őt.

Kas'im rövid szünetet tartott, aztán belevágott a magyarázatba:

– A sorozatok csupán eszközök. Segítenek neked, hogy felszabadíthasd az elmédet, és meríthess az Erőből. Ebben fogod megtalálni a győzelem kulcsát. Nem az izmaidban, nem a testi erődben, és nem a pengéd gyorsaságában. A sötét oldalhoz kell folyamodnod, hogy megsemmisítsd az ellenségeidet!

Bane szorosan összepréselte a fogát. Az égő fájdalom most már a testének teljes bal felére kiterjedt, így legfeljebb bólogatni tudott.

– Visszafogod magad – folytatta a mester. – Nem használod az Erőt. Márpedig az Erő nélkül a mozdulataid lassúak és kiszámíthatóak.

– Majd… majd keményebben próbálkozom, mester!

– Próbálkozol? – A twi'lek megvetése jeléül elfordult tőle. – Hát akkor te már nem akarsz harcolni. Ennek az oktatásnak vége.

Bane ráeszmélt, hogy elküldték. Lassú léptekkel elindult az épület mélyébe vezető lépcsősor felé. Amikor elérte a boltíves kaput, Kas'im utána kiáltott még egy utolsó tanácsot:

– Akkor gyere vissza, ha már nem menekülsz a sötét oldal elől, hanem készen állsz arra, hogy átadd magad neki!

Bane nem fordult meg, hogy visszanézzen. Az oldalát hasogató fájdalom és a bénultság miatt nem is tudott volna megfordulni. Mialatt lefelé bicegett a lépcsőn, a fülében folyton ott csengtek Kas'im mester szavai. És tudta, hogy ez a mondat magában hordozza az igazság magvát.

Nem ez volt az első gyakorlat, amelyen kudarcot vallott. És nem csupán a vívóórákon, hanem a felkészülés más területein is egyre több gondja támadt. Jelentős hírnévre és komoly tekintélyre tett szert, amikor legyőzte Foharghot. Jó néhány mester vállalta, hogy külön, kettesben foglalkozik vele. Ám a megkülönböztetett figyelem és bánásmód dacára a tudása nem gyarapodott. A képességei egyáltalán nem fejlődtek tovább, sőt igazából viszszafejlődtek.

A folyosók hosszú során átvágva visszasántikált a kamrájába, aztán óvatosan ledőlt az ágyára. Amíg a pelkoméreg ott keringett a szervezetében, és átmenetileg megbénította, nem csinálhatott semmit, legfeljebb pihenhetett és meditálhatott.

Egyértelműnek látta, hogy valami nincs rendjén vele, de hogy mi, azt nem tudta megállapítani. Nem érezte magát ébernek. Nem érezte magát elevennek. Amikor először ébredt tudatára annak, hogy az Erő átáramlik rajta, az érzékszervei elképesztően élessé váltak, és valahogy mozgalmasabbnak, valósabbnak látta a világot. Az elmúlt napok folyamán mindent tompának és távolinak érzékelt. Úgy körözött az Akadémia csarnokaiban, mintha egyfajta révületbe esett volna.

Keveset és rosszul aludt, folyton rémálmok gyötörték. Gyakran álmodott Hurstről és az ő halálának éjszakájáról. Máskor a Foharghgal vívott párbajról álmodott. Az álmai néha összekeveredtek, és szörnyű látomásban egyesültek: a makurth verte agyba-főbe őt az Apatroson, és az apja hevert holtan a küzdőkörben, a korribani templom tetején. És valahányszor felébredt, fuldokolva üvöltött, és dideregve reszketett, holott a teste verejtékben fürdött.

De nem csupán az alváshiány miatt élt egyfajta ködös kábulatban. A szenvedély, amely mindeddig hajszolta-űzte őt, nyomtalanul eltűnt. A bensőjében tomboló tűz kialudt, fagyos üresség költözött a helyére. És az indulatai nélkül képtelen volt megidézni az Erőt. Egyre nehezebben és nehezebben parancsolt a sötét oldal energiáinak.

A változás rejtve, kezdetben szinte észrevétlenül ment végbe, ám idővel egyre feltűnőbb lett. Most már a kisebbfajta tárgyak gondolati úton való mozgatása is kimerítette. A mozdulatai lelassultak, és esetlenül bánt a gyakorlókarddal. Már nem tudott ráérezni arra, hogy mire készül az ellenfele. Sokszor elkésve reagált, és csak futott az események után.

Többé már nem tagadhatta, hogy megakadt a fejlődésben. Egyes tanítványok, akiket rég túlszárnyalt, most sorban utolérték őt. Ezt a tényt már abból is meg tudta állapítani, hogy a közös gyakorlatozás alatt lopva figyelte társait – ami azt jelentette, hogy nyilván ők is észrevették rajta a visszaesés jeleit.

Felidézte magában azt, amit a twi'lek mester afféle zárszó gyanánt mondott neki: te már nem akarsz harcolni.

Bane igazat adott Kas'imnak. Azóta érezte ezt, mióta először álmodott az apjáról. Ugyanakkor fogalma sem volt arról, hogyan szíthatná fel ismét a haragját, és hogyan ébreszthetné fel magában azt a küzdőszellemet, amelynek révén mindeddig egy meteor gyorsaságával haladt felfelé a Sithtanítványok rangsorában.

Akkor gyere vissza, ha már nem menekülsz a sötét oldal elől, hanem készen állsz arra, hogy átadd magad neki!

Valami visszafogta őt. Volt valami a lelkében, ami megrettent attól, hogy mivé válik a kiképzés végére. Meditálhatott órákon át, összpontosíthatott, hogy rátaláljon a sötét oldal örvénylő, lüktető dühére – amely ott lappangott valahol a tudatának mélyére zárva –, hiábavalóan kutatott. Jéghideg fátyol hullott lényének legbelső magjára, és hiába próbálkozott, nem tudta sem letépni, sem kettészakítani, hogy megragadja az alatta nyugvó erőket.

És mialatt önmagával viaskodott, kezdett kifutni az időből. Mindeddig senki sem merészelte kihívni őt a küzdőkörben – Fohargh halála óta a társai jobbnak látták, ha nem küzdenek meg vele. A makurth szörnyű pusztulása elég félelmet ébresztett a többi növendék szívében ahhoz, hogy valamennyien nagy ívben kikerüljék őt. De Bane tudta, hogy már nem sokáig maradnak tisztes távolságban tőle. Az önbizalma és az ereje folyton apadt, és a leépülése egyre feltűnőbbé vált. Tisztában volt azzal, hogy hozzá hasonlóan hamarosan mások is felfigyelnek visszaesésének jeleire.

Tudta, hogy hamarosan belép a küzdőkörbe valaki, aki ég a vágytól, hogy térdre kényszerítse őt. És semmit sem tehetett, hogy megakadályozza annak a pillanatnak az eljövetelét.

Kaan Nagyúr nyugtalanul toporgott a Nightfall hídján, mialatt a fenséges cirkáló orbitális pályára állt a Brentaal IV. felett. A Sith Flotta nemrégiben elfoglalta a Bormea-szektort, vagyis az űrnek azt a szeletét, ahol a Perlemiai Kereskedelmi Útvonal és a Hydiai Út keresztezte egymást. A Sötét Testvériség most már kettőt ellenőrzött a Magvilágokat kiszolgáló, legfontosabb hipersávok közül. A Köztársaság egyre kevésbé tudott ellenállni a folyton előrenyomuló Sith Flottának.

Ám a legutóbbi győzelem ellenére Kaan sejtette, hogy valami nincs rendjén. Túl könnyen, legalábbis a vártnál jóval könnyebben hódították meg a Bormea-szektort. A Corulag, a Chandrila és a Brentaal rendszerek világai gyors egymásutánban estek el. A védőik jelképes ellenállást tanúsítottak, aztán sietve visszavonultak a megszálló csapatok elől.

A csaták során Kaan Nagyúr érzékelte, hogy csupán maroknyi Jedi tartózkodik a velük szembeszálló köztársasági csapatok soraiban. Nem ez volt az első eset, hogy a Jedik gyakorlatilag nem vettek részt a kulcsfontosságú ütközetekben. A Bespinnél, a Sullustnál és a Tanaabnál vívott csaták előtt és alatt a Nagyúr mindvégig arra számított, hogy a híres Jedivel, Hoth nagymesterrel fog szembekerülni, az egyeden köztársasági parancsnokkal, aki alkalmasnak tűnt arra, hogy győzelmet arasson a Sith-ek felett. Ám Hoth tábornok – a háború korai szakaszában kiérdemelt hírneve ellenére – egyszer sem bukkant fel.

Kaan először csapdára gyanakodott, egy bonyolult tervre, amelyet a fortélyos Hoth főzött ki, hogy megtévessze és megsemmisítse esküdt ellenségeit. De ha fel is állították azt a csapdát, sosem lépett működésbe. A Sith-kötelékek minden irányból, rendületlenül folytatták az előrenyomulást, szinte már a Coruscant légköre felett száguldoztak. És a Jedik nyomtalanul eltűntek. Látszólag sorsára hagyták a Köztársaságot, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rájuk.

A Nagyúr kétségek között vergődött. Igen, a Jedik nélkül a háború hamarosan véget ér. A Köztársaság néhány hónap alatt elbukik, és a Sith-ek fognak uralkodni a Galaxisban. De vajon hová tűntek a Jedik? Kaan egyáltalán nem örült a váratlan fordulatnak. A néhány órával ezelőtt Kopecztől kapott, különös üzenet jóvoltából egyenesen kínos érzései támadtak. A twi'lek úton volt a Nightfall felé. Fontos híreket hozott a Ruusanról, olyan híreket, amelyeket nem továbbíthatott a megszokott csatornákon. Híreket, amelyeket annyira fontosnak tartott, hogy jobbnak látta, ha személyesen közli őket.

– Egy Buzzard dokkolt a Nightfall alsó hangárában, uram! – jelentette fennhangon a hídon szolgáló személyzet egyik tagja.

Noha Kaant erős nyugtalanság gyötörte Kopecz értesülései miatt, ellenállt a késztetésnek, hogy lerohanjon elé a hangárba. Érezte, hogy nagyon nagy a baj, és éppen ezért fontosnak ítélte, hogy a legénység a szokottnál is higgadtabbnak és magabiztosabbnak lássa őt. Ugyanakkor elenyészően kevés Sith Nagyúr rendelkezett a türelem erényével, így aztán Kaan fel és alá járkálva várta, hogy a twi'lek felérjen a hídra, és beszámoljon a rossz hírekről.

Végtelen óráknak tűnő, ám a valóságban csak néhány percig tartó várakozás után Kopecz végre megérkezett. Mialatt mestertársa felé közeledve átszelte a hidat, az ábrázatán ülő kifejezés fikarcnyit sem enyhítette Kaan egyre növekvő balsejtelmeit. Végül lecövekelt Kaan előtt, szertartásosan meghajolt, és megszólalt:

– Beszélnem kell veled, Nagyúr! Méghozzá négyszemközt!

– Itt is szabadon beszélhetsz – biztosította sietve a társa. – Ami itt elhangzik, nem kerül ki a hajóról.

Kaan személyesen válogatta össze a Nightfall legénységét. Mindannyian esküt tettek, hogy teljes hűséggel fogják szolgálni őt, és jól tudták, hogy milyen súlyos, sőt végzetes következményekkel járt, ha valaki megszegte a fogadalmát.

Kopecz gyanakodva körülhordozta tekintetét a hídon, ám a személyzet valamennyi tagja a saját munkaállomására vagy műszerfalára irányította figyelmét. Úgy tűnt, még csak észre sem vették az ő megérkezését. Végül mélyet lélegzett, aztán a figyelmeztetés ellenére is lefojtotta a hangját, és egyszerűen, kertelés nélkül közölte:

– Elvesztettük a Ruusant… a felszíni támaszpontot, az orbitális flottát… minden megsemmisült! Kaan úgy meglepődött, hogy néhány másodpercig nem jutott szóhoz. Miután összeszedte magát, ugyanolyan halkan beszélt, mint az imént a társa:

– Hogyan történhetett meg? A kémhálózatunk átszövi a Köztársaság teljes hadseregét. Az összes flottájukat, minden nagyobb hadihajójukat visszavonták a Magba. Valamennyit! Nem szedhettek össze akkora erőket idekint, hogy képesek legyenek visszafoglalni a Ruusant. A tudtunk nélkül semmiképpen!

– Ezt nem a Köztársasági Hadsereg vagy a Flotta hajtotta végre – válaszolta komoran Kopecz –, hanem a Jedik. Több százan voltak. Vagy inkább több ezren. Jedi-mesterek, Jedi-lovagok és padavanok. Egy teljes Jedi-hadsereg…

Kaan Nagyúr hangosan átkozódott. A személyzet egyetlen tagja sem pillantott felé, amivel a szolgálatban lévő tisztek, altisztek és közlegények tanúbizonyságát adták fegyelmezettségüknek, illetve a parancsnokuk haragjától való rettegésüknek.

– Hoth mester felismerte, hogy a Jedik túlságosan szétszóródtak ahhoz, hogy megvédhessék a Köztársaságot – folytatta Kopecz. – Egyetlen seregbe gyűjtötte őket, amelynek egyetlen célja van: megsemmisíteni a sötét oldal híveit. Most már nem törődnek sem a felszíni csapatainkkal, sem a flottáinkkal. Nem akarnak mást, csak minket kiirtani az utolsó szálig. A növendékeket, az inasokat, a mestereket… de különösen a Sötét Nagyurakat. Hoth mester személyesen vezeti őket – tette hozzá a twi'lek, noha erre Kaan magától is rájött. – Úgy nevezik magukat: a Fény Hadserege.

Kopecz szünetet tartott, hogy a társa megemészthesse az eddig elhangzottakat. Kaan vett néhány mély lélegzetet, és hogy összeszedje vadul csapongó gondolatait, némán elsorolta a Sith-dogmákat. Amikor a végére ért, hangosan felkacagott, és kijelentette:

– A Fény Hadserege a Sötét Testvériség ellen! Kopecz zavarodottan bámulta.

– Hoth tudja, hogy a Jedik nem képesek megsemmisíteni vagy megfutamítani a mi hatalmas seregeinket – magyarázta derűsen Kaan Nagyúr. – Túl erősek vagyunk nekik. A Köztársaság bukásra ítéltetett. Így aztán kizárólag miránk összpontosít, a hatalmas seregek vezéreire. Ha levágja a fejet, a test elpusztul. Ilyen egyszerű!

– Küldjük oda a flottánkat a Ruusanhoz! – javasolta Kopecz. – Minden hadihajónkat! Egyetlen, hatalmas csapással összezúzzuk a Jediket, és mindörökre eltüntetjük őket a Galaxisból.

Kaan megcsóválta a fejét.

– Hoth pontosan erre játszik – fejtegette mosolyogva. – Hogy tereljük másfelé a csapatainkat, vonjuk el őket a Coruscanttól. Hogy adjunk fel minden megszerzett szektort egy ostoba és értelmetlen támadás kedvéért.

– Értelmetlen?

– Az imént azt mondtad, hogy Hoth-nak egy egész Jedi-hadsereg áll a rendelkezésére – válaszolta Kaan. – Több ezer Jedi. Szerinted mennyi esélye volna egy csupán hétköznapi katonákból álló seregnek egy ilyen ellenséggel szemben? A hadihajók és a fegyverek nem érhetnek fel az Erővel. És ezzel Hoth is tisztában van.

Kopecz végül – megértése jeleként – nagyokat bólogatott, közben megjegyezte:

– Te mindig azt hajtogattad, hogy a háború sorsát nem a katonai erők fogják eldönteni.

– Pontosan – helyeselt Kaan Nagyúr. – A Köztársaság megdöntése nem elég. Csak a Jedi-rend teljes megsemmisítésével érhetjük el a teljes győzelmet. És Hoth megtette nekünk azt a szívességet, hogy egy helyre gyűjtötte össze valamennyi Jedit.

– Csakhogy a Testvériség nem képes elbánni az egész Jedi-renddel – vetette ellen Kopecz. – Túl sokan vannak hozzánk képest.

– Többen vagyunk, mint gondolnád! – vágta rá Kaan. – Csak jusson eszedbe, hogy hány akadémiánk működik szerte a Galaxisban. Feltölthetjük sorainkat a Honoghron és a Gentesen képzett harcosokkal. Összeszedhetjük az Umbarán felkészített orgyilkosokat. Ráparancsolhatunk a dathomiri, az iridoniai és az összes többi akadémiánk növendékeire, hogy csatlakozzanak a Sötét Testvériséghez. Létrehozunk egy Sith-ekből álló hadsereget, az egyetlent, amely képes lesz megsemmisíteni Hoth-t és az általa teremtett Fény Hadseregét.

– És mi lesz a korribani Akadémiával? – vetette fel Kopecz.

– Az ottani növendékek is csatlakozni fognak a Testvériséghez – válaszolta Kaan, és a mutatóujját intő gesztussal felemelve hozzátette:

– De csakis azután, hogy Qordis Nagyúr felügyelete mellett befejezték a felkészülést.

– Pedig jó hasznukat vennénk a Jedik ellen – erősködött Kopecz. – A Korriban a legjobb, legerősebb tanítványaink otthona.

– Pontosan ezért veszélyes bevonni őket ebbe az összecsapásba – magyarázta bólogatva Kaan. – Az erővel kéz a kézben jár a becsvágy és a versenyszellem. Könnyen megeshet, hogy egy-egy csata hevében a tanítványokon eluralkodnak az indulataik, és ha elveszítik a fejüket, a végén még egymás ellen fordulnak. A belviszályok megbontanák a sorainkat, mialatt a Jedik egységesek maradnak. Így tehát az lesz a legjobb, ha a korribani tanítványok ott maradnak, ahol most vannak. Qordis majd önfegyelemre, illetve a Testvériség iránti, feltétlen hűségre szoktatja őket. Csakis felkészülten csatlakozhatnak hozzánk a harcmezőn.

– Ez az, amiben hiszel, vagy az, amit Qordis mondott neked? – kérdezte óvatosan a twi'lek.

– Ne hagyd, hogy a Qordisszal szembeni bizalmatlanságod elvakítson! – feddte meg a társát Kaan Nagyúr. – A növendékei jelentik a Testvériség jövőjét. Sőt az egész Sith-rend jövőjét. Nem fogom bevetni őket mindaddig, amíg nem állnak készen. – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor újra megszólalt, a hangszíne elárulta, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a vitát. – A korribani tanítványok a megfelelő időpontban közénk fognak állni. De az nem most van.

– Pedig jobb lenne mihamarabb sort keríteni rá – dörmögte Kopecz, akit társának érvei csak féligmeddig győztek meg. – Valami azt súgja, hogy nélkülük nem tudjuk térdre kényszeríteni Hoth-t.

Kaan kinyújtotta kezét, és határozottan belemarkolt a twi'lek izmos vállába.

– Egyet se félj, barátom! – mondta mosolyogva. – A Jedik nem érnek fel velünk. Halomra öljük őket a Ruusanon, mindörökre kisöpörjük őket a Galaxisból. Mert igaz ugyan, hogy a tanítványok jelentik a Testvériség jövőjét, de a jelen a miénk!

Kaan nagy-nagy megkönnyebbülésére Kopecz viszonozta a mosolyt. Ám a Testvériség vezetője kevésbé örült volna, ha tudomást szerez arról, hogy a twi'lek elsősorban annak örült, hogy Qordisnak egyetlen csepp sem fog jutni a végső győzelem dicsőségéből.

Kas'im Nagyúr belépett a hivalkodó pompával berendezett lakosztályba, fejet hajtott a másik mester előtt, és megszólalt:

– Látni kívántál, Qordis Nagyúr?

– Friss híreket kaptam, egyenesen a frontról – válaszolt Qordis, mialatt lassan felemelkedett a meditációs szőnyegéről. – Esküdt ellenségeink egyetlen zászló alá gyűltek a Ruusanon. Hoth tábornok vezeti őket. Válaszul Kaan Nagyúr is összeszedte a saját seregét. Máris úton vannak, hogy megütközzenek a Jedikkel.

– Mi is csatlakozunk hozzájuk? – kérdezte Kas'im, és a lekkui meg-vonaglottak, mert szempillantás alatt fellelkesült a gondolattól, hogy hamarosan összemérheti erejét és tudását a legnagyobb Jedi-mesterekével.

Qordis határozottan megrázta a fejét.

– Mi nem – mondta komor hanghordozással. – Egyik mester sem. És a tanítványok sem, hacsak nem gondolod úgy, hogy valamelyikük felkészült.

Kas'im éppen csak néhány pillanatig töprengett, majd sietve kijelentette:

– Nem, nem gondolom úgy. Esetleg Sirak jöhet szóba. Ő már elég erős. Viszont rettentően öntelt, és még sokat kell tanulnia. Mindenekelőtt önfegyelmet.

– És Bane-nel hányadán állunk? – érdeklődött a jobb szemöldökét felvonva Qordis. – Fohargh megölésével tanúbizonyságát adta, hogy rendkívül ígéretes.

– Az egy hónappal ezelőtt történt – válaszolta a vállát vonogatva a vívómester. – Azóta egy tapodtat sem haladt előre. Valami visszatartja őt. Azt hiszem, a félelem.

– Valóban? És mégis, mitől fél? A többi tanítványtól? Vagy éppen Siraktól?

– Nem, ezek egyikétől sem – válaszolta megfontoltan Kas'im Nagyúr. – Azt hiszem, az a baj, hogy végre meglátta, mire képes. Belekóstolt a sötét oldal teljes erejébe. És ha jól sejtem, fél szembenézni vele.

– Akkor neki már nem vesszük hasznát – jelentette ki ridegen Qordis. – Azt javaslom, hogy mostantól kezdve irányítsuk figyelmünket a többi növendékre. Ne pazaroljuk a drága időnket erre a Bane-re!

A vívómester meghökkent egy pillanatra. Őszintén meglepődött attól, hogy Qordis ilyen gyorsan lemondott egy tanítványról, akiben tagadhatatlanul ott rejtőzött mindaz, ami naggyá tehet egy Sith-et.

– Úgy hiszem, Bane-nek csupán időre van szüksége – válaszolta óvatosan. – A tanítványaink túlnyomó többsége hosszú ideje, évek óta tanulmányozza a sötét oldalt. Néhányan gyerekkoruk óta. Bane viszont csak felnőtt korában kezdte meg a felkészülést.

– Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Bane milyen körülmények között került az Akadémiára!

– csattant fel ingerülten Qordis, mire Kas'im hirtelen megértette, hogy miről van szó.

A Sötét Testvériség köreiben nyílt titoknak számított, hogy Kopecz és Qordis átkozottul nem szívelik egymást. És miután Bane-t nem más, mint maga Kopecz hozta az Akadémiára, a tanítvány kudarca rossz fényt vetett Qordis legádázabb vetélytársára is.

– A legközelebbi alkalommal, amikor Bane arra kér, hogy külön foglalkozz vele, utasítsd el! – mondta végül Qordis Nagyúr, és a hanghordozása nem hagyott kétséget afelől, hogy szavait utasításnak, és nem kérésnek szánta. – És add értésére valamennyi mesternek, hogy Bane már nem méltó a megkülönböztetett figyelmünkre!

Kas'im kurta biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette az elhangzottakat. Noha nem értett egyet a paranccsal, esze ágában sem volt megtagadni azt. Természetesen jól tudta, hogy amire készülnek, az tisztességtelen lesz Bane-nel szemben, ez viszont fikarcnyit sem zavarta. Elvégre a Sith-ek nem a tisztességükről híresültek el…

Tizenharmadik fejezet

Bane tudta, hogy tennie kell valamit. Kétségbeejtő helyzetbe került. Továbbra is csak vergődött, képtelen volt megidézni magában azokat az energiákat, amelyek segítségével megölte Foharghot. És most már mások is látták rajta, hogy az Erő elhagyta őt.

Az előző napon, az esti vívógyakorlat alatt odalépett Kas'imhoz, hogy még több különórát kérjen tőle, mert azt remélte, hogy ezzel a módszerrel lerázhatja magáról a nyomasztó levertséget. Ám a vívómester csak megrázta a fejét, és ismét a többiekre fordította a figyelmét. Valamennyi tanítvány megértette az üzenetet: Bane kiszolgáltatottá vált, vagy még inkább célponttá, akire bárki szabadon vadászhat.

Másnap reggel, amikor a növendékek kialakították a küzdőkört a templom tetején, Bane már tudta, hogy mit kell tennie. A hírneve mindeddig megóvta őt, egyik társa sem merészelte párbajra hívni. Ám a tekintélye mostanra semmivé foszlott. Nem várhatta meg, hogy valaki kihívja, és mindenki szeme láttára térdre kényszerítse. Tudta, hogy lépnie kell. Ezen a napon neki kell elsőnek belépni a küzdőkörbe…

Persze, azzal is tisztában volt, hogy ha egy nálánál gyengébb társát hívja ki, azzal mindenki előtt, végképp leleplezi a gyengeségét, amelyet mindeddig igyekezett eltitkolni. Csakis egyetlen módon szerezhette vissza a tekintélyét úgy a társai, mint a mesterei szemében. Csakis egyetlen ellenféllel mérkőzhetett meg.

Vagy tucatnyi tanítvány még ide-oda rohangálva kereste a helyét, ahonnan jól láthatja a reggeli viadalokat. A küzdeni akarók általában megvárták, hogy a nézők elcsendesedjenek, de Bane érezte, hogy minél tovább húzza az időt, annál nehezebb dolga lesz. Mélyet lélegzett, besietett a kör közepére, amivel máris kíváncsi pillantásokra késztette a társait.

Kas'im rosszalló képet vágva meredt rá, de Bane nem törődött a mesterrel.

– Küzdeni akarok! – kiáltotta erős, zengő hangon.

– Kihívom Sirakot!

A tömeg izgatottan felmorajlott, de Bane a saját szíve dübörgése miatt szinte semmit sem hallott. Sirak valójában ritkán mérkőzött meg a társaival, olyannyira ritkán, hogy Bane még nem is látta őt a küzdőkörben. Ám többször is fültanúja volt, amikor a társai a zabrak vívótudásáról és kegyetlenségéről beszéltek. Vadabbnál vadabb történeteket meséltek egymásnak, felülmúlhatatlan képességeiről. Mióta Sirak megszólította a lépcsőn, Bane titokban figyelte őt a gyakorlatok alatt, hogy amenynyire csak lehet, felkészüljön kettejük összecsapására. És a látottak alapján arra a következtetésre jutott, hogy az erősen eltúlzottnak tűnő szóbeszédek tökéletesen megfelelnek a valóságnak.

A tanítványok túlnyomó többségével szemben Sirak nem a hagyományos egypengéjű, hanem a kétpengés gyakorlókardot választotta. Kas'imtól eltekintve a zabrak volt az egyetlen, aki remekül bánt ezzel a különleges fegyverrel. Bane a maga gyakorlatlan szemével szinte tökéletesnek látta a vívótudását. Úgy tűnt, Sirak minden pillanatban uralja önmagát, és mesterien bánik a fegyverével. A többiekhez viszonyított fölénye még gyakorlatozás közben is jól láthatóan megmutatkozott. Mialatt a többi növendéknek két vagy három hét kellett egyegy új sorozat betanulásához, Sirak néhány nap leforgása alatt elsajátította azokat.

A zabrak kilépett a felsorakozott tanítványok közül. Lassan és méltóságteljesen mozgott, miközben fennhangon kiáltva válaszolt a kihívásra. Mialatt a küzdőkör közepe felé tartott, minden mozdulata fenyegetést hordozott. Járás közben hanyagul lóbálta és néha megforgatta a fegyverét, így a duracél ikerpengék jókora íveket leírva, sziszegve hasították a levegőt.

Bane szótlanul figyelte az ellenfelét. Érezte, hogy a szívverése és a légzése felgyorsult, mialatt a szervezete ösztönösen adrenalint juttatott az ereibe, hogy felkészüljön a közelgő összecsapásra. Viszont a szellemi és lelki állapotában nem érzékelt változást. Mindeddig arra számított, hogy Sirak közelségétől elönti a harag, indulatok kerítik hatalmukba, amelyek segítségével letépheti azt a bizonyos fátylat, és felszabadíthatja magában a sötét oldal erejét. Ám a nyomasztó kábulat, a levertség továbbra is úgy borult az elméjére, az egész bensőjére, mint valami súlyos, szürke lepel.

– Sajnálom, hogy nem hívtál ki korábban – suttogta Sirak olyan halkan, hogy csak Bane hallhatta.

– A Fohargh halálát követő egy-két hétben sokan hitték, hogy te és én egyenlőek vagyunk. Hatalmas tekintélyt szereztem volna magamnak, ha akkor legyőzlek. De ez az esély most már elszállt.

Sirak a küzdőkör közepétől néhány méterre lecövekelt, és lassan táncoltatta maga körül a fegyverét. A kétpengéjű kard úgy pörgött ide-oda, mintha önálló életre kelt volna – mintha nem is egy közönséges fémtárgy, hanem vérszomjas, a vadászat lázában égő fenevad lenne, amely túl izgatott ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon.

– A legyőzésed most már nem lesz nagy dicsőség

– folytatta a zabrak. – Ettől függetlenül örülni fogok, amikor majd szenvedni látlak.

Bane észrevette, hogy az ellenfele háta mögött Llokay és Yevra, a másik két zabrak növendék kifurakodik a tömeg szélére, hogy jobban lássák fivérüket és imádott vezérüket. Sirak öccse kegyetlenül, bőszen vigyorgott, míg a húgát majd szétvetette az izgalom. Bane minden tőle telhetőt megtett, hogy ne vegyen róluk tudomást.

Minden figyelmét a Sirak kezében forgó és ideoda lendülő kard sima, zökkenőmentes mozgására irányította. Az elmúlt napok során a vívóórák alatt igyekezett az emlékezetébe vésni azokat a sorozatokat, amelyek elsajátításán a zabrak dolgozott. Most pedig nyomokat, apró jeleket keresett, amelyek felfedik előtte ellenfele lapjait, vagyis elárulják neki, hogy Sirak melyik sorozatokat szándékozik bevetni a párbaj alatt. Bane azt remélte, hogy ha jól méri fel a helyzetet, akkor rögtön az elején hatékony támadást indíthat, és már az első másodpercekben véget vethet az összecsapásnak. Tisztában volt azzal, hogy kizárólag így győzhet, de mert nem tudta megidézni magában az Erőt, nem sok esélyt látott arra, hogy képes lesz pontosan meghatározni az ellenfél harcmodorát.

Sirak a feje fölé lendítette, és úgy megpörgette a kétpengéjű kardot, hogy csak elmosódó körvonalú, szürke foltot lehetett látni belőle, aztán előrelendült. Lesújtott az egyik pengével, de Bane könnyedén hárította a fentről érkező csapást. Ám a mozdulat csak megtévesztés volt, előkészítése a következő támadásnak: a másik penge oldalról, vízszintesen kaszált előre. Bane az utolsó pillanatban vette észre a dereka felé villanó pengét, és már csak anynyit tehetett, hogy gyorsan hanyatt vetette magát, így ha hajszál híján is, de megúszta a találatot.

Még mielőtt talpra ugorhatott volna, ellenfele újra rárontott. Az ikerpengék szabályos ütemben váltakozva, két irányból sújtottak le: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb. Bane hárított, gurult, bukfencezett, ismét hárított, aztán ellentámadást indított. Megpróbálkozott egy lábsöpréssel, de Sirak fürgén félreszökkent, így Bane végre nyert annyi időt, hogy felpattanhasson.

A következő támadássorozat alatt Bane folyamatos hátrálásra kényszerült, de a terület tudatos feladásával és az alapvető védelmi sorozatok alkalmazásával megakadályozta, hogy ellenfele fölébe kerekedjen. Még ekkor is elszántan figyelte a zabrak mozdulatait, hogy előnyhöz juthasson – és kínos meglepetésben volt része. Sirak az egyik pillanatban a támadó jellegű Vaapad-stílus gyors és mély szúrásait alkalmazta, ám a sorozat közepén hirtelen átváltott a Djem So csapásaira. Hatalmas erővel sújtott le, és Bane hiába tartóztatta fel a pengéjét, az még így is akkorát taszított rajta, hogy hátratántorodott. Sirak ekkor megpörgette a kardját, aztán az egyik penge megint előrevágódott, ezúttal teljességgel váratlan szögből. Bane félreütötte ugyan a bordáinak irányzott fegyvert, ám közben elvesztette az egyensúlyát, és gyorsan oldalra ugrott.

Ekkor néhány másodpercig szünetelt az összecsapás, mert a küzdő felek megálltak, hogy újraértékeljék a stratégiájukat. Mindketten erősen ziháltak, de Sirak így is feláldozott némi energiát, hogy az ügyességét fitogtassa. A baljával nagy erővel a jobb karja alá csapta a kardját, hirtelen előrehajolt, amitől a fegyver keresztbe átfordult a hátán; ekkor visszaegyenesedett, és a jobbjával elkapta a bal válla felett a teste elé perdülő kardot. Szélesen elmosolyodott, majd visszafelé is megcsinálta a mutatványt.

Bane csüggedten figyelte a gőgös magamutogatást. Az első menetek során Sirak csak játszott vele, elnyújtotta a harcot, hogy még látványosabb győzelmet arasson. Ám az imént már valóban előhozakodott a tudásával. Több iskola elemeit egyesítő sorozatokat vetett be, szinte pillanatonként váltogatta a stílusokat. Bane még sosem találkozott ezzel a rendkívül összetett, éppen ezért kiismerhetetlen harcmodorral.

Mindez csupán egy újabb jele volt a zabrak fölényének. Bane tudta, hogy ha ő próbálná egyetlen sorozatba vegyíteni a különféle stílusok egyes mozdulatait, legfeljebb annyit érne el, hogy kiszúrná a saját szemét, vagy tarkón vágná magát. Tisztán látszott, hogy ellenfele sokszorosan felülmúlja őt. Már csak abban reménykedhetett, hogy a zabrak elbízza magát, és súlyos hibát vét.

Sirak ismét felé lendült, kardjának pengéi jól hallható süvítés kíséretében szelték a levegőt. Bane is előreszökkent, hogy kellő fogadtatásban részesítse ellenfelét, közben megpróbálta megidézni magában a sötét oldal erejét, hogy kiszámíthassa, hol fog lesújtani a szemnek szinte láthatatlanul gyorsan mozgó fegyver. Érzékelte, hogy az Erő átáramlik rajta, de távolinak és valahogy üresnek tűnt – a fátyol még most is eltakarta előle a bensőjében lakó energiákat. Egyelőre távol tudta tartani a testétől Sirak bénító pengéit, ám a saját kardjának irányítása minden figyelmét lekötötte… így még csak nem is sejtette, hogy valójában honnan fenyegeti veszély.

Bane úgy érezte, hogy a koponyája szétrobban, amikor Sirak homloka az arcába csapódott. A fájdalomtól elhomályosult a látása, és ezüstösen fénylő csillagok ugráltak a szeme előtt. Az orrában végigfutó porcváz émelyítő roppanás kíséretében darabokra tört, majd forró vér ömlött a szájára és az állára. Noha eléggé elkábult, és alig látott, a bensőjében éppen csak pislákoló Erőre és az ösztöneire hagyatkozva képes volt hárítani a következő csapást. Ám Sirak a feje fölé forgatta a kardját, hihetetlen gyorsasággal megpördült, és irtózatos erejű forgórúgást indított. A kemény csizmatalp célba talált, és szétzúzta Bane térdkalácsát.

Bane üvöltve megrogyott, oldalra dőlt, és szabad bal kezét a kövezetre csapta, hogy megtámaszkodjon. Az ellenfele ekkor szökkent egyet, és teljes súlyával ráugrott az ujjaira, szinte belepréseltetaposta őket a templom tetejét borító kőlapokba. Bane-nek elakadt a lélegzete, aztán csak annyit látott, hogy a szeme előtt felbukkan egy térd, amely a következő pillanatban az arcába vágódott, és eltörte úgy a bal pofacsontját, mint az alsó állkapcsát.

Összekaparta magában az Erő foszlányait, és egy utolsó, kétségbeesett lökéssel megpróbálta eltaszítani magától az ellenfelét. Ám a láthatatlan energiák lesiklottak az Erő-pajzsról, amely már a párbaj első pillanataitól fogva körülvette Sirak testét. A zabrak ekkor közelebb nyomult, hogy a kardjával fejezze be a művét. Az első csapása egy harci sebességgel száguldó csapatszállító lendületével talált célba, és eltörte Bane csuklóját. A férfi felnyögött, nem csupán fájdalmában, hanem mert a gyakorlókard markolata lassan kicsúszott elernyedő ujjai közül, és a fegyver a kövezetre hullott. A következő csapás ugyanazon a kezén érte, az előzőnél valamivel feljebb, és kificamította a könyökét. Aztán egy újabb rúgást kapott az arcába. Széttöredezett fogdarabok hasogatták az ínyét, de ezt jószerével nem is érezte, mert amúgy is törött állkapcsából elképesztő fájdalom sugárzott szét.

Bane előrebukott, és már alig volt eszméleténél, amikor Sirak hátralépett, leeresztette a kardját, majd előrenyújtotta a balját, és az Erő közvetítésével torkon ragadta őt. A következő pillanatban a zabrak fellendítette a karját, és szintén az Erő segítségével – könnyedén, mintha csak egy gyermeket mozgatott volna – fejmagasságig emelte tagbaszakadt ellenfelét, majd áthajította a küzdőkör másik oldalára.

Amikor Bane a kövezetre zuhant, halk roppanást hallott, amiből tudta, hogy megint eltört egy csontja, de a teste már olyan állapotba került, hogy nem érzett semmiféle fájdalmat. A tagjait szétvetve, mozdulatlanul hevert a hátán. Az orrából és a szájából ömlő vér egyenesen a torkába csorgott, amitől fuldokolni kezdett. Úgy köhögött, hogy az egész teste megrázkódott, és inkább csak hallotta, mintsem érezte, hogy törött bordái recsegve súrlódnak egymáshoz.

Lassan minden elhomályosult előtte. Annyit még látott, hogy két vérfoltos csizma közeledik felé, aztán átadta magát az agyára boruló, könyörületes sötétségnek.

Kopecz a fejét csóválva tanulmányozta a sátor közepén álló tábori asztalra terített térképet és a felette derengő hologramot. A nyolc-tíz centiméteres magasságban lebegő, vörösen izzó háromszögek a Sith csapatok helyzetét, míg a zöld négyszögek a Jedik állásait jelezték. A térkép egyszerű, kétdimenziós formában ábrázolta a Ruusan földrajzi viszonyait, és árnyalatnyit sem szemléltette azt a pusztítást, amely háború dúlta, kopár síksággá változtatta a bolygót.

Az elmúlt év folyamán három hatalmas űrcsata zajlott le a Ruusan körüli pályákon, amelyek nyomán millió tonnányi fémtörmelék zúdult a ritkán lakott, szerencsétlen bolygóra. Kiégett, darabokra tört hajóroncsok csapódtak a buján zöldellő erdőkbe, a robbanások nyomán keletkező tűzvészek pedig hamuvá és salakká perzselték a felszínt.

Ez a világ szerény méretei ellenére is fontos szerepet játszott úgy a Köztársaság, mint a Sith-ek terveiben. A Belső Gyűrű peremén keringett, vagyis a külső szektorokat és a biztonságos Magot elválasztó határvidéken.

A Ruusan nem csupán stratégiai jelentőséggel bírt, hanem jelkép is volt. A Sith-ek a meghódításával tanúbizonyságát adhatták erejüknek, illetve hogy feltartóztathatatlanul nyomulnak a belső világok felé, míg felszabadításával a Jedik bebizonyíthatták, hogy képesek elűzni a betolakodókat, és megvédeni a Köztársaság polgárait. A sajátos helyzetből ütközetek végeérhetetlen körforgása született, mert egyik fél sem tudta térdre kényszeríteni a másikat, és természetesen egyik fél sem akarta elismerni a vereségét.

Az Első Ruusani Csata folyamán a támadó Sithflotta a meglepetés erejének és Kaan Nagyúr harci meditációjának jóvoltából megsemmisítette a bolygó körül állomásozó köztársasági kötelékeket. A második ütközet során a köztársaságiak megpróbálták visszafoglalni a bolygót, ám kudarcot vallottak, mert a Sith-csapatok úgy a létszámukat, mint a tűzerejüket tekintve jelentős fölényben voltak.

A Ruusan égboltja felett zajló, harmadik ütközetet a Fény Hadseregének felbukkanása tette különösen emlékezetessé. A Sith-ek köztársasági cirkálókra és csatahajókra számítottak, ezzel szemben egy-vagy kétüléses vadászgépek zúdultak rájuk, amelyeket maguk a Jedik vezettek. A Kaan seregében szolgáló, hétköznapi teremtmények nem szállhattak szembe az Erővel, így a Köztársaság visszaszerezte a Ruusant – egy időre.

A Sith-ek azzal válaszoltak a Fény Hadseregének megjelenésére, hogy egyetlen seregbe gyűjtötték a Sötét Testvériséget, amit aztán rászabadítottak a Ruusanra. A bolygót feldúló háború az orbitális pályákról leköltözött a felszínre, ami még pusztítóbb következményekkel járt. A műszerfalak mögül vívott űrcsatákhoz képest a felszíni ütközetek kegyetlenek és véresek voltak, ráadásul sokkal több áldozatot követeltek.

Kopecz öklével az asztalra sújtott, és fennhangon kijelentette:

– Ez reménytelen, Kaan Nagyúr!

A sátorban összegyűlt Sötét Nagyurak komoran bólogattak, sőt egyesek hangosan is kinyilvánították, hogy egyetértenek a keserű szavakkal.

– A Jedik túlságosan jól védik az állásaikat, náluk van minden előny – folytatta ingerülten Kopecz. – Megszállták a magaslatokat, erődítményeket építettek ki, és ha mindez nem volna elég, jóval többen vannak, mint mi. Lássuk már be végre, hogy ezt a csatát nem nyerhetjük meg!

– Úgy? Akkor vessünk talán még egy pillantást a térképre! – javasolta Kaan. – Nézd csak meg, a Jedik túlságosan szétszóródtak!

A megtermett twi'lek alaposabban szemügyre vette a hologramokat, és kisvártatva rádöbbent, hogy Kaannak igaza van. A Jedik által teremtett védőövezet túlságosan messzire nyúlt a fő támaszponttól. Kopecznek mindössze néhány pillanat kellett ahhoz, hogy megfejtse ennek okait.

A Jedi-mesterek és Sötét Nagyurak által irányított hadseregek közötti összecsapás alapjaiban rázta meg a Ruusant. Az Erő energiái ellenőrizhetetlenül dühöngtek a csatamezők felett, és akkora pusztítást végeztek, mintha egy csillag robbant volna fel a bolygó közelében. Az őrjöngő vihar útjába kerülő városok és falvak eltűntek a föld színéről, nem maradt más belőlük, csak eltemetett halottakkal teli rommezők. A háború sodrába került, fegyvertelen bolygólakóknak menekülniük kellett; a fény és a sötétség bajnokai között dúló, sorsdöntő csata földönfutókká tette őket.

A szenvedésüket látva a Jedik igyekeztek megvigasztalni, ellátni és megoltalmazni a Ruusan ártatlan polgárait. A haditervek összeállítása során a települések védelmét is figyelembe vették, még akkor is, ha cserébe le kellett mondaniuk egyes taktikai-stratégiai előnyökről. Ezzel szemben a Sith-ek – magától értetődően – nem tettek ilyen és ehhez hasonló engedményeket.

– A Jediknek a mások iránti együttérzésük a gyenge pontjuk – folytatta elégedetten Kaan. – És mi kihasználhatjuk ezt a gyengeséget. Ha a nagyobb csapattesteket egy-egy pontra összpontosítjuk, áttörhetjük a védővonalaikat. És akkor már mi kerülünk előnyösebb helyzetbe.

A Sötét Testvériség jelen lévő tábornokai és stratégái derűs képet vágva, szapora bólogatással fejezték ki egyetértésüket. Néhányan máris győzelmi kiáltásokat hallattak, és akadt, aki a remek terv kiötlőjét éltette fennhangon. Egyedül Kopecz nem hajlott arra, hogy együtt ünnepeljen a tömeggel. Miután elhalkult a morajlás, a társai felé fordult, és odaszólt nekik:

– Ne feledjétek, a Fény Hadseregének létszáma kétszerese a miénknek! Lehet, hogy a védőövezetük bizonyos szakaszokon vékony, de nem tudhatjuk, hogy hol sebezhető. Az ellenségeink nagyon jól tudják, hogy a felderítőink állandóan szemmel tartják őket. Így aztán valószínűleg elrejtik az erősségeiket, ahogy mi is elrejtjük a sajátjainkat. Ha ott csapunk le, ahol erős a védelmük, mind egy szálig lemészárolnak minket!

A sokaság végképp elhallgatott. Most, hogy fény derült a kezdetben elsőrangúnak hitt haditerv égbekiáltó hibájára, már egyetlen Sötét Nagyúr sem osztozott a vezér lelkesedésében. Sőt ismét ellenkezésre és bosszankodásra utaló mordulások, szófoszlányok és félmondatok hallatszottak a sorokból. Kopecz nem törődött a többi Nagyúr ingerült reakciójával. Mert minden hatalmuk, minden tudásuk és minden becsvágyuk ellenére sokszor úgy viselkedtek, mint a banthák – ostoba fejjel, vakon követték a csordát. Elméletileg a Sötét Testvériség valamennyi tagja egyenlőnek számított, de a gyakorlatban Kaan irányított mindenkit.

Kopecz tudatában volt ennek a ténynek, és készséggel alávetette magát Kaan parancsainak. Jól tudta, hogy az akaratos Sith-eknek szükségük van egy erős kezű, tekintélyes parancsnokra, egy ihletett vezérre, aki elfojtja a soraikat megosztó belviszályokat. Kaan pontosan ilyen vezetőnek bizonyult, továbbá többször tanúbizonyságát adta remek taktikai érzékének. Ám ez a mostani terve maga volt az őrültség – vagy inkább az öngyilkosság. És a csőcselékkel szemben Kopecznek esze ágában sem volt vakon követni vezérüket a biztos halálba.

– Úgy veszem észre, alábecsülsz engem, Kopecz Nagyúr – jelentette ki olyan higgadt és magabiztos hanghordozással Kaan, mintha előre számított volna az iménti közbevetésre, és idejében felkészült volna a válasszal. A twi'lekben feltámadt a gyanú, hogy így is történt. Kaan halványan elmosolyodott, és belefogott a magyarázatba:

– Természetesen nem fogunk lesújtani mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy hol vannak a védőöv leggyengébb pontjai. Mire megindítjuk a támadást, ismerni fogjuk a védővonalat alkotó valamennyi egység és járőr pontos létszámát, illetve összetételét.

– És mégis, honnan vesszük mindezt?! – csattant fel Kopecz. – Még az árnyékkémeink sem képesek ennyire részletes adatokat szerezni! Legalábbis, nem elég gyorsan ahhoz, hogy az értesüléseiket felhasználhassuk a tervezés folyamán. Sehogy sem kaphatjuk meg a szükséges információkat!

Kaan felkacagott, és nevetve visszavágott:

– De bizony megkaphatjuk! Az egyik Jedi fogja átadni nekünk!

Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, szétváltak a bejáratot elzáró vászonlapok, és egy emberi teremtmény, egy fiatal nő lépett be a Sithfőhadiszállásként szolgáló, jókora sátorba. A Jedik hagyományos, sötétbarna köpenyét viselő lány magassága nem haladta meg a fajára jellemző átlagot, de ez volt az egyetlen vonása, amit átlagosnak lehetett nevezni. Sűrű szálú, éjfekete haja dús hullámokban, szabadon omlott le a vállára. Az arcát és az alakját mintha az emberi faj asszonyairól alkotott eszményképek alapján mintázták volna. Sima, hibátlan bőre sötétbarna színben játszott, míg ragyogó, zöld szemében különös, nem e világi tűz izzott, ami egyszerre tűnt riasztónak és ellenállhatatlanul vonzónak. Egy twi'lek táncosnő kecsességével lépkedve vágott át az összegyűlt Sötét Nagyurak között. Csodás rajzolatú szája szegletében ravasz mosoly bujkált, mialatt azt színlelte, hogy nem hallja a meglepett hördüléseket és suttogásokat.

Kopecz jó néhány, feltűnően szép hölgyet látott már. Például, a sátorban összegyűlt Sötét Úrnők java része nem csupán pusztító erejéről híresült el, hanem elképesztő szépségéről is. Ám mialatt az ifjú Jedi közeledett felé, a twi'lek azon kapta magát, hogy képtelen levenni róla a szemét.

A lány az állát felszegve lépdelt, büszke arckifejezése néma kihívást sugárzott. Aztán Kopecz meglátott, vagy inkább megérzett benne mást is: becsvágyat, erőszakos és zabolázhatatlan becsvágyat.

A mellette álló Kaan odasuttogott neki:

– Varázslatos, nemde?

A lány végül megállt a sátor közepén, fél térdre ereszkedett, és hódolata jeléül fejet hajtott Kaan Nagyúrnak.

– Údvözöllek köreinkben, Githany! – köszöntötte a nőt a Sith-sereg vezére, és méltóságteljesen intett neki, hogy álljon fel. – Már nagyon vártunk rád!

– Megtiszteltetésnek veszem, Kaan Nagyúr – dorombolta a Githanynak nevezett nő.

Kopecz érezte, hogy a térde meggyengül az érzéki hang hallatán, de nyomban ráparancsolt önmagára, hogy térjen észhez. Egy magafajta, öreg és bölcs harcos nem hagyhatta, hogy egy mégoly gyönyörű nő vonzereje elvakítsa. Csakis azzal törődhetett, hogy Githany miféle adatokkal szolgálhat, és ezeket hogyan lehet felhasználni a Jedik ellen.

– Ki vele, mit hoztál nekünk? – kérdezte nyersen a lánytól. Githany oldalra billentette a fejét, és kíváncsian végigmérte a twi'leket, mintha szerette volna kideríteni a fagyos fogadtatás okát. Rövid habozás után mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Meg tudom mondani nektek, hogy pontosan hol és mikor sújtsatok le. Hoth nagymester egy Kiel Charny nevezetű Jedit bízott meg a védelmi rendszer kialakításával és működtetésével. Egyenesen tőle szereztem az értesüléseimet.

– Igen? És ez a Charny mégis miért osztotta meg veled ezeket a létfontosságú információkat? – kérdezte gyanakodva Kopecz.

A lány ravaszul elmosolyodott.

– Kiel és én, hogy is mondjam… közeli kapcsolatba kerültünk – válaszolta a szégyenérzet leghalványabb jele nélkül. – Számos dolgon megosztoztunk. És természetesen fogalma sincs arról, hogy eljöttem hozzátok.

Kopecz résnyire vonta a szemét, és megjegyezte:

– Én úgy tudtam, hogy a Jedik lemondanak azokról a bizonyos dolgokról.

Githany sejtelmes mosolya gúnyos vigyorrá torzult.

Igen, a Jedik sok mindenről lemondanak – felelte, és az állát felszegve hozzátette:

– Éppen ezért jöttem el hozzátok.

Mielőtt valaki előhozakodhatott volna egy újabb kérdéssel, Kaan a lányhoz lépett, otthonos mozdulattal rátette a kezét annak csípőjére, majd elfordította az áruló Jedit a twi'lek Nagyúrtól.

– Erre most nincs időnk, Githany – mondta sietve. – Át kell adnod a jelentésedet, aztán vissza kell térned a Jedik támaszpontjára, még mielőtt észreveszik, hogy eltűntél.

A lány káprázatos mosolyt villantott Kaanra, és szaporán bólogatva válaszolt:

– Természetesen, nagyuram! Igyekeznünk kell, az már biztos!

Kaan óvatosan a térképasztalhoz terelte vendégét, aki nyomban belekezdett a beszámolójába. A stratégák gyorsan közelebb húzódtak hozzá, teljesen körülvették, így eltakarták Kopecz szeme elől. Néhány pillanattal később Kaan felbukkant a tömegből, és odaballagott a twi'lekhez, aki suttogva megjegyezte:

– Az ifjú hölgyet mélyen átjárja az Erő, viszont csaknem szétveti a becsvágy. Őszintén szólva meglep, hogy a Jedik bevették maguk közé.

– Valószínűleg abban bíztak, hogy képesek lesznek a világos oldal felé fordítani őt – fejtegette a gondolataiba temetkezve Kaan, aztán megrázta a fejét, a társára nézett, és hozzátette:

– Csakhogy Githany a sötét oldalra született. Ahogyan én, és ahogyan te magad is. Már a születésének pillanatában eldőlt, hogy egy napon csatlakozni fog hozzánk.

– És az időzítés roppant szerencsés – állapította meg halkan Kopecz. – Talán túlságosan is szerencsés. Lehet, hogy csapda. Biztosra veszed, hogy megbízhatunk benne? Szerintem ez a nő veszélyes.

Kaan halk kacagással jelezte, hogy a maga részéről nem törődik a figyelmeztetéssel.

– Ahogyan te magad is, Kopecz Nagyúr! – válaszolta nevetve. – Pontosan ezért vagy oly rendkívül hasznos tagja a Testvériségnek!

Bane súlytalanul lebegett. Néma csend és sötétség vette körül, mintha a halál fagyos ürességében sodródott volna.

A tudata lassan éledezni kezdett. Mialatt valami kirángatta az öntudatlanság áldott érzéketlenségéből, a teste vadul rángatózott. A végtagjai eszeveszetten csapkodtak a sűrű, sötétzöld baktával teli üveghengerben, amitől buborékok százai keletkeztek, amelyek aztán lustán emelkedtek a felszín felé. Bane érzékelte, hogy a szíve egyre erősebben, ám a kelleténél jóval szaporábban ver, és meghallotta, hogy a vére zúgva áramlik az ereiben.

A szeme éppen idejében pattant fel, hogy meglássa a sebészdroidot, amely odalépett hozzá, és beállított valamit a tartály falára szerelt kezelőpanelen. Néhány pillanattal később a szívverése lelassult, aztán felsebzett, több helyen eltört végtagjai is mozdulatlanná ernyedtek. Ám a testét hiába csillapította le a nyugtató, tökéletesen eszméletére tért. Mindent látott, mindent hallott, tudatában volt környezete legapróbb rezdülésének is.

Mozdulatok és fájdalmak emlékei suhantak át az agyán. Egy párbaj pillanatképei, hangjai és rövidebb-hosszabb mozzanatai. Emlékezett a felé közeledő, vérfoltos csizmákra: az ő saját vére vöröslött rajtuk. Ám az emlékképek sora itt megszakadt, így legfeljebb találgatni tudott, hogy mi történt vele. Úgy sejtette, hogy miután elvesztette az eszméletét, Kas'im mester közbeavatkozott, és nem engedte, hogy Sirak megölje őt. Aztán beszállították ide, az Akadémia egészségügyi központjába.

Először meglepődött azon, hogy a mesterei egyáltalán hajlandóak megadni neki a szükséges gyógykezelést. Aztán rájött, hogy az Akadémia többi növendékéhez hasonlóan, minden kudarca ellenére ő maga is túl értékes a Testvériség számára ahhoz, hogy egyszerűen elhajítsák. Vagyis túl fogja élni – bár az életének lényegében vége.

Mióta betette lábát az Akadémiára, egyetlen cél érdekében dolgozott és küzdött. Testét-lelkét, az egész lényét alárendelte annak, hogy megismerje az Erő sötét odalát, és megtanuljon parancsolni neki. A sötét oldal hatalmat adott volna neki. Dicsőséget. Erőt. Szabadságot.

Mostantól viszont az Akadémia kitaszítottja lesz. Bizonyára meg fogják engedni neki, hogy részt vegyen az elméleti előadásokon, illetve a közös vívóórákon, de ennél többre nem számíthat. A megalázó és megsemmisítő vereség minden reményét szétzúzta, hogy elnyerheti a mesterek tetszését, és különórákat kaphat tőlük. És Bane jól tudta, hogy a Nagyurak célirányos útmutatása nélkül különleges képességei hamarosan hanyatlásnak indulnak, elsorvadnak, végül elhalnak.

Elméletileg a Sötét Testvériség valamennyi tagja egyenlőnek számított, de Bane használta az eszét, így hamar felismerte az igazságot. A gyakorlatban a Sith-eknek is szükségük volt vezetőkre, például Kaan Nagyúrra, vagy itt, az Akadémián Qordisra. Az erősek mindig előléptek, míg a gyengéknek nem maradt más választásuk, mint hogy kövessék az erőseket.

És Bane most arra ítéltetett, hogy az alárendeltek egyike legyen. Hogy alávetettségben, mások akaratának engedelmeskedve élje az életét. A győzelem révén a láncaim lehullnak…

Csakhogy ő vereséget szenvedett, és nagyon jól tudta, hogy a szolgaság láncai most már mindörökre megbéklyózzák. Tudta, hogy vége mindennek.

A lelke mélyén sajnálta, hogy Sirak nem fejezte be a művét.

Tizennegyedik fejezet

Szokatlanul ünnepélyes hangulat lengte be a Sith Akadémia csarnokait és folyosóit. A Sötét Testvériség fényes győzelmet aratott a Jedik felett a Ruusanon. Úgy a növendékek, mint a tanáraik már alig várták, hogy kezdetét vegye az ünnepi lakoma, amelyet Qordis rendezett, hogy emlékezetessé tegye a diadalt. A vívóórák, a különféle gyakorlatok és előadások alatt a tanítványok izgatottan suttogva tárgyalták a nagy csatáról hallott értesüléseiket. Néhányan azt állították, hogy a Ruusanon állomásozó Jedik majdnem az utolsó szálig odavesztek. Mások tudni vélték, hogy maga a főparancsnok, Hoth tábornok is elesett. Egyes hírek attól szóltak, hogy a coruscanti Jedi-templom szinte már védtelen, és csupán napok kérdése, hogy a Sith-rend Sötét Nagyurai azt is elfoglalják és feldúlják.

A mesterek persze tudták, hogy a szóbeszédekben hemzsegnek az erős túlzások és a pontatlanságok. Igaz, a Ruusanon harcoló Jediket legyőzték és megfutamították, de sokuknak sikerült megszökni. Hoth tábornok élve maradt, és valószínűleg máris javában gyűjtötte a Jediket a bizonyosan bekövetkező ellentámadáshoz. És a Coruscanton álló Jeditemplom továbbra is elérhetetlen messzeségben volt Kaan Nagyúr és a Sötét Testvériség számára. Ugyanakkor, a harci szellem felszítása érdekében Qordis utasította az oktatókat, hogy ne ábrándítsák ki a tanítványaikat, hanem hagyják, hadd lelkesedjenek kedvükre.

Az Akadémián tapasztalható emelkedett hangulat Bane-re nem gyakorolt semmiféle hatást. Három héten keresztül naponta több órát töltött a baktahengerben, mire teljesen rendbe jött. A párbajok vesztesei általában két-három napig lábadoztak a baktában, aztán visszatérhettek, hogy folytassák a felkészülést – de persze a legtöbbjüket nem verték össze annyira, mint őt.

Annak idején Hurst nem fukarkodott a pofonokkal, és mire Bane felnőtt, számtalan komoly verést kellett kiállnia. A gyerekkori büntetések jóvoltából idejében megtanulta, hogyan viselje el a testi fájdalmakat, de a Sirak által okozott megrázkódtatás messze rosszabb volt minden gyötrelemnél, amit az apja miatt kellett elszenvednie.

Nehézkesen, lassan csoszogott az Akadémia folyosóin, noha nem kényszerült rá, inkább maga választotta ezt a fajta járásmódot. A testében még ott bujkált a fájdalom, de már korántsem akadályozta a mozgásban. A csodás hatású baktának köszönhetően törött csontjai összeforrtak, míg vágott sebei és zúzódásai nyomtalanul eltűntek. Viszont a lelki sérülések gyógyulása jóval nehezebb és hosszadalmasabb folyamatnak ígérkezett.

Két nevetgélő tanítvány közeledett felé, akik a Ruusanon aratott győzelem tényszerűnek vélt történeteivel szórakoztatták egymást. Amikor már csak néhány méter választotta el őket a magányos alaktól, mindketten elhallgattak. Bane lehorgasztotta a fejét, hogy ne kelljen a szemükbe néznie, amikor elhaladnak mellette. Az egyikük suttogott valamit, amiből Bane egy szót sem értett, de a megvető hangsúlyból így is tudta, hogy a fiatal fiú őrajta köszörüli a nyelvét.

Ennek ellenére nem reagált, még csak fel sem nézett. Az egyetlen általa ismert módon igyekezett megbirkózni a lelki gyötrelmeivel – úgy, ahogyan gyerekkorában tette. Magába zárkózott, és megpróbált láthatatlanná válni, hogy elkerülje mások megvetését és gúnyolódását.

A veresége, az az oly látványos és oly tökéletes vereség szertefoszlatta sokak által eleve gyanúsnak tartott hírnevét. Néhányan már a párbaj előtt is érzékelték, hogy az ereje elhagyta őt. És azokban a szörnyű pillanatokban a gyanakvásuk igazolást nyert. Bane az Akadémia számkivetettje lett, akit a növendékek kikerültek, míg a mesterek elhanyagoltak.

Még Sirak sem törődött vele. Tönkreverte a legfőbb vetélytársát, akit többé nem tartott méltónak arra, hogy tudomást vegyen a létezéséről. A zabrak figyelme – ahogyan szinte az összes tanítvány figyelme – egy emberi teremtmény, egy fiatal nő felé fordult, aki röviddel a ruusani diadal után csatlakozott hozzájuk.

Githany a húszas évei elején járt. A közelmúltban még Jedi padavan volt, de a sötét oldal kedvéért elhagyta a világos oldalt… ami az Akadémián eléggé hétköznapi történetnek számított. Ugyanakkor maga Githany minden volt, csak átlagos nem. A hírek szerint rendkívül fontos szerepet játszott abban, hogy a Sith-ek elűzték a Jediket a Ruusanról, és amikor megérkezett a Korribanra, a győztes hősöknek kijáró fogadtatásban részesítették.

Bane nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy részt vegyen az ünnepi fogadáson, ahol Qordis bemutatta a jövevényt a többi növendéknek, ám azóta a templom folyosóin, hacsak messziről is, de megpillantotta néhányszor a lányt. És még harminc-negyven lépés távolságból is meg tudta állapítani, hogy Githany megdöbbentően gyönyörű. A megjelenésével alaposan felkavarta a kedélyeket. Egyértelműen látszott, hogy a puszta külsejével felébresztette, sőt felkorbácsolta a testi vágyakat a férfi növendékekben. Ugyanilyen nyilvánvalónak tűnt, hogy a női tanítványok féltékenyek voltak rá, és mérhetetlenül irigyelték a szépségéért, noha a saját érdekükben igyekeztek elrejteni az iránta érzett ellenszenvüket.

Githanyról hamar kiderült, hogy legalább annyira öntelt és kegyetlen, mint amilyen vonzó, továbbá hogy az Erő kivételesen mélyen áthatja őt. Alig néhány hét leforgása alatt elhíresült arról, hogy kíméletlenül eltapos mindenkit, aki az útjában áll. Ilyen körülmények között senki sem csodálkozott azon, hogy a lány gyorsan Qordis és a többi Sötét Nagyúr kedvence lett.

Bane-nek mindez fikarcnyit sem számított. A fejét leszegve rótta a folyosókat, hogy eljusson az Akadémia gyomrában rejtőző könyvtárba. A felkészülése elején a régi feljegyzések tanulmányozása tűnt a legjobb módszernek arra, hogy kiegészítse a mesterek tanításait. Most egyedül ez, a templom főfolyosóitól távol eső, csendes és hideg terem nyújtott neki menedéket, egyedül itt bújhatott el a világ elől.

Nem lepődött meg azon, hogy a jókora helyiség kongott az ürességtől, leszámítva a mennyezetig érő szekrényeket és polcokat, amelyeken halomban álltak a véletlenszerűen felhajított, aztán elfelejtett iratok és kötetek. A tanítványok ritkán érezték szükségét annak, hogy beüljenek ide néhány órára. Miért is vesztegették volna idejüket az ősök magvas gondolatainak olvasgatására, amikor az eleven Sötét Nagyurak lába előtt térdelve is tanulhattak? Az utóbbi időben még Bane is csak afféle végső megoldás gyanánt tért be a könyvtárba, miután a mesterek már nem pazarolták rá a drága idejüket.

Ám mialatt az ősrégi szövegeket böngészte, a bensőjében éledezni kezdett valami, amit rég halottnak hitt. A bensőjében lobogó tűz – az a lángoló harag, amely mindig is titkos tartalékként szolgálta őt – teljesen kialudt, még a helye is kihűlt. Viszont, ha csak haloványan is, de a sötét oldal továbbra is áthatotta a lelkét. Bane ráeszmélt, hogy egyelőre nem tudja és nem is akarja megadni magát a sorsának. Így aztán a tanulásnak adta át magát.

A tanítványok egyetlen tekercset vagy könyvet sem vihettek ki a könyvtárból, ezért az első betűtől az utolsóig itt olvasta el a kiválasztott írásokat. Az előző napon fejezte be egy Naga Sadow nevezetű, egykori Sith Nagyúr meglehetősen hosszú és alapos értekezését, amely az alkímia tudományáról, azon belül is a mérgekről szólt. Még ebben a műben is megtalálta néhány apró magvát annak a mélyebb bölcsességnek, amelyet meg akart szerezni magának. A tudása apránként ugyan, de ismét gyarapodásnak indult.

Lassan sétált fel és alá a tárlók előtt, a címeket és a szerzők neveit nézegette abban a reményben, hogy rátalál valamire, aminek hasznát veheti a jelenlegi, szorult és kínos helyzetében. Olyannyira belemerült a keresgélésbe, hogy észre sem vette a sötét köpenyt, illetve a fején csuklyát viselő, karcsú alakot, aki belépett a terembe, aztán az ajtóban állva, némaságba burkolózva figyelte őt.

Githany egyetlen szót sem szólt a könyvtárban bolyongó, magas, széles vállú férfihez, ugyanakkor a testének méreteit és arányait lenyűgözőnek találta

– még a bő szabású köpeny sem rejthette el, hogy hatalmas, kőkemény izmok feszülnek vaskos csontjain. A lány megidézte magában azt a tudományát, amelyet még a Jedi-mesterek tanítottak neki, és különleges érzékeivel kiderítette, hogy a sötét oldal ereje ott rejtőzik a férfi bensőjében. Hamarosan megállapította, hogy Bane-t rendkívüli mélységekig áthatja az Erő – és mégsem mozog vagy viselkedik úgy, mint egy testi erőtől duzzadó, nagy hatalmú férfiú. Még itt, ahol nem láthatta senki, még itt is eléggé meggörnyedve járkált, és a vállát előreejtette.

Így bánik el Sirak a vetélytársaival – összegezte magában a látottakat a lány. – Ez lesz belőlem is, ha megmérkőzök vele, és veszítek.

Githany feltette magában, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképpen párbajra hívja az Akadémia elismerten legjobb növendékét – de csak akkor, ha már biztos lesz abban, hogy képes legyőzni őt a küzdőkörben.

Azért kereste meg Bane-t, mert azt remélte, hogy tanulhat a férfi hibáiból. Ám amikor az imént megpillantotta a megtört alakot, ráeszmélt, hogy nem csupán némi információt, hanem talán mást is megkaphat tőle. Mindeddig – merő elővigyázatosságból

– óvakodott attól, hogy összeszövetkezzen valamelyik társával. Világéletében jobban szeretett egyedül dolgozni, és nálánál jobban talán senki sem tudta, hogy milyen pusztító következményekkel járhat egy váratlan árulás.

Ám ez a férfi végtelenül sebezhetőnek, sőt egyenesen védtelennek tűnt. A magányosnak és elkeseredettnek látszó alak aligha volt abban a helyzetben, hogy eláruljon valakit. Githany úgy számította, hogy képes lesz irányítani és felhasználni őt, ameddig csak szüksége lesz rá, és képes lesz megszabadulni tőle, amikor már mindent megkapott tőle, amit akart.

Bane levett egy könyvet az egyik tárlóról, és fáradt léptekkel visszacsoszogott az asztalához. Githany megvárta, amíg kiszemelt áldozata leül, és nekilát az olvasásnak. Ekkor vett egy mély lélegzetet, és hátravetette a csuklyáját, aztán gyors kézmozdulattal szétterítette a vállán dús hajfürtjeit. Végül az arcára varázsolta a legcsábosabb mosolyát, és elindult.

Bane óvatosan fellapozta az ősrégi kötetet, amelyet az imént vett magához. A könyv „A rakaták és az Ismeretlen Világ” címet viselte, és az első lapjára nyomtatott dátum szerint majdnem háromezer éves volt. Nem a címe vagy a témája ragadta meg a férfi figyelmét, hanem az, hogy a gerincén a „Darth Revan” név díszelgett. Revan történetét ismerték úgy a Jedik, mint a Sith-ek, ám Bane-t elsősorban a Darth előnév használata érdekelte.

A jelenkori Sith-ek egyike sem vette fel ezt a címet, inkább a Sötét Nagyúr megjelölést részesítették előnyben. Hogy miért, azt Bane mindig is rejtélyesnek találta, de sosem kért magyarázatot a mesterektől. Azt remélte, hogy a címet még használó, nagy Sith-ek egyike által írt könyvből kiderítheti, hogy a későbbi korokban élő Nagyurak miért szakadtak el ettől a hagyománytól.

Éppen csak elkezdte olvasni az első oldalt, amikor közeledő lépteket hallott. Felnézett, és meglátta, hogy az Akadémia legújabb tanítványa nyílegyenesen felé tart. Githany kedvesen mosolygott, amitől eleve szép vonásai még vonzóbbá váltak. Bane mindeddig csak távolról látta őt, és most, hogy közelről is szemügyre vette, a torkán akadt a lélegzete. Amikor a lány elfoglalta az övével szomszédos széket, finom parfümillat csiklandozta meg az orrát, amitől máris hevesen dobogó szíve még gyorsabban vert.

– Üdvözöllek, Bane – suttogta Githany, ösztönösen lefojtva a hangját, holott csak ők ketten tartózkodtak a könyvtárban, így senkit sem zavarhattak a beszélgetésükkel. – Örülök, hogy rád találtam. Éppen téged kerestelek.

Bane meglepődött a váratlan kijelentés hallatán.

– Hogy… hogy engem kerestél? – dadogta zavartan. – És mégis, miért? Nahát…

Githany kecsesen kinyújtotta a jobbját, és finoman a férfi bal alkarjára tapasztotta tenyerét.

– Mert szükségem van rád – válaszolta őszintén.

– Szükségem van rád, hogy legyőzhessem Sirakot.

A lány közelségétől, könnyed érintésétől és csábító illatától Bane szédelegni kezdett. Az agyában keletkező, különös zsongás elhomályosította a gondolatait, így eltartott néhány pillanatig, mire felfogta Githany szavainak értelmét, de amikor észbe kapott, a hirtelen támadt érdeklődés okát is megértette. A zabraktól elszenvedett, keserű megaláztatásának híre nyilván elért a lány füléhez. Githany nyilván azért jött ide, mert azt remélte, hogy megtudhat valamit, amivel elejét veheti annak, hogy kudarcot valljon. Nem akart ugyanarra a sorsra jutni, mint amilyenre ő maga, a nagy vesztes jutott.

– Nem segíthetek neked. Nem tudtam legyőzni Sirakot – válaszolta halkan, azzal ismét a könyve felé fordította a fejét, és konokul leszegte az állát.

A bőrére tapadó, vékony ujjak óvatosan megszorították az alkarját, mire ismét felnézett. A lány időközben közelebb hajolt hozzá, és Bane azon kapta magát, hogy egyenesen abba a gyönyörű, smaragdzöld szempárba bámul.

– Kérlek, Bane – suttogta Githany –, legalább hallgasd meg azt, amit mondani szeretnék!

Bane csak biccentett, mert képtelen lett volna megszólalni, amíg a lány arcát legfeljebb húsz centiméter választotta el a sajátjától. Githany hálásan felsóhajtott, és kissé távolabbra húzódott. Bane enyhe csalódottságot érzett, amikor az a finom kis kéz lesiklott az alkarjáról.

– Tudom, hogy mi történt veled a küzdőkörben – kezdte a lány minden kertelés vagy szépítgetés nélkül. – Tudom, hogy mindenki azt hiszi, hogy Sirak egyszer s mindenkorra elintézett téged, hogy a vereséged valahogyan megfosztott az erődtől. És most már látom, hogy te magad is így hiszed.

Mialatt beszélt, sajnálkozó kifejezés költözött az arcára. Szerencsére sajnálkozó, és nem szánakozó. Bane nem akarta, hogy szánják, különösen azt nem, hogy ez a gyönyörű nő szánakozzon rajta. Miután nem válaszolt, Githany vett egy mély lélegzetet, és folytatta:

– Ám valamennyien tévednek, Bane. Te magad is tévedsz. Nem veszítheted el a különleges képességeidet. Egyikünk sem veszítheti el. Az Erő a testünklelkünk része, ha úgy tetszik, a lényünk része. Arról is hallottam, hogy mit tettél azzal a makurth-szal. Az a cselekedeted nyíltan megmutatta, hogy mire vagy képes. Felfedte a benned rejlő képességeket. Bebizonyította, hogy a Sors hatalmas ajándékkal áldott meg… – Hirtelen elhallgatott, néhány pillanatig feszülten fürkészte a férfi ábrázatát, majd hozzátette:

– Talán azt képzeled, hogy eltékozoltad vagy elvesztetted ezt az adományt. De én pontosan tudom, hogy mi az igazság. Érzékelem benned az Erőt. Tisztán érzem. Még mindig ott van, a lelked mélyén.

Bane megrázta a fejét, és a jobb tenyerét a mellkasára tapasztva kijelentette:

– Lehet, hogy az Erő még idebent van, de már nem tudom irányítani. Nem tudok bánni vele. Már nem vagyok az, aki voltam.

– Az lehetetlen – válaszolta kedvesen mosolyogva Githany. – Mondd csak, hogyan tudsz hinni ebben az ostobaságban?

Noha Bane ismerte a választ, habozott néhány pillanatig, mielőtt kimondta. Ezt a kérdést számtalanszor feltette magának, mialatt súlytalanul lebegett a sűrű és ragacsos baktában. A veresége után rengeteg ideje akadt, hogy megküzdjön a kudarcával, és végül, hosszú-hosszú töprengés után azt megfejtette, mi volt a hiba – azt viszont nem, hogyan javítsa ki.

Azt sem tudta biztosan, hogy szeretné-e megosztani a felfedezését egy vadidegennel. De ki másnak mondhatta volna el? A többi tanítványnak nem, a mestereknek meg különösen nem. És bár alig ismerte Githanyt, a lány segítő kezet nyújtott felé. Ő volt az egyetlen, aki megtette.

A hibáit és a gyengeségeit csak egy bolond vagy ostoba alak fedte volna fel itt, az Akadémián. Viszont Bane már semmit sem kockáztatott, semmit sem veszíthetett azzal, hogy elmondja a kőkemény igazságot.

– Nekem egész életemben a haragom szolgáltatott hajtóerőt – magyarázta halkan. Lassan, akadozva beszélt, közben tekintetét az asztal lapjára szegezte, mert nem tudott a lány szemébe nézni. – A haragom erőssé tett. Ez az érzés kötött össze engem és az Erő sötét oldalát. Amikor Fohargh meghalt… pontosabban, amikor megöltem őt, rádöbbentem, hogy én vagyok a felelős apám haláláért. A sötét oldal erejét felhasználva megöltem a saját apámat.

– És bűntudatod van emiatt? – kérdezte suttogva Githany, és együttérzése jeleként ezúttal a férfi vállára rakta a kezét.

– Nem. Vagyis, talán… Nem is tudom… – válaszolta bizonytalanul Bane. Mostanra már teljesen összezavarodott, mert a köpenyének vastag szövetén keresztül is érezte a lány kezének melegét. Hamarosan összeszedte a gondolatait, és komoran folytatta:

– Csak… csak azt tudom, hogy teljesen megváltoztam ettől a felismeréstől. A haragom, ami erőt adott és folyton hajszolt, nyomtalanul eltűnt. Nem maradt más utána, csak… hát… a nagy semmi.

– Add ide a kezed! – parancsolta meglepően szigorú hanghordozással Githany, és Bane csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt engedelmesen előrenyújtotta a karját. A lány a két tenyerébe vette a fiú kezét. – És most csukd be a szemed! – rendelkezett ismét, mialatt ő maga is lehunyta a sajátját.

Miután Bane-re ráborult a sötétség, észrevette, hogy a finom női kéz olyan erővel szorul a sajátjára, hogy a tenyerében érzi Githany szívének dobbanásait. A lüktetés szapora volt és valahogy sürgető, amire Bane máris hevesen dübörgő szíve azzal válaszolt, hogy még jobban felgyorsított.

A következő pillanatban különös csiklandozást érzett az ujjaiban, amit nem a puszta testi érintkezés gerjesztett, hanem valami egészen más. Hirtelen rájött, hogy a lány megidézte magában az Erőt.

– Gyere vele, Bane… – suttogta átszellemült hangon Githany. Bane hirtelen úgy érezte, mintha zuhanna. Nem, nem is zuhant, hanem merült. Hatalmas mélységbe merült, a lelkét kitöltő, sötét és fagyos semmibe. A bőre bizseregni kezdett, aztán már nem érzékelte a végtagjait. Nem érezte, hogy a lány ujjai a kezére fonódnak. Még csak azt sem tudta, hogy Githany továbbra is ott ült mellette. Egyedül volt a dermesztő, végtelennek tűnő ürességben. Aztán meghallotta a lány szavait, amelyek valahonnan a messzeségből szálltak felé, és bár eléggé lehalkultak, mégis érthetőek maradtak.

– A sötét oldal maga a szenvedély, Bane – magyarázta Githany. – Harag, gyűlölet, szerelem és vágy. Ezek tesznek minket erőssé és hatalmassá. A lelki béke hazugság. Csakis a szenvedély létezik. – A szavak egyre hangosabbak lettek, elég hangosak ahhoz, hogy elfojtsák Bane fülében saját szívének őrült dübörgését. – A szenvedélyed, az indulataid még most is benned vannak, Bane… Kutasd fel őket! Szerezd vissza őket!

És mintha csak a bátorító mondatokra adott válasz gyanánt történt volna, Bane lelkének mélyén kezdtek feltörni az indulatok. Egyik pillanatról a másikra elöntötte a harag. A düh. A vegytiszta, perzselő gyűlölet. Gyűlölte a tanítványokat, akik kiközösítették őt, és gyűlölte a mestereket, akik a sorsára hagyták. Ám a legjobban Sirakot gyűlölte. És ettől a gyűlölettől felébredt benne a bosszúvágy.

Aztán valami mást is megérzett. Egy apró, jeges szikrát; egy fényvillanást, illetve forróságot a dermesztően hideg sötétségben. A szelleme előrelódult, megragadta azt a lángot, és egy másodperc törtrészéig érzékelte, hogy az Erő dicsőséges és csodálatos energiái ismét átáramlanak a testén.

Ekkor Githany elengedte a kezét, és Bane hirtelen ismét a könyvtárban találta magát. Eltűnt a sötétség, eltűnt a hideg, és eltűnt a láng. Minden, amit az imént látott vagy érzett, egy csapásra szertefoszlott, mintha csak képzelte volna az egészet. De így is tudta, hogy nem képzelődött. Amit megtapasztalt, az maga volt a valóság. Valóban érezte magában az Erőt…

Óvatosan nyitotta ki a szemét, mint amikor valaki felébred egy csodás álomból, amelyet nem akar elfelejteni. A Githany arcán ülő kifejezésből tudta, hogy a lány is érzékelt valamit.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte. Próbált ügyelni a hangjára, hogy ne érződjön belőle a felindultsága, de a próbálkozása nem sok sikerrel járt.

– Erre Handa mester tanított meg, amikor a padavanja voltam – felelte a lány. – Egyszer, soksok évvel ezelőtt én is elvesztettem a kapcsolatot az Erővel, ahogyan most te. Még kislány voltam, amikor történt. Az agyam egyszerűen nem tudott megbirkózni azzal a hatalmas és végtelen valamivel, amit Erőnek nevezünk, így aztán falat emelt maga köré, hogy megvédje önmagát.

Bane bólintott, és némán, lázas izgalommal várta a folytatást.

– A haragod még most is ott van benned, Bane – magyarázott tovább Githany. – Ahogyan az Erő is. Most neked is át kell törnöd azokat a falakat, amelyeket köré építettél. Vissza kell térned a kezdetekhez, és újra meg kell tanulnod, hogyan lépj kapcsolatba az Erővel.

– És ezt hogyan csináljam? – kérdezte riadtan a férfi.

– Természetesen gyakorlással! – vágta rá Githany, mintha ez csakugyan magától értetődő lett volna. – Méghozzá rengeteg gyakorlással. Máshogy nem fog menni.

Az a halvány remény, amit a lány felfedezése az imént gyújtott Bane lelkében, szempillantás alatt elhalt.

– A mesterek már nem foglalkoznak velem – motyogta keserűen. – Qordis megtiltotta nekik.

– Majd én tanítalak – felelte csábosan mosolyogva Githany. – Átadok neked mindent, amit a Jedik tanítottak nekem az Erőről. És azt is megosztom veled, amit itt tanulok a sötét oldalról.

Bane elbizonytalanodott, és a fejét törve tétovázott. Githanyt még hosszú út választotta el attól, hogy a mesterek közé emelkedjen, viszont a Jedik évekig képezték. Valószínűleg rengeteget tudott az Erőről, ami minden bizonnyal újdonságot jelent majd neki, az Akadémia számkivetettjének. Legalábbis többet tanulhat a lány segítségével, mint anélkül. Ennek ellenére akadt valami az ajánlatban, ami kifejezetten zavarta őt.

– És miért csinálnád ezt? – kérdezte gyanakodva.

A lány félénken elmosolyodott, és visszakérdezett:

– Tehát még most sem bízol bennem? Nem baj, nem is kell. Ha mindenáron tudni akarod, hát elárulom, hogy elsősorban saját magamért csinálom. Egyedül nem tudom legyőzni Sirakot. Túl erős nekem.

– Egyesek azt mondják, hogy ő a Sith'ari – dünynyögte Bane.

– Én nem hiszek a jóslatokban – vágott vissza Githany. – De az tény, hogy Sirak rendkívül erős. És egyetlen szavára az a másik két zabrak leugrana a templom tetejéről. Ha egyszer, valamikor a jövőben kihívom őt, szükségem lesz valakire, aki mellettem áll. Valakire, akit mélyen átjárt az Erő. Valakire, aki olyan, mint te.

A lány érvei logikusnak tűntek, de Bane úgy érezte, hogy még egy részletet tisztáznia kell.

– Qordis Nagyúr és a többi mester nem fog örülni ennek az egésznek – figyelmeztette komor hangon a lányt. – Szörnyű kockázatot vállalsz.

– A győzelmet általában kockázatos úton lehet megszerezni – válaszolta mosolyogva Githany. – Ezenfelül átkozottul nem érdekel, hogy mit gondolnak a mesterek. A túlélők tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.

Eltartott néhány pillanatig, mire Bane rájött, hogy ezek a szavak ismerősen csengenek a fülében. Aztán eszébe jutott, hogy hasonló mondatot hallott Groshiktól, mielőtt elmenekült az Apatrosról. Végül mindannyian egyedül maradunk. A túlélők viszont tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.

– Te segítesz nekem, hogy visszaszerezzem az erőmet, én pedig segítek neked, hogy legyőzhesd Sirakot – összegezte az alku lényegét Bane, és jobbját a lány felé nyújtotta. Githany egy pillanatra megszorította a fiú kezét, aztán felállt, hogy elinduljon. Ám Bane továbbra is határozottan markolta a tenyerébe simuló, nőies kezet, így Githany kénytelen volt visszaereszkedni a székre. A szemében veszedelmes fény lobbant, de a férfi így sem eresztette el.

– Miért hagytad ott a Jediket? – kérdezte fojtott hangon Bane.

A lány megrázta a fejét, és feszült vonásai ellágyultak. Kinyújtotta a szabad kezét, és a tenyerét finoman Bane arcára tapasztotta.

– Azt hiszem, még nem készültem fel arra, hogy ezt elmondjam neked – felelte halkan, de határozottan.

Bane beharapta az alsó ajkát, és bólintott. Megértette, hogy nem szabad tovább erőltetnie a kérdést, mert még nem nyerte el a jogot a válaszhoz. Aztán a finom tenyér elvált az arcától, mire ő elengedte Githany kezét. A lány még egy utolsó, fürkész pillantást vetett rá, aztán felállt, és fürge, céltudatos léptekkel a kijárat felé vette az irányt. Egyszer sem nézett vissza, de Bane beérte azzal, hogy szabadon megcsodálhatta újdonsült szövetségesének lenyűgözően formás, ringó csípőjét, amíg csak el nem tűnt a szeme elől.

Githany tudta, hogy Bane egyfolytábanőt nézte, mialatt elhagyta a könyvtárat. A férfiak mindig megbámulták őt, és már régen megszokta a testére vetett kéjsóvár pillantásokat.

Mindent egybevetve úgy érezte, hogy a találkozó jól sikerült. A végén, a másodperc törtészéig – amikor Bane nem akarta elengedni a kezét –, azt hitte, hogy alábecsülte a férfit. A nyílt ellenállás meglepte, mert arra számított, hogy kiszemelt áldozata gyenge és alázatos. De aztán mélyen belenézett Bane szemébe, és rájött, hogy a férfi kétségbeesésében és rettegésében kapaszkodik bele. Githany elégedetten mosolygott, csak úgy magának. Ez volt az első és egyetlen találkozásuk, és Bane máris alig bírta elviselni a gondolatot, hogy elválnak egymástól.

Noha csak néhány hete érkezett a Sith-ek közé, természetesnek vette és magától értetődően alkalmazta a sötét oldal módszereit. Nem érzett Bane iránt sem sajnálatot, sem szánalmat. A férfi sebezhetősége csupán annyit jelentett a számára, hogy majd könnyebben irányíthatja őt. És a Jedikkel ellentétben a Sith-ek nagyra értékelték a becsvágyat. Githany hamar felismerte, hogy valahányszor maga mögé utasítja egy-egy vetélytársát, tanúbizonyságát adja rátermettségének, és magasabbra emelkedik a Sith-rend rangsorában.

Minden jel arra vallott, hogy Bane tökéletes eszköz lesz vetélytársai legyőzéséhez. A férfit a csontja velejéig áthatotta a sötét oldal ereje. Erősebben, mint Githany korábban hitte. Egészen lenyűgözte az az erő és hatalom, amelyet Bane bensőjében látott. És az imént tökéletesen az ujja köré csavarta a vesztes alakot. Most már csak fenn kell tartania ezt az állapotot.

Githany úgy tervezte, hogy óvatosan húzza majd maga után Bane-t, gondoskodni fog arról, hogy a férfi néhány lépéssel mindig mögötte járjon. Veszedelmes játszmának ígérkezett, de tudta, hogy ügyesen és jól fog játszani. Tanítani fogja Bane-t, hogy cserébe dróton rángathassa őt, rákényszeríthesse az akaratát, végül felhasználja, hogy a támogatásával összezúzza Sirakot. És akkor, ha majd úgy érzi, hogy Bane túlontúl erős lett, őt is meg fogja semmisíteni…

Sötét éjszaka telepedett a Sith Akadémiának otthont adó szentélyre. A sziporkázó fáklyák fényei hatalmas, kísérteties árnyékokat vetettek a csarnokok falaira. Mialatt Bane fekete köpenyébe burkolózva végigsietett a folyosókon, az a benyomása támadt, hogy ő maga sem más, csak egy gyorsan mozgó, sötét árnyék.

A tanítványoknak parancsba adták, hogy nem hagyhatják el szobájukat a takarodó idején. A korlátozó intézkedés egyike volt Qordis lépéseinek, amelyeket azért tett, hogy elejét vegye a „megmagyarázhatatlan” haláleseteknek, amelyek az utóbbi időben gombamód szaporodtak az egymással versengő tanítványokkal benépesített akadémiákon. Bane tudta, hogy ha elkapják, szigorú büntetés vár rá, de csakis ezekben az órákban nem kellett attól félnie, hogy valamelyik társa meglátja.

Gyors, nesztelen léptekkel átsietett a növendékek hálórészlegének folyosóján, aztán megállt a felső szintekhez és a mesterek lakosztályaihoz vezető lépcső alján. Gyorsan körülnézett, és alaposan szemügyre vette a kőfalakon táncoló árnyékokat. A lélegzetét is visszafojtva hallgatózott, hátha meghallja egy közeledő alak lépteit. Jó előre az emlékezetébe véste az éjszakánként a folyosókon bolyongó járőrök útvonalait és szokásait, így aztán tudta, hogy a következő órában egyikük sem fog visszatérni az épületnek erre a szintjére. Csakhogy az őrszemeken kívül mások is felbukkanhattak a környéken – a konyhai személyzet tagjai, a takarítók és a karbantartók, vagyis mindazok, akik kiszolgálták és működtették az Akadémiát.

Miután egyetlen neszt sem hallott, nekivágott a lépcsőnek. Gyorsan elsurrant Qordis lakosztálya, aztán vagy fél tucat Nagyúr szobája előtt, és csak akkor torpant meg, amikor a vívómester kamrájának bejáratához ért.

Az ajtóhoz koppantotta begörbített mutatóujját, de nagyon óvatosan, nehogy másokat is felébreszszen. Mielőtt másodszor is kopoghatott volna, feltárult az ajtó, és meglátta a twi'leket. A másodperc törtrészéig arra gondolt, hogy Kas'im talán a másik oldalon állva várta őt, ám ez lehetetlen lett volna. Valószínűbbnek tűnt, hogy a vívómester a maga elképesztő reflexeinek jóvoltából olyan gyorsan reagált, hogy már átvágott a szobáján, és feltépte az ajtót, mire ő egyáltalán mozdulhatott volna.

A twi'lek már csak nadrágot viselt ezen a késői órán, megmutatva ezzel a mellkasát borító forradásokat és tetoválásokat. Kas'im zavartan bámult, de éppen csak egy pillanatig, aztán mindkét kezével megragadta Bane köpenyét, és egyszerűen berántotta a férfit a szobába.

Mielőtt Bane ráeszmélt volna, hogy mi történt vele, a háta mögött becsukódott az ajtó, amely így összezárta kettőjüket a szűkös, sötét kamrában. A házigazdája felkapcsolta az ágy melletti éjjeliszekrényen álló, apró fényrudat, aztán megfordult, és szigorú pillantásokkal méregette hívatlan és váratlan vendégét.

– Mit keresel itt? – sziszegte halkan.

Bane tétovázott, mert nem tudta eldönteni, hogyan hozakodjon elő a kérésével. Egyfolytában Githany ajánlata járt az eszében, illetve az, amit úgy a lány, mint Groshik mondott neki búcsúképpen. Most már bizonyosan tudta, hogy ők ketten igazat szóltak. És arra is rájött, hogy a mondás fordítva is igaz: gondoskodnia kell magáról, ha életben akar maradni. Ami azt jelenti, hogy nem Githanynak, hanem neki kell legyőznie a zabrakot…

– Azt akarom, hogy újra foglalkozz velem, mester! – suttogta felindultan. – Azt akarom, hogy taníts meg mindenre, amit te magad tudsz a kardvívás művészetéről!

Kas'im komor képet vágva megrázta a fejét, de Bane érezni vélte, hogy a vívómester egy pillanatra elbizonytalanodott a tiltakozó gesztus előtt.

– Qordis sosem adna rá engedélyt – válaszolta halkan a twi'lek. – Világosan és egyértelműen utasításba adta, hogy többé egyik mester sem pazarolhatja rád az idejét.

– Nem is tudtam, hogy köteles vagy engedelmeskedni Qordisnak – vágott vissza Bane. – Nem arról volt szó, hogy a Sötét Testvériségben mindenki egyenlő?

A kérdés eléggé otrombán vette célba a vívómester büszkeségét, és a twi'lek természetesen felismerte a csapdát. A tanítvány vakmerőségétől elámulva szélesen elmosolyodott, és bevallotta:

– Ez így igaz. De itt, a Korribanon valamennyi Nagyúr behódolt Qordisnak. Ezzel a megoldással elkerülhetjük a… elkerülhetünk bizonyos bonyodalmakat.

– Qordisnak nem kell megtudnia – jegyezte meg Bane, mert felbátorodott attól, hogy Kas'im nem utasította el őt az első pillanatokban. – Titokban képezhetnél engem. Találkozhatnánk éjszakánként a templom tetején.

– És mégis, miért tenném ezt? – kérdezte a twi'lek. – Egy Sith Nagyúr tanítását kéred, de mit tudsz felajánlani cserébe?

– Tudod, hogy milyen lehetőségek rejtőznek bennem – erősködött Bane. – Qordis lemondott rólam, az út szélére hajított. Ha ezek után sikert aratok, neki ahhoz nem lesz semmi köze. Nem arathatja le a dicsőséget. És ha én a Testvériség hős harcosa leszek, Kaan Nagyúr tudni fogja, hogy ki volt az, aki felkészített engem. Gondoskodom róla. És ha kudarcot vallok, nem fogja megtudni soha senki, hogy tanítottál. Akármi történjék, te nem veszthetsz az égvilágon semmit.

– Semmi mást, csak az időmet… – dörmögte Kas'im, és töprengve vakargatta az állát. – Csakhogy te már nem akarsz harcolni. Ezt éppen a Sirakkal vívott párbajban bizonyítottad be.

Miután kimondta a vészjósló mondatokat, a lekkui finoman megremegtek, és az apró jelet a tanítvány annak tudta be, hogy tiltakozó szavai ellenére a mester komolyan fontolóra vette az ajánlatot.

Bane-t ekkor ismét kételyek szállták meg. Nem tudta eldönteni, hogy mennyit merészeljen felfedni Kas'im előtt. Továbbra sem akart lemondani arról, hogy tanuljon Githanytól, viszont arra is rájött, hogy ha a lány lesz az egyedüli mentora, sosem fogja utolérni őt. Így aztán, ha azt akarja, hogy ne Githany, hanem ő maga legyen az, aki legyőzi Sirakot, szüksége lesz Kas'im segítségére – amit természetesen el kell titkolni a lány elől.

– Visszatért a harci kedvem – válaszolta végül, miután úgy döntött, elhallgatja, hogy Githany milyen szerepet játszott az ő váratlan feltámadásában.

– Készen állok, hogy átadjam magam a sötét oldalnak. Kas'im bólintott, és tovább faggatózott:

– És miért akarod ezt az egészet?

Bane tudta, hogy ez a végső próbatétel. A Sithrend egyik Sötét Nagyura előtt állt. Kas'im a tudását és a tapasztalatait azoknak tartotta fenn, akik egy napon majd felemelkednek, és elfoglalják a nekik járó helyet a Sötét Testvériség soraiban. A mester meggyőző bizonyítékot akart arról, hogy ő valóban készen áll erre a feladatra. Bizonyítékot akart arról, hogy ő valóban méltó arra, hogy egyszer majd Sith Nagyúr legyen belőle.

– Hogy bosszút állhassak – felelte Bane rövid, de gondos mérlegelés után. – Bosszút akarok állni. Meg akarom semmisíteni Sirakot. Szét akarom taposni őt, mint a csizmám sarka alá került férgeket.

Kas'im bősz elégedettséggel vigyorgott a válasz hallatán, és annyit mondott:

– Holnap kezdünk.

Tizenötödik fejezet

Bane óvatos, kimért léptekkel vágott át a folyosón. Noha kifelé továbbra is lehangoltnak és eltompultnak mutatta magát, a lelke örömmámorban úszott. A Githanyval való sorsdöntő találkozója óta a helyzete teljesen megváltozott.

A lány megtartotta szavát, minden egyes napon tanított neki valamit. Az első néhány foglalkozás során lassan haladtak, mert Githanynak először át kellett segítenie őt a saját képességeitől való félelmein. A fekete fátyol apránként kettészakadt. A lány mindvégig mellette állt, és segített neki lépésről lépésre visszaszerezni azt, amit elvesztett, amíg ismét megérezte, hogy a sötét oldal ereje szabadon áramlik a testében.

Azóta jóval gyorsabban haladtak. Bane-t a boszszúvágy sarkallta a tanulásra. A bosszúvágy volt az, ami felfűtötte és táplálta az Erőhöz kapcsolódó képességeit, továbbá alkalmassá tette arra, hogy befogadja a Githanytól hallottakat. Noha a korábbi mentorai hátat fordítottak neki, újra tanulhatott, újra elsajátíthatta mindazt, amire a többi növendéket tanították – és Bane gyorsan tanult.

Valahányszor más tanítványok közeledtek felé, gyorsan lehajtotta a fejét, és továbbra is alázatot, illetve gyengeséget színlelt. Döntő fontosságúnak ítélte, hogy a társai ne fedezzék fel rajta a változás jeleit. A lánnyal közös gyakorlatokat mindenki elől, még Kas'im elől is titkolta, a vívómestertől kapott különórákról pedig nem számolt be Githanynak.

Kas'im tudta, hogy Bane vívótudása félelmetes iramban fejlődik, de mit sem tudott arról, hogy a tanítványa más területeken is öles léptekkel halad előre. Githany látta, hogy Bane egyre jobban bánik az Erővel, de még csak nem is sejtette, hogy a férfi közben fokról fokra elsajátítja a fénykarddal való vívás művészetét. Ennek eredményeként mindketten alábecsülték a tudását és a hatalmát, míg Bane mérhetetlenül élvezte, hogy titokban mindenkihez képest jelentős előnyre tesz szert.

A napjait most már kitöltötte a tanulás és a gyakorlatozás. Az éjszaka legsötétebb órájában, napkelte előtt a tetőn találkozott Kas'immal, hogy gyakoroljon, gyakoroljon, és rendületlenül gyakoroljon. Githanyval déltájban találkozott a könyvtárban, ahol nem kellett attól tartaniuk, hogy megzavarják vagy leleplezik őket, mialatt a lány megosztja vele a régebben avagy frissiben szerzett tudását. És a fennmaradó, üres óráiban a polcokon fellelhető, ősrégi könyveket bújta.

Egy újabb tanítvány közeledett felé. Bane sietve kitért oldalra, hogy továbbra is gyengének és bátortalannak mutassa magát, és mindenki elől elrejtse bámulatos újjászületését. Megvárta, amíg a másik növendék lépteinek zaja elhal a távolban, aztán felgyorsított, és a templom mélységes gyomrában rejtőző régi kötetek és tekercsek felé vette az irányt.

A mesterek valószínűleg képesek lettek volna az álcája mögé látni, és megérezték volna a valódi erejét, ha a saját fennhéjázásuk nem vakította volna el őket. Ám Kas'imot leszámítva mindannyian úgy ítélték meg, hogy miután az ígéretes növendék kínos kudarcot vallott a küzdőkörben, most már nem méltó a figyelmükre. Bane-nek szerencsére tökéletesen megfelelt a névtelen és láthatatlan senki szerepe.

Az utóbbi időben jószerével nem is aludt. Úgy tűnt, hogy a szervezetének nincs szüksége pihenésre, mintha a teste a sötét oldal feletti, egyre nagyobb hatalmából táplálkozott volna. Napi egy-két óra meditáció elég volt ahhoz, hogy az izmai erőtől duzzadjanak, és az agya friss maradjon. Egy kiéheztetett rankor étvágyával falta a tudást. Válogatás nélkül mindent felzabált, amit titkos mentoraitól kapott, ám az éhsége ennek ellenére sem csillapodott. A vívómestert egészen lenyűgözte a fejlődésével, míg Githanynak – noha ő évekig tanult a Jediknéí – erőlködnie kellett, hogy a tervei szerint egy-két lépéssel mindig a fiú előtt járjon. Ráadásul Bane a tőlük tanultakat az elődök bölcsességével egészítette ki. A Korribanra való megérkezése után valahogy ráérzett az ősi írások értékére, de hamarosan felhagyott a tanulmányozásukkal, amikor az Akadémia gyors iramú napi körforgása és az izgalmas, érdekes előadások magukkal ragadták őt. Most viszont ráeszmélt, hogy az ösztönei nem tévedtek: a megsárgult pergamenek és a bőrkötéses könyvek időtlen, örök érvényű tudást tartalmaztak. Bár az Akadémia mostani mesterei más utakon jártak, mint az elődeik, valamennyien válaszokat kerestek az Erővel, de még inkább a sötét oldallal kapcsolatban felmerülő kérdésekre.

Valahányszor eszébe jutott a helyzetében rejlő irónia, Bane önkéntelenül elmosolyodott. Számkivetett volt, vesztes tanítvány, akit Qordis hátra akart hagyni. Ezzel szemben a Githanytól és a Kas'imtól tanultak, illetve a könyvtárban végzett tanulmányai révén messze jobb képzésben részesült, mint a korribani Akadémia más növendékei.

Tudta, hogy az igazság hamarosan napvilágra kerül. Tudta, hogy közeleg a perc, amikor úgy a mesterek, mint a tanítványok rá fognak döbbenni, hogy alaposan alábecsülték őt.

– Kiváló! – kiáltotta Kas'im.

Az elismerés annak szólt, hogy Bane sikeresen megállította a Sötét Nagyúr őrült rohamát, és a sajátjával vágott vissza. Noha nem ért el közvetlen találatot, iszonyatos erejű, villámgyorsan zuhogó csapásaival rákényszerítette a mestert, hogy egy teljes lépést hátráljon előle.

A twi'lek ekkor a levegőbe szökkent, hogy egy hatalmas szaltóval átugorja őt. Repülés közben elcsavarta a felsőtestét, és amikor a röppályájának legmagasabb pontjára ért, lesújtott az ellenfelére. De Bane résen volt, és támadásból védelembe váltott, méghozzá oly ügyesen, hogy a kardját zökkenőmentesen siklatta át csapásból hárításba, és a két külön mozdulata egynek tűnt. Félresöpörte Kas'im mindkét pengéjét, közben lebukott, és biztonságos távolságba perdült a háta mögött a kövezetre érkező mestertől.

Nyomban az ellenfele irányába fordult, de azzal szembesült, hogy Kas'im leengedte a fegyverét, ezzel jelezve a gyakorlat végét.

– Nagyon jó volt, Bane! – dörmögte a twi'lek, és kissé meghajtotta fejét a tanítványa előtt. – Azt hittem, hogy meg tudlak lepni az ugrással, de te előre láttad, és ha nem is a lehető legtökéletesebb módon, de kivédted a támadást.

Bane valósággal sütkérezett a mester dicséretében, viszont szívből sajnálta, hogy az óra véget ért. Erősen zihált, a bőre fénylett a verejtéktől, továbbá az izmai meg-megrándultak a vérében felszaporodott adrenalin hatására, mégis úgy érezte, hogy még órákig képes lenne folytatni a harcot. Az árnyékvívás és a gyakorlat most már jóval több volt egyszerű erőkifejtésnél. Minden mozdulata, minden csapása és minden döfése alatt, a tudata az Erő kiterjesztése, míg a hús-vér teste a sötét oldal eszköze lett.

Már nagyon vágyott arra, hogy megmérkőzzön valakivel a küzdőkörben. Sóvárgott a kihívás után, hogy próbára tehesse magát a többi tanítvánnyal szemben. De tisztában volt azzal, hogy egyelőre nem jött el a színvallás ideje. Még nem. Még mindig nem érezte felkészültnek magát arra, hogy legyőzze Sirakot, és tudta, hogy amíg nem képes térdre kényszeríteni a zabrakot, titokban kell tartania gyors ütemben fejlődő képességeit.

Kas'im odadobott neki egy törülközőt. Bane örömmel látta, hogy a twi'lek is verejtékezik, noha korántsem annyira bőségesen, mint ő maga.

– Mit kívánsz tőlem, mester, mit csináljak holnap? – kérdezte izgatottan. – Mit fogunk tanulni? Egy új sorozatot? Egy új stílust? Vagy valami mást?

– Te már messze túlszárnyaltad a sorozatok és stílusok szintjét – válaszolta a mester. – Az utolsó összecsapásunk során a sorozat közepén félbeszakítottad a támadást, aztán egy teljességgel más, váratlan szögből sújtottál le.

– Tényleg? – kérdezte meglepetten Bane. – Én… én nem is tudom… Nem is akartam…

– A mozdulatod pontosan emiatt hordozta magában a győzelem lehetőségét – magyarázta Kas'im. – Ezúttal hagytad, hogy az Erő irányítsa a pengédet. Gondolkodás vagy elemzés nélkül cselekedtél. Hagytad, hogy az indulataid vezessenek: a harag, a düh… és talán egy szemernyi gyűlölet is. A kardod most valóban a sötét oldal eszközévé vált.

Bane képtelen volt elrejteni elégedettségét. Bőszen vigyorgott, de néhány pillanattal később a mosolya lehervadt, és gondterhelten ráncolgatta a homlokát.

– Viszont így sem tudtam áthatolni a védelmeden, mester – mondta, mialatt gondolatban ismét lejátszotta magának az iménti párbajt. Nem számított, hogy mivel próbálkozott, a twi'lek kétpengéjű fegyvere valahogy mindig a megfelelő helyre villant, és feltartóztatta vagy félresöpörte az ő kardját. A kételkedés magva ismét csírázni kezdett a lelkében, mert eszébe jutott, hogy Sirak is ugyanolyan fegyverrel szokott vívni, mint a mester. Hatalmasat sóhajtott, és megkérdezte:

– Áruld el nekem, a kétpengéjű fénykard előnyt biztosít a számodra?

– Így igaz, de nem úgy, ahogyan te gondolod – válaszolta mosolyogva Kas'im.

Bane mélyen hallgatott, türelmesen várta a bővebb magyarázatot. Néhány másodperccel később a Nagyúr teljesítette a kimondatlan kérést:

– Ahogyan azt már te magad is tudod, az összecsapások, párbajok sorsának valódi kulcsa maga az Erő. Ugyanakkor az egyenlet korántsem ilyen egyszerű. Ha valaki jól forgatja a kardot, könnyen alulmaradhat egy olyan ellenféllel szemben, aki nálánál jobban bánik az Erővel. Az Erő lehetővé teszi, hogy előre megérezd az ellenfeled mozdulatait és szándékait, és így idejében cselekedhetsz. Csakhogy minél több lehetőség áll az ellenséged rendelkezésére, annál nehezebb kiszámítani, hogy melyiket fogja kihasználni.

Bane érteni vélte a gondolatmenetet, és elhamarkodottan kijelentette:

– Világos! Tehát a kétpengéjű kard több választási lehetőséged biztosít számodra!

– Hát, nem! – vágott vissza mosolyogva Kas'im. – Viszont te azt hiszed, hogy igen, ami ugyanazt a hatást eredményezi.

Bane néhány pillanatra elgondolkodott a különös szavakon, hogy megfejtse az értelmüket. De hiába törte a fejét, hamarosan belátta, hogy kudarcot vallott.

– Még mindig nem értem, mester… – vallotta be kissé szégyenkezve.

– Jól ismered az egypengéjű kardot – felelte Kas'im. – Te magad is ezt forgatod, és ezt láttad a többi tanítvány kezében. Az én kétpengéjű fegyverem idegen a számodra. Ismeretlen. Így aztán nem igazán tudod, hogy mire képes, és mire nem. – A mester hangjából teljességgel hiányzott úgy a türelmetlenség, mint az ingerültség, amiből Bane rájött, hogy a twi'lek nem is várta el tőle, hogy magától fejtse meg a rejtélyt.

– Harc közben az agyad külön-külön próbálja nyomon követni a két pengét – folytatta Kas'im –, így gyakorlatilag megkettőzi a választási lehetőségeket. Csakhogy a két penge össze van kötve egymással, tehát ha ismered az egyik helyzetét, máris ismered a másikét. Sőt, elárulok neked még valamit. A valóságban a kétpengéjű kardban rejlő lehetőségek jóval korlátozottabbak, mint azok, amelyeket a hagyományos fegyver nyújt. A kétpengéjű kard lassabb és kevésbé pontos, mint az egypengéjű. Hosszú, kaszáló mozdulatokat kíván, amelyeket nem lehet gyorsan átvinni másik irányú döfésbe vagy csapásba. Ugyanakkor, miután ennek a fegyvernek a forgatását nehezebb jól megtanulni, csupán maroknyi Jedi és bizony alig néhány Sith ismeri. Ebből fakadóan a legtöbben nem tudják, hogyan szálljanak szembe hatékonyan egy olyan ellenféllel, aki ilyen fegyvert forgat. Mindez jelentős előnyhöz juttatja azokat, akik ismerik a kétpengés kard rejtelmeit.

– Olyan ez, mint Githany korbácsa! – kiáltott fel izgatottan Bane.

Githany lemondott a hagyományos fegyverekről a kevesek által használt energiakorbács kedvéért. Ez is egyike volt a lány sajátos vonásainak, amelyek révén kitűnt a többi tanítvány közül. A korbács ugyanazon az elven működött, mint a fénykard, de egyetlen szál, mereven álló penge helyett a kristályai egy hosszú, hajlékony energiaszalagot bocsátottak ki, amely Githany karmozdulatainak, illetve az Erőn keresztül kiadott parancsainak megfelelően fordult, csavarodott és csapott.

– Pontosan! – helyeselt Kas'im Nagyúr. – Az energiakorbács jóval kevésbé hatékony, mint a hagyományos fénykard. Viszont szinte soha senki nem gyakorolja az ellene való harcot, így senki sem ismeri, hogyan lehet védekezni ellene. Githany ravasz teremtés. Pontosan kiszámította, hogy ezzel a fegyverféleséggel alaposan összezavarja az ellenfelet, ami jelentős előnyt biztosít a számára.

– Most viszont elárultad nekem a titkot, amivel lemondtál a te saját előnyödről – jegyezte meg Bane, és mosolyogva rámutatott a mester gyakorlófegyverére.

– Csupán bizonyos mértékig – javította ki Kas'im.

– Most már érted, hogy miért nehéz védekezni egy különleges vagy ismeretlen fegyver ellen, de amíg nem tanulod meg az adott fegyver sajátosságait, a párbaj hevében a lehetőségek elemzése fogja lekötni a figyelmedet.

Bane égett a vágytól, hogy a gyakorlatba is átültesse frissen szerzett elméleti tudását, ezért tovább faggatózott:

– Szóval, ha tanulmányozom a különféle stílusokat és fegyvereket, semlegesíthetem azt a bizonyos előnyt?

– Elméletileg igen – felelte Kas'im rövid megfontolás után. – Csakhogy ezekkel a tanulmányaiddal a saját stílusod tökéletesítésétől rabolod el az időt. Márpedig akkor haladsz a legjobb ütemben, ha nem az ellenfeleidre, hanem elsősorban önmagádra összpontosítod minden figyelmedet.

– Akkor viszont miért mondtad el nekem ezt az egészet? – fakadt ki csalódottan Bane.

– A tudás hatalom, Bane! – válaszolta méltóságteljesen Kas'im. – Az én feladatom, hogy átadjam neked a tudást. A többi rajtad múlik. Neked kell kitalálnod, hogyan hasznosítsd.

Ezekkel a szavakkal a vívómester magára hagyta a tanítványát, és elindult a lépcső felé, hogy napkelte előtt még aludjon néhány percet. Bane pedig a gondolataiba temetkezett, hogy a Githanyval való találkozásig hátralévő időben megeméssze az elhangzottakat.

Az égő ózon bűze teljesen betöltötte a könyvtár csarnokát, és kellemetlenül csípte Githany érzékeny orrát. A kőfalakról fülsértő recsegések és sistergések hangjai verődtek vissza, mialatt Bane magába gyűjtötte, majd hatalmas ívelő, kék színű villámok formájában szétszórta az Erő energiáit.

Githany szorosan Bane mellett állt, a forgatag középpontjában. Erős légörvény kavargott körülöttük, amely újra meg újra belekapott a hajukba és a köpenyük redőibe. A váratlanul kitörő szélrohamok megrázták a polcokat, leverték a tekercseket és könyveket, amelyekből aztán kitépték a lapokat. Maga a levegő is feltöltődött elektromossággal, amitől Githany bőre bizseregni kezdett.

És Bane a tomboló vihar kellős közepén harsányan, boldogan kacagott, majd győzelemittasan maga elé emelte a kezét, és kilőtt egy újabb villámot, amely lepattant a szemközti falról, és a menynyezetbe csapódott. Valahányszor felvillant egyegy újabb kisülés, kékesfehér fénye majd kiégette Githany látóidegét, így a lány egy idő után kénytelen volt a homlokához emelni kezét, és tenyerével leárnyékolni a szemét. Ám azt is észrevette, hogy Bane egyszer sem nézett félre, szinte eszelős tekintettel, mohón bámulta a vakító energiaáradatot.

Fülrepesztő dörgések hallatszottak, és a vihar még tovább erősödött. Githany attól tartott, hogy ha Bane nem vigyáz, a visszhangok elérik a könyvtár feletti szinteket, és leleplezik kettejük titkos búvóhelyét az Akadémia többi növendéke, illetve oktatói előtt.

Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megfogta Bane vállát. A férfi villámgyorsan oldalra rántotta a fejét, hogy szembeforduljon vele. A tekintetéből sugárzó őrület láttán Githany kis híján hátrahőkölt, de nyomban erőt vett magán, és szélesen elmosolyodott.

– Nagyon jól csinálod! – kiabálta torkaszakadtából, hogy hangja a dobhártyarepesztő lárma közepette is eljusson Bane füléhez. – Ügyes vagy, de mára ennyi elég lesz!

Idegességében visszatartotta a lélegzetét, végül megkönnyebbülve látta, hogy a férfi bólint, és leengedi mindkét karját. A teremben dühöngő energiavihar máris alábbhagyott, majd néhány pillanattal később teljesen elcsitult. Nem maradt más a nyomában, csak a szélkavarta felfordulás.

– Én… én még sosem éreztem ehhez foghatót! – zihálta felindultan Bane, mialatt az arcán továbbra is látszottak az elragadtatás jelei.

– Valóban nem hétköznapi élmény! – Githany bölcselkedve bólogatott. – De vigyáznod kell, nehogy túlságosan belefeledkezz!

A lány Qordis intő szavait sorolta el, Qordisét, aki néhány nappal korábban megtanította őt a Sithvillámok előállításának módszereire. Csakhogy Githanynak egyszer sem sikerült megidéznie semmit, ami akárcsak megközelítette volna azt a fenséges és félelmetes energiaáradatot, amelyet Bane az imént szabadított el.

– Nem veszítheted el a fejed, máskülönben könynyen azon kaphatod magad, hogy a vihar az ellenségeiddel együtt téged is elragad – magyarázta Githany, közben megpróbálta utánozni azt a higgadt, méltóságteljes és kissé leereszkedő hangnemet, amelyet a mesterek alkalmaztak a tanítványaikkal szemben. Nem hagyhatta, hogy Bane tudatára ébredjen, hogy máris túlszárnyalta őt ezen az új és még java részben felfedezésre váró területen. Azt pedig végképp nem akarta Bane tudtára adni, hogy az iménti percekben, az elképesztő mutatvány láttán úgy érezte, egy jeges kéz szorongatja a szívét.

A férfi végighordozta tekintetét a felborult szekrényeken, valamint a kövezeten szanaszét heverő könyveken és tekercseken.

– Jobb lesz, ha rendet rakunk, mielőtt valaki benéz, és elgondolkodik azon, hogy mi történt itt – javasolta dörmögve.

Githany ismét bólintott, aztán mindketten nekiláttak, hogy visszaállítsák a korábbi állapotokat. Mialatt hallgatagon serénykedtek, Githany elméjében felmerült a gondolat, hogy minden gondos mérlegelése ellenére is talán hibát követett el, amikor szövetségre lépett Bane-nel.

Csak az élenjáró növendékek lehettek jelen, amikor Qordis megtanította nekik, hogy a sötét oldal segítségével hogyan alakítsák gyilkos viharrá az Erőt. Azon a napon valamennyiüknek – még Siraknak is – csupán néhány kisebbfajta kisülésre futotta a tudományából. Ezzel szemben Bane mindössze egyetlen órányi elméleti felkészülés után annyi energiát idézett meg, amennyivel kis híján romba döntötte a könyvtárat.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Githany elmagyarázott valamit Bane-nek, aki már az első próbálkozásra felülmúlta őt. Bane-t sokkal mélyebben átjárta az Erő annál, mint Githany kezdetben hitte, és úgy tűnt, a tudása napról napra gyarapodik. A lány egyre jobban aggódott, hogy a végén még nem lesz képes irányítani és befolyásolni az első pillantásra tökéletes bábnak látszó férfit.

Githany természetesen mindvégig vigyázott. A könyvtárban töltött órák alatt egyszer sem számolt be mindenről, amit a Sith Nagyuraktól tanult vagy hallott. Mégis úgy tűnt, hogy ezzel a megoldással sem tudja biztosítani azt az előnyt, amellyel a tervének kidolgozása közben számolt. Néha még az is megfordult a fejében, hogy talán éppen ellenkezőleg áll a helyzet, hogy Bane az ősi szövegek tanulmányozásával jelentős előnyhöz jut vele és mindenki mással szemben. Azzal érvelt magának a kínos gondolat ellen, hogy egy valódi, eleven Sith lábánál tanulni nyilván hasznosabb, mint több ezer éves elméleti fejtegetéseket böngészgetni – hacsak a jelenkor Sötét Nagyurai nem tévednek valahogy, valahol…

Ám legnagyobb sajnálatára elképzelni sem bírta, hogy az elméletét hogyan tehetné próbára a gyakorlatban. Jól tudta, hogy ha egyik napról a másikra ő is elkezdené olvasgatni a rég halott szerzők műveit, Bane gyanút fogna. Talán úgy érezné, hogy a tőle, Githanytól hallott tanítások korántsem anynyira értékesek, mint azok, amelyeket a tekercsekből olvas ki. És ebből fakadóan talán úgy döntene, hogy tovább már nincs szüksége kényszerűségből fogadott mentorára, akit így feláldozhatónak ítélne. És a lány immáron korántsem vette biztosra, hogy ha ők ketten összemérnék az erejüket, képes lenne legyőzni Bane-t.

Csakhogy Githany azzal szokott tetszelegni önmagának, hogy a természete rugalmas, és az alkalmazkodóképessége roppant fejlett. Minden jel arra vallott, hogy a továbbiakban nem kivitelezhető az eredeti terve, mely szerint annyi tudást csepegtet Bane-nek, hogy ő néhány lépéssel mindig a férfi előtt járjon. Viszont továbbra is maga mellett akarta tudni Bane-t, mert erős szövetségesnek ígérkezett.

A következő óra folyamán szótlanul dolgoztak: összeszedték a szétszóródott könyveket, felállították, és a helyükre rakták a felborult vagy elmozdult szekrényeket és tárlókat. Mire többé-kevésbé helyreállt a rend, Githany háta megfájdult a folytonos hajolgatástól, emelgetéstől és ágaskodástól. Beleroskadt az egyik székbe, és fáradtan rámosolygott Bane-re.

– Teljesen kimerültem – közölte egy alaposan eltúlzott sóhaj kíséretében. – Kész vagyok!

A férfi odasétált hozzá, mögé lépett, és a vállára tette hatalmas kezét, közvetlenül a nyaka tövéhez. Aztán lassú mozdulatokkal, a testméreteihez kénest meglepően gyengéden masszírozni kezdte Githany izmait.

– Mmmm… nagyon jó érzés! – mormolta a lány.

– Ezt meg hol tanultad?

– Ha valaki évekig dolgozik egy kortózisbányában, sok mindent megtanul a fájdalomról és a görcsökről – magyarázta Bane, mialatt a hüvelykujjával keményen megdolgozta a lány két lapockája között feszülő izmokat. Githany hirtelen megfeszítette a hátát, aztán lassan elernyedt, amikor az erőteljes gyúrás hatására görcsbe rándult izmai kiengedtek.

A férfi ritkán beszélt az előző életéről, viszont az együtt töltött idő alatt Githany összerakosgatta az emlékezetében Bane múltjának apránként megismert töredékeit. Ő ugyanakkor gondosan vigyázott arra, hogy mennyit árul el önmagáról.

– Egyszer megkérdezted, hogy miért hagytam ott a Jediket – motyogta, mialatt a nyakán érzett, ütemes nyomkodás hatására egész testében ellazult. – Még sosem mondtam el neked, igaz?

– Mindannyiunk múltjában vannak olyan dolgok, amelyeket jobb, ha nem idézünk fel – válaszolta Bane anélkül, hogy az ujjai akárcsak egy pillanatra is megálltak volna. – De tudtam, hogy egyszer, amikor eljön az ideje, elmondod nekem azt, amit fontosnak tartasz.

Githany lehunyta a szemét, és mialatt Bane tovább gyúrta-gyömöszölte az izmait, hátrahajtotta a fejét, aztán halkan, szinte álmodozó hanghordozással belekezdett:

– A mesterem egy cathar volt. Handa mester. Mióta az eszemet tudom, ő volt a mentorom. Még csupán csecsemő voltam, amikor a szüleim a Jedirendnek adtak.

– Igen, azt én is hallottam, hogy a Jedik nem törődnek a családokat összetartó kötelékekkel – dünnyögte Bane.

– Valóban így áll a helyzet – erősítette meg a lány rövid megfontolás után. – Ők csakis az Erővel törődnek. Úgy tartják, hogy az e világi kötődések, például a barátságok, szerelmek, a gyermek és szülő közötti kapcsolatok érzésekkel, szenvedélyekkel és indulatokkal árasztják el az elmét.

Bane mély, kissé rekedtes hangon felnevetett, és sietve megjegyezte:

– Hát igen, a harag a sötét oldalra vezet. Valami ilyesmit hallottam.

– A Jedik szemében ez egyáltalán nem vicces! – vágott vissza Githany. – Handa mester meg főleg nem tekintette annak. Tudod, a catharok eléggé forrófejű, robbanékony természetű népség hírében állnak. A mesterem mindig figyelmeztetett engem és Kielt, hogy milyen veszélyekkel jár, ha szabad folyást engedünk az érzéseinknek.

– Kiel? Hát ő meg kicsoda?

– Kiel Charny – válaszolta a lány. –Ő volt Handa mester másik padavanja. Sokszor megesett, hogy együtt tanultunk és együtt gyakoroltunk. Kiel csak egy évvel volt idősebb nálam.

– Egy újabb cathar? – érdeklődött Bane.

– Nem, Kiel emberi lény – felelte Githany, aztán megköszörülte a torkát, és enyhe zavarodottságot színlelve hozzátette:

– Az évek folyamán közeli kapcsolatba kerültünk. Khm… nagyon közeli kapcsolatba. – Bane ujjai megrebbentek, amiből Githany tudta, hogy a férfi felfogta szavai jelentőségét, de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, és nyugodtan folytatta:

– Szóval, Kiel és én szeretők lettünk. A Jedik persze tiltották a szerelmi kapcsolatokat. A mesterek attól féltek, hogy a szerelem veszedelmes érzésekkel fertőzi meg az elmét.

– És valóban Kiel Charnyhoz vonzódtál, vagy inkább csak a gondolathoz, hogy titokban ellenszegülhetsz a feljebbvalóidnak? – kérdezte Bane.

Githany ezúttal alaposan megfontolta a választ, végül így felelt:

– Azt hiszem, egy kicsit mindkettő szerepet játszott. Kiel elég jóképű fiú, ráadásul okos is. És jó mélyen átjárja az Erő. Kétségkívül vonzó egyéniségnek ismertem meg.

Bane mordult egyet, és abbahagyta a masszírozást, de a kezét továbbra sem vette le a lány válláról.

– Miután szeretők lettünk, nem kellett hozzá sok idő, és Handa mester rájött, hogy van közöttünk valami – mesélte tovább Githany. – Hiába hirdette fennen, hogy mennyire fontos az önuralom, a kérdéses pillanatokban majd felrobbant haragjában. Ránk parancsolt, hogy fojtsuk el magunkban az egymás iránti érzéseinket, és megtiltotta, hogy folytassuk a viszonyunkat.

Bane gúnyosan felhorkant, és megvető hanghordozással megkérdezte:

– Vajon komolyan azt hitte a mestered, hogy ez ennyire egyszerű?

– Nézd, a Jedik a vadállati hajlamaink részének tekintik az érzéseket – magyarázta Githany. – Hiszik és vallják, hogy felül kell emelkednünk az alapvető ösztöneinken. De én tudom, hogy az érzelmek erőssé tesznek minket. Szerintem a Jedik is csak azért félnek a szenvedélytől, mert kiszámíthatóvá és nehezen kezelhetővé teszi a padavanokat. Szóval, Handa mester heves dühkitörése rádöbbentett az igazságra. A Jedik torz képet festettek és festenek maguk elé az Erőről. Minden, amiben hisznek, közönséges ostobaság és hazugság. És végül megértettem, hogy Handa mester irányítása mellett a képességeim sosem fognak teljes valójukban kibontakozni. Ez volt az a perc, amikor elegem lett a Jedi-rendből, és nekiláttam terveket szövögetni arról, hogyan állhatnék át a Sith-ekhez.

– És mi történt Kiellel? – érdeklődött gyanúsan fojtott hangon Bane. Ismét elkezdte dörzsölgetnigyúrogatni a lány vállát, de valamivel durvábban, mint az imént.

– Beszéltem vele, és megkértem, hogy jöjjön velem – vallotta be Githany. – Megmondtam neki, hogy választanunk kell. Vagy a Jediket, vagy egymást. És Kiel a Jediket választotta.

Miután befejezte a mondatot, megérezte, hogy a Bane mozdulataiból áradó feszültség enyhülni kezd.

– És meghalt? – kérdezte a férfi. Githany felkacagott.

– Nem öltem meg, ha erre gondolsz! – vágott vissza nevetve. – Sőt, amikor utoljára hallottam felőle, élt és virult. Lehet, hogy azóta elesett a Ruusan felszínén vívott csatákban, de én magam valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy végezzek vele.

– Azt hiszem, hogy ebben az esetben mégsem volt annyira fontos neked, mint gondoltad.

Githany egész testében megmerevedett. Bane utolsó mondata lehetett volna akár tréfa is, de ő tudta, hogy a szavak mélyén ott rejtőzik az igazság. Kiel annak idején kapóra jött neki. Noha valóban létezett kettejük között egyfajta vonzalom, Githany úgy érezte, hogy főleg a helyzetük miatt kötöttek ki egymás karjaiban. Éjt nappallá téve tanultak együtt Handa mester szigorú felügyelete mellett, és hihetetlen nyomást gyakorolt rájuk a tudat, hogy meg kell felelniük a Jedik valóságtól elrugaszkodott eszményképeinek. Ha mindez nem lett volna elég, Githany szinte fuldokolt attól, hogy belekeveredett egy látszólag végeérhetetlen háborúba a Ruusanon, és sokáig sejtelme sem volt arról, hogyan másszon ki a szorult helyzetből.

Bane határozottan, de nem szorosan megmarkolta, és megmozgatta-megcsavargatta a lány nyakát. Aztán előrehajolt, és közvetlen közelről Githany fülébe suttogta:

– Amikor végül majd elárulsz engem, remélem, leszek annyira fontos a számodra, hogy megpróbálsz saját kezűleg megölni.

Githany vadul előrehajolt ültében, majd felpattant a székről, és szembefordult Bane-nel. Egy pillanatra mintha önelégült kifejezést látott volna a férfi arcán, ami a következő másodpercben eltűnt, és bűnbánat, illetve aggodalom költözött a helyére.

– Sajnálom, Githany! Csak tréfáltam – mentegetőzött Bane. – Nem akartalak felbosszantani.

– Én feltártam előtted a múltam egy igencsak fájdalmas részét – válaszolta sértett hanghordozással Githany. – Egy olyan szakaszt, amit én magam nem tudok, és nem is akarok könnyedén venni.

– Igen… igazad van – motyogta Bane. – Most az lesz… az lesz a legjobb, ha elmegyek.

Githany mindvégig a férfit figyelte, mialatt az sarkon fordult, és kiballagott a teremből. A testtartásából és a mozdulataiból ítélve valóban sajnálta azt, amit mondott. Githany végül úgy ítélte meg, hogy Bane valóban nem akarta megsérteni őt. Csak ne látta volna azt a furcsa arckifejezést, ami valami egészen másról árulkodott…

Miután magára maradt, megrázta a fejét, és öszszeszedte a gondolatait, hogy megértse végre a történteket. Bane úgy nézett ki, mint egy emberbőrbe bújt, tagbaszakadt vadállat, de vaskos koponyája mélyén éles ész és ravaszság, sőt nem kevés bölcsesség rejtőzött.

Githany felidézte magában az elmúlt húsz perc fordulatait, és megpróbálta meghatározni, hogy a helyzet mikor csúszott ki az ellenőrzése alól. Előzetes várakozásainak megfelelően csak úgy pattogtak kettőjük között a szikrák. Bane meg sem próbálta elrejteni az iránta érzett vágyakozását; a bensőjében tomboló forróság még az ujjaiból is sütött. Ennek ellenére a lány belátta, hogy hiába számította ki szinte lépésről lépésre, hogyan fogja elcsábítani Bane-t, a fondorlatos terv valahol félresiklott.

Lehetséges, hogy valóban érzek valamit iránta? – tette fel magának a kérdést, és öntudatlanul beleharapott az alsó ajkába. Mostanra már éppen eléggé kiismerte a férfit, így nem tagadhatta, hogy Bane erős, okos és merész. És azt sem, hogy szüksége van rá, ha azt akarja, hogy Sirak eltűnjön az útjából. Ugyanakkor Bane-nek kiváló érzéke volt ahhoz, hogy folyton meglepje őt, amit eléggé aggasztónak talált.

Githany végül bevallotta önmagának, hogy mindezek dacára a férfi felkeltette az érdeklődését. Vagy talán éppen ezért. Bane rendelkezett mindazzal, ami Kielből hiányzott; megvolt benne a becsvágy, a robbanékonyság és a kiszámíthatatlanság. Githany minden akarata és szándéka ellenére azon kapta magát, hogy a lelke mélyén vonzódik a megtermett, komor alakhoz. Márpedig ez a vonzalom – sokkal inkább, mint minden más – rendkívül ingataggá és veszedelmessé tette kettejük szövetségét.

Tizenhatodik fejezet

Magasan a Korriban felszíne felett, az ősi Sithszentély lapos tetején két férfi állt egymással szemben: egy ember és egy twi'lek. Hűvös szél söpört végig a hold vöröses fényében úszó tetőn, viszont – noha mindketten levetették köpenyüket az összecsapáshoz – egyikük sem didergett a hideg miatt. Lehettek volna akár szobrok is, kőbe vésett, mozdulatlan alakok, csakhogy a szemükben különös, nem e világi tüzek fénye izzott.

Aztán a harcosok minden előjel nélkül mozgásba lendültek, méghozzá olyan gyorsan, hogy egy külső szemlélő képtelen lett volna megállapítani, melyikük kezdeményezett, és melyikük reagált. Sziklánál is keményebb, duracél pengéik messze hangzó, éles csattanás kíséretében csapódtak egymáshoz.

Mialatt Bane elszántan küzdött, hogy tartsa a helyét, gondosan tanulmányozta Kas'imot. Tökéletesen tudatában volt valamennyi cselnek és mozdulatnak, közben elmélyült alapossággal elemezte és az emlékezetébe véste ellenfele minden egyes csapását, döfését, hárítását és ellencsapását. A vívómester ugyan azt javasolta neki, hogy saját tudásának fejlesztésére összpontosítsa a figyelmét, de Bane tudta, hogy csakis úgy dolgozhatja le a Sirakkal szembeni hátrányát, ha ellesi a twi'lektől a kétpengés kard forgatásának fortélyait.

A küzdő felek több mint egy standard percen keresztül, pillanatnyi megállás vagy lassítás nélkül vívtak, aztán Bane távolabbra ugrott, hogy összeszedje magát. Az imént észrevette, hogy ismét a tudata vette át mozdulatainak irányítását, márpedig a kiszámíthatóság a véget jelentette egy olyan tapasztalt ellenféllel szemben, mint amilyen Kas'im volt. Egyszer már beleesett ebbe a csapdába az előző hét folyamán, és nem akarta kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.

A két férfi egymástól háromméteres távolságban ismét mozdulatlanná merevedett, leszámítva a szemüket, amely ide-oda villant, mialatt mindketten árulkodó jeleket kerestek, hogy szert tegyenek némi – akármekkora – előnyre.

Az elmúlt hónap során a korábban megszokottnál ritkábban találkoztak, de ezeken a különórákon Kas'im öldöklő iramot diktált. Bane a lelke mélyén úgy hitte, hogy a twi'lek örömét leli ezekben a hajnali párbajokban, sőt talán értékesnek találja őket; a mester már éppen eléggé unhatta a nálánál sokkal gyengébb tudású tanítványokkal való pengeváltásokat.

Természetesen Bane még egyszer sem tudta legyőzni Kas'imot. De valahányszor egymásnak estek, az a benyomása támadt, hogy egyre közelebb kerül a várva várt diadalhoz. Kas'im úgy a stílusát, mint az egyes megmozdulásait tekintve gyakorlatilag tökéletesen vívott, de Bane a tudatában volt annak, hogy neki csak egy apró hibára van szüksége. Arra, hogy egy pillanatra rés támadjon a mester áthatolhatatlan védőfalán.

Mindketten erősen ziháltak, mert ez a gyakorlat jóval hosszabbra nyúlt, mint az előzőek bármelyike. Az összecsapásaik általában azzal értek véget, hogy a twi'lek elért egy találatot, és a kardjának apró tüskéiben lapuló pelkoméreg megbénította a tanítvány valamelyik végtagját. Viszont ezen a hajnalon Kas'im hiába cselezett, hiába küzdött, egyelőre nem tudta bevinni azt a bizonyos találatot.

A vívómester előrerontott, aztán a pengék szaggatott ritmusú, szapora csattogása minden más hangot elnyomott Bane fülében. Egymástól alig félegyméternyi távolságban álltak, és nekivadulva ütötték-vágták a másikat. Egyikük sem hátrált, és egyikük sem kegyelmezett. Végül Bane arra kényszerült, hogy elszakadjon az ellenfelétől, mielőtt a vívómester a maga egyedülálló tapasztalatainak jóvoltából áttörhetett volna az ő védelmi vonalán.

A következő menetben Bane volt az, aki rohamra indult. A csapásaik ismét gyors egymásutánban záporoztak, és a vívók megint úgy váltak szét, hogy mindketten sértetlenek maradtak. Ezúttal viszont a párbaj végeredménye már nem lehetett kétséges.

Bane lehorgasztotta a fejét, és megadása jeléül leeresztette a kardját. Az utolsó pengeváltás alatt ugyan távol tartotta magától Kas'imot, de érzékelte, hogy a mozdulatai minden egyes csapásnál, döfésnél vagy hárításnál lassulnak egy kicsit. A fáradtság egyre jobban eluralkodott rajta. Még az Erő segítségével sem tudta többé új energiákkal feltölteni az izmait, és a látszólag végeérhetetlen összecsapás felemésztette minden tartalékát. Vele szemben a twi'lek szinte semmit sem vesztett gyorsaságából és éberségéből.

Bane erősen kételkedett abban, hogy képes lenne átvészelni még egy menetet, és gyanította, hogy ha netán sikerülne is neki, az azután következőben bizonyosan vereséget fog szenvedni. Nem látta értelmét annak, hogy addig erőlködjön, amíg találatot kap, és megint megtapasztalja a méreg okozta kínokat.

Kas'im szemlátomást meghökkent egy pillanatra, aztán méltóságteljes biccentéssel jelezte, hogy elfogadja a megadást, egyben győztesnek nyilvánítja magát. Mélyeket lélegzett, majd kijelentette:

– Elég eszed van ahhoz, hogy felismerd, eldőlt a harc, de őszintén szólva, arra számítottam, hogy a végsőkig fogsz küzdeni. A megadásért nem jár tisztelet és megbecsülés.

– A tisztelet a bolondok jutalma! – vágott vissza Bane, visszaidézve az egyik, általa nemrégiben olvasott könyv első sorait. – A holtak már nem veszik hasznát mások megbecsülésének.

A vívómester néhány pillanatig szótlanul mérlegelte az elhangzottakat, aztán bölcselkedve bólogatott, és kijelentette:

– Jól mondtad, ifjú tanítványom.

Bane egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Kas'im nem ismerte az idézetet. Ezeket a szavakat Darth Revan vetette pergamenre, majdnem három évezreddel korábban. Nem csupán a tanítványok, de a mesterek sem törték magukat, hogy tanulmányozzák az ősi feljegyzéseket. Minden jel arra utalt, hogy az Akadémia mindenestől hátat fordított a sötét oldal múltbeli hőseinek.

Igaz, Revan végül visszapártolt a Jedikhez, visszatért a világos oldalra, miután Darth Malak elárulta őt, viszont kettejüket korábban csak egy hajszál választotta el attól, hogy megdöntsék a Köztársaságot. Így aztán ostobaság lett volna lebecsülni mindazt, amit elértek, és még nagyobb ostobaság lett volna figyelmen kívül hagyni azokat a tanításokat, amelyeket ők hagytak az utókorra. Ennek ellenére Qordis és valamennyi mester makacsul kitartott a nézetei mellett, és egyetlen percüket sem áldozták a Sith-rend történetének tanulmányozására. És Bane szerencséjére ezt a szokásukat a tanítványaikra is átörökítették.

A könyvtárban folytatott tanulmányainak jóvoltából jelentős előnyre tett szert a többi növendékkel szemben. A régi írások megmutatták neki a sötét oldalban rejlő lehetőségeket. A poros könyvek lapjain és a málladozó pergameneken valósággal hemzsegtek a hihetetlen hőstettekről szóló beszámolók: városok omlottak porrá, világok dőltek öszsze, egész naprendszerek égtek atomokra, amikor egy Sötét Nagyúr szupernóvává változtatta valamelyik csillagot. Persze, a történetek java részét eltúlozták. Puszta legendák voltak, amelyeket minden egyes mesélőjük megcifrázott és megtoldott egy kicsit, mielőtt valaki írásban is rögzítette őket. Amikor Bane a régmúlt idők Sötét Nagyuraira, illetve Revanra gondolt, felmerült az agyában egy kérdés, amely egy ideje már nem hagyta nyugodni. Megköszörülte a torkát, és kissé zavartan megszólalt:

– Áruld el nekem, mester, miért nem használjuk már a Darth címet?

– Kaan Nagyúr akarta így – felelte a twi'lek, miközben tovább dörzsölgette verejtékben úszó felsőtestét a törülközőjével. – Ez a név a Rend idejétmúlt hagyományainak egyike. Azt jeleníti meg, ami egykor voltunk, és nem azt, ami most vagyunk.

– Ennél biztosan többről van szó – dünnyögte Bane a fejét csóválva, mialatt lehajolt, hogy felvegye a köpenyét, amelyet a párbaj előtt hajított a kövezetre. – Kaan Nagyúr aligha szakadt volna el egy hagyománytól alapos indok nélkül.

– Látom, nem éred be az egyszerű válasszal… – Kas'im halkan felsóhajtott, és magára öltötte a saját köpenyét. – Hát jó, beszélhetünk róla. Ha meg akarod érteni, hogy miért nem használjuk már a címet, előbb meg kell értened, hogy mit jelentett valójában. A Darth cím nem egyszerűen a hatalmat, hanem a felsőbbséget, vagy még inkább a mások feletti uralkodást jelképezte. Azok a Nagyurak használták, akik megpróbálták rákényszeríteni akaratukat a többi mesterre. Felfoghatjuk akár kihívásnak vagy figyelmeztetésnek is: hódolj be, vagy elpusztulsz!

Bane már ismerte mindezt a tanulmányaiból, de úgy gondolta, ostobaságot követne el, ha közbeszólna. Így aztán gyorsan leült a kövezetre, felpillantott a vívómesterre, és szótlanul figyelt.

– Na persze, a múltban ritkán akadt olyan Sötét Nagyúr, aki huzamosabb időre behódolt másoknak

– folytatta Kas'im. – Ha a rendünk tagjai közül valaki felvette a Darth címet, azt kockáztatta, hogy akár erővel, akár árulással, de valahogyan elragadják tőle. Nem sok békesség várt arra a mesterre, aki merészségében odáig ment, hogy használta ezt az előnevet.

– A lelki béke hazugság – idézte kötelességtudóan Bane –, csak a szenvedély létezik.

Kas'im töprengve ráncolgatta a homlokát, aztán a fejét csóválva tovább fejtegette:

– A lelki béke nem a legjobb kifejezés. Amiről én beszélek, az a biztos háttér. Azok a mesterek, akik felvették a Darth címet, több időt fordítottak az állítólagos szövetségeseik elleni áskálódásra és a velük szembeni védekezésre, mint a Jedik elleni harcra. Kaan úgy döntött, hogy véget vet ezeknek az áldatlan állapotoknak.

Bane-nek hirtelen az a benyomása támadt, hogy a mester nem csupán neki, a növendéknek magyaráz, hanem valahogy saját magát is győzködi.

– Kaan Nagyúr azt akarta, hogy egymás helyett a valódi ellenségünkre összpontosítsuk minden figyelmünket és minden erőnket – folytatta Kas'im. – Ezért vagyunk valamennyien egyenlőek a Sötét Testvériségben.

– Az egyenlőség közönséges legenda, amelyet csak a gyengék akarnak a világra erőltetni – vitatkozott Bane. – Néhányunkat mélyebben átjár az Erő, másokat kevésbé mélyen. Csak a bolondok képzelik másként.

– Más okai is vannak, hogy nem vesszük már fel a Darth címet – közölte kissé bosszúsan a vívómester.

– Először is, felhívta a Jedik figyelmét a használójára. Elárulta az ellenségnek, hogy kik a vezetőink. A Darth előnevű Nagyurak feltűnő célponttá váltak, akiket aztán a Jedik könnyebben levadásztak.

Bane-nek még így is akadtak kételyei. A Jedik mindenképpen tudták, hogy kik a Sith-rend vezetői; nem számított, hogy az illetők Darth-nak, Nagyúrnak vagy mesternek hívatták magukat. Ugyanakkor Bane észrevette, hogy a twi'lek kínosan érzi magát a téma miatt, ezért jobbnak látta, ha lezárja a beszélgetést.

– Bocsáss meg nekem, Kas'im Nagyúr! – mondta, és fejet hajtott. – Nem áll szándékomban megsérteni téged. Csupán szerettem volna a bölcsességed áldásában részesülni, hogy megértsem azt, amit magamtól képtelen voltam megérteni.

Kas'im különös arcot vágva lenézett rá, majd rövid hallgatás után kissé oldalra billentette a fejét, és megkérdezte:

– Szóval, most már látod, hogy Kaan Nagyúr milyen bölcsen döntött, amikor véget vetett ennek a bizonyos hagyománynak?

– Természetesen – hazudta Bane. – Kaan Nagyúr mindannyiunk érdekében cselekedett.

Ám mialatt talpra állt, azt gondolta magában: Kaan úgy cselekedett, akár egy Jedi. Mások érdekeit tartotta szem előtt. Arra törekedett, hogy egyetértést és békességet hozzon a Rendbe. Márpedig ilyen körülmények között a sötét oldal elsorvad és elpusztul!

Kas'im úgy meredt rá, mintha még mondani akart volna valamit, de végül meggondolta magát.

– Mára elég lesz ennyi – mondta, és kelet felé nézett, ahol az ég alját sötétsárgára festették az első fénysugarak. Már csak egyetlen óra maradt a napkeltéig. A mester ismét a tanítványára pillantott, és hozzátette:

– Hamarosan a társaid is megérkeznek a reggeli gyakorlatozásra.

Bane még egyszer fejet hajtott, és elindult. Mialatt az épület mélyébe vezető lépcsőn ereszkedett lefelé, rádöbbent, hogy Kas'im a fénykard forgatásában szerzett minden tapasztalata ellenére sem tudta megtanítani arra, amit valóban tudnia kellett. A twi'lek hátat fordított a múltnak; a Kaan által megálmodott Testvériség kedvéért elszakadt a Sithrend gyökereitől, attól a gondolkodásmódtól, amely az egyéni érdekek és a versengés fontosságát hirdette.

A sötét oldal valódi lehetőségeit övező rejtélyek továbbra sem tárultak fel Bane előtt, és ő kezdte gyanítani, hogy az Akadémia mesterei nem is tudnak magyarázattal szolgálni valamennyi kérdésére.

Githany határozottan érezte, hogy valami erősen nyomasztja Bane-t. A férfi alig szentelt figyelmet annak, amit ő megosztott vele a Sith-mesterek legutóbbi előadásain hallottakból. A lány nem tudta, hogy mi aggasztja Bane-t. Igazából nem is érdekelte, ám attól tartott, hogy az a valami ütközik a terveivel, ezért úgy döntött, hogy kifaggatja a férfit.

– Látom, erősen töröd a fejed – suttogta alig hallhatóan.

Bane olyannyira beleveszett a gondolataiba, hogy eltartott két-három másodpercig, mire felkapta a fejét, pislogott néhányat, és zavarodottan kibökte:

– Én… én csak… Bocsáss meg, Githany!

– Mi a baj? – sürgette a lány együttérzést színlelve. – Mi jár a fejedben?

Bane először mélyen hallgatott. Úgy tűnt, előbb gondosan, külön-külön mérlegeli a szavait, és csak aztán szólalt meg:

– Hiszel a sötét oldal hatalmában?

– Természetesen – vágta rá Githany, és értetlenül rázogatta a fejét.

– És olyan, amilyennek valaha elképzelted? – kérdezte Bane. – Például, az Akadémia megfelel a várakozásaidnak?

– Hát, az én elvárásaimnak nem könnyű megfelelni – vallotta be mosolyogva Githany. – De az tény, hogy mióta idejöttem, rengeteget tanultam Qordistól és a többi mentorunktól. Olyan dolgokat, amelyekről még csak nem is hallottam a Jedik között.

Bane gúnyosan felhorkant, és mialatt jobbjával végigmutatott a szekrényeken és tárolókon porosodó köteteken, megvető hanghordozással kijelentette:

– Amit én megtanultam, annak java része ezekből az iratokból származik.

Githany nem igazán tudta, hogy erre mit feleljen, így inkább nem felelt semmit.

– Egyszer azt mondtad nekem – folytatta Bane –, hogy a mesterek sem tudnak mindent. Akkor éppen a Jedikre értetted, de kezdem azt hinni, hogy ugyanez a kijelentés a Sith-ekre is igaz.

– Hibát követtek el, amikor elfordultak tőled – mondta Githany, mert meglátta a várva várt alkalmat. – De azt kell hibáztatnod, akit valóban megillet. Mindketten tudjuk, hogy ki az, aki miatt erre a sorsra jutottál.

– Sirak… – Bane szinte kiköpte a nevet, mintha méreg lett volna.

– Meg kell fizetnie azért, amit veled tett, Bane – felelte halkan, de eltökélten Githany. – Eleget vártunk. Eljött az idő.

– Minek az ideje?

– Holnap reggel kihívom Sirakot a küzdőkörben

– válaszolta Githany, némi színlelt reszketést csempészve a hangjába.

– Mi van?! – csattant fel Bane, és hevesen megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla! Ne légy ostoba, Githany! Meg fog ölni!

Tökéletes! – gondolta elégedetten Githany, majd komoran kijelentette:

– Nincs más választásom, Bane. Már megmondtam neked, hogy nem hiszek a Sith'ari legendájában. Lehet, hogy Sirak az Akadémia élenjáró növendéke, de nem legyőzhetetlen.

– Lehet, hogy nem ő a Sith'ari, de akkor is túl erős neked – vitatkozott elkeseredetten Bane. – Nem állhatsz ki ellene! Mióta felépültem, egyfolytában szemmel tartottam őt. Tudom, hogy kiváló harcos. Három percig sem tartanál ki vele szemben.

Githany hagyta, hogy a vészjósló szavak néhány pillanatig a levegőben lebegjenek, aztán megadása jeléül lehorgasztotta a fejét.

– Mi mást tehetnénk… – suttogta rekedtes hangon. – Meg kell semmisítenünk azt a zabrakot, és ennek egyetlen módja, ha megverekszünk vele a küzdőkörben.

Bane nem felelt azonnal, látszott rajta, hogy egy másik megoldáson rágódik magában. A lány már régen rájött, hogy csakis egyféleképpen állíthatják félre az útból közös ellenségüket, és tudta, hogy előbb-utóbb Bane is rátalál a válaszra: a körön kívül kell megölniük Sirakot. Gyilkolniuk kell. Viszont az orgyilkossággal durván megszegik az Akadémia törvényeit, és súlyos büntetés vár rájuk, ha elkapják őket…

Ezért akarta Githany, hogy mindenképpen Bane rukkoljon elő az ötlettel. És biztosra vette, hogy ha már egyszer előkerül a gondolat, képes lesz rávenni a férfit, hogy egymaga kövesse el a gyilkosságot. Tökéletesnek látta a tervét: megszabadul Siraktól, méghozzá úgy, hogy minden kockázatot Bane vállal.

Githany úgy számította, hogy később majd, úgymond véletlenül, elkotyogja a mestereknek, hogy ki a bűnös – ha éppen arra lesz szüksége. Mert a tervének ebben a részében korántsem volt biztos. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy elárulja-e Bane-t, vagy sem. Azt viszont egy pillanatig sem bánta, hogy manipulálja őt…

Vett egy mély lélegzetet, és összeszedte magát, hogy megszólaljon. Felkészült, hogy nagyon meggyőző és nagyon eredetinek ható, meglepett kiáltást hallasson.

– Te nem szállhatsz szembe Sirakkal a küzdőkörben, de én igen – jelentette ki Bane.

– Tessék?! – csattant fel Githany, és nem kellett színlelnie semmit, a megdöbbenés a csontja velejéig átjárta. – Hiszen a legutóbbi alkalommal majdnem agyonvert! Ezúttal biztosan végez veled!

– Ezúttal győzni fogok – dörmögte komoran, de eltökélten Bane. A férfi hanghordozásából és az arckifejezéséből Githany rájött, hogy lemaradt valamiről.

– Mi folyik itt, Bane? – kérdezte ingerülten.

Bane tétovázott néhány pillanatig, aztán bevallotta:

– Titokban különórákat vettem Kas'imtól.

A váratlan fordulat meghökkentette ugyan Githanyt, de ő így is nyomban belátta, hogy a férfi bölcsen cselekedett. Sőt úgy érezte, neki magának is rá kellett volna jönnie, hogy történik valami a háta mögött. Talán így is lett volna, ha nem hagyod, hogy Bane elkapjon – szidta magát gondolatban. – Nagyon jól tudtad, hogy vonzódsz hozzá, mégis hagytad, hogy az érzéseid elhomályosítsák az ítélőképességedet.

Hatalmasat sóhajtott, és dacosan megszólalt:

– Nem szeretem, ha bolondot csinálnak belőlem, Bane!

– Én sem – vágta rá a férfi. – Ne nézz ostobának, Githany! Nagyon is jól tudom, hogy mit akartál tőlem. És igen, bosszút fogok állni Sirakon. De a magam módján, a magam útját járva.

A lány rágni kezdte az alsó ajkát, de még csak észre sem vette, hogy mit művel.

– Mikor? – kérdezte kurtán.

– Holnap reggel – válaszolta Bane. – Akkor, amikor te magad akartad kihívni.

– De én nem gondoltam komolyan! – tiltakozott Githany.

– Én viszont véresen komolyan gondolom.

Githany akaratlan mozdulattal a nyakához emelte a kezét, és játszadozni kezdett a hajával. Már másodpercek óta csavargatta egyik fürtjét az ujjaival, amikor észbe kapott, és ingerülten, gyorsan lerántotta a kezét.

Bane ekkor kinyújtotta, és gyengéd, megnyugtatónak szánt gesztussal a vele szemben álló lány vállára tette a jobbját.

– Nem kell aggódnod – mondta halkan. – Senki sem fogja megtudni, hogy te milyen szerepet játszottál ebben az egészben.

– Nem emiatt aggódok – suttogta Githany.

A férfi ekkor oldalra billentette a fejét, úgy fürkészte őt, mintha azt akarta volna kideríteni, hogy őszintén beszélt-e. Githany maga is eléggé meglepődött, amikor rájött, hogy valóban így történt.

Bane alighanem ugyanerre a következtetésre jutott, mert előrehajolt, és szájon csókolta őt. Néhány másodperccel később lassan visszaegyenesedett, és lesiklatta kezét a lány válláról. Aztán anélkül, hogy bármit mondott volna, felállt a székről, és döngő léptekkel elindult a könyvtár kijárata felé.

Githany csendesen nézte a távolodó, hatalmas alakot, és az utolsó pillanatban utána kiáltott:

– Sok szerencsét, Bane! Vigyázz magadra! És legyél nagyon óvatos! Bane megtorpant, és egész testében megmerevedett, mintha sugárnyaláb csapódott volna a torkába.

– Az leszek – válaszolta anélkül, hogy visszanézett volna. Aztán kilépett az ajtón, és eltűnt a lány szeme elől.

Néhány pillanattal később Githany úgy érezte, hogy az arca valósággal lángol. Oda sem figyelve letörölt egy könnycseppet az álláról, aztán felemelte a kezét, és hitetlenkedve bámulta a tenyerén csillogó nedvességet.

Hirtelen elfogta az utálkozás a saját gyengesége miatt, és gyorsan a köpenyébe törölte a könnycseppet. Felugrott a székről, és büszkén, öntudatosan kihúzta a magát.

És akkor mi van, ha valami nem úgy alakult, ahogyan eltervezte? Ha Bane megöli Sirakot a küzdőkörben, a legfőbb vetélytársa mindenképpen halott lesz. És ha Bane kudarcot vall, még mindig kereshet valakit, aki meggyilkolja a zabrakot. Akárhogy is történik majd, az eredmény ugyanaz lesz – az ő akarata fog érvényesülni.

Ám mialatt Githany fürge és kecses léptekkel kisietett a teremből, a lelke mélyén érezte, hogy ez az utóbbi gondolata nem teljesen igaz. Nem számít, hogyan dől el Sirak és Bane sorsa, a jövő másképp fog alakulni, mint ahogyan eredetileg elképzelte.

Súlyos, örvénylő viharfelhők sötétítették el a kora reggeli égboltot. Valahol a messzeségben lecsapott egy villám, a mennydörgés tompa morajlása végigszáguldott a templomot a Nagyurak Völgyétől elválasztó, nyílt síkság felett.

Bane csak perceket aludt ezen az éjszakán. A Githanyval vívott szópárbaj után visszatért a kamrájába. Meditálni akart, de még ez is nehezére esett, mert túl sok gondolat kavargott a fejében ahhoz, hogy képes legyen kellően ellazulni.

Akármivel próbálkozott, az előző alkalommal elszenvedett, súlyos vereség emlékei folyton a tudatának előterébe tolakodtak, és kételkedés, illetve a kudarctól való rettegés járt a nyomukban. Mindeddig sikerült kordában tartania azokat a félelmeit, amelyek azzal fenyegettek, hogy meggyengítik az elszántságát, és szilárdan kitartott az eredeti terve mellett.

A tanítványok javában gyülekeztek a reggeli gyakorlathoz. Sokan fanyar pillantásokkal méregették a fejük felett összeboruló, sötét felhőket. A templom tetejét semmi sem védte az elemek haragjától, és nem számított, hogy a növendékek menynyit áztak-fáztak, a vívásórát nem lehetett törölni, de még elhalasztani sem. Kas'im Nagyúr előszeretettel mondogatta, hogy „egy kis eső mit sem árthat egy igaz Sith-nek”.

Bane megkereste helyét a közös gyakorlatra készülődő tanítványok tömegében. A körülötte álló társai tüntetően nem vettek tudomást a jelenlétéről. Mindig így történt az emlékezetes párbaj óta: a növendékek kiközösítették őt, kitaszított lett a társak szemében. Noha mindvégig ott volt közöttük, a többiek úgy tettek, mintha valójában nem is létezett volna. Bane az élet és a halál mezsgyéjén ólálkodó, néma árnyékká vált, akit a növendékek – ha testben nem is tehették meg – lélekben kizártak maguk közül.

A férfi Githanyt keresve fürkészte a sokaságot, ám amikor a tekintetük végre összeakadt, a lány sietve másfelé nézett. Bane ennek ellenére megnyugtatónak találta Githany közelségét. Hitt abban, hogy a lány is azt akarja, hogy ő győzelmet arasson, még ha csak a lelke mélyén is. Még ennél is szilárdabban hitte, hogy amit ők ketten éreznek egymás iránt, az nem csupán a kettejük kíméletlen, mégis élvezetes játszmájának része.

Amikor kezdetét vette a gyakorlatozás, kínosan ügyelt arra, hogy ne nézzen Sirakra. Az elmúlt hónapok során gyötrelmes aprólékossággal tanulmányozta a zabrakot, így ha most vett volna észre valamit, azzal csak lefoglalta volna az agyát ahelyett, hogy a saját mozdulataival törődött volna.

Bane az elmúlt időszakban szándékosan hibázott és ügyetlenkedett a vívóórákon annak érdekében, hogy elrejtse gyors ütemben gyarapodó tudását azon társai elől, akik véletlenül felé pillantottak. Most viszont lejárt a titkolózás ideje. A mai párbaj után mindenki tudni fogja, hogy mire képes – vagy halott lesz, és örökre elfelejtik…

Hullani kezdett az eső. Először csak ritkásan esett, a kövér súlyos cseppek akkora időközönként követték egymást, hogy külön-külön hallani lehetett, amint a kövezeten csattannak. Aztán megnyíltak a felhők, és már csak a hatalmas tömegben aláhulló víz egybefüggő, sistergő dobolását lehetett hallani. Bane jószerével észre sem vette a záport. Saját magába menekült, a tudatába zárkózott, és mélyen leásott a lelkébe, hogy szembenézzen az ott rejtőző, sötét érzésekkel. Mialatt a teste gépiesen váltogatta az alapvető támadó és védőállásokat, a bensőjében lassan haraggá alakította a félelmeit.

Képtelen lett volna megmondani, hogy milyen hosszúra nyúlt a közös kiképzés. Úgy érezte, mintha az örökkévalóságig tartott volna, ugyanakkor sejtette, hogy valójában Kas'im még le is rövidítette egy kicsit, mert akármit hangoztatott, valójában nem akarta, hogy a gondjaira bízott tanítványok meghűljenek. Mindenesetre, mire a gyakorlat véget ért, és a tanítványok kialakították a küzdőkört, Bane fehéren izzó gyűlöletté formálta őrjöngő haragját.

Aztán, ahogyan az előző alkalommal tette, ezúttal sem hagyta, hogy bárki megelőzze. Sietve átnyomakodott a jókora gyűrűt alkotó tömegen, és belépett a szabad területre. A sokaság izgatottan és meglepetten felmorajlott, amikor a tanítványok meglátták, hogy ki áll a küzdőkörben.

Bane érezte, hogy a sötét oldal energiái vadul kavarognak és örvénylenek a testében. A bensőjében dühöngő, láthatatlan vihar jóval ádázabbnak és harciasabbnak tűnt annál, amelyik a feje felett tombolt. Eljött az idő, hogy szabad folyást engedjen a gyűlöletének…

– Sirak! – harsogta torkaszakadtából, hogy a fergeteg zúgása mellett is hallani lehessen a hangját. – Párbajra hívlak!

Tizenhetedik fejezet

A kiáltás ott függött a levegőben, mintha a szemnek szinte áthatolhatatlanul sűrű esőfüggönyök valahogyan csapdába ejtették volna a vészjósló szavakat. Noha a felhők miatt erős félhomály uralkodott a szentély tetején, Bane látta, hogy a tömeg szétnyílik, és Sirak lassan kisétál a társai közül.

A zabrak mozdulataiból nyugodt önbizalom érződött. Bane korábban azt remélte, hogy a váratlan kihívással meghökkenti, esetleg felidegesíti az ellenségét. Úgy számította, hogy ha sikerül kizökkentenie Sirakot abból az átkozott, fölényes nyugalmából, ha sikerül meglepnie és összezavarnia, akkor jelentős előnyre tesz szert, még mielőtt kezdetét venné a harc. Ám ha a zabrak érzett is valamit, azt a higgadt közöny fagyos álarca alá rejtette.

Sirak átnyújtotta hosszú, kétpengéjű gyakorlókardját a sarkában lihegő Yevrának, aztán egyetlen mozdulattal lerántotta magáról súlyos, esővízzel átitatott köpenyét. A durva szőttesből készült, terjedelmes ruhadarab alatt nem viselt mást, csak egy egyszerű szabású nadrágot és rövid, a derekáig sem érő bőrmellényt. Egyetlen szót sem szólt, mialatt jókora labdává gyűrte, majd oldalra nyújtotta a köpenyét, mire Llokay, a harmadik zabrak kivergődött a tömegből, odarohant hozzá, és elvette tőle. Aztán Yevra kérés nélkül fivérének felfelé fordítva, nyitva várakozó jobb kezébe csapta a gyakorlókard markolatát.

Bane is lehámozta magáról a köpenyét, amit aztán a kövezetre ejtett, közben igyekezett kizárni tudatából a bőrére záporozó esőcseppek hideg szurkálását. Természetesen egy pillanatig sem számított arra, hogy Sirak kétségbe esik a kihívás miatt, de azt azért továbbra is remélte, hogy a zabrak túlságosan elbízza magát. Ugyanakkor Sirak előkészületeiben – kiszámított és pontosan beosztott mozdulataiban – csakis a könyörtelen hatékonyság jeleit lehetett felfedezni, amelyek arról árulkodtak, hogy nagyon komolyan veszi az ellenfelét.

Sirakot majd szétvetette az önelégültség, de ostobának senki sem nevezhette. Elég esze volt ahhoz, hogy rájöjjön: Bane nem hívta volna ki újra, hacsak nem kovácsolt különleges tervet a legyőzésére. És éppen ezért nyilván megfogadta magában, hogy amíg meg nem fejti a titkot, nem veszi félvállról az összecsapást.

Bane tudta, hogy ezúttal valószínűleg képes lesz legyőzni a zabrakot. Githanyhoz hasonlóan ő maga sem nagyon hitt a Sith-ek soraiból kiemelkedő kiválasztott legendájában, de azt mindenképpen biztosra vette, hogy nem Sirak a Sith'ari. Nem egyszerűen legyőzni akarta Sirakot, hanem megsemmisíteni, összezúzni, ahogyan a zabrak is összezúzta őt.

Csakhogy Sirak kitűnően vívott. Sosem hagyott rést a védelmén úgy, ahogyan ő tette az előző öszszecsapásuk alkalmával. Ha rajta múlott, biztosan nem. Így aztán Bane tudta, hogy mi a teendője: valamilyen fortéllyal rá kell vennie a zabrakot, hogy védtelenül hagyja a testének valamelyik pontját.

A küzdőkör másik oldalán Sirak alapállásba ugrott. Eső áztatta, élénksárga bőre szinte ragyogott a sötétben, amitől olyannak hatott, mintha nem is hús-vér teremtmény lett volna, hanem egy démon, amely a rémálmok világából valahogyan átkerült a könyörtelen valóságba.

Bane előreszökkent, és egy bonyolult, erőszakos sorozattal megnyitotta kettejük sorsdöntő harcát. Gyorsan mozgott, de nem túl gyorsan. Nyilvánvaló tudásának és jártasságának láttán az eleven gyűrűt alkotó növendékek meglepetten felhördültek, noha Sirak ügyesen feltartóztatta az iszonyú erejű rohamot.

Az elkerülhetetlenül bekövetkező ellentámadás folyamán Bane botladozva tántorgott hátrafelé néhány lépést. Egy röpke pillanatra meglátta, hogy az ellenfele túlságosan előrenyúlt, és védtelenül hagyta a jobb karját. Ebben a másodpercben véget vethetett volna a párbajnak. Heves harcot vívott úgy az ösztöneivel, mint a reflexeivel, de türtőztette magát. Túl sokat és túl keményen dolgozott ahhoz, hogy most az ellenfele karjára mért, egyetlen csapással megszerezze a győzelmet.

A párviadal a maga sajátos és ismerős ütemében folytatódott. A küzdő felek felváltva támadtak és védekeztek. Bane gondosan ügyelt, hogy a csapásai és a döfései hatékonyak, de nyersek, kimunkálatlanok maradjanak, mert el akarta hitetni Sirakkal, hogy hatalmas testi erejű, viszont nehézkes mozgású, mérsékelten tehetséges ellenféllel került szembe. Valahányszor megállította a zabrak egy-egy rohamát, szándékosan megcifrázta a védekező mozdulatait. A gyors hárításokat hosszan ívelő, esetlen kaszálásokkal fejezte be, azt a látszatot keltve, hogy inkább a vakszerencséjének, semmint a tudásának köszönheti, hogy távol tartotta magától a félelmetes ikerpengéket.

A csapásváltások őrjöngő forgatagában óvatosan tapogatózott az Erővel, gyenge pontokat keresett és próbálgatott. Csupán néhány másodpercig tartott, és rátalált arra, ami után kutatott. Minden felkészültsége ellenére a zabrak igazából nem sok tapasztalatot szerzett a hosszan elhúzódó párbajok területén, mert még egyetlen ellenfele sem tartott ki elég sokáig ahhoz, hogy valóban megdolgoztassa őt. Szinte alig érzékelhetően, de a szúrásai, sújtásai és ellentámadásai egyre lassabbak és egyre kevésbé pontosak lettek, míg a stílusváltásai is egyre jobban akadoztak. Az izmai meglepően hamar kezdtek kifáradni. A kimerültség sűrű, sötét felhője lassan betakarta az elméjét, és Bane tudta, már csak idő kérdése, hogy Sirak alaposan – és végzetesen – elszámítsa magát.

De mialatt Bane a zabrakkal csatázott, a valódi, a leghevesebb harcot saját magával vívta. Újra meg újra vissza kellett fognia önkéntelenül meglendülő jobbját, nehogy beleszúrjon azokba a résekbe, amelyek ellenfele egyre elkeseredettebb támadásai során nyíltak meg előtte. Jól tudta, hogy a remélt és megsemmisítő győzelmet csakis a türelem hozhatja el neki, vagyis az az erény, amelynek gyakorlásától a sötét oldal hívei általában tartózkodni szoktak.

Ám az önuralma végül elnyerte méltó jutalmát. Sirak folyton csalódottabb lett, mert hiába próbálta térdre kényszeríteni szerencsétlenül botladozó, és néha vaktában hadonászó ellenfelét. Ahogyan a mind hosszabbra nyúló erőkifejtés kezdte éreztetni hatását, szinte már nem is védekezett, csupán egyre vadabb és vakmerőbb támadásokat indított, hogy kierőszakolja a győzelmet, amelyről érezte, hogy fokozatosan kicsúszik a markából.

Amikor a zabrak elkeseredettsége már reménytelenségbe fordult, Bane valamennyi idegszála és ösztöne szinte sikoltva követelte, hogy ragadja magához a kezdeményezést, és vessen véget a küzdelemnek.

Minden akaraterejét összekaparva ellenállt a késztetésnek, és hagyta, hogy Sirak vereségének közelsége tovább szítsa a bosszúvágyát. Ez a vágy, ez a különös éhség minden múló másodperccel tovább erősödött, míg végül már testi fájdalmakat okozva marcangolta a gyomrát. A sötét oldal csordultig töltötte, és úgy érezte, hogy a titokzatos erők mindjárt szétvetik a mellkasát, felhasítják a bőrét, és – mintha nem e világi, fekete vért okádó források volnának – egyszerre kirobbannak belőle. Kivárta az utolsó lehetséges pillanatot, aztán egyetlen hullámba tömörítve szabadjára engedte a bensőjében felhalmozódott erőket. Az energiaáradat végigzúdult az izmain és a végtagjain, amelyek ettől olyan gyorsan mozdultak, hogy Bane-nek úgy tűnt, mintha megállt volna körülötte az idő. Az első csapásával kiverte Sirak kezéből a gyakorlókardot, a másodikkal eltörte a zabrak alkarját, majd megpördült, és lesújtott ellenfelének bal lábszárára. A kemény duracél penge darabokra zúzta Sirak sípcsontját, és a zabrak harsányan felüvöltött, amikor a szilánkosra tört csontvégek – még mindig az ütés erejének engedelmeskedve – oldalra mozdultak, átszakították az izmait és inait, végül a bőrét.

Néhány pillanat erejéig a nézők egyike sem fogta fel, hogy mi történt. Eltartott egy darabig, mire az elméjük feldolgozta a látottakat, azt a szélsebesen és halálos pontossággal végrehajtott csapássorozatot, amely túl gyors volt ahhoz, hogy a puszta tekintetükkel nyomon kövessék.

Sirak összegömbölyödve, az oldalán feküdt a kövezeten. Kínok között vonaglott, és épen maradt bal kezével nyögdécselve szorongatta a lábszárából kiálló, fehéren és vörösen csillogó csontdarabot. Bane a másodperc törtrészéig tétovázott, mielőtt megmozdult volna, hogy végezzen a zabrakkal. Kéjesen ízlelgette a pillanatot, az érzést – és ezzel lehetőséget teremtett Kas'im számára a közbeavatkozáshoz.

– Elég! – kiáltotta a vívómester, és a tanítvány engedelmesen visszafogta kardját, nem sújtott le minden kényének-kedvének kiszolgáltatott ellenségére. – Vége van, Bane!

Bane lassan leengedte a kardját, és lassú léptekkel távolabb húzódott. Az a harag, amely az imént a sötét oldal megállíthatatlan eszközévé változtatta őt, nyomtalanul eltűnt, és helyét az e világi környezet iránti, hiperéber tudatosság foglalta el. Immáron tisztában volt azzal, hogy a Sith-templom tetején áll, egy dühöngő vihar kellős közepén, és jéghideg zápor veri a testét.

Reszketni kezdett, és gyorsan körülnézett, hogy megkeresse a csata előtt elhajított köpenyét. Odasietett a jókora, sötétbarna ruhacsomóhoz, de amikor felkapta, rájött, hogy teljesen átázott, ezért inkább nem vette magára.

Kas'im ezalatt besétált a küzdőkörbe, és lecövekelt Bane, illetve a továbbra is magatehetetlen zabrak között.

– A mai napon lenyűgöző győzelemnek voltatok szemtanúi! – kiáltotta a mester az összegyűlt tömegnek. – Bane nem csupán elsőrangú vívótudásának, hanem kiváló stratégiájának is köszönheti ezt az eredményt.

Bane jószerével nem is figyelt az elismerő szavakra. Mozdulatlanná dermedve állt a kör közepén, és a fogainak vacogását leszámítva alig hallott valamit.

– A társatok türelmes volt és elővigyázatos – folytatta fennhangon Kas'im Nagyúr. – Nem egyszerűen legyőzni akarta az ellenfelét. Arra törekedett, hogy megsemmisítse őt! És elérte a célját! Elsősorban nem azért, mert jobban vívott, mint Sirak, hanem azért, mert túljárt Sirak eszén!

A vívómester oldalra nyújtotta, és Bane csupasz vállára tette a kezét.

– Mindannyian okuljatok ebből az esetből! – zárta le kurtára szabott példabeszédét. – A titkolózás hatalmas fegyver. Igyekezzetek elrejteni az erőtöket és tudásotokat mindaddig, amíg nem álltok készen arra, hogy bevigyétek a végzetes csapást! – Elengedte Bane vállát, és halkan odaszólt a férfinek:

– Menj be az épületbe, nehogy megfázz! – Azzal a mester elfordult, és ráparancsolt a másik két zabrakra, akik zavarodottan, tétován toporogtak a többi tanítvány között:

– Vigyétek le Sirakot az egészségügyi központba!

Mialatt Yevra és Llokay előlépett, hogy felvegyék és elcipeljék nyögdécselő, félig eszméletlen fivérüket, Bane a lépcső felé fordult. Kas'im-nak igaza volt: tényleg feleslegesen áztatta magát.

Merev, botorkáló léptekkel indult a meleg menedéket nyújtó kamrákhoz vezető lépcsősor felé. A tömeg sietve szétnyílt előtte, hogy átengedje. A növendékek túlnyomó többsége félelemről és leplezetlen csodálatról árulkodó tekintettel méregette őt, de Bane észre sem vette, hogy a társai más szemmel néznek rá, mint korábban.

Különös kábulatba merülve ballagott lefelé a lépcsőn, amelyből csak akkor zökkent ki, amikor meghallotta, hogy a háta mögött Githany a nevén szólítja:

– Bane! Várj!

A férfi megfordult, és meglátta, hogy Githany jókora ugrásokkal, négyesével-ötösével veszi a lépcsőket, hogy utolérje őt. A lány csuromvizes haja lelapulva simult a fejére, az arcára, a homlokára és a nyakára. Átázott ruhái szorosan rátapadtak a testére, és még jobban kiemelték annak tökéletes íveit, domborulatait és hajlatait. Erősen zihált, de hogy az izgatottságtól vagy a hirtelen erőkifejtéstől, azt Bane nem tudta megállapítani.

Githany nyaktörő iramban rohant, valósággal repült lefelé, és Bane egy pillanatig azt hitte, hogy egyenesen a karjába veti magát. Ám az utolsó pillanatban a lány megtorpant, és néhány centiméterre tőle lecövekelt. Lihegett még néhányat, hogy levegőhöz jusson, és amikor beszélni kezdett, hiába fojtotta le a hangját, a szavai így is nyersen, sőt gorombán szóltak:

– Mi történt odafent, Bane? Mit műveltél? Miért nem ölted meg?

Bane a lelke mélyén pontosan erre a dühkitörésre számított, bár valahol remélte, hogy a lány azért jön, mert gratulálni akar a győzelemhez. Nem tehetett róla, de csalódás telepedett a lelkére.

– Az első párbajunk azzal végződött, hogy Sirak a baktahengerbe küldött engem – válaszolta. – Ezúttal én csináltam vele ugyanezt. Ez volt a bosszú.

– Ez ostobaság volt! – kiáltotta mérgesen Githany. – Azt hiszed talán, hogy Sirak elfelejti majd ezt az egészet? Ha felépül, vissza fog vágni, Bane! Ahogyan te is visszavágtál neki. Így működnek ezek a dolgok. Megfosztottad magad a lehetőségtől, hogy egyszer s mindenkorra véget vess a kettőtök viszályának, és én tudni akarom, hogy miért!

– Láttad, már felemeltem a kardomat a végzetes csapáshoz – emlékeztette Bane. – Csakhogy Kas'im Nagyúr közbelépett, mielőtt megölhettem volna Sirakot. A mesterek nem rajonganak a gondolatért, hogy az egyik legjobb tanítványuk életét veszítse a felkészülés alatt.

– Nem, Bane, nem így volt! – tiltakozott Githany, és hevesen megrázta a fejét. – Már felemelted a kardodat, de nem Kas'im kiáltása állított meg. Elbizonytalanodtál, ez az igazság. Valami visszatartott attól, hogy megtedd.

Bane tudta, hogy a lánynak igaza van. Valóban tétovázni kezdett, csak azt nem értette, hogy miért. Úgy döntött, hogy megpróbálja megmagyarázni, és nem csupán Githanynak, hanem saját magának is:

– Egyszer már megöltem az ellenfelemet a küzdőkörben. És Qordis Nagyúr szemrehányást tett nekem Fohargh halála miatt. Figyelmeztetett, hogy ne történjen meg még egyszer. Azt hiszem… azt hiszem, aggódtam amiatt, hogy mit tesznek velem a mestereink, ha megölök még egy növendéket.

Githany résnyire vonta a szemét haragjában, és megvető hanghordozással kifakadt:

– Azt hittem, hogy ezt már abbahagytuk, Bane! Azt hittem, hogy mi ketten többé már nem hazudunk egymásnak!

Bane nem hazudott. Legalábbis, amit mondott, az részben fedte az igazságot. Kínosan toporgott, a lány haragos tekintetének láttán megszállta a bűntudat.

– Nem tudtad megtenni – jelentette ki Githany, azzal kinyújtotta a jobbját, és a mutatóujjával keményen mellbe bökte a férfit. – Megérezted, hogy a sötét oldal mindjárt elnyel, és ekkor visszarettentél.

Ezúttal Bane volt az, aki feldühödött.

– Ez nem igaz! – csattant fel, és félresöpörte a lány kezét. – Igen, miután megöltem Foharghot, megijedtem a sötét oldaltól! Tudom, hogy az milyen érzéssel járt. Ez most egészen más!

Ezúttal teljesen őszintén beszélt. A legutóbbi alkalommal csak ürességet érzett magában, mintha kiszakadt volna belőle valami. Most viszont továbbra is érezte, hogy az Erő minden gyilkos dicsőségével átáramlik a testén, és feltölti a bensőjét energiával, illetve melegséggel. Ezúttal a sötét oldal vele maradt, és a rendelkezésére állt. A láthatatlan erők továbbra is engedelmeskedtek az akaratának.

Hiába érvelt, Githanyt így sem tudta meggyőzni.

– Te még most sem akarod átadni magad a sötét oldalnak! – kiáltotta a lány. – Sirak gyengének bizonyult, te pedig könyörületesnek. Szép kis harcos vagy, mondhatom! Egy igazi Sith sosem viselkedik így!

– Mit tudsz te a Sith-ekről? – hördült fel ingerülten Bane. – Kettőnk közül nem te, hanem én vagyok az, aki olvastam az ősi feljegyzéseket! Te csakis a mesterektől tanulsz, márpedig ők elfelejtették a múltat.

– Igen? És hol van megírva azokban az ősi feljegyzésekben, hogy egy Sith gyakoroljon könyörületet? – vágott vissza Githany, és a hangjából szinte csöpögött a megvetés, valamint a maró gúny.

Ezek a szavak érzékeny pontján találták el Bane-t, aki erre durván eltaszította magától a lányt, és elfordult tőle. Githany hátratántorodott, de szinte azonnal visszanyerte az egyensúlyát. Nem közeledett ismét Bane felé, hanem ott maradt, ahová a lendület vitte.

– Te csak azért vagy dühös, mert nem vált be a terved – dörmögte Bane, és valamiért képtelen volt a lány szemébe nézni. Szívesen mondott volna még valamit, de tudta, hogy a társaik hamarosan utolérik őket. És miután nem akarta, hogy mások is lássák, amint ők ketten egymással beszélnek, egyszerűen elindult, és faképnél hagyta dühöngő szövetségesét.

Githany jeges pillantásokkal nézett a távolodó férfi után. Az imént lenyűgözte az, amit a tetőn látott. Bane szabályosan játszott Sirakkal, a párbaj alatt legyőzhetetlennek tűnt. Ám amikor valamiért nem tudta megölni a zabrakot, Githany észbe kapott, és hamar rájött, hogy mi történt. Bane jellemében volt a hiba, egy gyenge pont, amelynek létezését a férfi még saját magának sem ismerte be. Ettől függetlenül a gyenge pont igenis létezett.

Amikor Bane lelkében alábbhagytak az indulatok

– amikor a sötét oldal már nem hajszolta őt –, hevesen fortyogó vérszomja gyorsan kihűlt. Hidegvérrel, puszta számításból még a legjobban gyűlölt, halálos ellenségével sem tudott végezni. Mindebből Githany arra következtetett, hogy a férfi őt sem lesz képes megölni, ha egyszer netán arra kerülne a sor.

Ez a tudat ismét megváltoztatta a kettejük viszonyának természetét. Githany az utóbbi napokban már tartott Bane-től. Félt attól, hogy a férfi egyszer ellene fordul, és akár a küzdőkörben, akár másutt, de végez vele. Most viszont tudta, hogy ez sosem fog megtörténni, mert Bane legfeljebb akkor képes meggyilkolni egy másik teremtményt, ha a saját élete múlik rajta.

És Githany azzal is tisztában volt, hogy őt magát szerencsére nem korlátozzák ehhez hasonló gátlások.

Bane álmatlanul hánykolódott az ágyán, és egyre csak azon törte a fejét, amit Githany mondott neki. Miért nem tudta megölni Sirakot? Vajon a lánynak van igaza? Valóban azért nem ölte meg Sirakot, mert megesett rajta a szíve? A könyörület tartotta vissza? Szerette volna hinni, hogy átadta magát a sötét oldalnak, viszont ha valóban így történt volna, gondolkodás nélkül kiloccsantotta volna a zabrak agyvelejét, függetlenül attól, hogy ez milyen következményeket von maga után.

Ugyanakkor nem csupán ez az egy kérdés nyugtalanította. A Githanyhoz fűződő viszonya, illetve a legutóbbi elválásuk körülményei is bosszantották. Nem tagadhatta, hogy úgy vonzódik a lányhoz, mintha delejes, kényszerítő erő hatna rá. Valahányszor beszélt vele, szinte mindvégig, egész testében borzongott. És amikor távol voltak egymástól, gyakran gondolt rá. A hozzá fűződő emlékei újra meg újra elárasztották a tudatát, úgy lebegtek körülötte, mint az együtt töltött órák alatt a lány parfümjének mámorító illata. Álmaiban folyton azt a fekete hajzuhatagot és azt a veszedelmes, csábító szempárt látta maga előtt.

És teljes szívéből hitte, hogy a lány is érez iránta valamit – bár erősen kételkedett abban, hogy Githany valaha is bevallaná. Akármilyen közel kerültek is egymáshoz a titkos tanórák alatt, sosem engedték meg maguknak, hogy a vágyaik eluralkodjanak rajtuk. Valahogy nem tűnt helyesnek mindaddig, amíg Sirak számított az Akadémia élenjáró növendékének. A zabrak legyőzése alapvető, közös célt jelentett mindkettejük számára, és egyikük sem akarta, hogy bármi eltérítse őket a céljuk megvalósításától. Sirak volt a közös ellenség, amely egyesítette őket, de bizonyos értelemben véve falat emelt kettejük közé.

A zabrak vereségétől ennek a falnak le kellett volna omlania. Csakhogy Bane az összecsapás után látta Githany arcán a keserű kiábrándulás árulkodó jeleit. Ígéretet tett, hogy megöli az ellenségüket, és a lány hitt neki. Ám végül megkegyelmezett a zabraknak, és ezzel bebizonyította, hogy nem felel meg Githany elvárásainak. Így aztán a kettejüket elválasztó fal hirtelen sokkal, de sokkal erősebbre és magasabbra nőtt.

Bane idáig jutott a töprengésben, amikor valaki halkan megkopogtatta kamrájának ajtaját. A takarodó már majdnem egy órája érvényben volt; valamennyi tanítványnak rég a szobájában kellett tartózkodnia.

Bane feltette magának a kérdést, hogy ki lehet az, akibe annyi merészség szorult, hogy ezen a késői órán a tilalmakat megszegve a kihalt folyosókon kóborol. Csakis egyetlen személyre tudott gondolni…

Felugrott az ágyáról, egyetlen elnyújtott lépéssel átszelte a kamráját, és szabályosan feltépte az ajtót. Aztán gyorsan közömbös képet vágott, hogy elrejtse a csalódását, mert a várakozásaival ellentétben nem Githany, hanem Kas'im Nagyúr állt előtte… A vívómester meg sem várta, hogy a kamra lakója behívja, egyszerűen berontott a szűkös helyiségbe, aztán kurta intéssel jelzett Bane-nek, hogy csukja be az ajtót. Bane szó nélkül engedelmeskedett, közben a váratlan látogatás célján törte a fejét.

– Szeretnék megmutatni neked valamit – jelentette ki a twi'lek, azzal félrehúzta a köpenyét, és az övébe tűzött fénykardért nyúlt.

Bane hirtelen rádöbbent, hogy a mester nem a saját fegyverét vette elő. Kas'im fénykardjának markolatát az átlagosnál jóval hosszabbra és vaskosabbra méretezték, hogy elférjen benne a két külön energiapengét előállító két kristály. Viszont ennek a bizonyos markolatnak a méretei megegyeztek az egypengéjű fénykardok méreteivel, a formáját tekintve azonban jelentősen elütött tőlük: nem egyenes volt, hanem enyhén ívelt.

A vívómester aktiválta a fegyvert; a felragyogó energiapenge sötétvörös színben izzott.

– Ez a kard a mesteremé volt – mondta félhangosan, tűnődő hanghordozással. – Gyerekkoromban órákig figyeltem őt, mialatt végrehajtotta a napi gyakorlatokat. A legkorábbi emlékeim közé tartozik, hogy valahol a sötétben egy vörösen izzó fényrúd táncol végig egy sorozat valamennyi támadó és védő mozdulatán.

– A szüleidre nem is emlékszel? – érdeklődött meglepetten Bane. Kas'im megrázta a fejét.

– A szüleimmel együtt a Nal Hutta egyik rabszolgapiacára kerültünk – magyarázta. – Ott talált rám Nad'az mester. Felfigyelt a családomra az árverési csarnokban. Talán azért, mert hozzánk hasonlóan ő is twi'lek volt. Én még szinte járni sem tudtam, de Nad'az mester megérezte bennem az Erőt. Azon nyomban megvásárolt, és elvitt engem a Ryloth-ra, ahol a tanítványaként nevelt fel.

– És mit történt a szüléiddel? – kérdezte kissé félszegen Bane.

– Sejtelmem sincs – válaszolta Kas'im. – Anyámat és apámat nem járta át az Erő, így aztán a mesterem nem látott okot arra, hogy őket is kiváltsa a rabszolgaságból. Gyengék voltak, tehát hátra kellett maradniuk.

A vívómester közönyös hanghordozással beszélt, mintha teljességgel hidegen hagyta volna a tudat, hogy családjának tagjai minden bizonnyal a huttok rabszolgájaként éltek és haltak meg. Bane bizonyos mértékig érthetőnek vélte ezt a fajta viselkedést. Kas'im gyakorlatilag nem ismerte a szüleit, így nem fűzhette hozzájuk semmiféle érzelmi kötelék. Bane néhány pillanatra eltűnődött azon, hogy az ő élete vajon hogyan alakult volna, ha valaki más neveli fel. Vajon ha Hurst elpusztult volna a bánya mélyén, amikor ő még egészen kicsi gyermek volt, akkor is itt kötött volna ki, a korribani Sith Akadémián?

– A mesterem hatalmas Nagyúr volt – folytatta Kas'im. – Kiemelkedően tehetségesnek bizonyult a fénykard forgatásának művészetében. Hihetetlen tapasztalattal rendelkezett, és a tudását mindenestől átadta nekem. Megtanított a kétpengéjű kard használatának rejtelmeire, noha ő maga, amint láthatod, a hagyományos, egypengéjű kardot kedvelte. Bár ez a fegyver kissé eltér a hagyományostól.

Kikapcsolta a kardot, és miután a ragyogó fényt árasztó energiapenge eltűnt, odadobta a fegyvert Bane-nek, aki könnyed mozdulattal elkapta.

– Elég különös érzés – dörmögte a férfi, mialatt az íves markolatra kulcsolta az ujjait.

– Egy kicsit meg kell változtatnod a fogásodat – magyarázta Kas'im. – Inkább a tenyered közepénél tartsd, távolabb az ujjaid tövétől.

Bane végrehajtotta az utasítást, és a csuklóját forgatva igyekezett hozzászoktatni kezét az eddig megszokottól eltérő súlyponthoz és egyensúlyhoz. A tudata máris javában elemezte az új fogással járó következményeket. Hamar rájött, hogy ez a fegyver több erőt biztosít a feje fölül indított, lefelé tartó csapásokhoz, és ha csak a fok törtrészével is, de megváltoztatja a támadó mozdulatok indulószögét. Éppen csak annyira, hogy a gyanútlan ellenfél meglepődjön és összezavarodjon.

– Ezzel a fegyverféleséggel nehezebb végrehajtani bizonyos mozdulatokat – figyelmeztette Kas'im.

– Más mozdulatokat viszont jóval hatékonyabban lehet megtenni vele. A lényeg, hogy szerintem ez a fénykard remekül illik majd a te személyes stílusodhoz.

– Ezek szerint nekem adod? – kérdezte hitetlenkedve Bane.

– A mai napon tanúbizonyságát adtad, hogy méltó vagy rá – jelentette ki ünnepélyesen és kimondottan büszkén a vívómester.

Bane aktiválta a fegyvert, és élvezettel hallgatta az energiacellák állhatatos zümmögését, valamint a penge sistergő búgását. Bemutatott néhány egyszerű csapást és szúrást, aztán hirtelen kikapcsolta a kardot, és aggodalmas képet vágva megkérdezte:

– Mi fog szólni ehhez Qordis?

– Én akartam így, nem pedig ő – válaszolta Kas'im öntudatos, és kissé talán sértett hanghordozással. – Nem azért őrizgettem tíz éven keresztül ezt a kardot, hogy végül Qordis döntse el, kinek adhatom oda!

Bane hódolatteljes főhajtással válaszolt, mert tökéletesen tudatában volt annak, hogy a mester milyen hatalmas megtiszteltetésben részesíti őt. Aztán, hogy megtörje a kijelentést követő, kínos csendet, megkérdezte:

– Szóval, a mestered neked adta, amikor meghalt?

– Elvettem tőle, miután megöltem őt…

Bane úgy megdöbbent, hogy még csak nem is próbálta elrejteni az érzéseit. A twi'lek látta rajta a jeleket, és halványan elmosolyodott.

– Mindent megtanultam Na'daz mestertől, amit csak lehetett – mesélte a múltba révedve. – Mélyen átjárta őt az Erő, de engem még mélyebben. Akármilyen kiválóan bánt a fénykarddal, kettőnk közül én lettem a jobb harcos.

– De miért ölted meg? – kérdezte halkan Bane.

– Hogy próbára tegyem magam – magyarázta Kas'im. – Látni akartam, hogy csakugyan olyan erős vagyok-e, mint amilyennek hiszem magam. De ez még azelőtt történt, hogy Kaan Nagyúr átvette a Rend irányítását. Akkoriban még a régi utakon jártunk. Sith Sith ellen, mester tanítvány ellen, és viszont. Ostoba fejjel folyton egymásnak ugrottunk, hogy bebizonyítsuk a felsőbbségünket. Szerencsére a Sötét Testvériség törvényei véget vetettek ezeknek a gyilkos állapotoknak.

– Nem teljesen – dünnyögte Bane, mert eszébe jutott Fohargh és Sirak. – Az erős még manapság is eltapossa a gyengét. Ez egyszerűen elkerülhetetlen.

Kas'im oldalra billentette a fejét, úgy próbálta kihüvelyezni a baljóslatú szavak jelentését.

– Ne hagyd, hogy ez a megtiszteltetés elvakítson!

– figyelmeztette végül Bane-t. – Még nem állsz készen arra, hogy kihívj engem, fiatal tanítványom! Amit jelenleg tudsz, arra én tanítottalak, de korántsem tanítottalak meg mindenre, amit én tudok.

Bane önkéntelenül elmosolyodott. Már az ötletet is nevetségesnek találta, hogy valódi harcban mérje össze erejét Kas'immal. Jól tudta, hogy a lába nyomába sem ér a mesternek sem a tudás, sem az erőnlét, sem pedig a tapasztalat dolgában. Legalábbis, egyelőre nem.

Ismét fejet hajtott, és halkan megígérte:

– Ezt alaposan az emlékezetembe vésem, mester…

Kas'im szemlátomást elégedetten sarkon fordult, hogy távozzon. De mielőtt Bane becsukta volna mögötte az ajtót, a válla felett hátraszólt:

– Qordis Nagyúr látni kíván téged holnap reggel! Keresd fel őt a lakosztályában a reggeli vívógyakorlat előtt!

Bane lelkesedését még az Akadémia zordon atyamesterével való találkozás kilátásai sem hűthették le. Miután magára maradt kamrája rejtekében, ismét aktiválta a fénykardját, és nekilátott gyakorolni a közelmúltban megismert sorozatokat. Órákba telt, mire végre képes volt kikapcsolni a fegyvert, ekkor fáradtan bemászott az ágyába. A Githanyhoz fűződő gondolatai ezúttal fel sem merültek a fejében, mintha szándékosan és messzire száműzte volna a tudatából valamennyit.

Mire felkelt a nap, Bane már Qordis Nagyúr magánlakosztályának bejárata előtt állt. Hónapok teltek el azóta, hogy itt járt. Akkor feddésben részesült, amiért megölte Foharghot. Ezúttal súlyosan megsebesítette az Akadémia egyik legjobb növendékét – Qordis személyes kedvenceinek egyikét. Kissé félve gondolt arra, hogy a nagymester ezúttal mit tartogat a számára.

Összeszedte minden bátorságát, és bekopogott.

– Lépj be! – válaszolt egy hang bentről.

Bane megpróbálta elfojtani a gyomrában keletkező, reszkető érzést, és megtette, amire utasították. Qordis Nagyúr a szoba közepén, a meditációs szőnyegén térdelt. Úgy tűnt, mintha a legutóbbi itteni találkozásuk óta nem mozdult volna el onnan – ugyanazon a helyen és ugyanolyan testtartásban térdelt, mint akkor.

– Üdvözöllek, Nagyúr! – köszönt Bane, és mélyen meghajolt. Qordis nem méltóztatott felállni, csak hűvösen végigmérte a növendéket, és félhangosan megállapította:

– Látom, fénykardot viselsz az öveden.

– Kas'im Nagyúr adta nekem, mester. Úgy gondolta, rászolgáltam a küzdőkörben kivívott győzelmemmel – válaszolta Bane, és hirtelen úgy érezte, hogy máris védekezik, mintha támadás érte volna.

– Nem áll szándékomban vitába szállni Akadémiánk megbecsült vívómesterével – válaszolta Qordis, holott a hanghordozása ennek ellenkezőjére utalt. – Ugyanakkor, noha most már valódi fénykardot hordozol, ne feledkezz meg arról, hogy még mindig növendék vagy! Továbbra is engedelmességgel és hűséggel tartozol az Akadémia mestereinek.

– Magától értetődik, nagyuram! – vágta rá nyomban Bane.

– A mód, ahogyan legyőzted Sirakot, mély benyomást tett a többi tanítványra – folytatta Qordis.

– Mostantól fogva figyelni fognak rád. Éppen ezért példát kell mutatnod nekik!

– Minden tőlem telhetőt megteszek, nagyuram! – fogadkozott ünnepélyesen Bane.

– Ami azt jelenti, hogy véget kell vetned a Githanyval folytatott magánóráitoknak – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Qordis.

Bane hátán végigfutott a hideg.

– Tudtál… tudtál róla, mesterem? – hebegte döbbenten.

– Sötét Nagyúr vagyok, a korribani Sith Akadémia vezetője – válaszolta méltóságteljesen Qordis. – Nem vagyok sem ostoba, sem pedig vak. Mindenről tudok, ami a templom falai között történik. Eltűrtem tőled ezt a fajta viselkedést, amikor számkivetett voltál, mert nem ártottál vele a többi növendéknek. Mostantól viszont a társaid szemmel fognak tartani téged. És én nem akarom, hogy a példádat követve megpróbálják egymást képezni abban a reményben, hogy megismételhetik a sikeredet.

– És mi lesz Githanyval? – kérdezte nyugtalanul Bane. – Büntetést kap?

– Ahogyan veled most, úgy ővele is beszélni fogok – felelte a Nagyúr. – A többieknek világosan látniuk kell, hogy nem taníthatjátok egymást. Ami azt jelenti, hogy többé nem találkozhatsz vele. Nem érintkezhetsz Githanyval semmilyen körülmények között, leszámítva természetesen a közösen látogatott előadásokat és gyakorlatokat. Amennyiben engedelmesen betartod ezt az utasításomat, az ügynek nem lesznek további következményei.

Bane megértette Qordis aggodalmait, de úgy érezte, hogy a mester a megoldás tekintetében túl messzire ment. Ő maga nem látta szükségét annak, hogy teljesen elszakadjon Githanytól. Eltöprengett azon, hogy a Nagyurak vajon tudnak-e a lány iránti vonzalmairól. És ha igen, akkor talán attól félnek, hogy az érzelmei elvonják a figyelmét a tanulástól?

Hirtelen rájött, hogy nem erről van szó, hanem a hatalomról, a mások feletti uralkodásról. Amikor a könyvtár rejtekében különórákat vett a lánytól, gyakorlatilag ellenszegült Qordis akaratának. És sikert aratott, noha nem törődtek vele sem a mentorai, sem pedig a társai. Most pedig Qordis részt akart ebből a sikerből. Megpróbálta szerét ejteni, hogy a magáénak nyilvánítsa tanítványa eredményeit.

– És ez még nem minden – szólalt meg ismét a Nagyúr, kizökkentve Bane-t a gondolataiból. – Mostantól fogva nem tanulhatsz a könyvtárban!

– De miért? – csattant fel mérgesen és meglepetten Bane. – Azok a kéziratok a régi idők Sötét Nagyurainak bölcsességét tartalmazzák! Rengeteget tanultam belőlük a sötét oldalról!

– Azok az írások a múlt emlékei! – vágott vissza éles hangon Qordis. – Egy letűnt korszak termékei. A Sith-rend a közelmúlt folyamán megváltozott. Túlléptünk mindazon, amit azokból a poros kötetekből és tekercsekből megtanulhatsz. Ezt majd te magad is megérted, ha a jövőben Akadémiánk mestereitől tanulsz, és nem próbálod a magad útját járni.

Te magad kényszerítettél erre az útra – gondolta keserűen Bane, és megszólalt:

– Elhiszem neked, nagyuram, hogy a Sith-ek megváltoztak, de ettől még építkezhetünk az elődeink által összegyűjtött tudásra! Ezt bizonyára te magad is így gondolod. Máskülönben miért indítottátok be újra az Akadémiát itt, a Korribanon?

Qordis szeme haragosan megvillant. A Nagyúr jól láthatóan rosszul viselte, ha valaki, főleg egy növendék vitába szállt vele. Amikor megszólalt, a hangja ridegen, fenyegetően csengett:

– A sötét oldal ereje mélyen áthatja ezt a világot. Ez az egyetlen oka, hogy úgy döntöttünk, ide jövünk.

Bane tudta, hogy nem szabadna erőltetnie a témát, de mert túlságosan fontosnak tartotta, képtelen volt visszavonulni.

– De mi van a Sötét Nagyurak Völgyével? – kérdezte keserűen és elszántan. – Mi van a Korribanon eltemetett Nagyurak sírjaival és a bennük rejtőző titkokkal?

– Szóval, ez után kutakodsz? – csattant fel megvetően Qordis. – A holtak titkait akarod kifürkészni? Hát akkor tudd meg, hogy a Jedik kifosztották és feldúlták a sírokat, amikor háromezer évvel ezelőtt elfoglalták a Korribant. Nem maradt ott semmi, aminek hasznát vehetnénk.

– De hát a Jedik a világos oldal szolgái! – tiltakozott Bane. – Sosem értették, és soha nem is fogják megérteni a sötét oldal titkait. Talán maradt ott valami, amit nem vettek észre.

Qordis nyersen, gúnyosan felkacagott, és megkérdezte:

– Valóban ennyire ostoba lennél?

– Egyesek azt beszélik, hogy a hatalmas Sithmesterek szellemei továbbra is ott lebegnek a sírok mélyén – makacskodott Bane, aki a Nagyúr haragjának nyilvánvaló jelei láttán sem hajlott arra, hogy meghátráljon. – Állítólag csak annak jelennek meg, akit arra érdemesnek találnak, így aztán a Jediknek bizonyosan nem mutatták meg magukat.

– Valóban azt képzeled, hogy a szellemek és kísértetek továbbra is ott időznek a sírokban, arra várva, hogy feltárják a sötét oldal nagy rejtélyeit azok előtt, akik felkeresik őket?

Bane gondolatban felelevenítette néhány olvasmányát. Túl sok beszámoló örökített meg a Qordis által említetthez hasonló eseteket ahhoz, hogy puszta legendák legyenek. Az írások mélyén ott kellett lapulnia az igazság csírájának.

– Igen – válaszolta eltökélten, noha tudta, hogy ezzel még jobban feldühíti Qordist. – Sőt, úgy hiszem, hogy többet tanulhatok a Sötét Nagyurak Völgyében lakó szellemektől, mint az eleven mesterektől itt, az Akadémián.

Qordis hihetetlen gyorsasággal talpra szökkent, és nyitott tenyérrel, keményen pofon vágta Bane-t. Karomhoz hasonlatos, hosszú körmei mélyen a férfi bőrébe vájtak, és vért fakasztottak belőle. Bane szilárdan tartotta magát. Nem ingott meg, még csak a szeme sem rebbent.

– Te pimasz bolond! – ordította a Nagyúr. – Azokat bálványozod, akik rég meghaltak, és eltűntek ebből a világból! Azt képzeled, hogy óriási hatalmat birtokolnak, pedig mára nem maradt más belőlük, mint egy-két csont és néhány marék por!

– Tévedsz, nagyuram – válaszolta higgadtan Bane. Érezte, hogy vérpatakok indulnak útnak az arcán lévő sebekből, de nem nyúlt oda, hogy letörölje a forró, sűrű folyadékot. Moccanás nélkül állt a dühöngő mester előtt, mereven, akár egy kőszobor.

Noha ő a kisujját sem mozdította, Qordis tett egy lépést hátra. Amikor megszólalt, a hangja már valamivel nyugodtabban csengett, de így is áradt belőle a harag.

– Hát akkor menj! – mondta, és a kijáratra szegezte hosszú, csontos mutatóujját. – Ha ilyen nagyra tartod a holtak bölcsességét, akkor indulj! Hagyd el a templomot! Menj a Sötét Nagyurak Völgyébe, és keresd a válaszokat az elődeink sírjaiban!

Bane tétovázott, mert rádöbbent, hogy a mester próbának veti alá. Ha most elnézést kér – ha megalázkodik, és bocsánatért könyörög –, Qordis valószínűleg megengedi neki, hogy az Akadémián maradjon. De azt is tudta, hogy Qordis rossz úton jár. A régi korok Sötét Nagyurainak már a csontjai is rég elporladtak, de a hagyatékuk megmaradt. Bane úgy érezte, esélyt kapott arra, hogy megszerezze ezt az örökséget.

Hátat fordított Qordis Nagyúrnak, és anélkül, hogy még egy szót szólt volna, kisietett a lakosztályból. Nem látta értelmét a további érvelésnek. Egyetlen módon győzhetett: ha megdönthetetlen bizonyítékot szerez mindarra, amiről az elmúlt percekben beszélt, és amiben hitt. És azt csakis a Sötét Nagyurak Völgyében találhatta meg.

Tizennyolcadik fejezet

Bane nem vett részt a reggeli vívógyakorlaton. Kas'imnak nem esett nehezére kitalálni, hogy ki a felelős a tanítvány hiányzásáért.

Eszébe sem jutott, hogy bekopogjon Qordishoz. Az Erő segítségével darabokra zúzta a zárat, és egyszerűen berúgta az ajtót. Azonnal látta, hogy hiába számított a meglepetés erejére, ez az esély mindenestől elveszett.

Qordis háttal állt a bejáratnak, és az egyik gazdagon díszített faliszőnyeget tanulmányozta, amely túlméretezett ágya mellett függött. Nem fordult meg, amikor a vívómester berobbant a lakosztályába, jelét sem adta, hogy történt körülötte valami – ami arra utalt, hogy előre számított az erőszakos behatolásra.

Kas'im erőteljes mozdulatot tett a jobb kezével, mire az ajtó fülsértő dörrenéssel becsapódott mögötte. Nem a tanítványok vagy a többi mester fülének szánta azt, amit mondani készült.

– Mit műveltél vele, Qordis?! – hördült fel haragosan.

– Feltételezem, hogy a Bane nevezetű növendékünkről beszélsz – állapította meg közönyösen Qordis.

– Hát persze, hogy Bane-ről van szó! – förmedt mestertársára a twi'lek. – Elég a játékból! Halljam, mit csináltál vele?

– Vele? Az égvilágon semmit! – vágott vissza Qordis. – Legalábbis úgy semmit, ahogyan te gondolod. Csupán megpróbáltam a lelkére beszélni. Megpróbáltam megértetni vele, hogy ha itt akar maradni, akkor intézményünk szabályainak és szokásainak megfelelően kell élnie és tanulnia.

– Szóval, manipuláltad őt… – jelentette ki Kas'im egy lemondó sóhaj kíséretében. Régóta tudta, hogy Qordis nem kedveli Bane-t. Mégpedig azért nem, mert régi vetélytársa, Kopecz Nagyúr volt az, aki a Korribanra hozta Bane-t. A vívómester rádöbbent, hogy nem ártott volna, ha figyelmezteti ifjú tanítványát erre a sajátos és veszélyeket rejtő helyzetre.

– Valahogyan más irányba terelted a gondolatait

– folytatta, mert elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kicsikar valamilyen reakciót továbbra is közömbösen viselkedő társából. – Rákényszerítetted egy bizonyos útra, mert azt akartad, hogy azon járjon. A pusztulás útján.

Nem kapott azonnal választ. Hirtelen megunta, hogy percek óta csak Qordis hátát bámulja, ezért előrelépett, vállon ragadta, és maga felé fordította a magas, ösztövér férfit, aztán a képébe üvöltött:

– Miért tetted, Qordis?!

Miután az Akadémia vezetője megpördült, Kas'im a másodperc törtrészéig bizonytalanságra és zavarodottságra utaló jeleket fedezett fel a vonásain. Aztán azokat a vonásokat őrjöngő harag torzította el, míg Qordis sötét szeme valósággal lángolt mélyen besüppedő üregében. Az idős férfi kurta, de erőteljes mozdulattal lesöpörte magáról a vívómester kezét, és dühösen kifakadt:

– Bane magának köszönheti a sorsát! Ő akarta így! A múlt a rögeszméje. És nem vesszük semmi hasznát itt, az Akadémián, amíg nem fogadja el a tanításainkat!

Kas'im szinte belerázkódott a megdöbbenésbe. Nem az erőszakos kirohanáson lepődött meg, hanem azon a bizonytalanságról árulkodó tekinteten, amelyet előtte látott a társa szemében. Megfordult a fejében, hogy nagymester és a konok tanítvány találkozója talán mégsem úgy zajlott le, ahogy ő mindeddig gondolta. Qordis talán valóban megpróbálta rávenni valamire Bane-t, de kudarcot vallott. Nem ez lett volna az első eset, hogy alábecsülték a kiemelkedő képességű növendéket.

A gondolat nyomán Kas'im haragja alábbhagyott, és kíváncsiság költözött a helyére.

– Mondd el nekem, hogy mi történt… – dörmögte jócskán lehiggadva. – Hol van most Bane?

Qordis szinte sajnálkozva felsóhajtott, és fojtott hangon válaszolt:

– Kiment a pusztaságba. A Sötét Nagyurak Völgye felé tart.

– Micsoda? – hördült fel a vívómester. – És mégis, minek?

– Ahogy már az imént is mondtam, a múlt a rögeszméje. Azt hiszi, hogy odakint megtalálja a kulcsokat, amelyek segítségével feltárulnak előtte a sötét oldal nagy rejtélyei.

– Felhívtad a figyelmét a veszélyekre? – kérdezte gyanakodva Kas'im. – Beszéltél neki a pelkofészkekről? A tuk'atákról?

– Nem adott rá lehetőséget – felelte Qordis. – Egyébként sem hallgatott volna rám.

Kas'im legalább ezt az utóbbi kijelentést elhitte. Azt viszont egy pillanatig sem vette biztosra, hogy minden igaz, amit Qordistól az előző percekben hallott. Régóta ismerte már az Akadémia vezetőjét, tudta róla, hogy aljas és végtelenül ravasz alak. Tökéletesen rávallott az eljárás, hogy valamilyen csellel rávett valakit arra, hogy bemerészkedjen abba a halálos csapdákkal teli völgybe. Ha úgy akart megszabadulni Bane-től, hogy őt ezért senki se hibáztathassa, ez lett volna a legbiztosabb módja, hogy megtegye – leszámítva egyetlen apróságot.

– Túl fogja élni – állította magabiztosan Kas'im. – Erősebb, mint gondolod.

– Ha életben marad – válaszolta Qordis, és ismét a faliszőnyeg felé fordult –, megismeri az igazságot. Nincsenek titkok abban a völgyben, Kas'im. Egyetlen árva titok sem rejtőzik ott. Rég eltűnt onnan minden, ami értékes vagy hasznavehető. Először a Sith-ek fosztották ki a sírokat, mialatt a rendünk megőrzésének és fennmaradásának lehetőségét kutatták, aztán a maradékot a Jedik vitték el, hogy még az ősi Sith-ek nyomát is eltöröljék. Nem maradt ott semmi, csupán az üres sírkamrák és néhány halom por. És ha Bane a saját szemével látja mindezt, nem fogja tovább eszményíteni a régi Sith-eket. Csak akkor áll majd készen arra, hogy belépjen a Sötét Testvériség soraiba.

Kas'im belátta, hogy nincs értelme folytatni a heves vitával fűszerezett megbeszélést. Azt is elismerte magában, hogy Qordis nézetei megalapozottak, de csakis abban az esetben, ha a nagymester a tervét egy nagyszabású tanításnak szánta annak érdekében, hogy Bane végre felhagyjon a régi utakkal, és elfogadja az új Sith-rendet, illetve a Sötét Testvériséget. Ám mialatt sarkon fordult, és kisétált a lakosztályból, nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy Qordis utólag próbál érveket és indokokat találni az eseményekhez. Qordis talán csak el akarta hitetni vele, hogy minden az ő akaratának megfelelően történt, de az a furcsa arckifejezés, amelyet a vívómester éppen csak meglátott az imént, bizonyítékul szolgált a valóságra: Qordis megijedt valamitől, amit Bane tett vagy mondott.

Ez a gondolat mosolyt csalt a twi'lek arcára. Egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy Bane túl fogja élni a Sötét Nagyurak völgyében tett utazását. És máris érdeklődve várta, hogy mi fog történni akkor, amikor a fiatal férfi visszatér.

Sirak igyekezett minél óvatosabban mozogni. Az elmúlt harminchat órát a baktahengerben töltötte, és bár a sebei teljesen begyógyultak, a teste továbbra is ösztönösen reagált a Bane gyakorlókardja által okozott sérülések emlékére. Lassan összeszedte a személyes tárgyait, mert már égett a vágytól, hogy visszatérjen a saját, megszokott kamrájába, és maga mögött hagyja a kórházban megtapasztalt magányt és elszigeteltséget.

A sebészdroidok egyike belebegett a szobájába; egy nadrágot, egy inget és egy sötét köpenyt hozott magával. A ruhákból fertőtlenítőszer bűze áradt. Általános gyakorlatnak számított, hogy az itteni személyzet mindent sterilizált, ami bekerült az egészségügyi központba. Az öltözék a méreteket tekintve tökéletesen illett Sirakra, és mialatt magára vette az egyes ruhadarabokat, rájött, hogy még sosem hordták azokat.

A zabrak egyetlen élő teremtményt sem látott azóta, hogy a testvérei lehozták őt ide a küzdőkörből. Senki sem látogatta meg, mialatt a gyógyhatású folyadékban lebegett, sem Qordis, sem Kas'im, de Llokay és Yevra sem. Nem hibáztatta őket ezért a közönyös viselkedésért.

A Sith-ek mindig is megvetették azt, aki gyengének bizonyult, vagy kudarcot vallott. Valahányszor egy tanítvány veszített a küzdőkörben, magára maradt a vereség szégyenével, amíg elég erős lett ahhoz, hogy folytathassa a tanulmányait. Mindenkivel megtörtént előbb vagy utóbb – csakhogy Sirakkal korábban sosem történt meg.

Legyőzhetetlen és utolérhetetlen volt, valamenynyi tantárgy élenjáró tanulója. Természetesen az ő füléhez is eljutottak a pletykák és a suttogások. Sokan hitték, hogy ő a Sith'ari, a tökéletes teremtmény. Ám Sirak tudta, hogy azok után, amit Bane tett vele, többé senki sem fogja Sith'arinak tekinteni őt.

Idáig jutott a töprengésben, amikor halk neszezést hallott, és amikor az ajtó felé fordult, azzal szembesült, hogy Githany áll a küszöbön, és őt bámulja.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte mogorván.

Sirak pontosan tudta, hogy a lány kiféle-miféle, holott még egyszer sem beszélt vele. Azon a napon, amikor Githany megérkezett a Korribanra, ő nyomban felismerte benne a veszedelmes vetélytársat. Távolról figyelte a lányt, és látta, hogy Githany is figyeli őt, vagyis kölcsönösen felmérték a másik képességeit, és megpróbálták megbecsülni, hogy kettejük közül ki az erősebb. Sirak mindig is szemmel tartotta valamennyi lehetséges kihívóját, vagy legalábbis ezt képzelte – aztán az egyik növendék, akitől a legkevésbé sem tartott, legyőzte, és ezzel porig alázta őt.

– Azért jöttem, hogy beszéljek veled – válaszolta Githany. – Bane-ről. Sirak önkéntelenül megborzongott a név hallatán, majd elátkozta magát a beszédes reakció miatt. Ha Githany észre is vette a tagjain átfutó, könnyed reszketést, nem adta tanújelét.

– Mi van vele? – kérdezte kurtán a zabrak.

– Érdekelne, hogy mit tervezel vele kapcsolatban

– felelte a lány. – Érdekelne, hogyan akarod kezelni ezt a helyzetet!

Siraknak küzdenie kellett, hogy összekaparja lelkében a régi önbizalmát és gőgjét, de sikerült kipréselni magából egy kellően lenéző horkantást, aztán sietve közölte:

– A terveim csakis énrám tartoznak. Semmi közöd hozzájuk!

– Szeretnél bosszút állni? – érdeklődött Githany.

– Idővel, talán igen – bökte ki nagy nehezen a zabrak.

– Én segíthetek neked – jelentette ki Githany, azzal beljebb lépett a szobába.

Sirak ebből az egyetlen lépésből felmérte, hogy a lány egy zeltron fátyoltáncos érzéki kecsességével mozog. Aztán résnyire vonta a szemét, és gyanakodva megkérdezte:

– Miért?

– Segítettem Bane-nek, hogy legyőzzön téged – vallotta be Githany. – Amikor életemben először találkoztam vele, azonnal megláttam a benne rejlő lehetőségeket. Amikor Qordis és a többi mester nem foglalkozott vele, én titokban átadtam neki a mesterektől hallott tanításokat. Tudtam, hogy a sötét oldal nagyon erősen jelen van Bane-ben. Erősebben, mint bennem. És erősebben, mint benned. Talán erősebben, mint magukban a mesterekben.

Sirak még ekkor sem értette az elhangzottak jelentőségét.

– Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – mondta komoran. – Megkaptad tőle azt, amit akartál. Ezek után miért akarsz segíteni nekem? Githany szomorúan megcsóválta a fejét, és kijelentette:

– Rosszul ítéltem meg Bane-t. Azt hittem, hogy ha segítek neki fejlődni, idővel átadja magát a sötét oldalnak. És aztán tanulhatok tőle, hogy én is jelentős hatalomra tegyek szert. De ő képtelen átadni magát a sötét oldalnak. Rajtam kívül mindenki hatalmas diadalnak tartja a feletted aratott győzelmét. Egyedül én tudom, hogy Bane valójában kudarcot vallott.

Sirak rádöbbent, hogy a lány játszik vele, hogy kigúnyolja őt. És egyáltalán nem volt elragadtatva ettől a bánásmódtól.

– Engem Bane előtt még nem győzött le senki a küzdőkörben! – csattant fel ingerülten. – Ezek után hogyan állíthatod, hogy kudarcot vallott?

– Életben maradtál – felelte egyszerűen Githany.

– Amikor eljött a pillanat, hogy lesújtson rád, és véget vessen az életednek, Bane elbizonytalanodott. Nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Gyenge volt ahhoz, hogy gyilkoljon.

Noha Sirakban végre feltámadt az érdeklődés, nem válaszolt azonnal, hanem türelmesen várta, hogy látogatója kifejtse a mondandóját.

– Bane összeesküvést szőtt ellened. Hónapokig tervezgetett, hogy bosszút álljon rajtad – folytatta Githany. – A gyűlölete erőt adott neki, amelynek révén túlszárnyalt téged… csakhogy az utolsó pillanatban megkegyelmezett neked, és életben hagyott.

– Én is megkíméltem az életét az első párbajunk végén – jegyezte meg Sirak.

– Azt nem azért tetted, mert megkönyörültél rajta, hanem azért, hogy kimutasd az iránta érzett megvetésedet – mutatott rá Githany. – Azt hitted, hogy egyszer s mindenkorra félreállítottad őt az útból. De ha akkor tudod, hogy Bane összeszedi magát, hihetetlen mértékben felfejlődik, és egy napon ismét kihív téged, végeztél volna vele, tekintet nélkül az Akadémia törvényeire.

Githany elhallgatott, majd néhány másodperccel később ismét megszólalt:

– Alábecsülted őt, Sirak, és én tudom, hogy még egyszer nem fogod elkövetni ezt a hibát. De Banenek esze ágában sincs alábecsülni téged. Pontosan tudja, hogy te elég erős vagy ahhoz, hogy veszélyt jelents őrá nézve. Mégis életben hagyott, abban a biztos tudatban, hogy egy napon megpróbálsz törleszteni a téged ért sérelmekért. Mindez azt jelenti, hogy Bane vagy gyenge, vagy bolond – vonta le a következtetést Githany, majd hozzátette:

– És én nem akarok részese lenni sem ennek, sem annak.

Sirak elismerte magában, hogy a lány szavaiban sok igazság rejlik, de még így is bőven akadtak kételyei. Mélyen belenézett Githany szemébe, és megjegyezte:

– Túl gyorsan és túl könnyedén váltogatod a szövetségeseidet. Még ahhoz képest is, hogy Sithtanítvány vagy.

A lány sokáig hallgatott, mert hosszasan latolgatta, hogyan válaszoljon. Aztán hirtelen lesütötte a szemét, és amikor néhány pillanattal később ismét felnézett, a tekintete arról árulkodott, hogy megszégyenítve és megalázva érzi magát.

– Bane volt az, aki felrúgta a szövetségünket, és nem pedig én – vallotta be, és szinte fuldoklott a saját szavaitól. – Magamra hagyott engem – folytatta, és meg sem próbálta leplezni a keserűségét. – Elment az Akadémiáról. Nem mondta meg, hogy miért teszi. És még csak nem is búcsúzott el tőlem!

Egy csapásra minden a helyére került. Sirak így már értette, hogy a lány miért akar hirtelen összeszövetkezni vele az előző szövetségese ellen. Githany megszokta, hogy ő tart ellenőrzése alatt másokat. Megszokta, hogy ő irányítja a társait és a kapcsolatait. Megszokta, hogy ő az, aki tetszése vagy érdekei szerint véget vet a kapcsolatainak. Így aztán végtelenül megalázónak érezte, hogy váratlanul a másik, a vesztes fél szerepében találta magát.

A zabrak agyán átvillant a régi, koréliai mondás: „Rettegj a sértett nő haragjától!”.

– Hová ment Bane? – kérdezte.

– A növendékek közül néhányan azt beszélik, hogy Qordis kiküldte őt a Sötét Nagyurak Völgyébe. Sirak majdnem kibökte, hogy „hiszen akkor máris halott”, ám az utolsó pillanatban eszébe jutott a lány iménti figyelmeztetése, miszerint még egyszer ne becsülje alá Bane-t. Így aztán mélyet lélegzett, és kissé elbizonytalanodva megjegyezte:

– Tehát te arra számítasz, hogy visszatér.

– Teljesen biztosra veszem – válaszolta határozottan Githany.

– Hát akkor fel fogunk készülni – ígérte Sirak. – És amikor visszatér, végzünk vele.

Bane elszánt léptekkel gázolt a Korriban sivatagának napégette homokjában, amikor arra lett figyelmes, hogy a nyugati égbolton izzó napkorong meglepő gyorsasággal ereszkedik a látóhatár alá. Órák óta gyalogolt az embert próbáló hőségben. Messze maga mögött hagyta Dreshdae városát és a fölé tornyosuló Sith-templomot. A településből és a szentélyből már csak egy nagyobb, illetve egy kisebb pont látszott a láthatáron. Amikor Bane az imént egy pillanatra visszanézett, a gyorsan gyengülő fényben még éppen csak fel tudta fedezni a két apró, sötét foltot.

Aztán már nem nézett vissza, csak ment és ment, makacsul tört előre távoli célja felé. Napközben a perzselő forróság nem lassította le. Nem törődött vele, mint ahogy azzal sem, hogy hamarosan már didergető hidegben kell folytatnia útját, mert a Korribanon napnyugta után a hőmérséklet gyorsan a fagypont közelébe süllyedt. A környezeti viszonyokból és a hosszas erőkifejtésből fakadó megpróbáltatások – fagy, hőség, éhség, szomjúság, kimerültség – nem akadályozhatták őt, mivel közvetlenül az Erőből merített energiát, a sötét oldal erejével töltötte fel újra meg újra kifáradó izmait.

Mindezek ellenére nyugtalan volt. Még híven emlékezett arra, hogy mi történt vele, amikor az őt ideszállító komp elérte a Korriban légkörét. Megérezte, hogy iszonyatos energiák lapulnak a bolygó mélyén: a sötét oldal ereje. Ez az érzés most valahogy tompa volt, távolinak tűnt. Az Akadémián töltött hónapok alatt olyannyira hozzászokott a különleges érzékeit betöltő, háttérzajhoz hasonlatos morajláshoz, hogy jószerével észre sem vette.

Amikor maga mögött hagyta a templomot és az űrkikötőt, arra számított, hogy ez a morajlás egyre hangosabbá fog válni. Azt hitte, hogy a Sötét Nagyurak Völgye felé közeledve, minden egyes lépésnél egyre erőteljesebben fogja érzékelni a sötét oldal erejét.

Ezzel szemben nem tapasztalt semmi ilyesmit. Nem vett észre semmiféle változást. Már alig néhány kilométer választotta el a völgy bejáratától, már megpillantotta a sziklafalba vésett sírok egyikének árnyékos körvonalait. És a sötét oldalt továbbra is csak távoli, üresen kongó visszhangnak érzékelte, mintha csupán a távoli múltban, valami nagy-nagy messzeségben kimondott szavak illékony emléke lett volna.

Kisöpörte fejéből a kételyeit és fenntartásait, aztán megszaporázta lépteit, hogy még a sötétség beállta előtt elérje a völgyet. Mielőtt elindult az Akadémiáról, felmarkolt néhány fényrudat, amelyeket szükség esetén felhasználhatott, hogy meglelje az utat. Ezeket azonban nem szívesen vette volna elő, mert attól tartott, hogy a fényük messziről látható lesz, amivel elárulja a helyzetét valakinek vagy valaminek. Noha bízott abban, hogy a képességeire, illetve a fénykardjára támaszkodva képes lesz megvédeni magát a vadállatoktól, a sírok környékén ólálkodhattak olyan lények is, amelyeknek figyelmét nem szívesen hívta volna fel magára.

Amikor végül elérte az úti célját, az utolsó, kósza fénypászmák még ott függtek a levegőben. A Sötét Nagyurak Völgye nyúlt el előtte, a szürkület homályának leple alá rejtőzve. Bane fontolóra vette, hogy letáborozik éjszakára, és csak hajnalban indul tovább, de gyorsan elvetette az ötletet. Ha már behatolt a sírokba, nem számít, hogy nappal van-e vagy éjszaka, mindenképpen elő kell vennie a fényrudakat. És most, hogy végre-valahára ideért, már alig várta, hogy körülnézzen, és kiderítse, teljesülnek-e a reményei.

A hozzá legközelebb eső szentélyt választotta, az egyetlent, amiből még látott valamit a gyorsan halványuló fényben. Mint valamennyi sírt, ezt is a völgyet kétfelől határoló, meredek és magas sziklafalba vájták. A bejárat fölé épített, pompás boltív kiállt a kőfalból, míg a Sötét Nagyúr maradványait befogadó kamra és a hozzá vezető folyosó a hegy mélységes gyomrában rejtőzött.

Miután közelebb ért, már a boltívet tartó oszlopok bonyolult mintázatú díszeit is meg tudta különböztetni a sötétszürke háttértől. A bejárat fölé erősített, jókora kőlapba feliratot véstek, amelyet Bane nem tudott elolvasni, mert egyetlen betűjét sem ismerte. Úgy sejtette, hogy a zömök építmény valaha ámulatot és talán félelmet ébresztett azokban, akik megpillantották, de a köveket eónokon át ostromló, homokszemcsékkel telített szél letörölte a részletek java részét.

Egy pillanatra megállt a templomforma épület előtt, hogy megmártózzon a tiltott rejtélyek hangulatában, ami jól érzékelhetően belengte az egész környéket. Viszont az Erőben még most sem észlelt változást. A bejárat elé érve döbbenten látta, hogy a valaha ajtóként szolgáló hatalmas kőlapot darabokra zúzták vagy vágták. Leguggolt, és végigfuttatta mutatóujját a töredékek élein. Valamennyi perem simára kopott, ami arra utalt, hogy akárki törte be az ajtót, régen csinálta.

Bane felegyenesedett, és merészen besétált a megviselt kapuzaton. Környezetének minden rezdülését éberen figyelve, óvatos léptekkel nekivágott a hegy mélyére vezető vízszintes alagútnak. Alig tett meg hat-nyolc lépést, amikor teljessé vált körülötte a sötétség, ekkor előhúzott, és aktivált egy fényrudat. Kékesfehér, kísérteties derengés sugárzott szét a járatban. A közelében portyázó pelkobogarak riadtan menekültek ki a lámpa fényköréből a biztonságot jelentő sötétségbe. Bane így is érzékelte a hollétüket, tudatában volt annak, hogy ott ólálkodnak körülötte. Ám egy pillanatig sem tartott tőlük, mert jól tudta, hogy végső soron nem a fény tartja távol őket tőle.

A pelkobogarak, ahogyan a Korriban őshonos teremtményei közül oly sokan, a törzsfejlődésük évmilliói alatt ráhangolódtak az életterüket átható Erőre. Így aztán már jóval azelőtt megérezték Bane közelségét, hogy ő belépett a sírba; a belőle sugárzó energiák ellenállhatatlan erővel vonzották az apró, de halálosan veszedelmes lényeket. Ám ugyanezen energiák meg is védték őt a rovaroktól. A pelkók ösztönösen érzékelték, hogy roppant erőknek parancsol, és jobbnak látták, ha tisztes távolságot tartanak tőle. Csak annyira merészkedtek közel hozzá, hogy háborgassák őt, de annyira már nem, hogy meg is támadják. A valódi veszélyt a nagyobb ragadozók, például a tuk'aták jelentették, de Bane ezek miatt sem nyugtalankodott. Úgy gondolta, hogy velük majd akkor foglalkozik, ha és amikor eljön az ideje.

Pillanatnyilag csakis a sír építői által hátrahagyott halálos csapdák miatt aggódott. A legendák szerint a régi Sith mauzóleumokban valósággal hemzsegtek a fortélyosan kifundált halálos szerkezetek. Az Erő segítségével igyekezett tájékozódni. Szemnek láthatatlan energiacsápokkal tapogattapróbálgatta maga előtt a falakat és a mennyezetet. Jelentősen megkönnyebbült – és kissé csalódott is –, mert nem talált semmi rendkívülit. A lelke mélyén azt remélte, hogy rábukkan egy eleddig feltáratlan kamrára vagy bármire, amit a Jedik nem vettek észre.

Még mélyebbre hatolt az alagútba, közben elhaladt néhány mellékkamra mellett, amelyekbe egykoron az elhunyt Sötét Nagyúr kincseit – és néha eleven szolgáit – falazták. Ezek a helyiségek fikarcnyit sem érdekelték, nem azért jött, hogy értéktárgyakat gyűjtsön. Egyre mélyebbre és mélyebbre óvakodott, míg végül elérte magát a temetkezési kamrát.

A pelkobogarak tartották vele a lépést, fáradhatatlanul köröztek a fényrúdjából áradó kékesfehér derengés határain túl. A nagy csendességben Bane tisztán hallotta az ide-oda futkosó rovarok vékony hangú, csalódott ciripelését; még most sem merték megtámadni őt, de elszakadni sem bírtak tőle.

A temetkezési kamrát könnyen fel lehetett ismerni a hatalmas kőszarkofágról, amely a helyiség közepén álló alacsony kőtalapzaton nyugodott. Bane nem látott belőle mást, csupán egy jókora, testes árnyékot a fénykör határán, de a látvány így is félelemmel és ámulattal töltötte el.

Az Erő közvetítésével tovább kereste a csapdák nyomait, közben megközelítette a sírt. A gyomra mind erősebben remegett, mialatt a kék fény felkúszott az egyetlen sziklatömbből kifaragott szarkofág oldalain, és egyre több részletet tárt fel előtte. A kőbe a bejárat felett látottakhoz hasonló képjeleket véstek, de ezek nem szenvedték el a megszámlálhatatlanul sok évszázad homokviharainak pusztítását. A körvonalaik határozottak voltak, a peremeik élesek. Bane nem tudta elolvasni a számára teljességgel ismeretlen betűket, és az alattuk domborodó címerpajzs alapján sem tudta azonosítani a sírba temetett Sötét Nagyurat, de így is tisztában volt azzal, hogy egy réges-régen élt hatalmas teremtmény végső nyughelyét látja.

Odaért a talapzathoz, amely nagyjából a térdéig ért. Rátette az egyik lábát, aztán előrenyúlt, és megmarkolta a szarkofág oldalán díszelgő képjelek egyikét. Félig-meddig arra számított, hogy erőteljes lökés vagy megrázkódtatás fogja érni, de csupán a kő hidegét érezte, semmi mást.

Megkapaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát, és a másik lábával is fellépett a talapzatra, aztán felegyenesedett, és lenézett a sírra. Legnagyobb rémületére azzal kellett szembesülnie, hogy a szarkofágot lezáró hatalmas kőlap gyakorlatilag megsemmisült. Akármi rejtőzött egykoron odabent, régen eltűnt. A helyét törmelék illetve por foglalta el, amelyben itt-ott apró, szilánkosra tört csontdarabok sárgállottak.

Bane hátat fordított a néhai Nagyúr szomorú maradványainak, és leugrott a talapzatról. Nyomasztó csalódottság telepedett rá, de eszébe sem jutott, hogy feladja. Lassan körbejárta az alacsony boltozatú kamrát, mert azt remélte, hogy valamelyik sötét sarokban rábukkan arra, amiért idejött. Nem talált semmit: a sírt kifosztották és szétverték.

Képtelen lett volna meghatározni, hogy egészen pontosan mire számított, de erre biztosan nem. Azt olvasta ki bizonyos tekercsekből, hogy az ősi Sith Nagyurak szellemeit a sötét oldal energiája alkotja és táplálja, ezért ezek a lények ugyanolyan örökkévalók, mint maga az Erő. Azt olvasta, hogy a kísértetek évszázadokon, évezredeken keresztül rejtőznek a sírok mélyén, és arra várnak, hogy elébük álljon a méltó örökös…

Ám az előtte lévő bizonyítékok egyértelműen cáfolták ezt a meggyőződését. Az évezredes kéziratok megtévesztették őt. Mindent feltett az ősi szavakban rejlő igazságra – még Qordisszal is dacolt – és veszített.

Elkeseredésében hátravetette a fejét, az alacsony mennyezet felé lökte mindkét kezét, és felüvöltött:

– Itt vagyok, ősidők mesterei! Eljöttem hozzátok, hogy megtanítsatok a titkaitokra! – Elnémult, és a fülét hegyezve hallgatózott, de miután nem kapott választ, ismét felkiáltott:

– Mutatkozzatok meg előttem! A sötét oldal minden hatalmára kérlek titeket, mutatkozzatok meg!

Szavai üresen, kongón verődtek vissza a csupasz sziklafalakról. Bane térdre rogyott, a teste mellé eresztette két kezét, és mélyen lehorgasztotta a fejét. Miután a visszhangok elhaltak körülötte, csupán a pelkobogarak izgatott zümmögését hallotta.

Kopecz szemügyre vette a tábort, és tehetetlen dühében többször kiköpött. Egy egész hadsereg vette körül, csakhogy ez a hadsereg silány katonákból állt. Akárhová nézett, látta a Sith-ek szolgáit: harcosokat, árnyékkémeket, orgyilkosokat és tanítványokat. De valódi Sith-mestert átkozottul keveset. A Ruusanon vívott, látszólag végeérhetetlen háború hatalmas áldozatokat követelt a Sötét Testvériségtől. Kopecz már tudta, hogy ha rövidesen nem kapnak erősítést, kénytelenek lesznek meghátrálni, máskülönben Hoth tábornok és az általa életre hívott Fény Hadserege az utolsó szálig elpusztítja őket.

A tagbaszakadt twi'lek végül talpra ugrott, mert cselekvésre késztette a felismerés, hogy tennie kell valamit. Átvágott a szétszórt csoportokban álló katonák között, közben akarva-akaratlanul felfigyelt arra, hogy közülük sokan megsebesültek, halálosan kimerültek, vagy megtörtek és magukban már feladták. Mire elérte Kaan Nagyúr sátrának bejáratát, érezte, hogy a Testvériség iránti megvetése a tetőpontjára hágott.

Amikor Kopecz belépett, Kaan csupán egyetlen pillantást vetett rá, aztán egy gyors, türelmetlen kézmozdulattal elzavarta maga mellől a tanácsadóit. A riadt stratégák sietve kimenekültek a sátorból, közben gondosan vigyáztak, hogy nagy ívben kikerüljék a befelé tartó twi'leket.

– Mi történt, öreg barátom? – kérdezte Kaan. A hangja, mint mindig, ezúttal is nyájasan csengett, de hatalmasra tágult szeméből egy üldözött fenevad tekintete sugárzott.

– Láttad mostanában a táborunkat? – horkant fel Kopecz, és jobb kezének hüvelykujjával hátrafelé bökött a válla felett. – Ha mindössze ennyit tudunk felvonultatni Hoth nagymester seregei ellen, jobban tesszük, ha máris elégetjük a fekete köpenyeinket, és elkezdjük böngészgetni a Jedik Törvénykönyvét.

– Már úton van az erősítés – biztosította sietve Kaan. – Két teljes gyalogoshadosztály és több század mesterlövész. Fél szakaszra való, nehézfegyverzetű sikló. Az önkéntesek még most is ezrével tódulnak a zászlónk alá, hogy csatlakozzanak a mi dicsőséges ügyünkhöz.

Ezek az ígéretek korántsem nyugtatták meg Kopeczet. A Sötét Testvériség hajtóművének és erősségének mindig is Kaan számított: a férfi, aki lenyűgöző szónoki képességeinek, a jövőt dicsőségesnek lefestő, remek látomásainak, de legfőképpen a személyes varázsának köszönhetően képes volt egyesíteni a Sötét Nagyurakat. Most viszont úgy nézett ki, mint egy az összeomlás peremén tántorgó, közönséges halandó. A Jedik ellen vívott háborúval óhatatlanul együtt járó feszültség az ő tartását is kikezdte, és lassan felemésztette úgy a testi, mint a lelkierejét.

Kopecz utálkozó képet vágva megcsóválta a fejét, és rászólt a megfáradt Sith-re:

– El ne tévedj, Kaan Nagyúr! Én nem a talpnyaló tanácsadóid egyike vagyok! Nem fogok a porig alázkodni előtted, Kaan Nagyúr! Nem fogom agyondicsérni azt az ostoba fejedet, amikor a saját szememmel látom, hogy a megsemmisülésbe vezetsz minket!

– Halkabban beszélj! – sziszegte mérgesen Kaan.

– Ha a gyalogosok meghallják, hogy ilyeneket mondunk egymásnak, oda a harci szellemük!

– Ugyan, ezeknek már rég elszállt a harci kedvük!

– vágott vissza Kopecz, de azért lefojtotta a hangját.

– Nézzünk szembe a tényekkel! Hétköznapi katonákkal nem tudjuk legyőzni a Jediket. Mi pedig túl kevesen vagyunk.

– Felteszem, a mi alatt azokat érted, akik érdemesek arra, hogy a Sötét Nagyurak soraiba lépjenek – válaszolta Kaan, azzal felsóhajtott, és lenézett az előtte álló asztalon szétterített térképre.

– Tudod, hogy mit kell tenned – mondta neki Kopecz az előbbinél jóval kevésbé ingerülten. A haragja kezdett lecsillapodni. Annak idején úgy döntött, hogy követi Kaant, és nem állt szándékában elhagyni őt most, amikor szorongatott helyzetbe került. De arra sem volt hajlandó, hogy tétlenül üldögéljen, és türelmesen várja a biztos vereséget. Rövid latolgatás után belevágott abba, amiért felkereste a Sith Hadsereg fővezérét:

– Egy Jedi-lovagokból és mesterekből álló sereggel állunk szemben. Nem kényszeríthetjük térdre őket az Akadémián szolgáló mestereink nélkül. És a növendékek is kellenek. Mindenkire szükségünk van.

– Ők még csupán tanítványok – ellenkezett Kaan.

– Ők a rendünk legjobbjai – emlékeztette a twi'lek a társát. – Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy még a Korriban leggyengébb növendéke is erősebb, mint féltucatnyi itteni Sötét Nagyúr együttvéve.

– Qordis még korántsem fejezte be a munkáját. A növendékeknek még sokat kell tanulniuk – makacskodott Kaan, bár az ellenállása máris gyengülni kezdett. – Kár lenne azért a rengeteg, kihasználatlan lehetőségért. Nem győzöm hajtogatni, hogy az Akadémia jelenti a Sith-rend jövőjét.

– Ha nem tudunk győzelmet aratni itt, a Ruusanon, akkor nekünk nem lesz jövőnk! – állította Kopecz.

Kaan Nagyúr a két tenyerébe fogta, és összeszorította a fejét, mintha attól tartott volna, hogy az agyát hasogató fájdalom mindjárt szétveti a koponyáját. Hirtelen szörnyű görcsroham lett úrrá rajta, és egész testében remegni kezdett. Kopecz önkéntelenül távolabbra hátrált tőle.

Kaannak mindössze néhány másodperc kellett ahhoz, hogy összeszedje magát. Mire leengedte a kezét, a szeme már nem villogott úgy, mint az űzött vadállaté, hanem ismét az a nyugodt önbizalom sugárzott belőle, amely oly sokakat vonzott a Sötét Testvériség soraiba.

– Igazad van, öreg barátom – mondta halkan. Az imént még rikácsoló, reszketeg hangja immáron nyugodtan, egyenletesen szólt. Úgy beszélt, mintha hatalmas súlyt emeltek volna le a válláról. Bíborszínű, halovány fényudvar izzott körülötte, amitől különös módon a sötét oldal eleven megtestesülésének tűnt. És Kopecz megmagyarázhatatlan módon, egyik pillanatról a másikra megnyugodott.

– Üzenetet küldök Qordisnak – folytatta Kaan, mialatt az Erő szinte tapintható hullámokban áradt belőle. – Igazad van, Kopecz Nagyúr! Eljött az idő, hogy a korribani Akadémia növendékei valóban belépjenek a Sith-ek soraiba.

Tizenkilencedik fejezet

Bane-t még soha életében nem gyötörte olyan éhség, mint a visszaút folyamán. A gyomra görcsös csomóba rándult, és úgy fájt, hogy előre kellett görnyednie, miközben nehézkes léptekkel, szinte vánszorogva haladt Dreshdae városa felé. Tizenhárom napon és éjszakán keresztül keresgélt a Sötét Nagyurak Völgyének sírjaiban. Tizenhárom napon keresztül csakis az Erő energiáival tartotta fenn magát, illetve azokkal a hidratáló tablettákkal, amelyeket magával hozott a sivatagi utazásra. Egyetlen percet sem aludt, ehelyett időről időre meditált, hogy megpihentesse és felfrissítse kimerült elméjét és testét. De minden hatalma ellenére még az Erő sem teremthetett a semmiből valamit. Kibírhatta egy darabig evés és alvás nélkül, de nem mindörökké.

Kétszer is összeakadt egy-egy falkára való tuk'atával, vagyis azokkal a lényekkel, amelyek korábbi gazdáik kriptáinak környékén portyáztak. Az első alkalommal, az Erő segítségével űzte el a szörnyetegeket. A láthatatlan energiákkal megragadta a vezérhímet, és egyszerűen hozzávágta a társaihoz, amitől több fenevad is megsérült. A teremtmények elmenekültek ugyan, de fejhangú, elnyújtott üvöltéseik hallatán a hideg futkosott Bane hátán. A második támadás alkalmával már vérontásra is sor került. Mialatt Bane az utolsó sírok egyikét derítette fel, hirtelen azon kapta magát, hogy tucatnyi tuk'ata kerítette be: egy az előzőnél kétszer nagyobb falka. Gondolkodás nélkül előkapta fénykardját, rohamra indult, és néhány pillanat alatt szabályosan felaprította a teremtmények többségét. Amikor a falka visszarettent és menekülőre fogta, a tizenkét tuk'atából már csak négy maradt életben.

Ezt követően a sírok őrzői nem háborgatták Bane-t, aminek ő szívből örült, mert már korántsem vette biztosra, hogy képes lenne átvészelni egy újabb támadást. Mialatt egyik sírt a másik után kutatta át, a végsőkig kimerítette teste tartalékait. És ennek most keservesen megfizette az árát. Enyhíthetett volna a szenvedésein, ha menedékbe húzódik, és meditációs tudatállapotba merül, melynek során lelassítja úgy a szívverését, mint az alapvető életfolyamatait, hogy takarékoskodjon a megmaradt energiával. Csakhogy ezzel a módszerrel sem ment volna semmire. Jól tudta, hogy senki sem fog a keresésére indulni, és végül még ez a hibernációs eljárás is lassú, noha viszonylag fájdalommentes halálhoz fog vezetni.

És Bane nem volt hajlandó figyelembe venni azt a lehetőséget, hogy meghalhat itt, a Korriban homokés kősivatagában. Egyelőre nem. Noha a vállalkozása kudarcba fulladt, és a csalódottság szörnyű csapást mért rá, nem állt készen a halálra. Nem akart meghalni, mert vele együtt az elmúlt napokban felfedezett igazság is meghalt volna. Így aztán elviselte a gyötrelmeket, és rákényszerítette a tűrőképességének határain messze túlerőltetett testét, hogy visszavigye őt. Vissza, az Akadémiára.

Az utazás elején egyetlen napjába telt, hogy elgyalogoljon a völgyhöz. Most már három napja baktatott visszafelé. Amikor útnak indult, erős volt és friss, most kiéhezett és gyenge. De nem csupán a testi kínjai lassították a lépteit.

Amikor nekivágott a sivatagnak, az izgatott várakozás és a remény szinte a fellegekig repítette, most pedig a kudarc terhe lehúzta őt a mélybe. Qordisnak igaza volt: a Korriban ősi Sötét Nagyurai eltűntek. Mióta Revan elűzte a Korribanról a Sith-eket, majdnem háromezer év telt el addig a napig, amikor a Sötét Testvériség, vagyis a Sithrend újra birtokába vette a bolygót. Ezen időszak alatt az óvilági Sith-ek hagyatékából semmi sem maradt.

Bane a megvilágosodást kereste a sivatagban, de nem talált mást, csupán kiábrándulást. A Korriban nem volt többé a sötét oldal bölcsője. Csupán egy üres héj, egy szikkadt tetem maradt belőle, amelyről a dögevők minden húst letisztogattak. Qordisnak igaza volt – de Bane mégis tudta, hogy az Akadémia atyamestere hatalmasat tévedett.

Nem találta meg a sírokban azt, amit keresett. De a hosszúra nyúló visszaút folyamán, mialatt elszántan gázolt a homokban, végül megvilágosodott az elméje. Az éhség, a szomjúság, a kimerültség, vagyis a testi szenvedések megtisztították a gondolatait. Megfosztották valamennyi tévképzetétől és vágyálmától, és leleplezték előtte Qordis, illetve az Akadémia többi mesterének hazugságait. A Sith-ek szellemei mindörökre elhagyták a Korribant. De ezért nem a Jedi-rend, hanem a Kaan Nagyúr által megálmodott Sötét Testvériség volt a felelős.

A jelenkori Nagyurak eltorzították és megrontották a Sith-ek ősi rendjét. Az Akadémia tanításai ellene szóltak mindannak, amit Bane a könyvtárban olvasott a sötét oldal módszereiről. Kaan elvetette az egyéni érdek hajtóerejét, és a nemes ügy érdekében hozott önfeláldozás hamis dicsőségét állította a helyére. Nem fortélyos cselszövésekkel, hanem hatalmas hadseregekkel akarta megsemmisíteni a Jediket. És ami mind közül a legrosszabb, nyíltan hirdette, hogy a Sith-ek Testvériségében mindenki egyenlő. De Bane kölyökkora óta tudta, hogy az egyenlőség nem létezik, puszta mítosz csupán. Tudta, hogy az erősnek uralkodni kell, míg a gyengének szolgálni…

A Sötét Testvériségben gyökerezett a Sith-ek minden gondja és baja. Letértek az igazi ösvényről. A Sötét Nagyurak szellemei a sorozatos kudarcok miatt tűntek el. A Korribanon senki sem akadt, sem mester, sem tanítvány, aki érdemes lett volna a bölcsességükre. Nem akadt senki, aki méltó lett volna a hatalmukra. Így aztán egyszerűen elillantak, szétszóródtak, mint egy marék por a sivatag homokjában. Bane most már szinte ijesztően tisztán látta az igazságot. És azt is tudta, hogy Qordis és a többiek mindörökre vakok maradnak. Vakok maradnak, és követik Kaant, mintha valami varázslat láncolná hozzá őket.

A hirtelen feltámadó szellő távoli hangokat sodort Bane felé. Felkapta a fejét, és meglepetten látta, hogy az Akadémia már valósággal fölé tornyosul, mert egyetlen kilométer sem választja el a komorságában is pompás szentélytől. Olyannyira belefeledkezett az eszmefuttatásaiba, hogy észre sem vette, milyen messzire jutott. Már elég közel járt ahhoz, hogy megpillantsa az óriási építmény alapjánál mozgó alakokat: a kiszolgáló személyzet tagjai és növendékek jöttek-mentek az alsó bejáratok környékén. Egyikük hirtelen észrevette őt, és hanyatthomlok berohant az épületbe – nyilván azért, hogy értesítse a visszaérkezéséről a mestereket.

Bane egyelőre elképzelni sem tudta, hogy milyen fogadtatásban lesz része. De igazából nem is érdekelte mindaddig, amíg enni adnak neki. Ezentúl már úgysem vehette hasznukat. Valamennyiüket mélységesen megvetette, mind a mestereket, mind a növendékeket. Úgy érezte, szemernyit sem jobbak azoknál a Jediknél, akik három évezreddel ezelőtt kifosztották és feldúlták a Korribant. Számára az Akadémia maga volt a förtelem, látványos tanúsítványa annak, hogy a Sith-ek hová süllyedtek, és hogy mennyire eltértek a sötét oldal eredeti és valódi eszmeiségétől.

Egyedül ő értette mindezt. Egyedül ő látta az igazságot. És egyedül ő vezethette vissza a Sitheket a helyes útra.

Persze azt is tudta, hogy minderről nem beszélhet senkinek, mert a Testvériség tagjai sosem fogadnák el vezérüknek. Nem követné őt sem Qordis, sem az Akadémia további mesterei, sem pedig a tanítványok. És akármilyen gyengék, illetve tudatlanok, a számbeli fölényüknek köszönhetően képesek lennének elpusztítani őt. Így aztán, ha valóban vissza akarja állítani a Rend régi dicsőségét, szüksége lesz egy szövetségesre. ..

A Nagyurakat nem vehette számításba, mert ők valamennyien túl közel álltak Kaanhoz. A tanítványokat nem tekintette másnak, csupán alázatos szolgáknak, akik vakon követik a mesterek utasításait. Valójában mit sem tudtak a sötét oldalról, és még csak nem is sejtették, hogy tévútra vezetik őket. Egy sem akadt köztük, akit Bane méltónak és alkalmasnak talált volna a megtiszteltetésre.

Hirtelen eszébe jutott valaki, az egyetlen, aki szóba jöhetett: Githany.

A lány nem félt a mesterektől, sőt ha nem is nyíltan, de ellenük szegült, amikor titokban tanította őt. A tény, hogy Githany ezt a saját, önző érdekei miatt tette, csupán további bizonyítékul szolgált arra, hogy sejt valamit a sötét oldal valódi természetéről.

Bane most már nagyon bánta, hogy indulás előtt nem beszélt a lánnyal. Ha mást nem is ért volna el, legalább azt megmagyarázhatta volna neki, hogy miért kell elmennie. Githany csalódott benne, amiért életben hagyta Sirakot. És erre megvolt minden oka. És mégis, végül ő, Bane volt az, aki elfordult a lánytól. Ő volt az, aki magára hagyta a szövetségesét, amikor elment, hogy felkutassa a Korriban ősi titkait. Ezek után vajon mit gondolhat róla most Githany?

Amikor már csak néhány tucat méter választotta el az egyik bejárattól, megcsapta az orrát a konyha ablakain kiáramló ételszag, ami minden gondolatot azonnal száműzött a tudatából. A szájában összefutott a nyál, a gyomra hatalmasat kordult, aztán az ínycsiklandó illatokat követve sietve felbicegett a lépcsőn.

Qordis nem úszott a boldogságban, amikor eljutott hozzá Bane visszatérésének híre. Az időzítés rosszabb már nem is lehetett volna. Kaan Nagyúr sürgős üzenetet küldött, amelyben elrendelte, hogy az Akadémiáról mindenkit át kell szállítani a Ruusanra, ahol úgy a növendékeknek, mint a mestereknek részt kell venniük a Jedik ellen vívott háborúban. A mozgósító parancs arra is kitért, hogy a tanítványokat hamarosan megajándékozzák egyegy fénykarddal, továbbá helyet biztosítanak nekik a Sötét Testvériségben, és ezzel a Sith-rend Sötét Nagyurainak rangjára emelik őket.

Qordis nem rajongott a kilátásért, hogy rövidesen mások is megtudják, hogy az egyik legjobb tanítványa milyen konok és hajlíthatatlan alak. Ennél már csak egy kínosabb helyzetet tudott elképzelni, mégpedig azt, hogy Bane nem fogadja el az ajánlatot, és az őt a Ruusanra vezénylő utasítással nem törődve tovább járja a maga útját. Kaan Nagyúrnak mindeddig sikerült egyben tartania a Testvériséget, de ez a szövetség mindig is a szétesés határán táncolt. Qordis tudta, hogy ha egy ígéretes Sith ebben a mostani, rendkívül kiélezett helyzetben nem lesz hajlandó beállni a sorba, azzal egész láncreakciót indíthat el, amely könnyen felbomláshoz vezethet. Egyetlen, a parancsot megtagadó Nagyúr rossz példát mutatna másoknak, és pillanatok alatt eluralkodna a teljes zűrzavar: Sith harcolna Sith ellen. A Sötét Nagyurak közül jó néhányan nyomban megpróbálnák megtorolni régi sérelmeiket, míg mások azon igyekeznének, hogy az uralmuk alá hajtsák vagy meggyilkolják a vetélytársaikat. A Jedik túlélnék a háborút, újjáépítenék a rendjüket, és egész idő alatt gúnyosan kacagnának halálos ellenségeik ostobaságán…

Mire az Akadémia vezetője idáig jutott a töprengésben, már szívből sajnálta, hogy Bane nem pusztult el a sivatagban. Az arcátlan és nyakas tanítvány visszatért, és ő most már – Kaan rendelkezéseinek köszönhetően – semmit sem tehetett, hogy semlegesítse. Természetesen maga Qordis is tisztában volt azzal, hogy szükségük van minden Sith-re

– főleg az olyan erősekre, mint amilyen Bane. Így aztán azt is belátta, hogy a Testvériség, valamint a Kaan által felfestett, dicsőséges jövő érdekében valamilyen úton-módon ki kell javítania a rendszerben keletkezett hibát.

Bane visszatérésének híre hamar bejárta az egész Akadémiát. Sirak egyáltalán nem lepődött meg, sőt kimondottan megkönnyebbült. Amikor Qordis mester tájékoztatta a tanítványokat, hogy hamarosan behajózzák és útnak indítják őket a Ruusan felé, a zabrak attól tartott, hogy még Bane visszaérkezése előtt elhagyják a Korribant, és ezzel megfosztják őt a bosszúállás lehetőségétől.

Ám a szerencse rámosolygott, de tisztában volt azzal, hogy gyorsan kell cselekednie, mert ha már maguk mögött hagyják a bolygót, semmit sem tehet. Kaan Nagyúr eskütételre kötelezte a Testvériségbe újonnan belépő tagokat, melynek során mindenkinek hűséget kellett fogadnia úgy a szövetség, mint egymás iránt. És Sirak tudván tudta, hogy ha a felesketés után ölné meg az ellenségét, az már árulásnak számítana, ami halálbüntetést vonna maga után. Bosszút akart állni, de nem a saját élete árán.

Számíthatott arra, hogy Yevra és Llokay segíteni fog neki, de azzal is tisztában volt, hogy ennél többre lesz szüksége egy olyan erős ellenfél elpusztításához, mint amilyen Bane. Ehhez a feladathoz Githany kell neki…

Bekopogott az ajtón, és miután a lány kiszólt neki, hogy lépjen be, benyitott a kamrába. Githany az ágyon hevert, közönyösnek és teljesen nyugodtnak tűnt. Vele ellentétben Sirak érezte, hogy az idegei pattanásig feszülnek, mint egy a tűréshatáránál hosszabbra nyújtott, duracél szál. Mélyet lélegzett, és csak annyit mondott:

– Visszatért…

– Mikor? – érdeklődött higgadtan Githany, akinek nem kellett rákérdeznie, hogy a zabrak kiről beszél.

– Nagyjából egy órával ezelőtt tántorgott be a templomba – válaszolta Sirak. – Egyenesen a konyhába ment.

– A konyhába? – visszhangozta a lány, és eléggé meglepettnek vagy inkább sértődöttnek látszott. Kétségkívül arra számított, hogy Bane először őt fogja felkeresni.

– Most sebezhető – mutatott rá Sirak, és jelentőségteljes mozdulattal nemrégiben kapott fénykardjának markolatára tette a kezét. – Félig éhen halt. Úgy kimerült, hogy menni is alig tud. Most kell lecsapnunk rá.

– Használd a fejed! Ennyire nem lehetsz ostoba! – csattant fel Githany. – Szerinted mit fognak csinálni velünk a mesterek, ha mások szeme láttára végzünk vele?

Sirak nyomban belátta, hogy a lánynak igaza van, és óvatos, kissé gyanakvó hangon megkérdezte:

– Van valami ötleted?

Githany bólintott, és a hangját lefojtva válaszolt:

– Ma este fogjuk elintézni. Rejtőzz el a könyvtárban! Odaviszem neked.

– Én meg elhozom Yevrát és Llokay-t.

Githany megvetően fintorgott, aztán, bár meg sem próbálta elrejteni az undorát, aprókat bólogatva beleegyezett:

– Rendben. Talán tényleg szükségünk lesz rájuk.

Sirak kegyetlen mosolyra húzta a száját, és ismét megszólalt:

– Csak egyetlen dolgot kérek. Hadd legyek én az, aki beviszi a halálos csapást!

Mialatt Bane az ágyára roskadt, egyfolytában attól tartott, hogy a gyomra mindjárt szétrobban. Telezabálta magát a konyhában. Úgy téptemarcangolta az ételt, ahogyan a gamorri zsoldosok szokták csata után. Mindent a szájába tömött, ami a keze ügyébe esett, amíg le nem csillapította mardosó éhségét. És miután jóllakott, nyomban eszébe jutott, hogy közel két hete egy szemhunyásnyit sem aludt.

Az éhsége átadta helyét a kimerültségnek, így erős kábulatba merülve vánszorgott a konyhából a kamrájáig. Tíz másodperccel azután, hogy teljesen felöltözve elterült az ágyán, máris mélyen aludt.

Néhány órával később hangos kopogás verte fel álmából. Továbbra is eléggé kába volt, de nagy nehezen összeszedte magát, kikászálódott az ágyból, aztán meggyújtott egy fényrudat, és kinyitotta az ajtót.

Eléggé meglepődött, mert vele szemben Qordis állt a folyosón. A mester a meghívást meg sem várva becsörtetett a kamrába, és nyomban becsukta maga mögött az ajtót. Bane még ekkor is azzal foglalkozott, hogy kisöpörje agyából az álom ködének utolsó foszlányait, így nem tiltakozhatott. Csak állt, és a fejét rázva, bambán pislogott.

– Üdvözöllek ismét az Akadémián, Bane! – kezdte szélesen mosolyogva Qordis. – Örülök, hogy épen és egészségesen visszatértél közénk. Remélem, hogy az utazásod… tanulságosnak bizonyult.

Bane zavarba jött az ünnepélyes és szívélyes hanghordozástól. Nem igazán tudta, hogy mit feleljen, ezért csak bizonytalanul bólogatott.

– Ha minden igaz, akkor most már tudod, hogy miért hagytalak elmenni – fűzte hozzá Qordis.

Mert túl gyáva voltál ahhoz, hogy megpróbálj megállítani – állapította meg magában Bane, de hangosan ezúttal sem szólt semmit.

– Ezzel túljutottál a felkészülésed utolsó szakaszán – folytatta a mester. – Meg kellett értened, hogy miért hagytunk fel a régi utakkal. Egy új, egy teljesen más korszakot élünk, és ahhoz, hogy ezt felfogd, először be kellett látnod, hogy a régi egyszer s mindenkorra lezárult.

Bane továbbra is közönyös hallgatásba burkolózott. Nem értett egyet Qordisszal, de nem látta értelmét az újabb vitának.

– Most, hogy megtanultad az utolsó leckét, az Akadémia már nem taníthat semmire – közölte Qordis, és ezzel a kijelentésével kivételesen Bane is egyetértett. – így aztán mostantól nem tanítvány vagy. Készen állsz arra, hogy belépj a mesterek közé. Mostantól a Sith-rend Sötét Nagyura vagy!

Elhallgatott, mintha választ várt volna. Bane olyan némán és mozdulatlanul állt, mint azok a kőszobrok, amelyek a Nagyurak Völgyében, a legrégebbi kripták mélyén őrizték a maradványokat. Qordis néhány másodperc múlva ismét megszólalt, hogy megtörje a kínos csendet.

– Tudomásom van arról, hogy Kas'im Nagyúr a közelmúltban már adott neked egy fénykardot. Ám nekem is van egy ajándékom a számodra! – mondta, azzal előrenyújtotta a kezét, és széttárta az ujjait.

Bane szemügyre vette a mester tenyerén sziporkázó kristályt, és jól láthatóan elbizonytalanodott.

– Tessék, vedd el, Bane Nagyúr! – tette hozzá mosolyogva Qordis, gondosan kihangsúlyozva a címet. Ám az így is hamisan csengett Bane fülében. Úgy érezte, hogy csupán egy üres, mit sem jelentő megszólítás, amelyet egy magát mesternek gondoló, de a valóságban tévutakon járó, ostoba senki adományoz neki.

– Ez a szintetikus kristály jóval erősebb annál, mint amelyik jelenleg ott lapul a fénykardodban – magyarázta lelkesen Qordis. – És ami ennél is fontosabb, sokkal, de sokkal erősebb azoknál a természetes kristályoknál, amelyeket a Jedik építenek a fegyvereikbe.

Bane lassú mozdulattal felemelte a karját, előrenyúlt, és a kezébe vette a kristályt. Először hidegnek érezte, ám a hatlapos, áttetsző ékkő gyorsan átvette a testéből kisugárzó hőt, és átmelegedett.

– A lehető legjobbkor tértél vissza a sivatagból – folytatta Qordis. – Jelenleg éppen utazásra készülünk. Elhagyjuk a Korribant, Bane Nagyúr! Kaan Nagyúrnak szüksége van ránk a Ruusanon. A Jedik legyőzése érdekében valamennyi Sith-nek egyesülni kell a Sötét Testvériség zászlaja alatt.

– A Testvériségre keserű kudarc vár – dörmögte komoran Bane. – Kaan semmit sem ért a sötét oldalból. A pusztulás útján vezet titeket.

Qordis levegő után kapott, és ingerülten felcsattant:

– Sokan árulásnak tartanák ezt a fajta beszédet, Bane Nagyúr! Jobban teszed, ha a jövőben megtartod magadnak ezeket a gondolataidat!

Az Akadémia vezetője ekkor sarkon fordult, a kijárathoz sietett, és feltépte az ajtót – vagyis pontosan úgy reagált, ahogyan Bane számította.

A magas, ösztövér alak a küszöbön állva még egyszer megfordult, és lehiggadva, de így is fenyegető hangon kijelentette:

– Most már Sötét Nagyúr vagy, Bane, de ne feledd, hogy még sok minden létezik a sötét oldalon, amiről te nem tudsz az égvilágon semmit! Ha csatlakozol a Testvériséghez, megtaníthatunk mindenre, amit tudunk. Ha nem állsz be közénk, sosem találod meg azt, amit keresel!

Azzal Qordis elviharzott; Bane némán figyelt, mialatt az ajtó lassan becsukódott mögötte. Úgy gondolta, hogy bár a mester alapjában véve tévúton jár, abban mégis igaza van, hogy neki, a frissiben Nagyúrrá emelt tanítványnak még sok mindent meg kell tanulnia az Erő sötét oldaláról.

És Bane tudta, hogy az egész Galaxisban egyetlen hely akad, ahol megszerezheti a hőn áhított tudást.

Huszadik fejezet

Miután Qordis magára hagyta, Bane visszamászott az ágyába. Megfordult a fejében, hogy megkeresi Githanyt, de továbbra is szörnyen erőtlennek érezte magát. Így aztán úgy döntött, hogy majd később beszél a lánnyal, és rövidesen ismét elaludt.

Néhány óra múlva megint arra ébredt, hogy valaki bekopog hozzá. Gyorsan felült, és aktivált egy fényrudat, hogy legyen némi világosság a kamrájában. A szűkös helyiségnek nem voltak ablakai, így nem láthatta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, de az érzékei azt súgták, hogy körülbelül éjfélre jár az idő, vagyis a takarodó már vagy két órája elkezdődött. Kiugrott az ágyból, és kissé még imbolyogva a bejárathoz ment, hogy fogadja a második, hívatlan látogatóját. Ezúttal nem kellett csalódnia, amikor kinyitotta az ajtót.

– Bejöhetek? – suttogta Githany.

Bane félreállt az útból, aztán élvezettel szívta magába a mellette elsurranó lány parfümjének mámorító illatát. Mialatt ő csendesen becsukta az ajtót, Githany az ágyhoz lépett, leereszkedett annak szélére, és mosolyogva megveregette maga mellett a matracot. Bane engedelmesen leült mellé, aztán kissé oldalra fordult, hogy a szemébe nézhessen.

– Mit keresel itt? – kérdezte halkan.

– Miért mentél el? – kérdezett vissza vádló hangsúllyal Githany.

– Ezt… ezt nehéz… nehéz elmagyarázni – bökte ki dadogva Bane. – Igazad volt abban, amit Sirakról és rólam mondtál. Tényleg végeznem kellett volna vele, de nem tettem meg. Ostoba voltam és gyenge. És ezt nem akartam elismerni előtted.

– Tehát azért hagytad el az Akadémiát, hogy ne kelljen szembenézned velem? – vetette fel Githany. Aggódó arcot vágott, és együtt érző hanghordozással beszélt, de Bane így is kihallotta a szavaiból, hogy valójában megveti őt.

– Nem, nem erről van szó – magyarázta nyugtalanul. – Nem miattad mentem el. Hanem azért, mert te voltál az egyetlen, aki rájött, hogy kudarcot vallottam. Mindenki más gratulált nekem a dicsőséges győzelemhez. Kas'im, Qordis… gyakorlatilag mindenki. Ezek az alakok mit sem tudnak a sötét oldal valódi természetéről. Ugyanolyan vakok, mint amilyen én magam is voltam, mielőtt te felnyitottad a szememet.

Néhány pillanatra elhallgatott, és miután vett egy mély levegőt, tovább magyarázkodott:

– Azért mentem el, mert az Akadémia már semmit sem nyújthat nekem. Elmentem a Sötét Nagyurak Völgyébe, mert abban reménykedtem, hogy megtalálom azokat a válaszokat, amelyeket itt nem kaptam meg senkitől.

– És az eszedbe sem jutott, hogy elmondd nekem mindezt? – kérdezte Githany, és a hangja immár teljesen megváltozott, eltűnt belőle a színlelt együttérzés minden nyoma. A lány most már csak dühösnek tűnt. Dühösnek és sértődöttnek. Bane megkönnyebbült, amikor észlelte ezeket az áruló jeleket, mert arra utaltak, hogy Githany továbbra is érez iránta valamit.

– Belátom, meg kellett volna keresselek – ismerte el rekedtes hangon. – Elhamarkodottan cselekedtem. Iszonyúan haragudtam Qordis-ra, és hagytam, hogy a dühöm vezessen.

Githany elmélyülten bólogatott; ő is mesélhetett volna meggondolatlan tettekről, illetve arról, hogy milyen az, amikor valakit elragadnak az indulatai.

– Én válaszoltam a kérdésedre – mondta végül Bane. – Most te is válaszolj az enyémre! Tehát, miért jöttél ide?

Githany mélyen hallgatott, és beharapta az alsó ajkát. Bane felismerte az önkéntelen gesztust: arra utalt, hogy a lány a gondolataiba temetkezett, és azt mérlegeli, hogyan mondja el azt, amit akar.

– Rendben, de ne itt! – bökte ki végül Githany, és merev mozdulatokkal felállt. – Szeretnék mutatni neked valamit. Odalent, a könyvtárban.

Nem várt válaszra, és még csak vissza sem nézett, hogy meggyőződjön arról, a férfi követi-e. Egyszerűen kisietett a kamrából, és elindult a félhomályba burkolózó folyosón. Bane talpra ugrott, és a nyomába eredt, de hamarosan már kocognia kellett, hogy ne maradjon le.

A lány egyenesen előre nézett. A csizmája sarka minden fürge lépésénél hangosan koppant egyet a kövezeten. Az éles hang végigverődött az üres folyosók falain, de Githany nem törődött vele. Bane határozottan érezte, hogy valami erősen nyugtalanítja a lányt, de hogy pontosan micsoda, azt még csak nem is sejtette.

A könyvtár jókora, magas ajtaja tárva-nyitva állt. Githany nem tűnt meglepettnek, lassítás nélkül befordult a bejáraton. Bane éppen csak egy pillanatra állt meg a küszöbön, aztán követte a lányt. Githany átviharzott a termen, majd a szemközti falnál megállt, és megfordult. Gőgös, de még így is szép vonásain különös kifejezés honolt, amelynek jelentését és jelentőségét Bane nem tudta megfejteni.

Lassú, tétova léptekkel elindult előre, de a helyiség közepén megtorpant, mert a lány a kezét feltartva jelzett neki, hogy álljon meg.

– Gi… Githany… – dadogta zavarodottan Bane – mi folyik itt? Nekem nem…

A következő pillanatban elakadt a szava, mert a könyvtár ajtaja fülsüketítő dörrenéssel becsapódott a háta mögött. Bane megpördült, és döbbenten látta, hogy esküdt ellensége, Sirak áll előtte, Yevrával és Llokay-vel az oldalán. A zabrak sárga ajka gúnyos és kegyetlen, széles mosolyba torzult, amitől úgy nézett ki, mintha fej helyett egy minden húsától megfosztott, vigyorgó koponya ült volna a nyakán. Bane gyorsan lepillantott, és kissé riadtan állapította meg, hogy mindhármuk övén egy-egy valódi fénykard markolata himbálózik.

Amikor Githany megszólalt a háta mögött, nagy nehézségek árán, de megállta, hogy ne nézzen viszsza rá. Nem lett volna okos lépés hátat fordítani a három zabraknak.

– Miért jöttél utánam, Bane? – kérdezte a lány részben haragosan, részben pedig utálkozva és sajnálkozva. – Hogy lehettél ennyire ostoba? Hát nem jöttél rá, hogy csapdába sétálsz?

Bane most már pontosan tudta, hogy mibe keveredett. Githany elárulta őt. A kamrájában folytatott beszélgetés próba volt, afféle vizsga – és ő elbukott. Alaposan kiismerte a lányt, igazán számíthatott volna rá, hogy valami ilyesmire készül. Jobban kellett volna vigyáznia. Feladott minden elővigyázatosságot, így vakon és ostobán belefutott a hasának szegezett tőrbe.

Bane tudta, hogy magának köszönheti a bajt. És azt is, hogy valahogyan ki kell keverednie belőle.

– Hát ezt akarod, Githany? – kérdezte halkan, hogy húzza az időt, amíg kitalál valamit.

– Githany csak azt akarja, amit minden Sith! – válaszolta emelt hangon Sirak. – Hatalmat. Győzelmet. Tudja, hogy ennek érdekében az erős mellé kell állnia.

– Én erősebb vagyok, mint Sirak – mondta Bane, a lánynak szánva a szavait. – Ezt látványosan bebizonyítottam a küzdőkörben. Legyőztem őt!

– Győzni többféleképpen is lehet, Bane! Nem csupán a vívótudáson múlik a dolog, sokkal inkább a hatalmon és a kitartáson – válaszolta gúnyosan a legidősebb zabrak.

Miután befejezte a mondatot, gyors mozdulattal előkapta, és aktiválta a fénykardját – egy kétpengés változatot.

Bane az élénkvörös fényt árasztó energiapengékre szegezte tekintetét, de közben hallotta, hogy fivérük példáját követve a másik két zabrak is bekapcsolja a fegyverét. Ugyanakkor Githany egyelőre nem aktiválta a korbácsát.

– A hatalom nem csupán arról szól, hogy valaki jól bánik az Erővel – folytatta Sirak, és lassú léptekkel elindult előre. – Éles észt is jelent. Ravaszságot. Könyörtelenséget.

– Magad is jól tudod, hogy könnyűszerrel legyőztelek a küzdőkörben – válaszolta Bane. Végül egyenesen Sirakhoz beszélt, de a szavait így is Githanynak szánta. – Hát ennyire biztos vagy abban, hogy ezúttal te fogsz legyőzni engem?

– Négyen vagyunk ellened, Bane! – mutatott rá kíméletlenül a zabrak. – És te a kamrádban hagytad a fénykardodat. Érdekes, ezek az esélyek valahogy kimondottan tetszenek nekem…

Bane gúnyosan felkacagott, és hátat fordított Siraknak. A zabrak már elég közel járt ahhoz, hogy támadásba lendüljön, és egyetlen csapással végezzen vele, de ő így is vállalta a veszélyt, mert arra számított, hogy Sirak csapdától tartva egyelőre visszafogja magát. A játszma veszedelmesnek ígérkezett, de Bane azt akarta, hogy egyenesen Githany szemébe nézve mondhassa ki azokat a szavakat, amelyek könnyen lehettek akár az utolsó szavai is.

– Ez a nyomorult valóban azt hiszi, hogy az ő kedvéért csaltál ide – szólt oda a lánynak, és nyomban megérezte, hogy a háta mögött Sirak összezavarodik és elbizonytalanodik. A három zabrak továbbra sem lendült támadásba.

Githanynak arcizma sem rezdült, mialatt némaságba burkolózva, fagyosan meredt a férfi szemébe. Egyetlen szót sem szólt, ám beharapta az alsó ajkát.

– Mindketten tudjuk, hogy miért hoztál ide engem, Githany! – folytatta Bane, és egyre gyorsabban beszélt, mert tudta, hogy Sirak már nem vár sokáig. – Eszed ágában sem volt Sirakkal társulni! Hiszen azóta áskálódsz és szervezkedsz ellene, hogy betetted a lábad az Akadémiára! Velem is azért léptél szövetségre, mert azt akartad, hogy a kedvedért megöljem őt!

– Elég! – ordította Sirak.

Bane gondolkodás nélkül hasra vágta magát, majd oldalra gurult, és a következő pillanatban az egyik vöröslő energiapenge átvillant ott, ahol az imént még a teste volt. Mialatt talpra ugrott, meglátta, hogy Githany is mozgásba lendül. Amikor a lány odadobta neki a fénykardját, Bane már a karját kinyújtva állt, és az Erő segítségével a kezébe rántotta a markolatot.

Azonnal aktiválta a fegyverét, és éppen idejében pördült meg ahhoz, hogy háríthassa Sirak csapását. Yevra és Llokay néhány méterrel lemaradtak a fivérük mögött, de rohamléptekkel közeledtek, hogy mihamarabb bekapcsolódjanak az összecsapásba.

Bane ellentámadást indított. Két felső csapás után lehajolt, és Sirak lába felé sújtott. A zabrak idejében lerántotta a kardját, és a pengéik szikrazáport szórva szerteszét, sistergő bugás kíséretében egymásnak ütköztek. Noha Bane minden figyelmét a halálos párbajnak szentelte, így is meghallotta, hogy a háta mögött életre kel Githany energiakorbácsa.

Egy villámgyorsan kivitelezett, elsöprő erejű sorozattal hátrálásra kényszerítette Sirakot. Aztán tovább nyomult előre, majd hirtelen hátralépett, így egy teljes méternyi üres teret nyitott kettejük között. Ezzel a megoldással elég időt nyert ahhoz, hogy bal karját a gyanútlan Yevra felé nyújtsa. Az Erő segítségével felkapta a zabrak nőt, és akkora erővel vágta hozzá a legközelebb álló könyvszekrényhez, hogy az szilánkokra tört.

Yevra félig eszméletlenül rogyott a kövezetre. Mielőtt összeszedhette volna magát, mielőtt talpra állhatott volna, Githany lesújtott rá, és véget vetett az életének.

Bane-nek éppen csak annyi ideje maradt, hogy a tudatában rögzítse Yevra halálának tényét, aztán Llokay, mint valami vérszomjas fenevad, rávetette magát. A vörös bőrű teremtmény sokkal rosszabbul vívott, mint Sirak, viszont a bánata és a haragja hatalmas erőt kölcsönzött neki. Vadállati erejű, villámgyorsan zuhogó csapásokkal az oldalsó fal felé szorította nálánál jóval erősebb és sokkal nagyobb tudású ellenfelét.

Llokay az elszánt támadással szinte teljesen magára vonta Bane figyelmét, aki így éppen csak észrevette, hogy a valamivel távolabb álló Sirak pusztító erejű, kék villámot lövell felé. Az utolsó pillanatban oldalra perdült, és rézsút lefelé rántotta a kardját, így még pont elkapta a kisülést a pengéjével, amely nyomban el is nyelte a gyilkos lövedék energiáját. Ezekben a pillanatokban a puszta életösztöne irányította. A tudatalattija bírta rá erre a végső megoldásnak is éppen csak jó mozdulatra, amelynek nyomán a kardja messze a teste mellé lendült, így gyakorlatilag védtelenül állt Llokay előtt, aki könnyedén kettészelhette volna őt. Ám a következő pillanatban Githany lesújtott a zabrakra, korbácsának vakító fényt árasztó szalagja ott sistergett annak arca és szeme előtt. Llokay innentől kezdve még csak nem is gondolhatott újabb támadásra, mert a védekezés minden erejét és figyelmét lekötötte.

Bane ekkor ismét Sirak felé fordult, aki viszont valamiért tétovázott. Ebben a pillanatban Llokay éles hangon felüvöltött: rosszul mérte fel a szeszélyesen cikázó, vöröslő szalag útvonalát, és az egyik szemével fizetett a tévedéséért. Az újabb fájdalmas sikolyt már nem tudta kiadni magából, mert Githany következő csapása feltépte a torkát. Az izzó energiaszalag azonnal elégette a hangszálait, így Llokay, noha görcsösen rángatózott a kövezeten, némán haldokolva élte végig az utolsó pillanatait.

Amikor Sirak meglátta, hogy magára maradt, kikapcsolta és eldobta a fénykardját, aztán térdre rogyott az ellenségei előtt.

– Kérlek, Bane – könyörgött rekedtes hangon –, kíméld meg az életem! Megadom magam! Elismerem, valódi Sith Nagyúr vagy. Most már tudom.

– Végezz vele, Bane – suttogta Githany –, végezz vele most, azonnal…

Bane közelebb nyomult, amíg már az ellensége fölé tornyosult. Hirtelen nem csupán a megalázkodó Sirakot látta maga előtt, hanem mindenkit, akit valaha megölt. Mindenkit, akinek elvette az életét. Foharghot, a makurth-t. Az ismeretlen köztársasági katonát, akit az Apatroson gyilkolt meg. Az apját…

Ő végzett velük, ő volt felelős a halálukért. Tetteinek súlya még most is nyomasztotta. Amikor megölte Foharghot, a bűntudat miatt hónapokig nem érezte magában a sötét oldal erejét. A lelkifurdalás ugyanúgy gúzsba kötötte, mintha súlyos bilincseket csattintottak volna a kezére és a lábára. Nem akarta még egyszer megtapasztalni és végigszenvedni ezt az érzést.

– Hallgass rám – esdekelt kétségbeesetten Sirak. – Szolgálni foglak. Mindent megteszek, amit csak akarsz. Felhasználhatsz engem. Minden parancsodat végre fogom hajtani. Én sokat segíthetek neked, Bane! Kérlek, Bane, könyörülj rajtam!

Bane hirtelen megacélozta az akaratát.

– Akik kegyelemért könyörögnek – válaszolta fagyosan –, túl gyengék ahhoz, hogy megérdemeljék.

Azzal jobbra lendítette a kezét, majd balra, és egyetlen csapással lefejezte Sirakot. A zabrak feje a kövezetre hullott, és távolabbra gurult, ám a teste néhány pillanatig függőleges helyzetben maradt. Az izzó penge nyomban elégetett és lezárt minden eret, így a kettévágott nyakból egyetlen csepp vér sem lövellt ki. Aztán a megcsonkított tetem megingott, és előredőlt.

Bane halálos ellenségének hullájára meredve nem érzett mást, csupán azt, hogy végre valóban felszabadult. Ez az egyetlen, döntő fontosságú tette szertefoszlatta minden bűntudatát, minden szégyenét, és egyszerre levette válláról a felelősség súlyát. Végre teljes mértékben megnyitotta lelkét a sötét oldal előtt. A láthatatlan energiák hihetetlen gyorsasággal áradtak belé, önbizalommal és friss erővel töltötték fel.

A hatalom révén győzelmet aratok. A győzelem révén a láncaim lehullnak…

Bane oldalra fordulva Githanyra nézett, aki szélesen mosolygott, míg a szemében mohóság és titokzatos vágyak tüze fénylett.

– Ha valakinek, hát nekem nem lett volna szabad alábecsülnöm téged! – jelentette ki a lány elismerő hangsúllyal. – Észrevetted, hogy magamhoz vettem a fénykardodat, igaz? Ezért voltál hajlandó követni.

– Nem – válaszolta fojtott hangon Bane, akit továbbra is elkábított az ellenségének meggyilkolása miatt érzett mámor. – Nem láttam az égvilágon semmit. Csupán sejtettem, hogy készülsz valamire.

Githany egy pillanatra komor képet vágott, aztán nevetésben tört ki.

– Akárhogy figyelek, akárhogy számolom a lehetőségeket, újra meg újra meglepsz! – mondta kacagva. – Hogy te micsoda eszeveszett alak vagy, Bane Nagyúr!

– Ne nevezz így engem! – válaszolta Bane.

– Miért ne? – kérdezte csodálkozva a lány. – Qordis az Akadémia valamennyi növendékének megadta a Sith-rend Sötét Nagyura avagy Úrnője rangot.

Githany döbbenten látta, hogy Bane megrándul, mire gyorsan odalépett hozzá, a nyaka köré fonta a karját, és felnézett, egyenesen az arcába.

– Bane – lehelte izgatottan –, a Jedik ellen fogunk harcolni… Hamarosan a Sötét Testvériség tagjai leszünk…

Bane felnyúlt, megmarkolta a lány finom, vékony csuklóját, aztán gyengéden, de határozottan lefejtette magáról a két ölelő kezet. Githany összezavarodott, így eszébe sem jutott ellenállni, mialatt a férfi továbbra is szorosan tartotta, és hatalmas mellkasához húzta a csuklóját.

Bane figyelmesen fürkészte a lányt, és azon törte a fejét, hogyan tudná megértetni vele a történteket. Hogyan tudná megérteni vele, hogy ő most már testestől-lelkestől a sötét oldalé lett? Sirak kivégzésével megtette az utolsó lépést. Átlépett egy határt, átkerült egy másik világba, ahonnan nem térhetett vissza. Tudta, hogy ő már sosem fog tétovázni. Neki már soha nem támadnak kételyei. Az átalakulás, amely akkor kezdődött, amikor bekerült az Akadémiára, immár tökéletesen végbement: Sith lett belőle.

És ennek eredményeképpen most már a korábbinál is tisztábban látta, hogy miféle hibákat követtek el a jelenkor Sötét Nagyurai.

– Kaan bolond, Githany – mondta, és a tekintetét mélyen a lány szemébe fúrta, hogy kiolvassa onnan az álnok teremtés reakcióját.

Githany kissé hátrahőkölt, és megpróbálta elhúzni a kezét, de Bane nem engedte el.

– Te még sosem találkoztál Kaan Nagyúrral – mondta védekező hanghordozással a lány. – Én viszont igen. És hidd el nekem, rendkívüli alak! Született vezér. Ihletett vezető.

– Ugyanolyan vak, mint egy koréliai barlangi csiga! – vágott vissza komoran Bane. – A Sötét Testvériség, ez az Akadémia és minden, amivé a Sith-ek lettek az ő tudatlanságának bizonyítékai és emlékművei! – Hirtelen még jobban megszorította a lány kezét, és felindultan, szinte átszellemülten folytatta:

– Gyere velem, Githany! Itt, a Korribanon már semmi sem maradt, aminek hasznát vehetnénk. Ha itt maradunk, azzal csak annyi érünk el, hogy a többi ostobával együtt mi is odaveszünk a Ruusanon. De én tudok egy helyről, ahová elmehetünk. Van egy hely a Galaxisban, amelyet még manapság is mélyen átjár a sötét oldal ereje.

Githany hirtelen kirántotta mindkét csuklóját a rájuk szoruló, vaskos ujjak közül, gyorsan távolabbra hátrált, és megszólalt:

– Kaan Nagyúr dicsőséges ügy érdekében egyesítette a Sith-eket, Bane! Csatlakozhatunk hozzájuk a Ruusanon! Részesei lehetünk a győzelemnek!

– Hát akkor menj! – rivallt Bane a lányra. – Menj a többiekkel! Rajta, menj a Ruusanra! Részese leszel a biztos vereségnek és pusztulásnak!

Azzal sarkon fordult, és dühösen elviharzott. Hallotta ugyan, hogy Githany többször is utána kiált, de még csak nem is lassított. Magában viszont azt gondolta, hogy ha a lány a nyomába szegődne, nem próbálna megszabadulni tőle…

Bane felemelte a lábát, és teljes talppal berúgta Qordis lakosztályának ajtaját, amitől az kicsapódott, és messze hangzó csattanással nekivágódott a falnak. Az Akadémia atyamestere már ébren volt, teljesen felöltözve térdelt a meditációs szőnyegén. A váratlan látogató felbukkanására talpra szökkent, haragjában résnyire vonta a szemét, és ingerülten kifakadt:

– Mit jelentsen ez az arcátlanság?

– Te küldted Sirakot, hogy megöljön engem? – csattant fel Bane. Nem köszönt, nem köntörfalazott, mert úgy érezte, hogy az udvariaskodás és a mestereknek járó tiszteletadás ideje lejárt.

– Micsoda? – hördült fel meglepetten Qordis. – Én… én… mi történt Sirakkal?

– Megöltem – válaszolt egyszerűen Bane. – Yevrát és Llokay-t is. A hullák odalent vannak, a könyvtárban.

Qordisról valósággal ordított, hogy a hír mélyen megrázta, amiből egyértelműnek tűnt, hogy nem ő szervezte a gyilkossági kísérletet.

– Képes voltál megölni három társadat a Ruusanra való indulás előestéjén? – kérdezte éles hangon.

Odakint, a folyosón mesterek kezdtek gyülekezni, akiket Bane lármás belépője, majd az azt követő kiabálás vonzott oda. Hamarosan befutott néhány tanítvány is, de Bane egyikükkel sem törődött.

– Ti elmehettek a Ruusanra, bánom is én – közölte haragosan –, de nekem az égvilágon semmi közöm a Sötét Testvériséghez! Soha nem volt, és soha nem is lesz!

– Te az Akadémiánk növendéke vagy! – válaszolta gőgös hanghordozással Qordis. – Azt teszed, amit mondanak neked!

– Én a Sith-rend Sötét Nagyura vagyok! – vágott vissza öntudatosan Bane. – Nem szolgálok senkit, csak saját magamat!

Qordis az ajtónyíláson keresztül a kíváncsi nézők pillanatról pillanatra gyarapodó tömegére nézett, és a hangját fenyegető suttogássá halkítva ismét megszólalt:

– Holnap elhagyjuk a Korribant. Elindulunk a Ruusan felé. És te is velünk jössz, Bane Nagyúr! Ez nem lehet vita vagy megbeszélés tárgya.

– Ma este elmegyek innen – válaszolta Bane, ugyanúgy lefojtva a hangját, ahogyan a mester az imént a sajátját. – És egyikőtök sem elég erős ahhoz, hogy megállítson engem…

Hátat fordított az Akadémia vezetőjének, és lassú léptekkel kisétált a lakosztályból. Egy röpke pillanatra megérezte, hogy a feldühödött mester megidézi magában az Erőt, és gyorsan felkészült, hogy védekezzen, ha támadás érné. Ám a következő pillanatban azt tapasztalta, hogy a háta mögött összegyűlő energiák máris oszladoznak, mire megnyugodva folytatta útját.

A folyosóra érve megállt. Amikor megszólalt, a szavait nem csupán az összeverődött tömegnek szánta, hanem Qordisnak is:

– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a Darth címet azért nem használjuk manapság, mert vetélkedésre készteti a Sith-eket! És mert könnyű célpontot csinál belőlük a Jedik számára. Így aztán egyszerűbb volt felhagyni a szokással. Egyszerűbb megoldás volt, hogy valamennyi Sith-mester ugyanazt a címet használja, vagyis Sötét Nagyúrnak szólíttatja magát. – Kissé felemelte a hangját, hogy a távolabb állók is hallhassák. – De én ismerem az igazságot! Én tudom, hogy miért nem használjátok ezt a címet! Azért, mert féltek! Azért, mert gyávák vagytok! Mindannyian gyávák vagytok! – Hirtelen félfordulatot vett, visszanézett Qordisra, és hozzátette:

– A Sötét Testvériség egyetlen tagja sem méltó a Darth címre. A legkevésbé ti, akik az Akadémián tespedtek!

A sokaságból meglepett, riadt vagy éppen tiltakozó hangok hallatszottak. Néhány tanítvány távolabbra hátrált, mert arra számított, hogy a szavakat tettek követik. Természetesen senki sem rántott fegyvert.

Bane undorodva rázogatta a fejét, és nekivágott a folyosónak. Mialatt elhaladt néhány mester mellett, Kas'im kilépett elé, és jókora tenyerét a mellkasára tapasztotta.

– Maradj itt, Bane – mondta halkan, szinte barátságosan a twi'lek. – Beszéljük meg ezt a dolgot! Ha csak egyszer találkozol Kaannal, meg fogod érteni, hogy miről van szó. Csak ennyit kérek, Bane.

– A megszólításom Darth Bane – morogta vészjósló hangon Bane, azzal lesöpörte magáról a vívómester kezét, és ismét elindult.

Mialatt átvágott a templom folyosóin, senki sem próbálta megállítani vagy maradásra bírni. Senki sem akarta követni őt, még csak nem is kiáltottak utána, mialatt felhágott a lépcsőkön, és elérte a lapos tető peremén kialakított, kisebbfajta leszállópályát.

A hatszögletű űrkikötőben egyetlen gép állomásozott, a Valcyn nevezetű, T-osztályú, hosszú hatótávolságú, egyszemélyes cirkáló. A tőrpenge formájú hajó a Sith-flotta legjobb egységei közé tartozott, a legújabb és legfejlettebb műszaki eszközökkel szerelték fel. Ez a gép az előző napon érkezett, Kaan Nagyúr az Akadémián végzett munkája iránti elismerése jeléül ajándékozta Qordisnak.

Bane leengedte a hátsó rámpát, és besietett a hajóba. A katonai szolgálata alatt egyszer elküldték egy tanfolyamra, amelyen megkapta a hiperhajtású osztályhajók vezetéséhez szükséges alapkiképzést. A Valcyn vezérlő- és irányítórendszerei szerencsére megfeleltek az intergalaktikus szabványoknak. Bekötötte magát a pilótaülésbe, begyújtotta a hajtóművet, de mielőtt megkezdte volna a felszállást, sietve betáplálta úti céljának koordinátáit a navigációs számítógépbe.

Néhány pillanattal később a Valcyn a levegőbe emelkedett, egyre gyorsulva felszárnyalt a magasba, és maga mögött hagyta előbb a Sith-templomot, majd öt-hat perc elteltével magát a Korribant is.

HARMADIK RÉSZ

Huszonegyedik fejezet

Hoth tábornok, a Jedi-mester és a Ruusanon harcoló köztársasági alakulatok főparancsnoka egy kivágott fa csonkján üldögélve gubbasztott a sátra előtt, és a tábor felett lebegő sötét felhőket fürkészte. Úgy sandított a kavargó égboltra, mintha a puszta harcias arckifejezésével elűzhette volna a közelgő vihart.

– Nyomaszt valami, Hoth mester?

Hoth nyomban felismerte a hangot. Pernicar szólította meg, a régi barát, aki az ő jobb kezének számított ebben a soha véget nem érő hadjáratban. A kérdés nyomban visszaterelte a gondolatait abba a mederbe, amelyben csordogálniuk kellett.

– Mi nem nyomaszt engem, Pernicar mester? – kérdezett vissza egy mély, szívből jövő sóhaj kíséretében. – Fogytán az ennivalónk, jószerével alig vannak gyógyszereink és kötszereink. Több a sebesültünk, mint a harcképes katonánk. A felderítők jelentései szerint Kaan hamarosan erősítést kap. – Jobbjával a térdére csapott, és hozzátette:

– Nekünk pedig legfeljebb ifjak és gyermekek jönnek segíteni.

– Igaz, de egytől egyig olyan gyermekek, akiket átjár az Erő – emlékeztette a társát Pernicar. – Ha nem állítjuk őket idejében magunk mellé, a Sith-ek lecsapnak rájuk, és eltorzítják a lelküket.

– A Galaxis szerelmére, Pernicar! – fakadt ki keserűen Hoth. – Ők még csak gyerekek! Nekem Jedikre van szükségem! Teljesen felkészült, tapasztalt Jedikre. Lovagokra és mesterekre. Mindenkire, aki hajlandó beállni a seregünkbe. De még mindig bőven akadnak a rendünknek olyan tagjai, akik nem akarnak segíteni nekünk.

– Talán csak azon múlik, hogyan kérjük a segítségüket – szólalt meg egy új hang a nagymester háta mögött.

Hoth fáradt mozdulattal megdörzsölte a halántékát, de nem fordult szembe a jövevénnyel. Valenthyne Farfalla Jedi-mester az elsők között csatlakozott a Fény Hadseregéhez a Ruusanon. Derekasan kivette a részét szinte valamennyi ütközetből, és a Sith-ek is alaposan megismerték őt, mert jellegzetes külsejét még egy csata őrült forgatagában sem lehetett eltéveszteni.

Aranyszínű, göndör haja nem is a vállát, hanem a háta közepét verdeste. A mellvértje is aranyló színben játszott, ráadásul minden egyes összecsapás előtt addig fényesítette, amíg vakító fénnyel ragyogott. A mellvérthez erősített, élénkvörös ruhaujjakon a mester szeme színéhez illő, jókora rubinok díszelegtek.

Hoth tábornok régóta tudta róla, hogy már-már a vakmerőségig bátor harcos, ám ennek dacára szinte elviselhetetlennek találta a férfit. Farfalla töretlen hűséggel szolgálta a világos oldalt, viszont hiú, magamutogató bolond is volt, aki az ütközetek előtt több időt fordított ruházatának összeállítására, mint stratégiák kieszelésére és haditervek kovácsolására. És a nagymester ezekben a pillanatokban végképp nem érzett magában annyi türelmet, hogy Farfallával foglalkozzon.

– Talán ha tapintatosabban járnál el, mesterem – folytatta csevegő hangon Farfalla, mialatt a tábornok elé oldalazott –, esetleg több Jedit tudnál mellénk állítani…

– Nem értem, miért kell győzködnöm őket! – hördült fel elgyötörten Hoth, azzal talpra szökkent, és ingerültségében vadul hadonászott mindkét karjával, mire Farfalla fürgén kitért az útjából. – Hiszen a Sith-ek ellen harcolunk! A sötét oldalt meg kell semmisíteni! És ezt most meg is tehetnénk, ha több Jedi lenne itt!

– Sokan nem így látják, barátom – mondta Pernicar. A legteljesebb lelki nyugalommal beszélt, mert a Ruusanon együtt töltött idő alatt hozzászokott Hoth dühkitöréseihez, és megtanulta elviselni azokat.

– Nem ez az egyetlen köztársasági világ, amelyen háború dúl – korholta szelíden a felettesét Farfalla.

– A társaink felszíni csapatokat irányítanak más szektorokban, vagy éppen a Sith Flotta ellen segítik kötelékeink parancsnokait és pilótáit.

Hoth megvetése jeléül a földre köpött, aztán örömmel látta, hogy szörnyülködéssel vegyes undorodó kifejezés jelenik meg a piperkőc Jedi arcán.

– Lehet, hogy azok a hadihajók a Sith-ek felségjelzését viselik magukon – mondta ingerülten –, de a személyzetük hétköznapi teremtményekből áll. A Köztársasági Flotta elég egységgel rendelkezik ahhoz, hogy feltartóztassa és visszaverje őket. Ehhez nincs szükségük a Jedik támogatására. Viszont a valódi Sith-ek, a Sötét Nagyurak most valamennyien itt vannak. Ha elpusztítjuk a Sötét Testvériség tagjait, a Sith-lázadás magától széthullik. A társaink ezt valóban képtelenek felfogni?

A keserű kérdést hosszas hallgatás követte, amelynek során a másik két Jedi kínosan feszengve pillantgatott egymásra. Végül Pernicar talált magában elég bátorságot ahhoz, hogy választ adjon:

– A Jedik közül sokan úgy gondolják, hogy nem szabadna itt lennünk. Az ő meglátásuk szerint a Sötét Testvériséget elsősorban, vagy talán kizárólag a Fény Hadserege iránti gyűlölet tartja egyben. Úgy vélik, hogy ha beszüntetjük a hadjáratot, és feladjuk a Ruusant, akkor a Sith-ek hamarosan egymás ellen fordulnak, és a Testvériség darabokra szakad.

Hoth hitetlenkedve csóválgatta a fejét.

– Hát nem látják, hogy milyen lehetőség hullott az ölünkbe? – kérdezte szomorúan. – Egyszer és mindenkorra megsemmisíthetjük a sötét oldal híveit!

– Egyesek még azt is vitatják, hogy ez lenne a rendünk feladata – válaszolta szelíden Farfalla. – A Jedik a Köztársaság védelmezői. Néhányan úgy tartják, hogy a Fény Hadseregének létezése csak elnyújtja ezt a máris hosszú lázadást azzal, hogy megerősíti a Sith-ek elszántságát. Szerintük a valóságban súlyos károkat okozunk a Köztársaságnak, amelynek védelmére elméletileg felesküdtünk.

– Te magad is ezt a véleményt vallod? – horkant fel ingerülten Hoth.

– Farfalla mester a kezdetektől fogva itt volt velünk – kelt a társa védelmére Pernicar. –Ő csak azt tolmácsolja, amit mások mondanak, vagyis azok a Jedik, akik nem akarnak a Ruusanra jönni.

– A Sith-ek hamarosan erősítést kapnak a Korribanról – morogta Hoth mester. – Pedig már most is olyan kevesen vagyunk, hogy alig tudjuk visszatartani őket. Ezt valahogyan meg kellene értetnem a társainkkal!

– Talán több sikerrel járnánk, ha valaki más közeledne távol lévő testvéreink felé – jegyezte meg óvatos hanghordozással Farfalla. – Akadnak néhányan, akik úgy hiszik, hogy ez az egész vállalkozás nem más, mint a te személyes bosszúhadjáratod, Hoth mester. Ők a Ruusanon folyó hadműveleteket nem a világos és a sötét oldal közötti, sorsdöntő összecsapásnak tekintik, hanem leszámolásnak, amely közted és Kaan Nagyúr között dúl.

Hoth fáradtan visszaült a tuskóra, és a fejét lassan ingatva kijelentette:

– Ebben az esetben végünk van. Erősítés nélkül már nem tarthatunk ki sokáig.

Farfalla leguggolt mellé, és tökéletesen ápolt, három-négyféle kenőcstől illatos kezét a főparancsnok széles, izmos vállára tette. Hoth-nak minden szemernyi önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne húzódjon el a könnyed, megnyugtatónak szánt érintés elől.

– Küldj el engem hozzájuk, mester! – kérte megfontoltan Farfalla.

– Én az első perctől fogva itt vagyok. Ugyanolyan erősen hiszek az ügyünkben, mint te magad.

– Miből gondolod, hogy rád jobban fognak hallgatni, mint énrám? – kérdezte letörten a parancsnok.

Farfalla magas hangú, szinte nőiesen csilingelő kacagást hallatott, mire Hoth hatalmas erővel öszszepréselte a két fogsorát, nehogy felordítson.

– Őszinte leszek, mester – magyarázkodott a szőke Jedi. – Párját ritkító harci tapasztalatokkal bírsz, és mélyen átjár az Erő, ám a diplomácia kifinomult mesterségéhez nincs semmiféle érzéked. Nálad jobb parancsnokot keresve sem találnánk, és a te mogorva, zordon természeted ugyancsak kapóra jön nekünk, amikor utasításokat kell adni a katonáknak. Ám ez az utóbbi vonásod mérhetetlenül bőszíti azokat, akik nem tartoznak a parancsnokságod alá.

– Túlontúl nyers a modorod, barátom, ez az igazság – tette hozzá Pernicar, hogy kevésbé cikornyásan is kifejezze a társa által elmondottakat.

– Én is erről beszéltem! – jegyezte meg kissé boszszúsan Farfalla, aztán folytatta:

– Másrészről viszont, engem majdnem mindenki szellemesnek és elbűvölőnek talál. És ha a szükség úgy hozza, tudok hatni másokra. Nagyon meggyőző tudok lenni. Adj engedélyt, hogy távozzak, és további híveket toborozzak az ügyünknek, én pedig száz… nem is… háromszáz Jedivel fogok viszszatérni, akik készek lesznek beállni a Fény Hadseregébe!

Hoth lehorgasztotta a fejét, és a tenyerébe temette arcát. Érezte, hogy a halántéka úgy lüktet, mintha ki akarna szakadni – Farfalla valamiért mindig ilyen hatást gyakorolt rá.

– Menj! – dörmögte végül anélkül, hogy felnézett volna. – Ha ennyire biztosra veszed, hogy képes leszel erősítést hozni nekem, hát rajta, menj!

Farfalla elegánsan, bár a gesztust alaposan eltúlozva meghajolt, aztán sarkon fordult, és hangos ruhasuhogás kíséretében elvonult, miközben aranyszín fürtjei hevesen csapkodtak mögötte a közelgő vihar feltámadó előszelében.

Miután a férfi hallótávolságon kívülre ért, Pernicar ismét megszólalt:

– Bölcs lépés ez, mester? Máris nagyon kevesen vagyunk. Farfalla rendkívüli harcos. Szerinted meddig fogunk kitartani nélküle?

Ebben a pillanatban súlyos, kövér esőcseppek kezdtek záporozni a környékre, és Hoth elméjében hirtelen megfogant egy ötlet.

– Az hiszem, legfőbb ideje stratégiát váltani – mormolta vontatottan, aztán felélénkülve folytatta:

– A Sith-ek nem tudnak térdre kényszeríteni minket, ha nem állunk le harcolni velük. Nem adunk esélyt nekik a győzelemre. Nyakunkon az esős évszak. Az állandó esők lehetetlenné teszik, hogy a felderítőik a nyomunkra akadjanak. Elrejtőzünk az erdőben, aztán folyamatosan zaklatjuk őket. Lesből lecsapunk rájuk, majd gyorsan visszavonulunk, és eltűnünk a rengeteg mélyén.

– Csakhogy ez a stratégia aligha fog beválni, ha ismét beköszönt a száraz évszak – figyelmeztette a barátját Pernicar.

Hoth hatalmasat sóhajtott, és fáradtan válaszolt:

– Ha Farfalla nem ér ide addig az erősítéssel, mindegy, hogy milyen stratégiát alkalmazunk. Mindenképpen vereség vár ránk…

Az Interloperek – a Sith Hadseregben rendszeresített kisebbfajta, közepes hatótávolságú csapatszállítók – alacsonyan repültek a Ruusan felszíne felett. Mind az öt egység tízfőnyi személyzetet és utast hordozott: a korribani Sith Akadémia mestereit, illetve korábbi növendékeit.

Githany a magas fokú képzésben részesült, tapasztalt pilóták pontosságával és jeges nyugalmával irányította a vezérgépet. Eredetileg köztársasági hajókon tanult repülni, de a Sith-egységek kezelőrendszerei is az intergalaktikus szabványok szerint működtek.

Örömmel tapasztalta, hogy az Interloperek jóval könnyebbek és fürgébbek, mint a Köztársasági Hadsereg Bivouac osztályú szállítóegységei, mert így a vezetésük is nagyobb élményt jelentett számára. Ezeket a hajókat a nagyobb hatótávolság, de főleg a mozgékonyság kedvéért kifejezetten vékony páncélzattal látták el. Mintha csak igazolni akarta volna ezt a gondolatát, Githany keményen előretolta, és jobbra rántotta a botkormányt; szempillantás alatt olyan közel süllyesztette gépét a talajszinthez, hogy az ionhajtómű hátrafelé irányuló nyomása vadul megrázta a hatalmas erdő fáinak felső ágait.

A másik négy Interloper szorosan a vezérgépre tapadt, egyetlen pillanatra sem bontották meg a zárt alakzatot. Githany az Erőn keresztül összeköttetésben állt a többi pilótával, akik így tökéletesen egyszerre és azonnal reagáltak minden mozdulatára. Mindannyian tudták, hogy ha a lány hibázik, az egész kötelék a földbe fúródik, ám Githany egyetlen hibát sem követett el.

– Talán nagyobb biztonságban lennénk, ha egy kicsivel magasabban repülnénk – jegyezte meg kissé neheztelő hanghordozással Qordis, aki a lány mellett ült, a másodpilóta ülésében.

– Nem akarom, hogy a Jedik szenzorai elcsípjenek minket – magyarázta a lány, miközben minden figyelmét arra összpontosította, hogy néhány méterrel a szeszélyesen hullámzó faóceán felett tartsa a gépét. – A Testvériség egyelőre nem biztosította ezt a környéket. Ezeknek a csapatszállítóknak eléggé gyenge a fegyverzete és a páncélzata. Ha ránk talál néhány felderítőjük, nem sok esélyünk lesz velük szemben.

Alig fejezte be a mondatot, amikor hat kisebbfajta vadászgép bukkant fel a látóhatár felett. Műszerek sem kellettek hozzá, szabad szemmel is látni lehetett, hogy ha továbbra is tartják a jelenlegi irányukat, hamarosan keresztezni fogják az Interloperek útvonalát. Qordis halkan átkozódott, míg Githany lélekben felkészült a menekülésre és a kitérő manőverekre.

Néhány pillanattal később a lány felismerte a Sith seregnél rendszeresített Buzzardok jellegzetes körvonalait, ekkor megkönnyebbülten felsóhajtott, és odaszólt Qordisnak:

– A fedező kíséretünk érkezik, nagyuram!

Már csak néhány percnyi repülés választotta el őket a Sith tábortól. A Buzzardok hatékonyan elháríthatták a Jedik vadászgépeinek támadásait, így a továbbiakban nem volt szükség arra, hogy a kötelék a fák koronája felett haladjon. Githany megtehette volna, hogy meghúzza a kormányt, és valamivel feljebb viszi a gépét, ám ő tartotta az előző magasságot. Mérhetetlenül élvezte az izgalmat, amely abból fakadt, hogy egyetlen hajszál választotta el az azonnali és tüzes haláltól. Qordis dermedten, egész testében megfeszülve ült mellette, amiből egyértelműnek tűnt, hogy ő maga nem osztozik Githany érzéseiben.

Miután túljutottak az erdőn, a lány visszavette a tolóerőt, aztán jókora ívet leírva letette a gépet a tábor peremén kialakított leszállópályára.

A légi egységeknek kijelölt zóna határában egy kisebb csapatra való Sith-mester várta az érkezőket. Noha az erősítés létszáma nem haladta meg az ötven főt, valamennyien Sötét Úrnők és Nagyurak voltak, egyenként is erősebbek és ütőképesebbek, mint egy egész gyalogoshadosztály.

Miután fürgén lesietett a csapatszállító hátsó rámpáján, Githany hamar rájött, hogy miért rendelték el váratlanul a tanítványok előléptetését és áthelyezését. A fogadásukra összegyűlt Sötét Nagyurak mögött hatalmas tábor terült el, ameddig csak ellátott, és szörnyű állapotok tárultak a szeme elé. A hadsereg zömét rongyosra szakadt, rogyadozó sátrakban szállásolták el. A mocskos és szakadozó szövetvárosban nyíló, kisebb-nagyobb tereken nehézfegyverzetű siklók, lövegtornyok és más harci eszközök álltak. A gépeket helyenként vastag, száraz sárréteg, másutt jókora rozsdafoltok borították, mintha a kezelőik rég felhagytak volna az erőfeszítésekkel, hogy megfelelően gondozzák a rájuk bízott fegyvereket és járműveket.

A gyalogosok húsz-harmincfős csoportokba verődve kuporogtak a sátrak között lobogó tüzek körül. Az egyenruháikon sár- és kenőanyagfoltok sötétlettek. A számtalan sebesült fején, testén vagy végtagjain szürkéllő kötések elmocskolódtak, ami arra utalt, hogy a katonák rég feladtak minden reményt, és már meg sem próbálták tisztán és sterilen tartani a sebeiket. Az arcokra mély barázdákat szántott a kimerültség, és az elviselhetőnél jóval több vereség minden keserűsége. Ám az újonnan érkezettekre a harcosok vonásain uralkodó, reményvesztett kifejezés tette a legmélyebb benyomást.

Qordist szemlátomást feldúlta a lehangoló látvány, és mialatt elindult a várakozó Nagyurak felé, nem is próbálta leplezni zaklatottságát.

Githany döbbenten fürkészte a Sith-seregek parancsnokát, mert teljesen más képet őrzött róla az emlékezetében. Kaan Nagyúr látszólag sokat veszített az eredeti súlyából, nyúzott arcára mély ráncokat véstek a gondok. A hajszálai helyenként lucskos csomókba tapadtak, másutt szerteszét álltak. Az állán legalább egynapos borosta sötétlett, amitől öregnek és kimerültnek látszott. Egészében véve alacsonyabbnak és vékonyabbnak tűnt korábbi önmagához képest. Mintha elfogyott, vagy inkább elsorvadt volna. Korántsem áradt belőle a tekintély és az uralkodás aurája. Néhány hónappal korábban a szemében még egy a győzelmében teljesen biztos férfi lelkét tápláló tűz lobogott. Most valami egészen más izzott abban a beesett, sötét szempárban. Kétségbeesés, vagy talán az őrület. Githany önkéntelenül arra gondolt, hogy esetleg Bane-nek volt igaza…

– Üdvözöllek, Qordis Nagyúr! – mondta fennhangon Kaan, és köszönésképpen megragadta az ösztövér atyamester sovány alkarját. Egyetlen másodperccel később elengedte a társát, és megfordulva a többieket is köszöntötte:

– Mindenkit üdvözlök itt, a Ruusanon!

– Őszintén szólva, meglepődtem – motyogta zavarodottan Qordis. – Nem számítottam rá, hogy ilyen szánalmas állapotban fogom látni a hadseregedet.

Kaan vonásain különös kifejezés suhant át, amely lehetett akár a harag megnyilvánulása is. A következő pillanatban már el is tűnt, aztán a mesterből már az a lenyűgöző önbizalom sugárzott, amely oly híven élt Githany emlékezetében. Kaan kihúzta a vállát, kiegyenesítette előregörnyedő hátát, és éles hangon megszólalt:

– Ha valaki szeretné teljes bizonyossággal megállapítani, hogy ki a győztese és ki a vesztese egy háborúnak, ismernie kell mindkét fél állapotát, Qordis Nagyúr! A Jedik sokkal rosszabb helyzetben vannak. A kémszolgálatunk jelentései szerint jóval nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint mi. A készleteik kifogyóban vannak, a létszámuk folyamatosan apad. Mi nem szűkölködünk sem gyógyszerben, sem élelmiszerben, és továbbra is létszámfölényben vagyunk velük szemben. És ami a legfontosabb, ők nem kaptak erősítést. – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor újra megszólalt, felemelte a hangját, hogy az egész táborban hallani lehessen, így a szavai valósággal végigzúgtak a sátrakkal teli, sík terület felett:

– Most, hogy ti is megérkeztetek, a Sötét Testvériség végre teljes egész lett!

A gyalogosok a táborban felkapták a fejüket, és a legtöbben mozdulatlanná dermedtek. Néhányan a kíváncsiságuknak engedelmeskedve feltápászkodtak. Ez az egyetlen, bátorságra valló kijelentés perzselő tüzet hordozott, amely azonnal új reményt gyújtott a kimerültség és a kétségbeesés lelkeket megnyomorító, kihűlt hamvaiból.

– A Sith Nagyurak minden ereje egyesült most itt, a Ruusanon! – harsogta Kaan, hogy a szavai eljussanak a tőle legtávolabb eső híveihez is. Az Erő segítségével mindannyiukat megérintette, új energiákat táplált beléjük, felfrissítette őket, és újra fellobbantotta rég kihunyt harci kedvüket. – Erősek vagyunk! Erősebbek, mint a Jedik! Mi a sötét oldal bajnokai vagyunk, és össze fogjuk zúzni Hoth tábornokot! Össze fogjuk zúzni a világos oldal hitvány szolgáit!

A sereg felmorajlott, aztán a katonák üvölteni kezdtek. Azok, akik ültek, talpra ugrottak. Azok, akik már álltak, az égre emelték mindkét kezüket. A több ezer torokból egyszerre felszakadó örömujjongásoktól a tábor megremegett, mintha mérsékelt erősségű földrengés pattant volna ki alatta.

A katonákhoz hasonlóan Githanyt is szempillantás alatt elöntötte a bizakodás és a lelkesedés. Ugyanakkor tudta, hogy a varázslatos jelenséget nem pusztán Kaan szavai idézték elő, hanem inkább az, ahogyan kiáltotta őket. Minden kételye és félelme egy csapásra szertefoszlott, mintha a kurta beszéd a puszta hatóerejével szétzúzta volna valamennyi rossz előérzetét és aggodalmát. Hirtelen az a benyomása támadt, hogy az imént egy a sajátjánál jóval nagyobb hatalom kényszerítette őt engedelmességre.

Aztán a korribani csapat, illetve a kísérőik elindultak a tábor közepe felé. Menet közben örömmel szemlélték a katonák újonnan megtalált derűlátásának jeleit, és élvezettel hallgatták az elragadtatott kiáltásokat. Kaan Nagyúr egy hatalmas sátor felé vezette őket, amelyben a haditanács szokott ülésezni. Hamarosan egy magas, tagbaszakadt twi'lek is csatlakozott hozzájuk, aki nyomban besorolt Qordis mellé, így onnantól kezdve közvetlenül Githany előtt haladt.

A lányt is magával ragadta a derűs hangulat, így eltartott néhány pillanatig, mire eszébe jutott, hogy az illető nem más, mint maga Kopecz Nagyúr.

– Hol van Bane? – kérdezte Kopecz úgy lefojtva a hangját, hogy csupán Qordis és Githany hallhatták őt.

– Bane már messze jár – válaszolta ugyanolyan halkan Qordis.

– Mi történt? – mordult fel a twi'lek, és meg sem próbálta leplezni a megvetését. – Mit műveltetek vele? Megöltétek?

– Életben van – felelte Qordis. – De nem hajlandó közénk állni. Nem akar belépni a Sötét Testvériségbe.

– Szükségünk van rá! – jelentette ki határozottan Kopecz. – Túl erős ahhoz, hogy egyszerűen lemondjunk róla. Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy elmenjen.

– Elhiheted, nem én döntöttem így, hanem ő! – vágta rá ingerülten Qordis.

Néhány pillanatig hallgatagon ballagtak tovább. Végül Kopecz törte meg a csendet, amikor hatalmasat sóhajtva megkérdezte:

– Azt legalább tudjátok, hogy hová ment?

– Nem – válaszolta a fejét csóválva Qordis. – Senki sem tudja.

Bane a Galaxis sűrűn lakott vidékeitől távol eső rendszer peremvidékén kihozta a hiperűrből a Valcynt, aztán begyújtotta az ionhajtóműveket, és bolygóközi sebességre lassulva folytatta útját az egyetlen lakható világ felé, amely egy halványsárga, közepes méretű nap körül keringett.

A bolygót hivatalosan Lehonnak nevezték – ugyanúgy, mint magát a naprendszert –, de általában az „Ismeretlen Világ” néven emlegették. Ebben a felderített űr határain jóval túl elhelyezkedő, jelentéktelen szektorban, majdnem háromezer évvel ezelőtt történt, hogy Darth Revan és Darth Malak felfedezte a rakatákat, azt az Erőre fogékony, ősi fajt, amely jóval a Köztársaság megszületése előtt uralta szinte az egész Galaxist.

A két Sith ezen felül megtalálta a Csillagműhelyt is, az orbitális pályán keringő, elképesztő méretű űrállomást és gyárat – amely egyben a sötét oldal hatalmának emlékműve és forrása is volt. A Jedik mellé visszapártolt Revan által vezetett köztársasági erők és Malak Sith-jei a Galaxis történelmének egyik legnagyobb csatáját vívták itt. A harcok végére Malak elesett, a Sith-eket megfutamították, a Csillagműhely megsemmisült, viszont a Köztársaság is hatalmas árat fizetett a győzelemért.

A titáni ütközet olyan méreteket öltött, hogy a pusztításnak örök emléket állító maradványok háromezer év alatt sem tűntek el. Mindkét flottából hajók százai estek áldozatául a Csillagműhelyt elpusztító, irtózatos robbanásnak. A szétterjedő szupernóvák erejével vetekedő lökéshullám mindent darabokra szaggatott, ami az útjába került – magát a gigászi űrállomást is –, aztán a nyomában érkező hőhullám felismerhetetlen, torz fémdarabokká olvasztotta a megtépázott roncsokat.

A Lehon tömegvonzása széles sávba gyűjtötte a maradványok egy részét, amelyek azóta is úgy lebegtek a bolygó körül, ahogyan a kisebb-nagyobb sziklákból álló gyűrűk szokták körülölelni a Galaxis számos gázóriását. A többi fémtörmelék szétszóródott a rendszerben, és úgy keringett a központi nap körül, mint valami hatalmas aszteroidamező, ami rendkívül megnehezítette, ha ugyan nem tette lehetetlenné a navigációt.

Bane kézi vezérlésre kapcsolta a Valcynt, átvette az irányítást a számítógéptől, aztán az Erő segítségével, rendkívül elővigyázatosan vezette át a hajóját ezen az álnok és gyilkos akadálypályán. Majdnem egy standard óra kellett ahhoz, hogy elérje az úti célját. Mire végre átjutott a gyűrűn, és belemerült az Ismeretlen Világ viszonylagos biztonságot nyújtó légkörébe, a feszült összpontosítástól patakokban csorgott róla a verejték.

Errefelé természetesen nem létezett hajóforgalom, amelyre figyelnie kellett volna. Senki sem üdvözölte őt, mialatt leszállóhelyet keresve száguldott a bolygó felszíne felé.

A rakaták már a kihalás szélén álltak, amikor Revan és Malak felfedezte őket. Annak idején titokzatos kezek gondosan eltüntették a létezésük valamennyi bizonyítékát, gyakorlatilag már csupán apró szülőbolygójukon lehetett megtalálni a nyomaikat. Ezt az ősi fajt valakik mindenestől kitörölték a Galaxis népeinek emlékezetéből. És a Csillagműhely Csatája óta nem történt semmi, ami megváltoztatta volna ezt a tényt.

Természetesen a Köztársaság egyes főtisztviselői tudtak a rakatákról, de hivatalosan sosem ismerték el a létezésüket. A róluk szóló anyagokat szigorúan titkos jelentések tartalmazták. Bizonyos vezetők úgy vélték, hogy a köztársasági világok békés lakóin hamar eluralkodna a vakrémület, ha hirtelen előkerülne egy ősi faj, amely egykor rabigába hajtotta az ismert Galaxis népeinek túlnyomó többségét. Az ekkor még élő rakaták egy része jobbnak látta, ha elhagyja a szülőbolygóját, s ettől a létszámuk olyannyira lecsökkent, hogy már nem volt elég a genetikai változatosság fenntartásához. Így aztán néhány nemzedékkel később befejeződött a faj kihalásának hosszú és lassú folyamata.

A rakaták létezésének eltitkolása meglepően könnyű feladatnak bizonyult. A legendás csatát követően a Lehon már sosem került a figyelem középpontjába. Noha a Csillagműhely pusztulását követően temérdek, az űrhajógyártásban kiválóan hasznosítható anyag keringett a rendszerben, ezeket egyetlen gyártulajdonos vagy akár vállalkozó szellemű kalandor sem próbálta megkaparintani és újra feldolgozni. A Köztársaság vezetői nem akarták megszentségteleníteni a katonák évmilliókig keringő, fagyos sírjait, ezért a holtak emléke iránti tiszteletük jeléül védett történelmi helyszínnek nyilvánították a Lehont. Ezzel az eljárással elérték, hogy hivatalos felhatalmazás nélkül elméletileg egyetlen hajó sem hatolhatott be a rendszerbe.

Soha senki sem vette a fáradságot, hogy efféle engedélyért folyamodjon. A rendszerben nem működtek ipari vagy mezőgazdasági telepek, és nem voltak benne más, kiaknázható források, csak a védett hajóroncsok. Ráadásul túlságosan messze esett a jelentősebb hipersávoktól és kereskedelmi útvonalaktól, így még a csempészek sem tartották érdemesnek arra, hogy felkeressék. A Köztársaság hivatalos anyagaiba bekerült egy a Lehon-rendszer adatait tartalmazó, rövid feljegyzés, aztán a világűrnek ez a vidéke már csupán egy apró, a határokon túl eső, jelentéktelen foltként jelent meg néhány részletesebb csillagtérképen – ezen felül nem szerepelt sehol, nem említették sehol, mintha nem is létezett volna.

Bane viszont rájött, hogy a rendszer nem csupán létezik, de rendkívüli fontossággal bír. Az Ismeretlen Világot mélyen áthatotta az Erő. Még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy a felszínén születtek meg a sötét oldal első hívei, vagyis azok a rakata uralkodók, akik hódító hadjáratokra vezették alattvalóikat, és több száz világot igáztak le tízezer évvel azelőtt, hogy a Galaxis más szektoraiban felfedezték a hipermeghajtás alapelveit. Ez a mindent elsöprő hatalom a Csillagműhelyben összpontosult, s valószínűnek tűnt, hogy annak megsemmisülésekor elszabadult, és kizúdult a világűrbe.

A Jedik ismerték a történteket, felfogták azok jelentőségét, és attól tartottak, hogy a Gonosz idővel ismét kitenyészhet ezen a helyen. A Köztársaság főhivatalnokai az ő utasításaik szerint jártak el, amikor elszigetelték a rendszert, egyfajta karanténba zárták, hogy senki se kutakodhasson benne. Az évszázadok folyamán a Jedik minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy ne derülhessen fény a Lehon titkaira. Revan és Malak története tovább élt, akárcsak a rakatákról szóló legendák és pletykák, de az Ismeretlen Világ valódi természetére hazugságokból és kifürkészhetetlen titkokból szövődő, súlyos lepel borult.

Bane az Akadémia könyvtárában rábukkant néhány apró információra, amelyekből sejteni lehetett az igazságot. Valamelyik ősi kötetben a szerző megemlítette a Lehont. Egy másik könyvben másfél sort szenteltek a rakatáknak. Egy tekercsen valaki elejtett egy célzást. Mialatt Bane türelmesen kutatgatta-bontogatta a sötét oldal titkait, lassan, lépésről lépésre eljutott a felismeréshez. Tudásának gyarapodásával párhuzamosan egyre közelebb és közelebb jutott ahhoz, hogy a fejében összeálljon a teljes kép. Nemrégiben még azt hitte, hogy a Sötét Nagyurak Völgyében feltárulnak előtte a rejtélyek, de csalódnia kellett. És most eljött az Ismeretlen Világba, hogy megszerezze a kép utolsó, még hiányzó töredékeit.

Az alatta elterülő világ világoskék óceánját kisebb-nagyobb, forró égövi szigetek buján zöldellő szőnyege tarkította. A Valcyn felderítőműszereinek segítségével kiválasztotta a legnagyobb szárazföldet, aztán fölé repült, hogy helyet keressen a leszálláshoz. A jókora szigetet szinte teljesen ellepte a sűrű növénytakaró. Egyetlen tisztás sem akadt, amely elég nagy lett volna ahhoz, hogy a csillaghajó elférjen rajta. Bane hamarosan feladta a hiábavaló keresgélést, visszavette a tolóerőt, aztán lassan leereszkedett, végül a kristályszerű homokkal borított tengerpartra tette le a Valcynt.

Amikor először rálépett az Ismeretlen Világ felszínére, azonnal megérezte. A tudata mélyén ismét megszólalt az a mély, lüktető morajlás, amelyet a Korriban felé közeledve is érzékelt, ám ez a mostani annál sokkal, de sokkal erősebbnek hatott. Ezen a bolygón valahogy még a levegő is más volt: rég elfeledett, ősi történeteket és mélységes titkokat hordozott.

Bane az óceánnak háttal állva fürkészte az őserdő határának gyakorlatilag áthatolhatatlan falát, amikor valami mást is megérzett az Erőben: roppant életerőt, amely egy hatalmas termetű, irtózatos testi erővel felruházott teremtményből áradt. A lény nyílegyenesen felé tartott, és gyorsan közeledett.

Néhány pillanattal később már az aljnövényzetben gázoló, fákat tördelő óriás csörtetését és súlyosan dobbanó lépteit is hallotta. Az ösztönei azt súgták, hogy egy prédát kereső ragadozó dübörög felé, amelyet a Valcyn hajtóművének süvítése vonzott a partra.

Hirtelen egy rankor tört ki a fák közül, aztán vérfagyasztó harci üvöltést hallatva ügetni kezdett kiszemelt áldozata felé. Bane nem tágított a helyéről. Türelmesen és higgadtan várt, bár közben önkéntelenül elámult azon, hogy a lény a méretei ellenére milyen meglepően gyorsan mozog. Amikor a rankor már csak ötvenméternyi távolságban járt tőle, megfontolt mozdulattal felemelte a balját, aztán az Erő közvetítésével a gondolataival behatolt a rohamozó szörnyeteg agyába.

Néma, tudati parancsára a rankor először csak lassított, majd botladozva megállt. Bane lassú léptekkel megközelítette a mozdulatlanná dermedve fújtató fenevadat, közben mindvégig ügyelt arra, hogy kordában tartsa annak ragadozó ösztöneit. Az állat ellenállásra és támadásra képtelenül állt. Ezekben a pillanatokban ugyanolyan békés és kezes volt, mint egy a gazdája által alaposan betanított tauntaun.

A méretei alapján teljesen kifejlett hím lehetett, bár a testén még alig éktelenkedtek sebhelyek, ami a bőrének világos színezetével együtt arra utalt, hogy csak nemrég érte el a felnőttkort. Bane a rankor vaskos lábszárára tapasztotta a tenyerét, és mialatt még mélyebbre furakodott az állat agyába, tisztán érezte a durva bőr alatt feszülő izmok remegését.

Nem bukkant értelmes gondolatokra, tervekre vagy szándékokra, és nyomát sem találta annak, hogy valaki egyszer megszelídítette, és betanította őrzőnek vagy hátasnak az állatot. Ez utóbbi tapasztalatán fikarcnyit sem lepődött meg, mivel a rakaták már évszázadokkal azelőtt kihaltak, hogy ez a példány egyáltalán megszületett volna. És nem is nyugtalankodott, mert valami egészen mást keresett.

Képek tódultak az agyába, és különös – bár nem teljesen ismeretlen – érzések rohanták meg. Vadászatok és általában sikeresen végződő, őrült hajszák pillanatait látta a lelki szemeivel. Átérezte a zsákmány lemészárlásának gyönyörét. A friss, forró hús marcangolásával együtt járó mámort. A párkeresés vérforraló izgalmát. A többi hímmel vívott hatalmi harcok közben megtapasztalt, őrjöngő haragot. És hirtelen rátalált arra, amit keresett.

A teremtmény agyának legalsó rétegeiből előkerült egy kép, amely egy az őserdő mélyén álló, négyoldalú piramist ábrázolt. A rankor csupán egyszer látta, régen, kölyökkorában, amikor még a falkájának nőstényei vigyáztak rá, ám az építmény látványa kitörölhetetlenül beleégett vadállati emlékezetébe. A rankor, ez a vérengző fenevad a lehoni élővilág táplálékláncának csúcsán állt. Nem ismerte az aggódást, a félelmet vagy a rettegést, mégis felnyögött, amikor Bane előásta az emlékei közül a komor szentély képét. A szörnyeteg egész testében megreszketett. Az őserdő vad világában edződött ösztönei megsúgták neki, hogy mi következik, de hiába akart, nem menekülhetett – az Erő kényszerítette engedelmességre.

Lekuporodott a talajra, és Bane felszökkent a hátára. Aztán az állat óvatosan felegyenesedett, közben újdonsült gazdája kényelmesen elhelyezkedett széles, előregörnyedő vállán. Végül Bane parancsára a rankor elindult, néhány pillanattal később belevetette magát a sűrűbe, aztán döngő léptekkel, feltartóztathatatlanul nyomult előre, az ősi rakata templom felé.

Huszonkettedik fejezet

Majdnem egy standard órába telt, mire Bane célhoz ért. Körülötte a sűrű növényzet hemzsegett az élettől, de mialatt átvitette magát az őserdőn, legfeljebb kisebb madarakat és rovarokat látott. A nagyobb testű állatok fejvesztve menekültek a rankor elől, rég eltűntek, mire elég közel ért hozzájuk ahhoz, hogy megpillantsa őket. Ugyanakkor, noha eliszkoltak a közeléből, a teremtmény a maga kitűnő szaglásával kiszimatolta a nyomaikat, és Banenek többször is meg kellett zaboláznia hátasa ragadozó ösztöneit, hogy ne térjenek el az iránytól.

Alkalmanként csak nagy nehézségek árán tudta megakadályozni, hogy a szörnyeteg, üldözőbe vegye az útjukba kerülő állatokat, de a templom közelébe érve még nehezebben boldogult vele. A rankor folyton oldalra fordult, hogy másfelé menjen tovább, vagy időről időre megtorpant, és nem akarta folytatni az utat. Egyszer még fel is ágaskodott, és megpróbálta levetni a válláról a gazdáját.

Bane legfeljebb néhány méternyi távolságra látott a sűrű növényzetben, de így is tudta, hogy már közel járnak. Érzékelte a szentélyből sugárzó erőket. A sötét oldal energiái áradtak felé az egymásba fonódó ágak és hatalmas levelek szemnek áthatolhatatlan függönyén túlról. Összeszedte minden akaraterejét, az Erő segítségével összezúzta a rankor utolsó ellenállását, és tovább hajszolta előre a fenevadat.

Hirtelen kitörtek egy többé-kevésbé kör alakú, körülbelül száz méter átmérőjű tisztásra, amelynek kellős közepén ott állt a rakata templom. A szabályosra faragott kövekből emelt szentély majdnem húszméter magasra nyújtózott az ég felé.

Egyetlen, boltíves bejáraton keresztül lehetett bejutni a belsejébe, amelyhez az oldalába vésett, az alapnál széles, felfelé szűkülő lépcső vezetett. Az építmény simára csiszolt, sötét felszíne teljesen tiszta, érintetlen volt, még a másutt mindent ellepő kúszónövények sem kapaszkodtak fel rá. Kopár földdarab vette körül, amelyen csupán satnya, legfeljebb bokáig érő, sárgás fűféle nőtt, mintha az őserdő visszarettent volna attól, hogy előretörjön, és birtokba vegye a titokzatos, pusztító erőkkel átitatott köveket.

Bane leugrott a szörnyetegről, és minden figyelmét az előtte tornyosuló építményre összpontosította. A hatalmából kiszabadult rankor sarkon fordult, és hanyatt-homlok visszarohant az erdőbe. A menekülését kísérő recsegést-ropogást a lény elgyötört üvöltései szakították meg, de Bane jószerével észre sem vette ezeket a hangokat. Innentől már nem vehette hasznát az óriási ragadozónak – megtalálta azt, amit keresett.

Tett néhány tétova lépést, majd megtorpant, és mozdulatlanná dermedt. Három-négy másodperccel később megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. A környéket mélyen áthatotta a sötét oldal, olyan erősen, hogy a férfi kis híján beleszédült. Halálos veszélyeket rejtő helyen járt, nem engedhette meg magának, hogy kábulatba merülve bolyongjon.

A könyvtárban olvasott beszámolók szerint a szentélyt egykoron erős energiapajzs védte, amelynek lerombolásához egy egész rakata törzs egyesített ereje kellett, holott ennek a népnek valamennyi tagja tudott bánni az Erővel. Bane nem érzékelt efféle akadályokat, de az ő helyében csak egy ostoba bolond haladt volna előre óvintézkedések nélkül.

Ahogyan a Sötét Nagyurak Völgyében tette, itt is az Erőhöz folyamodott, hogy annak segítségével letapogassa és felderítse úgy az épületet, mint annak környékét. Hamarosan megérezte a templomot valaha védelmező energiahálók távoli visszhangjait, ám ezek olyan gyengének tűntek, hogy őrá nézve már nem jelenthettek veszélyt. Bane egyáltalán nem lepődött meg. A templom védőpajzsait a bolygó körül keringő Csillagműhely ereje táplálta, és az űrállomás megsemmisülésével a pajzsok energia nélkül maradtak.

Bane azon töprengve, hogy mi más veszhetett még oda a Csillagműhely pusztulásakor, halk, surranó léptekkel átszelte a füves területet, és elindult felfelé. A lépcsősor meredek volt, de széles. A kövezet a kora ellenére sem kopott le, és nem repedezett meg. A feljáró a boltíves kapu előtt, körülbelül tizenöt méteres magasságban elterülő, kisebbfajta teraszban végződött. Bane egy pillanatra megállt a küszöbön, aztán átlépett felette. Nyomban megtapasztalta azt, amit azok érezhették, akik őt megelőzve jártak itt: a titkok megismerése iránti sóvárgást és a felfedezés izgalmát. Ám miután behatolt az épületbe, mindössze néhány percnyi keresgélés kellett ahhoz, hogy alábbhagyjon a lelkesedése.

Ahogyan a Sötét Nagyurak korribani sírjaiból, úgy ebből a szentélyből is elvittek mindent, ami – akármekkora – értéket képviselt. Bane a legfelső, a bejárat szintjétől kiindulva, hosszú órákon át kutatott. Mialatt egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva elérte a legalsó szintet, gondosan átvizsgálta a kisebb-nagyobb termek és a hosszú folyosók falait, mennyezetét és padozatát, benézett minden falfülkébe, sarokba, valamennyi sötét zugba. Bár az igyekezete hiábavalónak bizonyult, nem esett kétségbe, és nem csüggedt. A Sötét Nagyurak Völgyének kriptáit üresnek érezte, elhasználtnak és kimerültnek. Az Ismeretlen Világ egészen más benyomásokat tett rá. Különleges érzékszervei tudatták vele, hogy innen még nem tűnt el a sötét oldal ereje.

Szent meggyőződéssel hitte, hogy találni fog valamit, ugyanakkor tudta, hogy aligha bírna ép észszel elviselni egy újabb kudarcot.

A megszállott és egyben átszellemült kutatómunka a templom legalsó szintjének egyik termében, mélyen a bolygó felszíne alatt ért véget. Amint betette a lábát a helyiségbe, nyomban felkeltette figyelmét a bejárattal szemközti falnál álló, ősrégi, hatalmas számítógép, bár egyetlen pillantással felmérte, hogy a berendezést már soha nem lehet működésre bírni. Aztán észrevett valamit a terjedelmes készülék mögötti falszakaszon.

A tükörsimára csiszolt kövek felszínébe valaha tizenöt-húsz képjelből álló feliratot véstek, amely bizonyára a rakaták nyelvén íródott. Bane semmit sem értett belőle, így nem is törődött volna vele – csakhogy az egyik különös formájú, nagyjából szemmagasságban lévő jel halvány fényt bocsátott ki magából.

Nem sokon múlt, hogy nem vette észre. Éppen csak látható, világoskék derengés áradt az idegen, furcsa betű éleiből.

Bane éberen figyelt, és egyre erősebbnek látta a fényt. Lépett egyet a fal felé, majd óvatosan kinyújtotta a jobbját, és a mutatóujja hegyével megbökte a képjelet. A derengés ekkor kialudt egy pillanatra, mire ő megriadva hátraugrott. Hamarosan összeszedte a bátorságát, és ismét felemelte a kezét, ám ezúttal megidézte magában az Erőt, és a láthatatlan energiákkal érintette meg a furcsa vésetet. A kőbetű ekkor vakító fényre gyúlt.

Bane heves harcot vívott önmagával, hogy kordában tartsa a mohóságát, közben újra közelebb lépett a falhoz, és tenyerét keményen a kéklő jelképre nyomta. Elforduló fogaskerekek halk kattogása hallatszott, aztán kő csikordult kövön. A következő pillanatban a falon kirajzolódott egy – az oldalai mentén körülbelül egy méterszer egyméteres – sötét négyzet.

Bane sietve távolabbra hátrált, aztán a kőtömb kifordult a falból, és tompa dörrenéssel a padozatra zuhant, feltárva ezzel egy kisebbfajta falfülkét. Bane habozás nélkül bedugta karját a sötét lyukba, hogy megragadja azt, ami odabent lapul.

Az ujjai hideg, sima felületű és kemény tárgyra fonódtak. Kiemelte a fülkéből, aztán csodálattal bámulta a tenyerén sötétlő, négyoldalú piramist – a templom ökölnyi méretű, kicsinyített másolatát. Azonnal felismerte, hogy miféle kincset talált: egy Sith-holokront, kiszabadításra váró, titkos tanok valóságos tárházát.

A holokronok készítésének mestersége feledésbe merült az elmúlt évezredek folyamán, de Bane a tanulmányainak köszönhetően többé-kevésbé ismerte a felépítésüket és a működésük alapelveit. A bennük rejlő információkat egy a fémtestbe ágyazott, digitális mátrix tárolta. A holokronok vetítőrendszerét nem lehetett rövidre zárni vagy összetörni. Az adataikat nem lehetett kimenteni vagy lemásolni. Csakis egyféleképpen lehetett hozzáférni a belsejükbe zárt tudáshoz.

Valamennyi holokront átitatták egy vagy több Sithmester személyiségével, amelyek aztán őrzőként szolgálták ezeket a különleges adathordozókat. Ha egy olyan illető vette a kezébe, aki képes volt megérteni a titkait, a készülék holovetítője működésbe lépett, és valamelyik őrzőjének holofelvételét sugározta. A néhai mester az előre beprogramozott tervek szerint párbeszédet folytatott a tanítvánnyal, s ugyanúgy oktatta és utasította őt a különféle gyakorlatok elvégzésére, ahogyan az eleven, hús-vér mentorok tették.

Ugyanakkor a Sith-holokronokról szóló valamennyi beszámoló megemlítette, hogy a készülékek oldalait ősi jelképek apró domborművei díszítik. Ám az a holokron, amelyet ő tartott a kezében, minden oldalán szinte teljesen sima volt. Bane agyában több kérdés is felködlött. Lehetséges, hogy ez a példány még az ősi Sith-ek holokronjainál is régebben készült? Lehet, hogy a rakaták egyik tárgyi emlékét bámulja? Lehet, hogy a holokron őrzői egy idegen faj mestereinek lenyomatai, olyan mestereké, akik még a Köztársaság születését megelőző időkben éltek? És ha igen, vajon hajlandók lesznek átadni neki az ismereteiket és titkaikat? Egyáltalán, hajlandók lesznek válaszolni neki?

Óvatos mozdulatokkal letette a holokront a kövezetre, és leült elé. Keresztbe vetette egymáson, és maga alá húzta a két lábát, majd belekezdett a meditatív tudatállapothoz vezető gyakorlatba, amelynek során először is lelassította a légzését. Hamarosan összegyűjtötte és tudatának egyetlen pontjába összpontosította energiáit, amelyeket először csak gyengén, aztán egyre nagyobb erővel rábocsátott a padozaton sötétlő, apró tárgyra. Válaszképpen a holokron felfénylett, és porszerű, csillámló részecskék törtek elő belőle.

Bane izgalmában visszatartotta a lélegzetét. Még csak nem is sejtette, hogy mi következik. Hirtelen keskeny fénysugár tört elő a piramis felső csúcsából, mire a részecskék előbb szétszóródtak, majd ismét összegyűltek a holokron felett, és őrült, forgatagos táncba kezdtek. Néhány pillanat alatt kialakult belőlük egy legfeljebb alkarnyi méretű férfialak, akinek a vonásait teljesen elrejtette vastag, durva anyagból szőtt köpenyének csuklyája. Aztán megszólalt egy tiszta, ércesen zengő hang:

– A nevem Darth Revan. A Sith-rend Sötét Nagyura vagyok.

Bane harsogó, diadalittas nevetésébe szinte a kőfalak is beleremegtek.

Nem kellett hozzá sok idő, és Bane-nek az a benyomása támadt, hogy az ebbe az egyetlen holokronba tömörített tanítások messze túlszárnyalják a korribani Akadémia könyvtárában felhalmozott tudást. Revan felfedezte és elsajátította az ősi Sith-ek számos szertartását, és mialatt a holokronban lakó képmása elmagyarázta ezek lényegét és rendeltetését, Bane alig tudta ésszel felérni a bennük rejlő, félelmetes lehetőségeket. Egyes rituálék olyan szörnyűnek, olyan veszedelmesnek tűntek még egy tapasztalt Sith-mester számára is, hogy úgy érezte, ő maga talán nem is merészelné felhasználni azokat. Ennek ellenére kötelességtudóan és szorgalmasan jegyzetelt, mert meg akarta őrizni Revan minden szavát, hogy később majd alaposabban is áttanulmányozhassa az egyes szövegeket.

És a holokron nem csupán a sötét oldal egykori varázslóinak ősrégi eljárásait tartalmazta, hanem azoknál jóval többet. Bane néhány hét leforgása alatt többet megtanult a sötét oldal valódi természetéről, mint a Korribanon töltött időszak alatt összesen. Revan vérbeli Sith Nagyúr volt annak idején, nem olyan, mint azok a nyüszítő mesterek, akik hétrét görnyedtek Kaan előtt, és önként beálltak az őáltala életre hívott Testvériségbe.

És Bane minden tőle telhetőt megtett, hogy mihamarabb elsajátítsa a néhai nagymester tudását, mindazt az ismeretet és tapasztalatot, amit a legendás Darth Revan gyűjtött össze küzdelmes és dicső élete folyamán.

Githany mély álmából riadt fel az éjszaka közepén, és ijedtében úgy rúgta le magáról a takaróját, hogy az átbukott az ágy peremén, és a sátor keményre döngölt földpadlójára hullott. Az egész teste verejtékben úszott, de nem a hőségtől. A Ruusanon nemrégiben kezdetét vette az esős évszak, és bár a nappali órákban még a nagy esőzések idején is forróság uralkodott, éjszakára annyira lehűlt a levegő, hogy a szolgálatban lévő őrszemek tisztán látták a leheletüket.

A lány Bane-ről álmodott. Nem, nem is álmodott. Túl élesen, túl tisztán látta az egyes részleteket ahhoz, hogy álomnak lehessen nevezni. Az élmény túl eleven volt, túlontúl valós. Githany biztosra vette, hogy látomása támadt. Azt régóta tudta, hogy a férfi és ő egyfajta összeköttetésben állnak egymással, hogy létezik kettejük között egy kötelék, amely az Erő közös tanulmányozása során alakult ki. Természetesen hallott a tanítvány és a mentora közötti különleges kapcsolatról, azt viszont már jó ideje nem tudta eldönteni, hogy kettejük közül valójában ki a mester, és ki a tanítvány.

A látomásából egyvalamit teljesen biztosra vett: Bane hamarosan elindul a Ruusan felé. De nem azért kel útra, hogy belépjen a Sötét Testvériségbe – hanem azért, hogy megsemmisítse azt.

Githany megborzongott, részben az aggodalmai miatt, részben pedig azért, mert átizzadt hálóruhája a hidegben hamar lehűtötte, szinte megdermesztette a bőrét. Kigurult az ágyból, és gyorsan magára vette vastag köpenyét. Beszélni akart Kaannal arról, amit a lelki szemeivel az imént látott, méghozzá haladéktalanul. Úgy érezte, az ügy nem várhat reggelig.

Vaksötét éjszaka fogadta odakint. A holdat és a csillagokat eltakarták a súlyos, vastag viharfelhők, amelyek azóta gomolyogtak felettük, hogy ő és a társai megérkeztek ide. Ritkás pára szitált alá a fellegekből, ami határozott javulást jelentett ahhoz az állhatatos záporhoz képest, amely késő este hullott a táborra, amikor holtfáradtan bemászott az ágyába.

A tábor területén maroknyi Sith bolyongott. Néhányan valószínűleg üdvözlésnek szánt, érthetetlen szavakat motyogtak, amikor lassú, tétova léptekkel elhaladtak a lány mellett, de a legtöbben a fejüket lehajtva, tekintetüket a lábuk elé szegezve caplattak a mindent ellepő sárban. Azt a lelkesedést, amelyet Kaan gyújtott a harcosok lelkében az erősítés megérkezésének napján, rég elfojtotta a szürke és esős napok nyomasztó hangulata. Mindannyian tudták, hogy még hetekbe telik, mire az alacsonyan szálló felhők eltűnnek a fejük fölül, és átadják helyüket a Ruusan hosszú nyarát jellemző, tikkasztó hőségnek – de addig szenvedni fognak a nedvességtől és a hidegtől.

Githany rá sem hederített ezekre a kínzó körülményekre. Fürge léptekkel átszelte a tábort, és csak akkor lassított, amikor odaért a Kaan szálláshelyéül szolgáló terebélyes sátorhoz. Sárgás fény égett odabent, ami azt jelentette, hogy a Testvériség vezetője még nem tért nyugovóra.

Githany óvatosan és kissé idegesen lépett be a sátorba, mert amit mondani akart, azt csakis Kaan fülének szánta. Azonnal látta, hogy a férfi szerencsére egyedül van, ám így is megtorpant, aztán szörnyülködve bámulta a különös látványt. Az egyetlen lámpa halovány fényénél Kaan úgy nézett ki, mint aki elvesztette a józan eszét.

Imbolyogva, meg-megállva járkált fel és alá a sátor teljes szélességében. Majdnem kétrét görnyedt, fojtott hangon dünnyögött magának, és folyton a fejét rázta. Néhány másodpercenként felemelte a balját, és vadul belemarkolt a hajába, aztán gyorsan lerántotta kezét, mintha tiltott cselekedeten kapták volna.

Githany alig tudta elhinni, hogy ez az őrült alak azonos azzal a varázslatos személyiségű férfivel, akinek ő a szolgálatába szegődött. Ismét, immáron másodízben felmerült benne a kérdés, hogy talán mindvégig Bane-nek volt igaza? Már éppen indult volna, hogy kisurranjon a nyirkos, hideg éjszakába, amikor Kaan felkapta a fejét, és végre észrevette, hogy látogatója érkezett.

A férfi vérben forgó szemében vakrémület villant, a tekintetéből egy sarokba szorított vadállat félelme és elkeseredése sugárzott. Hirtelen felegyenesedett, hátrafeszítette előreeső vállát, és teljes magasságában kihúzta magát. Még a tekintete is megváltozott. Most már nem rettegve, hanem jeges haraggal meredt a lányra.

– Á, Githany! – mondta, és a hangja tökéletesen illett fagyos, elutasító arckifejezéséhez. – Nem számítottam látogatóra ezen a késői órán…

Ezúttal a lány volt az, akit félelem kerített a hatalmába. Valami hihetetlen erő áradt Kaanból. Githany tudta, hogy a férfi ugyanolyan könnyedén összezúzhatná őt, ahogy ő maga szokta eltaposni a sátrának földpadlóján szaladgáló rovarokat. A bátorságát vesztett, megtört alak képe szempillantás alatt eltűnt az emlékezetéből, mert a Kaanból áradó, megfellebbezhetetlen tekintély és ellenállhatatlan erő kiűzte azt a tudatából.

– Bocsáss meg nekem, nagyuram – válaszolta a lány tiszteletteljes főhajtás kíséretében –, de mindenképpen beszélnem kell veled!

A férfi haragja szemlátomást alábbhagyott, bár továbbra is hűvösen fürkészte őt.

– Hát persze, Githany – mondta végül –, te bármikor felkereshetsz. Számodra mindig tudok időt szakítani.

Githany azonnal érzékelte, hogy az udvarias szavak mögött mélyebb jelentés is lapul. Tisztában volt a saját vonzerejével, és régen megszokta már úgy a sanda célozgatásokat, mint azt, hogy a környezetében élő férfiak sokszor nem tudtak, vagy nem is akarták elrejteni az iránta érzett sóvárgásukat. Ezek a jelenségek általában csak undorították őt, de Kaan megjegyzésének hallatán fülig pirult. Hiszen a Sötét Testvériség alapítója állt előtte, a jövő embere, aki talán az egész Galaxist meg fogja változtatni. Miért is ne esett volna jól az önérzetének, hogy felkeltette egy efféle férfiú érdeklődését?

– Az előbb látomásom volt – magyarázta kissé elfogódottan. – Láttam… láttam Bane-t! A Ruusanra készül, hogy elpusztítson minket.

– Qordis Nagyúr részletesen beszámolt nekem Bane nézeteiről – felelte bólogatva Kaan. – Nincs ebben semmi meglepő.

– Nagyuram, ő nem látja be, nem érti, hogy milyen dicsőséges ügyért harcolunk! – fakadt ki Githany, aki maga sem tudta, hogy miért kelt Bane védelmére. – Még sosem találkozott veled személyesen. Ő csak azt tudja a Testvériségről, amit Qordistól és a többi mestertől hallott. És ne felejtsük el, hogy ők voltak azok, akik megtagadták Bane-t!

Kaan értetlenül pislogott, majd rövid hallgatás után megszólalt:

– Eljöttél hozzám az éjszaka közepén, Githany, és közölted, hogy szerinted Bane a vesztünkre tör. Most pedig úgy tűnik, indokokat keresel, hogy mentegesd őt.

– Az Erő azt mutatja meg nekünk, ami bekövetkezhet, nem feltétlenül azt, ami bizonyosan be fog következni – válaszolta Githany. – Viszont, ha rá tudnánk venni Bane-t, hogy csatlakozzon hozzánk, az ő személyében rendkívül értékes szövetségesre tennénk szert.

– Ezt magam is így vélem – dörmögte megfontoltan Kaan, majd emelt hangon folytatta:

– Szóval, úgy gondolod, hogy ha képesek leszünk magunk mellé állítani őt, akkor a látomásod már nem válhat valóra! – Néhány másodpercre elhallgatott, aztán váratlanul megkérdezte:

– Biztos vagy abban, hogy a Bane iránti érzéseid nem homályosítják el az ítélőképességedet?

Githany nyomban zavarba jött, és nem bírt a Nagyúr szemébe nézni.

– Nem az én érzéseimről van szó – motyogta, mialatt a tekintetét csizmája orrára szegezte. – A Korribanról érkezett csapatból többeket aggaszt a távolléte. Többször is szemtanúi voltak annak, hogy Bane mire képes. Így aztán már sokan feltették maguknak a kérdést, hogy ha valakit ennyire mélyen átjár a sötét oldal ereje, akkor az miért nem hajlandó belépni a Testvériségbe.

Kaan ekkor megnyugtatásképpen a lány vállára tette a kezét, és megszólalt:

– Elképzelhető, hogy igazad van. De pillanatnyilag akkor sem tudok intézkedni. Senki sem tudja, hogy Bane merre jár.

– Én igen – felelte a lány. – Létezik egy… létezik egy kötelék kettőnk között. El tudom mondani neked, hogy hová ment.

Kaan elengedte Githanyt, maga elé meredve bólogatott, aztán felemelte a fejét, és a tekintetét a lány szemébe fúrta.

– Hát akkor utánaküldök valakit – ígérte komoran, majd ünnepélyes hanghordozásra váltva, szélesen mosolyogva hozzáfűzte:

– Helyesen cselekedtél, Githany, amikor eljöttél hozzám, és beszámoltál a megérzéseidről!

A lány valósággal ragyogott a büszkeségtől, mialatt viszonozta a bátorító mosolyt.

Githany néhány perccel később elhagyta a sátrat, miután elmagyarázta Bane terveit és utazásának célpontját. Kaan sokáig nézett utána. A lánytól hallott értesülések mélyen felkavarták őt, de gondosan vigyázott, hogy az aggodalmai ne mutatkozzanak meg rajta. Úgy érezte, sikeresen eloszlatta Githany félelmeit, és biztosra vette, hogy a lány a Bane-hez való nyilvánvaló vonzódása ellenére sem fogja elárulni a Testvériséget. Githany jól láthatóan minden férfi álmának tartotta magát, de Kaan érzékelte, hogy őbenne is a Sith-ekre általában jellemző vágyak tombolnak: hatalomra és dicsőségre áhítozik. És Kaan Nagyúr készségesen vállalta, hogy csábítással, dicséretekkel és ígéretekkel megtámogatja Githany büszkeségét, és még jobban felszítja benne a becsvágyat.

Azt viszont egyelőre nem tudta eldönteni, hogy mihez kezdjen a baljóslatú látomással. Noha az utolsó sejtjéig áthatotta az Erő, ő más területeken bizonyult tehetségesnek. Harci meditációjának segítségével jelentős mértékben befolyásolhatta, sőt akár el is dönthette egy-egy ütközet sorsát. Az érzéseik finom, észrevétlen manipulációjával el tudta érni, hogy a Sötét Nagyurak hűségesek legyenek egymáshoz és a Testvériséghez. De neki sosem támadtak ahhoz hasonló, a jövőre vonatkozó előérzetei, mint amilyen az éjszaka kellős közepén a sátrába vezette Githanyt.

Először hajlott rá, hogy alaptalan aggodalomnak tartsa az egészet, amelyet az általános rossz hangulat és az alacsonyra szállt harci kedv ébresztett Githanyban. A korribani erősítés megérkezését követő napokban mindenki arra számított, hogy most már hamarosan véget ér a Ruusanon vívott hoszszadalmas háború. Ám Hoth tábornok roppant leleményesnek bizonyult, és nem hagyta, hogy a Sith-ek szétzúzzák végre a Fény Hadseregét. A Jedi-mester taktikát váltott. Az erdő mélyére menekítette csapatait, aztán legfeljebb kisebb egységekkel végrehajtott gyors rajtaütéseket vállalt, így húzta az időt, hogy további támogatókat és forrásokat szerezzen a seregének.

Az idő múlásával párhuzamosan a Sith-ek egyre türelmetlenebbek és nyughatatlanabbak lettek. A dicsőséges győzelem, amelyet néhány héttel korábban Kaan ígért nekik, tovább váratott magára. Diadal helyett reggeltől napestig taposhatták a sarat, didereghettek a hideg esőben, mialatt egy olyan ellenséget próbáltak térdre kényszeríteni, amelynek esze ágában sem volt nyílt harcba bocsátkozni. Githany látogatása voltaképpen nem is lepte meg Kaant. Az ő szemében már az is felért egy kisebb csodával, hogy a többi Sötét Nagyúr vagy Úrnő még egyszer sem kereste fel őt, hogy hangot adjon az elégedetlenségének.

Ám ez a tény csak még riasztóbbá tette Githany figyelmeztetését. Bane rendkívül látványosan, számtalan szemtanú előtt fordított hátat a Testvériségnek

– a Korribanról érkezettek valamennyien állították, hogy jelen voltak, amikor Bane bejelentette szándékait Qordisnak. A történet úgy terjedt szét a táborban, mint egy különösen fertőző járvány. A Sith-ek kezdetben hangosan szidták Bane önelégültségét és konokságát. Haragudtak rá, amiért a maga útját járta, és nem óhajtotta kivenni a részét a Testvériség küzdelmeiből, illetve végső győzelméből. Ám az áhított győzelem egyelőre váratott magára, és egyre több harcos fejében fordult meg a gondolat, hogy Bane-nek talán mégiscsak igaza van.

Kaan már a Testvériség megalapítását követő időszakban beépített néhány kémet a Nagyurak közé. A suttogások és pletykák elértek a füléhez. A kételyeik egyelőre nem késztették cselekvésre a Nagyurakat, illetve Úrnőket, de az elszántságuk, az elkötelezettségük és a hűségük szinte napról napra gyengült. Kaan nem áltatta magát, nagyon is jól tudta, hogy ellenségekből és ádáz vetélytársakból kovácsolt szövetséget, így azzal is tisztában volt, hogy akár egyetlen ellene szóló, határozott hang is képes lehet ezer darabra robbantani a szörnyű belső feszültségekkel teli Testvériséget.

Hirtelen elhatározással felragadta lámpáját, és kilépett a szemerkélő éjszakai esőbe, majd elnyújtott, sietős léptekkel útnak indult. Menet közben eldöntötte, hogy a Githanynak tett ígéretéhez híven gondoskodik Bane-ről: elküld hozzá valakit, hogy beszéljen vele. És ha nem sikerül rávenni a nyakas, önnön ostobaságától elvakult alakot, hogy csatlakozzon a többi Sith-hez, akkor pusztulnia kell…

Kaan néhány perc leforgása alatt célhoz ért. A bejárat előtt megtorpant, mert eszébe jutott, hogy őbenne is felszökött a harag, amikor Githany váraüanul és hívatlanul betoppant a sátrába. A Nagyúr nem óhajtott szembe kerülni azzal a férfival, akit felkeresett, ezért félhangosan megszólalt:

– Nem zavarlak, Kas'im Nagyúr?

– Kerülj beljebb! – válaszolta nyomban a vívómester, aztán Kaan meghallotta egy kikapcsolódó fénykard jellegzetes, eltompuló sistergését.

Belépett a sátorba, ahol azzal szembesült, hogy a félmeztelen twi'lek-ről még ezen a késői órán is dől a verejték, és hevesen zihál.

– Látom, még fent vagy – állapította meg Kaan.

– Nehezemre esik elaludni a csaták előestéjén – válaszolta Kas'im. – Még akkor is, ha azokra a csatákra talán sosem kerül sor.

Kas 'im harcosnak született. Már napok óta valósággal ordított róla, hogy előbb-utóbb bele fog őrülni a tétlenségbe. A gyakorlatok és az árnyékvívások nem csillapíthatták az összecsapások iránti sóvárgását. A korribani Akadémia által kínált, nyugodt környezetben zokszó nélkül tette a dolgát, de itt, a Ruusanon állandóan csak egy karnyújtásnyi távolság választotta el a valódi harctól. A vérszag folyton ott terjengett a levegőben, összevegyült az ideges vagy éppen rettegő katonák verejtékének bűzével. Ezen a világon Kas'im csak akkor lehetett elégedett, ha szemtől szembe állt az ellenséggel. Kaan attól tartott, hogy a twi'lek csalódottsága és harci vágyának kielégítetlensége hamarosan zendüléssé forr a lelkében, márpedig nem engedhették meg maguknak, hogy elveszítsék a tábor legjobb kardforgatóját. Szerencsére az imént rátalált a módszerre, amellyel egy csapásra megoldhatta úgy a Bane-nel, mint a Kas'immal kapcsolatos gondjait.

– Akadna egy feladat a számodra, barátom – közölte barátságosan mosolyogva. – Méghozzá egy rendkívüli jelentőségű feladat.

– Állok rendelkezésedre, Kaan Nagyúr – válaszolta Kas'im a legteljesebb lelki nyugalommal, holott a lekkuinak vége megreszketett az izgatottságtól, amely szempillantás alatt támadt fel a bensőjében.

– Noha nem szívesen nélkülözlek itt, mégis el kell küldjelek téged a Ruusanról – jelentette ki Kaan. – Méghozzá a Galaxis másik végébe. Azt kérem tőled, hogy repülj el a Lehonra.

– Az Ismeretlen Világra? – kérdezte meglepetten a twi'lek, és szemlátomást zavarba jött. – Hiszen nincs ott semmi, csupán egy irdatlan hajótemető. A mi legnagyobb vereségünk szomorú emlékműve.

– Tudomásomra jutott, hogy Bane ott van – folytatta Kaan. – El kell menned hozzá, az én követemként. Értesd meg vele, hogy csatlakoznia kell a Ruusanon harcoló Sith-ekhez! Mondd meg neki, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van!

– Kötve hiszem, hogy érdekelni fogja – válaszolta Kas'im egy mély sóhajtás kíséretében. – Ha ő valamit egyszer a fejébe vesz… Szörnyen konok alak!

– Amíg ő elkülönül tőlünk, a sötét oldal híveit nem lehet egyesíteni a Testvériség zászlaja alatt – magyarázta Kaan, és mialatt tovább beszélt, az Erő láthatatlan csápjaival lágyan megcirógatta a twi'lek sebzett büszkeségét. – Tudom, hogy elutasított téged és a többi mestert a Korribanon. Ettől függetlenül még egyszer fel kell ajánlanunk neki a barátságunkat.

– És ha megint visszautasít minket? – vetette fel éles hangon Kas'im.

Kaan magában megörült, mert megérezte, hogy a twi'lekben feltámad a harag. Mélyen társa szemébe fúrta átható tekintetét, és megfontoltan kijelentette:

– Akkor végezned kell vele.

Huszonharmadik fejezet

– Mindazok, akik a sötét oldalt szolgálják, egyben kötelesek engedelmeskedni is a parancsainak. Ennek a tételnek a megértéséhez először meg kell értened a Sith-ek alapvető gondolkodásmódját.

Bane mozdulatlanná merevedve ült, tekintetét a háromezer éve halott Sötét Nagyúr mesterséges megtestesülésére szegezve. Revan kéklő képmása egy pillanatra eltűnt, aztán lassan, heves villódzás közepette ismét láthatóvá vált. A holokron működésében egyre több zavar keletkezett. A készülék a végét járta. A készítéséhez használt anyag – a kristály, amely begyűjtötte az Erő energiáit, és életet lehelt belé – kezdett elfáradni.

Bane mégsem tette félre, egyetlen napra sem. A rögeszméjévé vált, hogy az utolsó cseppig kinyerje belőle a belsejében rejtőző tudást. Végül már órákon keresztül itta magába Revan szavait. Ugyanazzal a céltudatos elszántsággal figyelte mentorát, amellyel annak idején, az Apatroson ostromolta a kortózisteléreket.

– A sötét oldal hatalmat ad neked, a hatalom kedvéért – folytatta Revan holoképe. – Vágynod kell rá, áhítoznod kell utána. Mindennél fontosabbnak kell tartanod a hatalmat. Állandóan küzdened kell érte, meghátrálások és megingások nélkül.

Ezek a szavak különösen igaznak tűntek Bane számára. Hirtelen az a benyomása támadt, hogy a legendás mester előre programozott megtestesítője érzékeli a vég közelségét, és kimondottan az ő igényeihez szabja az utolsó tanításait.

– Az Erő meg fog változtatni téged – magyarázta Revan. – Át fog alakítani téged. Sokan félnek ettől a változástól. A Jedik igyekeznek úgy felkészíteni a tanítványaikat, hogy azok képesek legyenek befolyásolni és irányítani ezt az átalakulást. Ezért van az, hogy a világos oldal hívei csak korlátozott eredményekre és teljesítményre képesek.

– A valódi hatalmat azok, és csakis azok szerezhetik meg, akik mindenestől átadják magukat az átalakulásnak. Megalkuvásnak helye nincs. Könyörület, részvét és hűség: mindezen dolgok megakadályoznak abban, hogy megszerezd azt, ami az Erő törvényei szerint jogosan jár neked. A sötét oldal szolgáinak meg kell szabadulniuk ezektől az érzésektől. Azok, aki erre nem képesek, akik az önmérséklet útját próbálják járni, a saját gyengeségük miatt fognak elbukni.

Bane tudta, hogy ezek a szavak szinte tökéletesen őt írják le, pontosabban azt a személyiséget, aki a korribani Akadémia növendéke volt. Ennek dacára nem szégyellte magát, és nem is sajnálkozott a történtek miatt. Ám az a Bane többé nem létezett. Ahogyan annak idején kivetette magából a nyomorult bányászt, úgy az elmúlt napok folyamán megszabadult a botladozó, tétovázó tanítványtól is, amikor felvette a Darth előnevet. Amikor hátat fordított Qordisnak és a Testvériségnek, megkezdődött benne a Revan által említett átalakulás, és már csak néhány lépés választotta el annak beteljesülésétől.

– Azok, akik elfogadják a sötét oldalból táplálkozó hatalmat, el kell fogadniuk a megtartásával együtt járó kihívásokat és megpróbáltatásokat is – folytatta Revan. – A sötét oldal önnön természetétől fogva versengésre késztet és viszályt szít. Ebben rejlik a Sith-ek legnagyobb erőssége, mert kirostálja rendünkből a gyengéket. Ám az állandó hatalmi harc egyben a gyenge pontunk is. Az erősnek folyton résen kell lennie, nehogy elsöpörjék a hozzá fel nem érő, de becsvágyó és együttműködő alantasok. Minden mester bolond, aki egyszerre egynél több tanítvánnyal foglalkozik, mert a tanítványok idővel egyesíteni fogják erejüket, és akkor megölik vagy elkergetik a mentorukat. A folyamat elkerülhetetlen és megállíthatatlan. Természetes és magától értetődő. Ezért valamennyi mesternek egyszerre csak egy tanítványa lehet.

Bane nem válaszolt, de utálkozva lefelé görbítette a szája sarkát, mert eszébe jutott a korribani Akadémia működési rendje. Qordis és a többiek osztályról osztályra járatták a növendékeket, mintha hétköznapi iskolások, nem pedig a Sith-hagyaték örökösei lettek volna. Újdonsült ismereteinek fényében Bane már fikarcnyit sem csodálkozott azon, hogy ő maga nem tudta kiteljesíteni a képességeit a végzetesen elhibázott rendszerben.

– És ugyanezen ok miatt egyszerre csak egy Sötét Nagyúr lehet – mondta ünnepélyes hanghordozással a kövezet felett kéklő holoalak. – A Sith-eket egyetlen vezérnek kell irányítania, aki a sötét oldal erejének és hatalmának eleven megtestesítője. Ha a vezér erejét veszti, valakinek fel kell lázadnia, és magához kell ragadnia a hatalmat. Az erős uralkodik, a gyenge szolgálatra született. Ennek így kell lennie.

A holokép ismét villódzni kezdett, és többször egymás után kihagyott. Darth Revan kicsinyített képmása ekkor fejet hajtott, visszavette fejére köpenyének csuklyáját, és még egyszer megszólalt:

– Az én időm lejárt. Fogadd magadba mindazt, amire tanítottalak, és bölcsen használd fel!

Azzal Revan eltűnt. A holokronból áradó fény elhalványult, majd teljesen kihunyt. Bane sietve felkapta az apró piramist, ám azt már teljesen hidegnek és élettelennek érezte. Nem talált arra utaló nyomokat, hogy az Erő még ott pislákol valahol a belsejében.

Most már nem vehette hasznát a több ezer évvel korábbról származó ereklyének. Azt kellett tennie, amire Revan tanította. Ledobta a holokront a kövezetre, aztán az Erőhöz folyamodva, megfontoltan és módszeresen addig mérte rá a csapásokat, amíg csupán maréknyi, kristályos por maradt belőle.

A Buzzard osztályú vadászgép behatolt a Lehon légkörébe, és meredek szögben száguldott lefelé a tiszta, kék égbolton. A pilótafülkéjében ülő Kas'im kissé balra húzta a kormányt, hogy pontosan kövesse a Valcyn jeladója által megjelölt irányt.

Félig-meddig arra számított, hogy egykori tanítványa kiiktatta vagy darabokra törte az önműködő berendezést, de legalább megváltoztatta annak hullámhosszát. Ám Bane annak dacára, hogy tudott a létezéséről – gyakorlatilag valamennyi hajóba beépítettek egy efféle készüléket –, nem nyúlt hozzá. Mintha nem tartott volna attól, hogy valaki a nyomába ered. Vagy mintha egyenesen örült volna annak, hogy üldözőbe veszik, és rátalálnak…

Néhány perccel később Kas'im már nem csupán a műszerfal képernyőin, de szabad szemmel is látta a célpontját. A nemrégiben még – egy rövid ideig – Qordis tulajdonába tartozó hajó egy jókora sziget fehér homokkal borított partján állt. Egyik oldalán az Ismeretlen Világ mérhetetlenül hatalmas óceánja kéklett, a másik oldalán sűrű növénytakaró zöldellt. A Buzzard felderítőszenzorai nem találtak életjeleket a Valcyn közvetlen közelében, de Kas'im merő óvatosságból egyetlen pillanatra sem hagyta lankadni a figyelmét, mialatt letette gépét az elrabolt cirkáló mellé.

Leállította a hajtóműveket, majd sorban kikapcsolta a különféle rendszereket, aztán kimászott a fülkéből. Azonnal megérezte a bolygót átható erőket, és megérezte Darth Bane közelségét is – a jól ismert életjelek az őserdő sötét mélyéről áradtak felé. Leugrott a vadászgépről, tompa puffanás kíséretében érkezett a homok puha felszínére, amelybe a csizmája kissé bele is süppedt. A biztonság kedvéért benézett a Valcyn belsejébe, és a futólagos vizsgálat megerősítette eddigi gyanúját: a célpontja nem tartózkodott a közelben.

Bane minden nyomát rég elmosták a partra hoszszan felfutó hullámok, vagy elfújta a váltakozó erősségű, de állandó szél. Kas'im mégis tudta, hogy a tanítványa merre indult, miután megérkezett ide. A parttól ötven-hatvanméternyi távolságban kezdődő őserdő sejtelmesnek, élettelinek, sűrűnek és ijesztőnek tűnt. Áthatolhatatlan növényfal magasodott Kas'im fölé, azonban ennek egyik szakaszán széles, a talajtól a fák csúcsáig érő rés tátongott. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ott nemrégiben egy hatalmas termetű élőlény tört utat magának. Az őserdő máris kezdte visszafoglalni jogtalanul elbitorolt területét. Helyenként vastag, jókora mohaszőnyegek lepték el a kopár foltokat, másutt egymásba fonódó kúszónövények hálózata rajzolt zöldellő mintákat a fekete talajra. Ám az ösvény így is eléggé tiszta maradt ahhoz, hogy a twi'lek szabadon járhasson rajta.

Villogó szempárok figyelték Kas'imot a susogva táncoló levéltömegből. Még az Erő közvetítése nélkül is érezte magán a tekinteteket. Az őshonos teremtmények tisztes távolságból, gondosan tanulmányozták őt. Árgus szemekkel követték minden mozdulatát, és valószínűleg megpróbálták meghatározni, hogy a sosem látott jövevény hová tartozik: a ragadozók vagy a prédaállatok közé. Hogy segítsen tisztázni a táplálékláncban elfoglalt helyét, Kas'im a kezébe vette és aktiválta fenséges, kettős pengéjű fénykardját, aztán kocogni kezdett az erdő mélye felé.

Futás közben az Erő segítségével folyamatosan átvizsgálta úgy a környező bokrokat, mint a feje felett csaknem összeboruló lombkoronákat. Számtalan állat közelségét érzékelte, de ezek túlnyomó többsége őrá nézve nem jelentett veszélyt. Ennek ellenére továbbra is óvatosan haladt előre. Egy olyan teremtmény nyomában járt, amely képes volt ekkora utat vágni magának az erdőben – valóságos óriás lehetett.

A vívómester egy standard órányi, lassú futás után már csaknem tíz kilométerre távolodott a parttól, amikor végül találkozott a rankorral. Az ösvény éles szögben keletnek fordult, és amikor ő bekanyarodott a sarkon, a teremtmény fülsértő üvöltéseket és horkantásokat hallatva kitört az út mentén álló fák közül.

A támadás természetesen nem érte váratlanul Kas'imot. Már több száz méteres távolságból érzékelte a szörnyeteg értelmes gondolatoktól mentes tudatát, ahogyan a fenevad is nyilván messziről megérezte az ő szagát, mire lesbe állt az út mentén. A mester a legteljesebb lelki nyugalommal és könyörtelen hatékonysággal fogadta a rankor első rohamát.

Ügyesen lebukott a feje felé kaszáló karmok elől, aztán előreszökkent, és mély, hosszú sebet vágott a teremtmény bal lábszárába. A fenevad nyomban hátrálni kezdett, közben harsányan bömbölt fájdalmában, de Kas'im vele tartott, és oldalra ugorva mélyen belevágott a lény puha alhasába. A rankor állva maradt, mert túlontúl hatalmas volt ahhoz, hogy néhány, mégoly szörnyű seb végezzen vele. A testi fájdalmai eszeveszett haragot váltottak ki belőle. Nekivadulva csattogtatta félelmetes agyarait, ide-oda forgolódva, eszeveszetten csapkodott hatalmas mellső végtagjaival, így összezúzta, valósággal a talajba döngölte az elé kerülő fákat és bokrokat.

Kas'im gyilkos harci táncot járt a tomboló teremtmény körül. Hol távolabbra szökkent, hol oldalra perdült, majd a földre vetette magát, és egy gyors bukfenccel átgurult a lény hasa alatt. Olyan gyorsan mozgott, hogy a rankor akkor sem tudta volna szemmel tartani őt, ha a haragja nem vakítja el. Minden egyes kitérő manőver után ellentámadásba lendült, és bevitt egy újabb csapást. Újra meg újra lefaragott egy-egy kisebb-nagyobb darabot az őrjöngve toporzékoló óriásból, ahhoz hasonlatosan, mint amikor a szobrászművész dolgozik egy jókora lommitetömbön.

A rankor végül megingott, és botladozva tántorgott ide-oda. Vele ellentétben Kas'im fürge maradt, és halálosan pontos. A vérveszteségtől, a fáradtságtól és a sebeit hasogató fájdalomtól a hatalmas ragadozó pillanatról pillanatra veszített az erejéből, így egyre lassabban mozgott. Végül egy utolsó, rekedt hördülés kíséretében elvágódott, majd fújt egyet, és mindörökre mozdulatlanná dermedt.

Kas'im nyomban hátat fordított a hatalmas tetemnek, és máris jobb hangulatban, lépteit megszaporázva folytatta útját. Noha rövid idő alatt és különösebb megerőltetés nélkül bánt el a szörnyeteggel, mégiscsak ez volt az első élethalálharc, amelyben próbára tehette magát azóta, hogy elfogadta Qordis ajánlatát, és tanítványokat oktatott a korribani Akadémián. Örömmel tapasztalta, hogy képességei nem koptak meg a hosszas kényszerpihenő alatt.

Az ösztönei azt súgták, hogy ezen a napon még egy alkalommal szüksége lesz úgy a vívótudására, mint valamennyi harci tapasztalatára.

Bane a rakata szentély legfelső szintjén, a központi teremben üldögélt a kövezeten. Meditációs tudatállapotba merülve töprengett Revan szavain, ahogyan az elmúlt hetek során gyakran tette. Most, hogy az ősi idők ereklyéje már nem létezett, még fontosabbnak érezte, hogy alaposan fontolóra vegye és megeméssze mindazt, amit a közelmúltban a sötét oldal természetéről tanult… és eltűnődjön az előtte álló útról.

A sötét oldal önnön természetétől fogva versengésre késztet és viszályt szít. Ebben rejlik a Sith-ek legnagyobb erőssége, mert kirostálja rendünkből a gyengéket.

Az a folyamatos csatározás, amelyet a Sith-ek az írott történelem kezdetei óta vívtak egymással, roppant fontos célt szolgált: biztosította, hogy a sötét oldal ereje néhány különösen erős egyénbe összpontosuljon. Ám a Testvériség mindent megváltoztatott. Már száznál is több Sötét Nagyúr és Úrnő szegődött Kaan szolgálatába, ám ezek túlnyomó többsége gyengének és alkalmatlannak tűnt a nagy célok eléréséhez. A Sith-ek létszáma több főre rúgott, mint valaha, mégis vesztésre álltak a Jedik ellen vívott háborúban.

A sötét oldal erejét nem szabad szétporlasztani egy akármekkora tömeg tagjai között, hanem azt néhány, arra érdemes kiválasztottnak kell birtokolnia.

A Sith-ek létszámának növelése sajátos csapdát teremtett, amelybe még a régi idők legjobbjai közül is sokan beleestek. Naga Sadow, Exar Kun, Darth Revan: mindannyian hatalmas, erős Sith-ek voltak. Valamennyien számos tanítványt vettek maguk mellé, és hívekből álló sereget toboroztak, amelyet aztán rászabadítottak a Jedikre. Eget-földet megmozgattak a győzelemért, de minden egyes alkalommal a világos oldal szolgálói diadalmaskodtak.

A Jedik már a kezdet kezdetétől fogva összetartottak, a Sith-ek pedig az örökös belviszályoknak és árulásoknak köszönhetően folyton alulmaradtak velük szemben. Azok a jellemvonások – az elfojthatatlan becsvágy és a csillapíthatatlan sóvárgás a hatalom után –, amelyek révén személyes sikereket értek el, megakadályozták, hogy maga a Rend végső győzelmet arasson az ősellenség felett. Így festett a Sith-ek törvényeinek feloldhatatlan ellentmondása.

Kaan úgy próbálta áthidalni ezt a problémát, hogy mindenkit egyenlővé tett a Testvériségben. Ám ez a megoldás sem vezetett eredményre. Kitűnt belőle, hogy a jelenkor Sötét Nagyurai nem ismerték fel, hol gyökereznek a bajok. Nem értették a sötét oldal valódi természetét.

A Sith-eket egyetlen vezérnek kell irányítania, aki a sötét oldal erejének és hatalmának eleven megtestesítője.

Bane belátta, hogy ha mindenki egyenlő, akkor senki sem erős. Még ha valaki képes is lenne kiemelkedni a Sith-ek mesterségesen felduzzasztott soraiból, hogy magához ragadja a hatalmat, aligha tudná huzamosabb ideig megtartani azt.

A tanítványok idővel egyesíteni fogják erejüket, és akkor megölik, vagy elkergetik a mentorukat. A folyamat elkerülhetetlen és megállíthatatlan.

A gyengék együttes erővel legyőzhetik az erőst, amivel persze csúfot űznek a természet rendjéből, és eltorzítják annak törvényeit.

Ám Bane arra is rájött, hogy létezik egy másik, egy valódi megoldás. Egy biztos módszer arra, hogy megtörjön a végeérhetetlen ciklus, amely újra meg újra megbuktatta a Sith-eket. Először arra gondolt, talán az lesz a válasz, hogy a Rend helyére egyetlen, mindenki másnál hatalmasabb Sötét Nagyurat kell állítani. Onnantól kezdve nem léteznének más Nagyurak. Nem lennének tanítványok. Csupán egyetlen Sith élne a Galaxisban, aki a sötét oldal minden tudását és hatalmát magába gyűjtve őrzi a lángot.

Bane első nekifutásra kivitelezhetőnek vélte az ötletét, ám rövidesen eszébe jutott, hogy idővel még a legnagyobb Sith is meg fog öregedni. Márpedig ha a Galaxis egyetlen Nagyura meghal, akkor magával viszi a sírba a Rend évezredek alatt felhalmozott ismeretanyagát.

Ha a vezér erejét veszti, valakinek fel kell lázadnia, és magához kell ragadnia a hatalmat.

Egyetlen magányos harcos nem boldogulhat. Ám ha a Sith-ek létszáma pontosan kettő lesz…

A hatalom és a vagyon ígéretével számtalan kegyencet és szolgát lehetne toborozni a sötét oldal seregébe. Időről időre kisebb kóstolót kapnának abból, amit felajánlanak nekik, ahhoz hasonlatosan, mint amikor az ételektől roskadozó asztal mellett ülő gazda lehullat néhány morzsát, apróbb falatkát a körülötte nyüzsgő kedvenc ölebeinek. De csakis egyetlen igazi Sith-mester létezne. És egyetlen tanítvány, aki hűen szolgálná mesterét.

Kettőnek kell lennie; nem többnek és nem kevesebbnek. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után.

A Kettő Szabálya.

Bane határozottan érezte, hogy ez az a felismerés, amely új korszakot nyit a sötét oldal történetében. Ez lesz az a törvény, amely véget vet a belviszályoknak, amely több ezer nemzedékre kijelöli a Rend kereteit, és meghatározza a működését. A Sith-ek fel fognak hagyni a Kaan által megálmodott új utakkal, hogy a régi módszerekhez visszatérve újjászülessenek – és Bane úgy gondolta, hogy ő lesz az, aki véghez fogja vinni mindezt.

A szent cél érdekében először is megsemmisíti a Testvériséget. Meg kell szabadulnia Kaantól, Qordistól, a különféle Akadémiák valamennyi oktatójától és növendékétől, továbbá az összes többi Nagyúrtól, illetve Úrnőtől. Mindenkit meg kell ölnie, vagy el kell űznie, hogy ő legyen az egyetlen Sith az egész ismert Galaxisban.

Darth Bane, a Sith-rend Sötét Nagyura…

Úgy érezte, jogosan vette fel a kitüntető címet, mert az Akadémián szerzett ismereteinek, illetve a Revantól tanultaknak köszönhetően minden területen magasan felülmúlja a sötét oldal valamennyi hívét. Már csupán arra a kérdésre keresett választ, hogy kit vegyen maga mellé tanítványnak. És hogyan állítsa félre az útjából a többieket…

Idáig jutott az elmélkedésben és tervezésben, amikor éles hangú kiáltás zökkentette ki az elmélyült töprengésből:

– Bane! – harsogta a háta mögött Kas'im. – Eljöttem hozzád, hogy átadjam neked Kaan Nagyúr meghívását!

Bane talpra szökkent, és egyből előrántotta a fénykardját, mert mérhetetlenül felbőszítette, hogy megzavarták a megvilágosodás pillanataiban. Tetőtől talpig végigmérte Kas'imot, közben haragudott magára, amiért annyira beleveszett a saját gondolataiba, hogy nem érzékelte a twi'lek közeledését.

– Hogyan találtál rám? – kérdezte, közben kiterjesztette az érzékeit, hogy kiderítse, a vívómesteren kívül még ki hatolt be a templomba, illetve annak belső szentélyébe. Hamarosan ráeszmélt, hogy Kas'im egyedül érkezett, ekkor megkönnyebbüléssel vegyes csalódottság szállta meg. Remélte, hogy az Erőn keresztül rábukkan még egy ismerős tudatra… de Githany valamiért nem jött el hozzá.

– Kaan Nagyúr mondta, hogy a Lehonra repültél

– válaszolta Kas'im. – Miután elértem a légkör határait, egyszerűen ráálltam a Valcyn jeladójára, és követtem a rádiójelek irányát. Arról viszont fogalmam sincs, hogy Kaan Nagyúr hogyan derített fényt a hollétedre.

Bane sejtette, hogy az értesülés Githanytól származik, de nem vette a fáradságot, hogy ezt a gyanúját a twi'lekkel is megossza, mert nem tartotta fontosnak. Dacosan felszegte a fejét, és kihívó hangon megkérdezte:

– Kaan azért küldött ide téged, hogy végezz velem? Kas'im megfontoltan bólogatott.

– Ha nem vagy hajlandó csatlakozni a Sötét Testvériséghez – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal –, a holttested itt fog elporladni, ezen a kihalt és elfeledett világon.

– Kihalt világ?! – csattant fel hitetlenkedve Bane.

– Hogy mondhatsz ekkora ostobaságot? Itt mindent áthat a sötét oldal! Messze erősebb, mint amilyen a Korribanon valaha is volt. Nem a Testvériségben, hanem itt, az Ismeretlen Világban találhatjuk meg azt a hatalmat, amelynek révén szétzúzhatjuk a Jediket!

– Egykor a Korriban is jelentős erők fészke volt! – vágott vissza a vívómester. – Az évezredek folyamán a Sith-ek sorban felfedezték a titkait, de senki sem bukkant olyasmire, aminek segítségével könynyűszerrel legyőzhettük volna ellenségeinket! – Hirtelen elhallgatott, és mielőtt folytatta volna, aktiválta hatalmas, kétpengés fénykardját. – Ideje véget vetni ennek az őrült kalandnak, Bane! Az ősi módszerek sorozatos kudarcokhoz vezettek. A Jedik mindenkit legyőztek, akik a régi utakat járták: Exar Kunt, Darth Revant… A mi hős elődeink végül mindannyian vesztettek. Értsd meg végre, hogy ha győzni akarunk, új alapokra kell helyeznünk a Rendet!

Bane-en végigvágott az izgalom szélsebesen száguldó hulláma. Kas'im mondatai a saját gondolatait visszhangozták. Egyből arra gondolt, hogy talán a vívómester lesz a keresett tanítvány… Aztán a twi'lek következő szavai nyomban szétfoszlatták a lelkében ébredező reményt.

– Kaan megértette az idők szavát, Bane – folytatta Kas'im. – Ezért hívta életre a Sith-ek szövetségét. A Testvériség jelenti a sötét oldal jövőjét!

Bane megcsóválta a fejét. A jelekből ítélve a vívómester ugyanolyan elvakult, mint a többiek. És ezért meg kell halnia…

– Kaan rossz úton jár – jelentette ki határozottan.

– Én sosem fogom követni őt. Sosem fogok csatlakozni a Testvériséghez.

Kas'im hatalmasat sóhajtott.

– Akkor az életed itt véget ér – mondta kissé bánatosan, azzal előreszökkent, és iszonyatos erejű csapást mért Bane-re. Ezúttal elképesztő gyorsasággal mozgott, jóval gyorsabban annál, mint amilyennek a közelmúltban, a gyakorló párbajok folyamán mutatta magát.

Mialatt Bane fürgén és kissé riadtan védekezve igyekezett átvészelni az első támadássorozatot, rádöbbent, hogy korábbi mentora mindig is rejtegetett előle valamit – pontosan úgy, ahogyan ő maga tette a Sirakkal való összecsapás első perceiben. Csak most tapasztalta meg igazán Kas'im valódi képességeit, és éppen csak képes volt hárítani a szélvészgyors csapásokat és döféseket. Nem sokon múlt, hogy nem kapott halálos sebet, de egyelőre tartotta magát. Hatékony védekezésének láttán a vívómester meghökkenve felmordult, aztán távolabbra hátrált, hogy újra felmérje a helyzetet. Kas'im az imént erőszakosan, keményen nyomult előre. Talán arra számított, hogy gyorsan véget vet kettejük párbajának, most viszont arra kényszerült, hogy felülvizsgálja a stratégiáját.

– Sokkal jobb vagy annál, mint amilyen akkor voltál, amikor utoljára megvívtunk egymással… – állapította meg a twi'lek, akire szemlátomást mély benyomást tett tanítványának tudása, és ezt nem is próbálta leplezni.

– Ugyanez rólad is elmondható… – válaszolta komoran Bane. Kas'im ismét támadásba lendült, aztán alig három szívverésnyi idő alatt vagy tucatszor sújtott le az ellenfelére. Az ikerpengék azonnal darabokra szabdalták volna Bane-t, ha ő különkülön próbálta volna nyomon követni a twi'lek minden egyes mozdulatát. Ám az őrült kapkodás helyett az Erőre bízta magát. Ellenállás nélkül hagyta, hogy a láthatatlan energiák átáramoljanak a testén és a végtagjain, és tévedhetetlen pontossággal vezessék a kezét. Tartózkodás és fenntartás nélkül, tökéletesen átadta magát a sötét oldalnak. Fegyvere az Erő tárgyiasult kiterjesztése lett, és áthatolhatatlan védelmet teremtett a teste körül.

Aztán Bane ellentámadást indított. A múltban mindig is félt attól, hogy alárendelje akaratát a sötét oldalt tápláló, durva érzéseknek. Ezúttal azonban nem korlátozták efféle gátlások, így végre, eddigi élete során első ízben kiteljesedtek a képességei.

Dühödt csapások sorozatával rontott Kas'imra. Folyamatos hátrálásra kényszerítette, és a terem kijárata felé szorította egykori mesterét. Kas'im végül egy hátraszaltóval kiugrott a folyosóra, de Bane könyörtelenül üldözőbe vette. Hirtelen előreszökkent, közben rézsútosan lefelé és előre vágott, így energiapengéjének hegye csak néhány centiméterrel villant el Kas'im lábszára előtt. Ekkor a kardjával félkört leírva felülről csapott le, majd ismét ellenfelének lábát támadta. A twi'lek egy gyors és ügyesen kivitelezett hárítással félresöpörte a pengét, mire Bane egy fentről lefelé irányuló csapásokat és ellenfelének mellkasát célzó szúrásokat vegyítő sorozatot indított. A vívómester ismét kénytelen volt feladni némi területet, mert csakis folyamatosan hátrálva tudta átvészelni volt tanítványának őrjöngő rohamát. Többször váltott taktikát és stílust, de Bane mindannyiszor előre látta a változást, idejében reagált rá, és újra meg újra magához ragadta a kezdeményezést.

A párbaj végkimenetele nem lehetett kétséges. Bane elképesztően jól bánt az Erővel. Kas'im rájött, hogy csak akkor élheti túl az összecsapást, ha előáll egy – az ellenfele számára váratlan és ismeretlen – manőverrel, noha ők ketten túl sokat párbajoztak a múltban ahhoz, hogy most meglepje Bane-t. Egykori tanítványa a felkészülése folyamán testközelből látta a kétpengés fénykarddal végrehajtható valamennyi sorozatot, csapást, döfést és hárítást, így jól tudta, mire számíthat, és hogyan semlegesítse a támadásokat.

A vívómester összeszedte minden erejét és tudását. Eszelős gyorsasággal szökkent, perdült, hajolt és fordult. Még visszavonulás közben is vad és rettenthetetlen maradt, pedig most már csak azzal törődött, hogy mentse az életét. Csakhogy ő nem ismerte úgy a templomot, ahogyan az ellenfele, aki többször is bejárta valamennyi emeletét. Bane egyfolytában elzárta a külvilágba vezető útvonalakat, és lassan terelte a twi'leket a templom mélye felé, hogy valamelyik teremben vagy egy zárt végű folyosón végképp sarokba szorítsa őt.

Amikor Kas'im rájött, hogy mire megy ki a játék, az Erő segítségével berobbantott egy oldalsó ajtót, és beugrott a folyosó mellett elterülő terembe. Bane tudta, hogy ennek a helyiségnek nincs másik kijárata, ezért egy pillanatra megállt a küszöbön, hogy megízlelje a győzelem mámorító érzését.

A twi'lek a terem közepén állt, erősen zihált, sőt kissé előregörnyedt, és mélyen lehorgasztotta a fejét. Ám kisvártatva felnézett, és Bane meglepetten látta, hogy a tekintetében nyoma sincs a vereség érzésének.

– Végezned kellett volna velem, amikor még volt rá esélyed – mondta fojtott, vészjósló hangon Kas'im. Ezekben a pillanatokban legalább ötméteres távolság választotta el Bane-től, így elég ideje volt ahhoz, hogy megcsavarja fénykardjának markolatát. A hosszú rúd kettévált a közepén, így a vívómester hirtelen nem egy kétpengéjű, hanem egyegy hagyományos, egyetlen pengét kibocsátó kardot tartott úgy a jobb, mint a bal kezében.

Bane kissé elbizonytalanodva mérlegelte az új körülményt. Az Akadémián kevés növendék próbálkozott meg két fénykard egyidejű forgatásával. Kas'im mindig is igyekezett lebeszélni őket a négyes számú stílusnak erről a változatáról, azt állítva, hogy túlontúl bonyolult még az Erőt nagy mélységekig ismerő mesterek számára is. De most, amikor Bane meglátta az ellenfele arcára kiülő, kegyetlen és ravasz kifejezést, rádöbbent a keserű igazságra.

Ismét összecsaptak, de ezúttal már Bane lett az, aki folyamatos hátrálásra kényszerült. Hiába hívta segítségül az Erőt, megfelelő ismeretek híján képtelen volt előre kiszámítani a kétkezes vívóstílus, számára ismeretlen sorozatainak egyes mozdulatait. Az ellenfelének rendelkezésére álló milliónyi választási lehetőség elemzése teljesen lefoglalta az agyát, mert nem rendelkezett semmiféle tapasztalattal arról, hogy ezeket hogyan lehet megszűrni. Így aztán csak visszavonulásra és kétségbeesett védekezésre futotta az erejéből és tudásából.

Tántorogva, meg-meginogva hátrált. Mozdulataiból sokszor hiányzott a céltudatosság, inkább már csak vadul csapkodott, mint egy a halál közelségét érző fuldokló.

Már az első néhány pengeváltás alatt rájött, hogy nem győzhet. Kas'im egész életében erre a percre készült. Tanulással és gyakorlással töltött évek hosszú sora alatt elsajátította mind a hét vívóstílust, aztán évtizedekig csiszolgatta a tudását. Tökélyre fejlesztette valamennyi mozdulatát, amíg ő maga is tökéletes fegyverré, illetve a Galaxis legnagyobb élő kardforgatójává vált. Talán minden idők legjobb kardforgatójává. Bane-nek be kellett látnia, hogy nem érhet fel volt mesterével sem tudás, sem tapasztalat dolgában.

Kas'im könyörtelenül, halálos elszántsággal nyomult előre. Néha úgy tűnt, hogy nem is két, hanem mindjárt hat pengét forgat egyszerre. Különleges ütemterv szerint támadott, amely arra szolgált, hogy újra meg újra kibillentse egyensúlyából az ellenfelét. Mialatt az egyik kardjával felülről sújtott le, addig a másikkal alulról kaszált felfelé, majd mindkettővel egyszerre szúrt, aztán váltakozó irányokból csapások egész sorozatát zúdította Bane-re, akinek nem maradt más választása, mint hogy hátráljon, hátráljon, és megint csak hátráljon…

Bane most már nem is gondolhatott a győzelemre. A lelki szemei előtt mindössze egyetlen cél lebegett: hogy valahogyan életben maradjon. Egyetlen remény adott neki erőt ahhoz, hogy tovább küzdjön, egyetlen előnye maradt, amely az imént, az akkor még visszavonuló vívómesternek nem állt rendelkezésére. Ő maga ismerte a templom minden zegét-zugát, így képes volt lassan a kijárat felé húzódni.

Miután ádáz csatározás közepette átvágtak egy sor folyosón és termen, a küzdő felek befordultak egy sarkon, ahonnan már látni lehetett a rakata szentély egyetlen bejáratát: a tágas, boltíves kaput, valamint az előtte elterülő teraszt, amelyen túl kezdődött a talajszintre vezető, meredek lépcsősor. Abban a másodpercben, amikor Kas'im felismerte, hogy hol vannak, és rádöbbent, hogy ellenfele megszökhet előle, Bane elszabadította a bensőjében tomboló energiákat, és hatalmasat taszított rajta. Egy röpke pillanatra kibillentette egyensúlyából a twi'leket, aztán egy hatalmas, elnyújtott ívű hátraszaltóval kiugrott a teraszra, ahová guggolásba érkezett, továbbra is az ellenfele irányába nézve. Csakhogy a nagy sietségben elszámította magát. Túl messzire szökkent, és a sarka túlnyúlt a legfelső lépcsőfok peremén. Így miután felegyenesedett, megingott, és a két kezével vadul csapkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát.

Kas'im azonnal meglátta a kínálkozó lehetőséget, és az Erő közvetítésével megtaszította Bane-t, aki ettől hanyatt zuhant. Többször is a sziklaszilárd lépcsőfokoknak csapódva gurult és bukfencezett lefelé, és a nyakát szegte volna, de legalábbis eltörte volna valamelyik kezét vagy lábát, ha nem burkolja be magát egy – az Erő energiájából hirtelenjében szőtt – védőpajzzsal. Még így is, mire a talajra érkezett, fájdalmas zúzódásokat szenvedett, és átmenetileg elkábult. Gyorsan összeszedte magát, talpra ugrott, és felnézett a magasba. Kas'im a templom bejáratában állt, a fő boltív alatt, és fenyegető képet vágva meredt le rá.

– Akárhová menekülsz, én követni foglak! – harsogta vérfagyasztó hangon a twi'lek. – Akárhová rejtőzöl, előbb-utóbb megtalállak, és végzek veled! Ne akard félelemben leélni hátralévő napjaidat, Bane! Jobb lesz, ha kettőnk párbaja itt és most véget ér!

– Szerintem is! – kiáltott Bane, azzal egyszerre kiadta magából mindazt az energiát, amelyet Kas'im rövid beszéde alatt összegyűjtött a bensőjében.

A támadás nélkülözött miríden finomságot vagy ravaszságot: az irtózatos lökéshullám alapjaiban rázta meg a pompás rakata szentélyt. Elegendő erőt hordozott ahhoz, hogy Kas'im valamennyi csontját porrá, míg az izmait és a belső szerveit véres péppé zúzza. Ám a vívómester az utolsó lehetséges pillanatban Erő-pajzzsal vette körül magát, hogy kivédje a pusztító csapást.

Csakhogy szerencsétlenségére magát a templomot már nem tudta megóvni. A körülötte álló falak darabokra robbantak. A feje felett átívelő, egyetlen sziklatömbből kifaragott, hatalmas tartóelem kőzuhataggá válva egyenesen ráomlott, és a több tonnányi törmelék maga alá temette őt. Két-három másodperccel később a piramis egész teteje beroskadt, és a lehulló kövek messze hangzó dübörgése elnyomta a haldokló twi'lek utolsó üvöltéseit.

Bane biztonságos távolságból, az épület alapjánál, a talajon állva nézte végig a templom felső részének összeomlását. Gomolygó porfelhő tört elő a romok közül, amely leszáguldott a lépcsőkön. Bane-t a hosszúra nyúló párbaj teljesen kimerítette. Az utolsó, mindent eldöntő támadás szinte az utolsó foszlányig kiszívta belőle az energiát, így meg sem próbált elmenekülni a nyílegyenesen felé hömpölygő áradat elől. Mozdulatlanul állt, aztán a kavargó felhő átrohant rajta, és finom, fehér porréteggel vonta be az egész testét.

Miután ismét kapott levegőt, köhögött egy sort, aztán megnyitotta magát az Erőnek, kinyújtotta annak láthatatlan csápjait, és azokon keresztül életjelek után kutatott a romok alatt. Hiába keresgélt, nem talált semmit. Kas'im vívómester – volt mentora, az Akadémia egyetlen oktatója, aki hajlandó volt segíteni neki – távozott az élők sorából. Darth Bane, a Sith-rend Sötét Nagyura hátat fordított a rakata szentély lehangoló látványt nyújtó maradványainak, és elindult a fák között tátongó ösvény felé.

Huszonnegyedik fejezet

Bane nem tudott időt szakítani arra, hogy meggyászolja Kas'imot, de okot sem látott rá. Akármennyit tanult tőle, a twi'lek időközben akadály lett, gátolta őt abban, hogy elérje a célját. És ez az akadály most eltűnt az útjából. Ám a vívómester a Lehonra való megérkezésével ráébresztette Bane-t arra, hogy cselekednie kell. Mialatt a bölcsesség, a megvilágosodás és a hatalom megszerzésének módszereit kutatta, hosszú-hosszú időre elszigetelődött, és sejtelme sem volt a Galaxisban zajló eseményekről. A templom pusztulása után már nem maradt semmi, ami az Ismeretlen Világon marasztalta volna. Így aztán gyalogosan nekivágott az őserdőnek, azt az ösvényt követve, amelyet a rankor taposott ki.

Felhasználhatta volna az Erőt, hogy magához hívjon egy másik óriás fenevadat, és annak vállán tegye meg az utat a tengerpartig, de időre volt szüksége, hogy végiggondolja a történteket – és kitalálja, hogyan bánjon el a Testvériséggel.

Kaan megrontotta, tönkresilányította, szűkölő alantasok undorító gyülekezetévé züllesztette az egész Sith-rendet. Fortéllyal és csalással mindenkiben elültette a hitet, hogy katonai erő alkalmazásával legyőzhetik a Jediket, de Bane rájött az igazságra. A Jedik mindig is túl sokan voltak, és ha egy közös ellenséggel szemben egyesítették erőiket, szinte legyőzhetetlenné váltak. Ebben rejlett a világos oldal legfőbb erőssége. A felismerésből adódott a következtetés, hogy a legyőzésük kulcsát nem a flották és hadseregek jelentik, hanem a megtévesztés, a bomlasztás, és az óvatos manipuláció azok a fegyverek, amelyekkel el lehet pusztítani őket. Vagyis a Sith-ek csakis a háttérben folytatott ármánykodással és fortéllyal vívhatják ki a győzelmet…

Márpedig Kaanból teljességgel hiányzott a ravaszság, és eszébe sem jutott, hogy kifinomult módszereket alkalmazzon. Ha elég esze lett volna, akkor ráveszi Kas'imot, hogy a Lehonra való megérkezése után játssza el a kiábrándult harcost, és álljon elő egy megható mesével arról, hogy elege lett a Testvériségből, és mindörökre hátat fordít neki. Bane biztosra vette, hogy elfogadta volna szövetségesének a vívómestert. Magától értetődően gyanakodott volna rá, ám idővel az ébersége ellankadt volna. És ha Kas'im kivárja a megfelelő pillanatot, megölhette volna őt. Bane részben az olvasmányaiból, részben pedig a Revantól hallottakból azt a következtetést szűrte le, hogy az orgyilkosság a leggyorsabb, legtisztább és leghatékonyabb módszer.

Ám Kas'im egyszerűen odaállt elé, és valami ostoba becsületkódex szabályainak szellemében nyílt kihívást intézett hozzá. Márpedig a mester halálában nem akadt semmiféle tiszteletre méltó vonás, nem lehetett dicsőséges és hősi halálnak nevezni. Bane közönséges hazugságnak tekintette a becsületet, egy láncnak, amelyet önként csavarnak maguk köré azok, akik elég ostobák ahhoz, hogy magukévá tegyék ezt a fajta gondolkodásmódot, amely aztán gyakran a pusztulásba rántja őket.

A győzelem révén a láncaim lehullnak…

Bane háborítatlanul járta a rankor által tört, széles ösvényt; az őserdő lakói idejében eltisztultak a környékéről. Egy alkalommal megpillantott néhány hatlábú, ragadozó macskafélét, amelyek egy – az út mentén heverő – rankorhullából lakmároztak, de a közeledtére ezek is bemenekültek a sűrű aljnövényzetbe. Miután továbbment, még jó ideig vártak, mire visszaóvakodtak a tetem mellé, hogy folytassák a zabálást.

Mire elérte a tengerpartot, a fejében összeállt a terv. Kas'im vadászgépe a Valcyn mellett állt a homokon. Gyorsan átkutatta a gépet, majd kiszedte belőle az élelmiszer-, víz- és gyógyszerkészleteket, valamint a könnyen mozdítható felszerelési tárgyakat, egyebek mellett néhány hírvivő droidot. Mindent berakott a saját hajójába, aztán beszállt, beindította a hajtóműveket, és elvégezte a repülés előtti ellenőrzést. Miután úgy találta, hogy valamennyi fő- és alrendszer kielégítően üzemel, a Kas'im hajójából letöltött adatokat felhasználva beprogramozta az egyik hírnökdroidot.

Néhány perccel később felemelte hajóját az Ismeretlen Világ felszínéről, ütközésig előretolta a tolóerő-szabályzót, és az ég felé fordította a gép orrát. A Valcyn folyamatosan gyorsulva száguldott egyre magasabbra és magasabbra, míg végül kitört a bolygó légköréből, és belevetette magát a fekete, fagyos semmibe. Bane betáplálta úti céljának koordinátáit a navigációs számítógépbe, és útnak indította az előkészített hírnökdroidot.

Úgy számította, hogy a droid néhány nap alatt eléri majd a Ruusant, ahol átadja Kaannak az ő békeajánlatát, illetve egy apró ajándékot. Egy különleges ajándékot, amelyről az ostoba, elvakult és öntelt Kaan még csak gyanítani sem fogja, hogy valójában micsoda.

Bane tudván tudta, hogy a Testvériség sosem fogja legyőzni a Jediket. Felismerte, hogy amíg ez az Erő törvényeinek ellenében életre hívott szövetség létezik, a Sith-ek romlottak és fertőzöttek lesznek, mint egy a forrásánál megmérgezett hegyi patak. Így aztán nem látott más megoldást, mint hogy megsemmisítse őket. Mindenkit. Minden Sötét Nagyurat és Úrnőt. Azt is eldöntötte, hogy a szent cél érdekében azokat az eszközöket fogja alkalmazni, amelyeket Kaan akár az elvakultsága, akár a büszkesége miatt nem vetett be őellene: a manipulációt és az árulást.

A sötét oldal valódi fegyvereit.

– Nekem egyáltalán nem tetszik, hogy így szétdaraboltuk az egységet – suttogta Pernicar, mialatt szorosan Hoth nyomába tapadva lépkedett.

A tábornok visszanézett a keskeny ösvényen vánszorgó katonák újra meg újra szétszakadozó sorára. A kiéhezett, rongyos ruházatú, java részben sebesült és hiányosan felszerelt alakok inkább a háború elől futó menekültekre emlékeztettek, semmint dicsőséges harcosokra. A húsz-huszonöt fős csapat jókora ládákat és zsákokat szállított a ledobási zónából a táborba, akárcsak a más útvonalat járó, további két osztag.

– Egyetlen nagyobb csoportban haladni túlontúl veszélyes – jelentette ki Hoth. – Égető szükségünk van ezekre a készletekre. Ha háromfelé válunk, nagyobb az esély, hogy legalább néhányan elérik a tábort.

Miután befejezte a magyarázatot, megint megfordult menet közben. Ezúttal nem a katonáit figyelte, hanem a környezetüket, mert attól tartott, hogy az ellenségeik ott ólálkodnak a sarkukban. A nagy esőzésnek már majdnem egy hete vége szakadt, de a talaj így is puha maradt, és a katonák mély nyomokat hagytak maguk mögött a sáros földön.

– Még egy vak gamorri is gond nélkül követne minket! – morogta rosszkedvűen. A lelke mélyén azt kívánta, hogy bárcsak térnének vissza a csapatait elrejtő esők, amelyeket oly gyakran elátkozott az elmúlt hónapok folyamán, mialatt a hidegtől reszketve kuporgott levelekből és ágakból összetákolt, silány kunyhójában.

Ám Hoth azt is tudta, hogy elsősorban nem a hátulról várható nyomkeresők miatt kell aggódniuk. Sietve kiterjesztette az érzékeit, és az Erő láthatatlan csápjaival tapogatózva próbálta kideríteni, hogy rejtőznek-e ellenséges harcosok az osztaga előtt sorakozó fák és bokrok között. Hiába keresgélt, nem talált semmit, ami felkeltette volna a gyanakvását. Persze, azzal is tisztában volt, hogy ha csak egyetlen Sith kószál a környéken, akkor az most valószínűleg hamis jeleket sugároz az Erőbe, amellyel elrejtheti úgy saját magát, mint a társait. A tábornok idáig jutott a helyzetelemzésben, amikor a menetoszlop elején valaki felkiáltott:

– Rajtaütés!

A következő pillanatban a Sith-ek máris támadásba lendültek. Egyszerre több irányból özönlöttek a fénykardot forgató harcosok, valamint a sugárvetővel és vibrokarddal felszerelt katonák. Duracél fegyverek csattogása, sugárnyalábok süvítése és egymást keresztező fénykardok sistergése vegyült az elevenek és a haldoklók üvöltéseibe: a haragos és diadalittas csatakiáltásokba, illetve a fájdalmas, kétségbeesett ordításokba.

Lézersortűz zúdult a köztársaságiakra, és leterítette azokat a padavanokat, akik túl tapasztalatlanok voltak ahhoz, hogy megvédhessék magukat. A második sortűz már egyenesen a közelharcot vívók tömegébe csapódott, aztán vakító fényű sugárnyalábok röpködtek a tér minden irányába, amikor úgy a Sith-ek, mint a Jedik félrepattintották a testük felé tartó lövedékeket.

Hoth mester ott állt, ahol a leghevesebben dúlt a harc, és sorban lemészárolta azokat az ellenségeit, akik elég meggondolatlanok voltak ahhoz, hogy vadul táncoló fénykardjának hatósugarába kerüljenek. Az orrát megperzselt hús édeskés, émelyítő bűze töltötte meg, megcsonkított hullákból álló halmok vették körül. Ám a Sith-ek katonái egyre csak nyomultak felé, megrohanták, mint a ragadozó rovarok a kiszemelt prédájukat, és megpróbálták a puszta tömegükkel elsöpörni őt.

Pernicart váratlanul elnyelte az ellenséges harcosok tengere, és Hoth megkettőzte erőfeszítéseit, hogy mihamarabb odaérjen földre került társához. Őrjöngő dühvel kaszabolta-gyilkolta az útjába kerülő Sith-eket, úgy vágott át köztük, mint valami pusztító fergeteg. Ám amikor végre megpillantotta a talajon heverő Pernicart, azzal kellett szembesülnie, hogy a barátja meghalt. És valószínűnek tűnt, hogy hamarosan a csapat valamennyi tagja ugyanerre a sorsra jut.

Váratlanul heves robbanás rázta meg a csatamezővé vált erdőszakasz szélét, és Hoth a dörrenés forrását keresve felnézett a magasba. Ekkor a Sithek egyik vakmerő szolgája úgy érezte, hogy eljött az ő pillanata, és megszerezheti a minden korábbi reményét felülmúló dicsőséget azzal, hogy megöli a Jedik rettegett vezérét, mialatt az másfelé figyel. Vibrokardját a feje fölé lendítve rohamra indult, de Hoth még csak rá sem pillantott, csupán oldalra nyújtotta balját, és az Erő energiájából villámgyorsan sztázismezőt font meggondolatlan támadója köré. A nő mozdulatlanná dermedve, egy helyben állt néhány másodpercig, aztán egy elővigyázatlan, a harci láztól elvakult társa véletlenül lesújtott rá vibrokardjával, és csaknem kettévágta.

Hoth jószerével észre sem vette, hogy a támadója milyen sorsra jutott. Minden figyelmét a fák koronái felett köröző robogók kötötték le, amelyek fedélzeti fegyvereikből gyilkos tűzcsapásokat mértek az ellenségre. A Sith-csapat tagjai nem tudták, vagy nem akarták tartani magukat a légi egységek ellen, így pillanatok alatt szétszóródtak. Hoth mesternek minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne vegye üldözőbe a fejvesztve menekülő harcosokat.

Néhány másodperccel később a robogók leereszkedtek a mindössze tucatnyi életben maradt, lelkesen ujjongó Jedi közé. Valenthyne Farfalla mester, aki ezúttal a szokásosnál is színpompásabb öltözetet viselt, leszállt gépe nyergéből, és a tábornok elé lépett.

– Tudomásomra jutott, hogy a készletek szállítását felügyeled, mesterem! – mondta üdvözlés helyett, miután a coruscanti szenátorok mozdulatait utánozva, szertartásosan és mélyen meghajolt, majd felegyenesedett. – Úgy gondoltuk, megkeresünk és visszakísérünk titeket a táborba.

– Ezenkívül még két osztagunk tart hazafelé! – csattant fel ingerülten Hoth. – Ahelyett, hogy itt ömlengenél, jobban tennéd, ha elindulnál, és segítenél nekik!

Nemtetszése jeléül Farfalla lebiggyesztette a száját.

– Ők is kaptak fedező kíséretet – válaszolta hűvösen, aztán elhallgatott, és szemlátomást azt latolgatta, hogy mit mondjon még. Hoth ekkor olyan dühös pillantást lövellt felé, amely belefojtotta volna a szót a Galaxis lakóinak túlnyomó többségébe.

Ám Farfalla ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – megcsóválta a fejét, és hozzátette:

– Azt hittem, mester, hogy örülni fogsz az erősítésnek… – Hónapokkal ezelőtt mentél el! – mordult fel haragosan Hoth. – Mialatt te lelkesen játszottad a nagy diplomatát, mi itt ragadtunk, és ádáz csatákat vívtunk.

– Viszont beváltottam az ígéretemet – felelte Farfalla, akinek az imént még derűs hangulata egyre komorabbra váltott. – Háromszáz Jedit hoztam neked. Jelentkezni fognak a táborodban, mihelyt elegendő vadászunk lesz ahhoz, hogy áthozzuk a szállítóegységeinket a Sith-ek planetáris blokádján.

– Ez már aligha vigasztalja meg azokat, akik életüket áldozták az ügyünkért, mialatt a visszaérkezésedre vártunk! – vágott vissza Hoth.

Farfalla körülhordozta tekintetét a talajon szétszórva heverő holttesteken. Megakadt a szeme Pernicaron, és gyászos kifejezés költözött az arcára. Odasietett a tetemhez, leguggolt mellé, elsuttogott néhány kurta szót, aztán a mutatóujjának hegyével megérintette a halott mester homlokának közepét, végül ismét felegyenesedett.

– Pernicar nekem is barátom volt – mondta az előzőnél jóval szelídebb, visszafogottabb modorban. – A halála nekem is ugyanúgy fáj, mint neked, tábornokom!

– Ezt erősen kétlem – dörmögte haragosan Hoth.

– Te nem voltál itt! Nem láttad őt, amikor elesett.

– Ne hagyd, hogy a bánatod elemésszen! – intette ismét elkomorulva Farfalla a nagymestert. – Ez az út a sötét oldalra vezet!

– Ne merészelj nekem a sötét oldalról beszélni! – hördült fel Hoth, és a mutatóujját a szőke férfi arcának szegezte. – Kettőnk közül én voltam itt, én harcoltam a Sötét Testvériség ellen! Mindenki másnál jobban ismerem Kaant és a módszereit! A saját szememmel láttam, hogy a Sith-ek milyen fájdalmak és mennyi szenvedés okozói. És tudom, mi kell ahhoz, hogy legyőzzük őket! Katonákra van szükségem. Fegyverekre, készletekre és felszerelésre. Szükségem van minden egyes Jedire, aki hajlandó harcolni ellenük ugyanazzal a gyűlölettel, amelyet ők éreznek irántunk! – Hirtelen leengedte a kezét, elfordult, és valamivel halkabban, de továbbra is dühösen hozzáfűzte:

– Amire viszont nincs szükségem, az egy magamutogató szépfiú, aki kioktat engem a sötét oldal veszélyeiről!

– Pernicar halála nem a te hibád – mondta csendesen Farfalla, és közelebb lépve, vigasztalásképpen a tábornok vállára tette a kezét. – Szabadulj meg a bűntudatodtól, mesterem! Szabadulj meg az érzéseidtől! Béke uralkodjon a lelkedben!

Hoth megpördült, lesöpörte magáról a társa kezét, és haragosan felcsattant:

– Takarodj innen! Tűnj el a közelemből! Fogd az átkozott erősítésedet, és menekülj vissza a Coruscantra, mint egy senkiházi gyáva, aki vagy! Nekünk itt nincs szükségünk a fajtádra!

Ezúttal Farfalla volt az, aki elfordult a dühöngő nagymestertől, és döngő léptekkel visszacsörtetett a robogójához, mialatt a csapat többi tagja döbbenten és rémülten figyelt. Átvetette hosszú lábát a gép felett, leült a nyeregbe, és begyújtotta a hajtóművet.

– Talán a többi Jedinek volt igaza veled kapcsolatban, Hoth tábornok! – harsogta, hogy túlkiabálja a gépezet fülsértő dübörgését. – Ez a háború talán máris felemésztett téged! Lehet, hogy az őrületbe kergetett! Őrületbe, amely a sötét oldalra visz!

Hoth nem vette a fáradságot, hogy végignézze, amint Farfalla és a kísérői felszállnak, majd elszáguldanak a messzeségbe. Semmivel és senkivel sem törődve leguggolt gyermekkori barátjának teteme mellé, és férfi módra, könnytelenül és csendesen zokogott.

Amikor Githany végre megérkezett, Kaannak türtőztetnie kellett magát, nehogy pofon vágja a lányt. Githany már látta őt, amikor elvesztette az önuralmát – amikor elbizonytalanodott és valósággal toporzékolt tehetetlen dühében. A vezér tudta, hogy óvatosan kell bánnia a lánnyal, ha nem akarja végképp elriasztani és elidegeníteni magától. És ezúttal nagyobb szüksége volt rá, mint valaha.

Így aztán, amikor megszólalt, közönyös hangot ütött meg, amelynek felszíne alatt éppen csak egy árnyalatnyi neheztelés érződött:

– Majdnem három órája történt, hogy üzentem érted.

A lány vad, kegyetlen mosolyt villantott rá, és büszkén közölte:

– Hírét vettem, hogy az egyik csapat az erdőbe indul, hogy lecsapjon a Jedik szállítóoszlopára. Én pedig úgy döntöttem, hogy velük tartok.

– Hozzám még nem futottak be a jelentések – dörmögte gondterhelten Kaan. – És milyen eredménnyel zárult a támadás?

– Dicsőséges győzelmet arattunk, Kaan Nagyúr! – válaszolta derűsen kacagva Githany. – Elkaptunk három mestert, hat Jedi-lovagot és nyolc-tíz padavant! Mindannyian meghaltak!

Kaan helyeselve bólogatott. A hadiszerencse sokáig váltakozott a Ruusanon. Hol az egyik felet pártolta, hol a másikat, de az esős évszak végén huzamosabb időre a Sith-ek mellé állt. A Nagyúr természetesen tisztában volt azzal, hogy nem csupán az időjárásban beállt változás öntött lelket a katonáiba, és hozott el nekik egy sor győzelmet.

A Fény Hadserege kezdett széthullani. A Ruusanon harcoló Jedik száma szinte napról napra fogyatkozott. Ugyan a nagy nehezen összegyűjtött erősítésük már a rendszerben keringett, ám a kémek jelentései szerint Hoth tábornok és Farfalla mester összerúgta a port, és a vitájuk megakadályozta, hogy az újonnan érkezettek bekapcsolódjanak a harcokba. Pernicar meghalt, így már nem tompíthatta a kettejük súrlódásait, és a két mester egymás iránti ellenszenve gyakorlatilag megbénította a köztársaságiak háborús gépezetét.

Kaan figyelmét nem kerülte el a helyzet ironikus volta. A változatosság kedvéért most a Jedik lettek azok, akiket megosztottak a belviszályok, mialatt a Sötét Testvériség szorosan összetartott, és megőrizte egységét. A Nagyúr a lelke mélyén aggasztónak találta a különös fordulatot. Mialatt hosszú éjszakákon keresztül álmatlanul forgolódott az ágyában, vagy éppen ide-oda járkált a sátrában, gyakran törte a fejét a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokon.

Lehetséges, hogy a Ruusanon küzdő seregek átkeltek egy határon – méghozzá a sötét és a világos oldalt elválasztó határon? Lehet, hogy a Fény Hadserege és a Sötét Testvériség között dúló háború mindkét felet egy légüres térbe rántotta, ahol az eszmék, illetve a hagyományos gondolkodásmódok reménytelenül összegubancolódtak, és egymásba fonódtak? Lehet, hogy úgy a Sith-ek, mint a Jedik a Szürkület szolgái lettek, beszorultak a két oldal közé, és valójában nem tartoznak már egyikhez sem?

Ám az első hajnali napfény megérkezése és az újabb diadalok híre rendre elűzte Kaan fejéből a nyomasztó kérdéseket. És csak egy bolond kérdőjelezte volna meg a módszereit, amikor a csapatai győzelemre álltak. Viszont nem igazán tudta eldönteni, hogy mihez kezdjen azzal az üzenettel, amit az imént kapott Darth Bane-től.

– Kas'im meghalt – mondta végül, egyenesen rátérve arra a témára, amely miatt magához hívatta a lányt.

– Meg… meghalt? – dadogta döbbenten Githany, és őszinte megrökönyödése megerősítette Kaant abban az elhatározásában, hogy egyelőre nem osztja meg hírt a Testvériség többi tagjával. Szerencsére elég elővigyázatos volt ahhoz, hogy titokban tartsa a vívómester távozásának valódi okát, amíg nem tudja meg, hogy milyen eredménnyel zárul a Banenel folytatott tárgyalás.

– A Jedik tették? – kérdezte halkan Githany.

– Nem – válaszolta Kaan, aztán a szavait gondosan megválogatva folytatta:

– Nemrégiben elküldtem a barátunkat, hogy tárgyaljon Bane Nagyúrral. Kas'im úgy gondolta, rá tudja venni őt, hogy csatlakozzon hozzánk. Csakhogy Bane végzett vele.

Githany résnyire vonta a szemét, és különös hangon megjegyezte:

– Én figyelmeztettelek, hogy veszélyes alak.

– Igen, te mindannyiunknál jobban ismered őt – felelte nagyokat bólogatva Kaan. – Ismered az észjárását. Ezért van most szükségem rád. Bane üzenetet küldött nekem.

Azzal oldalra nyújtotta kezét, és az Erő segítségével elfordította az asztalon heverő hírnökdroid egyik kapcsolóját. A gépezet életre kelt, mire az asztal felett megjelent a vastag köpenyt viselő, tagbaszakadt Nagyúr legfeljebb ökölnyi nagyságú holoképe. Noha ilyen méretek mellett nem volt könnyű megállapítani, hogy Bane milyen arcot vág, annyi tisztán látszott rajta, hogy súlyos gondok gyötrik.

– Kas'im… halott – kezdte akadozva az apró, kéken derengő alak. – Én… én öltem meg. De azóta elgondolkodtam azon, amit a… amit a halála előtt mondott.

Githany a szemöldökét felvonva, kíváncsian pillantott Kaanra, de a férfi csak a vállát vonogatta, és a hologram felé biccentett.

– Eljöttem ide, mert kerestem valamit – folytatta Bane képmása. – És… és még csak azt sem tudom biztosan, hogy mit kerestem. De nem találtam meg. Ugyanúgy nem találtam semmit, ahogyan a Korribanon, a Sötét Nagyurak Völgyében. És most, hogy Kas'im halott… én… én nem tudom, mihez kezdjek…

Az apró alak lehajtotta a fejét, aztán a válla is megereszkedett, amitől elveszettnek, zavarodottnak és végtelenül magányosnak tűnt. Kaan a szeme sarkából oldalra pillantott, és megvetést, illetve undort olvasott le a felvételt figyelő Githany arcáról. Aztán az asztal felett lebegő alak szemlátomást összeszedte magát, ismét felnézett, és szenvedélyes hangon tovább beszélt:

– Nem akarom, hogy Kas'im halála hiábavaló legyen! Már az első pillanatban hallgatnom kellett volna rá. Én… én… én csatlakozni akarok a Testvériséghez.

Kaan ekkor apró mozdulatot tett a jobbjával, amivel kikapcsolta a droidot, aztán a lányhoz fordult:

– Nos? Szeretném hallani a véleményedet. Vajon komolyan kell vennünk az ajánlatát? Vagy ez csupán egy csapda?

Githany néhány pillanatig töprengve rágcsálta az alsó ajkát, aztán megszólalt:

– Azt hiszem, őszintén beszélt. Akármekkora hatalomra tett is szert, Bane továbbra is gyenge. Képtelen teljesen átadni magát a sötét oldalnak. Még most is bűntudatot érez, ha meggyilkol valakit.

– Igen, Qordis is ilyesmiről beszélt – tette hozzá Kaan, és bölcselkedve bólogatott. – Azt mesélte, hogy Bane-nek egy alkalommal lehetősége lett volna megölni egy ádáz ellenségét a küzdőkörben, de az utolsó pillanatban visszarettent.

– Igen, az Sirakkal történt – erősítette meg Githany. – Egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy megtegye. Ráadásul Kas'im a mentora volt. Tudomásom szerint ők ketten jó viszonyt ápoltak. Ha Bane arra kényszerült, hogy végezzen vele, akkor szerintem ez az eset még jobban megviselte, mint a korábbiak.

– Tehát, mi lenne, ha még egy követet küldenék hozzá? – kérdezte váratlanul Kaan. – Talán érdemes lenne meghallgatni, hogy most mit mond. Githany lendületesen megrázta a fejét, és határozottan kijelentette:

– Bane több gondot okoz, mint amennyi hasznot hoz. Most éppen sebezhető és befolyásolható, de ha visszatér az önbizalma, ugyanolyan konok lesz, mint amilyen régebben volt. Még a végén egymásnak ugrasztja itt a Sith-eket. – Mesterkélten felsóhajtott, és megfontoltan hozzátette:

– Ráadásul, már nincs szükségünk rá. Győzelemre állunk.

– Értem – dünnyögte Kaan. – És mit ajánlasz, hogyan bánjunk el vele? Ráküldjünk egy orgyilkost?

Githany gúnyosan felkacagott, és nevetve válaszolt:

– Ugyan már, nagyuram! Ha végezni tudott Kas'immal, erősen kétlem, hogy bárkinek is akárcsak egy hajszálnyi esélye lenne vele szemben! Persze, engem leszámítva…

– Téged? – kérdezte meghökkenést színlelve Kaan.

– Bane kifejezetten kedvel engem – felelte mosolyogva a lány. – Azt éppen nem mondanám, hogy megbízik bennem, de tény, hogy szeretne bízni bennem. Hadd menjek el hozzá!

– És mihez kezdesz, ha megtalálod? – érdeklődött a Nagyúr.

– Először is, a tudtára adom, hogy mennyire hiányzik nekem – válaszolta Githany. – Aztán megmondom neki, hogy fontolóra vettük az ajánlatát, és úgy döntöttünk, hogy szívesen látjuk őt a sorainkban. Aztán, ha az ébersége már kellően ellankadt, végzek vele.

Kaan gyanakodva méregette a lányt, és csendesen megjegyezte:

– Azért ez nem lesz ennyire egyszerű…

– A néhai Kas'im mesterrel szemben én tudom, hogyan bánjak Bane-nel – biztosította a vezérét Githany. – Az árulás még a fénykardnál is hatékonyabb fegyver.

Githany néhány perccel később elhagyta a parancsnok sátrát, és magával vitte a hírnökdroidot, valamint a Bane által megadott találkozási pont koordinátáit. Kaan valamiért biztosra vette, hogy a lány elvégzi a feladatot. De így sem látott rá okot, hogy beszámoljon neki arról az aprócska csomagról, amely a hírnökdroid tárolórekeszében érkezett.

Bane afféle engesztelés gyanánt küldte el neki, így próbálta jóvátenni Kas'im meggyilkolását. A néhány oldalas írás első ránézésre nem tűnt veszedelmesnek. A göcsörtös, sietősen lekapart betűk láttán Kaan úgy vélte, hogy a szerzője valaki más beszédét hallgatva jegyezte le a szöveget. Mindenesetre a lapok az ősi Sith-ek egyik legfélelmetesebb mesterművének, a gondolatbombának részletes leírását tartalmazták.

Ez a régi-régi szertartás, amelynek végrehajtásához jó néhány, nagy hatalmú Sith Nagyúr együttműködése kellett, a sötét oldal színtiszta, pusztító erőit szabadította el. A művelet természetesen roppant veszélyekkel járt. Azt a rengeteg, illékony energiát még azok is nehezen zabolázták meg, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy megidézzék. Fennállt a veszély, hogy a rituálé végén bekövetkező robbanás Hoth tábornok seregével együtt a Sötét Testvériséget is elpárologtatja. Ha mindez nem lett volna elég, az ismertető szerint a detonáció pillanatában keletkező vákuum magába fogja szippantani az epicentrum közelében tartózkodó, az Erőre fogékony teremtmények szellemét, amelyek aztán az idők végezetéig fogságban maradnak egy tiszta energiából álló, fagyott gömbbe zárva…

Kaan ugyanakkor kételkedett abban, hogy a Jedik legyőzéséhez szükségük lesz egy efféle fegyverre. Hiszen ő és hűséges harcosai már a győzelem kapujában álltak. Ám mialatt ezen az éjszakán is fel és alá járkált a sátrában, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és újra meg újra áttanulmányozta a gondolatbomba leírását.

Huszonötödik fejezet

Távolról szemlélve az Ambria, a Stennesrendszer legnagyobb lakható világa varázslatos, lebilincselő látványt nyújtott. A sárga színben pompázó gömböt ragyogó fényt árasztó, világoskék gyűrűk vették körül. Ám ha valaki leszállt a bolygóra, a légkörbe való belépés után azzal szembesült, hogy valójában nagyon is taszító környezetbe érkezett.

Sok-sok évszázaddal korábban féltucatnyi nagy hatalmú Sith-varázsló merő véletlenségből, egy elhibázott szertartással irtózatos mennyiségű energiát idézett meg, amely aztán, mint valami pusztító árhullám, végigsöpört a bolygó felszínén. A varázslók mind egy szálig odavesztek, az Ambria élőlényeinek java részével együtt. A csapás után a bolygó felszíne kietlen, sötétbarna homok- és kősivataggá vált, amelynek sivár egyhangúságát még évszázadokkal később is csupán néhány tucat kisebb kiterjedésű termékeny földdarab törte meg. Az Ambrián nem léteztek városok, csupán maroknyi, nyakas telepes élt rajta, de ezek is egymástól hatalmas távolságokra szétszóródva tengődtek – akár azt is hihették volna, hogy ők a bolygó egyedüli lakói.

A Jedik egy alkalommal megpróbálták megtisztítani az Ambriát a káros szennyeződéstől, ám a sötét oldal energiái újra meg újra előtörtek, és bemocskolták a bolygót. A Jedik nem tudták nyomtalanul eltüntetni ezeket az erőket, mindössze annyit sikerült elérniük, hogy egyetlen forrásra összpontosították és korlátozták őket: a Natth-tóra. A helyi lakosok, akik elég bátrak és elszántak voltak ahhoz, hogy elviseljék az Ambria mostoha viszonyait, nagy ívben elkerülték a mérgező vizű tavat. Bane természetesen közvetlenül a partján ütött tanyát.

Az Ambria az Expanziós Régió határvidékén keringett, mindössze egyetlen, gyors hiperugrás választotta el a Ruusantól. A felszínén, számos helyen látni lehetett a köztársaságiak és a Sith Hadsereg gyalogosai által vívott, kisebb-nagyobb csaták nyomait. Elveszített fegyverek és páncéldarabok tarkították a komor tájat. A keményre szikkadt, szinte tökéletesen sík alföldeken kilométeres távolságból is fel lehetett fedezni a kiégett járműveket és a lezuhant, szétroncsolódott légi egységeket. A helyi lakosok kiszedték belőlük a még hasznosítható alkatrészeket, de ezt leszámítva senki sem vette a fáradságot, hogy eltakarítsa a gyászos maradványokat.

A színpompás gyűrűkkel ékeskedő bolygó a Galaxis jelentéktelen világai közé tartozott. Túlontúl kevés nyersanyagforrás akadt rajta, és túl kevés értelmes lény lakta ahhoz, hogy a szektort jelenleg ellenőrző köztársasági flotta parancsnokainak aggódniuk kelljen miatta. Bane egy alkalommal hallotta, hogy miután elcsitultak az itteni harcok, egy állítólag ügyes és tapasztalt, Caleb nevezetű orvos felkereste a bolygót. Az ostoba eszményektől vezérelt bolond feltette magában, hogy befoltozza a sebeket, amelyeket a háború ütött az egykor élettől nyüzsgő égitestbe – Bane még arra sem tartotta méltónak, hogy megvesse őt. Minden jó szándékú kezdeményezés ellenére az Ambriának szinte még a létezése is feledésbe merült.

Mindezen körülmények tökéletes feltételeket teremtettek Bane számára, hogy itt találkozzon Kaan küldöttével. Egy nagyobb Sith-köteléket hamar felfedeztek volna a szektorban járőröző köztársasági egységek, ám egy tapasztalt pilóta által vezetett, kisebbfajta hajó különösebb nehézségek nélkül átcsúszhatott közöttük. Bane-nek esze ágában sem volt olyan helyszínt megadni, ahová Kaan odaküldhetett volna egy egész flottát az ő elpusztítására.

A táborában üldögélve, türelmesen várta a követ érkezését. Időről időre felnézett az égboltra, vagy végigfuttatta tekintetét a látóhatáron, de egy pillanatig sem aggódott amiatt, hogy valaki észrevétlenül odalopózik hozzá. Már kilométerekről megláthatta a leszálláshoz készülődő hajókat. És ha felszíni jármű közeledett volna felé – például egy olyan páncélozott, nyitott terepjáró, mint amilyen a sátrától nem messze állt –, messziről meghallotta volna a hajtómű dübörgését, és érzékelte volna a talajt felszaggató lánctalpak által keltett vibrációt.

Ám hiába fülelt, nem hallott mást, csak a tőle alig öt méterre a lapos partot nyaldosó hullámok halk csobogását. És az elméje már hosszú ideje birkózott azzal az egyetlen kérdéssel, amelyre továbbra sem talált választ.

Kettőnek kell lennie; nem többnek és nem kevesebbnek. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után.

Ha egyszer megszabadítja a Galaxist a Sötét Testvériségtől, hol talál magának méltó tanítványt?

Egy Buzzard hajtóműveinek bömbölése szakította ki a gondolatai közül. Talpra állt, és a tekintetével követte a gépet, mialatt az hatalmas sebességgel, valósággal lezuhant a magasból, majd lelassítva körberepülte a várakozó férfi táborát, végül valamivel távolabb a talajra ereszkedett. Amikor Bane meglátta, hogy ki száll ki a hajóból, önkéntelenül elmosolyodott.

– Üdvözöllek, Githany! – mondta elégedetten, amikor a lány odaért hozzá. – Forrón reméltem, hogy Kaan Nagyúr téged fog ide küldeni.

– Nem magától küldött – felelte Githany. – Én jelentkeztem nála, hogy szeretnék eljönni hozzád.

Bane szívverése felgyorsult. Szívből örült, hogy látja a lányt, akinek a közelsége felébresztette benne a vágyat, amelyet oly régen érzett, hogy már alig emlékezett rá. Ám ezzel párhuzamosan nyomasztó aggodalom telepedett a lelkére. Ha valaki átláthatott a szitán, és felismerhette a csapdát, akkor az Githany volt.

– Láttad az üzenetemet? – kérdezte, és figyelmesen fürkészte a gyönyörű arcot, hogy leolvassa róla a lány reakcióját.

– Azt hittem, hogy ezen már túljutottál, Bane! – vágott vissza ingerülten Githany. – Az önsajnálat és a megbánás nem az erőseket, hanem a gyengéket jellemzi.

A férfi megkönnyebbülten biccentett, és máris tovább játszotta a színjátékot.

– Ebben igazad van… – motyogta félszegen. Githany ekkor közelebb lépett hozzá.

– Belőlem nem csinálsz bolondot, Bane – suttogta, mire a férfi az izmait ugrásra készen megfeszítve várta a folytatást. A lány mélyet lélegzett, és tovább beszélt:

– Tudom, hogy valami más miatt vagy itt. Tudom, hogy készülsz valamire.

Mialatt Githany lassan felé hajolt, Bane meg se moccant, de éberen figyelt, hogy a veszély első jelére azonnal reagálhasson. Csak akkor engedte el magát, amikor Githany végül lágyan szájon csókolta.

Bane ösztönösen derékon kapta, és magához rántotta a lányt, testét a saját testéhez, az ajkát a saját ajkához szorította. Githany ekkor az ő vaskos nyaka köré fonta a karját, készséges megadással válaszolva a férfi mohó mozdulataira.

Githany lázas felindultsága Bane-t is magával ragadta. Azt hitte, az első csókjuk az idők végezetéig fog tartani. A mellkasán érezte Githany szívverését, az arcát lágyan legyezgette a lány lélegzete, és mámorító illat töltötte be az orrát, amitől szinte elkábult. Amikor végül szétváltak, perzselő vágyak fényét látta Githany szemében, míg az ajkán tüzesen perzselő, édes ízt érzett. Hirtelen egy egészen másfajta ízt is megérzett.

Méreg!

Bane-nek ebben a csóktól szédült állapotában eltartott néhány pillanatig, mire rájött, hogy mi történt. Akár sikerült megtévesztenie Githanyt az üzenettel, akár nem, fikarcnyit sem számított. A lány engedélyt kért Kaantól, hogy idejöhessen, és végezzen vele. Bane-t egy röpke pillanatra elfogta a nyugtalanság, aztán felismerte a sziklaworrt mérgének jellegzetes, a rézéhez hasonlatos ízét.

Levegő után kapkodva felkacagott.

– Hát ez csodás… – lehelte elragadtatottan.

Ravaszság. Színlelés. Árulás. Lehet, hogy Githanyt megrontotta a Testvériség befolyása, ám az éles eszű, fortélyos teremtés így is, ösztönösen a sötét oldal módszereit alkalmazta. Bane egyből arra gondolt, hogy talán mégis a lány lesz az ő egyetlen és igazi tanítványa, annak dacára, hogy töretlen hűség fűzi a Testvériséghez…

Githany szemérmes mosollyal válaszolt a bókra, és megjegyezte:

– A szenvedélyből erőt merítek.

Bane érzékelte, hogy a méreg lassan szétterjed a szervezetében, bár a hatását még a különleges érzékszerveivel sem vette észre. Ugyanakkor kissé szomorúan állapította meg, hogy Githany megint alábecsülte őt. Mert igaz ugyan, hogy a sziklaworrt gyilkos váladékának egyetlen cseppje akár egy kifejlett banthát is elpusztított, de léteztek ennél sokkal ritkább és sokkal gyilkosabb vegyületek is, amelyek közül a lány választhatott volna.

Bane testén folyamatosan áramlottak át a sötét oldal energiái, ugyanolyan sűrűn és forrón, akár az ereiben a vér. Ő most már Darth Bane volt, a Galaxis egyetlen igazi Sötét Nagyura. Fikarcnyit sem kellett tartania Githany mérgétől.

A lány azt hitte, hogy észrevétlenül megmérgezheti őt, amiből Bane arra következtetett, hogy hololemezre rögzített, gondosan felépített előadásával valószínűleg sikerült megtévesztenie Githanyt. A lány alighanem úgy gondolta, hogy ő ismét visszarettent a sötét oldaltól, és megint elgyengült. Szívből örült, mert így már könnyebben megbocsátotta az álnok teremtésnek, hogy Kaan mellé állt, és úgy érezte, hogy a történtek után is maradt némi reménye. Ám mindenképpen biztosra akart menni, ezért elhatározta, hogy nyílt vallomásra készteti egykori szövetségesét.

– Sajnálom, hogy elhagytalak – mondta halkan. – Az történt, hogy elvakítottak a múlt dicsőségéről szőtt álmaim. Naga Sadow, Exar Kun, Darth Revan… mindennél jobban vágytam a régi korok legendás Nagyurainak hatalmára.

– Valamennyien sóvárgunk a hatalom után – válaszolta mosolyogva Githany. – Ilyen a sötét oldal természete. Ám a Testvériségben is megtalálhatod a hatalmat. Kaant egy hajszál választja el attól, hogy sikert arasson ott, ahol korábban mindenki más kudarcot vallott. Győzelemre állunk a Ruusanon, Bane!

Bane lehorgasztotta, és csalódottan megcsóválta a fejét. Hogyan lehet Githany ennyire vak?

– Lehet, hogy Kaan hamarosan győz a Ruusanon

– válaszolta elkomorodva –, de a csapatai máshol mindenütt hátrálnak. Az ő pompás Sith Hadserege rátermett és tapasztalt vezérek nélkül hamarosan felmorzsolódik. A köztársaságiak máris visszafoglaltak jó néhány olyan világot, amelyet az elmúlt időszakban egyszer már meghódítottunk. Még néhány hónap, és az ellenségeink végleg elfojtják a felkelést!

– Mindez mit sem számít, ha közben az utolsó szálig elpusztítjuk a Jediket! – magyarázta nekihevülten Githany, mialatt a szeme valósággal lángolt a felindultságtól. – A háború súlyos áldozatokat követel a Köztársaságtól. Ha a Jedik végre eltűnnek, könnyűszerrel összegyűjthetjük a seregünket, és onnantól senki sem állíthat meg minket. Értsd meg végre, Bane, csak annyit kell tennünk, hogy kiirtjuk a Jediket! Ha győzünk a Ruusanon, miénk lesz a végső győzelem!

– Másutt is vannak Jedik, nemcsak a Ruusanon – mutatott rá Bane.

– Ez igaz, viszont egyesével-kettesével szétszóródtak a Galaxisban – érvelt tovább a lány. – Ha megsemmisítjük a Fény Hadseregét, utána már könnyedén, kényelmesen levadászhatjuk a megmaradt Jediket.

– Komolyan hiszel abban, hogy Kaan képes lesz győzelmet aratni? – kérdezte ingerülten Bane. – Korábban is bejelentette már, hogy küszöbön áll a diadal, aztán mégsem tudta valóra váltani az ígéretét.

– Az üzenetben azt állítottad, hogy csatlakozni akarsz a Testvériséghez – jegyezte meg gyanakvó hanghordozással Githany. – Ehhez képest úgy tűnik, valójában nem szeretnéd az ügynek szentelni magadat.

Válasz helyett Bane derékon ragadta, és magához rántotta a lányt, majd szenvedélyesen megcsókolta. Githany meglepetten csuklott egyet, aztán lehunyta a szemét, és átadta magát a pillanat testi gyönyöreinek. Néhány másodperccel később hátrahúzta a fejét, és halkan felsóhajtott.

– Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy valami más miatt jöttem ide – mondta halkan Bane, mialatt továbbra is magához szorította a lányt. Másodjára is ugyanolyan édesnek találta az álnok mérget azon a gyönyörű szájon, mint az első alkalommal.

– A Testvériség nem fog elbukni – ígérte Githany.

– A Jedik máris menekülnek. Megfutamodnak előlünk, és gyáván elrejtőznek az erdőben.

Bane végül elengedte őt, ellépett előle, és hátat fordított neki. Kétségbeesetten szerette volna hinni, hogy Kaan és a Testvériség pusztulása után a lány alkalmas és méltó lesz arra, hogy az ő tanítványa legyen. De most még nem tudta biztosan. Úgy gondolta, hogy ha Githany valóban hisz abban, amit a Testvériség képvisel, akkor nincs remény.

– Én egyszerűen nem tudom elhinni mindazt, amiről Kaan Nagyúr szónokol – vallotta be keserűen. – Azt mondja, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, viszont, ha mindenki egyenlő, akkor senki sem erős.

Githany ekkor közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét, és finoman megnyomkodta a hatalmas izmokat, amíg Bane ismét felé nem fordult. Ekkor olyan arcot vágott, mintha magában mulatna valamin.

– Ne higgy el mindent, amit Kaan mond! – jegyezte meg, és bár halkan beszélt, Bane így is kihallotta hangjából a nyers becsvágyat. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után. Githany mélyet lélegzett, és hozzátette:

– Miután kiirtottuk a Jediket, Kaan Nagyúr hívei rá fognak ébredni, hogy egyenlőek vagyunk ugyan, de néhányan egyenlőbbek vagyunk a többieknél.

Bane harsogva felnevetett. Pontosan ezt akarta hallani! Túláradó örömében vaskos karjába kapta a lányt, újra meg újra megforgatta, végül hosszan, határozottan szájon csókolta.

Amikor vagy három perccel később letette a földre, Githany kissé távolabbra hátrált tőle, aztán elbizonytalanodva pislogott, mert nem tudta mire vélni a váratlan kitörést. Végül visszanyerte a lelki egyensúlyát, és ő is kacagni kezdett.

– Ha jól sejtem, elfogadod az ajánlatot – állapította meg, mialatt ravasz mosoly játszott méreggel bevont ajkán. – Akár csomagolhatsz is. Én előremegyek, és megmondom Kaannak, hogy beszállsz a játszmába.

– Kíváncsi vagyok, milyen képet fog vágni az öregúr, amikor beszámolsz neki erről a találkozóról

– válaszolta Bane, továbbra is azt színlelve, hogy nincs tudomása a vérében pusztító dühöngő méregről.

– Én is – felelte Githany, és sem az arca, sem a hangja nem árulta el, hogy mi jár a fejében –, én is!

Miután Githany messze maga mögött hagyta az Ambria felszínét, és meglátta a lenyűgöző gyűrűket, önkéntelenül is sajnálkozni kezdett. A szenvedély, amelyet ő ébresztett fel Bane-ben, meglepően nagy erőt adott neki, és valamennyi csókjuk tovább táplálta ezt az érzést. Ám azt is egyértelműnek ítélte, hogy ő érdekli Bane-t, és nem a Sötét Testvériség.

Beütötte a Ruusanra visszavezető útvonal koordinátáit, aztán hátradőlt az ülésben. Még most is szédelgett az ajkára kent méreg hatásaitól. Nem a sziklaworrt mérgétől lett rosszul, ez az anyag amúgy is csak arra szolgált, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa Bane-t. Hanem az abba kevert synox – a GenoHaradan orgyilkosai által előszeretettel használt színtelen, szagtalan és íztelen vegyület – okozta a kellemetlen tüneteket, dacára annak, hogy idejében bevette az ellenmérget. Csak az vigasztalta, hogy Bane hamarosan a gyilkos anyag minden borzalmát meg fogja tapasztalni. Egyetlen csók is elég lett volna ahhoz, hogy meghaljon, márpedig háromszoros adagot kapott.

Hirtelen rádöbbent, hogy a férfi hiányozni fog neki. Ám a komor alak veszélyt jelentett mindenre, amiért Kaan Nagyúr oly elszántan küzdött, és oly keményen dolgozott. Neki, Githanynak választania kellett kettejük között, és ő természetesen azt választotta, aki egy egész hadseregnek parancsolt. Végső soron, így működtek a sötét oldal módszerei…

Bane addig nézett a magasba emelkedő Buzzard után, amíg az el nem tűnt a szeme elől, aztán a táborának felszámolására fordította figyelmét. Jól tudta, hogy mostantól nagyon óvatosan és megfontoltan kell cselekednie. Githany el fogja mondani Kaannak, hogy megpróbálta megmérgezni őt. Így aztán, amikor ő majd elevenen és egészségesen megjelenik a Sith-táborban, a helyzet kissé… bonyolult lesz. Persze, azt is megtehetné, hogy félreáll, és türelmesen megvárja, hogy az események kiforrjanak. A Jedik hamarosan rendezik soraikat, összeszedik magukat, és ismét átveszik a kezdeményezést – ezt az újabb fordulatot Bane kész tényként könyvelte el. Kaan pedig, ijedtségében vagy kétségbeesésében, a gondolatbombához fog folyamodni. Be fogja vetni a szörnyű fegyvert, mit sem tudva annak valódi természetéről. És akkor a Ruusanon tartózkodó, az Erőre érzékeny teremtmények – úgy a Jedik, mint a Sith-ek – szempillantás alatt el fognak pusztulni. Mindannyian.

Ez az eseménysor tűnt a legvalószínűbbnek. Ám Bane túl nagy utat tett meg ahhoz, hogy a végén hagyjon némi esélyt a Sötét Testvériségnek. Úgy számította, hogy amikor Kaan seregén újra végigsöpör a vereség érzése, lesznek a táborban olyanok

– például Githany –, akik a vezér ellen fognak fordulni. Ezek az illetők el fognak menekülni a Ruusanról, és szétszóródnak, hogy a Jedik ne akadhassanak a nyomukra. És Bane tudta, hogy ebben az esetben neki külön-külön kell majd elbánnia valamennyi vetélytársával, máskülönben nem lehet a Sith Rend egyetlen, teljhatalmú vezetője.

Éppen ezért úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha a tűz közelében tartózkodik, és úgy irányítja az eseményeket, hogy az általa remélt eredmény szülessen meg. Ennek érdekében először is ki kellett találnia egy hihető történetet, amellyel megmagyarázhatja majd, hogy miért akar csatlakozni a Testvériséghez, még az elvetélt gyilkossági kísérlet után is.

Majdnem egy órán keresztül törte a fejét. Számos ötletet megfontolt, de sorban elvetette valamennyit. Végül arra a következtetésre jutott, hogy mindöszsze egyetlen indok létezik, amelyet a Sötét Úrnők és Nagyurak hajlamosak lesznek elfogadni. Azt kell hinniük, hogy azért tért vissza hozzájuk, mert meg akarja buktatni Kaant, hogy aztán ő maga legyen a Testvériség új vezére.

Bane mosolyogva gyönyörködött a terv rejtett szépségében. Kaan természetesen gyanakodni fog, de minden erejét és figyelmét a pozíciójának megtartása fogja lekötni. Nem fogja felismerni hirtelenjében előkerült vetélytársa valódi szándékait. Nem fogja felismerni, hogy ő, Darth Bane, az egyetlen igazi Sith valójában a Testvériséget akarja mindenestől eltörölni…

Ennek a megoldásnak akadt egy járulékos előnye is: lehetőséget teremtett számára, hogy ismét beszéljen Githanyval, és még egyszer megpróbálja maga mellé állítani. Bane forrón remélte, hogy ha a lány megérti végre, hogy ő mivé lett – és hogyan manipulálta Kaant, illetve az úgynevezett Sötét Nagyurakat –, talán elfogadja az ajánlatot, és a tanítványává szegődik. De legalább látni fogja, hogy milyen arcot vág majd Githany, amikor ráeszmél, hogy a mérge nem tudta elpusztítani…

– Aaaahhh! – Bane hatalmasat nyögött, és kétrét görnyedt, mert szörnyű fájdalom hasított a gyomrába. Megpróbált felegyenesedni, de hirtelen úgy elkezdett köhögni, hogy egész testében hevesen megrázkódott. A szája elé kapta a kezét, és amikor ismét leengedte, döbbenten látta, hogy habos vérpöttyök tarkítják a tenyerét.

– Lehetetlen… – suttogta, pedig ekkor olyan szúró fájdalmat érzett a hasában, hogy térdre rogyott. Nem értette, hogy mi történik vele. Revan holoalakja elmagyarázta neki, hogyan semlegesítse az Erő segítségével a mérgeket, és hogyan tartsa távol magától a betegségeket. Egyetlen egyszerű méreg sem árthatott egy olyan valakinek, akit eléggé áthatott a sötét oldal ahhoz, hogy Sith Nagyúrrá váljon.

Újabb, az előbbinél is hevesebb köhögés fogta el, és moccanni sem tudott, amíg el nem múlt. Felnyúlt, hogy letörölje a homlokán gyöngyöző verejtéket, aztán a bőrén érezte, hogy meleg és nyúlós folyadék tapad az arcára. Körbetapogatta az ábrázatát, és rájött, hogy vérrel keveredő, sötétvörös könnypatak csordogál a szeméből.

Noha a végtagjai egyre erősebben reszkettek, talpra küzdötte magát, és a szervezetére irányította a különleges érzékszerveit. Azzal kellett szembesülnie, hogy a méreg továbbra sem tűnt el, hanem éppen ellenkezőleg, szétterjedt az egész testében, és máris súlyosan károsította a belső szerveit. Több helyen is belső vérzése volt, míg kifelé a szemén és az orrán keresztül szivárgott a vér.

Most már tudta, hogy mi történt. Githany! Kis híján felkacagott, de a fájdalmai elvették a kedvét a nevetéstől. Immáron belátta, hogy a lánnyal való találkozó alatt túlságosan elbízta magát, és hagyta, hogy az önteltsége elaltassa a gyanakvását. Meg volt győződve arról, hogy Githany alábecsülte őt, holott ellenkezőleg, ő becsülte alá a lányt. A gondolat nyomán megesküdött, hogy ezt a hibát nem követi el még egyszer – ha egyáltalán életben marad.

Eleget olvasott a synoxról ahhoz, hogy felismerje a tüneteket. Azt is tudta, hogy ha korábban felfedezi, valószínűleg képes lett volna semlegesíteni, ahogyan az álcázásnak használt sziklaworrtméreggel is tette. Ám a synox a legaljasabb mérgek közé tartozott; álnok hatóanyaga fokozatosan elemésztette az erejét, mialatt észrevétlenül szétterjedt a szervezetében.

Bane összeszedte minden tudását, megidézte minden maradék hatalmát, és megpróbálta kiűzni a vegyületet a testéből, elégetni azt a sötét oldal energiáinak fagyos tüzével. Ám a méreg túlontúl erősnek bizonyult – vagy ő maga túlontúl gyengének. A baj már megtörtént. A synox megnyomorította őt, csupán halovány árnyéka maradt meg benne az alig néhány órával korábbi hatalmának és erejének.

Módjában állt tompítani a méreg hatásait. Lelassíthatta a káros folyamatokat, és átmeneti időre kordában tarthatta a legszörnyűbb tüneteket. De nem gyógyíthatta meg önmagát. Ebben a legyengült állapotában semmiképpen.

A Natth-tó bővelkedett a sötét oldal energiáiban, de ezekből nem tudott meríteni. A régi korok Jedimesterei a biztonság kedvéért a tó mélységes fenekére rekesztették a titokzatos erőket. Egyedül a fekete, pangó víz bizonyította, hogy odalent valahol szörnyű hatalom lappang, mindörökre a felszín alá zárva.

Noha a helyzete kilátástalannak tűnt, Bane elszánta magát, hogy csak azért is megtalálja az életben maradás módját, és a táborának szélén álló terepjáróhoz vánszorgott. A végtagjai már teljesen elerőtlenedtek, de kínkeservesen bemászott a kormány mögé, és beindította a járművet. Orvosra volt szüksége, ezért úgy döntött, hogy megkeresi a Caleb nevezetű illetőt – ha még egyáltalán ezen a bolygón tartózkodik. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye.

A legközelebbi csatamező felé indult. A tóparttól öt-hat kilométerre fekvő, kopár síkságot még most is kiégett járműroncsok, rozsdamarta fegyverek és különféle eszközök, valamint a harcokban elesett katonák maradványai tarkították. Valahányszor a terepjáró zökkent egyet, égő kín hasított Bane agyába, mire összepréselte a fogsorát, nehogy felüvöltsön. Időről időre minden összefolyt a szeme előtt, és a tudata egyre jobban beszűkült. Vörös színben úszó, fekete árnyakkal teli, sötét világnak látta a környezetét. Jószerével már azt sem tudta, hogy hová tart, ezért hagyta, hogy az Erő irányítsa a mozdulatait, mialatt elkeseredetten küzdött, nehogy a teste megadja magát a méreg hatásainak.

A halálfélelem úgy borult a tudatára, mint valami sötét, súlyos takaró, és csírájában elfojtotta valamennyi értelmes gondolatát. Az akarata fokról fokra gyengült; oly könnyű lett volna feladni, és hagyni, hogy minden véget érjen. Oly könnyű lett volna csendesen átsiklani a létezés egy jobb, békésebb, fájdalmaktól mentes formájába…

Bane hirtelen észbe kapott, és dühösen vicsorogva megrázta a fejét, majd azzal tartotta magában a lelket, hogy makacsul, szinte eszelős konoksággal ismételgette a Sith-ek első dogmájának első sorát: a lelki béke hazugság, a lelki béke hazugság, a lelki béke hazugság…

Végül ismét a régi, még katona korában kifejlesztett módszeréhez folyamodott: fogta a rettegését, és haraggá alakította, amely aztán erőt adott neki.

A nevem Darth Bane. A Sith-rend Sötét Nagyura vagyok. És életben fogok maradni. Bármi áron.

Messze maga előtt – gyorsan zsugorodó látómezőjének határán – meglátott egy sötétszürke járművet, amely lassan haladt előre a csatatér távoli peremén. Helyi telepesek járták a vidéket, hasznosítható alkatrészeket és eszközöket kerestek. Bane feléjük vette az irányt, és hangosan felnyögött, mert már ez az egyszerű művelet, vagyis a kormány elforgatása is hatalmas erőfeszítéseket kívánt tőle. Megidézte magában az Erőt, hogy megkeresse és megérintse a környéken elesettek szellemeit. Alig néhány hónappal korábban százával hullottak errefelé az értelmes teremtmények. Bane megpróbálta magába szívni mindazt, ami megmaradt gyötrelmes halálukból abban a reményben, hogy utolsó pillanataik kínjai megtámogatják a saját, megfogyatkozott erejét. De hiába küszködött, amit talált, az nem volt elég; a haldoklók szenvedései túlontúl távolinak, utolsó sikolyaik és nyögéseik visszhangjai túlontúl gyengének bizonyultak.

Felnézett, és észrevette, hogy a terepjárója balra kanyarodik, méghozzá folyamatosan szűkülő ívben. Egyre kevésbé tudta markolni és tartani a kormányt. Mindkét karja elzsibbadt és fájdalmasan bizsergett. Az ujjai már alig engedelmeskedtek az akaratának. Érezte, hogy a szíve minden egyes dobbanásnál egyre jobban erőlködik.

Aztán a jobb oldali lánctalp ráfutott egy jókora sziklára, és a jármű hirtelen felborult. Bane kirepült belőle, és az ökölnyi kövekkel teleszórt, kemény talajra zuhant. Szeretett volna körülnézni, hogy megállapítsa, hol járnak és mit csinálnak az idegenek, de már arra sem maradt ereje, hogy felemelje a fejét. Kimerülten lehunyta a szemét, és elvesztette az eszméletét.

Néhány perccel később egy jókora hajtómű dübörgése, és súlyos lánctalpak csörömpölése térítette magához. Noha a tudatára még ekkor is sűrű köd borult, annyit azonnal meg tudott állapítani, hogy megérkezett a másik terepjáró. Azt is felmérte, hogy a jövevények egyelőre aligha fogják megpillantani őt, mert az oldalára dőlt gépezet bal oldalán feküdt, míg ők a jármű jobb oldala felől közeledtek hozzá. De azzal is tisztában volt, hogy még ha észre is veszik, már nem tehetnek érte semmit. Nem menthetik meg az életét. Ám neki még maradt egy eszköze, egy borzasztó eszköze, amellyel megmenthette saját magát…

A hatalmas hajtómű elhallgatott, ekkor Bane csilingelő gyerekhangokat hallott. Három kisfiú ugrott le a terepjáró hátuljáról, és máris nekiláttak, hogy átkutassák a roncsokkal és maradványokkal teli környéket.

– Hahó, Mikki! – kiáltotta egy férfi, aki nem lehetett más, mint a fiúk apja. – Ne menjetek túl meszszire!

– Hé, ezt nézzétek! – rikkantotta néhány pillanattal később az egyik fiú. – Nézzétek, mit találtam!

A gyengének szolgálnia kell az erőset – gondolta magában Bane. – Ez a sötét oldal útja.

– Húha! Ez igen! – mondta ámuldozva az apa. – Vajon igazi lehet? Add csak ide, hadd nézzem meg!

– Mutasd, Mikki, mutasd már! – kiáltozott izgatottan a másik két fiú.

– Nyugalom, srácok, ne ugráljatok! – szólt rájuk fáradt hanghordozással az apa. – Hadd vessek rá egy pillantást!

Bane figyelmesen hallgatózott. A család egyenesen felé tartott a felborult jármű túlsó oldalán, csizmáik talpa alatt meg-megcsikordultak a kövek.

Én erős vagyok – gondolta. – Ők gyengék. Én fontos vagyok. Ők mit sem számítanak.

– Ez egy fénykard, apám – kurjantotta a Mikkinek nevezett fiú. – Csak olyan furcsa a markolata. Látod? Nem egyenes, hanem van benne egy kis görbület.

Bane hirtelen megérezte, hogy a félelem úgy szorítja össze az idegen férfi szívét, akár egy jókora satu. Életben fogok maradni. Bármi áron.

– Dobd el, Mikki! – kiáltotta váratlanul az apa. Késő…

A fénykard életre kelt a fiú kezében. Előtört belőle a vakító fényű, vörös energiapenge, aztán a levegőbe röppent, pördült egyet, és lesújtott a gyermekre, aki azonnal meghalt. Az apa felüvöltött, mint egy megsebzett vadállat, a másik két fiú menekülni próbált. A kard ekkor forogva repült a legidősebb után, szempillantás alatt utolérte, és szörnyű, mély sebet vágott a hátába.

Bane erőt merített azokból a borzalmas érzésekből, amelyek a két gyermek halálának másodpercében járták át az apa lelkét. Továbbra is nehézkesen mozogva talpra vergődött, így egyik pillanatról a másikra láthatóvá vált a terepjáró mögött, mintha egy jelenés, egy kísértő szörnyeteg lett volna, amelyet a bolygó gonoszságtól mocskos bendője okádott a felszínre.

– Neee! – hörögte rekedten az apa, és kétségbeesetten szorította mellkasához a harmadik fiút. – Kíméld meg az életét, uram! – zokogta elfúló hangon, mialatt könnyek patakzottak az arcán. – Ő a legkisebb! Már csak ő maradt nekem. Ne vedd el tőlem…

Akik kegyelemért könyörögnek, túl gyengék ahhoz, hogy megérdemeljék.

Bane továbbra is nehezen tudta mozgatni a tagjait, ezért ismét megidézte magában az Erőt, és tehetetlen áldozatai fölé repítette a fénykardját. Aztán várt, hagyta, hogy a rettegésük a tetőfokára hágjon, majd a fiú szívébe merítette az izzó energiapengét.

Az apa továbbra is elkeseredetten ölelte magához az apró tetemet, panaszos üvöltése messzire szállt a csatamező felett:

– Miért? Miért ölted meg őket?!

Bane valósággal fürdőzött a férfi kínjaiban. Mohón szívta magába, valósággal zabálta az apából áradó, iszonyatosabbnál iszonyatosabb érzéseket, közben észrevette, hogy a sötét oldal energiái kezdik feltölteni a testét. A méreg hatásai nyomban tompulni kezdtek, és hamarosan már úgy is fel tudta emelni a jobbját, hogy az nem reszketett. A fénykard a kezébe szökkent.

A középkorú férfi térdre borult előtte, és a zokogástól fulladozva megkérdezte:

– Miért… miért nem engem… öltél meg elsőnek? Miért nézetted végig velem? Miért…

Bane lesújtott, és egy gyors csapással fiainak tragikus sorsára juttatta az apát.

Huszonhatodik fejezet

Hoth mester ezen az éjszakán sem tudott elaludni. Órákon keresztül forgolódott és hánykolódott. A kényelmetlen tábori ágy nyikorgásához vérszívó rovarok jajongó zümmögése társult – a parányi élősködők rajai mindenhová követték a seregét, akárhol ütöttek tábort. Az idegesítő neszek közé éjszakai életet élő madarak lelkes csicsergése vegyült. Az apró termetű szárnyasok a katonákból lakmározó rovarokból lakmároztak. Mindennek eredménye éles, őrjítő hangzavar lett, amely csak hajnaltájban hallgatott el, amikor a teremtmények jóllaktak, és nyugovóra tértek.

Ám Hoth tábornokot nem a zajok tartották ébren, és nem a könyörtelen, állandó hőség, amely miatt a teste még éjszaka is verejtékben fürdött. Nem is a stratégiai elemzések és a haditervek, amelyek folyton ott keringtek az elméjében. Nem ezek nem hagyták pihenni, hanem inkább mindezek összessége, illetve a tény, hogy a világért sem akart vége szakadni az átkozott háborúnak. Az apró bosszúságokat, amelyeket könnyűszerrel elviselt a Ruusanon töltött első hónapok alatt, a csalódottság és a hibavalóság érzése őrjítő gyötrelmekké nagyította.

Dühös mordulás kíséretében előbb lelökte magáról a takarót, majd felkapta, jókora gombócba gyűrte, és a sátrának távolabbi sarkába hajította. Kiült az ágy szélére, meztelen talpát a puszta, keményre döngölt földre csapta, előrehajolva a térdére támasztotta könyökét, aztán a tenyerébe temette az arcát.

Két standard éve vívta elkeseredett harcát a Sötét Testvériséggel itt, a Ruusanon. A kezdet kezdetén a Jedik tucatjával álltak mellé. Azóta már sokan meghaltak közülük – túlontúl sokan. Beleegyeztek, hogy engedelmeskednek a parancsainak, és készségesen feláldozták magukat. Az életüket adták a fontos ügyért. És mégis, hat jelentős ütközet, továbbá számtalan kisebb-nagyobb összecsapás, portya és rajtaütés után még mindig nem dőlt el semmi. Több ezer értelmes teremtmény kiontott vére száradt a kezén, ám egy tapodtat sem jutott közelebb a végső céljához.

Lelkében a csalódottság kezdte átadni helyét a kétségbeesésnek. Seregének harci kedve alacsonyabbra szállt, mint valaha. A harcosok közül egyre többen Farfallának adtak igazat, és azt beszélték maguk között, hogy a Ruusan a tábornokuk őrült rögeszméjévé vált. Sokan attól tartottak, hogy a parancsnok a pusztulásba vezeti őket.

Hoth mesternek már arra sem maradt ereje, hogy vitába szálljon velük. Néha úgy érezte, hogy már ő maga is elfelejtette az okokat, amiért eredetileg idejött, erre a világra. Kezdetben szent küzdelemnek látta ezt a háborút, ám idővel minden elkopott, minden eltűnt, ami egykor dicsővé és nemessé magasztosította. Egy ideje már csak azért küzdött, hogy bosszút álljon az elesett Jedikért. Egy ideje már csak a sötét oldal elleni gyűlölet hajtotta. Egy ideje már csak a puszta büszkeségétől vezérelve harcolt, illetve azért, mert nem volt hajlandó elismerni a vereségét. De mindenekelőtt azért harcolt, mert már gondolni sem tudott arra, hogy ne harcoljon. Eszébe sem jutott, hogy talán más megoldással kellene próbálkoznia.

De mi változott volna attól, ha feladja? Mi változna akár most is, ha kiadná csapatainak a visszavonulási parancsot, és Farfalla hajóival kiürítené a bolygót? Mi változna, ha félreállna, és átadná valakinek a Sith-ek elleni harc terhét? Vajon megtalálná a lelki békéjét? Vagy egyszerűen csak elárulná mindazokat, akik hittek benne?

Hoth úgy érezte, hogy ha szélnek eresztené a Fény Hadseregét, mialatt a Sötét Testvériség továbbra is létezik, azzal bemocskolná azok emlékét, akik hősi halált haltak a hosszú hadjárat folyamán. Viszont azt is tudta, hogy ha tovább harcolnak, még többen fognak meghalni – és ő talán mindörökre letéved a világos oldal ösvényeiről.

Hanyatt feküdt az ágyán, és ismét lehunyta a szemét, ám az álom ezúttal is elkerülte.

– Ha csak rossz lehetőségek közül lehet választani – motyogta saját magának –, nem mindegy, hogy melyiket választom?

– Ha nem látod tisztán magad előtt az utat – válaszolta egy halk, éteri hang –, akkor hagyd, hogy az Erő irányítsa a cselekedeteidet!

Hoth felkapta a fejét, és értetlenül bámult a félhomályba. Néhány pillanattal később sötét alak jelent meg a sátor másik végében.

– Pernicar! – kiáltotta lázas izgalommal Hoth, majd hitetlenkedve megkérdezte:

– Ez a valóság? Vagy végre elaludtam, és ez az egész nem más, mint egy álom?

– Az álom csupán egy másik fajta valóság – válaszolta Pernicar, és mosolyogva megcsóválta a fejét. Átszelte a sátrat, lassú léptekkel tartott az ágy felé. Mialatt az árnyalak közeledett, Hoth rádöbbent, hogy átlát rajta.

A kísértet leült az ágy szélére. A rugók nem nyikorogtak, ami arra utalt, hogy a jelenésnek nincs súlya, a teste teljesen anyagtalan.

Ez csakis álom lehet – morfondírozott magában Hoth, de nem akart felébredni. Éppen ellenkezőleg, elszántan kapaszkodott a lehetőségbe, hogy viszontlássa régi barátját, még akkor is, ha csupán egy látomás, egy ábránd képében, amelyet a saját, elcsigázott elméje idézett meg és vetített elé.

– Hiányzol, Pernicar – mormolta tétován. – Hiányoznak a tanácsaid, a bölcsességed. Most nagyobb szükségem lenne rád, mint valaha.

– Pedig amikor éltem, ritkán törted magad, hogy meghallgasd a véleményemet – válaszolta elnézően mosolyogva az álombéli Pernicar, és a megjegyzésével egyből a felszínre hozta azt a bűntudatot és bánatot, amelyet Hoth igyekezett tudatalattijának legmélyére temetni. – Holott sokat tanulhattál volna tőlem…

Tréfás gondolat villant át Hoth elméjén.

– Tehát egész idő alatt a padavanod voltam, Pernicar mester? – kérdezte az eddiginél valamivel derűsebb hangulatba kerülve. – Hát ennyire elvakult, ifjú és tapasztalatlan volnék? Észre sem vettem, hogy az Erő útjaira akarsz tanítani?

– Szó sincs róla, tábornok úr! – válaszolta kuncogva Pernicar. – Sajnos, már egyikünk sem fiatal. Hát igen, annak idején mi ketten átéltünk néhány vidám percet.

Hoth nagyokat bólogatott, és egy darabig egyetlen szót sem szólt. Meg se moccant, nem tett mást, csupán élvezte Pernicar közelségét, még akkor is, ha nem a barátja, hanem csak annak szelleme üldögélt mellette. Aztán eszébe jutott, hogy a tudatalattija nyilván nyomós okkal hívta életre ezt a látványos és kellemes színjátékot, és a tekintetét a jelenés szemébe fúrva megkérdezte:

– Miért jöttél el hozzám?

– A Fény Hadserege a jóság és az igazság eszköze

– válaszolta Pernicar. – Attól félsz, hogy letértél a helyes útról, de pillants az Erőbe, és újra tudni fogod, hogy mit kell tenned!

– Ahogy beszélsz róla, elég egyszerűnek tűnik – dörmögte Hoth, és lassan ingatta a fejét. – Vajon valóban olyan messze járok, hogy már nem is emlékszem a rendünk alapvető tanításaira?

– A kudarcban nincs semmi szégyen – felelte Pernicar, és felállt. – Az a szégyen, ha valaki elbukik, és nem akarja, vagy nem képes újra megpróbálni.

Hoth hatalmasat sóhajtott.

– Tudom én, hogy mit kell tennem – mondta keserűen –, de hiányoznak hozzá az eszközeim. A harcosaim az összeomlás szélén állnak. Kimerültek, és maroknyian maradtak. És a többi Jedi továbbra sem hisz az ügyünkben.

– Farfalla még igen – jegyezte meg Pernicar. – Noha ti ketten sok mindent másképp láttok, az ő hűsége a mai napig töretlen és megingathatatlan.

– Én meg úgy gondolom, jól tettem, hogy elzavartam Farfallát – dörmögte a tábornok. – Ő már rég nem hisz a Fény Hadseregében.

– Valóban? Akkor miért várakoznak a hajói még most is odafent, a rendszer határán? – vágott vissza Pernicar. – Haragra gerjedtél, és eltaszítottad magadtól. Attól fél, hogy te talán máris áttévedtél a sötét oldalra. Mutasd meg neki, hogy ez nem így van, és ő újra követni fog téged!

Az árnyalak lépett egyet hátra. Hoth érzékelte, hogy az álom mélységeiben lebegő tudata lassú emelkedésbe kezd a felszín, az ébrenlét felé. Szívesen ott maradt volna még ebben a világban, ám el kellett végeznie a dolgát.

– Viszontlátásra, öreg barátom… – suttogta, aztán felnyitotta a szemét, és ismét a való világot, sátrának sötét belsejét látta maga előtt. Fáradtan felsóhajtott, és még egyszer megszólalt:

– Viszontlátásra…

Ezen az estén többször már nem bírt elaludni. Hol az ágyán fekve, hol a sátorban fel-alá sétálgatva gondolkodott azon, amit derék és hű társa mondott neki álmában. Eddigi élete során mindig is Pernicar-hoz fordult, ha szorult helyzetbe került, vagy ha összezavarodott, és nem tudta, mit tegyen. Logikusnak tűnt, hogy zaklatott elméje a legkedvesebb barátjának képét idézte elé, hogy visszaterelje őt a helyes útra.

Most már tudta, hogy mi a teendője: félre kell tennie a büszkeségét, és oda kell állnia Farfalla elé, hogy bocsánatot kérjen. A Jedi-rend fennmaradása érdekében mindkettejüknek felül kell emelkedniük az egymástól elszenvedett sérelmeiken. Hoth elhatározta, hogy mihelyt megvirrad, követet küld Farfallához.

Ám amikor valamivel napkelte után kilépett a sátrából, legnagyobb meglepetésére azzal szembesült, hogy a szőke Jedi megelőzte. Egy fiatal lány közeledett felé, Farfalla csapatának egyik tagja.

– Megfordult a fejemben, hogy hiába tettem meg ezt az utat – vallotta be a hírnök, miután Hoth melegen üdvözölte, és a sátrába vezette őt. – Attól féltem, hogy szóba sem állsz velem.

– Ha egy nappal korábban érkezel, valószínűleg így történt volna – ismerte el kínosan feszengve Hoth. – Azonban a múlt éjjel… látomásom volt, ami sok mindent megváltoztatott.

– Hát akkor, azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy ezen a napon jöttem ide – felelte a lány, és barátságosan mosolygott.

– Igen, azok – dörmögte a tábornok, noha magában azt gondolta, hogy az álma időzítésének semmi köze a szerencséhez.

Aztán már az járt a fejében, hogy az Erő valóban hatalmas és titokzatos szövetséges…

Mialatt Bane a lehető legnagyobb sebességgel hajszolta a terepjárót az Ambria hatalmas és üres síkságain, továbbra is érezte, hogy a méreg jelen van a szervezetében. A hajtómű hangos dübörgése sem tudta teljesen elnyomni a hátul, a raktérben felhalmozott fémkacatok idegesítő csörömpölését. A lárma valahogyan megakadályozta, hogy teljesen kisöpörje fejéből a jármű előző tulajdonosának és utasainak emlékét, bár egy pillanatig sem érzett lelkifurdalást a haláluk miatt.

Ott hagyta a testeket, ahol a földre rogytak – a roncsokkal és a harcokban elesettek maradványaival teli csatamező közepén. A szenvedésükből és a halálukból merített annyi energiát, hogy kitartson még egy darabig, de máris érezte, hogy az ereje ismét apadásnak indult. Annyi hatalma még maradt, hogy néhány órán keresztül képes legyen semlegesíteni a synoxot, de ez még korántsem jelentett teljes gyógyulást.

Meg kellett találnia Calebet, csakis tőle remélhetett segítséget. Csakhogy még jó néhány kilométer választotta el a férfi lakhelyétől.

Jól tudta, hogy csupán idő kérdése, és a teste megadja magát a bénulásnak, mialatt az elméjén eluralkodik a gyilkos vegyület által gerjesztett, lázas őrület. Pillanatnyilag viszont a dühe lehetővé tette, hogy megtisztítsa gondolatait, és elemezze a helyzetét.

Githanyra fikarcnyit sem haragudott. A lány nem tett mást, csupán a sötét oldal igaz szolgájához híven cselekedett. Elsősorban saját magára haragudott – a saját gyengeségére és felfuvalkodott önteltségére. Látnia kellett volna, hogy mit forgat a fejében a ravasz és álnok teremtés.

Ám ő elbízta magát, és hagyta, hogy Githany megmérgezze. És ha most meghal, akkor vele együtt a sírba száll a nagy felfedezés: a Kettő Szabálya, a Sith-rend fennmaradásának egyetlen záloga és biztosítéka.

Caleb már jóval azelőtt megérezte a terepjáró közeledését, hogy meglátta, vagy meghallotta volna a járművet. Hirtelen furcsa, nyugtalanító benyomása támadt. Mintha szélvihar kerekedett volna a távolban, vagy mintha egy óriási, fekete felhő eltakarta volna a napot…

Így aztán, amikor a gépezet csikorogva megállt a kunyhója előtt, ő már a bejárat előtt, a kedvenc padján üldögélve várakozott. A férfi, aki kikapaszkodott a járműből, hatalmas termetű volt. Sötét ruházatot viselt, és a derékszíjáról egy ívelt markolatú fénykard csüngött. A bőre hamuszínűre szürkült, az arcvonásait fájdalom és megvetés torzította el. Calebnek akkor sem esett volna nehezére felismerni az idegenben a sötét oldal szolgáját, ha nem lett volna fogékony az Erőre. Ebben az esetben azt viszont aligha érzékelte volna, hogy a férfiben milyen óriási, rettentő hatalom lakozik.

Ám Caleb nem először találkozott szörnyű erőknek parancsoló férfiakkal és nőkkel. Úgy a Jedik, mint a Sith-ek számtalanszor megkeresték már a múltban, de valamennyiüket elutasította. Ő a hétköznapi emberek alázatos szolgálójának tekintette magát, azokénak, akik nem tudtak segíteni önmagukon. És nem óhajtott belekeveredni a sötét, illetve a világos oldal háborújába.

A haldokló Sith merev, nehézkes léptekkel elindult felé. Orrfacsaró bűz áradt a bőréből, amely még a tűz felett rotyogó leves pompás illatát is elnyomta. Caleb újabb fadarabokat vetett az apró máglyára, és nagyokat bólogatott. Most már értette, hogy a látogatójának bőre miért színeződött természetellenes árnyalatúra, valamint hogy a férfi miért vág olyan képet, mintha kést forgatnának a veséjében. A synox-mérgezés tüneteit nem lehetett eltéveszteni. Az orvos úgy számította, hogy a jövevénynek legfeljebb egy nap van hátra az életéből.

Egyetlen szót sem szólt mindaddig, amíg a férfi odaért hozzá, és úgy tornyosult fölé, mintha nem is eleven teremtmény, hanem a halál e világi megtestesítője lett volna.

– Méreg kering a szervezetedben – állapította meg halkan és a legteljesebb lelki nyugalommal Caleb. – Eljöttél hozzám, hogy visszanyerd az egészségedet. Csakhogy én nem foglak meggyógyítani.

A Sith továbbra is hallgatott, amit az orvos fikarcnyit sem talált meglepőnek. Jól tudta, hogy a méregtől a férfi nyelve berepedezett és megduzzadt, míg a szája kiszáradt és felhólyagosodott. Ám az idegennek nem kellettek szavak ahhoz, hogy kifejezze szándékait. Egyszerűen a fénykardjának markolatára tette kezét, és Caleb mindent értett.

– Nem félek a haláltól – mondta az előző, végtelen higgadtságról tanúskodó hangon, majd a fejét csóválva hozzátette:

– Megkínozhatsz, ha úgy tartja kedved. A fájdalom mit sem számít nekem.

Hogy bebizonyítsa állítását, az üst fortyogó tartalmába merítette a bal kezét. Megperzselődő hús bűze vegyült a leves illatába és a méreg szagába. Calebnek arcizma sem rezdült, mialatt felmutatta vörösre forrázott kezét.

Ekkor kétkedő és zavarodott kifejezést fedezett fel a jövevény szemében, azt a tekintetet, amelyet már jó néhány alkalommal látott az elmúlt évtizedek folyamán. A múltban ez a fajta, szenvtelen és közönyös viselkedés általában jó szolgálatot tett neki, számtalanszor keresztülhúzta az őt ilyenolyan okból megkereső Sith-ek és Jedik számításait. Ezek az illetők sosem értették meg a gondolkodásmódját, és ez az állapot tökéletesen megfelelt neki.

Calebet nem érdekelte a háborújuk, továbbá az sem, hogy melyik oldal mit tartott nagyra, és miért küzdött. Őt csupán egyetlen dolog érdekelte az egész Galaxisban. És az iménti mutatványa jelentette az egyetlen reményét, hogy azt a bizonyos dolgot megóvhatja az előtte álló szörnyetegtől.

A kunyhó előtt üldögélő, magas és ösztövér alak zavarba ejtette Bane-t. Az illető épp az imént fosztotta meg az életben maradás utolsó reményétől, és ő nem tudta, hogy mitévő legyen. Érzékelte, hogy különleges erők munkálnak az orvosban, de nem a sötét és nem a világos oldal erői. Hatalmának a szó megszokott értelmében véve nem volt semmi köze az Erőhöz. Úgy tűnt, a talajból és a kövekből merít energiákat, a hegyekből és az erdőkből, a földből és az égboltból. Bane azzal is tisztában volt, hogy Caleb a maga módján félelmetes erőknek parancsol, amit nyugtalanítónak talált. Feltette magának a kérdést, hogy talán máris vesztésre áll a kettejük akaratának csatájában? Lehetséges lenne, hogy ez az ember, ez az egyszerű teremtmény, akiben éppen csak ott villódzik az Erő egy aprócska szikrája, valóban képes dacolni a Sith-rend Sötét Nagyurával?

Megpróbálta ugyan mentális parancsokkal engedelmességre kényszeríteni az orvost, ám azzal kellett szembesülnie, hogy Caleb akarata ugyanolyan szilárd és hajlíthatatlan, mint az az acélüst, amelybe az imént a kezét dugta. Ráadásul látványosan szemléltette, hogy kínzással és halálos fenyegetésekkel sem lehet rávenni arra, hogy meggondolja magát. Bane még ezekben a pillanatokban is érzékelte, hogy a férfi falakat húz fel az elméjében, amelyekkel körülzárja a fájdalmait, és olyan mélyen eltemeti azokat, hogy szinte teljesen eltűnnek. És volt ott még valami, amit az orvos igyekezett a tudatának legsötétebb zugaiba zárni. Valami, amit kétségbeesetten szeretett volna elrejteni mindenki elől…

Bane résnyire vonta a szemét, amikor a különleges, bár pillanatnyilag eléggé elködösült érzékszervei rátaláltak a megfejtésre. Az orvos egy eleven teremtmény, egy emberi lény létezését igyekezett eltitkolni előle. Bane kihúzta magát, és az apró, rozoga kunyhóra fordította a figyelmét. Caleb egyetlen mozdulatot sem tett, hogy megállítsa őt, sőt egyáltalán nem reagált.

A bejáratot csupán egy vastag szövetből varrt függöny zárta el, amely lustán lengedezett az enyhe szellőben. Bane előrelépett, és félrehúzta, hogy benézzen a rozoga tákolmány félhomályos belsejébe. Egy a rémülettől tágra nyílt szemű kislány kuporgott a szemközti falnál.

Bane megkönnyebbült, bősz mosolyra húzta a száját. Elégedetten állapította meg magában, hogy Calebnek is megvan a maga gyengéje, ő is törődik valamivel, pontosabban valakivel. Minden akaratereje, minden áldozata feleslegessé és haszontalanná vált emiatt az egyetlen, gyenge pont miatt – amelyet Bane a saját életben maradásának érdekében nem habozott kihasználni.

Gyors, mentális parancsával felemelte, és kihúzta a kunyhóból a kislányt, majd fejjel lefelé fordítva a fortyogó üst fölé tartotta.

Caleb talpra ugrott, és mindeddig rezzenéstelen arcvonásain végre-valahára emberi érzések nyomai jelentek meg. A gyermek felé nyúlt, de nyomban visszarántotta kezét, aztán a szeme hol a lányára villant, hol pedig az idegenre.

– Apu – hüppögte a kislány –, segíts rajtam…

Az orvos – vereségének elismerése jeléül – lehorgasztotta a fejét.

– Rendben, megteszem – mondta fojtott hangon.

– Győztél. Meggyógyítalak. Máris nekilátok, csak kíméld meg a lányom életét!

A gyógykezelés egész éjjel tartott, de jócskán belenyúlt még a következő nap délelőttjébe is. Caleb mindenféle gyógyfüveket, gyökereket és bogyókat kotort elő jókora ládáinak mélyéről. Ezek közül néhányat megfőzött az üstjében, másokat péppé darált, megint másokat előkészítés nélkül a beteg hatalmasra duzzadt nyelvére helyezett. Bane egész idő alatt éberen figyelt, és készen állt arra, hogy a kislányon torolja meg, ha az apa valamilyen csellel próbálkozna.

Ám ahogy teltek-múltak az órák, megérezte, hogy a synox lassan elszivárog a szervezetéből. A következő nap estéjére már a méreg utolsó nyomai is eltűntek.

Bane ekkor visszatért a táborába, és összecsomagolt. Alig két órával később a levegőbe emelte a gépét, amelynek orrát nyomban felfelé fordította. Mialatt egyre magasabbra száguldott az Ambria légkörében, gondolatban még egyszer végigvette a történteket.

A gyógyító szertartás végén megfordult a fejében, hogy megöli úgy az apát, mint a kislányt azért, mert mindketten látták őt abban a szörnyű, legyengült állapotában. Ám az az ötlet egy a saját önteltségétől elvakult férfi elméjében fogant meg. A Githanyval való találkozója megmutatta neki, hogy az az út nem járható.

Caleb és a leánya nem jelentettek veszélyt sem őrá, sem pedig a terveire. Továbbá úgy ítélte meg, hogy az orvos tudása és tapasztalata egy napon még kapóra jöhet neki, mert minden hatalmuk ellenére a sötét oldal szolgái éppen csak egy keveset értettek a gyógyítás mesterségéhez.

Így aztán életben hagyta őket, mert abból nem származott volna semmiféle előnye, ha végez velük. Úgy tartotta, hogy csak azok az eszelősök gyilkolnak nyomós ok nélkül, akik örömüket lelik mások kínzásában és halálában.

És mialatt Bane beütötte a Ruusan koordinátáit a navigációs számítógépbe, szentül megfogadta, hogy megtisztítja a sötét oldalt a mindenféle-fajta őrültektől.

Huszonhetedik fejezet

Amikor a Ruusan közelébe ért, Bane meglepetten látta, hogy úgy a Jedik, mint a Sith-ek flottája jelen van a rendszerben. A Sith-egységek blokádot alakítottak ki a bolygó körül. Szemlátomást azt igyekeztek megakadályozni, hogy a Jedik további csapatokkal erősítsék meg a felszínen harcoló egységeiket.

Ám Bane szemében úgy tűnt, a Jedik nem is tesznek különösebb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy áttörjék a bolygózárat. A kötelékeik elhelyezkedése arra utalt, hogy egyelőre várnak valamire, és beérik azzal, hogy a környéken ólálkodnak, persze jóval az ellenség fegyvereinek lőtávolságán túl. És a Sith-ek nem csaphattak ki rájuk, mert azzal felbontották volna a szigorúan megtervezett alakzatot, és védtelenné tették volna a saját vonalaikat. Így aztán a Ruusan felett vívott űrháború holtpontra jutott, és egyik fél sem vállalta magára a kezdeményezés terhét.

Bane a körülmények ellenére is úgy szállt le a bolygóra, hogy egyik flotta egységei sem háborgatták. A Jedik nem törődtek a Ruusan felé tartó hajókkal, míg a Sith-ek nagyobb kötelékek feltartóztatására tervezték kisebb-nagyobb hadihajók százaiból álló hálózatukat. A blokádot csapatszállítók, készleteket szállító teherhajók, illetve ezek fedezőkíséretének megállítására és megsemmisítésére szánták, így egyetlen kisebbfajta gép könnyűszerrel átcsúszhatott rajta.

Röviddel azután, hogy a Valcyn belépett a légkörbe, a fedélzeti szenzorai befogták a Sith-tábor rádiójeleit, és Bane nyomban a megfelelő irányra fordította a hajóját. A blokád járőrei nem figyeltek fel rá, és még a Lehon felszínén elhallgattatta a cirkáló jeladóját. Így aztán senki sem tudta, hogy megérkezett – és Bane úgy tervezte, hogy egy darabig még fenntartja ezt a számára oly kellemes állapotot.

A tábortól néhány kilométerre, egy alacsony hegylánc egyik völgyébe tette le a gépét. Még a levegőben eldöntötte, hogy inkább gyalogosan közelíti meg a Sith-eket, mert úgy aligha fogják idő előtt észrevenni. Ráadásul titokban akarta tartani a Valcyn helyzetét arra az esetre, ha menekülnie kell. Kiszállt a cirkálóból, és elindult, hogy találkozzon Kaannal, illetve az általa életre keltett, ostoba szörnyeteggel: a Sötét Testvériséggel.

Ezt a bolygót egészen másfélének érezte, mint azokat, amelyeken korábban járt. A Ruusan valahogy fáradt volt, mintha a felszínén folytatott hoszszas csatározások teljesen kimerítették volna. Még a levegője is mocskosnak, romlottnak tűnt, mintha egy a testet-lelket megbetegítő járvány fertőzte volna meg. Az Erő áthatotta a bolygót – ami nem is lehetett másként, tekintetbe véve, hogy hány Sith és Jedi tartózkodott a felszínén –, csakhogy eszeveszetten kavargott. A zűrzavaros örvénylés miatt a sötét és világos oldal közötti határ elmosódott, az energiák folyton összeütköztek, egymásba olvadtak, és torz, ocsmány szürkeséget alkottak.

Bane megállt egy dombtetőn, hogy körülnézzen. Keleti irányban a Ruusan hatalmas erdőségeinek széleit pillantotta meg. Érzékelte, hogy a Jedik ott rejtőznek valahol a vadon mélyén, noha a világos oldal energiáiból szőtt védőpajzs alá bújtak, hogy ne lehessen megállapítani a pontos helyzetüket. A Sith-tábor nyugatra esett, jó néhány kilométerre az erdő határától. A kettő között szelíd dombvonulatok hullámoztak, illetve jókora fennsíkok terültek el: a Ruusanon eddig vívott, nagyobb ütközetek helyszínei. A folyamatos csatározások során hat jelentős összecsapásra került sor, amelyek során mindkét fél mindenét bevetette, hogy szétzúzza a másikat, de legalábbis elkergesse a bolygóról. Három alkalommal Hoth tábornok és a Fény Hadserege aratott győzelmet, a másik három esetben Kaan és a Testvériség diadalmaskodott. Ám egyik győzelem sem bizonyult elég nagy arányúnak ahhoz, hogy véget vessen a háborúnak.

Bane a halál riasztó bűzét érezte a levegőben, amiből sejtette, hogy nemrégiben ezen a környéken is lezajlott egy kisebbfajta összecsapás. A gyanakvása akkor nyert megerősítést, amikor átvágott a gerincen, és megpillantotta a domb déli oldalát – egy valóságos mészárszéket. Nehéz lett volna megállapítani, hogy ki győzött. A szerteszét heverő hullák egyenruhái alapján úgy a Sith-ek, mint a köztársaságiak súlyos veszteségeket szenvedtek. A tetemek sok helyütt egymásba gabalyodtak, mintha a küzdő feleket még halálukban is összekötötte volna az egymás iránt érzett gyűlölet. Az elesettek túlnyomó többsége közönséges katona volt, noha Bane látta, hogy néhány tetemen a Sith-ek hagyományos köpenye sötétlik.

Az immáron csendes csatatér felett fél tucat pattogó lebegett, egy a Ruusanon őshonos faj példányai. A teremtmények egy-két méter közötti átmérőjű, gömböt formázó testét sűrű, zöld szőrzet borította, akárcsak az oldalukból kiálló, uszonyszerű függelékeket, illetve hosszú, vékony szalaghoz hasonlatos faroknyúlványaikat. A gömbökön nyoma sem volt arcvonásoknak, csupán férfiököl méretű, szemhéj nélküli szemek sötétlettek rajtuk.

A pattogók a jelentések szerint a Galaxis értelmes lényei közé tartoztak, ennek ellenére Bane hasznosítható zsákmány után kutató állatoknak vélte őket. Mialatt tovább haladt feléjük, rájött, hogy a lények kommunikálnak egymással, noha szájnyílást egyiken sem látott. A teremtmények a maguk titokzatos módján vigaszt és támaszt nyújtó mentális képeket sugároztak magukból, mintha az alattuk elterülő, megsebzett földet igyekeztek volna meggyógyítani.

Bane közeledtére szétrebbentek, majd valamivel távolabb ismét összeverődtek, és halk surrogás kíséretében lassan tovalebegtek. Mialatt Bane átvágott a csatamezőn, rájött, hogy a lények az egyik emberi test felett gyűltek össze az imént. A fiatal férfiben még pislákolt az élet szikrája, bár a hasán tátongó iszonyú seb zord bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy valószínűleg már a naplementét sem fogja megérni.

Az illető a Sith-ek sötét köpenyét viselte. Kinyújtott jobbjának közelében egy darabokra zúzott fénykard maradványai hevertek. Bane rájött, hogy az egyik volt növendéktársát látja, az Akadémia egyik kevésbé tehetséges tanítványát, aki még arra sem volt méltó, hogy megjegyezze a nevét. Ám az ifjú Sith felismerte őt.

Hangos nyögéseket hallatva a hátára fordult, és ülő helyzetbe küzdötte magát. Kicsivel odébb kúszott, aztán egy térdmagasságú sziklának támasztotta a vállát és a fejét.

– Bane Nagyúr… – zihálta felindultan. – Kaan azt mondta… nekünk… hogy meghaltál.

Bane nem látta értelmét, hogy válaszoljon, ezért komor hallgatásba burkolózott.

– Lekéstél a harcról – motyogta a férfi, bár a szavait alig lehetett érteni a torkába tóduló vér bugyborékolásától. A hirtelen rátörő köhögés elnyelte a következő mondatát. Még ahhoz is gyenge volt, hogy a szája elé emelje a kezét, így sötétvörös cseppekkel köpködte tele Bane fekete csizmáját.

– Dicső ütközetet vívtunk! – hörögte végül, amikor lélegzethez jutott. – Hatalmas megtiszteltetés… egy ilyen hősi csatában… elesni…

Bane harsányan felkacagott, erre a nevetséges bárgyúságra ezt látta az egyetlen helyes válasznak.

– A holtak már semmire se mennek a dicsőséggel

– mondta, bár nem tudhatta, hogy a férfi egyáltalán megérti-e a szavait ebben a félig-meddig önkívületi állapotában.

Megfordult, hogy továbbinduljon, de rögtön megállt, mert megérezte, hogy a sebesült megfogja a bokáját, ezzel egy időben elhaló nyöszörgést hallott:

– Segíts rajtam, Bane Nagyúr…

Bane felemelte a lábát, mire az erőtlen ujjak lecsúsztak a csizmájáról.

– A nevem Darth Bane! – morogta, azzal teljes erejével a fiatal férfi arcába taposott.

A haldokló Sith feje hangos recsegés-ropogás kíséretében zúzódott darabokra azon a sziklán, amelyen mindeddig nyugodott. A teste még egyszer megvonaglott, és mozdulatlanná dermedt.

A Sith-rend megtisztítása megkezdődött…

Kaan Nagyúr a sátrának mélyén, keskeny és kényelmetlen priccsén feküdt. A szemét szorosan lehunyta, és jobb kezének ujjaival hol gyengéden, hol erőteljesebben nyomkodta-gyúrta sajgó halántékát. A Testvériség egységének megőrzése jelentős erőfeszítéseket kívánt tőle, és a fejében tompa, szűnni nem akaró fájdalom lüktetett.

A Ruusanon aratott legutóbbi sikereik ellenére a Sith-táborban feszült hangulat uralkodott. Túl régóta harcoltak már ezen a bolygón, túlontúl régóta, és a távoli rendszerekből befutó jelentések köztársasági győzelmekről szóltak. Noha Kaan a maga titokzatos képességeinek jóvoltából képes volt manipulálni és befolyásolni a Sötét Nagyurakat és Úrnőket, egyre többet kellett küszködnie, hogy a Testvériség tovább folytassa a Fény Hadserege elleni hadjáratot.

Ugyanakkor jól tudta, hogy létezik egy módszer, amellyel véget vethetne a háborúnak, méghozzá szempillantás alatt: a gondolatbomba. Hosszú éjszakákon át törte a fejét, de egyelőre nem bírta rászánni magát, hogy felhasználja ezt a különleges fegyvert. Azzal tisztában volt, hogy ha sikerül a közelükbe csalogatni a Jediket, a gondolatbomba robbanása azonnal elpusztítja őket. De vajon a Testvériség egyesített akarata elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon egy ilyen irtózatos hatalomnak? Vagy az elszabaduló energiák őket is kisöprik ebből a világból?

Kaan a gyötrelmes töprengések végén újra meg újra túlontúl veszélyesnek ítélte a fegyvert, így el is vetette az ötletet. Ám valahányszor fontolóra vette, mindig tovább tartott néhány másodperccel, mire letett a tervről.

Hirtelen zajt hallott a bejárat felől. Kinyitotta a szemét, és gyorsan felült, szinte felpattant. A következő pillanatban Githany dugta be fejét a sátorba – Githany, akit sokan máris az ő jobb kezének tekintettek.

– Valamennyien összegyűltek, Kaan Nagyúr! – jelentette a lány.

Kaan bólintott, és feltápászkodott az ágyáról, aztán néhány pillanatra megállt, hogy összeszedje magát, és lehiggadjon. Nem engedhette meg magának, hogy a hívei észrevegyék rajta a gyengeség jeleit. Különösen most nem, amikor már csak néhány lépés választotta el a győzelemtől. Éppen ezért hívta össze a Testvériség tagjait: hogy a döntő hadművelet előtt még egyszer megerősítse az elszántságukat, és gondoskodjon töretlen hűségükről.

Githany elé lépett, és átvezette őt a táboron ahhoz a hatalmas sátorhoz, amelyben a Sith Nagyurak és Úrnők várták. Kaan céltudatosnak és magabiztosnak mutatta magát, mindent megtett annak érdekében, hogy az önbizalom és a tekintély auráját árassza.

A Testvériség tagjai az utóbbi időben rászoktak arra, hogy amikor ő belépett a sátorba, tiszteletük jeléül valamennyien felálltak. Most is így történt, ám egyvalaki ülve maradt, és vaskos karját kihívóan összefonta hatalmas, izmos mellkasa előtt.

– Nehezedre esik felállni, Kopecz Nagyúr? – kérdezte éles hangon Githany.

– Én úgy tudtam, mindannyian egyenlőek vagyunk – válaszolta megvetően a twi'lek, inkább Kaanhoz, semmint a lányhoz intézve szavait.

A vezér tudta, hogy óvatosan kell eljárnia. Kopecz nem először adott hangot az elégedetlenségének, márpedig ő a szövetség jellegzetes alakjának számított, akit sokan tartottak példaképüknek. És sajnos egyike volt a legnehezebben irányítható és befolyásolható Nagyuraknak.

– Így igaz, egyenlőek vagyunk – válaszolta végül Kaan, és fáradtan elmosolyodott. – Jól beszéltél, Kopecz Nagyúr! Maradj hát ülve! Sőt, valamennyien üljetek le! Nincs szükségünk ezekre a merőben értelmetlen formaságokra!

A Sith-ek engedelmesen visszaereszkedtek a székükre, noha egyértelműen látszott rajtuk, hogy mindannyian érzékelik a Kaan és Kopecz közötti ellentétet és feszültséget. Kaan elindult az állványra függesztett stratégiai térkép felé, közben megnyugtató energiahullámokat bocsátott ki magából, amelyek szempillantás alatt végigsöpörtek a sokaságon.

– A Jedik ellen vívott háborút szinte megnyertük!

– közölte fennhangon. – Ellenségeink az összeomlás szélén vergődnek. Visszavonultak az erdőbe, de már majdnem kifogytak a rejtekhelyekből.

Kopecz felhorkant, és gúnyosan megjegyezte:

– Ezt a mesét már túl sokszor hallottuk!

Kaan Nagyúrnak hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy megőrizze a nyugalmát, de valahogyan sikerült higgadt, érzelmektől mentes hangon válaszolnia:

– Ha valakinek kételyei vannak a Ruusanon alkalmazott stratégiánk kapcsán, rajta, adja elő az álláspontját! Szabadon beszélhettek! Ahogyan már számtalanszor elmondtuk ezeken a gyűléseinken, a Sötét Testvériségben mindenki egyenlő.

– Én nem csupán az itteni helyzet miatt aggódom

– felelte Kopecz, és miután így ráharapott a csalira, talpra ugrott. – Más világokon is területeket veszítünk, szerte az egész Galaxisban. Nemrégiben megingattuk a Köztársaságot. Ám ahelyett, hogy végképp megdöntöttük volna, hagytuk, hogy az ellenségeink rendezzék soraikat!

– A legtöbb győzelmünk még azt megelőzően született, hogy a Jedik egyesítették volna az erejüket – emlékeztette a társát Kaan. – A Köztársaság elleni támadás lényege az volt, hogy előcsalogassuk a Jediket. Csatára akartuk kényszeríteni őket az általunk megválasztott helyszínen, vagyis itt, a Ruusanon. Most pedig egy hajszál választ el minket attól, hogy elsöpörjük, hogy szétzúzzuk őket. És ha a Jedik eltűnnek az utunkból, könnyűszerrel viszszafoglalhatjuk azokat a világokat, amelyek mostanában ismét a Köztársaság ellenőrzése alá kerültek. És nem csupán azokat, hanem jóval többet is!

Kopecz hallgatott, míg a Sötét Nagyurak soraiból egyetértő mormogások és pusmogások hallatszottak. Kaan sietett kihasználni az alkalmat, és tovább hirdette az álláspontját:

– Miután megsemmisítettük az ellenségeinket itt, a Ruusanon, a seregeink úgy söpörhetnek végig a Galaxison, hogy nem lesz senki, aki feltartóztatná őket. Minden szektorban megvetjük a lábunkat, bekerítjük a Coruscantot és a többi Magvilágot, úgymond hurkot vetünk köréjük. Aztán egyre szorosabbra és szorosabbra húzzuk ezt a hurkot, amíg meg nem fojtjuk magát a Köztársaságot!

Izgatott és lelkes morajlás szakadt fel a tömegből. És amikor Kopecz ismét megszólalt, ő sem tűnt olyan ellenségesnek, mint az imént.

– Igazán szép tervek, Kaan Nagyúr, csakhogy az itteni győzelmünk még korántsem biztos – vélte a twi'lek. – Lehet, hogy körülzártuk és mozdulatlanságra kényszerítettük Hoth tábornokot, csakhogy több száz Jedi ólálkodik odakint, a rendszer határain.

– Így igaz, az erősítés a rendszer határán várakozik – ismerte el Kaan nagyokat bólogatva, mert esze ágában sem volt letagadni egy mindenki által ismert tényt. – Ott röpködnek hetek óta. És ott is fognak maradni, ahol most vannak. Távol a felszíntől, ahol olyan nagy szükség lenne rájuk. A flottánk zöme a Ruusan körül kering, márpedig a Jedik létszáma, illetve tűzereje kevés ahhoz, hogy áttörhessenek a blokádunkon. Ha nem tudnak egyesülni a már itt tartózkodó társaikkal, Hoth és a hívei bukásra vannak ítélve. És miután végeztünk velünk, már kényelmesen felszámolhatjuk a rendjük foszladozó maradványait.

Kopecz megenyhülve leült, majd tett még egy utolsó, türelmetlen megjegyzést:

– Akkor kapjuk el gyorsan ezt az átkozott Hoth-t, és tűnjünk el erről a nyomorult sziklatömbről!

– Pontosan ezért hívtam össze a mai gyűlést – válaszolta mosolyogva Kaan abban a biztos tudatban, hogy ismét sikerült megakadályoznia a Sötét Testvériség széthullását. – Lehet, hogy itt-ott veszítettünk néhány jelentéktelen csetepatéban, de a háborút bizonyosan meg fogjuk nyerni!

A vezér intésére Githany odasietett hozzá, és átadott neki egy a felderítő droidok legfrissebb adataival feltöltött holotérképet. Kaan udvarias biccentéssel megköszönte a szívességet, gyors mozdulatokkal szétterítette a térképet a széksorok előtt álló asztalon, aztán fölé hajolt, hogy alaposan szemügyre vegye.

– A kémeink jelentései szerint a Jedik itt vertek tábort – mondta, és mutatóujjával egy olyan területre bökött, amelyet a jelzések szerint jószerével áthatolhatatlan őserdő borított. – Ha kifüstöljük őket a sűrűből, képesek leszünk…

Hirtelen elhallgatott, mert sötét árnyék vetült az asztalára.

– Most meg mi a baj? – csattant fel ingerülten, és felkapta a fejét, hogy megnézze, ezúttal ki akarja félbeszakítani.

Hatalmas termetű férfi, egy valóságos óriás állt a bejáratban, eltorlaszolva ezzel a kintről beáradó napfény útját. A teljesen kopasz, de bozontos szemöldökű idegen arcvonásain kemény, elszánt kifejezés honolt. A Sith-ek fekete páncélzatát és sötét köpenyét viselte, míg a derekán egy ívelt markolatú fénykard himbálózott. Noha Kaan még sosem találkozott vele személyesen, eleget hallott róla ahhoz, hogy nyomban felismerje az illetőt.

– Bane Nagyúr! Nahát, micsoda meglepetés! – kiáltotta, és a szeme sarkából gyors pillantást vetett Githanyra, mert egyből arra gondolt, hogy a lány elárulta őt. Ám Githanyról valósággal ordított, hogy a sátorban tartózkodók többségéhez hasonlóan mélységesen megdöbbent a hívatlan vendég láttán.

– Mi… mi úgy tudtuk, hogy meghaltál – folytatta bizonytalanul Kaan. – Hogyan sikerült…

– Egy kicsit elfáradtam – vágott közbe Bane. – Szívesen leülnék, ha nem bánod.

– Persze, mi sem természetesebb… – hadarta sietve és készségesen Kaan. – Mindig szívesen látjuk a testvéreinket!

A tagbaszakadt férfi leereszkedett a hozzá legközelebb álló, szabad székre, és gúnyosan felsóhajtott:

– Köszönöm, testvér! Volt valami a hangjában, amitől Kaanban feltámadt a gyanakvás. Mit keres itt ez a rossz hírű és múltú alak? Vajon tudja, hogy Githany megpróbálta megmérgezni? És azt vajon tudja, hogy ki bízta meg Githanyt ezzel a feladattal?

– Kérlek, testvérem, folytasd a haditerved ismertetését! – mondta ekkor Bane, és bágyadtan, közönyösen intett a jobbjával.

Kaant egyből elöntötte a harag, és érezte, hogy nyakán felmered a szőr. A mondat és a mozdulat úgy hatott, mintha Bane engedélyt adott volna neki a beszédre, mintha ő lett volna itt a parancsnok. Kaan a fogait csikorgatva lenyelte dühét, lenézett a térképre, és onnan folytatta, ahol az imént abbahagyta:

– Szóval, ahogy már az előbb is mondtam, a Jedik az erdőben bujkálnak. Ha ügyesen szétosztjuk csapatainkat, kifüstölhetjük őket. Ha bevetjük a légierőt, az oldalukba kerülhetünk a déli vonalak mentén…

– Ugyan már! – mordult fel Bane, és nyitott tenyérrel hatalmasat csapott a saját combjára. – Bevetjük a légierőt, és bekerítjük őket, hát persze! – folytatta gunyorosan, majd talpra ugrott, és a jobb mutatóujját vádlón a Testvériség vezérére szegezte.

– Úgy gondolkodsz, mint egy közönséges bakatábornok, nem pedig úgy, mint egy Sith Nagyúr!

Súlyos csend telepedett a sátorra, még Kaannak is torkán akadt a szó. Érezte, hogy mindenki őt bámulja. A hívei kíváncsian várták, hogyan reagál a kihívással felérő sértésre. Csakhogy a pimasz alak nem hagyott neki időt a gondolkodásra. Előtte termett, és olyan közel dugta a képét az ő arcához, hogy az orruk csaknem összeért.

– Honnan vetted a bátorságot, hogy megmérgezz? – kérdezte fojtott, fenyegető hangon.

– Én… az nem is én voltam! – hebegte riadtan Kaan.

– Ne mentegetőzz azért, mert csellel és ravaszsággal próbálkoztál! – harsogta Bane. – Hiszed, vagy sem, csodállak érte! Mi Sith-ek vagyunk, a sötét oldal szolgálói! Ezek a mi igazi módszereink!

– folytatta, majd az asztal fölé hajolt, és néhány pillanatig némán tanulmányozta a csapatok helyzetét, illetve az egyéb taktikai adatokat. Végül felnézett, és ráförmedt a vezérre:

– Most pedig vedd szemügyre ezt a térképet, és gondolkodj Sith-hez méltó módon! Ne harcolj az erdőben, hanem semmisítsd meg azt az átkozott erdőt!

A zord felszólítást követő hosszas és kínos csendet végül Githany törte meg, amikor feltette azt a kérdést, amely ott keringett valamennyiük agyában:

– És ezt hogyan csináljuk? Te mit javasolsz?

Bane a több tucatnyi Sith felé fordult, gonoszul rájuk vigyorgott, és magabiztosan kijelentette:

– Majd én megmutatom nektek!

Napnyugta után sűrű sötétség telepedett a tájra, ám a lángoló tábortüzek fényénél Bane tisztán látta, hogy a többiek ide-oda rohangálnak, és az utasításainak megfelelően elvégzik az előkészületeket. Hirtelen megérezte, hogy Githany közeledik felé a háta mögött, és nyugodtan, ráérősen megfordult. A lány arcán bizonytalan, óvatos kifejezés honolt, mialatt egy gőzölgő levessel teli csészét tartott elé.

– Még egy standard óra, és készen állunk, hogy megkezdjük a szertartást – mondta Githany köszönés gyanánt. Miután Bane hallgatásba burkolózott, hozzátette:

– Fáradtnak tűnsz. Hoztam neked valamit, ami majd tartja benned a lelket.

Bane átvette tőle a csészét, de egyelőre nem emelte a szájához. Revan holokronját tanulmányozva ismerkedett meg a Githany által említett szertartással, amelynek során a Sith-ek egyesíthették szellemüket és akaratukat, hogy aztán szörnyű energiákat idézzenek meg és zúdítsanak a való világra. Az eljárás számos vonásában hasonlított a gondolatbombára, ám annál jóval gyengébb volt, és sokkal kevesebb veszélyt jelentett azokra, akik részt vettek a végrehajtásában.

Bane hirtelen ráeszmélt, hogy Githany fürkész pillantásokkal méregeti őt, mire a leves felé biccentett, és félig komolyan, félig incselkedve megkérdezte:

– Ebbe most milyen mérget tettél? Csak azért, hogy legyen időm felkészülni…

– Már az első pillanattól fogva tudtad, igaz? – kérdezett vissza a lány.

– Csak onnantól, amikor megéreztem a mérget az ajkadon – felelte a fejét rázva Bane.

Githany felvonta a jobb szemöldökét, és szemérmesen mosolyogva megállapította:

– Mégis visszatértél egy újabb adagért. Meg egy harmadikért is.

– A méreg nem árthat egy igazi Sötét Nagyúrnak

– jelentette ki Bane, aztán hirtelen bevallotta:

– Majdnem megöltél, Githany. – Elhallgatott, de hiába várt néhány pillanatig, a lány nem szólt semmit, ekkor hozzátette:

– A Testvériség túl sok tagot számlál. Túl sok benne a Sith Nagyúr és Úrnő. Túl sok közöttük a gyenge. És ezt Kaan képtelen felfogni.

– Kaan attól tart, azért jöttél ide, hogy elfoglald a helyét! – fakadt ki Githany, és rövid latolgatás után hozzátette:

– És én azt hiszem, igaza van.

Nem azért, hogy átvegyem a helyét – gondolta Bane

–, hanem, hogy megsemmisítsem a művét. Nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa a lányt. Az őszinte vallomás ideje még nem jött el. További bizonyítékokat akart arról, hogy Githany alkalmas lesz tanítványnak. A döntés komoly és hosszan tartó következményeket vont maga után, ezért Bane nem akarta elkapkodni.

– Én megmutathatom neked a sötét oldal valódi hatalmát, Githany – mondta megfontoltan. – Olyan hatalomról beszélek, amelyet a többiek még csak elképzelni sem tudnak.

– Hát akkor taníts engem! – zihálta felindultan a lány. – Tanulni akarok! Mutass meg nekem mindent… miután megbuktattad Kaant, és átvetted a Testvériség irányítását.

Bane önkéntelenül arra gondolt, hogy a lány még most is megpróbálja manipulálni őt. Vajon szeretné kijátszani egymás ellen a legnagyobb hatalmú Sitheket? Vagy talán azt várja tőle, hogy Kaan megbuktatásával tanúbizonyságát adja újonnan megtalált hatalmának és erejének?

A saját magának feltett kérdések nyomán megfordult a fejében, hogy a jelekből ítélve aligha választhatja Githanyt. A lány továbbra sem értette meg, hogy az egész Sith-rendet le kell rombolni, hogy aztán újjá lehessen építeni. Talán soha nem is fogja megérteni…

– Árulj el nekem valamit – kérte fojtott hangon. – Kitől származott a mérgezés ötlete? Tőled vagy Kaantól?

Githany halkan felkuncogott, és bevallotta:

– Az én ötletem volt. De úgy intéztem, hogy Kaan a sajátjának tartsa. Akkor talán mégis van remény – gondolta Bane.

– Tudom, hogy hibát követtem el – folytatta a lány, mialatt távolabbra hátrált tőle. – Veled kellett volna mennem, amikor elhagytad a Korribant. Akkor még nem jöttem rá, hogy mit akarsz. Nem értettem, hogy miféle titkokat keresel. De most már mindent értek. Te vagy a Sith-ek valódi vezére, Bane! Mostantól téged követlek. És a Testvériség többi tagja is így fog tenni, miután a szertartásod segítségével végzünk a Jedikkel.

– Igen, így lesz – válaszolta Bane semleges hangon, és belekortyolt a csésze gőzölgő tartalmába. – Miután végzünk a Jedikkel.

Ő persze tudta, hogy belátható időn belül nem fogják megsemmisíteni a Jediket. Itt, a Ruusanon, az általa ajánlott módszerrel semmiképpen. A Jedik valahogyan túl fogják élni a csapást. Bane már régen rájött, hogy hagyományos háborúval nem lehet az utolsó szálig elpusztítani a világos oldal híveit, hogy ezt csakis a sötét oldal eszközeivel lehet elérni: fortéllyal, csapdaállítással, árulással és orgyilkossággal.

Ugyanazokkal az eszközökkel, amelyekkel ő fogja kiirtani az összes Sötét Úrnőt és Nagyurat…

Huszonnyolcadik fejezet

A Sith-ek egy kopár fennsíkon gyűltek össze, amelynek pereméről remek kilátás nyílt a Hoth tábornokot és seregét rejtő erdőre. Robogókkal érkeztek ide, rövid hatótávolságú, egyszemélyes légi járművekkel, amelyeket előrenéző, nagy tűzerejű lézerlövegekkel szereltek fel. A gépek a terület déli határa mentén sorakoztak, ötven méterre gazdáiktól, akik egy jókora kört kialakítva térdeltek a puszta földön.

Az Úrnők és Nagyurak az Erőn keresztül kapcsolatba léptek egymással, és valamennyien egyszerre meditatív tudatállapotba merültek. A tudatuk egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a bennük keringő energiákba, amelyekből erőt merítettek, és amelyeket egyetlen, zárt körbe áramoltattak. Bane a kör közepén állt, és fennhangon kántálva vezette a szertartást:

– Érintsd meg a sötét oldalt! A sötét oldal egy és oszthatatlan!

Fekete felhők árasztották el az éjszakai égboltot.

Harcias szél söpört végig a fennsíkon, és megtépte, megszaggatta a Sith-ek köpenyét és csuklyáját. A talaj újra meg újra megrázkódott a szinte egymásba érő mennydörgésektől, és mindent betöltött az erősödő elektromos vihar idegborzoló sercegése és sistergése. Kékesfehér villámok íveltek, szökkentek és táncoltak a magasban, és a levegő hirtelen, alig két perc leforgása alatt jelentősen lehűlt.

– Add át magadat a sötét oldalnak! – kiáltotta Bane. – Hagyd, hogy körülvegyen! Hagyd, hogy elnyeljen! Hagyd, hogy felfaljon!

A Testvériség tagjai önkívületi állapotba kerültek, így jószerével észre sem vették, hogy pusztító fergeteg tombol körülöttük. Bane a vihar középpontjában állt, és magába gyűjtötte a kisüléseket. Magába fogadta, és a bensőjébe összpontosította társai energiáit, ezzel párhuzamosan érzékelte, hogy az ereje pillanatról pillanatra gyarapodik.

Ennek mindig így kell lennie! – gondolta izgatottan.

– Most a Sith-ek minden hatalma egyetlen testbe összpontosul. Ez az egyetlen módja annak, hogy teljes mértékben kiaknázzuk a sötét oldal lehetőségeit!

– Érzed, hogy legyőzhetetlen vagy? Érzed, hogy sebezhetetlen vagy? Érzed, hogy halhatatlan vagy?

Kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a szél süvítését és a mennydörgéseket. Villámokból szövődő háló kígyózott elő a testéből, amelynek egyes szálai külön-külön összekötötték őt a többi Sith-tel. Bane hirtelen megremegett, széttárta a két kezét, és mozdulatlanná dermedt. Az izmai szinte pattanásig feszültek, aztán lassan a levegőbe emelkedett.

– Ti is érzitek? – üvöltötte torka szakadtából, amikor úgy érezte, hogy a bensőjén átszáguldó, nyers és tiszta energiák mindjárt szétvetik, szétszaggatják a testét. – Készen álltok, hogy elpusztítsatok egy egész világot?

Kevés dolog akadt a Galaxisban, amely meg tudott ijeszteni egy Hoth tábornokhoz hasonlatos férfit. Ám mialatt a Jedi-mester – lombkunyhójában kuporogva

– átfutotta a felderítők jelentéseit, a félelem első csírái befészkelték magukat a tudata mélyére.

A közte és Farfalla között dúló viszály már napokkal korábban elsimult, de azóta sem tudták lehozni az erősítést a Ruusan felszínére. Az egy-két személyes hírvivő hajók általában át tudtak csúszni a blokádon, ám az ellenséges flotta egységei néha még ezeket a kisméretű hajókat is felfedezték és megsemmisítették. A nagyobb hajóknak esélyük sem lett volna arra, hogy egy darabban célba érjenek.

Ám Hoth félelmei csak részben származtak a csalódottságából, amely azért telepedett rá, mert a segítség oly közel volt, és mégis oly elérhetetlen messzeségben. Az aggodalmai inkább a rossz előérzetéből fakadtak. Valami baljóslatú lógott a levegőben. Nem is egyszerűen baljóslatú, hanem kimondottan gonosz.

Hirtelen megcsapta a halál és a pusztulás előszele. Az életösztöneinek engedelmeskedve talpra ugrott, és kirohant a sátrából. Noha már éjfélre járt az idő, a Jedik szinte kivétel nélkül talpon voltak, és sátraik előtt álltak. Ók is megérezték. Az a bizonyos valami nyílegyenesen feléjük tartott, méghozzá hihetetlen sebességgel.

Hoth látta, hogy valamennyien őt bámulják. Tőle reméltek útmutatást, tőle várták, hogy megmondja, mit tegyenek. És ő engedelmeskedett is a ki nem mondott kérésnek. Ordítva kiadott egy kurta, kétségbeesett parancsot:

– Meneküljetek!

A vihar leszáguldott a közeli hegyről, és végigdübörgött a táj felett. Több száz vakító fényű villám csapott le az égből – és az erdő szinte felrobbant. A fák tüzet fogtak. A lángok végigszáguldottak az ágakon, és minden irányba szétterjedtek. Az aljnövényzet felizzott, fellángolt, és sűrű, fojtogató füstöt árasztott, aztán egy több méter magas tűzfal söpört végig a Jedik nyomorúságos táborán és annak környékén.

A száguldó tűzvész mindent elemésztett, ami az útjába került.

Forróság és tűz. Bane számára a világ csak ebből állt. Mintha a teste, de legalábbis az érzékszervei eggyé váltak volna a viharral. Nagy magasságból látta maga alatt a világot, amelyet vörös és sárga fények nyeltek el, és amelyet a sötét oldal fékezhetetlen haragja másodpercek alatt hamuvá és izzó zsarátnokká perzselt.

A fenséges látvány mérhetetlen elégedettséggel és örömmel töltötte el. Aztán hirtelen minden eltűnt a szeme elől.

Az imént még nagyjából ötméteres magasságban lebegett, ám most visszazuhant a földre, és nagy erővel beverte a fejét egy sziklába. Rövid ideig azt sem tudta, hogy hol van; még csak nem is sejtette, hogy mi történt vele. Aztán, ahogy a gondolatai valamennyire kitisztultak, megértette, hogy a társai és a közte fennálló kapcsolat megszakadt.

Lassan állt talpra, mert nem érezte biztosnak az egyensúlyérzékét. Körülötte a Sith-ek az oldalukon hevertek, vagy ide-oda gurulva fetrengtek a talajon, mert a szertartás hirtelen félbeszakadása miatt a tudatuk felbolydult és átmeneti időre felmondta a szolgálatot. Végül sorban magukhoz tértek és feltápászkodtak, de valamennyien zavarodottnak és végtelenül bizonytalannak tűntek.

Aztán Bane észrevette, hogy Kaan Nagyúr a csapattól távolabb áll, a robogók közelében.

– Mi történt?! – ordította neki dühösen. – Miért szálltál ki?

– A terved bevált – válaszolta kurtán Kaan. – Az erdő megsemmisült, a Jedik a nyílt területek felé menekülnek. Hamarosan védtelenek lesznek! Most kell lecsapnunk rájuk!

Kaan megszakította a kapcsolatot, és valahogyan magával rántotta a többieket is, mintha valamilyen módon uralta volna az elméjüket és az akaratukat. Talán valóban képes rá – gondolta higgadtan Bane –, ez is csak azt támasztja alá, hogy a Rend megtisztítása érdekében mindenkit meg kell ölnöm.

Miközben a többiek magukhoz tértek, Kaan máris utasításokat ordított feléjük:

– Kifüstöltük a Jediket a rejtekhelyükről! Perceken belül nyílt területre érnek! Lekaszálhatjuk őket a levegőből! Igyekezzetek!

A Sötét Úrnők és Nagyurak azonnal ugrottak, hogy teljesítsék a parancsot. A várakozó járművekhez rohantak, beindították a hajtóműveket, aztán harsány csatakiáltásokat és lelkes üvöltéseket hallatva a magasba emelkedtek.

– Gyere, Bane! – zihálta Githany, mialatt elfutott a férfi mellett. – Menjünk velük!

Bane utána kapott, karon ragadta, és egyetlen rántással megállította a lányt.

– Kaan még most is sugárvetőkkel és hadseregekkel akarja megnyerni a háborút – mondta komoran. – Márpedig a sötét oldal eszközei nem ezek.

– Igaz, de így sokkal szórakoztatóbb – lihegte Githany szemlátomást izgatottan, azzal kirántotta kezét a férfi markából, és ismét futásnak eredt.

Mialatt Bane a gyorsan távolodó lány után nézett, rádöbbent, hogy Githanyt végleg megrontották Qordis és a korribani Akadémia tanításai. Minden ígérete ellenére továbbra is hitt a Testvériségben, és nem látta át annak hibáit.

Bane megcsóválta és lehorgasztotta a fejét. Githany romlottá vált. Alkalmatlan arra, hogy az ő tanítványa legyen. A többiekkel együtt neki is meg kell halnia…

Éppen csak árnyalatnyi sajnálatot érzett, amikor meghozta a döntést. Ám a bánata valahogy üresnek, tartalmatlannak tűnt. Már csak távoli visszhang volt, egy régi érzés utolsó foszlánya. Gyorsan el is fojtotta magában, mert tudta, hogy nem veheti hasznát, csakis arra jó, hogy meggyengítse őt.

– Megrémítesz minket, Bane! – szólalt meg ekkor egy hang a háta mögött, mire megfordult, és azt látta, hogy Kopecz ott áll, tőle néhány méternyire, és gondterhelten méregeti őt.

– Amikor átadtuk neked az energiáinkat, úgy éreztem magam, hogy a fogaid a torkomba mélyednek – folytatta a twi'lek. – Mintha megpróbáltál volna üresre szívni minket.

– A sötét oldal hatalma akkor a legnagyobb, ha egyetlen testbe, egyetlen hordozóba összpontosul – válaszolta Bane –, és nem akkor, amikor többen osztoznak rajta. Különben is, a sötét oldal érdekében csináltam!

Kopecz megrázta a fejét, felült a robogójára, és miután beindította a hajtóművet, komoran megjegyezte:

– Hát, azt eddig is tudtuk, hogy nem a mi érdekünkben tetted!

Bane megvárta, amíg Kopecz eltűnik a messzeségben, aztán ő is felült a saját gépére. Néhány pillanattal később felszállt, ám ahelyett, hogy Kaan és a többi Nagyúr után indult volna, a Sith-tábor felé vette az irányt.

A Sötét Testvériség megsemmisítésére szőtt tervének első szakasza teljes sikerrel zárult.

Amikor körülbelül húsz perccel később visszaért a táborba, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy az teljesen elhagyatott. Valamennyi Sötét Úrnő és Nagyúr megjelent a fennsíkon, és részt vett a szertartáson, aztán mindannyian követték Kaant, hogy leszámoljanak a menekülő Jedikkel. A Sithhadsereg zömét alkotó katonák, szolgák és hívek eredetileg a táborban maradtak, de azóta ők is – rádió útján – parancsot kaptak Kaantól, hogy csatlakozzanak hozzá a csatamezőn.

Bane a sátorváros közepén tette le a gépét, közvetlenül Kaan Nagyúr sátra mellé. Leállította a hajtóművet, ekkor egy közeledő robogó távoli süvítése ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét, és tekintetével megkereste a hang forrását. Amikor a gép a közelébe ért, és alacsonyabbra ereszkedett, az utasát is felismerte.

A jármű áthúzott felette, szűk ívben megfordult, és pontosan vele szembe repülve folytatta az ereszkedést. Bane egyből a fénykardjára tette jobbját, hogy szükség esetén azonnal elő tudja rántani a kardot. Az Erő szétáradt a tagjaiban, és Bane sietve felkészült arra, hogy ha a jövevény tüzet nyit rá a fedélzeti lövegeivel, ő nyomban védőpajzzsal vegye körül a testét.

Ám a sorozatlövő sugárvetők hallgattak, aztán a robogó néhány méteres magasságban Bane fölé siklott, majd éles szögben balra fordult, és leszállt mellé.

– A fegyveredre nem lesz szükség – közölte ünnepélyes hanghordozással Qordis, mialatt lekászálódott a nyeregből. – Azért jöttem, hogy ajánlatot tegyek neked.

Bane ráeszmélt, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély, mire elengedte a fénykardját, és a teste mellé lógatta a kezét.

– Ajánlatot? – kérdezte meglepetten. – És mégis, mit tudnál nekem felajánlani?

– A támogatásomat és a hűségemet – válaszolta Qordis, és fél térdre ereszkedett.

Bane vegyes érzésekkel – döbbenten, iszonyodva és megvetéssel – meredt egykori mentorára.

– Miért lépnél velem szövetségre? – kérdezte felindultan. – Miből gondolod, hogy egyáltalán szükségem van rád?

Qordis lassan felállt, aztán ravasz mosolyra húzta a száját.

– Nem vagyok vak, Bane Nagyúr! – felelte büszkén. – Látom, hogy folyamatosan egyeztetsz Githanyval. Látom, hogy igyekszel aláásni Kaan tekintélyét. Tudom, hogy igazából miért jöttél a Ruusanra!

Bane zavarba jött, és feltette magának a kérdést: lehetséges lenne, hogy Qordis Nagyúr – a korribani Akadémia alapítója, a Sith-rend minden bajának egyik forrása – tényleg rájött az igazságra?

– Egészen pontosan miről szól az ajánlatod? – kérdezte a fogait csikorgatva.

– Tudom, hogy mi történt Kas'immal – válaszolta Qordis. – Összeszövetkezett ellened Kaannal. Az életével fizetett ezért a döntésért. Én nem fogom elkövetni ezt a hibát. Tudom, hogy miért vagy itt. Azért jöttél, hogy megbuktasd Kaant, és elfoglald a helyét. A megérzéseim azt súgják, hogy sikerrel fogsz járni. És én segíteni akarok neked.

– Segíteni akarsz nekem, hogy átvehessem a Testvériség irányítását? – kérdezte Bane, és felkacagott. Qordis ugyanolyan vaknak bizonyult, és ugyanúgy tévedett, mint a többiek. – Felváltjuk a vezért egy másikkal, aztán te meg a Testvériség többi tagja tovább folytatjátok? Minden marad a régiben? Ez lenne a te fényes és dicsőséges terved?

– Jól járnál velem, Bane Nagyúr – állította határozottan Qordis. – A Testvériség tagjai közül jó néhányan a tanítványaim voltak a Korribanon. Még manapság is hozzám fordulnak tanácsért és útmutatásért.

– Pontosan itt kezdődnek a bajok – állapította meg bólogatva Bane, azzal a sötét oldal energiáiból láthatatlan hurkot vetett Qordis felsőteste köré. Válaszképpen az ellenfele védőpajzsot alakított ki maga körül, hogy háríthassa a támadást, de Bane erői áttörtek ezen a szánalmas védelmen, elsöpörték, mintha nem is létezett volna. Aztán Qordis fuldokló fájdalomkiáltást hallatott, mert a hurok a mellkasára szorult, és felemelte a talajról.

– A te óriási bölcsességed majdnem megsemmisítette a rendünket – magyarázta Bane, és közönyösen bámulta a földtől kétméteres magasságban tehetetlenül vergődő nagymestert. – Bemocskoltad és megfertőzted a híveid elméjét. Te és Kaan a pusztulás útjára vezettétek őket.

– Nem… nem… értelek… – Qordis szinte már csak nyögni tudott, beszélni alig, mert nem jutott lélegzethez.

– Mindig is ez volt a gond – folytatta a legteljesebb lelki nyugalommal Bane. – A Testvériséget meg kell tisztítani. A rendet le kell rombolni, hogy aztán újjáépülhessen a romokból. Neked, Kaannak és az összes többi Nagyúrnak el kell tűnnötök. Hát ezért jöttem ide.

Qordis megviselt vonásain megjelentek a lelkében egyre inkább erőre kapó rémület első jelei.

– Kérlek… ne így… – esdekelt nyöszörögve. – Engedj el… Hadd vegyem. .. elő… a fénykardomat… Inkább vívjunk meg… Sith-ekhez… méltó… módon.

Bane oldalra billentette a fejét, és megjegyezte:

– Bizonyára tisztában vagy azzal, hogy ugyanolyan könnyen megölhetlek fénykarddal, mint az Erővel.

– Igen… tudom – lehelte elhaló hangon Qordis. Az arcbőre sötétvörösre színeződött, és egész testében remegni kezdett, mialatt a titokzatos energiák egyre nagyobb erővel szorították össze a mellkasát. A haldokló férfi csak hatalmas erőfeszítések árán tudott megszólalni, de valahogyan mégis sikerült előhozakodni az utolsó érvével:

– Dicső a halál, ha harcban esek el…

Bane közömbösen megvonta a vállát.

– Az élőké a dicsőség. A holtak azok holtak.

Gondolati parancsára a láthatatlan hurok még jobban megfeszült. Qordis üvölteni akart, de mert a tüdejében már nem maradt levegő, csupán egy rekedt hördülést tudott kipréselni magából, és még az is beleveszett összezúzódó bordáinak ropogásába.

Ha Bane még képes lett volna efféle érzelmekre, talán megszánta volna Qordist. Így viszont egyszerűen elengedte a tetemet, amely tompa puffanás kíséretében érkezett a földre. Ekkor sarkon fordult, besietett Kaan sátrába, ahol egyenesen a nagy hatótávolságú adó-vevőhöz ment.

Adrianna Nyras admirális, a Sith Flotta Nightfall nevezetű, pompás zászlóshajójának parancsnoka haladéktalanul válaszolt a csuklóján viselt adóvevőre, befutó hívásra.

– Nyras admirális jelentkezik! – hadarta a szája elé emelt készülékbe. – Várom a parancsait, Kaan Nagyúr!

– Kaan Nagyúr most másutt tartózkodik – felelte egy számára ismeretlen hang. – Itt Bane Nagyúr beszél!

Nyras éppen csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt ismét megszólalt volna. Kaan ritkán engedte át másoknak a személyes kommunikációs készülékét, de néha előfordult. A különleges berendezést olyan biztonsági kódrendszerrel látták el, hogy kívülállók gyakorlatilag nem hallgathatták le az adásait, és nem is forgalmazhattak rajta. Így aztán az admirális biztosra vehette, hogy az adás a Sith-táborból érkezik, illetve hogy valamelyik Sötét Nagyúrral beszél.

– Bocsánatát kérem, Bane Nagyúr! – mentegetőzött sietve. – Várom a parancsait!

– Helyzetjelentést!

– A helyzet változatlan, nagyuram – válaszolta az admirális katonás rövidséggel és pontossággal.

– A blokád sértetlen. A Jedik flottája továbbra is a lőtávolságunkon kívül manőverezik.

– Támadjanak!

– Tessék? – kérdezte a szerepéből kiesve Nyras, mert úgy meglepődött, hogy elfelejtette, kivel beszél.

– Jól hallotta, admirális! – csattant fel az ismeretlen Nagyúr. – Támadják meg az ellenséget! Haladéktalanul!

Nyras értelmetlennek, a józan megfontolásokkal ellentétesnek vélte a parancsot. Amikor utoljára beszélt Kaannal, a Nagyúr elrendelte, hogy bármi áron, de tartsák a helyzetüket. A hajózószemélyzet legostobább tagja is tudta, hogy ameddig nem mozdulnak az orbitális pályákról, a blokádjuk gyakorlatilag áthatolhatatlan. Viszont, ha a gondosan megtervezett alakzatokat felbontva megtámadják az ellenséget, nem akadályozhatják meg, hogy a Jedik leszállóegységei levigyék a felszínre az erősítésnek szánt csapatokat.

Ám az admirális nem először kapott különös parancsokat azóta, hogy a Sith-ek szolgálatába állt. Egyes hírek szerint Kaan Nagyúr titokzatos hatalommal rendelkezett. Állítólag az Erő segítségével képes volt befolyásolni egy csata sorsának alakulását, és ezzel az eljárásával hasznavehetetlenné változtatta a hagyományos stratégiákat. És ha egy Sötét Nagyúr utasítást adott neki Kaan Nagyúr különleges adó-vevőjén keresztül, Nyras admirális nem óhajtotta vállalni a parancsmegtagadással járó következményeket.

– Ahogy kívánja, Bane Nagyúr! – válaszolta engedelmesen. – Azonnal megkezdjük a támadást!

A tűzvész kikergette Hoth tábornokot és hadseregét a viszonylagos biztonságot nyújtó erdőből. A harcosok a készleteket hátrahagyva, minden erejüket beleadva, hanyatt-homlok rohantak, hogy megszökjenek a perzselő hőség és a gyorsan mozgó tűzfal elől. Azokat, akik elestek vagy akárcsak megbotlottak, nyomban elnyelte a sarkukban tomboló lángtenger. Ám a katonák túlnyomó többségének valahogy sikerült a pusztító tűz előtt maradnia. Sokan elérték az erdő szélét, és kirontottak arra a sziklás síkságra, amelyen már oly sok csatát vívtak.

És amelyen most a Sith-ek várták őket.

Amikor Hoth leggyorsabban futó hívei kibukkantak a fák közül, a szemből érkező lézersortűz szinte kivétel nélkül leterítette őket. A mögöttük érkezőknek már maradt annyi idejük, hogy aktiválják fénykardjaikat, így elháríthatták a feléjük záporozó energianyalábokat. Ám a következő pillanatokban a Sith Hadsereg katonáinak százai rohanták le őket.

Noha az ellenségeik létszám tekintetében sokszorosan felülmúlták őket, a Jedik nem csupán kitartottak. Visszavetették a rájuk rontó katonákat, áttörtek a vonalaikon, közben összezavarták, és alaposan megritkították őket. Hoth ennek ellenére tudta, hogy a valódi csapda egyelőre nem lépett működésbe.

A tábornok könyörtelenül végzett minden ellenfelével, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy a közelébe merészkedjen, de persze jól tudta, hogy ezek nem igazi Sith-ek. Egyetlen Sötét Nagyúr sem akadt közöttük. Az arctalan, feláldozható tömegnek csak annyi szerepet szántak, hogy lekössék a Jedik figyelmét, és valamennyire kifárasszák őket.

Hol vannak a Sötét Nagyurak? – töprengett Hoth két gyors kardcsapás között. – Mire készül Kaan?

A következő másodpercben megkapta a választ, amikor egy robogószakasz jelent meg a láthatáron. A fürgén cikázó, kisebbfajta légi egységek, gyilkos össztüzet zúdítottak a csatatérre. A sötét oldal támogatásával irányzott nehézfegyverek halálos pontossággal tüzeltek. Megtizedelték Hoth katonáit, így a váratlan csapás három-négy perc leforgása alatt a Sith-ek javára fordította a csata állását.

Hoth mester hosszú pályafutása során sokszor került már kilátástalan helyzetbe, ám valahogy mindig kivágta magát, és diadalt aratott. Most mégis tudta, bizonyosan érezte, hogy életének utolsó összecsapását vívja.

De az utolsó harcom méltó lesz egy legendára, egy dalra – fogadkozott magában dacosan. – Még ha nem is marad senki, aki elénekelhetné.

A szeme előtt a világ őrjítően zavaros ködfelhővé keveredett. Az üvöltések, a halálsikolyok és a csatazaj őrjítő egyvelege mintha a messzeségből, letompítva szűrődött volna felé. A talajba csapódó sugárnyalábok felverték a földet és a köveket, így folyton göröngyök, valamint kisebb-nagyobb kavicsok záporoztak rá. Por szitált alá a magasból, belepte az arcát, összekeveredett a verejtékével és a ráfröccsent vércseppekkel – amelyek származhattak az ellenségeitől, de akár a társaitól, a barátaitól is. Valahányszor a feje fölé lendítette kardját, eszébe jutott, hogy talán ez lesz az utolsó csapása. Jól tudta, hogy előbb-utóbb valamelyik robogó pilótája a célkeresztjébe fogja, lecsap rá, és végez vele.

Kaan Nagyúr újra meg újra átrepült a csatamező felett. Úgy körözött és cikázott, mintha nem is egy harci gépen szálló emberi lény, hanem egy hatalmas, végtelenül gonosz ragadozó madár lett volna. Ebből a magasságból tisztán látta, hogy ezt a csatát máris megnyerte. Ugyanakkor, noha a rosszul felszerelt és szemlátomást kimerült Jedik többszörös túlerővel kerültek szembe, az utolsó leheletükig ádázul harcoltak. Egyikük sem hátrált, egyikük sem bontotta meg a soraikat. Kaan akarvaakaratlanul, de csodálattal adózott a bátorságuknak, illetve az elszántságuknak, amelytől vezérelve tovább küzdöttek, holott csak néhány pillanat választotta el őket a biztos haláltól. Úgy érezte, hogy ha az ő saját harcosai lennének ennyire állhatatosak, hűségesek és céltudatosak, már régen megnyerte volna a háborút. Nem a fegyelemmel volt baj; a Sith Hadsereg katonái ugyanolyan alapos kiképzésben részesültek, mint a Jedik vagy a köztársaság harcosai. A meggyőződés, a hit hiányzott belőlük…

A hosszú háború alatt gyakran megtörtént, hogy nehéz, netán kétségbeejtő körülmények között kizárólag Kaan puszta akarata kényszerítette őket kitartásra, az ő harci meditációja erősítette meg foszladozó elszántságukat. De a legendás harci meditációval csakis ennyit tudott elérni. Egy nagyobb csapatra való, magukat az Erő segítségével védő Jedi ellen nem tehetett sokat, legfeljebb kínos érzéseket csepegtethetett a szívükbe. Itt, ennek a szétrombolt világnak a felszínén a Sötét Testvériség tagjai és valamennyi szolgájuk kénytelen volt a saját képességeire hagyatkozva harcolni. Kaan nem avatkozhatott közbe, hogy félelmetes és titokzatos tudásával eldöntse a csata sorsát. És a Jedik szörnyen megritkították a Sith-katonák sorait.

Mialatt Kaan tovább röpködött a magasban, felmerült benne a gondolat, hogy a hívei talán már nem is képesek önállóan boldogulni. Talán annyiszor támaszkodtak már az ő harci meditációjából fakadó előnyökre, hogy elfelejtették, hogyan vívhatják meg a csatákat ezek nélkül. De most végre minden jel arra vallott, hogy megszerzik a végső győzelmet. A Jedik keményen tartották magukat – valóban hősiesen harcoltak –, ám a végeredmény nem lehetett kétséges. Kaan Nagyúrnak már csak egyetlen dolga akadt, amelyet viszont feltétlenül el akart végezni még az ütközet vége előtt.

Ismét átrepült a csatamező felett, és mialatt a valódi prédáját kereste, leadott egy-egy sorozatot. Végül megpillantotta azt, akit keresett. Hoth tábornok a csata sűrűjében, az őrült zűrzavar kellős közepén állt. Bátor szövetségeseinek eleven bástyája vette körül, amelyen újra meg újra megtört a Sithkatonák hol előre, hol hátrafelé, hol pedig oldalirányba hullámzó áradata.

Kaan a célpontjára állította robogójának lövegeit, és ereszkedni kezdett azzal a szándékkal, hogy egy látványos, hosszan pásztázó sorozattal vet véget legfőbb ellensége életének. Ám alig egy másodperccel azelőtt, hogy tüzet nyitott volna, heves robbanás rázta meg a robogóját. Gépe az oldalára dőlt, és tágas ívben balra kanyarodott. Lövései mély barázdákat szántottak a talajba, méterekre a tábornoktól, aki így – csodával határos módon – sértetlen maradt.

Hoth tovább harcolt, mintha mi sem történt volna. Kaan egyenesbe hozta, majd éles szögben megfordította a gépét, hogy megtudja, mi történt az imént. Ám még mielőtt befejezhette volna a gyors fordulót, újabb robbanások lökéshullámai söpörtek végig rajta. Hirtelen meglátta, hogy az egyik Sötét Nagyúr elveszíti uralmát a gépe felett, és a földbe csapódik.

Kaan rádöbbent, hogy felülről támadják őket, mire felkapta a fejét, és felnézett a magasba. Két jókora csapatszállító ereszkedett a csatatér felé. Az oldalsó nehézlövegeik folyamatosan tüzeltek, és sorban kilőtték a robogókat. És mindkét hajó függőleges vezérsíkján Valenthyne Farfalla Jedi-mester rikító színekkel megfestett, tarkabarka címere virított…

Lehetetlen! A nyomorultak! – szitkozódott magában Kaan. – Nem létezik, hogy áttörtek a blokádon! Ezekkel a hajókkal semmiképpen! De valahogy mégis megcsinálták…

Egy újabb robbanássorozat megölt három további Nagyurat, és Kaan ráeszmélt, hogy a serege egyik pillanatról a másikra jelentős hátrányba került. Hiába voltak a robogók gyorsabbak és fürgébbek a Jedik lomha csapatszállítóinál, a sugárvetőik lövedékei talán be sem horpasztották volna a nagyobb hajók vastag páncélhéjazatát.

Kaan egy röpke pillanat erejéig arra gondolt, hogy összegyűjti a Sötét Nagyurakat egy közös támadásra. Ha egyszerre nyitnak tüzet, talán le tudják szedni a csapatszállítókat, bár kétségkívül ők maguk is súlyos árat fognak fizetni a vakmerő rohamért. Ám ugyanolyan gyorsan elvetette az ötletet, amilyen gyorsan felmerült az elméjében.

Természetesen rajta kívül mások is felfigyeltek arra, hogy megérkezett a Jedik erősítése. A Sötét Úrnők és Nagyurak hamar rájöttek, hogy ezúttal ők kerültek szorult helyzetbe, és az általuk ismert egyetlen megoldáshoz folyamodtak: menekültek, amerre láttak. A legtöbben máris beszüntették a támadást, és kitérő manőverekbe kezdtek, hogy mihamarabb kikerüljenek a nagy tűzerejű lézerlövegek tűzvonalából, és a lehető legrövidebb útvonalon elhagyják a csatamezőt. És amikor a földön harcoló Sith-katonák meglátták, hogy a Nagyuraik kiválnak az ütközetből, sietve követték a példájukat. A küszöbön álló fényes győzelem néhány pillanat leforgása alatt szégyenletes vereséggé változott.

Kaan Nagyúr szörnyű átkokat szórt úgy a Jedikre, mint a saját híveire, és megesküdött magának, hogy mindenkin bosszút áll ezért az újabb megaláztatásért. Ám azt is tudta, hogy csupán egyetlen lehetősége maradt. Jobbra rántotta a gépét, hogy kikerüljön három-négy, neki szánt lézernyalábot, aztán felgyorsított, és pillanatokkal később már teljes sebességgel száguldott visszavonuló társai után.

Huszonkilencedik fejezet

Bár sebesültek és tetemek tucatjai hevertek körülötte, Hoth tábornok arcán halovány mosoly derengett. A Sith-ek az imént mindenüket bevetették, ám a Fény Hadserege, ha megtépázva és megfogyatkozva is, de valahogyan átvészelte a csapást.

A Farfalla címerét viselő csapatszállítók a csatamező felett köröztek, és tűz alatt tartották a visszavonuló Sith-seregtől leszakadt katonákat, akik így fedezékbe bújva kuporogtak, amíg a köztársaságiak odaértek hozzájuk, és felszólították őket, hogy adják meg magukat. A legtöbben sietve és készségesen engedelmeskedtek. A Galaxis valamennyi értelmes teremtménye tudta, hogy a Jedik inkább foglyul ejtik, semmint megölik az ellenségeiket, és azt is, hogy tisztességesen bánnak a foglyaikkal. Ugyanezt a Sith-ekről természetesen nem lehetett elmondani.

Aztán egyszemélyes siklók bukkantak elő a csapatszállítókból, amelyek azonnal ereszkedni kezdtek. Hoth mester felismerte a raj élén haladó gép pilótáját, aki nem volt más, mint maga Farfalla. Ezzel egy időben a piperkőc Jedi is észrevette a tábornokot, és néhány pillanattal később leszállt mellé.

Farfalla leugrott a gépéről, majd egyetlen szót sem szólt, csak óvatosan, kissé félszegen előrenyújtotta a jobbját. Ugyanolyan rikító és hivalkodó öltözetet viselt, mint korábban bármikor, ám ez a tény most az egyszer nem zavarta a tábornokot. Szorosan a nálánál jóval fiatalabb Jedi elé lépett, és határozottan, férfiasan megölelte őt, mire Farfalla meglepetten – és megkönnyebbülten – felkacagott. Hoth csak akkor engedett a szorításból, amikor a társa köhögni és csuklani kezdett.

– Üdvözöllek, Hoth mester! – köszönt ünnepélyes hanghordozással Farfalla, miután kiszabadult és végre ismét lélegzethez jutott. Mélyen meghajolt, és a jobbjával szertartásos mozdulatokat tett. Felegyenesedett, végighordozta tekintetét a véres összecsapás helyszínén, és elkomorodva kijelentette:

– Csak azt sajnálom, hogy nem értünk ide hamarabb.

– Már az is valóságos csoda, hogy egyáltalán itt vagytok, barátom! – válaszolta derűsen és elégedetten Hoth. – Egyenesen félek megkérdezni, hogyan törtetek át a blokádon. Attól tartok, hogy amit látok, az nem a valóság, hanem csupán egy súlyos sebet kapott, haldokló ember hagymázas látomása.

– Légy nyugodt, tábornokom – válaszolta mosolyogva Farfalla. – Valódi vagyok, tetőtől talpig. És hogy hogyan kerülünk ide, azt viszonylag egyszerű megmagyarázni. A Sith-ek felbontották az alakzataikat, hogy megtámadják a flottánkat. A cirkálóink és csatahajóink magukra vonták a figyelmüket, így aztán át tudtunk juttatni néhány csapatszállítót a réseken.

– És mi a helyzet a flottánk többi egységével? – kérdezte a homlokát ráncolva Hoth. – A Sith-eknek közel kétszer annyi hajójuk van, mint nekünk.

– Ők csak addig tartották a pozíciójukat, amíg mi átrepültünk a bolygózáron – felelte Farfalla. – Aztán kiváltak a harcból, és sietve távolabbra húzódtak. Meglepően kevés áldozattal megúsztuk.

– Szívből örülök! – felelte a tábornok, majd ismét aggodalmas képet vágott, és a fejét csóválva megjegyezte:

– Azt viszont még most sem értem, hogy az ellenségeink miért bocsátkoztak harcba. Ennek semmi értelme!

– Csak feltételezni tudom, hogy valaki innen, a felszínről adott nekik parancsot – vélekedett a vállát vonogatva Farfalla.

– Kaant egy hajszál választotta el attól, hogy végezzen velünk – dünnyögte Hoth. – Egy ilyen helyzetben nincs az az ép elméjű parancsnok, aki kiadna egy ilyen utasítást.

Egy időre mindketten elhallgattak, és a történtekből levonható következtetéseken törték a fejüket. Végül Farfalla felvetette:

– Lehetséges, hogy van egy számunkra ismeretlen támogatónk a Sötét Testvériség soraiban?

Hoth megrázta a fejét, és megfontoltan kijelentette:

– Erősen kétlem. Jómagam azt látom valószínűnek, hogy a Sith-ek végre elkezdtek egymás ellen fordulni. Az ilyesmi őnáluk előbb vagy utóbb, de bizonyosan bekövetkezik.

– Végső soron, ilyen a sötét oldal természete! – vágta rá nagyokat bólogatva Farfalla.

Amikor Kaan visszaért csapatainak táborába, még javában dühöngött. Hogyan fordulhatott rosszra minden szinte egyetlen perc leforgása alatt? Már a markában érezte a győzelmet, és most tessék, ismét a vereség réme fenyegeti…

Átviharzott a táboron a parancsnoki sátor felé, közben szándékosan nem vett tudomást Githany és a többiek kérdő tekintetéről. Magyarázatot vártak tőle, de hiába, mert ő sem tudta, hogy mi történt. Éppen ezért addig nem is óhajtott megszólalni, amíg nem kapott helyzetjelentést Nyras admirálistól. Egyetlen kérdést akart tisztázni: hogyan csúszott át az az átkozott Farfalla azon az átkozott blokádon?

Éktelen haragjában nem vette észre, hogy Qordis robogója a sátor mellett áll, és nem vette észre a sátor előtti, kisebbfajta tér talaján vöröslő, megalvadt vércseppeket sem. Pedig ha felfigyelt volna ezekre a gyanús jelekre, valószínűleg elrendelte volna a környék átkutatását, és akkor valaki rábukkant volna a közeli bozótosban heverő holttestre. De Kaan most csak azzal törődött, hogy mihamarabb rádiókapcsolatba lépjen a Ruusan körül keringő flotta parancsnokával.

Amikor berobogott a bejáraton, alig tett meg két lépést, és döbbenten megtorpant. Bane állt előtte, olyan mereven és rendíthetetlenül, akár egy kőszobor.

– Máris visszatértél, Kaan Nagyúr? – kérdezte gúnyosan a hatalmas termetű férfi. – Hát mi történt a te dicsőséges csatáddal?

– Befutott az erősítés! – horkant fel ingerülten Kaan. – Farfalla valahogyan megtalálta a módját, hogy áttörjön a blokádunkon.

– Én utasítottam a flottánkat, hogy támadják meg a Jediket – válaszolta Bane olyan közönyösen és hanyagul, mintha ők ketten csupán az időjárásról folytattak volna semmitmondó beszélgetést.

Kaan úgy meglepődött, hogy a lélegzete is kimaradt. Azt már eddig is gyanította, hogy árulás történt, de arra nem számított, hogy az áruló odaáll elé, és nyíltan bevallja a bűnét.

– De… de miért? – dadogta felindultan.

– Azt akartam, hogy az összes Jedi egyszerre itt legyen, a Ruusan felszínén – felelte Bane.

– Te átkozott bolond! – ordította Kaan, közben a két karjával úgy hadonászott, mintha szörnyű izomgörcsök kerítették volna hatalmukba. – Már a miénk volt a győzelem! Már megvertük Hoth-t!

– Az a te célkitűzésed, nem az enyém – felelte hűvösen és végtelenül higgadtan Bane. – Én nagyobb zsákmányra vadászok, nemcsak Hoth tábornokra. Akárhogy is nézzük, ő csupán egyetlen szál ember.

Kaan keserű nevetésben tört ki, és megjegyezte:

– Mindannyian tudjuk, hogy miféle zsákmányra hajtasz, Bane! Azért jöttél ide, hogy átvedd a helyemet, mert te akarsz lenni a Sötét Testvériség vezére!

Bane csak a vállát vonogatta, mint akinek minden mindegy. Úgy tűnt, végtelenül nyugodt, és végtelenül biztos a dolgában. Kaannak minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy türtőztesse magát, és ne ugorjon a nyomorult áruló torkának. Hát ez az alak még most sem érti, hogy mit művelt? Nem látja, hogy egy csapásra mindent tönkretett? Nem fogja fel, hogy talán mindannyiukat halálra ítélte?

Végül csak fáradtan legyintett, leült az egyik székre, és rekedtes hangon megjegyezte:

– Ha a Jedik ellen vezeted őket, azzal a mészárszékre viszel mindenkit.

Ezúttal Bane nevetett fel, de ő halk, vészjósló kacagást hallatott.

– De hamar kétségbe estél, Kaan Nagyúr! – gúnyolódott kíméletlenül. – Pedig alig egy órája még végtelenül biztos voltál a győzelmedben!

– Az még azelőtt történt, hogy Farfalla megérkezett az erősítéssel – vágott vissza Kaan, és megérezte, hogy a lelkében újra feltámad a harag. – Akkor még mellettünk szólt a létszám és a légi fölény! De hála neked, mindez már a múlté. Most már aligha tudjuk megsemmisíteni őket!

– Én képes vagyok rá – jegyezte meg halk, különös hangon Bane.

Kaan kiegyenesedett ültében, és tetőtől talpig végigmérte a tagbaszakadt férfit. Már megint azt a gyűlöletes, megingathatatlan önbizalmat látta rajta. És hirtelen megértette: Bane tud valamit, amit rajta kívül senki más.

– Mire készülsz? – kérdezte megvetően. – Egy újabb, az előzőhöz hasonlatos szertartásra?

– Én jó néhány szertartást ismerek – válaszolta sejtelmesen mosolyogva Bane. – Sok-sok titkot. És megvan hozzá az erőm, hogy felhasználjam ezeket.

– A gondolatbomba… – lehelte alig hallhatóan Kaan, mialatt dermesztő félelem markolt a szívébe.

– Kudarcot vallottál vezérként! Évek óta háborúzol, de nem értél el semmit! – jelentette ki Bane. – Legfőbb ideje, hogy félreállj. Most én következem! Majd én végigviszem a Testvériséget a győzelemhez vezető úton!

– És mi lesz velem? – kérdezte Kaan, noha előre tudta, hogy miféle választ fog kapni.

– Ha akarsz, hűséget esküdhetsz nekem a többiekkel együtt – felelte Bane. – Ha erre nem vagy hajlandó, nem hagyod el élve ezt a sátrat!

Kaan Nagyúr tudta, hogy nem ér fel Bane-nel sem a testi erő, sem a vívótudás, sem pedig az Erővel kapcsolatos képességek dolgában. Ám esze ágában sem volt ilyen gyorsan és könnyen feladni. Nem akarta feladni, amíg rendelkezésére állt a ravaszsága, minden tapasztalata – és amíg módjában állt befolyásolni mások gondolatait és érzéseit.

– Valóban úgy hiszed, hogy a többiek követni fognak téged? – kérdezte, közben megidézte magában az Erőt, kinyújtotta annak láthatatlan csápjait, és elültette a kétely első csíráit vetélytársának tudatában. – Még mindig tartanak tőled az előző szertartásod miatt.

Bizonytalanságról árulkodó kifejezés suhant át Bane sziklamerev arcvonásain. Kaan fokozta a kényszerítő erők nyomását, és tovább beszélt:

– A Sötét Testvériség az egyenlőségről szól, és nem a szolgaságról. Ha azt kéred a többiektől, hogy hajoljanak meg előtted, azzal csak elűzöd, vagy éppen magad ellen fordítod őket. Ezt meg kell értened, Bane!

Lassan, méltóságteljesen felállt, és közelebb lépett a fiatal Sith-hez, aki az állát idegesen vakargatva, szótlanul mérlegelte az eddig elhangzott érveket.

– Mit gondolsz, hogyan fognak reagálni a társaink, ha megmondom nekik, hogy a Jedik neked köszönhetően kaptak erősítést?

Bane a fénykardjának markolatára tette jobbját, közben a szeme haragosan megvillant.

– Azzal sem tudod megőrizni a titkodat, ha megölsz – figyelmeztette sietve Kaan. – Mindenki tudja, hogy te nem voltál jelen a csatában, amikor Farfalla hajói fölénk ereszkedtek. Sokan valószínűleg már most is gyanítják, hogy te árultál el minket!

Mialatt beszélt, még mélyebbre ásott ellensége elméjében. Most már egyenesen Bane gondolatait próbálta eltéríteni és eltorzítani, aztán halkan kijelentette:

– Lehet, hogy te vagy köztünk a legerősebb, de akkor sem tudod legyőzni az összes Úrnőt és Nagyurat. Egyedül nem tudod megcsinálni, Bane!

A hatalmas termetű Sith ekkor megtántorodott, és mindkét kezével a fejéhez kapott. Odabotladozott az egyik székhez, és erőtlenül rároskadt, mire a túlterhelt faszerkezet megreccsent a súlya alatt. Bane végül előregörnyedt, és két tenyerét a halántékára szorította.

– Igazad van – dörmögte a fogsorát összepréselve. – Igazad van.

– De még így is maradt némi remény – közölte Kaan, azzal odalépett Bane-hez, és a kezét megnyugtatásképpen a megtört férfi vállára tette. – Kövess engem, és én visszatartom a többieket, hogy ne forduljanak ellened! Eljött a perc, Bane! Csatlakozz a Sötét Testvériséghez!

Bane lassan bólintott, aztán oldalra fordította a fejét, és a szemében csüggedt, reményvesztett kifejezéssel meredt fel Kaanra.

– És mi lesz a Jedikkel? – kérdezte halkan. – Mihez kezdünk a csapatszállítóikkal?

Kaan felállt, fokozatosan kibocsátotta vetélytársát a mentális kötelékből, majd megszólalt:

– Behúzódunk a barlangokba, és akkor nem vethetik be ellenünk a légi egységeiket. Ismerem Hoth tábornok gondolkodásmódját. Biztosra veszem, hogy követni fog minket. Aztán, a kellő pillanatban bevetjük ellenük a gondolatbombát.

Bane azonnal talpra ugrott, mire Kaan örömmel állapította meg magában, hogy a jelekből ítélve továbbra is tetszése szerint alakíthatja mások gondolatait, érzéseit és véleményét. Még az átlagnál jóval erősebb és akaratosabb Bane sem állhatott ellen az ő manipulációinak.

– Egyetlen szavadba kerül, és megteszem, Kaan Nagyúr! – kiáltotta fellelkesülve Bane. – Együtt, az erőinket egyesítve biztosan le fogjuk győzni a Jediket!

– Nyugalom, barátom, nyugalom! – felelte mosolyogva Kaan, és a láthatatlan csápokkal ismét megérintette Bane agyát, ám ezúttal azért, hogy megnyugtassa a szempillantás alatt nekihevült férfit. Elhárította ugyan a közvetlen veszélyt, de tudta, hogy a hatás csak átmeneti. Bane idővel vissza fog változni korábbi önmagává. Az álmai is visszatérnek, és megint arról fog ábrándozni, hogy magához ragadja a Testvériség feletti uralmat. Így aztán Kaan tisztában volt azzal, hogy tartós megoldást kell találnia.

– Sajnálatos módon – mondta óvatosan –, akadnak bizonyos… bonyodalmak.

– Bonyodalmak?

– Bizonyosan meg tudom győzni a Sötét Úrnőket és Nagyurakat, hogy bocsássák meg neked az árulást – fejtegette Kaan –, de csakis azután, hogy végeztünk a Jedikkel. Egészen addig el kell rejtőznöd a többiek elől.

Bane arcán zavarodott és sértett kifejezés jelent meg, amitől szánalomra méltónak tűnt. Viszont Kaan már régen hozzászokott, hogy kínos és leplezetlen érzéseket csalogat elő azokból, akiknek belenyúl az agyába, így fikarcnyit sem sajnálta újabb áldozatát.

– Én fogom elvezetni a Testvériséget a barlangokba – magyarázta a legteljesebb lelki nyugalommal. – Elég erős vagyok ahhoz, hogy kapcsolatot létesítsek a társaink elméi között, hogy aztán együtt megteremtsük a gondolatbombát. A segítséged nélkül is boldogulni fogunk. Maradj a sátorban! És ami a legfontosabb, ne kerülj senki szeme elé, amíg nem végeztünk!

– És ha megölted a Jediket, visszajössz értem? – kérdezte félénken Bane.

– Vissza, bizony! – ígérte ünnepélyesen Kaan. – Ha a Jedik már nem léteznek, visszajövök érted a testvéreinkkel együtt!

Ha a vezér korábban nem is, legalább ennél az utolsó kijelentésénél őszintén beszélt. Úgy döntött, hogy nem bíz semmit a véletlenre, nem fogja még egyszer alábecsülni a szörnyű alakot. Bane egyszer már túlélt egy gyilkossági kísérletet. Így aztán Kaan megfogadta, hogy ezúttal az összes hívét rá fogja szabadítani az ellenségére.

– Úgy teszek, ahogy parancsolod, Kaan Nagyúr!

– válaszolta engedelmesen Bane, azzal fél térdre ereszkedett, és teljes behódolásának jeleként lehajtotta a fejét.

Kaan sarkon fordult, és minden további nélkül kisietett a szabadba, majd elindult a saját sátra felé, hogy magához vegye a gondolatbomba szertartását tartalmazó iratokat.

Bane az iménti felvett alázatos testtartásba merevedve várta, hogy a Nagyúr eltávolodjon a parancsnoki sátortól, aztán felállt, és bőszen mosolyogva leporolta a térdét. Már a mentális támadás első pillanatában érzékelte, hogy Kaan igyekszik uralma alá vonni az elméjét, ám a próbálkozásaival körülbelül annyit ért el, mintha egy rozsdás, tompa késsel kapargatta volna egy haluriai jégvadkan szarulemezeit. Bane ennek ellenére megragadta a kínálkozó alkalmat, és olyan meggyőző előadással állt elő, amely még az Alderaan legjobb színészeinek is becsületére vált volna.

Kaan immáron mélységes meggyőződéssel hitte, hogy a Sith-rend győzelmének kulcsa a gondolatbomba, és nem tudatosan ugyan, de éppen arra készült, hogy az egész Testvériséget magával rántsa a pusztulásba.

Bane elégedetten nyugtázta, hogy tervének második szakasza is jól kezdődött. Biztosra vette, hogy másnap estére beteljesedik a győzelme.

A járőrök egész álló éjszaka szüntelenül cirkáltak a Jedik tábora körül. Nem csupán a Sith-ek közelsége miatt figyeltek éberen, hanem a pattogók betolakodását is meg kellett akadályozniuk.

A Ruusan eredetileg békés és jóindulatú őslakosait megőrjítette az őserdőt sújtó iszonyatos csapás. Korábban kellemes és szívesen látott látványt nyújtottak: csoportokba gyűltek a sebesültek, valamint a betegek felett, és megnyugtató, gyógyító képeket sugároztak beléjük. Azonban a tűzvész óta falkákba verődve bukkantak elő az éjszaka sötétjéből. Izzasztó rémálmokat bocsátottak az alvókra, továbbá riadalmat és rémületet keltettek mindenkiben, akinek a közelébe kerültek.

A járőrök nem tehettek mást, le kellett lőniük a környéken felbukkanó meggyötört teremtményeket, nehogy az őrületbe kergessenek mindenkit. Undorító és zord feladat volt, de a szent cél érdekében ezt is el kellett végezni.

Szerencsére az őröknek sikerült távol tartaniuk a pattogókat. A tábor határain belül derűs és óvatosan bizakodó hangulat uralkodott. Hoth tábornok az elmúlt hónapok során tapasztalt reményvesztett csüggedés után szinte győzelmi ünneplésnek érezte harcosai csendes lelkesedését.

Nem voltak többé űzött vadak, akik az erdő mélyére menekültek, és csakis addig maradhattak életben, amíg meghúzták magukat egy sötét és mocskos zugban. Most már ők kerültek fölénybe, olyannyira, hogy az új táborukat a felperzselt erdő szélén alakították ki, azon a nyílt területen, ahol az előző ütközetet vívták. És ezúttal már a Sith-ek kényszerültek arra, hogy elrejtőzzenek.

Noha a tábornokot kimerítette a tűzvész elől való menekülés és az azt követő harc, nem állt szándékában nyugovóra térni. Temérdek feladat várt még rá, rengeteg apróbb-nagyobb intéznivaló követelte a figyelmét.

Azonfelül, hogy meg kellett szerveznie a pattogók elleni védelmet, gondoskodnia kellett a friss készletek elosztásáról is. Farfalla hajói bőséges utánpótlást hoztak, amire az itteni csapatoknak már oly nagy szükségük volt. A gépek rakterét zsúfolásig megtöltötték az élelmiszerrel, gyógyszerrel, valamint a sugárvetőkbe és fénykardokba való energiacellákkal teli ládák és zsákok. Miután a saját készleteik java része odaveszett az erdőt letaroló futótűzben, a tábornok addig nem akarta átadni magát a pihenés fényűzésének, amíg a katonái nem kapták meg a nekik járó ellátmányt és felszerelést.

Hoth jobbra-balra kanyarogva, időnként megtorpanva vágott át a lappadó tábortüzek és a felfelhorkanó alvók között. Továbbra sem állt a rendelkezésükre elegendő sátor, de mert az éjszaka melegnek ígérkezett, a fedél nélkül maradt, fáradt harcosok tökéletesen beérték azzal, hogy takarókba burkolózva elnyúlhattak a puszta földön.

– Tábornok! – kiáltotta valaki a nagy csendességben meglepően hangosan. Hoth megfordult, és meglátta, hogy Farfalla futva közeledik felé. A szőke Jedi a sötétség ellenére is magabiztosan, lendületesen rohant. Nyílegyenesen haladt, egyszerűen és ügyesen átugrotta az útjában fekvő testeket.

Hoth megállt, hogy a társa hamarabb utolérhesse, aztán udvarias biccentéssel viszonozta Farfalla szokásos, túlzó meghajlását.

– Történt valami, barátom? – érdeklődött barátságos, fojtott hangon.

– A felderítőink jelentették, hogy a Sith-ek elindultak – válaszolta sűrűn bólogatva a fiatalabbik Jedi.

– Kaan kelet felé vezeti őket, a hegyek irányába.

– Valószínűleg a hegység lábánál lévő barlangok felé tartanak – vélekedett Hoth. – Ha a föld alá húzódnak, a légi fölényünk semmissé válik.

– Szerencsére már korábban körülnéztünk azon a környéken – felelte szélesen mosolyogva Farfalla. – Ismerjük a járatrendszer főbb bejáratainak helyzetét. Ha bevonulnak a barlangokba, körülzárhatjuk azokat a nyílásokat, és akkor csapdába ejtjük őket!

– Hát éppen ez az… – mormolta Hoth, és töprengve vakargatta a tarkóját. – Az ilyen szembetűnő taktikai hibák nem vallanak Kaanra. A nyakamat rá, hogy készül valamire!

– Ha úgy látod jónak, utasíthatom a felderítőket, hogy menjenek utánuk, és tartsák szemmel őket! – javasolta izgatottan Farfalla.

– Nem! – mondta határozottan Hoth éppen csak néhány pillanatnyi mérlegelés után. – Kaan nyilván számít erre, és én nem akarom, hogy a katonáink a markába kerüljenek, hogy aztán kínvallatásnak vessék alá őket.

– Akkor éheztessük ki a Sith-eket! – ajánlotta Farfalla. – Úgy vérontás nélkül is megadásra kényszerítheti ük Kaant.

– Igen, ez lenne a legjobb megoldás – ismerte el a tábornok. – De sajnos aligha engedhetünk meg magunknak akkora időveszteséget. – Hatalmasat sóhajtott, és fáradtan megcsóválta a fejét. – Igazából sejtelmem sincs, hogy miért vonulnak be a barlangrendszerbe. Csak azt tudom, hogy cselekednünk kell. Akármit terveznek, nem szabad megengednünk, hogy véghezvigyék. – A vonásai hirtelen megfeszültek annak jeleként, hogy elszánta magát valamire. – Ébresszétek fel, és szedjétek össze a katonákat! Utánuk megyünk!

– Nem áll szándékomban megkérdőjelezni a döntéseidet, mester – felelte Farfalla a lehető legtapintatosabb modorában –, de nem lehetséges, hogy az a fortélyos Kaan csapdába akar csalni minket?

– Teljesen biztosra veszem, hogy erről van szó – válaszolta kesernyésen mosolyogva Hoth. – Ám ha valami különlegeset tartogat a számunkra, akkor előbb vagy utóbb, de mindenképpen lépni fog. Inkább nem adnék neki időt az előkészületekre. Ha szerencsénk van, még azelőtt elkapjuk, hogy felállítja a csapdát.

– Ahogy óhajtod, tábornokom! – vágta rá Farfalla, azzal ismét előadta a már megszokott, szertartásos meghajlását, és miután felegyenesedett, halkan hozzáfűzte:

– Neked viszont jót tenne, ha aludnál egyet. Sápadt vagy, és végtelenül megviseltnek tűnsz. A Sith-ek szoktak így kinézni…

– Én most nem alhatok, barátom – felelte sóhajtva Hoth, és a jobbját Farfalla izmos vállára tette. – Itt voltam a háború első percétől fogva. Én vezettem a Fény Hadseregét ide, a Ruusanra, hogy megvívjuk harcunkat a Sötét Testvériséggel. Így aztán ott kell lennem a végkifejletnél is.

– De meddig bírod még alvás nélkül, tábornokom?

– kérdezte Farfalla, és bár éppen csak suttogott, a hangjából így is kicsengett a féltő aggodalom.

– Ameddig kell – válaszolta mosolyogva Hoth. – Amúgy meg, az ösztöneim azt súgják, hogy ez az egész hamarosan véget ér, akár így, akár úgy.

Harmincadik fejezet

A barlangok levegője hideg volt és nyirkos, de a járatokban korántsem uralkodott teljes sötétség. A sziklafalak felszínén kristályok milliói sziporkáztak, amelyek visszaverték és szétszórták a lámpák fényét. A tágasabb üregekben kisebb-nagyobb sztalagmitok nyújtózkodtak felfelé. Cserébe a mennyezetről sztalaktitok egész erdeje csüngött, amelyek hegyéről folyamatosan csöpögött a víz, apróbb hullámokat keltve a padozaton felgyülemlett pocsolyák zavaros vizében. Az egymással szemben függő és álló cseppkövek néhol összeértek, és az évezredek óta szüntelenül csörgedező, ásványi anyaggal telített vízerek össze is forrasztották őket. A hatalmas, vaskos oszlopok lenyűgöző látványt nyújtottak. Erőt és rendíthetetlenséget sugároztak, de valahogy mégis finomnak és törékenynek tűntek.

Kaan nem szakíthatott időt arra, hogy megbámulja a környezetük természeti csodáit. Tudta, hogy a Jedik felderítői szagot fogtak, amikor ő és a csapata megkezdték vonulásukat a föld alatti menedék felé. És azzal is tisztában volt, hogy Hoth tábornok rövidesen elindítja a saját seregét.

Hamarosan rátalált egy sziklacsarnokra, amely elég tágas volt ahhoz, hogy befogadja a Testvériség valamennyi tagját. A Sötét Úrnők és Nagyurak percek alatt összegyűltek a hatalmas üregben, hogy még egyszer utoljára csapást mérjenek az ellenségeikre. A közönséges katonák a barlangrendszer bejáratait őrizték; szigorú parancsba kapták, hogy utolsó leheletükig küzdjenek.

Kaan természetesen tisztában volt azzal, hogy ezek a hátrahagyott egységek nem állíthatják meg végleg az ellenséget, de bízott abban, hogy a puszta létszámunknál fogva legalább addig feltartóztatják a Jediket, amíg ő az Úrnőkkel és a Nagyurakkal befejezi a szertartást.

– Álljatok körbe! – kiáltotta a társainak. – Eljött a perc!

Githany tudta, hogy valami átkozottul nincs rendjén Kaan Nagyúrral. Élt a gyanúperrel, hogy akkor maradt le valamiről, amikor elmenekült a Jedik erősítése elől. Miután leszálltak a táborban, Kaan eltűnt a parancsnoki sátorban, majd néhány perc múlva, anélkül hogy bárkihez szólt volna, átrohant a saját sátrába. Amikor végül ismét előkerült, a régi, ellenállhatatlan erővel sugárzott belőle az a lenyűgöző vonzereje. Nem úgy közeledett az Úrnők és a Nagyurak felé, mint egy kiutat és kifogásokat kereső legyőzött hadvezér, hanem mint egy büszke és magabiztos hódító hős. Az állát felszegve, a derekát feszesre húzva lépdelt, maga volt a hatalom és a dicsőség eleven megtestesülése.

Rögtönzött szónoklatát érces, zengő hangon adta elő, és csak úgy áradt belőle a tekintély. Arról beszélt a társainak, hogy az ő vezetésével a Testvériség tagjai hamarosan egyesíteni fogják a tudatukat egy olyan szertartás során, amely messze felülmúlja azt, amit Bane irányításával hajtottak végre alig néhány órával korábban. Arról beszélt, hogy a rituálé eredménye egy szörnyű fegyver lesz, amely egy csapásra elsöpri az ellenségeiket. Ügyesen megválasztott szófordulataival, de különösen a gondolatbomba hatásainak ismertetésével újra feltámasztotta a Sithekben a reményt, újra felélesztette bennük a hitet.

Mint az elmúlt hónapok során már oly sokszor, ezúttal is győzelmet ígért nekik. És mint az elmúlt hónapok során már oly sokszor, a Testvériség tagjai ezúttal is készségesen vállalták, hogy követik őt. És valóban követték őt ebbe a barlangrendszerbe, bár Githany már nem tudta eldönteni, melyik a helyes kifejezés: hogy idevezették, vagy hogy idecsalogatták őket.

A többiekkel együtt ő is hűségesen követte Kaant, erre késztették az idős férfi szavai és személyiségének delejező varázsa. A hosszú éjszakai zarándoklat alatt elfeledte minden gondolatát, amely arról szólt, hogy Kaan esetleg alkalmatlan vezetőnek. Viszont, miután elérték úti céljukat, a menedéket nyújtó járatrendszert, a lelkesedése fokozatosan alábbhagyott, majd nyomtalanul eltűnt, és baljós előérzet költözött a helyére. És végül, a hatalmas csarnok falain villódzó kristályok által visszavert kékesfehér fényben meglátta az igazságot, a maga szörnyű valójában.

Kaan megjelenésében nem volt semmi szokatlan, azt leszámítva, hogy az arcbőrét, a haját, valamint a ruháit szürke porréteg borította. Csakhogy ezúttal egy őrült tekintete sugárzott a szeméből, amely hatalmasra tágulva, vadul és harciasan villogott, továbbá ugyanolyan jeges fényeket szórt, mint az üreg falaiba ékelődött kristályok. Az eszelős pillantások és a merev, kifürkészhetetlen arckifejezés láttán Githanynak nyomban eszébe jutott az az éjszaka, amikor váratlanul betoppant Kaanhoz. Az az éjszaka, amikor látomása támadt, és megérezte, hogy Bane hamarosan eljön a Ruusanra.

Kaan akkor ingatagnak, kétségbeesettnek, elveszettnek és végtelenül zavarodottnak tűnt. Githany egy röpke pillanatra meglátta a férfi igaz valóját: a hamis prófétát, aki képtelen túllépni a csalódásain. Aztán Kaan a maga titokzatos módján, szempillantás alatt visszabújt a mindenki által ismert bőrébe. Újra meggyőzően alakította a rendíthetetlen vezért, és a lány el is feledkezett a kiábrándító élményről.

Most viszont visszatértek tudatába a kínos pillanatok emlékei, és Githany tudván tudta, hogy egy őrült szolgálatába szegődött. A Jedik erősítésének megérkezése és az azt követő, megrázó vereség miatt Kaan lelkében összetört valami. A pusztulásba vezette társait, és Githany érezte, hogy ezt a szörnyű tényt rajta kívül senki sem ismerte fel.

És hiába akart, nem tudott összekaparni magában annyi bátorságot, hogy figyelmeztesse a társait. Itt és most, Kaan vakbuzgó és hűséges hívei között nem mert megszólalni. Szeretett volna elsurranni, kilopózni a lámpák fénykörén túli sötétségbe, hogy aztán elmeneküljön a Testvériségre váró, szörnyű sors elől. Ám a Kaan parancsára meglóduló tömeg őt is magával sodorta. Még csak nem is gondolhatott arra, hogy átküzdi magát a szorosan egymáshoz préselődő testek között.

– Gyűljetek körém! – kiáltotta Kaan. – Álljatok körbe! Alakítsátok ki a hatalom gyűrűjét!

Githany megérezte, hogy valaki megragadja és megrántja a kezét. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, aztán legnagyobb rémületére azon kapta magát, hogy testének jobb oldala Kaan bal oldalának feszül.

– Maradj mellettem, Githany! – suttogta az eszét vesztett Nagyúr. – Éljük át együtt, egymás közelségében a győzelmünk pillanatait! – Azzal felkapta a fejét, és felkiáltott:

– Fogjátok meg egymás kezét, hogy aztán összekapcsolhassuk az elménket!

Githanynak az a benyomása támadt, hogy nem is egy eleven teremtmény ujjai kulcsolják át a csuklóját, hanem egy jéghideg és eltörhetetlen duracél bilincs. A következő pillanatban valamelyik Sötét Nagyúr keményen, határozottan megmarkolta a bal alkarját, és ő minden reményét feladta, mert tudta, hogy már nem menekülhet el.

Néhány másodperccel később Kaan a barlang mennyezete felé fordította az arcát, és erős hangon kántálni kezdett.

Nem Githany volt az egyetlen, aki megérezte, hogy Kaannal valami baj van. Előzőleg, mint mindenki mást, Kopecz Nagyurat is magával ragadta a közös lelkesedés. Mialatt Kaan ékesszólóan ecsetelgette, hogy a gondolatbomba hogyan fogja elpusztítani a Jediket, és hogyan ejti rabul mindörökre, gyűlölt ellenségeik lelkét, ő is együtt ujjongott a többiekkel. Lázas izgalomra gyúlva csatlakozott a tömeghez, amely tiltakozás és habozás nélkül követte vezérét a barlangrendszerbe.

Ám a hatalmas üregbe érve lassan lecsillapodott, és miután elkezdett újra ésszerűen gondolkodni, rájött, hogy a terv végtelenül őrült. Felismerte, hogy a Sith-ek voltaképpen a bomba robbanásának kiindulópontjában lesznek. És ha az az ősi fegyver elég erős ahhoz, hogy elpusztítsa a Jediket, akkor őket is el fogja pusztítani…

Kaan azt ígérte nekik, hogy az akaraterejüket egyesítve bizonyosan túl fogják élni a csapást, de Kopecz lelkében lassan gyökeret vert a kétkedés. Az ígéret bűzlött; érződött belőle, hogy nem támasztják alá szilárd tények, és nem több, mint egy kétségbeesett ember zavarodott elméjében fogant vágyálom. Ha Kaannak régóta rendelkezésére állt a gondolatbomba, korábban miért nem vetette be?

A kérdésre egyetlen válasz tűnt logikusnak: rettegett a következményektől. És ha ő a tébolyától vezérelve le is rázta magáról a félelmeit, Kopecznek elég józan esze maradt ahhoz, hogy belekapaszkodjon a sajátjaiba.

Kaan utasítására a Sith-ek a csarnok közepe felé nyomultak, de Kopecz megküzdött a sokaság sodrásával, és az ellenkező irányba tartott. Révületbe esett társai közül senki sem vette észre, hogy miben mesterkedik.

A szorosan egymáshoz préselődő testek gyűrűje elállta a lámpák fényének útját. A twi'lek a sötét árnyékokat kihasználva óvatosan lopózott az üreg legtágasabb kijárata felé, hatalmas termetéhez képest meglepően halkan. Nem fordult meg, egyszer sem nézett vissza, de csak akkor szaporázta meg a lépteit, amikor meghallotta, hogy a háta mögött a Testvériség lassú, ütemes kántálásba kezd.

Kopecz természetesen jól tudta, hogy nem menekülhet, mert a Jedik mostanra már körülzárták az egész alagúthálózatot. Biztosra vette, hogy az ellenségeik hamarosan megtámadják a felszínen hagyott csapatokat, hogy őket legázolva Kaan nyomába eredjenek, és véget vessenek a hosszúra nyúló háborúnak. Az viszont kétségesnek tűnt, hogy időben elérik-e a nagy sziklacsarnokot. Kopecz a lelke mélyén remélte, hogy igen.

Ezzel együtt úgy érezte, hogy neki már minden mindegy, éppen ezért eldöntötte, hogy csatlakozik a bejáratot őrző katonákhoz, és még egyszer, utoljára megvív a Jedikkel. Tisztában volt azzal, hogy nem fogja megérni a reggelt, és készségesen elfogadta ezt a tényt. De inkább egy fénykard csapásától vagy egy sugárlövedék találatától akart meghalni, semmint a gondolatbomba robbanásának hatásaitól.

A szertartás szövege egyszerű volt. Kaan mindössze egyszer ismételte el, aztán kurta parancsára a Testvériség valamennyi tagja bekapcsolódott, és onnan kezdve együtt kántáltak. Állhatatosan, egyenletes ritmusban ismételgették a rövid mondatokat. A hangjuk visszaverődött a fejük felett öszszeboruló sziklafalakról, az ősi igék összekeveredve és egymásba olvadva szöktek ki a terembe torkolló járatokba.

Githany érzékelte, hogy hatalmas energiák kezdenek gyülekezni a gyűrű középpontjában, amelyek egyre gyorsabb és gyorsabb forgómozgást végeznek. Kisvártatva arra lett figyelmes, hogy egy titokzatos erő megpróbálja kiszívni a gondolatait, az egész tudatát az elméjéből, sőt az örvény mintha az egész személyiségét akarta volna magába szippantani. Jószerével nem is érezte a barlangban uralkodó hideget. Egyre tompábban hallotta társai hangjait és azok visszhangjait. Már nem érzékelte a sötét zugokban tenyésző gombák szagát és a két karját fogva tartó kezek szorítását. Végül már a lámpák fényét és a tükröző kristályokból származó, kékesfehér derengést sem látta. Githany számára a külvilág megszűnt létezni.

– Egyek vagyunk – zümmögte az elméjének mélyén egy hang, amely különös módon egyszerre volt Kaané és a sajátja. – Mi vagyunk a sötét oldal. A sötét oldal mi vagyunk.

Noha már nem hallotta társai szavait, ezt az egy hangot még érzékelte, mialatt a tudata egyre gyorsulva siklott az örvény középpontja felé. Aztán egy pillanatra félig-meddig felocsúdott a sajátos révületből, ekkor rádöbbent, hogy hamarosan nem lesz képes, sőt nem is akar majd kiszabadulni a szertartás bűvköréből. Elkeseredett harcot indított a vele és körülötte zajló, titokzatos és félelmetes folyamatok ellen.

Néhány pillanattal később az a benyomása támadt, hogy egy óceán mélyén úszik, egy állandó és könyörtelen áramlattal szemben. Úgy érezte, hogy a körülötte újra meg újra kiejtett szavak e világi, tapintható testet öltenek. Körülzárták az ő és társai egyesített akaratát, amelyet aztán csapdába ejtettek, átformáltak, és gyorsan változó, újra meg újra önmagába olvadó alakba öntöttek.

– Tapasztaljátok meg a sötét oldal hatalmát! – folytatta a rejtélyes eredetű hang. – Adjátok át magatokat neki! Adjátok át magatokat az egyesített egésznek! Váljunk eggyé!

Githany a bensőjének legmélyéről megidézte ellenállásának utolsó foszlányait. Valahogy sikerült összekaparnia magában annyi lelkierőt, hogy egy elkeseredett tudati paranccsal kiszabadította elméjét a gyalázatos, pusztító kötelékből.

Lélegzet után kapott, és hátratántorodott. Az érzékszervei szempillantás alatt működni kezdtek. Környezetének ingerei – fények, színek, hangok és szagok – egy árhullám gyorsaságával és erejével tódultak be a tudatába. A lámpák fénye viszont továbbra is tompának és valahogy ködösnek tűnt a szemében, mintha a sötét oldal energiáinak örvénye azt is elnyelte volna. A társai tovább kántáltak, egyre ércesebben zengő hangjuk bántotta az ő érzékeny fülét. A hőmérséklet úgy lecsökkent, hogy látta a saját leheletét, mialatt vékony jégfoltok képződtek volna a cseppköveken és a pocsolyák szélei mentén.

Githany hirtelen ráeszmélt, hogy már senki sem fogja a kezét. A Sötét Úrnők és Nagyurak kivétel nélkül háttal álltak neki, mindkét kezüket a gyűrű közepe felé nyújtották, és szemlátomást mit sem tudtak az őket körülvevő világról. A lány első pillantásra azt hitte, hogy társai a semmit markolják, de ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, meglátta a különös jelenséget.

Csupán egyetlen pillanatig bírta nézni. A valóság szövetének vibráló torzulása olyannyira természetellenes és megrázó látványt nyújtott, hogy végigvágott rajta a rettegés, és borzongva megfordult.

Bane-nek igaza volt! – gondolta döbbenten. – Kaan a pusztulásba taszít minket!

Noha éppen csak, de ismét megérezte az elméjére ható, kényszerítő erőket. Aztán a kezdetben leheletfinom hatás egyre erősödött, és azzal fenyegetett, hogy megint megbéklyózza az akaratát, és visszahúzza őt a létezésnek arra az időn és téren túli síkjára, amelyre a szertartás a társait sodorta, és ahol fogságba ejtette őket.

Githany minden erejét összeszedve távolabbra botladozott a szörnyű végzetre ítélt Sith-ektől, majd a szemét erőltetve igyekezett utat találni a padozatból kimeredő állócseppkövek között.

Bane figyelmeztetett, de én nem hallgattam rá… – kesergett magában. A fejében őrültebbnél őrültebb gondolatok kergették egymást, míg a lelkében külön-külön is erős érzések – bánat, elkeseredés és rettegés – zűrzavaros egyvelege kavargott. Miközben vadul szidta magát az ostoba tévedésért, rákényszerítette hevesen remegő lábait, hogy távolabbra vigyék a Testvériség által teremtett förtelemtől.

Hamarosan elérte a csarnok falát, és azt követve tántorgott tovább, hogy rátaláljon a kivezető útra. A szertartás vonzása továbbra is visszahúzta őt. Titokzatos erők üzentek neki a messzeségből, egyre csak hívták, csalogatták, hogy csatlakozzon a társaihoz, és osztozzon a sorsukban.

Egyetlen terve sem akadt, és fogalma sem volt arról, hogy hová tart. Csak azt tudta, hogy mennie kell, ki kell jutnia a szörnyűségekkel teli üregből, nehogy az örvény még egyszer beszippantsa a tudatát. Hirtelen meglátta, hogy nem messze tőle kisebbfajta, sötét nyílás tátong a falban. Bepréselte magát a szűk résbe, azzal sem törődött, hogy az éles sziklák nem csupán a ruháját, de a bőrét is több helyen felhasítják.

A fájdalom már semmit sem jelentett számára. Hirtelen ismét az a benyomása támadt, hogy távolodik a való világtól. Kétségbeesetten előrelódult, hasra vetődött, aztán négykézláb mászott tovább az alacsony járatban.

El innen! – sürgette magát gondolatban. – El kell tűnnöd a társaid és Kaan közeléből! El kell tűnnöd a gondolatbomba közeléből, amíg nem késő!

A barlangrendszer bejáratait őrző Sith-katonák sokan voltak, de már teljesen elment a kedvük a csatározástól. Amikor Farfalla vezetésével a Jedik megközelítették őket, csupán jelképes ellenállást tanúsítottak. A Ruusanon folyó háború utolsó ütközetében kevés lövés esett. A bekerített harcosok tömegesen adták meg magukat – eldobálták a fegyvereiket, és térden állva könyörögtek kegyelemért.

Farfalla a környéket és az eseményeket szemlélve, ráérősen sétálgatott a katonái között. Hoth tábornok egyelőre a hátuk mögött járt, de gyors ütemben közeledett a Jedik fő seregével. Farfalla mosolyogva gondolt arra, hogy amikor a nagymester végre megérkezik, kellemes meglepetésben lesz része, mert azzal fog szembesülni, hogy a háborúnak immáron vége.

– Hogy állunk? – kérdezte az egyik szakaszparancsnoktól.

– A Sith-ek közkatonái háromszor annyian vannak mint mi – válaszolta a hadnagy morcosan. – És mindannyian egyszerre akarják megadni magukat. Attól tartok, uram, hogy ez eltart egy darabig…

Farfalla jókedvűen felkacagott, és szívélyesen vállon veregette a morgolódó férfit.

– Jól beszélt, hadnagy úr! – mondta elégedetten. – Néha az jár a fejemben, hogy sokan csak azért állnak be a Sith-ek seregébe, mert tudják, hogy ha veszítenek, életben hagyjuk őket.

Mielőtt tovább tréfálkozhatott volna, valahol a közelében megszólalt egy fojtott, rekedtes hang:

– Ne merészelj engem életben hagyni, Farfalla!

A Jedi sietve körülnézett, és hamarosan meglátta a földön fekvő, hatalmas termetű twi'leket, aki a könyökére támaszkodva meredt rá. A sebesült nehézkes mozdulatokkal talpra vergődött, ekkor Farfalla meglepődve fedezte fel, hogy az illető a Sith-ek hagyományos, sötét köpenyét viseli. Az arcát úgy elborította az alvadt vér – amelynek java része az ő saját sebeiből származott hogy a Jedi alig ismert rá.

– Kopecz… – suttogta döbbenten, amikor néhány másodpercnyi töprengés után rájött, hogy számtalanszor találkozott a twi'lekkel egy rég letűnt korban, abban a korszakban, amikor Kopecz még Jedi volt. Gyorsan összeszedte magát, békés szándékai jeleként a Sith felé nyújtotta jobbját, és megszólalt:

– Megsebesültél, Kopecz! Tedd le a fegyvert, és mi segítünk rajtad!

A twi'lek erőszakos mozdulattal félresöpörte maga elől a Jedi kezét.

– Én már régen eldöntöttem, hogy melyik oldalon állok! – mordult fel ingerülten. – ígérd meg nekem a halált, Jedi, cserébe megkapod tőlem az életedet! Elmondom neked, hogy mire készül Kaan.

Farfalla csupán egyetlen, fürkész pillantást vetett a Sötét Nagyúr arcára, és máris tudta, hogy az ellensége semmiképpen sem húzza már sokáig.

– Rendben, Kopecz, beszélj! – mondta halkan. – Mit tudsz Kaan tervéről?

A Sith a torkába tóduló vértől fuldokolva köhögött egy sort, aztán, amikor lélegzethez jutott, görcsösen nyeldekelve megszólalt:

– Előbb… ígérd meg… nekem… a halált…

– Megadom neked, ha valóban ezt akarod – felelte Farfalla különös módon részvétteljes hanghordozással. – Esküszöm!

A twi'lek ekkor felnevetett, amitől sötétvörös, habos folyadék bugyogott elő a szájából.

– Helyes – nyögte ki nagy nehezen –, a halál mindannyiunk régi barátja! Amit Kaan tervez, az sokkal rosszabb a halálnál…

Azzal néhány kurtára szabott mondattal beszélt a gondolatbombáról. Farfalla szótlanul figyelt, és a vészjósló szavak hallatán a hideg futkosott a hátán. Miután Kopecz a mondandója végére ért, vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje minden megmaradt erejét, fejet hajtott, és aktiválta a fénykardját.

– A halált ígérted nekem – mondta a legteljesebb lelki nyugalommal. – Harc közben akarok elesni. De figyelmeztetlek, ha visszafogod magad, te leszel az, aki nem éli túl a párbajunkat!

Farfalla mester komoran bólintott, és aktiválta a saját fegyverét.

Kopecz Nagyúr súlyos sérülései ellenére is hősiesen és elszántan küzdött, de persze így sem vehette fel a versenyt a sértetlen és pihent Jedi-mesterrel.

Farfalla az összecsapás negyedik percében valóra váltotta az ígéretét.

Harmincegyedik fejezet

Hoth tábornok ugyanolyan megdöbbentőnek, mint amilyen szívderítőnek találta a szeme elé táruló látványt. A tábort elhagyva lélekben felkészült arra, hogy egy újabb őrült forgatagba fog csöppenni, ádáz élethalálharcba, amelynek során egyik fél sem ad, de nem is kér kegyelmet. Előre elképzelte, hogy a puszta életükért küzdő harcosokat fog látni, akiknek lába szanaszét heverő, véres hullákon tapos. Arra számított, hogy ezúttal is egy gyilkos ütközet vár rá.

Ám amit a helyszínre érve tapasztalt, olyannyira hihetetlennek tűnt, hogy nyomban feltámadt benne a gyanakvás. Az első pillanatokban szilárdan hitte, hogy a Sith-ek csellel próbálkoznak, hogy csapdát állítottak neki és seregének. Aztán a félelmei gyorsan szertefoszlottak, amikor észrevette, hogy körülötte a Jedik szélesen mosolyognak.

Miután végighordozta tekintetét a Ruusan utolsó csatájának színhelyén, az ő ajka is mosolyra húzódott. Talán ötvenen sem vesztették életüket az ütközetben, és a tetemek öltözékéből egyértelműen kitetszett, hogy alig néhány köztársasági akad közöttük. Az ellenséges harcosok túlnyomó többsége fogságba esett, és most jókora csoportokba verődve, békésen üldögéltek a földön. A körülöttük álló és rájuk vigyázó Jedik és közkatonák – noha egyetlen pillanatra sem vették le róluk a szemüket – fennhangon nevetgéltek, és vidáman ugratták egymást.

Hoth megvizsgálta az Erőt, és érzékelte, hogy a megkönnyebbülés, illetve az őszinte öröm hullámai áradnak Farfalla katonáiból. Ez a felszabadult hangulat a saját harcosain is hamar eluralkodott. A győzelem nyilvánvaló jeleinek láttán felbontották az alakzatokat, és ujjongva, kacagva rohantak, hogy összeölelkezzenek, és együtt ünnepeljenek a már korábban ideért társaikkal. Hoth fejében megfordult, hogy visszaparancsolja őket, aztán ellenállt a kísértésnek, és hagyta, hadd örvendezzenek kedvükre.

A végeérhetetlennek tűnő háború véget ért… Ám mialatt a tábornok hívei tisztelgéseit és elismerő szavait biccentésekkel és mosolyokkal viszonozva átsétált a kavargó tömegen, rádöbbent, hogy valami nincs rendjén. A csatatér tele volt legyőzött ellenséges harcosokkal, ám egyetlen Sötét Úrnő vagy Nagyúr sem akadt közöttük.

Aztán amikor meglátta, hogy Farfalla lélekszakadva rohan felé a mező túlsó oldaláról, nyomban kínos érzései támadtak.

– Mesterem! – kezdte a szőke Jedi, miután lélegzet után kapkodva megállt a tábornok előtt, és gyorsan letisztelgett. Ezúttal nem hajolt meg a maga szertartásos és túlzó módján, amitől a Hoth lelke mélyén ébredező aggodalom egy csapásra felerősödött.

– Több időbe telt a csapataim összegyűjtése, mint korábban gondoltam – tréfálkozott a tábornok abban a reményben, hogy társa már csak megszokásból idegeskedik. – A jelekből ítélve nélkülünk is megnyertétek a háborút.

– A háborúnak nincs vége! – tiltakozott Farfalla, és hevesen megrázta a fejét. – Egyelőre nincs. Kaan és a Testvériség tagjai, vagyis az igazi Sith-ek bevették magukat a barlangokba. Egy különleges Sith-fegyver bevetésére készülnek. Úgy hívják: gondolatbomba.

Gondolatbomba? Hoth hallott már erről a fegyverről, réges-régen, amikor még bölcs mentorainak védőszárnyai alatt tanult a coruscanti Jeditemplomban. A puszta legendáknak hangzó beszámolók szerint az ősi idők Sith-mesterei képesek voltak egy hatalmas gömbbe sűríteni a sötét oldal erejét, aztán pusztító robbanás formájában elszabadítani a felgyülemlett energiákat. Ez a detonáció állítólag elemésztette az Erőre érzékeny teremtményeket – Jediket és Sith-eket egyaránt –, míg a lelküket örök időkre csapdába ejtette a robbanás epicentrumában keletkezett, iszonyatos vákuum.

– Kaan megőrült? – nyögte félhangosan Hoth, bár ez a kérdés az egyetlen helyes választ is magában hordozta.

– Ki kell ürítenünk a Ruusant, mester! – hadarta felindultan Farfalla. – El kell vinnünk innen mindenkit, amilyen gyorsan csak lehetséges!

– Nem – felelte elkomorodva Hoth –, az nem fog menni. Ha visszavonulunk, a Sith-ek kereket oldanak. Hamarosan rendezni fogják soraikat, és minden kezdődik elölről.

– De akkor mi lesz a gondolatbombával? – kérdezte Farfalla.

– Ha Kaan rendelkezik egy ennyire pusztító fegyverrel – fejtegette zordul a tábornok –, akkor be fogja vetni. Ha nem itt, akkor máshol. Talán a Magvilágok egyikén. Talán éppen magán a Coruscanton. És azt nem hagyhatom. Be kell mennem abba a barlangrendszerbe, hogy szembenézzek Kaannal. Rá kell kényszerítenem, hogy itt, a Ruusanon robbantsa fel a bombát. Ez az egyetlen módja annak, hogy valóban véget vessünk a háborúnak.

Farfalla térdre hullott, és szenvedélyesen felkiáltott:

– Akkor én is veled megyek, mesterem! Valamennyien követünk téged!

Hoth tábornok a jobbját maga elé nyújtva vállon ragadta Farfallát, aztán felemelte őt a földről.

– Nem, barátom – válaszolta hatalmasat sóhajtva.

– Erre az útra nem jöhetsz velem.

A szőke Jedi kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, ám Hoth a kezét felemelve csendet kért, és folytatta:

– Amikor Kaan felrobbantja a gondolatbombát, mindenki meghal, aki a járatokban tartózkodik. A Sith-ek mindörökre eltűnnek, de én nem hagyhatom, hogy a mi rendünk is erre a sorsra jusson. Miután a háború véget ér, a Galaxisnak szüksége lesz a Jedikre, hogy újjáépülhessen. Neked és a többi mesternek élnetek kell, hogy útmutatással szolgáljátok, és megvédjétek a Köztársaságot, ahogyan azt tettük annak megalapítása óta.

A mély bölcsességet hordozó szavak ellen nem léteztek valódi érvek, és Farfalla mester csendes beletörődése jeleként mélyen lehorgasztotta a fejét. Amikor ismét felnézett, a szeme könnyben úszott.

– De akkor sem mehetsz oda egyedül… – tiltakozott csendesen.

– Hát igen, bárcsak megtehetném! – felelte Hoth, és ismét felsóhajtott. – De ha egyedül megyek, a Sötét Nagyurak egyszerűen darabokra vágnak, tehát nem oldódna meg semmi. Kaannak látnia kell, hogy csupán két lehetősége maradt. Egy, hogy megadja magát, kettő… – Nem fejezte be a mondatot, de a társa így is tökéletesen értette.

– Annyi Jedit kell magaddal vinned – mondta komoran Farfalla –, hogy a Sith-ek reménytelennek ítéljék a hagyományos fegyverekkel vívott csatát. Vagyis legalább százat. Ha kevesebben mentek, Kaan nem fogja bevetni a gondolatbombát.

Hoth némán bólogatott, majd gyorsan kijelentette:

– Senki sem kap parancsot arra, hogy velem jöjjön. Önkénteseket fogunk kérni. És mindenkivel meg kell értetnünk, világosan és egyértelműen, hogy aki bemegy a barlangrendszerbe, soha többé nem fog kijönni belőle.

Bár valamennyien felfogták, hogy mire vállalkoznak, a Fény Hadseregének minden egyes tagja önként vállalta, hogy részt vesz a küldetésben. Hoth tábornok rövid töprengés után rájött, hogy voltaképpen nem volna szabad meglepődnie. Hiszen Jedikhez beszélt, akik készséggel feláldoztak mindent – akár az életüket is – mások vagy egy nagyobb horderejű ügy érdekében. A nagymester végül megtette azt, amiről mindvégig tudta, hogy meg kell tennie: személyesen jelölte ki azokat, akik el fogják kísérni őt a biztos halálba.

Úgy határozott, hogy pontosan kilencvenkilenc hívét viszi magával. Már ez a döntés is próbára tette az önuralmát, de jól tudta, hogy ha kevesebbet visz, akkor a Sith-ek esetleg képesek lesznek kiverekedni magukat a barlangokból, hogy aztán másutt robbantsák fel a gondolatbombát. Ha viszont ennél többen tartanának vele, feleslegesen áldozná fel megannyi derék Jedi életét.

Kísérőinek kiválasztása még nehezebb, még gyötrelmesebb feladatnak bizonyult. Azokat a Jediket ismerte a legjobban, akik a legrégebben harcoltak az oldalán, azokat, akik már a hadjárat kezdetén csatlakoztak a Fény Hadseregéhez. Jól tudta, hogy ezek a harcosok milyen áldozatokat hoztak máris a győzelemért, és ők voltak azok, akiket a legkevésbé sem akart a pusztulásba vezetni. Viszont éppen a tetteik miatt nekik volt a legtöbb joguk arra, hogy mellette legyenek, amikor eljön a vég. Végül ez utóbbi szempont alapján hozott döntést. Úgy határozott, hogy azokat viszi magával, akik a legtöbbet tették a Sith-rend legyőzése érdekében, míg a többiek hátramaradnak Farfalla mester parancsnoksága alatt.

A száz Jedi – kilencvenkilenc lovag és mester, illetve maga Hoth – nyugtalanul toporgott a barlangrendszer egyik bejáratánál. A hegyek fölül súlyos viharfelhők száguldottak elő, hamarosan sűrű, alkonyati homály borult a tájra. A tábornok, egyelőre nem adta ki a parancsot az előrenyomulásra. Időt akart adni Farfallának és az ő gondjaira bízott katonáknak, hogy elmenekülhessenek a környékről. Szíve szerint megvárta volna, amíg minden egyes hátrahagyott Jedi és katona eltűnik a Ruusanról, de nem tehette meg, mert szorította az idő. A társaiknak be kellett érniük azzal, hogy a lehető legmesszebbre húzódnak a hegy lábától, közben forrón remélik, hogy nem kerülnek bele Kaan őrült fegyverének hatósugarába.

Amikor lehullottak az első esőcseppek, Hoth tudta, hogy nem várhat tovább, és elindította a menetoszlopot. Fegyelmezetten, szabályos alakzatokban vonultak be a messze a bolygó felszíne alá nyúló barlangrendszerbe.

Mialatt határozott léptekkel ereszkedtek lefelé, Hoth először arra figyelt fel, hogy dermesztő hideg uralkodik a járatokban, mintha valami minden meleget kivont volna a komor környezetből. Aztán különös feszültséget érzett. A levegőben minden képzeletet felülmúlóan hatalmas és éppen csak kordában tartott energiák lüktettek – a sötét oldal ereje. Hoth nem akart belegondolni, hogy mi fog történni, amikor ezek az energiák elszabadulnak.

Csapdától, illetve rajtaütéstől tartva, óvatosan vezette csapatát, ám akadálytalanul nyomulhattak előre. Sőt nyomát sem látták Sith-eknek mindaddig, amíg el nem érték az alagútrendszer szívét, egy hatalmas sziklacsarnokot.

A nagymester haladt az élen, a baljában fényrudat, míg a jobb kezében jó előre aktivált fénykardját tartotta. Amikor belépett az óriási üregbe, a fényrúdja felszikrázott, és kialudt. Még a kardjából áradó fény is elhalványult, a kéklő energiapenge éppen csak derengő, vékony csíknak tűnt.

Amikor a szeme hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz, felfedezte, hogy a Sith-ek jókora körbe gyűltek a csarnok másik felében. Arccal befelé fordulva álltak, mindkét kezüket mereven maguk elé nyújtották, és meg sem moccantak. A szájuk nyitva volt, a vonásaik elernyedtek. A szemük üresen, kifejezéstelenül sötétlett. Hoth óvatosan megközelítette a mozdulatlan testeket, közben azt próbálta megállapítani, hogy az ellenségeik élnek-e még, avagy meghaltak, netán megrekedtek egy különleges, az élet és a halál közötti, rémálomba illő állapotban.

Mialatt lassan lépdelt előre, Hoth megpillantotta a kör közepén álló, magányos alakot: Kaan Nagyurat. Először alig vette észre, mert az eleven testekből formált gyűrű közepére mély árnyékok vetültek. Különös, fekete, örvénylő felhő lebegett Kaan felett, amelyből sötét indák nyúltak ki. A csápszerű képződmények lefelé tekergőzve körbefonták, baljóslatú ölelésbe zárták a Sith-ek vezérét.

Hoth egyetlen pillantást vetett Kaan ábrázatára, és máris tudta, hogy hiába is próbálná meggyőzni őt. A Nagyúr bőre fakó volt, és úgy ráfeszült a csontjaira, mintha túlontúl szűk lett volna a koponyájának, amitől az arca különös módon ellaposodott. A haján és a szempilláin vékony jéghártyák képződtek. A vonásain kegyetlen és öntelt kifejezés honolt. A bal szeme vadul cikázott és rezgett üregében, míg a jobbal dermedten bámult maga elé. Nem mozdult, még csak nem is pislogott, mialatt az ellenségei lassan körülvették őt és a híveit.

Aztán, amikor valamennyi Jedi beért az óriási üregbe, mély, de valahogy furcsán csikorgó hangon megszólalt:

– Üdvözöllek, Hoth mester!

– Szeretnél rám ijeszteni, Kaan? – kérdezte Hoth, és közelebb lépve folytatta:

– Hiába erőlködsz, nem félek a haláltól. Nem érdekel, ha meghalok. Azt sem bánom, ha minden Jedi meghal, ha ez egyben a Sith-rend végét is jelenti.

Kaan hirtelen jobbra, majd balra fordította a fejét, közben a szeme ide-oda villant, mintha gyorsan felmérte volna, hogy hány Jedi áll előtte. Vékony, vértelen ajka gúnyos vigyorgásra húzódott, aztán a magasba lendítette mindkét kezét.

A tábornok tudta, hogy most kell lépnie. Előrelendült, hogy végezzen a Sith-tel, mielőtt az beveti a végső fegyverét. De nem volt elég gyors. Nem lehetett elég gyors. A Sötét Nagyúrnak mindössze annyit kellett tennie, hogy összecsapta feje felett a két kezét – és a gondolatbomba felrobbant.

A következő pillanatban a csarnokban tartózkodó valamennyi élőlény megszűnt létezni. A ruhák, testek, csontok elpárologtak. Az álló- és függőcseppkövek, de még a falak mentén álló, gigászi kőoszlopok is porrá omlottak. A robbanás mennydörgő morajlása végigvágott minden járaton, hasadékon és nyíláson, aztán a következő másodpercben mindent felmorzsoló lökés- és energiahullám indult pusztító útjára, a tér minden irányába. Githany csapdába esett a föld alatti járatok zegzugos útvesztőjében. Röviddel azután, hogy elmenekült társai közeléből, a képességei cserbenhagyták. Elvesztette a tér- és irányérzékét, hamarosan eltévedt, és azóta a kijáratot hiába keresve bolyongott a kilométeres hosszúságú alagutakban.

A fényrúdjának egyre halványuló fényében kisebbfajta, ovális nyílást látott a bal oldali falon. Hirtelen ötlettől vezérelve áttért a torkolat mögött kezdődő járatra, ám néhány tucat méter megtétele után azzal kellett szembesülnie, hogy ezúttal is zsákutcába jutott. Hangosan átkozódva sarkon fordult, és elindult, hogy visszatérjen az előző, valamivel tágasabb alagútba.

A lelkében csillapíthatatlan harag tombolt. Haragudott Kaanra, amiért a megsemmisülés peremére juttatta a Testvériséget. Haragudott magára, amiért elvakultan követte az eszét vesztett Nagyurat. És haragudott Bane-re. Egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy Bane idézte elő, és vezényelte le ezt az egész őrületet. Manipulálta Kaant és a Testvériség többi tagját, valamilyen módon a pusztulásba hajszolta őket. Ám Githanyt nem az árulás ténye dühítette, hanem az, hogy Bane a sorsára hagyta őt. A férfi azt tervezte, hogy a többiekkel együtt őt is a történelem szemétdombjára hajítja, majd egyedül vág bele a Sith-rend újjáépítésébe.

A lány befordult egy sarkon, és meglátta, hogy alig három méterre előtte az alagút kétfelé ágazik. Megállt, és megidézte magában az Erőt, hogy élesítse és kiterjessze a különleges érzékeit. Abban reménykedett, hogy rátalál egy apró nyomra, amely alapján eldöntheti, hogy melyik úton haladjon tovább. Az első pillanatokban nem észlelt semmit, aztán megérezte, hogy gyenge szellő legyezgeti az arcát. A bal oldali járatból érkező légáramlat friss és tiszta levegőt hozott magával…

Mialatt lélekszakadva rohant, a csalódottsága és a haragja elszállt. Most már biztosra vette, hogy életben fog maradni, és csakis ez számított neki. A járat egyre meredekebben vezetett felfelé, és Githany meglátta, hogy odafent, a magasban természetes fény vetül a barlang falára. Megkettőzte erőfeszítéseit, és gondolatban máris szőni kezdte a bosszú terveit. Ravasznak és végtelenül alattomosnak kell lennie. A múltban többször is elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte Bane-t. Szilárdan megfogadta, hogy ezúttal türelmes lesz, és csak akkor fog lesújtani, amikor teljesen biztosra veszi, hogy eljött a megfelelő pillanat.

Először is megkeresi Bane-t, és felajánlja neki, hogy a tanítványa lesz. Szemernyit sem kételkedett abban, hogy a férfi el fogja fogadni az ajánlatát. Hiszen szüksége lesz egy hűséges szolgára – mindig is ez volt a sötét oldal módszere. Tanulni fog Bane lábánál, mindenben aláveti magát mentora akaratának. Évekbe, talán évtizedekbe fog telni, de Bane mindent meg fog tanítani neki, amit ő maga tud. És csak akkor, amikor már elleste mesterének valamennyi titkát, csak akkor fog ellene fordulni. Bane halála után már ő lesz a mester, az egyetlen mester, és gondos mérlegelés után maga mellé fog venni egy tanítványt…

Githany már csupán tizenöt-húsz méterre járt a szabadulást és életben maradást jelentő felszíntől, amikor megérezte a gondolatbomba első hatását: a sziklafalak reszketni kezdtek körülötte.

Halálos rémület lett úrrá rajta. Először ösztönösen arra gondolt, hogy földrengés dúl a környéken, vagy a barlang készül beomlani, hogy több tonnányi kőtörmelék alá temesse őt, alig néhány lépésnyire a kijárattól. Ám amikor megérezte, hogy a sötét oldal irtózatos erejű energiái száguldanak felé a járatban, rádöbbent, hogy nem a lehulló sziklák fogják agyonütni, és nem is fulladásos halál, hanem ezeknél sokkal, de sokkal rosszabb végzet jutott neki. A robbanás epicentrumában tartózkodók szempillantás alatt elhamvadtak. Githanynak nem volt ekkora szerencséje, mert már a gondolatbomba hatósugarának határán járt. Még éppen felfogta, hogy mi történik vele és mi vár rá, aztán, a következő másodpercben a gyilkos hullám utolérte. Úgy vágott végig rajta, mint egy őrjöngő szélroham. Kiszívta belőle az életet, és kitépte a szellemét annak védőburkából, vagyis eleven testéből. Néhány pillanat leforgása alatt a bőre, valamint az izmai kiszikkadtak és összezsugorodtak, míg gyönyörű arca egy több ezer éves múmia csontszáraz, torz ábrázatává aszalódott. Aztán a hullám, amilyen gyorsan jött, tovább is haladt. Githany élettelen porhüvelye még egy pillanatig állva maradt, majd eldőlt, és amikor a padozatnak csapódott, sötétszürke hamuvá omlott.

A felszínen, jó néhány kilométerre a barlangrendszertől, a Jedik megérezték, hogy a lábuk alatt megrándul a talaj, és valamennyien tudták, hogy a tábornokuk, illetve az ő bátor kísérői nincsenek többé. Egyetlen pillanattal később szörnyű zavart éreztek az Erőben, mialatt a robbanás kiindulópontjában keletkező vákuum kiszívta és magába zárta mind a hatókörébe került Jedik, mind a Sithek életerejét.

Az életben maradt Jedik közül sokan zokogni kezdtek. Pontosan tudták, hogy halott bajtársaik milyen hatalmas áldozatot hoztak: a lelkük örök fogságba esett az élet és a halál között elterülő fagyos és sötét birodalomban…

Farfalla mester, aki immáron a Fény Hadseregének parancsnokává lépett elő, ugyanolyan mély bánatot érzett, mint a túlélők bármelyike, de nem engedhette meg magának, hogy gyászolni kezdje eltávozott testvéreiket. Hoth mester halála után neki kellett tovább cipelnie a parancsnokság súlyos terhét, és még számtalan feladat állt előtte.

– Haduran százados, gyűjtsön össze egy osztagot! – rendelkezett erős, ércesen zengő hangon. – Átkutatjuk a környéket és a járatokat!

Tisztában volt azzal, hogy egyetlen teremtmény sem élhette túl az iszonyatos csapást, azt viszont elképzelhetőnek tartotta, hogy néhány Sötét Nagyúr még a robbanást megelőző percekben kiszökött a barlangokból. És azok után, hogy a társai, a barátai nem csupán az életüket, de a lelküket is feláldozták a győzelem érdekében, nem akarta, hogy akár csak egyetlen Sith is elmeneküljön.

A százados gyorsan, feszesen tisztelgett, aztán megfordult, hogy teljesítse a parancsot, de mielőtt elindulhatott volna, Farfalla hozzátette:

– És szóljon a katonáknak, hogy figyeljenek a pattogókra! Az előző Sith-szertartás az őrületbe kergette a szerencsétleneket. Belegondolni sem merek, hogy az az átkozott gondolatbomba mit művelhetett velük.

– És ha találkozunk velük? – kérdezte Hadurán.

Farfalla mélyet lélegzett, és bár nehezére esett, de kimondta:

– Amint megpillantják őket, lőjenek!

Sok-sok kilométerre onnan, ahol a Jedik gyülekeztek, Darth Bane szintén megérezte a gondolatbomba robbanásának hatásait. Amikor a nagy távolságból érkező energiahullám átsöpört rajta, még mindig elég erős volt ahhoz, hogy a feje zúgni, míg a tagjai remegni kezdjenek.

Néhány pillanattal később a tünetek elmúltak, ekkor megvizsgálta az Erőt, mert tudni akarta, hogy maradtak-e túlélők. Várakozásainak megfelelően egyetlen Sith gondolathullámait sem érzékelte. Mindenki meghalt. Kaan, Kopecz, Qordis, Githany

– valamennyien.

A Sötét Testvériség megszűnt létezni. A Jedik úgy tudták, hogy a Sith-ek az utolsó szálig elpusztultak. És Bane úgy határozott, hogy meghagyja őket ebben a hitükben.

Immáron egyetlen Sith maradt a Galaxisban: ő maga, fajtájának utolsó képviselője. Az újjáépítés minden terhe őrá, egyedül őrá hárult. Szilárdan megfogadta, hogy alapos és jó munkát fog végezni.

Nem lesz seregnyi Sith, csupán kettő: egy mester és egy tanítvány. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után. A fennmaradás érdekében a Sith-eknek el kell tűnniük, mítoszokban, legendákban és rémálmokban élő teremtményekké kell válniuk. A Jedik elől elrejtőzve felkutathatják és feltárhatják majd rendjük elveszett titkait, amíg nem áll a rendelkezésükre a sötét oldal minden ereje és hatalma. Csakis akkor, amikor már biztosra vehetik, hogy képesek legyőzni az ellenségeiket, csakis akkor téphetik le és hajíthatják félre a rejtőzködés fátylát, és mutathatják meg magukat a világnak. Nehézségekkel és megpróbáltatásokkal teli, hosszú út vár a Sith-ekre. Évek, talán évtizedek fognak eltelni, mire ismét lesújthatnak a világos oldal híveire. Esetleg évszázadok.

De Bane türelmes volt. Tisztán látta, hogy miféle korszak következik, illetve hogy mit kell tennie. Nem csüggedt el attól, hogy ő maga már valószínűleg nem fogja megérni a sötét oldal győzelmét. Éppen ellenkezőleg, megnyugvásra talált abban a tudatban, hogy az utána következők tovább viszik majd a lángot, megőrzik és gyarapítják az ő hagyatékát. És egy napon, a távoli jövőben a Köztársaság el fog bukni. A Jedik elpusztulnak, és az egész Galaxis behódol a Sith-rend akkori Sötét Nagyurának…

Az egész Galaxis sorsát befolyásoló terv összeállt. Darth Bane-t már csak egyetlen hiányzó részlet aggasztotta. Annak érdekében, hogy legyen kinek átadni a tudását, találnia kellett egy megfelelő tanítványt. Valakit, akit mélyen átjár az Erő, de még nem fertőzték és rontották meg sem a Jedik, sem a jelenkori Sith-ek tanításai. Egy gyermekre volt szüksége, aki egy napon alkalmas és méltó lesz arra, hogy átvegye tőle a sötét oldal minden hatalmát.

Epilógus

Eső mocorogni kezdett alvás közben, de nem ébredt fel. Valaki a nevén szólította, de nem akart válaszolni. Almában el tudta hitetni magával, hogy még most is odahaza van, az unokatestvéreivel, és vidáman éli egyszerű, de boldog életét. Jól tudta, hogy ha magához tér, szembe kell néznie a könyörtelen igazsággal: az az élet mindörökre véget ért.

Ébredj, Eső…

Álmában újra átélte azokat a perceket, amikor az a Jedi – Torr mester, így hívták – rávette őket, hogy lépjenek be a Fény Hadseregébe. Ő maga igazából nem is akart csatlakozni semmiféle hadsereghez. De Bogár és Kandúr, vagyis az unokatestvérei elfogadták a mester ajánlatát. Rajtuk kívül nem maradt senkije, és inkább meghalt volna, semhogy elszakadjon tőlük. Fiatal volt még, mindössze tízéves, de az Erő mélyen áthatotta őt, így aztán Torr beleegyezett, hogy az unokatestvéreivel tartson.

A mester azt mondta hármójuknak, hogy egy Ruusan nevezetű bolygóra viszi őket, ahol hamarosan Jedit faragnak belőlük. Csakhogy erre sosem kaptak lehetőséget. Miután a kompjuk belépett a Ruusan légkörébe, támadás érte őket. Ami ezután történt, arról Esőnek csak homályos, összemosódó benyomásai maradtak. Egyedül egy hatalmas dörrenésre és az azt követő, fülsértő sikolyokra emlékezett. A komp egyik szárnya tőből leszakadt, aztán ő kirepült a semmibe. Egyre messzebbről és messzebbről látta maga felett az irányíthatatlanná vált gép fekete füstcsíkot húzó, összevissza pörgő roncsát, aztán már csak zuhant, zuhant és zuhant…

Ébredj, Eső!

Laa! Laa volt az, aki megmentette őt, és most is Laa szólt hozzá. Eső lassan felnyitotta a szemét, aztán továbbra is kábán felült. Eső sokat aludt. Esőnek most fel kell kelni.

– Már ébren vagyok, Laa – válaszolta a lány a felette lebegő pattogónak. Laa mentette meg, valahogyan elkapta őt, mialatt a Ruusan felszíne felett több száz méterrel, forogva-bukdácsolva zuhant a biztos halálba.

Rossz álmok, Eső.

– Nem, Laa – felelte a lány –, szó sincs róla. Nagyon is szépeket álmodtam. Azt, hogy otthon vagyok…

Laa valójában sosem szólt hozzá, csakis a fejében hallotta a szavait. Laa egyszer elmagyarázta neki, hogy ők ketten az Erő közvetítésével beszélgetnek egymással. Ám Eső valahányszor közölni akart valamit, hangos szóval tette.

Rossz álmok jönnek, Eső.

A kislány a homlokát ráncolgatva próbálta kitalálni, hogy Laa mit szeretne tudatni vele. Néha, amikor a pattogók álmokról beszéltek, valami egészen mást értettek alatta. Néha úgy tűnt, hogy a pattogók látják a jövőt. Eső még híven emlékezett arra, hogy mit mondott neki Laa közvetlenül azelőtt, hogy az egész erdő lángba borult: „Rossz álmok, Eső. Halálos álmok.” A tűzvész majdnem az összes pattogót megölte. A túlélők eszüket vesztették. Valamennyien, Laa kivételével. Eső valahogyan megmentette őt. Az Erő segítségével védőpajzsot borított mindkettőjükre, amely megóvta őket a tűzhaláltól, bár hogy ezt hogyan csinálta, azt azóta sem tudta. Egyszerűen csak… megtörtént.

Azóta neki és a pattogónak nem maradt senkije. Csakis egymásra számíthattak.

Rossz álmok jönnek – ismételte Laa.

Néhány órával korábban Eső különös jelenséget érzett: a talaj megremegett a lába alatt, mintha messze, nagyon messze felrobbant volna valami. Vajon erről beszélt Laa? Ez volt az a bizonyos rossz álom? Vagy a barátja valami olyanra szerette volna figyelmeztetni őt, ami még nem történt meg?

– Nem értem – válaszolta fennhangon, és körülhordozta tekintetét a tisztást minden oldalról határoló bokrokon. Hiába fürkészte a szemnek áthatolhatatlan levéltömeget, nem látott semmi rendkívülit.

Viszlát, Eső…

Laa két kurta szava tengernyi bánatot hordozott, amitől olyan fájdalom hasított Eső szívébe, mintha tőrt döftek volna belé. De még ekkor sem tudta, hogy a pattogó miről beszél.

Mielőtt rákérdezhetett volna, egyre erősödő neszezést hallott észak felől. A zajok irányába fordult, és a következő pillanatban két férfi rontott ki a tisztásra. Eső azonnal tudta róluk, hogy Jedik: ugyanolyan sötétbarna köpenyt viseltek, mint Torr mester, és a derékszíjukba egy-egy fénykardot tűztek. És mindketten egy-egy jókora sugárvetőt tartottak a kezükben.

– Pattogó! – kiáltott egyikük. – Vigyázz!

Olyan gyorsan reagáltak, hogy Eső nem is tudta szemmel követni a mozdulataikat. Mindketten a vállukhoz rántották a fegyverüket, és mire a lány megszólalhatott volna, a Jedik tüzet nyitottak – és Laa azonnal meghalt.

Eső még akkor is sikított, amikor az alacsonyabbik Jedi odarohant hozzá, és mialatt felé nyúlt, megkérdezte:

– Nem esett bajod, kicsim?

Eső ösztönösen a férfira zúdított valamit, de még csak nem is sejtette, hogy mit és hogyan. A lelke kiürült, a tudatában egyetlen értelmes gondolat sem keringett. Csak azt tudta, hogy ezek a szörnyetegek megölték a barátját. Megölték Laát!

– Hát ez meg mi a…

A férfinak torkán akadt a szó, mert Eső az Erő közvetítésével összeroppantotta két nyakcsigolyáját. A másik Jedi nagyot nézett meglepetésében és rémületében, de mielőtt cselekedhetett volna, a kislány az ő nyakát is kitörte.

Eső csak ekkor hagyta abba a sikítást, viszont nyomban sírni kezdett. A kínkeserves zokogásba az egész teste beleremegett, mialatt négykézláb odamászott a földre hullott Laához, és szorosan odabújt a barátjának zöld bundával borított, még meleg teteméhez.

Bane így talált rá: a tisztáson egy apró emberi lény, egy kislány zokogott a Ruusan egyik pattogójának maradványaira borulva. A közelében két fiatal Jedi holtteste hevert. A hullák nyaka középtájon megtört, és a fejük természetellenesen, éles szögben kicsavarodott a testükhöz képest. Bane-nek csupán néhány pillanat kellett ahhoz, hogy megfejtse, mi történt.

Elindult a kislány felé, aki hamarosan felnézett rá. Úgy becsülte, hogy a kisírt szemű apróság a kilencedik, esetleg a tizedik életévében járhat. Aztán legnagyobb meglepetésére megérezte, hogy a lányban valósággal tombolnak az Erő energiái, amelyeket gyász, harag, valamint gyűlölet gerjeszt és táplál. De még ha nem is észlelte volna mindezt, a két törött nyakú tetem látványa egyértelműen bizonyította, hogy a kislányban különleges képességek rejtőznek.

Bane egyetlen szót sem szólt, hallgatásba burkolózva álldogált. A lány hamarosan abbahagyta a zokogást, szipogott egy sort, aztán a keze fejével megtörölte az orrát. Végül felállt, és óvatosan lépett egyet a férfi felé.

– Ki vagy te? – kérdezte Bane mély, fenyegető hangon.

A lány nem hátrált és nem menekült, viszont szemlátomást elbizonytalanodva válaszolt:

– A nevem Eső… jobban mondva, Zannah. Az unokatestvéreim szólítottak Esőnek, de ők már meghaltak. Az igazi nevem Zannah.

Bane komoran bólintott. Mindent értett. Az Eső becenév volt, a gyermekkort és az ártatlanságot jelképezte. Az ártatlanságot, amely immáron mindörökre elveszett…

– Tudod, hogy én ki vagyok? – kérdezte. Zannah biccentett, és újabb lépést tett felé.

– Te egy Sith vagy – felelte.

– És nem félsz tőlem?

– Nem – állította Zannah, és hevesen megrázta a fejét, de Bane tudta, hogy nem mond teljesen igazat. Érzékelte a lány félelmét, de azt sokkal erősebb érzések temették maguk alá a lelkében: bánat, harag, gyűlölet és bosszúvágy.

– Én már sokakat megöltem – közölte Bane, hogy figyelmeztesse a kicsit. – Férfiakat, nőket… még gyermekeket is.

Zannah megborzongott, de ezúttal sem tágított a helyéről. Mélyet lélegzett, és halkan kibökte:

– Én is gyilkos vagyok.

Bane a Jedik tetemére pillantott, aztán a figyelmét ismét a kislányra fordította. Zannah bátran, szinte kihívó testtartásban állt előtte. Lehet, hogy ő lesz az?

– kérdezte magától Bane. Lehet, hogy az Erő irányitotta errefelé a lépteit, mialatt a hajó felé tartott? Lehet, hogy az Erő vezette őt ide ezekben a pillanatokban, hogy máris megtalálja a tanítványát?

Felszegte az állát, lenézett a lányra, és feltette a végső, a legfontosabb kérdést:

– Ismered az Erő útjait? Ismered és érted a sötét oldal valódi természetét?

– Nem – vallotta be Zannah, mialatt a tekintetét elszántan Darth Bane szemébe fúrta. – Viszont te megtaníthatsz rá. Megtaníthatsz mindenre. Még fiatal vagyok. És tanulni akarok.