/ / Language: Hungary / Genre:sf_social

Hozsánna néked, Leibowitz!

Walter Miller

A Leibowitz-rend apátságában a Memorabíliákat gyűjtik, a Tűzözön előtti civilizáció becses írott emlékeit. Nem veszélytelen hivatás ez, hiszen a tudományellenes közhangulat épp a tudományt, a kultúrát okolja az új nyomorúságért.

Walter M. Miller Jr.

Hozsanna néked Leibowitz!

I. RÉSZ: FIAT HOMO

1. FEJEZET

Az utahi Francis Gerard testvér talán soha nem fedezte volna fel az áldott dokumentumokat, ha nem találkozik a felövezett ágyékú zarándokkal, aki az ifjú novícius nagyböjti próbatétele idején tűnt fel a sivatagban.

Francis testvér mindaddig voltaképpen nem látott még felövezett ágyékú zarándokot, ám hogy ez nem csalás, nem ámítás, csakugyan az volt, arról meggyőződött, mihelyt magához tért a megrendülésből, melyet a zarándoknak a messzi látóhatáron való hátborzongató feltűnése okozott, ahogy fekete vesszőcskeként vonaglani kezdett a délibábos vibrálásban. Láb nélkül, de aprócska fejjel jelent meg a vesszőcske a hőségtől tükröződő, hepehupás út fölött, és látszatra inkább kígyózva, mint lépdelve közeledett, olyannyira, hogy Francis testvér megmarkolta rózsafüzérén a keresztet, és elmormolt egy-két Avét. A vesszőcske mintha holmi kicsiny jelenés lett volna, melyet a vidéket délidőben sanyargató hőségdémonok hoztak a világra, hiszen a sivatagban ilyenkor minden mozogni képes teremtmény (kivéve a keselyűket és néhány, Francishoz hasonló szerzetes remetét) mozdulatlanul meghúzódott odújában, vagy elfeküdt egy kő alatt a perzselő nap elől. Csak szörnyeteg lény, természetfeletti lény vagy háborodott agyú lény haladhatott önszántából azon az úton délidőben!

Francis testvér sebtében elrebegett még egy fohászt Egyszemű Szent Raulhoz, a torzszülöttek védőszentjéhez, hogy védelemért esedezzék a Szent nyomorult pártfogoltjai ellen. (Mert ki ne tudta volna, hogy bizony szörnyetegek járták akkoron a földet? Ami elevenen jött a világra, azt az egyház törvénye és a természet törvénye szerint életben kellett hagyni, és a lehetőségekhez képest érett koráig gondoskodni róla azoknak, akik a világra hozták. A törvényt nem mindig tartották be ugyan, de elég gyakran ahhoz, hogy meglegyen az utánpótlása a szörnyszülöttek szétszórt népességériek, akik gyakran a legelhagyatottabb sivatagokban élték kóbor életüket, és éjjelente a puszta vándorainak tüzei körül settenkedtek.) A vesszőcske azonban végre kivonaglott a délibábból, és a tiszta levegőben szemmel láthatóan átalakult távoli vándorrá; Francis testvér egy halk kis ámennel elengedte a keresztet.

A vándor hórihorgas vénember volt, a kezében bot, a fején szalmakalap, az arcán bozontos szakáll, a vállán átvetve bőr vizestömlő. Olyan átéléssel csámcsogott-köpködött, hogy aligha lehetett jelenés, és soványságából, sántaságából ítélve az emberevést vagy az útonállást sem gyakorolhatta sikeresen. Mindazonáltal Francis óvatosan kihúzódott a vándor látómezejéből, és megbújt egy kőhalom mögött, ahonnan észrevétlenül megfigyelhette. Az idegenek találkozásai a sivatagban ritkák voltak ugyan, de kölcsönös bizalmatlanság jellemezte őket, s mindkét fél úgy készült föl az eseményre, hogy akár barátságos, akár ellenséges lesz, ne érje váratlanul.

Évente legfeljebb háromszor haladt el egy-egy világi ember, egy-egy idegen a réges-régi úton az apátság mellett, pedig ott volt az oázis, mely magának az apátságnak a létét is lehetségessé tette, és amely miatt a rendház természetes pihenőhelye lett volna az utazóknak — ha az út nem a semmiből sehová vezetett volna, legalábbis az akkori utazások szempontjából. Talán egykor régen az út része volt a Nagy-sóstó és a Régi El Paso közötti legrövidebb útvonalnak; az apátságtól délre keresztezett egy hasonló, töredezett betonsávot, amely keletről nyugatra húzódott. Az útkeresztezést mostanában már csak az idő koptatta, az ember nem.

A másik immár hallótávolságba ért, a novícius azonban nem mozdult a kőhalom mögül. A zarándok ágyéka csakugyan fel volt övezve egy piszkos zsákvászondarabbal; kalapja és saruja mellett az ágyékkötő volt egyetlen ruhadarabja. Kitartóan talpalt előre, ütemesen bicegett, a vastag bottal segítve nyomorék lábát. Egyenletes ritmusú járása arról árulkodott, hogy hosszú út van mögötte, és még hosszú út áll előtte. De ahogy odaért az ősi romok közé, megtorpant, megállt, hogy körülnézzen.

Francis lehúzódott.

Semmi árnyék nem volt a dombocskák, kőhalmok között, ahol egykor ősrégi épületek csoportja állott, de a nagyobb kövek egyike-másika azért felüdülést nyújthatott az utazók bizonyos testrészeinek, ha voltak olyan járatosak a sivatagi fortélyokban, mint amilyennek a zarándok bizonyult rövidesen. Gyors pillantással kiválasztotta a megfelelő méretű követ. Francis testvér helyeslően vette tudomásul, hogy nem ragadta meg a követ, nem veselkedett neki óvatlanul, hanem megállt biztos távolságban, és emelőként használva egy kisebb kövön megtámasztott botját, megtaszította a nagy követ párszor, míg ki nem csusszant alóla a várt, zizegő-zörgő teremtmény. A vándor szenvtelenül agyoncsapta botjával a kígyót, és félrehajította a még vonagló tetemet. Ily módon megszabadulván a kő alatti hűvös zug lakójától, a vándor immár maga vette igénybe a hűvös zug mennyezetét, a szokásos módon felfordítva a követ. Felhúzta az ágyékkötő hátsó részét, fonnyadt ülepével a kő viszonylag hűvös alsó felére ült, lerúgta saruját, és talpát a hűvös zug homokos fenekére tette. Ilyenképpen felfrissülvén, megfacsargatta lábujjait, fogatlan szájával elvigyorodott, és dudorászni kezdett. Aztán valamiféle énekbe fogott egy Francis testvér előtt ismeretlen nyelven. A kuporgásban elfáradt novícius fészkelődni kezdett.

Éneklés közben a zarándok kicsomagolt egy darab kovásztalan kenyeret meg némi sajtot. Aztán abbahagyta a kántálást, fölállt egy pillanatra, s a vidék nyelvén halkan felkiáltott:

— Áldott legyen Adonáj elóhim, mindenek királya, aki kenyeret fakaszt a földből! — Úgy hangzott, mint valami orrhangú bégetés. Ezzel végezvén visszaült, és nekilátott az evésnek.

A vándor bizony messziről jöhetett, gondolta Francis testvér, Nem tudott egyetlen környező birodalomról sem, amelynek uralkodója ilyen különös nevet viselt — és ilyen különös képességekkel kérkedett volna. Az öreg talán bűnbánó zarándoklatot tesz — kockáztatta meg magában Francis testvér a véleményt —, talán az apátság „szentélyébe”, noha a „szentély” hivatalosan még nem volt szentély, mint ahogy a „szentje” sem volt még hivatalosan szent. Francis testvér nem tudott más magyarázatot találni arra, hogy mit keres egy öreg vándor ezen a sehová sem vezető úton.

A zarándok komótosan fogyasztotta a kenyeret és a sajtot, és a novícius egyre nehezebben maradt meg egy helyben, ahogy megszűnt az aggodalma. A nagyböjt hallgatási szabálya nem engedte meg, hogy önszántából beszédbe elegyedjék az öreggel; de ha kilép búvóhelyéről, a kőrakás mögül, amíg még ott van a zarándok, biztosan meglátja vagy meghallja — mert a nagyböjt vége előtt tilos volt elhagynia a körzetet.

Még mindig kicsit tétován, Francis testvér hangosan megköszörülte a torkát, aztán fölegyenesedett rejtekéből.

— A…!

A zarándok kenyere és sajtja messzire röpült. A vénember megragadta a botját, és talpra ugrott.

— A settenkedő mindenedet!

Fenyegetően lóbálta a botot a csuklyás alak felé, aki a kövek mögül emelkedett ki. Francis testvér észrevette, hogy a bot vastagabbik végéből vashegy mered ki. A novícius udvariasan meghajolt, háromszor is, de a zarándok nem törődött ezzel a finomsággal.

— Ott maradj! — károgta. — Egy lépést se közelebb, szörnyeteg! Semmim sincs, ami neked kéne, legfeljebb a sajt, azt megkaphatod. Ha húsra fáj a fogad, én már csak csont és bőr vagyok, és nem fogom olcsón adni! Vissza, ha mondom, vissza!

— Várjon… — A novícius elhallgatott. A könyörületesség, sőt a mindennapi udvariasság is előbbrevaló volt a böjti hallgatási előírásnál, amikor a körülmények megkövetelték a beszédet, de Francis testvért mindig felzaklatta egy kicsit, ha önszántából törte meg a csendet. — Nem vagyok szörnyeteg, derék együgyű — folytatta, az udvarias megszólítási módot használva. Hátratolta a csuklyáját, hogy látni lehessen szerzetesi hajviseletét, és föltartotta a rózsafüzért. — Mond ez önnek valamit?

Néhány másodpercig az öreg feszülten, harcra készen görnyedt még, amíg szemügyre vette a novícius napégette kamasz képét. A zarándok tévedése természetes volt: a torzszülöttek, akik a sivatag peremvidékén kóboroltak, gyakran rejtették csuklya, álarc vagy bő ruhadarabok mögé idomtalanságukat. És voltak közöttük olyanok is, akiknek nemcsak a teste torzult el, akiknek egyike-másika afféle megbízható húsforrásnak tekintette az utazókat.

Rövid szemrevételezés után a zarándok fölegyenesedett.

— Á, egy afféle… — Botjára támaszkodott, összeráncolta a homlokát. — Az ott lent a Leibowitz-apátság? — kérdezte délre, a távok épületcsoportra mutatva.

Francis testvér udvariasan meghajolt, és földre szegezett tekintettel bólintott. — És te mit csinálsz itt a romok között?

A novícius fölvett egy krétának való kődarabot. Statisztikailag valószínűtlen volt, hogy a vándor tudjon olvasni, de Francis testvér úgy határozott, próbát tesz. Mivel a nép vulgáris nyelvjárásainak sem ábécéje, sem helyesírása nem volt, latinul írta fel a „Vezeklés, Magány és Hallgatás” szavakat egy nagy, lapos kőre, aztán alájuk ősi angol nyelven is, abban a reményben — be nem vallott társalgási vágya ellenére —, hogy az öreg talán megérti, és nem háborgatja magányos nagyböjti elmélkedésében.

A vándor fanyar mosollyal szemügyre vette a felírást. Nevetése nem is annyira nevetésnek, mint inkább lemondó bégetésnek hangzott.

— Hmmm-hnnn! Még mindig visszafelé írnak — mondta; de ha megértette is az írást, nem méltóztatott jelét adni. Félretette a botját, visszaült a kőre, fölszedte a homokból a kenyeret, sajtot, és letisztogatta őket. Francis éhesen megnyalta a száját, aztán elfordította a fejét. Hamvazószerda óta nem evett semmit, csak kaktuszgyümölcsöt és egy maréknyi kiszáradt kukoricát; a szerzetesi hivatásra készülők próbatételének önmegtartóztatási fogadalmai meglehetősen szigorúak voltak.

A zarándok észrevette gyötrődését. Letört egy darabot a kenyérből és a sajtból, s feléje nyújtotta.

Noha teste a vízszűke miatt félig kiszáradt állapotban volt, a novícius száját most elöntött a nyál. Szemét nem tudta levenni az ételt kínáló kézről. A világegyetem összezsugorodott: pontos mértani középpontjában lebegett a homokos csemege, a sötét kenyérdarab és a világos sajtdarab. Valami démon azt parancsolta a bal lába izmainak, hogy húzódjanak össze, vigyék egy lépéssel előbbre a bal lábát. A démon ezután megszállta a jobb lábát, hogy a bal elé tegye, majd valahogyan arra kényszerítette a jobb oldali vállizmait és a bicepszét, hogy fölemeljék a karját, míg keze odaért a zarándokéhoz. Ujja megérezte az ételt; szinte mintha meg is ízlelte volna. Éhségtől aszott testén önkéntelen borzongás futott végig. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte az apát úr. Csúnyán nézett rá, és a kezében korbácsot lóbált. Mindig, amikor a novícius megpróbálta maga elé képzelni a Szentháromságot, az Atyaisten arca összemosódott az apátéval, mely rendszerint nagyon dühös volt, legalábbis Francis úgy látta. Az apát úr mögött máglyatűz tombolt, s a lángok közül Boldog Leibowitz mártír haláltusában szenvedő tekintete szegeződött böjtölő védencére, akit rajtakapott, hogy sajt után nyúlt.

A novícius ismét megborzongott. — Apage Satanas![1] — sziszegte, hátraugrott, s kiejtette kezéből az ételt. Váratlanul előrántott egy apró fiolát az ujjából, és lefröcskölte szenteltvízzel az öregembert, aki a novícius kissé napszítta agyában egy pillanatra azonos lett a sátánnal.

A Sötétség és Kísértés Erői elleni rajtaütésszerű támadás nem ért el közvetlen természetfeletti eredményeket, a természetes eredmények azonban ex opere operato[2] megnyilvánultak. A zarándok Belzebub nem tűnt el kénkőfüstben, de hörgő hangot adott ki, élénkvörös színt öltött, és vérfagyasztó ordítással Francisra vetette magát. A novícius meg-megbotlott a csuhájában, ahogy a zarándok szöges botjának csapásai elől menekült, és csak azért úszta meg kilyuggatás nélkül, mert a zarándok elfelejtette fölvenni a saruját. A vénember sánta rohamából egyszerre csak bicebóca szökdécselés lett. Szemlátomást minden figyelmét lekötötték a tűzforró kövek a csupasz talpa alatt. Megtorpant, és már ügyet sem vetett Francis testvérre. Amikor a novícius hátrapillantott, kifejezetten az volt a benyomása, mintha a zarándok csak fél lába nagyujján ugrált volna vissza hűvös ülőhelyére.

A novícius, lelkében szégyennel az esztelen ördögűzés és bűnbánattal az ujjain érző sajtszag miatt, visszatért önkéntes munkájához a régi romok közé, a zarándok pedig tovább hűsítgette a lábát, és csak azzal vezette le a mérgét, hogy odavágott egy-egy követ az ifjúhoz, ha előbukkant a romok közül. Amikor aztán fáradni kezdett a karja, már csak úgy tett, mintha oda akart volna vágni egy követ, végül pedig csak dörmögött a kenyere-sajtja fölött, amikor Francis nem ugrott fedezékbe.

A novícius ide-oda mászkált a romok között, időnként fájdalmas öleléssel magához szorított egy félembernyi követ, és odatántorgott vele munkája középpontjához. A vándor csak nézte, ahogy kiválasztott egy-egy követ, arasszal megmérte széltét, hosszát, otthagyta, nagy gonddal kiválasztott egy másikat, kirángatta a többi szikla szorításából, erőlködve fölemelte, tántorogva elcipelte. Az egyik követ néhány lépés után elejtette, aztán gyorsan leült, és a térde közé hajtotta a fejét, szemlátomást azért, nehogy elájuljon. Egy ideig ült és zihált, majd talpra állt, és cipelés helyett inkább elgörgette a követ rendeltetési helyére. Aztán ment a következőért, míg végül a zarándok rosszalló pillantás helyett már tátott szájjal nézte.

A nap rontó déli hevével tűzött a kiszáradt vidékre, átokkal verve mindent, ami nedves. Francis a hőség ellenére tovább munkálkodott.

Aztán a vándor néhány korty vízzel leöblítette a homokos kenyeret, homokos sajtot, a sarujába dugta a lábát, egy nyögés kíséretében fölállt, és a romok között odabicegett a novícius munkálkodásának színhelyére. Amikor Francis testvér észrevette az öreg közeledtét, gyorsan biztonságos távolságba iszkolt. A vándor csúfondárosan meglóbálta feléje szöges botját, de szemlátomást jobban érdekelte az ifjú kőművesmunkája, mint a bosszú. Megállt, szemügyre vette a novícius búvóhelyét.

Ott, a romok keleti széle közelében, Francis testvér már korábban kiásott egy kis árkot, lapát helyett a kezét, ásó helyett egy botot használva. A nagyböjt első napján befedte az árkot egy rőzsenyalábbal, ott húzódott meg éjszakára a sivatagi farkasok elől. Ám ahogy a böjti napok száma növekedett, a novícius jelenléte egyre jobban ingerelte a környék szaglóérzékét, úgyhogy az éjszakai ragadozók végül már megszállták a romok körzetét, sőt amikor kialudt a tűz, a rőzse körül kotorásztak.

Francis először az árok fölötti rőzseköteg vastagításával próbálta eltántorítani szándékuktól a kotorászókat, aztán körülvette az árkot a földbe benyomott kövekkel. Az előző éjszaka azonban valami fölugrott a rőzseköteg tetejére, ott vonított, míg Francis lent reszketett; a novícius reggelre elhatározta, hogy megerősíti búvóhelyét. Az első kősort alapnak használva, falat kezdett építeni. A fal befelé hajlott, ahogy magasodott; mivel azonban a körülzárt terület nagyjából ovális alakú volt, az újabb sorokba kerülő kövek nekiszorultak szomszédjaiknak, így nem omolhattak be. Francis testvér most már reménykedett benne, hogy a kövek méretének és alakjának gondos kiválasztásával, kellő ügyeskedéssel, aládöngöléssel és kavicsbeékeléssel sikerül majd kupolát építenie. És ambíciója bizonyságaként egy alátámasztás nélküli boltív máris ott állt az árok fölött, csodálatosképpen dacolva a nehézkedéssel. Francis testvér fölvisított, mint egy kölyökkutya, amikor a vénember a botjával kíváncsian megkopogtatta a boltívet.

A vándor vizsgálódása alatt a lakóhelyét féltő novícius közelebb óvakodott. Visítására most a vándor a husáng meglendítésével és vérfagyasztó üvöltéssel válaszolt. Francis testvér nyomban rálépett a csuhája szélére, és lehuppant a földre. Az öreg kuncogott.

— Hmmm-hnnn! Ugyan fura alakú követ kell keresned, hogy kitöltsd ezt a hézagot! — mondta, és botjával kikopogtatta az üres helyet a legfelső kősorban.

Francis bólintott, aztán elfordította a fejét. Csak ült a homokban, és remélte, hogy hallgatása és elfordított tekintete értésére adja az öregnek, hogy az ifjú novíciusnak nem szabad sem társalognia, sem bátorítania mások jelenlétét nagyböjti magányának helyén. Egy száraz ágacskával írni kezdett a homokba: Et ne nos inducas in…[3]

— Egyelőre nem ajánlottam fel, hogy a kedvedért kenyérré változtatom ezekéit a köveket, vagy igen?! — kérdezte mérgesen az öreg vándor.

Francis testvér felkapta a fejét. Nocsak! Tehát az öreg mégis tud olvasni, méghozzá Szentírást is! És a megjegyzéséből az is kiderült, hogy előzőleg megérthette a novícius impulzív szenteltvizes akcióját, sőt ittlétének indítékát is! Immár tudatára ébredvén, hogy a vándor ugratja, Francisi testvér ismét lesütötte a szemét, és várt.

— Hmmm-hnnn! Szóval egyedül akarsz maradni, mi? Hát akkor jobb, ha megyek is. Mondd csak, az apátságbeli testvéreid megengedik majd, hogy egy vénember megpihenjen egy kicsit az árnyékban?

Francis testvér bólintott.

— Enni-inni is adnak majd — tette hozzá halkan, könyörületességből.

A vándor kuncogott egyet.

— No, ezért keresek neked egy követ abba a résbe, mielőtt elmegyek. Isten veled!

De nem kell… A tiltakozás kimondatlan maradt. Francis testvér nézte, ahogy az öreg lassan elbicegett. A vándor föl-alá mászkált a romkupacok között. Olykor-olykor megállt, szemügyre vett egy követ, vagy megpiszkálta a botjával. Biztosan hiábavaló lesz az igyekezete, gondolta magában Francis testvér, mert az öreg csak megismételte azt, amit az ifjú a fél délelőttön át csinált. A novícius már eldöntötte, hogy könnyebb lesz leszedni és újraépíteni a legfelső sort, mint olyan zárókövet találni, amely legalább nagyjából beleillik a homokóra formájú résbe. A vándornak minden bizonnyal hamarosan elfogy majd a türelme, és továbbindul útján.

Francis testvér addig is megpihent. Azért fohászkodott, hogy visszanyerje belső tisztaságát, melyet a sivatagi vigília célja megkövetelt: hogy tiszta pergamen legyen a lélek, melyre magányában felíródhatnak a hívó szavak, amennyiben az a másik Mérhetetlen Magányosság — Isten — kinyújtja a kezét, hogy megérintse az ő piciny, emberi magányát, és jelét adja elhivatottságának. A Kis Könyv, melyet Cheroki perjel hagyott nála az előző vasárnapon, szolgált útmutatásul meditálásához. A Kis Könyv sok évszázados volt, és Libellus Leibowitznak hívták, habár csak bizonytalan hagyomány tulajdonította a szerzőségét személyesen a Boldognak.

Parum equidem te diligebam, Domine, juventute mea; quare doleo nimis…[4] Nem szerettelek eléggé, Ó, Uram, ifjúságom idején; azért nagy az én bánatom öregségemre. Hiába menekültem Tetőled azokban a napokban…”

— Hé! Itt van! — hallatszott egy kurjantás a kőhalmok mögül.

Francis testvér fölpillantott, de a vándort nem látta. Tekintete visszasüllyedt a lapra.

Repugnans tibi, ausus sum quaerere quidquid doctius mihifide, certius spe, out dulcius caritate visum esset. Quis itaque stultior me…[5]

— Hé, fiú! — hallatszott megint. — Találtam neked egy követ, ez alighanem odaülik majd!

Ezúttal, amikor Francis testvér fölnézett, egy pillanatra meglátta a vándor botját, ahogy egy halom mögül integet. A novícius felsóhajtott, és visszatért olvasmányához.

O inscrutabilis Scrutator animarum, cui patet omni cor, si me vocaveras, ohm a tefugeram. Si autem nunc velis vocare me indignum…[6]

A halom mögül bosszúsan:

— Jól van, ahogy tetszik! Megjelölöm a követ, és mellé szúrok egy karót. Ha akarod, megnézed, ha nem, nem!

— Köszönöm — lehelte a novícius, de nem hitte, hogy az öreg meghallotta. Tovább küzdött a szöveggel:

Libera me, Domine, ab vitiis meis, ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis…[7]

— Tessék! — kurjantott a vándor. — Megjelöltem, itt a cövek is! Jöjjön meg hamar a szavad, fiú! Minden jót!

Nem sokkal azután, hogy az utolsó kiáltás elhalt, Francis testvér megpillantotta a vándort, ahogy tovább talpalt az apátság felé vezető ösvényen. A novícius gyors áldást suttogott utána, és egy imát útja biztonságáért.

Miután ily módon zavartalan lett a magánya, Francis testvér visszavitte a könyvet a helyére, és folytatta dilettáns kőművesmunkáját. Egyelőre nem fáradozott azzal, hogy utánanézzen, mit talált a vándor. Miközben kiéhezett teste megfeszült, erőlködött, tántorgott a kövek súlya alatt, elméjében gépiesen zakatolt az ima, elhivatottságának bizonyosságáért:

Libera me, Domine, ab vitiis meis… Szabadíts meg, Uram, vétkeimtől, hogy szívem csak a Te akaratodat állítsa, hogy felismerje a Te hívásodat, ha elérkezik… ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius si digneris me vocare. Amen. [8] Szabadíts meg, Uram, vétkeimtől, hogy szívem…”

A gomolyfelhők égi nyája, útban a hegyek felé, hogy elárasszák őket nedves áldásukkal, miután kegyetlenül becsapták a kiszikkadt sivatagot, lassan eltakarta a napot, sötét árnyfoltokat húzott végig a fölégett pusztaságon, időleges, de jóleső enyhülést hozott a perzselő napsütés közepette. Amikor egy-egy vágtató felhőárnyék a romokra vetődött, a novícius sebesen dolgozott, amíg elment a felhő, aztán megpihent, amíg a következő fehér fodortömeg a nap elé érkezett.

Merő véletlenség volt, hogy Francis testvér végül ráakadt a vándor kövére. Ahogy arrafelé bóklászott, megbotlott a kis karóban, melyet az öregember jelzésként leszúrt a földbe. Francis testvér négykézlábra huppant, és megakadt a tekintete egy régi kőre frissen fölrajzolt két jelen: [9]

A jelek olyan gondosan voltak megrajzolva, hogy Francis rögtön szimbólumoknak vélte őket, de hiába törte a fejét rajtuk hosszú percekig, nem lett okosabb. Boszorkányjelek talán? De nem, az öreg úgy köszönt el: „Isten veled”, ezt boszorkánymester nem mondta volna. A novícius kifeszegette a követ a halomból, és arrébb gördítette. A kőhalom belsejéből halk dübörgés hallatszott, egy kis kődarab gördült le a tetejéről. Francis elugrott onnan, omlástól félve, de a mozgás csak egy pillanatig tartott. Azon a helyen azonban, ahol előzőleg a vándor kődarabja volt, most kicsiny, sötét lyuk tátongott.

A lyukaknak gyakran voltak lakóik.

De ezt a lyukat a jelek szerint olyan szorosan elzárta a vándor köve; hogy egy bolha sem igen férhetett be, amíg Francis ki nem fordította a követ. Mindazonáltal keresett egy botot, és óvatosan benyúlt vele. Nem érzett ellenállást. Amikor elengedte a botot, becsúszott a lyukba, és eltűnt, mintha egy nagyobb, föld alatti üregbe esett volna. Francis aggodalmasan várakozott. Semmi sem tekergőzött ki a nyílásból…

Ismét letérdelt, és óvatosan beleszimatolt a lyukba. Miután sem állatszagot, sem kénkövet nem érzett, belelökött egy kavicsot, aztán odahajolt, fülelt. A kavics egyet pattant néhány lábnyira a nyílás alatt, aztán tovább zörgött-pattogott lefelé, útközben megkondult valami fémesen, míg végül valahol messze odalent megállt. A visszhangokból ítélve szobányi lehetett az üreg.

Francis testvér bizonytalan mozdulatokkal föltápászkodott, körülnézett. Minden jel szerint egyedül volt, mint rendesen, eltekintve megszokott keselyűjétől, mely a magasban keringve, az utóbbi időben olyan érdeklődéssel figyelte, hogy a többi keselyű hébe-hóba elhagyta saját, messzi területeit, és odajött körülnézni.

A novícius körüljárta a törmelékhalmot, de nem látta jelét másik nyílásnak. Fölmászott a szomszédos halomra, és összehúzott szemmel végigtekintett az úton. A vándornak már nyoma sem volt. Semmi sem mozdult a vénséges vén úton, de Francis kutató tekintete egy pillanatra megakadt Alfréd testvéren. Tőle egy mérföldnyire keletre, nagyböjti magánya helyszínének közelében, épp egy alacsony dombon baktatott át, tűzifát keresgélve. Alfréd testvér töksüket volt. Más pedig nem volt látótávolságban. Francis nem látta egyelőre semmi okát, hogy segítségért kelljen kiáltania — de az, hogy előre fölméri az esetleg szükséges kiáltás valószínű hasznát, csak józan elővigyázatosságnak látszott. Miután alaposan körülfürkészett a terepen, lemászott a halomról. Segélykiáltás helyett ajánlatosabbnak rémlett, ha futásra tartogatja a szuszt.

Arra gondolt, hogy visszarakja a vándor kövét, úgy, ahogy eredetileg volt, és eltömi a lyukat, de a környező kövek az imént kissé elmozdultak, s a kő már nem illett bele a régi helyébe. Ráadásul Francis falának legfelső sorában változatlanul ott volt az az üres hely, és a vándor jól látta: a kő, méretéből és alakjából ítélve, valószínűleg odaillett. Francis csak rövid ideig aggodalmaskodott, aztán fölemelte a követ, és eltántorgott vele a falhoz.

A kő pontosan becsusszant az üres helyre. A novícius egy rúgással ellenőrizte az új kőék szilárdságát; a sor keményen állt, habár a megrázkódtatás némi aprócska omlást azért okozott egy-két méterrel távolabb. A vándor jelei, noha a hurcolás során kissé elhalványultak, még mindig elég tisztán látszottak ahhoz, hogy le lehessen másolni őket. Francis testvér gondosan lerajzolta őket egy másik kőre, egy el szenesedett végű fadarabot használva írószerként. Amikor Cheroki perjel nagyszombaton végigjárja a remetekörzeteket, talán ő majd meg tudja mondani, van-e jelentésük a jeleknek — akár varázs—, akár átokjelek. A pogány babonaságoktól tilos volt félni, de a novícius azért szeretett volna tisztában lenni vele, mi féle jel lebeg az alvóhelye fölött, tekintettel a kőtömeg súlyára, mely a jelet viselte.

A délutáni hőségben is tovább munkálkodott. Egy-egy kósza kis gondolata vissza-visszatért a lyukhoz — ahhoz az érdekes, ám félelmetes kis lyukhoz —, a halk visszhangokhoz, melyeket a legördülő kavics keltett valahol a föld alatt. Tudta, hogy a környező romok nagyon régiek. Azt is tudta a szájhagyományból, hogy a romokat apránként rombolták össze ilyen jellegtelen kupacokká a szerzetesek és az erre vetődő idegenek nemzedékei, akiknek szükségük volt a kövekre vagy azokra a rozsdás acéldarabokra, amelyeket a nagyobb oszlopok, lapok belsejében lehetett találni, ha szétverték őket, hogy kiszedjék az ősi fémrudakat, melyeket titokzatos módon plántáltak el a kősziklában egy szinte már egészen feledésbe merült kor emberei. Ennek az emberi eróziónak a nyomán szinte teljesen megszűnt minden épületjelleg, melyet a hagyomány korábban a romoknak tulajdonított, habár az apátság jelenlegi építőmestere még mindig büszke volt arra a képességére, hogy itt-ott meg tudta sejteni, ki tudta mutatni az alaprajz maradványait. És még mindig lehetett fémet találni, ha valaki vette a fáradságot, hogy széttörje érte a köveket.

Magát az apátságot is ilyen kövekből építették. Francis valószínűtlen képzelgésnek vélte, hogy a kőművesek több évszázadon át egymásra következő nemzedékei még bármi említésre méltó fölfedeznivalót hagytuk volna a romok között. Mégsem hallott soha senkitől olyan épületről, amelynek pincéje vagy föld alatti helyisége lett volna! Sőt, most jutott az eszébe, hogy az építőmester egészen határozottan kijelentette, hogy ezen a területen az épületek sietős kivitelezés nyomait mutatták (volt), nem mély alapokra épülték, hanem jó részben lapos, felszíni tömbökön nyugodtak.

Ahogy menedéke a befejezéshez közeledett, Francis testvér visszaóvakodott a lyukhoz, megállt előtte, és csak nézte; nem tudott szabadulni a sivataglakó mély meggyőződésétől, hogy ha egyszer valahová el lehet rejtőzni a nap elől, ott már rejtőzik valami. Még ha a lyuk most lakatlan volt is, holnap hajnalig bizonyosan belecsúszik-mászik majd valami. Másrészről viszont, ha valami már lakott a lyukban, Francis biztonságosabbnak ítélte, ha nappal köt ismeretséget vele, mint ha éjszaka. A közelben nem látszott más nyom a talajon, mint az övé, a vándoré meg a farkasoké.

Gyors elhatározással nekilátott elkotorni a homokot és törmeléket a lyuk környékéről. Félórai munka után a lyuk nem lett ugyan nagyobb, de Francis meggyőződése, hogy föld alatti gödör van alatta, immár bizonyossággá vált. Két kis szikladarabot, melyeknek csak a felső része látszott a nyílás mellett, szemlátomást összeszorított a minden oldalról rájuk nehezedő földtömeg nyomása; mintha fönnakadtak volna a szűkületben. Amikor az egyik követ jobbra feszítette, a szomszédja balra gördült, amíg már nem tudott tovább mozogni. Ugyanez történt fordítva, amikor az ellenkező irányba feszítette; de Francis tovább taszigálta a kőakadályt.

Az emelőül szolgáló bot hirtelen kiugrott a kezéből, fejbe kólintotta, aztán eltűnt a hirtelen beomló nyílásban. Az erős ütéstől Francis hátratántorodott. A sziklaomlásból egy felpattanó kő hátba sújtotta; levegő után kapkodva elzuhant, nem tudta, a mélységbe zuhan-e, amíg a hasa földet nem ért, és Francis belekapaszkodott a szilárd talajba. A kőomlás zaja fülsiketítő volt, de csak pillanatokig tartott.

A portól elvakítva, Francis csak feküdt, levegő után kapkodott, és azon tűnődött, meg merjen-e moccanni, úgy sajgott a háta. Amikor valamicskét lélegzethez jutott, az egyik kezével nagy nehezen benyúlt az öltözéke alá, és kitapogatta azt a helyet a két lapockája között, ahol néhány összezúzott csont lehetett. Érdes, durva volt a tapintása, és szúrt. Amikor kivette, nedves, vörös volt a keze. Francis megmozdult, aztán felnyögött, és mozdulatlanul feküdt tovább.

Halk szárnysuhogás hallatszott. Francis testvér még idejében pillantott fel, hogy lássa leereszkedni a keselyűt egy pár lépésnyire levő kőhalomra. A madár tüstént újra föllebbent, de Francis mintha úgy látta volna, hogy valamiféle anyás aggodalommal figyelte, mint holmi aggódó tyúkanyó. Gyorsan a hátára fordult. Már egy egész nagy, sötét keselyűcsapat összegyűlt fölötte, és szokatlanul mélyen köröztek, szinte súrolták a romhalmokat. Amikor Francis megmozdult, magasabbra emelkedtek. A novícius egyszeriben ügyet sem vetett rá, megsérült-e a gerince, eltörött-e a bordája, hanem bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott. A fekete égi csapat csalódottan visszavonult megszokott magasságába, meglovagolva a láthatatlan, meleg légoszlopokat, aztán szétszéledtek, ki-ki vissza a maga távoli őrhelyére. A várva várt vigasztaló Szentlélek sötét alternatívájaként, a madarak időnként szemlátomást szívesen leereszkedtek volna a Galamb helyett; szórványos érdeklődésük az utóbbi időben nyugtalanította Francist, és némi óvatos vállvonogatás után gyorsan eldöntötte, hogy az éles szikladarab csak zúzódást és horzsolást okozott.

A porfelhő, mely az omlásból szállt fel a magasba, lassan oszladozott a gyenge szellőben. Francis remélte, hogy valaki észreveszi az apátság őrtornyaiból, és odamegy megnézni, mi történt. A lába előtt szögletes nyílás tátongott a földben, ahol a halom egyik oldala bedőlt a lenti üregbe. Lépcső vezetett lefelé, de csak a legfelső fokokat hagyta szabadon az omlás, mely hat évszázadon át várt, félúton fennakadva, Francis testvér közreműködésére, mielőtt befejezte volna dübörgő útját a mélybe.

A lépcsőakna egyik falán egy félig eltemetett tábla még olvasható maradt. Összeszedve mindazt a keveset, amit a Tűzözön előtti angolból tudott, a novícius akadozva suttogta a szavakat:

RADIOAKTIVITÁS-BIZTOS ÓVÓHELY

Maximális létszám: 15

Készletek: egy személy 180 napos vagy több személy arányosan rövidebb ideig tartó ellátására. Belépéskor gondosan zárja be az első zsilipet, és ellenőrizze tömítettségét. Helyezze feszültség alá az illetéktelenek elleni védőpajzsokat, amelyek meggátolják, hogy szennyezett személyek hatoljanak be. Kapcsolja be a külső figyelmeztető fényeket.

A többit betemette az omlás, de Francisnak már az első szó elég volt. Életében még sohasem látott „Radioaktivitást”, és remélte, hogy nem is fog. Nem maradt fent hiteles leírás a szörnyetegről, de Francis hallotta a legendákat. Keresztet vetett, és elhátrált a lyuktól. A hagyomány úgy tartotta, hogy Boldog Leibowitz maga is találkozott egy Radioaktivitással, mely hosszú hónapokig a hatalmában tartotta, míg a Leibowitz megkeresztelésével együtt járó exorcizmus el nem űzte a gonoszt.

Francis testvér lelki szeme előtt a Radioaktivitás félig szalamandraként jelent meg, mert a hagyomány szerint ez a lény a Tűzözönben jött a világra, félig pedig a szüzeket álmukban megbecstelenítő kan ördögként — hiszen a világban szerte járkáló szörnyszülötteket még mindig „a Radioaktivitás gyermekei”-ként emlegették. És hogy ez a démon csakugyan képes volt előidézni mindama csapásokat, amelyek Jóbot sújtották, följegyzett tény volt, ha hittétel nem is.

Kétségbeesetten nézte a táblát. Jelentése a napnál is világosabb volt: Francis testvér akarva-akaratlanul behatolt a lakóhelyére (csak azért könyörgött magában, hogy egykori lakóhelyére) nem is egy, hanem tizenöt ilyen rettenetes lénynek! Reszkető kézzel kotorászott a szenteltvizes fiola után.

2. FEJEZET

A spiritu fornicationis,
Domine, libera nos. [10]
A villámtól, égzengéstől,
Ments meg, Uram, minket.
A földrengés ostorától,
Ments meg, Uram, minket.
Dögvésztől, éhínségtől, háborútól,
Ments meg, Uram, minket.
Az epicentrum helyétől,
Ments meg, Uram, minket.
A kobaltnak esőjétől,
Ments meg, Uram, minket.
A cézium esőjétől
Ments meg, Uram, minket.
A stroncium hullásától
Ments meg, Uram, minket.
Radioaktivitástól
Ments meg, Uram, minket.
Szörnyetegek nemzésétől
Ments meg, Uram, minket.
A torzszülötteknek átkától
Ments meg, Uram, minket.
A morte perpetua,
Domine, libera nos.
Peccatores,
te rogamus, audi nos. [11]
Hogy nekünk kegyelmezz,
Kérünk, hallgass meg minket.
Hogy nekünk megbocsáss,
Kérünk, hallgass meg minket.
Hogy igaz bűnbánatra indíts,
te rogamus, audi nos.

A mindenszentek litániájának ily verstöredékeit suttogta minden ziháló lélegzetvételével Francis testvér, ahogy nagy óvatosan leereszkedett az ősi Radioaktivitás-biztos Óvóhely lépcsőaknájába, mindössze némi szenteltvízzel fölfegyverkezve, kezében az éjszakai tűz betakart parazsáról fellobbantott, rögtönzött fáklyával. Előzőleg több mint egy órán át csak várakozott, nem jön-e valaki az apátságból, hogy megnézze, mitől támadt a porfelhő. Nem jött senki.

Ha akár csak rövid időre is otthagyná elhivatottsági próbatételének helyét — kivéve, ha súlyosan megbetegszik, vagy visszarendelik az apátságba —, ezt ipso facto[12] úgy tekintenék, hogy lemond a Leibowitz-rend szerzetesének élethivatásáról. Francis testvér inkább a halált választotta volna. Ennélfogva két lehetőség állt előtte: vagy még napnyugta előtt átkutatja a félelmes üreget, vagy boltozatos menedékhelyén tölti az éjszakát, nem gondolva azzal, vajon mi rejtőzik az óvóhelyen, vajon mi ébred föl álmából, hogy portyára induljon a sötétben. Az éjszakák veszedelmek közül már a farkasokkal is eléggé meggyült a baja, pedig azok csak hús-vér lények voltak. A kevésbé megfogható állagú teremtményekkel Francis inkább napvilágnál találkozott volna; habár szó, mi szó, kevéske napvilág esett be az üregbe, mert a nap már leereszkedőben volt nyugaton.

A törmelék, mely lezúdult az óvóhelyre, jókora halmot alkotott, a csúcsa felért majdnem a lépcső tetejéig, hogy csak szűk rés maradt a mennyezet és a kövek között. Francis lábbal előre becsusszant, és rádöbbent, hogy kénytelen úgy haladni tovább is, a lejtő meredeksége miatt. Ily módon az alfelét fordítva az Ismeretlen felé, lábával tapogatózva keresgélt támasztékot a laza törmelékhalomban, és lassan kászálódott lefelé. Időnként, amikor fáklyája haloványan pislogott, megállt, lefelé fordította a lángot, hogy jobban belekapjon a fába, s az ilyen szünetek alatt megpróbálta felmérni a körülötte-alatta leselkedő veszélyeket. Nem sokat tudott kivenni. Föld alatti helyiségben volt, melynek azonban legalább a harmadát kitöltötte a lépcsőaknán át lezúdult törmelék. A kőzuhatag beborította az egész padlót, összetörte a néhány látható bútordarabot, és alighanem teljesen betemetett másokat. Francis tekintete félredőlt, félig betemetett fém öltözőszekrényeken siklott végig. A helyiség túlsó végében fémajtó látszott, sarokpontjaiból ítélve kifelé nyílt volna, de a kőomlás szorosan a helyére préselte. Még olvashatóak voltak rajta a pattogzó festékű sablonbetűk:

BELSŐ ZSILIP

HERMETIKUSAN ZÁRT TÉRSÉG!

A jelek szerint az a helyiség, ahová leereszkedett, csak előtér volt. Akármi rejtőzött azonban a BELSŐ ZSILIP mögött, elzárta az ajtónak feszülő többtonnányi kő. Az a térség valóban HERMETIKUSAN ZÁRT volt, hacsak nem nyílott belőle másik kijárat.

Miután a novícius leért a lejtő aljára, és meggyőződött róla, hogy az előtérben nem észlelhető közvetlen veszedelem, óvatosan odalépett a fémajtóhoz, hogy a fáklya fényénél közelebbről szemügyre vegye. A sablonbetűs BELSŐ ZSILIP felirat alatt kisebb felirat állt, rozsdacsíkok húzódtak rajta.

FIGYELEM!

A zsilipet csak akkor szabad lezárni, amikor már minden személy a belső térben tartózkodik, és megtették a Műszaki kézikönyvben (CD-Bu-83A) előírt összes biztonsági intézkedéseket. A zsilip lezárásakor az óvóhely belső légnyomása automatikusan a külső légköri nyomás fölé emelkedik (0,1 bar túlnyomással), hogy meggátolja a beszivárgást. A zsilipet lezárás után csak a szervomonitor-rendszer nyitja ki, a következő esetekben: 1. a külső sugárszennyezettség veszélyes szint alá csökkenése; 2. a levegő- és víztisztító berendezés meghibásodása; 3. az élelmiszer-tartalék kimerülése; 4. a belső energiaszolgáltatás meghibásodása. A részleteket lásd a Műszaki kézikönyvben (CD-Bu-83A).

Francis testvér kissé megzavarodott, hogy hogyan értse a Figyelmeztetést, de elhatározta, hogy megfogadja, amennyiben hozzá sem ér az ajtóhoz. Az ősök csodálatos masinériáival nem volt ajánlatos hebehurgyán babrálni, amint a régi idők számos, csúf halált halt kutatója tanúsította, utolsó lélegzetével.

Francis testvér észrevette, hogy az előtérben évszázadok óta heverő törmelék sötétebb színű, durvább állagú, mint amelyik kint porladozott a napon, a homokfúvásban, mielőtt ma beomlott a mélybe. Az első pillantásra látni lehetett, hogy a Belső Zsilipet nem a mostani kőomlás torlaszolta el, hanem egy ősrégi, még az apátságnál is régebbi. Ha a Radioaktivitásbiztos Óvóhely Hermetikusan Zárt Térségében ott rejtőzött egy Radioaktivitás, akkor az a démon szemlátomást nem nyitotta ki a Belső Zsilipet a Tűzözön ideje óta. És ha annyi évszázadon át ott maradt a fémajtó mögött, akkor nemigen kell attól félni, mondta magában Francis testvér, hogy hirtelen ki akarna törni mogulé nagyszombat előtt.

Fáklyája alig világolt már. Talált egy törött széklábat, lángra lobbantotta, aztán nekilátott összegyűjteni a törött bútormaradványokat, hogy stabilabb tüzet rakjon belőlük, s közben azon töprengett, pontosan mit is jelent az ősi felirat: RADIOAKTIVITÁSBIZTOS ÓVÓHELY.

Francis testvér egy pillanatig sem tagadta, hogy egyelőre igen bizonytalan lábon áll a Tűzözön előtti angol nyelvismerete. Most is csak a fejét rázta. Azt megértette, hogy a Radioaktivitást biztosan óvta ez a hely, a Belső Zsilipen talált Figyelmeztetésben viszont élelemről, vízről és levegőről volt szó, márpedig ezekre semmiképpen nem lehetett szüksége a Pokol gonosz szellemeinek. A novícius időnként a Tűzözön előtti angol nyelvet még bonyodalmasabbnak találta, mint akár a középfokú angelológiát, akár Szent László teológiai differenciálszámítását.

Tüzet rakott a törmeléklejtőn, ahonnan a fény bevilágíthatott az előtér sötétebb zugaiba. Aztán elindult megnézni, talál-e valamit, amit nem borított el az omlás. A földfelszín feletti romokat régészeti nullává redukálták a gyűjtögetők nemzedékei, ezt a föld alatti romot azonban nem érintette emberi kéz, csak a személytelen katasztrófa keze. Ott kísértettek még egy régmúlt kor maradványai. Egy sötétebb sarokban koponya hevert, vigyorgó fogsorában ott volt még egy aranyfog, nyilvánvaló bizonyítékaként annak, hogy ide nem vetődött be sivatagi vándor. Az arany metszőfog meg-megvillant, amikor magasabbra csaptak a tűz lángjai.

A sivatagban Francis testvér már korábban is nemegyszer találkozott egy-egy kiszáradt folyóágy közelében emberi csontokkal, amelyek kis halomban, tisztára lerágva fehérlettek a napon. Nem volt különösen finnyás, és az embernek számítania kellett ilyesmire. Így hát nem riadt meg, amikor először észrevette a koponyát az előtér szögletében, de a vigyorában meg-megvillanó arany minduntalan magához vonzotta a tekintetét, mialatt a rozsdás szekrények bezárt vagy beszorult ajtóit, az ütött-kopott fém íróasztal szintén beszorult fiókjait feszegette. Az íróasztal felbecsülhetetlen értékű leletnek bizonyulhatott volna, ha dokumentumokat tartalmaz, vagy egy-két könyvecskét, amely esetleg túlélte az Egyszerűsítés Korszakának haragos máglyatüzeit. Amíg a fiókok kinyitásával vesződött, a tűz összeesett, s a gyengülő fényben Francisnak úgy rémlett, mintha a koponya halványan maga is világított volna. Az ilyen jelenségek nem voltak éppen ritkák, de a félhomályos kriptában Franc is testvért valahogy nagyon nyugtalanította. Újra fát hordott a tűzre, aztán tovább rángatta-lökdöste az íróasztalfiókokat, és igyekezett ügyet sem vetni a koponya villózó vigyorára. Noha egy kicsit még mindig tartott a leselkedő Radioaktivitásoktól, Francis már eléggé magához tért első ijedelméből ahhoz, hogy rájöjjön: az óvóhely, különösen az íróasztal és a szekrények, gazdag lelőhelye lehet egy olyan korszak emlékeinek, amelyet a világ legnagyobb része szántszándékkal a feledésbe igyekezett taszítani.

A gondviselés, úgy látszott, áldásában részesítette. Ezekben az időkben ritka szerencse volt, ha rátaláltak a múlt egy-egy darabkájára, mely túlélte a máglyatüzeket és a fosztogatókat. Mindig járt vele azonban némi kockázat is. Az ősi kincsek után kutató régész szerzetesek nemegyszer másztak ki diadalittasan a földbe vájt lyukból különös, hengeres tárggyal a kezükben, hogy aztán a tisztítása vagy közelebbi vizsgálata során rossz helyen húzzák vagy nyomják meg, s ezáltal áldatlan és dicstelen módon vessenek véget a vizsgálódásnak. Alig nyolcvan éve történt, hogy a Nagytiszteletű Boedullus érezhető elragadtatással számolt be levelében apát urának arról, hogy kis erxpedíciója feltárta a maradványait egy — saját szavaival „interkontinentális kilövőállásnak, néhány igen érdekes föld alatti tartállyal együtt”. Az apátságban később senki sem tudta kideríteni, mit hívhatott a Nagytiszteletű Boedullus „interkontinentális kilövőállásnak”, de az akkori apát úr szigorúan meghagytál, hogy attól fogva a rend régészei kiközösítés terhe mellett kötelesek kerülni az ilyen helyeket. Mert bizony az apáthoz írott levél volt az utolsó nyoma a Nagy tiszteletű Boedullusnak, de expedíciójának, a „kilövőállásnak” és a közelében levő falucskának is; ahol a falu állt, most érdekes alakú tó ékesítette a tájat, hála néhány pásztornak, akik eltereltek egy patakot, és vizét a keletkezett kráterbe vezették, hogy aszály idején is legyen mit inni állataiknak. Egy utazó, aki arról a vidékről érkezett körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, beszámolt róla, hogy a tóban igen jól lehet halászni, az ottani pásztorok szerint azonban a néhai falu lakosainak és a régészeknek a lelke költözött a halakba, és nem: mernek halászni, mert félnek Bodollostól, a mélyben lapuló óriás harcsától.

„…sem belefognotok nem szabad oly egyéb ásatásokba, melyeknek elsődleges célja nem a Memorabiliák gyarapítása” — tette hozzá az apát úr rendelkezése, ami azt jelentette, hogy a jelen esetben Francis testvér csak könyveket és iratokat keressen az óvóhelyen, és ne kísérletezzen az érdekes tárgyakkal.

Az aranyfogú koponya kitartóan kacsingatott a sarokból, miközben Francis testvér erejét megfeszítve rángatta az íróasztalfiókokat. A fiókok nem engedtek. Francis lemondóan belerúgott az asztalba, aztán megfordult, és dühösen rámeredt a koponyára: Most már vigyorogj valaki másra!

A vigyor persze nem tűnt el. Az aranyfogú földi maradvány egy kődarab és egy rozsdás fémdoboz közé támaszkodott. A novícius otthagyta az íróasztalt, és óvatosan átlépdelt a köveken, hogy végre közelebbről szemügyre vegye. Az illetőt szemmel láthatóan ott érte a halál, agyonütötték a lezúduló kövek, félig eltemette a törmelék. Csak a koponya és az egyik lábszár csontjai látszottak ki. A combcsont eltörött, a tarkócsont beszakadt.

Francis testvér imát rebegett az elhunytért, aztán nagyon óvatosan fölemelte a koponyát nyugvóhelyéről, és elfordította, hogy a fal felé vigyorogjon. Aztán a rozsdás dobozra esett a tekintete.

A doboznak táska alakja volt, és nyilvánvalóan kézben hordásra szánták annak idején. Számtalan célt szolgálhatott, de bizony alaposan összeverték a rázúduló kövek. Francis óvatosan kihúzta a kövek közül, és közelebb vitte a tűzhöz. A zárja töröttnek látszott, a fedele azonban berozsdásodott, nem mozdult. Amikor megrázta, zörgött Könyvnek, iratoknak nem ez volt a legvalószínűbb lelőhelye, annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy nyitásra-csukásra szánták, és hátha tartalmaz valami töredékes információt, amit hozzá lehet tenni a Memorabíliákhoz! Francis testvérnek mindazonáltal az emlékezetében élt Boedullus testvér és mások sorsa, ezért meghintette a dobozt szenteltvízzel, mielőtt nekilátott fölfeszíteni. A lehető legnagyobb tisztelettel bánt az ősi relikviával, miközben egy kővel püfölte rozsdás pántjait.

A pántok végül eltörtek, a fedél leesett. A benti tálcákról apró fémcsecsebecsék hullottak széjjel, begurultak a kövek közé, egyik-másik végérvényesen eltűnt a hasadékokban. A tálcák alatt, a doboz fenekén azonban Francis testvér sóvár pillantása papírokon akadt meg! Gyors hálaadó ima után, amennyire tudta, összeszedte a szétgurult apróságokat, és miután lazán visszatette a fedelet, a hóna alá szorított dobozzal megindult fölfelé a törmelékkupacon, a lépcsőakna és az égbolt kicsiny foltja felé.

Kápráztató volt a napfény az óvóhely sötétsége után. Francis szinte ügyet sem vetett rá, hogy a nap már veszélyesen alacsonyán jár a nyugati láthatáron, csak azt kereste, hol van egy lapos kő, melyen szétrakhatja és megvizsgálhatja a doboz tartalmát, és nem kell attól tartania, hogy valami elvész a homokban.

Pár perc múlva, egy repedezett kőalapzaton ülve, nekilátott kiszedegetni a tálcákat megtöltő fém- és üvegapróságokat. A legtöbbjük kicsiny, hengeres tárgy volt, mindkét végén vékony drótszállal. Ilyeneket már látott. Az apátság kicsiny múzeumában is volt néhány belőlük, különböző méretűek, alakúak és színűek. Francis egyszer a pogány hegyi emberek sámánjának a nyakában is látta őket, szertartási nyakláncként. A hegylakók úgy tartották, hogy ezek „testrészei” az istennek — a legendás Machina analyticának[13], melyet legbölcsebb istenükként tiszteltek. Hitük szerint, ha a sámán lenyelte, „csalhatatlanságra” tett szert. Annyi bizonyos volt, hogy az övéi között azontúl törvény lett minden szava — hacsak nem a mérgező fajtából kapott be egyet. Az apátság múzeumában levő tárgyacskák is össze voltak kapcsolva, de nem nyaklánc formájában, hanem bonyolult, elég kusza szövevényben egy kis fémdoboz fenekén, alatta a felirat: „Rádió(?). Rendeltetése tisztázatlan.”

A Francis kezében levő doboz fedelére belülről egy cédulát ragasztottak az ősök; a ragasztó elporlott már, a tinta elhalványult, a papír úgy sötétlett a rozsdafoltoktól, hogy még a szép kézírást is nehéz lett volna elolvasni rajta, ráadásul ez sietős macskakaparás volt. Francis megszakításokkal tanulmányozta, miközben a tálcákat kiürítette. Nagyjában-egészében úgy tetszett, angolul van, de félórába beletelt, amíg megfejtette, ami megfejthető volt belőle:

Carl!

Rohanok, húsz perc múlva megy a gép (ismeretlen szó). Az istenért, tartsd ott Emmit, amíg kiderül, hadiállapot van-e. Kérlek szépen, próbáld meg fölvetetni az óvóhely tartaléklistájára! A gépen nem tudtam helyet szerezni neki. Ne mondd meg, miért küldtem oda ezzel a doboz limlommal, de próbáld meg ott tartani, amíg megtudjuk (kivehetetlen szavak) a legrosszabb esetben talán marad egy hely neki.

I. E. L.

A plomba és a SZIGORÚAN TITKOS jelzés azért van, nehogy Emmi belenézzen. Ez volt az első szerszámos doboz, ami a kezembe akadt. Rakd be a szekrényembe, vagy akárhová!

A szöveg zavaros halandzsának rémlett Francis testvér számára, aki izgatottabb volt annál, hogysem egy-egy tételre hosszabb időt pazaroljon. Miután még egy utálkozó pillantást vetett a cédula szerzőjének macskakaparására, nekilátott eltávolítani a tálcasorokat, hogy hozzáférjen a doboz fenekén levő papírokhoz. A tálcák összekötő karra voltak erősítve, szemlátomást azzal a céllal, hogy lépcsőzetesen ki lehessen húzni őket a dobozból, a fémcsapok azonban teljesen elrozsdásodtak, és Francis kénytelen volt kifeszegetni őket az egyik rekeszben talált rövid acélszerszámmal.

Amikor Francis testvér kiemelte az utolsó tálcát, áhítattal érintette meg a papírokat: csak egy maréknyi, összehajtogatott dokumentum, mégis mérhetetlen kincs, hiszen túlélte az Egyszerűsítés mohó, ádáz máglyatüzeit, melyeken ott hamvadtak el még a legszentebb iratok is, miközben a tudatlan csőcselék rikoltozott és diadalünnepet ült. Francis úgy bánt a papírokkal, ahogy szent ereklyékkel kellett, csuhájával védte őket a szél elől, mert már törékenyek, repedezettek voltak. Legalul néhány hevenyészett ábra, vázlat volt, aztán kézzel írott cédulák, majd két nagyobb, összehajtogatott papír és egy könyvecske, „Memo” felirattal.

Francis először a kézzel írott feljegyzéseket vizsgálta meg. Ugyanaz a kéz körmölte őket, amelyik a doboz fedelére ragasztott cédulát írta, és a kézírás ezúttal sem volt kevésbé élvezhetetlen. Virsli, állt az egyiken, két pizza, parfé estére Emmának! A másik arra figyelmeztetett: Kitölteni jöv. adóbevallást! A következő, harmadikon az illető csak számokat írt egymás alá, összeadta őket, az összeget bekarikázta, kivont belőle egy másik számot, az eredményből százalékot számított, és csak egyetlen szót írt mellé: Rosseb! Francis testvér ellenőrizte a számításokat; a förtelmes kézírású illetőnek legalább a számolásában nem volt hiba, noha Francis arra nem tudott következtetni, hogy mit képviselhettek a számértékek.

A „Memó”-t különös áhítattal vette a kezébe, mert a cím mintha a Memorabíliákra utalt volna. Mielőtt kinyitotta, keresztet vetett, és elmormolta a Szövegek Áldását. A könyvecske azonban csalódást okozott. Francis nyomtatott szövegre számított, de csak kézírással följegyzett nevek, helyek, számok és dátumok sorakoztak benne. A dátumok a huszadik század ötödik évtizedének végét, a hatodik évtized elejét jelezték. Íme, újabb bizonyíték: az óvóhelyen talált leletek a Felvilágosodás Korának hanyatló szakaszából származtak! Bizony, ez fontos fölfedezés volt!

A nagyobb, összehajtogatott papírok egyike még szorosan össze is volt tekerve, és amikor Francis megpróbálta kitekerni, töredezni kezdett; az elején ki tudta venni a TURF szót, de más semmit. Visszatette a dobozba, hátha később restaurálni lehet majd, aztán a másik összehajtogatott dokumentumot vette a kezébe; a hajtogatások olyan merevek voltak, hogy annyira merte csak megvizsgálni, — amennyire be tudott kukucskálni az összehajtogatott rétegek közé.

Szemlátomást valamilyen rajz volt… méghozzá sötét alapon fehér vonalak!

Megint beleborzongott a felfedezés örömébe. Kéknyomatot talált, kéknyomatú tervrajzot! Nem volt az apátságban egyetlen épségben megmaradt, eredeti kéknyomat sem, csak néhány tintával rajzolt másolat. Az eredetiek már régen színtelenre fakultak az erős fénytől. Francis még sohasem látott eredetit, de épp elég kézzel festett másolatot látott ahhoz, hogy fölismerje: kéknyomatot tart a kezében, amely foltosan és fakón ugyan, de kivehetőn megmaradt annyi évszázadon át az óvóhely teljes sötétségében és páramentes levegőjében. Megfordította a dokumentumot — és egy pillanatra elöntötte a düh. Miféle őrült szentségtelenítette meg a felbecsülhetetlen értékű iratot? Valaki szórakozottan telefirkálta az egész hátlapját mértani ábrákkal és gyerekes torzképekkel! Miféle vigyázatlan vandál…

Egy pillanatnyi gondolkodás után elszállt a haragja. A tett elkövetésének idején a kéknyomatú tervrajzok olyan közönségesek lehettek, mint a dudva, és valószínűleg a doboz tulajdonosa lehetett a bűnös. Francis a tulajdon árnyékával védelmezte a papírt a napfénytől, miközben megpróbálta jobban széjjelnyitni. A jobb alsó sarokban, nyomtatott négyszögben nagybetűs címek, dátumok, „szabadalomszámok”, hivatkozási számok és nevek sorakoztak. Tekintete végigszaladt a listán, amíg egyszer csak megakadt: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz.”

Szorosan lehunyta a szemét, és úgy megrázta a fejét, hogy a végén már azt hitte, zörögni kezd belül. Aztán megint megnézte. Semmi sem változott, ott állt egyértelműen:

ÁRAMKÖRT TERVEZTE: I. E. Leibowitz

Gyorsan megfordította megint a papírt. A mértani ábrák és a gyerekes rajzok között vörös festékkel, jól kivehetően ott volt a pecsét:

EZT A PÉLDÁNYT KAPJA:

Főmérn. …

Üzem …

Tervező I. E. Leibowitz

Soksz. …

Hads. …

A nevet jól olvasható, női kézírással írták, nem a többi irat sietős macskakaparásával. Francis ismét megnézte a doboz fedelére ragasztott cédula aláírását, a három betűt: I. E. L. — aztán a másikat: „ÁRAMKÖRT TERVEZTE:…” És ugyanazok a kezdőbetűk tűntek föl mindenhol a dokumentumokban!

Sok vita dúlt már — meglehetősen ingatag alapokon — arról, hogy a rend boldoggá avatott alapítóját, ha végül majd szentté avatják, vajon Szent Isaacként vagy Szent Edwardként kell-e emlegetni. Voltak, akik egyenesen a Szent Leibowitz mellett kardoskodtak, mivel a Boldogot mindeddig a vezetéknevén volt szokás emlegetni.

— Beate Leibowitz, ora pro me![14] — suttogta Francis testvér. A keze olyan vadul remegett, hogy attól félt, kárt tesz a törékeny dokumentumokban.

A Szent relikviáit fedezte föl!

No persze Új-Róma még nem avatta szentté Leibowitzot, de Francis testvér meggyőződése olyan erős volt, hogy hozzá merte tenni: — Sancte Leibowitz, ora pro me![15]

Francis testvér nyílegyenes logikával eljutott a következtetésre: egyenesen a mennyből kapott jelet, elhivatottságának bizonyságaként! Megtalálta azt, aminek a megtalálására a sivatagba küldetett — ahogy ő látta a dolgot. Kiválasztatott tehát arra, hogy a rend fogadalmas tagja legyen!…

A novícius teljesen elfeledkezett apátjának szigorú intéséről, miszerint ne számítson arra, hogy elhivatottságának látványos vagy csodás bizonyságát kapja majd. Letérdelt a homokba, hogy hálát mondjon, és felajánljon néhány rózsafüzértizedet az öreg vándor jóindulatáért, aki megmutatta az óvóhelyhez vezető követ. Hogy is mondta a vándor? Jöjjön meg hamar a Szavad, fiú! A novícius mostanáig nem is sejtette, hogy a zarándok a nagybetűs Szóra gondolt, a hívó égi Szóra!

— Ut solius tuae voluntatis mihi cupidus sim, et vocationis tuae conscius, si digneris me vocare…[16]

Azt már csak az apát fogja gondolni, hogy Francis „hívó szava” a körülmények nyelvén szól, nem pedig az okén-okozatén. Azt már csak a Promotor Fidei[17] fogja gondolni, hogy a „Leibowitz” esetleg nem volt olyan ritka név a Tűzözön előtt, és hogy az I. E. ugyanúgy jelenthet mondjuk „Ichabod Ebenezer”-t, mint „Isaac Edward”-ot. Francis számára csak egy értelmezés létezett.

A távoli apátságból három harangkondulás szállt feléje a sivatag fölött, aztán rövid szünet után kilenc másik követte.

— Angelus Domini nunliavit Mariae[18] — felelt rá kötelességtudón a novícius, és meglepetten fölpillantva látta, hogy időközben a napkorongból kövér, vörös tojás lett, mely már megérintette a nyugati láthatárt. És Francis menedékhelye körül még nem volt készen a kőkupola!

Mihelyt elmondta az Angelust, sietve visszarakta a papírokat a rozsdás, régi dobozba. A mennyek által szentesített elhivatottságot nem feltétlenül méltányolják az oktalan vadállatok, és a sivatagi farkasok étvágyát sem veszi el.

Mire az alkonypír is eltűnt, és megjelentek a csillagok, Francis szedett-vedett óvóhelyének erődítési munkálatai befejeződtek. Ő többet nem tehetett; a többi a farkasokon áll majd. Nyugatról már odahallatszott egy-két vonítás. Újra felszította a tüzet, de a tűzfény kis körén kívül olyan sötét volt, hogy nem tudta összeszedni napi adagját a bíborszínű kaktuszgyümölcsből — egyetlen táplálékforrásából, leszámítva a vasárnapi alkalmakat, amikor pár maréknyi kiszáradt kukoricát küldtek ki az apátságból, miután egy pap körbement a Szentséggel. A nagyböjti elhivatottsági próba szabályainak írott betűje kevésbé volt szigorú a gyakorlati kivitelezésnél. A szabály alkalmazása nem volt más, mint egyszerű éhezés.

Ma este azonban a mardosó éhség kevésbé kínozta Francist, mint az a türelmetlen vágya, hogy visszasiessen az apátságba, és elújságolja felfedezését. Ezzel a cselekedetével azonban tüstént le is mondott volna újonnan megszerzett elhivatottságáról; a nagyböjt idejére itt volt a helye, elhivatottság ide vagy oda, folytatnia kellett magányos próbatételét.

A tűz mellől ábrándosan bámult a sötétségbe, a Radioaktivitás-biztos Óvóhely irányába, és megpróbált a helyére képzelni egy hatalmas bazilikát. Jólesett elképzelni, de hát aligha fogja bárki is ezt a távoli sivatagi vidéket választani egy leendő egyházmegye középpontjául. Bazilika helyett megteszi egy kisebb templom — Sivatagi Szent Leibowitz Temploma —, körülötte kert és falak és a Szentről elnevezett kápolna, mely felövezett ágyékú zarándokok tömegeit vonzza majd ide északról. Az utahi Francis „Atya” végigvezeti a zarándokokat a romok között, beviszi őket „Belső Zsilipen” át a mögötte levő „Hermetikusan Zárt Térség” pompájába, ahol… ahol… nos, utána pedig misét mond nekik az oltárkőnél, mely magába zárja a templom névadó szentjének egy relikviáját — egy darab zsákvásznat? szálacskákat a hóhér köteléből? levágott körömdarabkákat a rozsdás doboz fenekéről? — vagy talán a TURF című szent iratot? Fantáziája azonban lassan elbátortalanodott. Nem sok esély, volt rá, hogy Francis testvérből pap lehessen — nem missziós rend lévén, a Leibowitz Hittestvériségnek csak annyi papra volt szüksége, amennyi magába az apátságba kellett, meg a másutt tevékenykedő szerzetesek néhány kicsiny közösségébe. Ráadásul a „Szent” egyelőre hivatalosan csak Boldog volt, és soha nem is fogják szentnek nyilvánítani addig, amíg nem tesz néhány jó, masszív csodát, amivel visszamenőleg igazolja boldoggá avatását is; hiszen az nem tévedhetetlen proklamáció, mint a szentté avatás lenne, habár megengedi a Leibowitz-rend szerzeteseinek, hogy (a misén és a zsolozsmán kívül) szertartásokon is hódoljanak alapítójuk és patrónusuk előtt. Az ábrándbéli templom összezsugorodott út menti kis kápolnává; a zarándokok hömpölygése csordogáló patakká. Új-Rómát most egyéb dolgok foglalkoztatták, például az a petíció, amely pontos, hivatalos állásfoglalást kért a Szent Szűz természetfölötti képességeinek kérdésében, melyről a dominikánusok úgy vélekedtek, hogy a szeplőtlen fogantatással nemcsak a kegyelem belső állapota jár együtt, hanem az Áldott Anya rendelkezett mindazokkal a természetfölötti képességekkel is, melyekkel Éva a bűnbeesés előtt; más rendek teológusai viszont, habár elismerték, hogy jámbor és jóindulatú ez a következtetés, tagadták, hogy igaz volna, és azt állították, hogy egy „teremtmény” lehet „eredendően ártatlan”, de nem természetfeletti képességekkel felruházott. A dominikánusok meghajoltak ez előtt, ám azzal érveltek, hogy vélekedésük mindig is hallgatólagosan benne rejlett egyéb dogmákban — például a mennybemenetelben (természetfölötti halhatatlanság) és a bűntől való érintetlenségben (természetfölötti integritás feltételezése), valamint további esetekben. Új-Róma, miközben megkísérelt igazságot tenni ebben a vitában, minden jel szerint ad acta[19] fektette Leibowitz szentté avatásának ügyét.

Megelégedvén a Boldog kicsiny kápolnájával és néhány arra vetődő zarándokkal, Francis testvér elszunyókált. Amikor fölébredt, a tűzből már csak zsarátnok maradt. Valami mintha nem lett volna rendben. Biztos, hogy egészen egyedül van?… Körbepislogott.

A vörhenyes parázshalom túloldaláról a sötét testű farkas visszapislogott rá.

A novícius nagyot kiáltott, és egyetlen ugrással eltűnt földbe vájt vackában.

A kiáltással, állapította meg magában, ahogy reszketve lapult a rozsé és a kövek védelmében, nem szándékosan szegte meg a hallgatás parancsát. Fektében magához; szorította a fémdobozt, és imádkozott, hogy gyorsan teljenek el a próbatétel napjai, miközben odafent körös-körül kaparásztak a mancsok.

3. FEJEZET

— …és akkor, atyám, kis híján elfogadtam a kenyerét és a sajtot!

— De nem fogadtad el?

— Nem.

— Akkor nem történt bűnös cselekedet.

— De olyan nagyon kívántam, hogy még az ízét is éreztem a számban!

— Szándékosan? Készakarva élvezted az érzést?

— Nem.

— Szabadulni igyekeztél tőle? — Igen.

— Tehát gondolatban sem estél a falánkság bűnébe. Miért gyónod meg akkor mindezt?

— Mert utána elvesztettem a fejem, és meghintettem az öregembert szenteltvízzel.

— Mit csináltál? Miért?!

Cheroki atya, nyakában a stólával, rámeredt a bűnbánó novíciusra, aki arcélét fordítva feléje, ott térdepelt előtte a perzselő sivatagi napsütésben. A pap azon tűnődött, hogyan lehet képes egy ilyen ifjú (aki, amennyire eddig meg tudta ítélni, nem is volt különösebben eszes) arra, hogy alkalmakat vagy kis híján alkalmakat leljen a bűnre a kopár sivatagban, távol mindentől, ami megzavarhatná, vagy kísértés forrása lehetne. Idekint igazán nem sok bajt hozhatott magára egy ifjonc, akinek minden fegyvere a rózsafüzér, a tűzkő, egy zsebkés meg az imakönyv volt. Cheroki atya legalábbis így vélekedett. Ez a gyónás azonban már nagyon sok időt elrabolt; az atya magában sürgetni szerette volna a novíciust. Cheroki atyát megint gyötörte az ízületi gyulladása, de a Szentség jelenléte miatt — ott állt a hordozható asztalon, melyet magával szokott vinni szemleútjaira — inkább ő is állt, vagy letérdelt a bűnbánóval együtt. Előzőleg meggyújtott egy gyertyát a szent ostyát tartalmazó kis aranytok előtt, de a lángot nem lehetett látni a verőfényben, talán el is fújta a gyenge szellő.

— De ma már megengedett az ördögűzés, külön felsőbb jóváhagyás nélkül is. Mi az a bűn, amit meggyónsz: hogy haragudtál?

— Azt is.

— Kire haragudtál meg? Az öregemberre vagy saját magadra, mert majdnem elvetted az ételt?

— Én… én nem is tudom.

— Hát akkor döntsd el — mondta türelmetlenül Cheroki atya. — Vagy vádolod magad, vagy nem!

— Vádolom magam.

— Mivel? — Cheroki felsóhajtott.

— Azzal, hogy hirtelen haragomban visszaéltem egy szentelménnyel.

— Visszaéltél?… Nem volt józan indokod rá, hogy ördögi gondolatra gyanakodjál? Egyszerűen csak megdühödtél, és lefröcskölted az öregembert? Mintha hozzávágtad volna a tintatartót?

A novícius feszengett, tétovázott, megérezte a gúnyt a pap szavaiban. Francis testvérnek mindig nehezen ment a gyónás. Sohasem találta meg a megfelelő szavakat vétségeire, és ahogy megpróbált visszaemlékezni tetteinek mozgatórugóira, reménytelenül megzavarodott. Az atya sem sokat lendített a dolgon azzal a szemléletével, hogy „vagy csináltál valamit, vagy nem” — még ha világos volt is, hogy Francis valóban vagy csinált valamit, vagy nem csinált.

— Azt hiszem, egy pillanatra elvesztettem az öntudatomat — mondta végül.

Cheroki szóra nyitotta a száját, szemlátomást a végére akart járni ennek a dolognak, de aztán meggondolta magát.

— Értem — mondta. — És mi van még?

— Falánk gondolatok — mondta egy pillanat múlva Francis.

A pap felsóhajtott.

— Azt hittem, azon már túl vagyunk. Vagy ez másik alkalom?

— Tegnap volt. Jött az a gyík, atyám. Sárga-kék csíkos volt, és gyönyörű volt a sonkája, hüvelykujjnyi vastag, húsos, és egyre azon járt az eszem, hogy olyan íze lenne, mint a csirkének, kívül ropogós barnára pirulna, és…

— Értem — szakította félbe a pap. Az öreg arcon csak egy árnyalatnyi undor villant át: Végül is a fiú nagyon sokat van a napon… — Örömödet lelted ezekben a gondolatokban? Nem próbáltál megszabadulni a kísértéstől?

Francis elvörösödött.

— Én… én meg akartam fogni. Csak elszaladt.

— Tehát nemcsak gondolatban, hanem cselekedetben is. Csak akkor, egyszer?

— Ööö, igen, csak egyszer.

— Rendben van; gondolatban és tettben, készakarva húst ettél volna böjt alatt. Kérlek, a továbbiakban legyél a lehető legkonkrétabb! Azt hittem, alaposan megvizsgáltad már a lelkiismeretedet. Van még valami?

— Nagyon sok.

A papnak megvonaglott az arca. Több sivatagi remetét kellett fölkeresnie; hosszú, forró út volt, és sajgott a térde.

— Kérlek, igyekezz vele, amennyire lehet — mondta sóhajtva.

— Tisztátalanság egyszer.

— Gondolat, szó vagy tett?

— Az úgy volt, hogy megjelent egy fiatal boszorkány, és…

— Megjelent? Aha, álmodban! Aludtál?

— Igen, de…

— Akkor mit gyónsz rajta?

— Mert utána is.

— Utána is mi? Amikor fölébredtél?

— Igen. Folyton őrá gondoltam. Újra elképzeltem az egészet.

— Rendben van: parázna gondolatok, készakarva. Megbántad? Mi van még?

Az ember egyre csak ugyanezeket hallotta a végtelenségig, az egyik posztulánstól a másik után, az egyik novíciustól a másik után, és Cheroki atya úgy vélte, Francis testvér legalább annyit megtehetne, hogy szépen rendszerezve, egy, kettő, három, harsányan jelenti önvádjait, ne harapófogóval kelljen kihúzni belőle! Francisnak szemlátomást nehezére esett megfogalmazni, amit most mondani akart; a pap várakozott. — Azt hiszem, jelét kaptam elhivatottságomnak, atyám, de… — Francis megnedvesítette kiszáradt ajkát, és tekintetével egy bogarat követett maga előtt a kövön.

— Csakugyan? — Cheroki hangja színtelen volt.

— Igen, azt hiszem… de nem tudom, atyám, bűn-e az, hogy amikor először láttam, akkor megvetéssel néztem a kézírásra… Bűn az?

Cheroki pislogott egyet. Kézírás? Elhivatottság? Miféle kérdés az, hogy… Néhány másodpercig fürkészően nézte a novícius komoly képét, aztán összeráncolta a homlokát.

— Csak nem leveleztetek Alfréd testvérrel? — kérdezte vészjóslóan.

— Dehogyis, atyám!

— Akkor kinek a kézírásáról beszélsz?

— Boldog Leibowitzéról!

Cheroki elhallgatott. Azon gondolkodott, van-e az apátság ősdokumentum-gyűjteményében olyan kézirat, amelyet személyesen a Rend alapítója vetett papírra — eredeti példány? Egy pillanatnyi töprengés után igennel válaszölt: néhány foszlány megmaradt még, gondosan őrizték őket, hét lakat alatt.

— Olyasvalamiről beszélsz, ami még az apátságban történt? Mielőtt kijöttél ide?

— Nem, atyám. Nézze, ott történt… — Balra intett a fejével. — A harmadik halom után, a magas kaktusz közelében.

— Az elhivatottságod ügyében, azt mondod?

— I-igen, de…

— No persze — szakította félbe éles hangon Cherold —, AZT UGYEBÁR SEMMIKÉPPEN SEM akarod állítani, hogy Boldog Leibowitztól, aki immár hat évszázada halott, KÉZÍRÁSOS FELSZÓLÍTÁST KAPTÁL, hogy ünnepélyesen letedd a szerzetesi fogadalmat?! És te… ööö… lefitymáltad a kézírását? Ne haragudj, de ezt vettem ki a szavaidból.

— Hát tényleg valami ilyesmi történt, atyám…

Cheroki levegő után kapkodott. Francis testvér riadtan előszedett egy papírdarabot az ujjából, és átnyújtotta a papnak. Megsárgult, kemény volt és foltos. A tinta elhalványult rajta.

— Virsli — mondta fennhangon Cheroki atya, meg-megakadva az ismeretlen szavakon —, két pizza, parfé — estére Emmának? — Néhány másodpercig mereven bámult Francis testvérre. — Ki írta ezt?

Francis elmondta.

Cheroki elgondolkodott rajta.

— Lehetetlenség rendesen meggyónnod ebben az állapotban. És helytelen volna, ha feloldoználak, amikor nem vagy a józan eszednél. — Amikor látta, hogy Francis arca megvonaglik, biztatóan megveregette a vállát. — Ne aggódj, fiam, majd elbeszélgetünk róla, ha jobban leszel. Akkor meghallgatom majd a gyónásodat. Addig is… — Idegesen rápillantott az Oltáriszentség tartójára. — Szedd össze a holmidat, és azonnal menj vissza az apátságba!

— De atyám, én…

— Parancsolom — mondta a pap szenvtelen hangon —, hogy azonnal térj vissza az apátságba.

— I-igen, atyám.

— Feloldozni nem oldozlak föl, de azért mindenesetre két rózsafüzértizedet leróhatsz penitenciaként. Megáldjalak?

A novícius bólintott, és közben visszafojtotta a könnyeket. A pap megáldotta, föltápászkodott, térdet hajtott a Szentség előtt, fölvette az aranytokot, visszaakasztotta a nyakában levő láncra. Zsebre tette a gyertyát, összecsukta az asztalkát, felkötötte helyére, a nyereg mögé, még egyszer ünnepélyesen biccentett Francis felé, aztán felült kancája hátára, és ellovagolt, hogy folytassa a nagyböjti remeték végigjárását. Francis leült a forró homokba, és elsírta magát.

Minden olyan egyszerű lett volna, ha elvihette volna a papot a kriptához, hogy megmutassa az ősi helyiséget; ha a szeme elé tárhatta volna a dobozt és mindazt, ami benne volt, rámutathatott volna a vándor jelére a kövön! A pap azonban az Oltáriszentséget hordozta, és nem lehetett volna rávenni, hogy négykézláb lemásszon egy kövekkel teli pince mélyébe, vagy hogy végigvizsgálja a fémdoboz tartalmát, és régészeti kérdésekről tárgyaljon; Francisnak több esze volt, semhogy ilyesmire kérje. Cheroki látogatása szükségszerűen szertartás jellegű volt mindaddig, amíg a nyakában hordott tok egyetlen szent ostyát is tartalmazott; ha viszont majd kiürül, a pap talán hajlandó lesz kötetlenebb érintkezésre is. A novícius nem hibáztathatta Cheroki atyát azért, mert egyből arra a következtetésre jutott, hogy elment az esze. Egy kicsit csakugyan szédelgett a nap hevétől, és sokat dadogott is. Az apátság történetében nem egy novícius került ki megzavarodott elmével a nagyböjti próbatételből.

Nem lehetett mást tenni, mint engedelmeskedni a parancsnak és visszamenni.

Francis odament az óvóhelyhez, és még egyszer belepillantott, hogy megnyugtassa magát, csakugyan ott van; aztán elment a dobozért. Mire átcsomagolta és készen állt az indulásra, délkeleten megjelent a porfelhő, mely az utánpótlás, az apátságból küldött víz és kukorica jövetelét hirdette. Francis testvér úgy határozott, megvárja, mielőtt elindul a hosszú úton hazafelé.

A porfelhő élén három szamár és egy szerzetes bandukolt egyre közelebb. Az első szamár Ringo testvér súlya alatt roskadozott. Francis a csuklya ellenére fölismerte a konyhai kuktát a hosszú, szőrös lábáról, mely olyan mélyen lecsüngött a szamár két oldalán, hogy Ringo testvér saruja kis híján a földet érte. A mögötte haladó állatok kis kukoricás zsákokkal és víztömlőkkel voltak megrakva.

— Co-co-co-cocikám! Kis cocám, hol vagy? — Ringo tölcsért csinált a kezéből, úgy harsogta disznóhívó kiáltását a romok fölött, mintha nem vette volna észre az ösvény mellett várakozó Francist. — Co-co-co… Ó, hát itt vagy, Francisco! Azt hittem, csak egy rakás csont! Hát bizony föl kell hizlalnunk a farkasoknak! Tessék, — ne kéresd magad, vegyél csak a vasárnapi lakomából! De csak egy víztömlő és egy zsákocska jár, és ügyelj Malícia hátsó lábára, mert sárlik a drágám, és pajkos kedvében van; szegény Alfrédot úgy térdkalácson trafálta, hogy még! Szóval csak óvatosan… — Ringo testvér hátravetette csuklyáját, és kuncogva nézte, ahogy a novícius és Malícia manőverezik egymás körül. Ringonál csúfabb ember aligha élt a világon, és amikor nevetett, a hatalmas tömegben kivillanó, különféle színű fogak és a rózsaszín íny látványa nemigen fokozta báját; abnormis volt, de azért szörnyszülöttnek semmiképpen sem lehetett mondani — meglehetősen gyakori, öröklődő elváltozás volt ez a minnesotai vidéken, ahonnan származott: kopaszság és a melanin szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása járt vele, úgyhogy a nyakigláb szerzetes egész testét sötétbarna májfoltok tarkították, hófehér alapon. Örökös jó kedélye azonban annyira ellensúlyozta megjelenését, hogy pár perc múlva az ember már észre sem vette; hosszabb ismeretség után pedig Ringo testvér mintázata ugyanolyan normálisnak látszott, mint egy foltos pónilóé. Ami visszataszítónak látszott volna egy mogorva alakon, azt az ő túláradó jókedve szinte olyan dekoratívvá tette, mint a bohóc arcfestése. Ringot büntetésből és valószínűleg csak átmenetileg osztották be kuktának. Mesterségére nézve fafaragó volt, és rendes körülmények között az ácsműhelyben dolgozott. Amikor azonban egyszer túlzott beképzeltséget tanúsított Boldog Leibowitz szobrával kapcsolatban, melyet kifaragni megengedtek neki, az apát úr áthelyeztette a konyhára mindaddig, amíg valami jelét látni majd rajta az alázatosság erényének. A Boldog szobra addig félig kifaragva várakozott a kárpitosműhelyben.

Ringo vigyora lassan elhalványult, ahogy jobban szemügyre vette Francis ábrázatát, mialatt a novícius leemelte kukoricáját és vizét a nyugtalan lábú szamárkancáról.

— Úgy festesz, mint egy beteg birka, fiú — mondta a vezeklőnek. — Mi bajod? Cheroki atya megint bal lábbal kelt fel?

Francis testvér megrázta a fejét.

— Úgy láttam, nem.

— Akkor mi a baj? Tényleg beteg vagy?

— Az atya visszarendelt az apátságba.

— Mi?! — Ringo átvetette szőrös lábát a szamár háta fölött, és leugrott a földre a néhány ujjnyi magasságból. Feltornyosult Francis testvér előtt, húsos kezével vállon ragadta, fürkészően az arcába meredt. — Mi az, sárgaság?

— Nem. Azt hiszi… — Francis megütögette a halántékát, és vállat vont.

Ringo fölnevetett.

— Ami igaz, az igaz, de hát ezt mindenki tudja rólad! Miért küld vissza?

Francis lepillantott a lába közelében fekvő dobozra.

— Találtam egyet-mást, ami egykor Boldog Leibowitzé volt. El akartam mondani neki, de nem hitte el. Nem hagyta, hogy megmagyarázzam. Azt…

— Mit találtál?! — Ringo szemmel látható hitetlenseggel elmosolyodott, aztán térdre ereszkedett, és kinyitotta a dobozt, miközben a novícius szorongva figyelte. A szerzetes belekotort a drótvégű hengerecskék közé az ujjával, és halkan füttyentett. — A hegyi pogányok talizmánjai, ugye? Ez nagyon régi holmi, Francis, nagyon-nagyon régi! — Ránézett a fedél belsején látható cédulára. — Mi ez a halandzsa? — kérdezte, fölsandítva a boldogtalan novíciusra.

— Tűzözön előtti angol.

— Egy szót se tanultam belőle, csak amit a kórusban szoktunk énekelni.

— Maga Boldog Leibowitz írta.

— Ezt? — Ringo testvér a céduláról fölpillantott Francis testvérre, aztán vissza. Hirtelen megrázta a fejét, határozott mozdulattal visszacsukta a dobozt, és felállt. A vigyora megmerevedett. — Talán igaza van az atyának. Tényleg jobb lesz, ha visszamégy, és szólsz a Gyógyszerész Testvérnek, hogy kotyvassza össze valamelyik különleges gombafőzetét. Ez bizony a láz, testvérem!

Francis vállat vont.

— Lehet.

— Hol találtad ezeket?

A novícius arra mutatott.

— Pár halommal odébb. Elmozdítottam néhány követ, erre beomlott, és ott volt egy pince. Nézd meg, ha nem hiszed!

Ringo megrázta a fejét.

— Hosszú út van még előttem.

Francis fölvette a dobozt, és elindult az apátság irányában, Ringo pedig visszalépett a szamárhoz; néhány lépés után azonban a novícius hátraszólt:

— Foltos testvér… két perced volna azért?

— Esetleg — mondta Ringo. — Mire?

— Hogy odamenj a lyukhoz, és belenézz.

— Miért?

— Hogy megmondhasd Cheroki atyának, valóban ott van-e.

Ringonak a szamár háta fölé lendített lába megtorpant a levegőben.

— Hő! — Visszahúzta a lábát. — Jól van. Ha nincs ott, megmondom én neked is!

Francis egy pillanatig még utánanézett a nyakigláb szerzetesnek, ahogy hosszú léptekkel eltűnt a szem elől a halmok között, aztán megfordult, és vánszorgó léptekkel elindult az apátsághoz vezető hosszú, poros úton; időnként majszolt egy keveset a kukoricából, és vizet ivott rá a tömlőből. Hébe-hóba hátrapillantott. Ringo két percnél sokkal több időt töltött távol. Francis testvér már nem is leste, mikor tűnik fel újra, amikor ordítás szállt feléje a távoli romok felől. Megfordult. Még jól ki tudta venni a fafaragó távoli alakját, az egyik halom tetején állt, hadonászott, és hevesen, igenlően bólogatott. Francis visszaintett, aztán továbbvánszorgott az úton.

A kétheti koplalás kiszipolyozta az erejét. Kéthárom mérföld múlva rogyadozni kezdett a lába. Még egy mérföld választotta el az apátságtól, amikor ájultán az út szélére rogyott. Késő délután volt, amikor a körútjáról visszatérő Cheroki észrevette a fekvő alakot, sietve leszállt a nyeregből, és addig locsolgatta az ifjú arcát, amíg lassan-lassan magához térítette. Cheroki előzőleg, a visszafelé vezető úton összetalálkozott Ringoval és szamaraival, meghallgatta a barát beszámolóját, és megértette belőle, hogy Francis testvér csakugyan rábukkant valamire. Noha azt nem volt hajlandó elhinni, hogy a novícius valami igazán fontos fölfedezést tett volna, a korábbi türelmetlenségét már megbánta. Miután látta, hogy a doboz ott hever a közelben, tartalma félig szétszóródva az úton, Cheroki atya átfutotta a fedélben levő feljegyzést, miközben Francis kábán, zavartan ült az út szélén. Az atya most már hajlott arra, hogy a fiú reggeli locsogását inkább a romantikus képzelet, mint az elmebaj vagy delírium szüleményének tekintse. Nem kereste meg a kriptát, a doboz tartalmát sem vizsgálta meg közelebbről, annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a fiú valóságos eseményeket értelmezett tévesen, nem pedig hallucinációkat gyónt meg.

— Mihelyt beérünk, befejezheted a gyónásodat — mondta halkan a novíciusnak, miközben fölsegítette a ló hátára, a nyereg mögé. — Azt hiszem, feloldozhatlak majd, ha nem ragaszkodol hozzá, hogy személyes üzeneteket kapsz a szentektől. Rendben van?

Francis testvér pillanatnyilag túl gyönge volt ahhoz, hogy ragaszkodjék bármihez is.

4. FEJEZET

— Jól csináltad — mordult föl végre az apát. Már vagy öt perce járkált lassan fel-alá dolgozószobájában, széles, húsos parasztarcát mogorva ráncok barázdálták, miközben Cheroki atya idegesen ült a szék legszélén.

Egyik pap sem szólalt meg azóta, hogy Cheroki megérkezett ura hívására; Cheroki most egy kicsit összerezzent, amikor Arkos apát végre megtörte a csendet.

— Jól csináltad — ismételte meg az apát. Megállt a szoba közepén, és rásandított a perjelre, aki végre kezdett megnyugodni. Már éjfél felé járt. Arkos arra készülődött, hogy egy-két órányira nyugovóra tér a hajnali dicséret előtt. Előzőleg hordós fürdőt vett, még mindig vizes és csapzott volt tőle, s Cheroki szemében úgy festett, mint egy vérmedve, mely nem teljesen változott vissza emberré. Prérifarkasprémből készült köntös volt rajta, tisztségére csak a mellkereszt utalt, mely megbúvott mellkasának fekete szerzetében, de meg-megcsillant rajta a gyertya fénye, amikor Arkos az asztal felé fordult. Nedves haja a homlokába hullott, s rövid, előremeredő szakállával, farkasprémjében e pillanatban nem annyira papnak látszott, mint inkább harcias törzsfőnöknek, akiben tombol a visszafojtott harci düh a nemrég lezajlott támadás után. Cheroki atya, aki denveri bárócsaládból származott, általában inkább mások hivatalos minőségét vette tudomásul, hivatalosan reagált rá, udvariasan megadta a tiszteletet a hatalom jelvényeinek, és nem volt hajlandó mögéjük nézni, hogy ki viseli őket; ebben a tekintetben követte igen sok kor udvari szokásait, így tehát Cheroki atya udvarias, szívélyes viszonyt tartott fenn a gyűrűvel és a mellkereszttel, apát ura hivatalával és hivatalának jelvényeivel, de a lehető legkevésbé engedte meg magának, hogy észrevegye Arkost, az embert. A jelen körülmények között ez igencsak nehezére esett, tekintettel arra, hogy a tisztelendő apát úr épp csak kilépett a fürdőjéből, és mezítláb talpalt ide-oda a dolgozószobában. Szemlátomást előzőleg vágott le egy tyúkszemet, de túl mélyre szaladt a vágás: a nagy lábujja véres volt. Cheroki igyekezett nem észrevenni, de nagyon kényelmetlenül érezte magát.

— Tudod, ugye, hogy miről beszélek? — morogta türelmetlenül Arkos.

Cheroki tétovázott.

— Lennél szíves, apát uram, konkrétan megmondani, nehogy olyasmiről legyen szó, amiről csak a gyónás során hallottam…

— Mi? Ó! Az ördögbe is! Teljesen kiment a fejemből, hogy meggyóntattad. Hát akkor mondasd el vele még egyszer magadnak, hogy beszélhess róla, bár a jó ég a megmondhatója, így is tele van vele az egész apátság. Ne, ne most keresd meg! Majd én elmondom; és ne válaszolj arra, ami gyónási titok. Láttad azokat ott? — Az apát az íróasztal felé intett, ahová alaposabb vizsgálatra kirakták Francis testvér dobozának tartalmát. Cheroki lassan bólintott.

— Elejtette, amikor összeesett az úton. Segítettem neki összeszedni, de nem néztem meg alaposabban.

— No hát akkor, tudod, hogy szerinte mi ez? Cheroki atya elfordította a tekintetét. Mintha nem is hallotta volna a kérdést.

— Jól van, jól van — mordult fel Arkos —, hagyjuk, hogy őszerinte mi ez. Csak nézd meg alaposan te magad, és állapítsd meg, hogy teszerinted micsoda!

Cheroki odalépett az asztalhoz, föléje hajolt, és gondosan, egyenként végigfürkészte az írásokat, miközben az apát föl-alá járkált, és fennhangon beszélt, látszólag a papnak, de félig saját magának.

— Képtelenség! Jól tetted, hogy visszaküldted, mielőtt még többet is előkapart volna. De persze nem ez a legrosszabb az egészben. A legrosszabb az az öregember, akiről zagyvál! Ez már sok a jóból! Elképzelni sem tudom, hogy mi árthatna többet az ügynek, mint a valószínűtlen „csodák” özöne! Egy-két valóságos eset, az persze más! Be kell bizonyosodnia, hogy a Boldog közbenjárása idézte elő a csodálatos eseteket, mielőtt sor kerülhet a szentté avatásra. Nézd meg Boldog Changot! Már két évszázada boldoggá avatták, de szentté azóta sem. És miért? Azért, mert a rendje túl mohó volt! Valahányszor valakinek elmúlt a köhögése, kiderült, hogy a Boldognak köszönhető csodálatos gyógyulás volt. Látomások a pincében, felidézés a harangtoronyban — inkább hangzott kísértethistóriák gyűjteményének, mint csodálatos esetek sorozatának. Lehet, hogy két-három eset hiteles volt, de a tiszta búzát ennyi pelyva közül… nos?

Cheroki atya fölnézett. Keze kifehéredett az asztal peremén, arca elgyötörtnek látszott. Mintha egy szót sem hallott volna.

— Tessék, apát uram?

— Egyszóval ugyanez itt is megtörténhet — mondta az apát, és folytatta lassú fel-alá talpalását. — Tavaly itt volt Noyon testvér a titokzatos hóhérkötéllel. Hah! Az előző évben pedig Smirnov testvér csodálatosan kigyógyul a köszvényéből — hogyan? —, miután megérinti Boldog Leibowitzunk egy feltételezett relikviáját, ha hinni lehet azoknak a zöldfülűeknek. Most még ez a Francis találkozik egy zarándokkal, akin mi van? Ágyékkötő, éppen abból a zsákvászonból, amelyet Boldog Leibowitz fejére borítottak, mielőtt felakasztották. És öv helyett mi van rajta? Egy kötél. Milyen kötél? Ó, éppen az… — Elhallgatott, ránézett Cherokira. — Az értetlen pillantásodból látom, hogy ezt még nem is hallottad! Nem, ugye? Jól van, erről nem nyilatkozhatsz. Nem, Francis egy szóval sem állította! Ő csak annyit mondott, hogy… — Arkos apát megpróbált egy kis fejhangot vinni máskülönben rekedt, mély orgánumába: — Francis testvér csak annyit mondott, hogy „találkoztam egy öregemberrel, és azt gondoltam, zarándok, és az apátságba tart, mert arrafelé ment, és csak egy régi zsákvászondarab volt rajta, kötéllel megkötve. És jelet tett a kőre, és a jel így nézett ki.”

Arkos elővett egy pergamendarabot a köntös zsebéből, és odatartotta Cheroki arca elé, a gyertyafénybe. Még mindig Francis testvért igyekezett utánozni, mérsékelt sikerrel:

— „És nem tudtam rájönni, mit jelent. Mit jelenthet?”

Cheroki rámeredt a jelekre, és megrázta a fejét.

— Nem téged kérdeztelek — dörmögte Arkos normális hangján. — Ezt kérdezte tőlem Francis. Én sem tudtam.

— Most már tudod?

— Most már igen. Valaki utánanézett. Ez itt egy lamed, ez meg egy cáde. Héber betűk.

— Cáde lamed?

— Nem, jobbról balra. Lamed cáde. Az első l—, a második c-szerű hang. Ha magánhangzójelek volnának köztük, lehetne „luc”, „léc”, „lóc”, „lác” — akármi ilyesmi. Ha további betűk volnának közöttük, lehetne éppen Lili… na ki?

— Leibo…

— Na ne!

— De bizony! Francis testvérnek nem jutott az eszébe, de valaki másnak igen. Francis testvér nem gondolt a zsákvászon csuklyára és a hóhérkötélre, de valamelyik cimborája igen! És mi az eredmény? Estére már az egész noviciátus zsong a lélekemelő kis történettől, hogy Francis odakint találkozott magával a Boldoggal, és a Boldog elvezette a fiút oda, ahol az a holmi volt, valamint biztosította az elhivatottsága felől!

Cheroki arcán zavarodott rándulás futott át.

— Ezt mondta volna Francis testvér?

— NEM! — ordított fel Arkos. — Miket gondolsz! Francis egy szóval sem mondott ilyesmit! Bárcsak mondta volna, a mindenit! Akkor ELKAPNÁM A GAZFICKÓT! De ő bájos egyszerűséggel, sőt elég ostobácskán, csak a tényeket mondja el, az értelmezést rábízza a többiekre! Én még nem beszéltem vele. A Memorabíliák Rektorát küldtem, hogy kérdezze ki.

— Azt hiszem, nem ártana, ha beszélnék Francis testvérrel — mormogta Cheroki.

— Beszélj vele! Amikor először bejöttél, még azon törtem a fejem, megfojtsalak-e egy kanál vízben, vagy sem. Mármint azért, mert beküldted a fiút. Ha hagytad volna, hogy ott maradjon kint, a sivatagban, akkor nem kapott volna lábra ez a sületlen szóbeszéd. Másfelől viszont, ha odakint marad, ki tudja, mi mindent ásott volna még elő abból a pincéből! Azt hiszem, jól tetted, hogy beküldted.

Cheroki, aki egyáltalán nem ilyen meggondolásból határozott úgy, ahogy határozott, most a hallgatást tartotta a leghelyesebb taktikának.

— Beszélj vele — dörmögte az apát. — Aztán küldd be hozzám!

Szép hétfői reggel volt, kilenc óra tájt, amikor Francis testvér bátortalanul bezörgetett az apát dolgozószobájának ajtaján. A nyugodalmas éjszakai alvás régi, ismerős cellájának kemény szalmaágyán és a rákövetkező kevéske, szokatlan reggeli nem tett ugyan csodákat a kiéhezett szervezettel, elméjének napszítta kábaságát sem oszlatta szét teljesen, de ez a viszonylagos luxus azért annyira helyreállította józan gondolkodását, hogy felfogja, van oka a félelemre. Ami azt illeti, voltaképpen halálra volt rémülve, úgyhogy első zörgetését nem is hallották meg. Maga Francis sem hallotta. Néhány perc múlva összeszedte a bátorságát annyira, hogy újra bekopogott.

— Benedicamus Domino.[20]

— Deo gratias[21] — mondta Francis.

— Gyere be, fiam, gyere csak be! — szólt ki egy barátságos hang, melyről Francis pár pillanatnyi töprengés után rájött, hogy nem lehet másé, mint tisztelt apát uráé.

— Azt a kis fogantyút kell elforgatni, fiam — szólt ki ugyanaz a barátságos hang, miután Francis testvér dermedt mozdulatlanságban állt néhány másodpercig, még mindig kopogtatásra emelt kézzel.

— I-i-igen… — Francis alig nyúlt hozzá a kilincshez, az az átkozott ajtó máris kinyílt; pedig Francis remélte, hogy talán mozdíthatatlanul beszorult.

— Az apát úr hí-hívatott?… — nyögte ki cérnahangon a novícius.

Arkos apát elgondolkodva összecsücsörítette a száját, s megfontoltan bólintott.

— Mmmm… igen, az apát úr hívatott. Jöjj be végre, és csukd be az ajtót!

Francis testvér valahogy megbirkózott az ajtóval, aztán reszketve megállt a szoba közepén. Az apát az ősi leletből származó, drótvégű tárgyakkal játszadozott.

— Vagy talán illendőbb volna — mondta Arkos apát —, ha te hívattad volna a tisztelendő apát urat, nem? Most, hogy így rád mosolygott a Gondviselés, és ilyen híressé tett, igaz? — Biztatóan mosolygott a fiúra.

— Hihi? — Francis testvér kérdően nevetett föl. — Ó, de-dehogyis, apát uram!

— Csak nem vitatod, hogy egy nap leforgása alatt hírnévre tettél szert? Hogy a Gondviselés téged választott ki, hogy fölfedezd EZT — széles mozdulattal az asztalon fekvő relikviákra mutatott —, ezt a doboz LIMLOMOT, ahogy az előző tulajdonosa teljes joggal nevezte?!

A novícius tehetetlenül hebegett, aztán végül széles vigyor jelent meg a képéri.

— Tizenhét éves vagy, és nyilvánvalóan hülye, mi?

— Ehhez nem férhet kétség, apát uram.

— Milyen mentséget tudsz felhozni arra, hogy elhivatottságot érzel magadban a Rendre?

— Semmilyet, Magister meus.[22]

— Á! Úgy? Akkor tehát nem érzel elhivatottságot?

— Jaj, dehogynem! — szakadt ki a novíciusból.

— De nincs rá mentséged?

— Nincs.

— Az okát kérdem, te kis hülye! Mivel nem okolod meg, feltételezem, hogy le akarod tagadni, hogy a múltkor találkoztál valakivel a sivatagban, hogy ráakadtál erre… erre a doboz LIMLOMRA minden segítség nélkül! Azt akarod mondani, hogy mindaz, amit a többiektől hallok, az csak… hagymázas félrebeszélés volt?

— Nem, nem, Dom Arkos!

— Mi nem, nem?

— Nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam, tisztelendő atyám.

— Tehát mégiscsak találkoztál egy angyallal… Vagy szent volt? Vagy talán leendő szent?! És megmutatta, hol kell keresned?

— Én nem mondtam, hogy…

— És erre alapozod, hogy igazi elhivatottságot érzel, igaz? Hogy az a… az a… az a teremtmény azt mondta, jöjjön meg a szavad, megjelölt egy követ a névbetűivel, kijelentette, hogy ott van, amit keresel, és amikor benéztél a kő alá, EZ volt ott! Mi?!

— Igen, Dom Arkos.

— Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?

— Förtelmes hiúságom megbocsáthatatlan, uram és tanítóm.

— És ha olyan fontosnak képzeled magad, hogy akármid is megbocsáthatatlan, az még nagyobb hiúság! — ordította az apátság feje.

— Féreg vagyok én, apát uram.

— Na jól van. Tulajdonképpen csak a zarándokról szóló részt kell visszavonnod. Tudsz róla, hogy senki más nem látott ilyen alakot a környéken? Ha jól értem, errefelé tartott volna? Még azt is mondta, hogy talán megpihen itt? Érdeklődött az apátság felől, igen? Akkor mégis hová tűnhetett el, ha egyáltalán a világon lett volna? Errefelé nem jött egy fia vándor sem! Az ügyeletes testvér, aki akkor fent volt az őrtoronyban, nem látta! Tehát? Hajlandó vagy végre elismerni, hogy csak képzelődtél?

— Ha tényleg nincs ott az a két jel a kövön… akkor talán lehet, hogy…

Az apát lehunyta a szemét, kimerültén felsóhajtott.

— A jelek ott vannak. Halványan — ismerte el. — Talán te magad rajzoltad őket.

— Nem, uram.

— Rendben van. Tudod, hogy most mi vár rád?

— Igen, tisztelendő atyám.

— Akkor készülj hozzá.

A novícius reszketve fölhúzta csuháját a derekáig, és ráhajolt az asztalra. Az apát előhúzott egy vaskos favonalzót a fiókból, kipróbálta a tenyerén, aztán jókorát csapott vele Francis fenekére.

— Deo gratias! — felelt rá kötelességtudóan, bár levegő után kapkodva a novícius.

— Nem akarod meggondolni magad, fiam?

— Tisztelendő atyám, nem tagadhatom le, amit…

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo gratias!

Tízszer ismétlődött meg ez az egyszerű, de fájdalmas litánia, melynek során Francis testvér hálát visított a mennyeknek mindegyik sajgó leckéért, melyet az alázatosság erényéből kapott — ahogy el is várták tőle. A tizedik ütés után az apát szünetet tartott. Francis testvér lábujjhegyen állt, és meg-megrándult a dereka. Összeszorított szempillája mögül könnyek szivárogtak.

— Kedves Francis testvér — mondta Arkos apát —, egészen bizonyos vagy benne, hogy láttad azt az öregembert?

— Egészen… — nyiszogta a novícius, és közben felkészült a következőre.

Arkos apát cinikus pillantást vetett az ifjúra, aztán megkerülte az íróasztalt, és egy morgás kíséretében leült. Egy darabig csak sötét tekintettel nézte a pergamendarabot, rajta a צל betűket.

— Mit gondolsz, ki lehetett? — mormolta Arkos szórakozottan.

Francis testvér felnyitotta a szemét, és ettől futó vízár ömlött végig az arcán.

— Ó, fiam, engem meggyőztél! Úgy kell neked…

Francis egy szót sem szólt, csak azért fohászkodott magában, hogy ne túl gyakran hozza úgy a szükség, hogy meg kelljen győznie apát urát szavahihetőségéről. Az apát türelmetlenül intett, erre Francis leeresztette a csuháját.

— Foglalj helyet — mondta Arkos, ha nyájasan nem is, de immár legalább közönyösen.

Francis odalépett a jelzett székhez, félig leereszkedett rá, aztán összerándult az arca és fölegyenesedett.

— Ha apát uramat nem zavarja, akkor inkább…

— Jól van, akkor állj! Amúgy sem tartóztatlak soká. Visszamégy a sivatagba, és befejezed a próbatételedet. — Elhallgatott, amikor észrevette, hogy a novícius arca kissé földerült. — Hohó, azt ne hidd! — csattant fel. — Nem ugyanoda mégy vissza! Helyet cserélsz Alfréd testvérrel, és a közelébe sem mégy azoknak a romoknak! Ezenfelül megparancsolom, hogy a gyóntatódon és rajtam kívül senkivel se beszélj a dologról, habár az ég a megmondhatója, a baj már megtörtént. Tudod egyáltalán, hogy mit indítottál el?

Francis testvér megrázta a fejét.

— Tegnap vasárnap lévén, tisztelendő atyám, nem voltunk hallgatásra kötelezve, és a pihenőidő alatt válaszoltam a társaim kérdéseire. Én azt hittem, hogy csak…

— A drágalátos társaid, kedves fiam, nagyon ügyibevaló kis magyarázatot sütöttek ki. Tudtad te, hogy magával Boldog Leibowitzcal találkoztál odakint?

Francis egy pillanatig csak bután nézett, aztán megint megrázta a fejét.

— Á, dehogyis, apát uram! Semmiképpen sem lehetett ő! A Boldog Vértanú sohasem tenne olyasmit…

— Milyesmit?!

— Nem kergetne meg valakit, és nem akarná elverni egy vastag, szöges végű bottal!

Az apát megtörölte a száját, hogy elrejtse önkéntelen mosolyát. Egy pillanat múlva sikerült elgondolkodó arcot vágnia.

— Nem vagyok én abban olyan biztos, fiam! Téged kergetett meg, ugye? Aha, gondoltam. Ezt is elmondtad a novíciustársaidnak? El, igaz? És látod, ők nem érezték úgy, hogy ettől az illető nem lehetett volna Boldog Leibowitz! No persze nem hinném, hogy sok ember van a világon, akit a Boldog szöges bottal kergetne meg, de… — Elhallgatott, nem tudta visszafojtani nevetését a novícius arckifejezése láttán. — Jól van, fiam, ne haragudj… de mit gondolsz, ki lehetett?

— Azt gondoltam, tisztelendő atyám, hogy zarándok, aki a szentélyünket akarja fölkeresni.

— Egyelőre még nem szentély, úgyhogy ne is hívd annak! És különben sem volt zarándok, vagy ha igen, akkor nem ide zarándokolt. Nem lépte át a kapuinkat, hacsak nem aludt az őr. És az őrségben volt novíciustársad tagadja, hogy elaludt volna, habár azt elismeri, hogy aznap sokszor elfogta az álmosság. Ehhez mit szólsz?

— Már megbocsásson, tisztelendő atyám, de magam is többször voltam már őrségben…

— És?

— Az úgy van, hogy egy verőfényes napon, amikor semmi sem mozdul, csak a keselyük, akkor néhány óra múlva az ember elkezdi bámulni a keselyűket…

— Igazán? A keselyűket? Amikor az utat kellene figyelni?

— És ha az ember túl sokáig bámulja az eget, akkor valahogy kikapcsol… nem igazán alszik el, csak éppen se lát, se hall.

— Szóval ez folyik, amikor őrségben vagytok, mi? — dörmögte az apát.

— Nem feltétlenül. Akarom mondani, nem, tisztelendő atyám, illetve, ha megtörténik is az emberrel, akkor sem tud róla, azt hiszem. Jack… szóval az egyik testvér, akit egyszer én váltottam le az őrségben, ilyen állapotban volt. Még azt sem tudta, hogy eljött az őrségváltás ideje. Csak ült ott a toronyban, és tátott szájjal bámulta az eget. Kábulatban.

— Szép. És amikor legközelebb valamelyik így elkábul odafenn, megjelenik egy pogány portyázó banda Utah vidékéről, legyilkol néhány kertészt, fölszaggatja az öntözőcsöveket, legázolja a vetést, és köveket hengerget a kútba, mielőtt észbe kapunk! Most miért nézel így… ó, elfelejtettem… ugye te utahi születésű voltál, mielőtt idevetődtél? No de mindegy, éppenséggel nem lehetetlen, hogy van valami abban, amit mondasz, mármint hogy így történhetett meg, hogy nem vették észre az öreget. Bizonyos vagy benne, hogy közönséges öreg vándor volt, és semmi több? Nem angyal? Nem a Boldog?

A novícius tekintete elgondolkodva a mennyezetre fordult, aztán visszaugrott ura és parancsolója arcára.

— Vetnek árnyékot az angyalok és a szentek? — Igen… illetve nem… honnét tudjam?! Miért, ő vetett árnyékot, nem?

— Hát… olyan kicsit, hogy alig lehetett látni.

— Mi?!

— Mert hát dél körül járt.

— Hülye! Nem arra kérlek, hogy te mondd meg, ki vagy mi volt! Én nagyon jól tudom, mi volt, ha egyáltalán láttad! — Arkos apát, szavait nyomatékosítandó, öklével püfölte az asztalt. — Azt akarom tudni, hogy te… TE!… kétség nélkül bizonyos vagy-e benne, hogy csak közönséges öregember volt!

Francis testvért kissé zavarba hozta ez a fajta kérdésföltevés. Az ő szemléletében a természetest a természetfölöttitől nem éles, határozott vonal választotta el, hanem inkább valami homályos átmeneti zóna. Bizonyos dolgok nyilvánvalóan természetesek voltak, mások nyilvánvalóan természetfölöttiek, de a két véglet között bizonytalanság volt (tulajdon bizonytalansága), titokzatos régió, ahol a közönséges földből, levegőből, tűzből vagy vízből való dolgok olykor zavaró módon másként viselkedtek. Francis testvér számára ebben a régióban lakozott minden, amit látott, de nem értett meg. És Francis testvér sohasem volt „kétség nélkül bizonyos”, ahogy apát ura szerette volna, abban, hogy bármit is igazán megértett, így hát a kérdés puszta föltevésével Arkos apát akarva-akaratlanul a homályos zónába taszította a zarándokot — hogy a novícius úgy látta most az öreget, mint amikor először feltűnt, holmi lábatlan fekete vesszőként, mely ott vonaglott a délibáb csillogó taván az úton; úgy látta, mint amikor egy pillanatra Francis egész világa összezsugorodott arra az ételt kínáló kézre. Ha valamilyen emberfölötti lény embernek álcázza magát, ugyan miképpen lásson át rajta éppen ő, honnan sejtse, hogy csak álcázás? Hiszen ha egy ilyen teremtmény nem óhajtja, hogy gyanakodjanak rá, nem ügyel-e rá, hogy árnyékot vessen, nyomot Hagyjon a lába a homokban, megegye a kenyeret, sajtot? Nem rágcsál-e erőt adó leveleket, nem köp-e nagyot egy gyíkra, nem ügyel-e rá, hogy úgy viselkedjék, mint egy halandó, aki elfelejtette fölvenni a saruját, mielőtt a forró kövekre lépett? Francis úgy vélte, ő aligha tudja fölbecsülni a pokolbéli vagy a mennybéli lények intelligenciáját vagy leleményességét vagy színészi képességeik mértékét, habár feltételezte, hogy az ilyen lények vagy pokolian, vagy mennyeien okosak. Az apát azáltal, hogy egyáltalán föltette a kérdést, már megfogalmazta Francis testvér válaszának lényegét: hogy kérdésesnek tekintsen valamit, amit mindaddig nem tekintett annak.

— Nos, fiam?

— Apát uram, csak nem feltételezi, hogy esetleg mégis…

— Arra kérlek, hogy ne feltételezz semmit, hanem felelj egyértelműen! Közönséges, hús-vér személy volt, vagy nem?!

Ijesztő volt a kérdés. Az, hogy olyan magasztos lény szájából hangzott el, mint tisztelendő apát ura, csak még ijesztőbbé tette, noha Francis tisztán érzékelte, hogy ura és parancsolója csak azért tette föl, mert egy bizonyos választ akart hallani. Méghozzá nagyon akarta! És ha ennyire akarta, akkor a kérdés bizonyosan fontos. És ha a kérdés elég fontos egy apátnak, akkor túl fontos ahhoz, hogy Francis testvér esetleg tévedjen…

— Azt… azt hiszem, hús-vér személy volt, tisztelendő atyám, de nem egészen „közönséges”. Egy-két dologban egészen rendkívüli volt.

— Miben?! — csattant föl Arkos apát.

— Hát… például abban, hogy milyen pontosan célba tudott köpni! És azt hiszem, olvasni is tudott.

Az apát behunyta a szemét, és szemmel látható kimerültséggel megdörgölte a halántékát. Milyen egyszerű lett volna kerek perec közölni a fiúval, hogy az állítólagos zarándok csak valami vén csavargó volt, aztán ráparancsolni, hogy eszébe ne jusson másra gondolni! Ám azzal, hogy értésére adta a fiúnak, hogy a dolog kérdéses, eleve hiábavalóvá tette a parancsot, mielőtt még kiadta volna. Amennyire a gondolkodásnak egyáltalán parancsolni lehet, csak olyasmit lehet megparancsolni neki, amit az ésszerűség is diktál; más parancsnak úgysem engedelmeskedik. Mint minden bölcs uralkodó, Arkos apát sem adott ki hiábavaló parancsokat, ha egyszer nem lehetett bizonyos a végrehajtásukban. Jobb másfelé nézni, mint erőtlenül parancsolgatni. Olyan kérdést tett föl, amelyre maga sem adhatott ésszerű választ, hiszen egyáltalán nem látta az öreget, és ezáltal nem volt joga hozzá, hogy megszabja a választ.

— Eredj innen — mondta végül, még mindig lehunyt szemmel.

5. FEJEZET

Francis testvér még aznap visszament a sivatagba, hogy meglehetősen szerencsétlen magányban befejezze nagyböjti próbatételét. Kissé értetlenül állt az apátsági felbolydulás előtt. Számított ugyan rá, hogy a relikviák némi izgalmat okoznak, de elképedt attól a szenvedélyes érdeklődéstől, amelyet a többiek mindegyike tanúsított az öreg vándor iránt. Francis csak azért számolt be az öregről, mert — akár véletlenül, akár a Gondviselés keze által — szerepet játszott benne, hogy a novícius rábukkant a kriptára és tartalmára. Ahogy Francis látta, a zarándok csak aprócska részlet volt abban a nagy mintázatban, amelynek középpontjában egy szent relikviái nyugodtak. Novíciustársait azonban mintha jobban érdekelte volna a zarándok, mint a relikviák, és még az apát úr sem azért hívatta, hogy a doboz, hanem hogy az öreg felől faggassa. Száz kérdést is föltettek az öregről, és csak azt tudta mondani rájuk, hogy „nem figyeltem meg”, vagy „akkor éppen nem néztem oda”, vagy „ha mondta is, én nem emlékszem rá”. Egyik-másik kérdés egy kicsit bizarr is volt. Így hát Francis testvérnek önmagától is meg kellett kérdeznie: Észre kellett volna vennem? Ostoba voltam, hogy nem néztem, mit csinál? Jobban oda kellett volna figyelnem arra, amit mondott? Nem vettem észre valami fontosat, mert nem voltam egészen magamnál?

Ezen törte a fejét a sötétségben, mialatt a farkasok ott kószáltak új táborhelye körül, és üvöltésük betöltötte az éjszakát. Azon kapta magát, hogy ezen töri a fejét nappal is, olyan napszakokban, amelyek máskülönben az elhivatottsági próba imádságaira és lelkigyakorlataira rendeltettek volna. Ezt meg is gyónta Cheroki perjelnek, amikor a pap a következő vasárnapi körútja során fölkereste.

— Ne hagyd, hogy téged is megfertőzzenek a többiek romantikus képzelgései; elég bajod van neked a magadéival! — mondta a pap, miután megfeddte azért, hogy elhanyagolta a lelkigyakorlatokat és az imádkozást. — Nem az vezérli őket a kérdések föltevésében, hogy mi lehet az igazság, hanem az, hogy miből lehet szenzáció, ha történetesen igaznak bizonyul! Nevetséges! Annyit elárulhatok, hogy a tisztelendő apát úr megtiltotta az egész noviciátusnak, hogy a témáról több szó essék. — Egy pillanat múlva a pap sajnálatos módon hozzátette: — Ugye valóban nem volt az öregben semmi, ami természetfölötti dolgokra utalt volna? — És hangjában épp csak a leghalványabb nyoma volt a reményteljes bizonytalanságnak…

Francis testvér is elbizonytalanodott. Ha volt jele a természetfölöttinek, ő nem vette észre. Hanem hát abból ítélve, hogy hány kérdésre nem tudott választ adni, általában véve nem sokat vett észre. A kérdések özöne azt éreztette vele, hogy figyelmetlensége valahogy bűnös figyelmetlenség volt. Amikor fölfedezte az óvóhelyet, hála ébredt benne érte a zarándok iránt. De a történteket véges-végig a tulajdon érdekei szempontjából értelmezte, abbéli vágyakozásában, hogy valami kis bizonyságát kapja, hogy ha egész életét a kolostori munkálkodásnak szenteli, akkor ez nem annyira tulajdon akaratából, mint isteni kegyelemből történik, mely akaratának erőt ad, de nem kényszeríti, hogy helyesen válasszon. És lehet, hogy az eseményeknek mérhetetlenül nagyobb jelentősége volt, amelyet önmagával eltelve észre sem vett?

Mi a véleményed förtelmes hiúságodról?

Förtelmes hiúságom olyan, apát uram, mint a legendás macskáé, mély ornitológiát tanult.

Mert hát ama vágya, hogy letegye végső és örök fogadalmát, nem volt-e rokon annak a macskának az indítékával, amely ornitológussá képezte magát? Hogy magasztos lepelbe burkolja madárfaló ösztöneit, és beavatott módon egyék Penthestes atricapillust, ne pedig közönséges cinegét? Mert ahogy a macska természeténél fogva a madárfalásra hivatott, úgy Francist tulajdon természete arra indította, hogy mohón faljon minden ismeretet, ami azokban az időkben megszerezhető volt, és mivel iskolái csakis a kolostoroknak voltak, Francis magára öltötte először a posztuláns, majd a novícius köntösét. No de azt hinni, hogy nemcsak a természete, hanem Isten is kifejezetten nógatja, hogy a rend fogadalmas tagja legyen?…

Mi egyebet tehetne? Szülőföldjére, Utahba nem térhetett vissza. Kisgyermek korában eladták egy sámánnak, aki kitanította volna szolgájának és famulusának. Miután megszökött tőle, többé nem mehetett vissza, hacsak nem akarta alávetni magát a szörnyűséges törzsi „igazságszolgáltatásnak”. Hiszen ellopta egy sámán tulajdonát (saját személyében), és noha a tolvajlás dicséretes tevékenységnek számított az utahi nép között, a lebukást főbenjáró vétségnek tekintették, különösen, ha a törzsi varázsló volt a sértett. Ahhoz sem fűlött a foga, hogy visszasüllyedjen a tudatlan pásztornép viszonylag primitív életkörülményei közé, az apátsági iskoláztatás után.

De mi mást tehetett volna? A kontinens lakottsága gyér volt. Francis maga elé képzelte az apátsági könyvtár falitérképét és rajta a ritkásan elszórt, vonalkázott területeket, amelyeken ha civilizáció nem is, de legalább valamiféle rend, a törzsinél így vagy úgy, de fejlettebb törvényes hatalom uralkodott. A kontinens többi részét — igen gyéren — az erdők és síkságok népe lakta, jórészt nem vadak, hanem itt-ott laza kis közösségekbe szerveződött, egyszerű törzsi népek, akik vadászatból, gyűjtögetésből és kezdetleges földművelésből tengették életüket, és akik között a születési arány épp csak annyira volt elég (leszámítva a szörnyszülötteket és az abnormis példányokat), hogy fenntartsa a népességet. A földrész fő gazdasági tevékenysége, néhány tengerparti területtől eltekintve, a vadászat, a földművelés, a hadakozás és a boszorkánymesterség volt. Közülük az utóbbi kínálkozott a legígéretesebb „gazdasági tevékenységnek” az olyan ifjak számára, akik több pálya között választhattak, és fő céljukként a lehető legnagyobb gazdagságot és tekintélyt tartották szem előtt.

A nevelés, amelyben Francis az apátságban részesült, nem készítette föl semmire, aminek gyakorlati értéke lett volna egy sejtét, tudatlan, sivár világban, ahol nem létezett műveltség, ennélfogva a művelt ifjú semmiféle értéket sem képviselt a közösség szemében, ha ugyanakkor nem tudott földet művelni, hadakozni, vadászni vagy a törzsközi tolvajlásban különösebb tehetséget felmutatni, sem varázsvesszővel vizet vagy megmunkálható fémeket találni. Francist az írni-olvasni tudása még azon a kevés területen sem segítette volna, ahol valamiféle polgári rend uralkodott, ha nem az egyház kebelében akart volna tevékenykedni. Való igaz, a helyi kiskirályok olykor alkalmaztak egy-két írnokot, de ilyen eset jelentéktelenül ritkán fordult elő, és a tisztet nemcsak szerzetesek, hanem ugyanúgy a kolostorok iskolázta laikusok is betöltötték.

Írnokokra és titkárokra igazi igényt csak maga az egyház támasztott, melynek finom, hierarchikus hálózata beszőtte a földrészt (és át-átnyúlt távoli partokra is, habár a külhoni megyés püspökök jószerivel önálló uralkodók voltak, elméletileg alárendelve ugyan a Szentszéknek, de gyakorlatilag alig, hiszen ha hitszakadások nem is, a csak ritkán átszelt óceánok elválasztották őket Új-Rómától), és csak a hírközlés fonalai tarthatták össze. Az egyház lett — egészen véletlenül és anélkül, hogy akarta volna — az egyetlen útja annak, hogy a kontinens egyik részéről a másikra eljussanak a hírek. Ha északkeleten kitört a dögvész, a délnyugat hamarosan értesült róla, mintegy mellékesen, az egyház Új-Rómából jövő és oda visszaigyekvő küldöncei által elbeszélt és továbbadott történetek révén.

Ha a távoli északnyugaton a nomádok beszivárgása fenyegetett egy keresztény egyházmegyét, akkor nemsokára a messzi déli és keleti szószékekről felolvasták a pápai enciklikát, mely figyelmeztetett a fenyegető veszélyre, és apostoli áldást nyújtott „bármilyen rendű-rangú, fegyverforgató férfinak, akinek módjában áll megtenni az utat, és kegyes hajlandóságában meg is teszi, hogy hűséget esküdjék szeretett fiunknak, X-nek, ama vidék törvényes uralkodójának annyi időre, amennyi szükségesnek mutatkozik, hogy fenntartsák ott az állandó hadsereget a keresztények védelmére a gyülekező pogány horda ellen, kiknek könyörtelen vadságát sokan ismerik, és akik a Mi legmélyebb fájdalmunkra megkínozták, lemészárolták és fölfalták Istennek azon papjait, akiket Mi Magunk küldtünk közéjük Isten szavával, hogy ők is bárányokként megtérhessenek Isten nyájába, melynek itt a földön Mi vagyunk a Pásztorai; mert noha Mi szüntelenül és fáradhatatlanul imádkozunk azért, hogy a sötétség ama nomád gyermekei előtt megvilágosodjék a helyes út, és békében lépjenek be a mi birodalmunkba (mert nem szabad azt gondolni, hogy a békés szándékú idegeneket el kellene űzni egy ily hatalmas és ily kevéssé benépesült földről; sőt szívesen kell fogadni azokat, akik békében jönnek, még ha idegen is előttük híveink egyháza és annak isteni alapítója, feltéve, hogy hallgatnak arra a Természeti Törvényre, mely ott lakozik minden ember szívében, és Krisztushoz köti őket lélekben akkor is, ha nem ismerik az Ő Nevét), mindazonáltal illendő, helyénvaló és ajánlatos, hogy a Kereszténység, miközben békéért és a pogányok megtéréséért imádkozik, felkészüljön a védekezésre északnyugaton, ahol a hordák gyülekeznek, és a pogány brutalitásról tanúskodó incidensek újabban megszaporodtak; ennélfogva mindegyikőtökre, szeretett fiaim, akik fegyvert ragadtok, és útnak eredtek északnyugatra, hogy összefogjatok azokkal, akik ott készülnek földjeik, házaik, templomaik jogos védelmére, ezennel különös jóindulatunk jeleként Apostoli Áldásunkat adjuk.”

Francis korábban eljátszadozott a gondolattal, hogy ha nem találja jelét elhivatottságának, akkor elmegy északnyugatra. De noha erős volt, és elég ügyesen bánt a karddal meg az íjjal, viszonylag alacsony volt és nem éppen vasgyúró, a pogányok viszont — ha hinni lehetett a szóbeszédnek — három méter magasak voltak. Francis testvér nem tudott tanúskodni róla, igaz-e a szóbeszéd, de nem látta okát, hogy miért ne lehetne az.

Azonkívül, hogy elesik a harcmezőn, nemigen jutott az eszébe más, amit kezdhetett volna az életével — amit érdemes lett volna kezdeni vele —, ha nem szentelhette a rendnek.

Az elhivatottságát illetően bizonyossága nem omlott össze, csak kissé megingott az apát úr korholásától meg a macska gondolatától, akiből ornitológus lett, pedig a természet rendje szerint csak madárevőnek kellett volna lennie. Ettől a gondolattól eléggé elkeseredett ahhoz, hogy engedjen a kísértésnek, úgyhogy virágvasárnapon, mindössze hat nappal a nagyböjti koplalás befejezése előtt, Cheroki perjel meghallotta Francistól (illetve Francis összeaszott, napégette maradványától, melyben valahogy még benne ragadt a lélek) néhány kurta károgás formájában a minden valószínűség szerint legtömörebb gyónást, melyet valaha is hallott, különösen Francistól:

— Áldjon meg, atyám; megettem egy gyíkot.

Cheroki perjel, miután sok éve gyóntatott már böjtölő vezeklőket, azt vette észre magán, hogy a megszokás, akárcsak a mesebeli sírásót, „közönyössé tette irántuk”, úgyhogy teljes lelki nyugalommal, szemrebbenés nélkül válaszolt:

— Önmegtartóztatási napon, és nyersen-e vagy elkészítve?

A nagyhét nem lett volna olyan magányos, mint a nagyböjt korábbi hetei, ha addigra a remetékben maradt volna még az érdeklődésnek egy szikrája is; mert a nagyheti szertartások egy része az apátság falain kívül zajlott, és eljutott a vezeklők próbatételének helyére is; kétszer az Oltáriszentség jött el hozzájuk, nagycsütörtökön pedig maga az apát úr járta végig őket Cherokival és tizenhárom szerzetessel, hogy mindegyikük vezeklésének helyén elvégezze a rituális lábmosást. Arkos apát ornátusát kámzsa takarta, és az oroszlán most szinte alázatos kismacskának tetszett, ahogy letérdelt, megmosta, majd megcsókolta böjtölő alárendeltjeinek lábát, a lehető leggazdaságosabb mozdulatokkal és a lehető legkevesebb magamutogatással, miközben a többiek az antifónákat énekelték. „Mandatum novum do vobis: ut diligatis invicem…”[23] Nagypénteken a körmenet kihozott egy letakart feszületet; melyről mindegyik vezeklő előtt fokozatosan emelték le a leplet, hüvelykenként húzva egyre feljebb az Imádáshoz, míg a szerzetesek zengték a Panaszéneket:

„Én népem, mit tettem ellened? vagy mivel bántottalak? Feleljetek… Erényes hatalommal fölmagasztaltalak; és te keresztfára feszítesz föl…”

Aztán nagyszombat!

A szerzetesek egyenként vitték be őket, csonttá-bőrré soványodtak, félrebeszéltek. Francis tizenöt kilóval könnyebb és számottevően gyengébb volt, mint hamvazószerdán. Amikor lábra állították a cellájában, megtántorodott, és mielőtt eljutott volna a priccshez, összeesett. A testvérek odavonszolták, aztán később megfürdették, megborotválták, felhólyagzott testét bekenték gyógyírral, miközben Francis hagymázasan dadogott egy vászon ágyékkötő viselőjéről, akit olykor angyalként, máskor szentként szólongatott, gyakran fölemlegette Leibowitz nevét, és bocsánatért próbált esedezni.

Testvérei, kiknek az apát megtiltotta, hogy szót ejtsenek a dologról, csak jelentőségteljes pillantásokat váltottak, vagy titokzatosan bólogattak maguk között.

Az apát értesült róla.

— Hozd ide! — mordult rá egy krónikás barátra, mihelyt megtudta, hogy Francis már járóképes. Hangja hallatán csak úgy iszkolt a kis krónikamásoló.

— Tagadod, hogy ezeket mondottad? — dörgött Francisra az apát.

— Nem emlékszem, hogy mondtam, apát uram — rebegte a novícius, és az apát vonalzójára sandított. — Lehet, hogy félrebeszéltem.

— Tegyük föl, hogy félrebeszéltél. Most, hogy észnél vagy, ugyanazt mondanád?

— Hogy a zarándok a Boldog volt? Ugyan, dehogy, Magister meus!

— Akkor halljam az ellenkezőjét!

— Nem hiszem, hogy a zarándok a Boldog lett volna.

— Miért nem mondod ki kerek perec, hogy nem volt az?

— Hát, mivel én személyesen sohasem láttam Boldog Leibowitzot, nem tudha…

— Elég! — förmedt rá az apát. — Sok is! Látni sem akarlak, hallani sem akarok rólad egy jó darabig! Kifelé!!! És még valami: AZT NE HIDD, hogy leteheted a fogadalmat az idén a többiekkel együtt! Nem kapsz engedélyt rá!

Francis úgy érezte, mintha hasba rúgták volna.

6. FEJEZET

A zarándok továbbra is tiltott téma maradt az apátságban; a relikviákat és az óvóhelyet illetően azonban a tilalom szükségképpen fokozatosan enyhült — eltekintve felfedezőjüktől, akinek változatlanul parancs tiltotta meg, hogy említést tegyen róluk, sőt akár a kelleténél többet törje rajtuk a fejét. Francis ennek ellenére nem tudta elkerülni, hogy olykor a fülébe jusson ez-az, és megtudta, hogy az apátság egyik műhelyében a szerzetesek a dokumentumokon dolgoznak, méghozzá nemcsak az övén, hanem néhány másikon is, melyeket az ősrégi íróasztalban találtak, mielőtt az apát elrendelte, hogy az óvóhelyet le kell zárni. Lezárni! A hír megrendítette Francis testvért. Hiszen még alig nyúltak hozzá! Az ő kalandjától eltekintve, nem tettek kísérletet rá, hogy mélyebben behatoljanak az óvóhely titkaiba, csak azt az íróasztalt nyitották ki, amelyet sikertelenül feszegetett, mielőtt megtalálta a dobozt. Lezárni! Anélkül hogy megkísérelnék kideríteni, mi rejtőzhet a „Belső zsilip” feliratú ajtó mögött, kifürkésznék a „Hermetikusan zárt térség”-et! Anélkül hogy legalább a köveket, csontokat eltávolítanák. Lezárni! A kutatásnak hirtelen, minden látható ok nélkül végét vetették.

Aztán lábra kapott a szóbeszéd.

Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Emilynek aranyfoga volt. Ami azt illeti, ennek igazságához nem férhetett kétség. Ez a tény azok közé a történelmi apróságok közé tartozott, amelyek titokzatos módon valahogy túlélik a fontosabbakat. A fontosabbakra persze gondot kellett volna fordítania valakinek, de sohasem jegyezték fel őket, míg végül a rend egyik vagy másik történésze kénytelen volt papírra vetni: „Sem a Memorabíliák tartalmából, sem egyetlen eddig feltárt régészeti forrásból nem derül ki a neve annak az uralkodónak, aki a Fehér Palota lakója volt a hatvanas évek közepe és vége táján, habár Fr. Barcus azt állítja, nem is minden közvetett bizonyíték nélkül, hogy a neve esetleg…”

Azt azonban egyértelműen följegyezték a Memorabíliákban, hogy Emilynek volt egy aranyfoga.

Nem volt meglepő, hogy az apát úr megparancsolta, hogy haladéktalanul zárják le a kriptát. Ahogy Francis testvér visszaemlékezett rá, miként emelte fel az ősrégi koponyát, miként fordította arccal a fal felé, hirtelen félni kezdett az ég haragjától. Emily Leibowitz a Tűzözön kezdetén tűnt el a föld színéről, és megözvegyült férje csak sok év múlva volt hajlandó elhinni, hogy meghalt.

Úgy tartották, hogy Isten, hogy próbára tegye az emberfajt, mely úgy pöffeszkedett kevélységében, akárcsak Noé, idejében, megparancsolta ama kor bölcs férfiúinak, közöttük Boldog Leibowitznak is, hogy alkossanak hatalmas hadigépezeteket, amilyeneket addig még soha nem látott a Föld; olyan gigászi fegyvereket, amelyekben magának a pokolnak a tüze lakozott; és hogy Isten aztán megparancsolta eme bölcseknek, hogy adják a fejedelmek kezébe a fegyvereket, és mondják azt mindegyik fejedelemnek: „Csak azért alkottuk meg ezt neked, mert az ellenségnek is van, és immár az ellenség tudhatja, hogy neked is van, és nem merészel lesújtani rád. Féljed hát te is, uram, őket, ugyanúgy, ahogy ők félnek téged, hogy senki se merje elszabadítani ezt a szörnyűséget, melyet megalkottunk.”

A fejedelmek azonban, semmibe véve bölcseik szavát, mind azt gondolták magukban: „Ha egyedül én, nagyon gyorsan, titokban lesújtok a többiekre, még álmukban elpusztíthatom őket, úgyhogy nem lesz, aki visszavágjon, és enyém lesz a Föld.”

Ilyen volt hát a fejedelmek ostobasága, és elkövetkezett a Tűzözön.

Hetek — egyesek szerint napok — alatt véget ért, a pokoltűz első elszabadulása után. A városok üvegtavakká változtak, körülöttük végtelen rommezőkkel. A nemzetek eltűntek a Föld színéről, a mezőket tetemek borították, emberek, jószágok, mindenféle állatok tetemei, elpusztultak a levegőég madarai, minden, ami repült, minden, ami a folyókban úszott, minden, ami a fűben mászott, vagy vackokban rejtőzött. Megbetegedvén és elhullván, elborították a földeket, ám ahol a Radioaktivitás démonjai megérintették a vidéket, ott a tetemek egy darabig nem indultak oszlásnak, csak ahol termékeny földdel érintkeztek. Isten haragjának hatalmas fellegei rászálltak az erdőkre és a mezőkre, elsorvasztották a fákat, elsenyvesztették a termést. Nagy sivatagok húzódtak ott, ahol azelőtt élet virágzott, és a Földnek azokon a tájain, ahol még élt ember, mindenkit megbetegített a mérgezett levegő, úgyhogy noha néhányan megmenekültek a haláltól, senki sem maradt sértetlenül; és a mérgezett levegő miatt sokan meghaltak még azokon a vidékeken is, ahová nem sújtottak le a fegyverek.

A világ minden részében az emberek az egyik helyről a másikra menekültek, és nagy volt a nyelvek zűrzavara. Nagy harag gerjedt az emberekben a fejedelmek ellen, a fejedelmek szolgái ellen és a bölcsek ellen, akik a fegyvereket megalkották. Évek múltak el, de a Föld még mindig nem tisztult meg. Mindez világosan benne állt a Memorabíliákban.

A nyelvek zűrzavarából, a sok nemzet maradványainak elegyedéséből, a félelemből megszületett a gyűlölet. És a gyűlölet szava azt mondta: Kövezzük meg, belezzük ki, égessük meg azokat, akik ezt cselekedtek! Legyen tűzáldozat azokból, akik a bűnös tettet elkövették, bérenceikkel és bölcseikkel egyetemben; pusztítsa el őket a tűz, pusztítsa el minden munkájuk nyomát, a nevüket, még az emléküket is! Végezzünk velük mind, és tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ez a világ új világ, hogy ne tudjanak semmit elődeik tetteiről. Egyszerűsítsünk le mindent, hogy aztán elölről kezdődhessék a világ! Így történt tehát, hogy a Tűzözön, a Radioaktivitás, a járványok, a téboly, a nyelvek zűrzavara és az őrjöngés után elkezdődött az Egyszerűsítés vérontása, amikor az emberiség maradványai is ízekre szaggatták egymást, megölték az uralkodókat, a tudósokat, a mérnököket, a tanárokat, mindenkit, akire a felajzott: csőcselék vezérei rámondták, hogy halált érdemel, mert része volt abban, hogy a Föld ilyenné lett. Semmi sem volt olyan gyűlöletes a csőcselék szemében, mint a tanult emberek; először azért, mert annak idején a fejedelmeket szolgálták, de később már azért, mert nem voltak hajlandóak csatlakozni a vérontáshoz, és megpróbálták megfékezni a csőcseléket, melyet „vérszomjas együgyűekként” emlegettek.

A csőcselék készséggel elfogadta a nevet, és felharsant a kiáltás: Együgyű? Igen! Igen! Együgyű vagyok! Te is együgyű vagy! Mert egy az ügyünk: hogy az írmagját is kiirtsuk a nagyokos csibészeknek, akiknek ezt az egészet köszönhetjük! Gyerünk, együgyűek, mutassuk meg nekik! Van itt olyan, aki nem együgyű? Kapjátok el a disznót!

Hogy megmeneküljenek az együgyű csürhék haragjától, a még életben maradt tanult emberek elrejtőztek minden kínálkozó menedékhelyen. Az egyház befogadta őket, szerzetesi csuhát húzott rájuk, és megpróbálta elbújtatni őket azokban a kolostorokban, rendházakban, amelyek még épségben megmaradtak, és vissza lehetett költözni beléjük. A szerzetesekre kevésbé haragudott a csőcselék, kivéve, ha nyíltan szembeszegültek velük, vállalva a vértanúságot. A kolostorok néha valóban menedéket nyújtottak, de a legtöbbször nem. A csőcselék betört, elözönlötte az épületeket, elégették a feljegyzéseket, a szent könyveket; a menedéket keresőket pedig elkapták, és minden teketória nélkül felakasztották vagy megégették. Az Egyszerűsítésből már kevéssel a kezdete után eltűnt minden cél és rendszer, és olyan ádáz, őrjöngő pusztítás, emberirtás lett belőle, amilyen csak akkor lehetséges, ha a társadalmi rend utolsó nyomai is eltűntek már. A téboly átszállt a gyermekekre is, hiszen nemcsak a feledésre, hanem a gyűlölségre is megtanították őket, és a vérszomjas tömegharag hullámai át-átsöpörtek az emberiségen még a Tűzözön utáni negyedik generációban is. Akkor már a harag nem a tanult emberek ellen irányult — hiszen egy sem maradt —, hanem egyszerűen az írni-olvasni tudók ellen.

Isaac Edward Leibowitz, miután sikertelenül kutatott felesége után, a cisztercitákhoz menekült, és ott rejtőzködött a Tűzözön utáni években. Hat év múlva ismét elment fölkutatni Emilyt vagy a nyugvóhelyét a messzi délnyugaton. Ott végre meggyőződött arról, hogy biztosan meghalt a felesége, mert a halál kényére-kedvére aratott azon a vidéken. Ott, a sivatagban Leibowitz fogadalmat tett magában. Aztán visszament a cisztercitákhoz, magára öltötte a rend köntösét, és néhány év elteltével pap lett belőle. Maga köré gyűjtötte pár társát, és tett egy-két halk, diszkrét javaslatot. Újabb néhány év alatt a javaslatok elszivárogtak egészen „Rómáig”, mely már nem Róma volt (az a város megszűnt város lenni, és Róma máshová költözött, aztán megint máshová és ismét máshová, nem egészen két évtized alatt, miután előzőleg két évezredig egy helyben maradt). Tizenkét évvel a javaslatok elhangzása után Isaac Edward Leibowitz engedélyt kapott a Szentszéktől, hogy új szerzetesrendet alapítson, melynek névadója Albertus Magnus volt, Szent Tamás tanítója, a tudósok patrónusa.

A rend célja, melyet nem vertek nagydobra, és eleinte csak homályosan körvonalaztak, az volt, hogy megőrizzen valamit az emberiség múltjából az acsarkodó együgyűek ük-ük-ük unokái számára. Tagjainak első köntöse szedett-vedett rongyokból, zsákvászondarabokból állt; megegyezett az együgyűek csőcselékének egyenöltözékével. Egy részük „könyvcsempész” volt, a többi „magoló”, a ráosztott feladattól függően. Az előbbiek könyveket csempésztek a délnyugati sivatagba, és ott hordócskákban elásták őket; a magolók pedig betanultak egész történelemkönyveket, szent irományokat, irodalmi és tudományos műveket, arra az esetre, ha netán valamelyik szerencsétlen csempészt elfognák, megkínoznák, és kiszednék belőle, hogy hol rejtőznek a könyvek. Közben az új rend tagjai rábukkantak egy víznyerő helyre, körülbelül háromnapi járásra a titkos könyvraktártól, és hozzáfogtak egy kolostor felépítéséhez. Ezzel megindult Leibowitz programja, mely meg akarta menteni az emberi kultúra néhány apró maradványát az emberiség maradványaitól.

Leibowitzot, amikor éppen a könyvcsempészésből vette ki a részét, elkapta az együgyűek egyik bandája; egy renegát technikus (akinek a pap még gyorsan megbocsátott) leleplezte, hogy nemcsak tanult ember, hanem haditechnikai szakember is. Fejére zsákvászon csuklyát borítottak, és haladéktalanul vértanút csináltak belőle: felakasztották, de úgy, hogy ne törjön el a nyaka, csak lassan megfulladjon, és egyidejűleg elevenen megsütötték — ily módon döntve el a kivégzés módja felőli vitát.

Magoló kevés volt, s az emlékezetük véges.

Egyik-másik könyves hordót megtalálták és elégették, akárcsak még néhány másik könyvcsempészt. Magát a kolostort is háromszor megtámadták, mielőtt alábbhagyott a gyilkos őrület.

Az emberi ismeretek hatalmas tárházából csak pár hordónyi eredeti könyv és az emlékezetből újraírt, kézzel másolt szövegek szánalmas kis gyűjteménye maradt épségben a rend tulajdonában, mire véget ért a tombolás.

Most, a sötétség hat évszázada múltán, a szerzetesek változatlanul féltve őrizték ezeket a Memorabíliákat, tanulmányozták, lemásolták és újra lemásolták őket, és türelmesen várakoztak. Kezdetben, Leibowitz idejében, azt remélték — sőt valószínűnek tartották, számítottak rá —, hogy a negyedik-ötödik nemzedék majd elkezdi visszakívánni az örökségét. Azoknak a legkorábbi időknek a szerzetesei azonban nem számoltak az embernek azon képességével, hogy új kultúrhagyományokat hoz létre néhány emberöltő alatt, ha a régi teljesen megsemmisült; létrehozza őket törvényhozók, próféták, zsenik vagy megszállottak révén. Egy-egy Mózes, egy-egy Hitler vagy akár egy-egy tudatlan, de zsarnoki nagyapa közreműködésével kultúrhagyományra lehet szert tenni egy nap leforgása alatt, és jó néhányra szert is tettek. Az új „kultúra” azonban a sötétség örökébe lépett, ahol az „együgyű” ugyanazt jelentette, mint a „polgár”, ami ugyanazt, mint a „rabszolga”. A szerzetesek tovább várakoztak. Mit sem számított nekik, hogy a féltve őrzött tudás hasznavehetetlen volt, hogy jó részét már voltaképpen nem lehetett ismeretnek tekinteni; hogy egyes esetekben ugyanolyan érthetetlen volt a szerzeteseknek, mint egy analfabéta, vad hegyi suhancnak lett volna; hogy ennek a tudásnak már nem volt tartalma, mert réges-régen eltűnt az, amire vonatkozott. Az ilyen ismereteknek akkor is megvolt a maguk sajátos szimbólumstruktúrája, és legalább a szimbólumok kölcsönös kapcsolatait meg lehetett figyelni. Az ismeretrendszer összefüggésmódjának megfigyelése révén valami keveset azért meg lehetett tudni, ha a tudásból nem is, de a tudásról igen, addig, amíg egyszer egy napon — vagy egy évszázadban — eljön majd az Integrátor, az összegező, és a dolgok újra összeállnak, így hát az idő mit sem számított. A Memorabíliák ott voltak, megőrzésük kötelessége órájuk hárult, és meg is szándékozták őrizni őket, még ha a sötétség kora eltart újabb tíz évszázadig vagy akár tíz évezredig is; mert ezek a szerzetesek, születtek légyen bár abban a sötét korszakban, lélekben még mindig azonosak voltak Boldog Leibowitz könyvcsempészeivel és magolóival; és ha apátságukból külhonba vándoroltak, mindegyikük, a rend minden fogadalmas tagja — akár istállószolga volt, akár apát — ruházatának részeként vitt magával egy könyvet is, ezekben az időkben rendszerint egy breviáriumot, a motyójába kötve.

Miután az óvóhelyet lezárták, a belőle származó dokumentumokat és relikviákat egyenként, csendben, feltűnés nélkül összegyűjtötte az apát úr. Hozzáférhetetlenek lettek, gyakorlatilag eltűntek az érdeklődők elől, feltehetően Arkos dolgozószobájának ajtaja mögött. És ha valami az apát úr dolgozószobájának szintjén tűnt el, akkor az nem volt biztonságos nyilvános beszédtéma. Legfeljebb csöndes folyosókon lehetett suttogni róla. Francis testvér nemigen hallotta meg a suttogásokat. Aztán azok is elcsöndesedtek, csak akkor éledtek fel újra, amikor egy este Új-Róma küldötte mormogott valamit az apáttal a refektóriumban. A mormogás egy-egy foszlánya eljutott a szomszédos asztalokig. A súgás-búgás néhány hétig tartott a küldött távozása után, aztán megint elcsitult.

Az utahi Francis Gerard testvér a következő évben visszatért a sivatagba, és ismét magányos böjtöt tartott. Újfent visszajött, elgyengülten és összeaszottan, és kisvártatva maga elé hívatta Arkos apát, aki kérdőre vonta, hogy vajon állítja-e hogy további tárgyalásokat bonyolított le a Mennyei Seregek tagjaival.

— Ó, nem, apát uram! Semmi sem volt ott egész nap, csak a keselyűk.

— És éjszaka? — kérdezte gyanakodva Arkos.

— Csak a farkasok — mondta Francis, majd óvatosan hozzátette: — Gondolom.

Arkos úgy határozott, hogy nem feszegeti az óvatos fenntartást, csak összeráncolta a homlokát. Az apát homlokráncolása, mint már Francis korábban megfigyelte, minden jel szerint sugárzó energiát bocsátott ki, mely véges sebességgel terjedt a térben, és tulajdonságairól egyelőre nem sokat tudtak, csak annyit, hogy elgyengít és összezsugorít mindent, ami az útjába kerül, különösen a posztulánsokat és a novíciusokat. Francis már öt másodpercnyi dózisát elnyelte, amikor elhangzott a következő kérdés:

— És mi van a tavalyi dologgal?

A novícius először csak némán nyelt egyet.

— A… az öregemberrel?…

— Az öregemberrel.

— Igen, Dom Arkos…

Az apát a kérdő, hangsúly minden nyomát igyekezett eltüntetni a hangjából, úgy duruzsolta:

— Csak egy öregember volt. Semmi több. Most már bizonyosak vagyunk benne.

— Én is azt hiszem, hogy csak egy öregember volt. Arkos atya lemondó mozdulattal a vastag vonalzóért nyúlt.

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo gratias!

PUFF!

— Deo…

Ahogy Francis elindult vissza a cellájába, az apát kiszólt utána a folyosóra:

— Egyébként mondani is akartam még, hogy…

— Igen, tisztelendő atyám?

— Az idén sincs fogadalom — mondta az apát szórakozottan, aztán eltűnt a dolgozószobában.

7. FEJEZET

Francis testvér hét évet töltött el novíciusként, hét nagyböjti próbatételt állt ki a sivatagban, és igen nagy jártasságra tett szert a farkasüvöltés utánzásában. Testvérei mulattatására gyakran az apátság közelébe gyűjtötte a farkasfalkát, sötétedés után a falakról üvöltve nekik. Nappal a konyhában szolgált, a kőpadlót súrolta, és tovább tanulmányozta a régmúlt korok emlékeit.

Aztán egy napon az egyik új-római papi szemináriumból küldött érkezett az apátságba szamárháton. Miután hosszasan értekezett az apáttal, a küldött megkereste Francis testvért. Szemmel láthatóan meglepődött, hogy az immár férfivá felnőtt ifjút még mindig novíciusöltözékben, konyhasúrolás közben találta.

— Néhány éve tanulmányozzuk már a dokumentumokat, melyeket fölfedeztél — mondta a novíciusnak. — Jó néhányan meg vagyunk győződve, hogy hitelesek.

Francis lehajtotta a fejét.

— Nem szabad szót ejtenem a dologról, atyám — mondta.

— Ó, persze…

A küldött elmosolyodott, és odanyújtott egy papírdarabot, rajta az apát pecsétje, fölötte a jól ismert kézírás: Ecce Inquisitor Curiae. Ausculta et obsequere.[24] Arkos, AOL, Abbas.

— Ne aggódj — mondta gyorsan a pap, amikor észrevette a novícius hirtelen nyugtalanságát. — Nem hivatalos minőségben akarok beszélni veled. A vizsgáló bizottságból valaki majd fölveszi később a vallomásodat. Tudod, ugye, hogy azok az iratok már egy ideje Új-Rómában voltak? Most hoztam vissza néhányukat.

Francis testvér megrázta a fejét. Alighanem mindenki másnál kevesebbet, tudott arról, hogy magas szinten hogyan reagáltak a relikviák fölfedezésére. Azt észrevette, hogy a küldött a dominikánusok fekete csuháját viselte, és némi bizonytalan rossz érzéssel töprengett azon, hogy miféle „vizsgáló bizottság” lehet az, amelyről a fekete barát beszélt. A nyugati partvidéken folyt ugyan inkvizíció a katharizmus ellen, de el sem tudta képzelni, mi köze lehetne annak a vizsgáló bizottságnak a Boldog relikviáihoz. Ecce Inquisitor Curiae — állt a papíron. Az apát valószínűleg nem kínvallató „inkvizítort”, csak nyomozó „invesztigátort” értett rajta. A dominikánus szelíd, jóindulatú embernek látszott, és szemlátomást nem voltak nála kínzóeszközök.

— Várakozásunk szerint nemsokára sor kerül majd alapítótok szentté avatásának tárgyalására — magyarázta a küldött. — Ez a te Arkos apátod igen bölcs és elővigyázatos ember. — Kuncogott egyet. — Azzal, hogy a relikviákat átadta vizsgálatra egy másik rendnek, és lezáratta az óvóhelyet, mielőtt feltárhatták volna… De hát érted, nem?

— Nem, atyám. Én azt hittem, az apát úr olyan jelentéktelennek tartotta az egészet, hogy nem akart időt vesztegetni rá.

A fekete barát fölnevetett.

— Jelentéktelennek? Hát azt nem mondanám! De ha a ti rendetek jön elő bizonyítékokkal, relikviákkal, csodákkal, miegyébbel, akkor a vizsgálatnak bizony tekintettel kell lennie a forrásra. Minden vallási közösség leghőbb vágya, hogy szentté avassák az alapítóját… Ezért az apát uratok igen bölcsen elrendelte, hogy el a kezekkel az óvóhelytől! Nem kétlem, hogy mindannyian csalódottságot érezhettetek, de… az alapítótok ügyének többet használ, ha külső tanúk jelenlétében tárják majd fel az óvóhelyet.

— Újra felnyittatja? — kérdezte mohón Francis.

— Nem, én nem. De amikor a bizottság készen áll, megfigyelőket küld majd. Akkor semmivel sem lehet gond, amit az óvóhelyen találnak és módosíthatja az ügyet, még ha a másik fél kétségbe vonja is a hitelességét. Persze azt, hogy az óvóhely tartalma esetleg módosíthatja az ügyet, mindössze egyvalami sugallja… Az, amit találtál.

— Megkérdezhetem, hogy értsem ezt, atyám?

— Nézd, Leibowitz boldoggá avatásakor az egyik kínos mozzanat az életének a korai szakasza volt, mielőtt szerzetessé, pappá lett. A másik fél ügyvédje makacsul a gyanú árnyékát próbálta vetni arra a korai, Tűzözön előtti időszakra. Azt akarta kimutatni, hogy Leibowitz nem kereste elég alaposan a feleségét, hogy a felesége esetleg még életben is lehetett a felszentelése idején! Hát persze nem ez lett volna az első eset; előfordul olykor, hogy megadják a diszpenzációt… de ez nem tartozik ide. Az advocatus diaboli[25] egyszerűen csak kétségbe akarta vonni az alapítótok tisztességét. Azt akarta sugallni, hogy anélkül lépett be a rendbe, anélkül tett fogadalmat, hogy megbizonyosodott volna a családi kötelék megszűnéséről. A másik fél akkor nem járt sikerrel, de lehet, hogy újra megpróbálkozik majd. És ha azok az emberi maradványok, amelyeket megtaláltál, csakugyan… — Vállat vont és elmosolyodott.

Francis bólintott.

— Pontosan kiderülne, mikor halt meg Emily!

— A legeslegelején a háborúnak, amely kis híján mindent elpusztított. És az én véleményem szerint… szóval az a dobozbeli kézírás vagy a Boldogé, vagy rendkívül jó hamisítvány!

Francis elvörösödött.

— Nem azt akarom mondani, hogy részed lett volna bármiféle hamisításban! — tette hozzá gyorsan a dominikánus, amikor észrevette a pírt.

A novíciusnak azonban csak az jutott az eszébe, hogy mit gondolt annak idején a kézírásról.

— Mondd csak, hogy is történt? Mármint hogy találtál rá a helyre? Szükségem van minden részletre.

— Az egész a farkasokkal kezdődött…

A dominikánus buzgó jegyzetelésbe fogott. Néhány nappal azután, hogy a küldött eltávozott az apátságból, Arkos apát hívatta Francis testvért.

— Még mindig úgy érzed, hogy az elhivatottságod a rend tagjai közé szólít? — kérdezte nyájasan.

— Ha apát uram megbocsátja förtelmes hiúságomat…

— Ó, hagyjuk most egy pillanatra a förtelmes hiúságodat! Igen vagy nem?

— Igen, Magister Meus. Az apát arca felragyogott.

— Pompás, fiam! Azt hiszem, már mi is meggyőződtünk róla. Ha készen állsz rá, hogy egyszer és mindenkorra elkötelezd magad, szerintem megérett rá az idő, hogy letedd ünnepélyes fogadalmadat… — Elhallgatott egy pillanatra, csak nézte a novícius arcát, szemlátomást csalódottan, hogy egy arcizma sem rándult. — Mi az, fiam? Nem örülsz talán neki? Nem? Hé! Mi bajod?!

Noha Francis arcán ott maradt az udvarias figyelem kifejezése, lassan kifutott belőle minden szín. A novícius térde hirtelen megcsuklott.

Francis már a mondat közben elájult.

Két hét múlva Francis testvér, aki már alighanem felállította a magányos sivatagi böjtölés állóképességi rekordját, kilépett a noviciátus soraiból, és miután örök szegénységet, szüzességet és engedelmességet fogadott, valamint letette a szerzet saját, különleges fogadalmait is, az apátságban megkapta az áldást és a rend köntösét, s mindörökre az Albertiánus Leibowitz-rend fogadalmas szerzetese lett, kit maga kovácsolta lánc kötött ezentúl a kereszthez és a rend törvényeihez. A szertartás során háromszor hangzott el a kérdés: „Ha Isten arra szólít, hogy könyvcsempésze legyél, elszenveded-e inkább a halált, semhogy eláruljad testvéreidet?” És Francis háromszor felelte rá: „Igen, Uram!” „Akkor hát kelj fel, könyvcsempész testvér, magoló testvér, részesülj a testvériség csókjában! Ecce quam bonum, et quam jucundum…[26]

Francis testvért áthelyezték a konyhából kevésbé alantas munkára. Másolótanonc lett egy Horner nevű idős szerzetes mellett, és számíthatott rá, hogy ha minden jól megy, életét a másolószobában töltheti el, olyan feladatoknak szentelve hátralevő napjait, mint a számtankönyvek kézi másolása és lapjaiknak feldíszítése olajágakkal, a logaritmustáblákat körülfogó, mosolygó angyalkákkal.

Horner testvér szelíd, kedves öregember volt, és Francis rögtön a szívébe zárta.

— Mindannyian jobb munkát tudunk végezni a feladatunkul kapott másolatokon — mondta Horner —, ha van saját munkánk is, ami a szívügyünk. A legtöbb másolónak felkeltette az érdeklődését egyik vagy másik mű a Memorabíliák közül, és a rendes munkája mellett szívesen eltölt vele egy kis időt. Például Sarl testvér — az, aki ott ül — régebben minduntalan elmaradt a munkájával, és egyre-másra csinálta a hibákat. Ezért megengedtük neki, hogy naponta egy órát a maga választotta feladattal töltsön el. Amikor már annyira beleun a munkába, hogy hibákat ejt a másolásban, egy időre félreteheti, és a saját vesszőparipájával foglalkozhat. Ezt mindenki másnak is, megengedem. Ha a nap vége előtt befejezed a kiadott munkát, de nincsen saját témád, akkor a fennmaradt időt az örökzöldjeinkre kell fordítanod.

— Az örökzöldekre?

— Igen, de nem növényekről van szó. Állandó igénye van az egész klérusnak különféle könyvekre — a Misszáléra, a Szentírásra, breviáriumokra, a Summára, enciklopédiákra és hasonlókra. Szép mennyiséget adunk el belőlük. Szóval, amikor nincsen saját témád, akkor az örökzöldekhez osztunk be, ha korán végzel. Bőven lesz időd választani.

— Sarl testvér milyen témát választott magának?

Az idős munkavezető egy pillanatra elhallgatott.

— Hát, azt hiszem, hogy még megérteni sem igen tudnád. Én sem értem. Olyasmiről van szó, hogy rájött egy módszerre, amellyel rekonstruálni lehet az eredeti szövegből hiányzó szavakat és kifejezéseket, a Memorabíliák között található régi töredékekben. Mondjuk, egy félig elégett könyv bal felé olvasható, de mindegyik oldal jobb széle elégett, és minden sor végéről hiányzik egy-két szó. Sarl testvér matematikai módszert dolgozott ki a hiányzó szavak megtalálására. A módszer nem könnyű és nem is tévedhetetlen, de többé-kevésbé használható. Sarl testvérnek már négy oldalt sikerült rekonstruálnia, mióta belefogott.

Francis rápillantott Sarl testvérre, aki a nyolcvanas éveit taposta, és csaknem teljesen vak volt.

— Mennyi idejébe telt? — kérdezte.

— Körülbelül negyven évébe — mondta Horner testvér. — Persze csak körülbelül heti öt órát töltött vele, és bizony igencsak komoly matematikát igényel!

Francis elgondolkodva bólintott.

— Ha évtizedenként rekonstruálni lehet egy oldalt, akkor talán néhány évszázad múlva…

— Még annyi sem kell! — károgott közbe Sarl testvér, anélkül hogy felnézett volna a munkájából. — Minél többet pótolsz, annál gyorsabban megy a többi! A következő oldallal pár év alatt végzek. Azután, ha Isten is úgy akarja, talán… — Hangja motyogássá halkult. Francisnak feltűnt már, hogy Sarl testvér munka közben magában szokott beszélni.

— Rajtad áll — mondta Horner testvér. — Az örökzöldeknél mindig jól jön a segítség, de ha akarod, dolgozhatsz valamilyen saját témán is.

Az ötlet váratlanul villant bele Francis testvér agyába.

— Fordíthatom arra az időt — bökte ki —, hogy másolatot csináljak az óvóhelyen talált Leibowitz-kéknyomatról?

Horner testvér egy pillanatra szemlátomást meghökkent.

— Hát… nem is tudom, fiam. Tisztelendő apát urunk… szóval mintha kissé érzékeny volna erre. És a kéknyomat nem feltétlenül tartozik a Memorabíliák közé. Egyelőre nincs besorolva.

— De jól tudja, hogy a kéknyomatok ki szoktak fakulni, atyám! És nagyon sok fény érte már. Olyan sokáig volt a dominikánusoknál Új-Rómában…

— Hát… gondolom, elég rövid lélegzetű munka lenne. Ha Arkos atya nem ellenzi… De hát… — Kételkedve ingatta a fejét.

— Esetleg betehetném egy sorozatba — vetette föl gyorsan Francis. — Az a néhány újramásolt kéknyomatunk is már töredezik az öregségtől. Ha egy sor másolatot készítenék… néhány másikról is…

Horner fanyar mosolyra húzta a száját.

— Vagyis azt akarod mondani, hogy ha a többi közé csempészed a Leibowitz-kéknyomatot, akkor talán nem veszik észre.

Francis elvörösödött.

— Talán föl sem tűnne a dolog Arkos atyának, ha netán erre vetődik, mi?…

Francis egyik lábáról a másikra állt.

— Jól van — mondta Horner, és hamiskásan megesik lant a szeme. — Felhasználhatod a szabadon maradó idődet arra, hogy másolatot készíts bármelyik rossz állapotban levő, újramásolt nyomatról! Ha másvalami is közéjük keveredik, majd megpróbálom nem észrevenni…

Francis testvér több hónapot töltött el azzal, hogy újrarajzolta a Memorabíliák irattárában levő régebbi nyomatokat, mielőtt hozzá mert nyúlni a Leibowitz-nyomathoz. Ha a régi rajzokat egyáltalán érdemes volt megmenteni, akkor egy-kétszáz évenként amúgy is le kellett másolni őket. Nemcsak az eredeti példányok fakultak ki, hanem gyakran az újrarajzolt változatok is szinte kivehetetlenné váltak egy idő múlva, mert a felhasznált tinták sem voltak elég tartósak. Francisnak halvány fogalma sem volt róla, hogy az ősök miért használtak fehér vonalakat és fehér betűket sötét alapon, miért nem inkább fordítva. Amikor durva vázlatrajzot készített egy-egy nyomatról faszénnel, és ily módon az eredeti kép negatívját állította elő, a hevenyészett vázlat valahogy valóságosabbnak tetszett, mint a sötét alapon fehérlő eredeti; az ősök azonban mérhetetlenül bölcsebbek voltak Francisnál, és ha ők nem sajnálták a faradságot, hogy festékkel vonják be azokat a részeket, ahol közönségesen csak a tiszta papír lett volna, és kihagyják a fehér papír hajszálvékony csíkjait ott, ahol egy rendes rajzon tintavonal húzódott volna, akkor minden bizonnyal jó okuk volt rá. Francis igyekezett úgy lemásolni a dokumentumokat, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak az eredetiekre — még ha a feladat, hogy kék tintát kenjen szét parányi fehér betűk körül, hallatlanul nehéz volt is, ráadásul úgy fogyasztotta a tintát, hogy Horner testvér erőteljesen morgolódott miatta.

Francis lemásolt egy régi építészeti tervrajzot, aztán egy gépalkatrész rajzát, melynek a geometriája tisztán érthető volt, a funkciója viszont annál kevésbé. Újrarajzolt egy mandalaféle absztrakt ábrát is, SZTÁTOR TEK. MOD 73-A 3-PH 6-P 1800 MIN-1 4 kW A OSZT. KALITKÁS címmel, mely teljességgel felfoghatatlannak bizonyult, és kalitka ide vagy oda, a legkevésbé sem látszott alkalmasnak madarak vagy kisebb emlősök fogva tartására. Az ősök módszerei gyakran titokzatosak voltak; talán különleges tükörrendszerre lett volna szükség, hogy az ember meglássa az állatot. Francis mindenesetre nagy műgonddal lemásolta.

Csak azután, hogy az apát, aki olykor-olykor átvonult a másolószobán, már legalább háromszor látta dolgozni egy másik ábrán (Arkos kétszer is megállt, hogy egy gyors pillantást vessen Francis munkájára), azután szedte össze a bátorságát, hogy odamerészkedjék a Memorabíliák irattárához a Leibowitz-nyomatért — majdnem egy évvel szabadon választott munkájának megkezdése után.

Az eredeti dokumentumot már többé-kevésbé restaurálták. Azt leszámítva, hogy a Boldog nevét viselte, kiábrándítóan emlékeztetett a korábban lerajzoltakra.

A Leibowitz-nyomatból semmit sem lehetett kihüvelyezni; a józan ész sem segített, sőt. Francis annyit tanulmányozta, hogy végül már lehunyt szemmel is maga előtt látta teljes, elképesztő bonyolultságában, de egy szemernyivel sem tudott meg többet. Nem látszott többnek, mint vonalak szövevényének, melyek szétszórt izéket, krikszkrakszokat, bigyókat, miskulanciákat és hogyishívjákokat kötöttek össze. A vonalak legtöbbje vízszintes vagy függőleges volt, és vagy egy kis áthidalással, vagy ponttal keresztezték egymást; derékszögben elkanyarodtak, hogy megkerüljék az izéket, és sohasem értek véget csak úgy, hanem mindig bigyóban, krikszkrakszban vagy hogyishívjákban végződtek. Annyira értelmetlen volt, hogy ha az ember sokáig bámulta, szinte elhülyült tőle. Francis mindazonáltal nekifogott, hogy pontosan lemásoljon minden részletet. Még a közepe táján levő barnás foltról sem feledkezett meg, amelyről úgy vélte, talán a Boldog Vértanú tulajdon vére lehet, ám Jeris testvér szerint csak egy rothadt almacsutka hagyta ott a nyomát.

Jeris testvér, aki Francisszal egy időben nyert bebocsátást a másolótanoncok szobájába, szemlátomást élvezettel ugratta Francist a vesszőparipája miatt.

— Könyörgök, világosíts fel, tanult testvérem — kérdezte, odahajolva Francis válla fölé —, mit jelent a „Tranzisztoros vezérlőrendszer a 6-B egységhez”!

— Nyilvánvalóan ez a dokumentum címe — mondta Francis kissé mérgesen.

— Nyilvánvalóan. De mit jelent?

— Ez a neve a diagramnak, melyet magad előtt látsz, együgyű testvérem. Mit jelent az, hogy „Jeris”?

— Az bizony nem sokat — mondta Jeris testvér megjátszott alázattal. — Kérlek, bocsásd meg együgyűségemet. Sikeresen definiáltad a nevet azzal, hogy rámutattál a dologra, ami valóban a név jelentése. De a rajz maga is ábrázol valamit, ugyebár? Mit ábrázol a rajz?

— Természetesen tranzisztoros vezérlőrendszert a 6-B egységhez.

Jeris fölnevetett.

— A napnál is világosabb. És milyen ékesszóló! Ha a dolog azonos a névvel, akkor a név azonos a dologgal. Az egyenlő mennyiségek „helyettesíthetőek”, más szóval „az egyenlőség megfordítható”. Továbbléphetnénk a következő axiómára? „Ha két mennyiség egyenlő egy harmadikkal, akkor egymással is egyenlőek.” Ha ez igaz, akkor nincs-e vajon valamiféle „harmadik mennyiség”, amelyet a név is és az ábra is jelöl? Vagy körben járunk?

Francis elvörösödött.

— Azt képzelem — mondta lassan, miután elfojtotta bosszúságát —, hogy az ábra inkább elvont fogalmat ábrázol, mint konkrét valamit. Talán az ősöknek volt valami rendszerük magának a tiszta gondolatnak az ábrázolására. Ez szemlátomást nem egy tárgy felismerhető képe.

— Úgy van, úgy van, szemlátomást fölismerhetetlen! — helyeselt kuncogva Jeris testvér.

— Másfelől viszont lehetséges, hogy mégis tárgyat ábrázol, de egészen elvont, jelzésszerű módon… úgy, hogy az embernek különleges ismeretekre volna szüksége hozzá, vagy…

— Különleges szemre?

— Véleményem szerint ez egy nagyfokú, esetleg transzcendentális értékű absztrakció, amely Boldog Leibowitz egyik gondolatát fejezi ki.

— Bravó! És vajon mi az, amiről gondolkodott?

— Hát… az „áramkörtervezésről” — mondta Francis, ahogy megakadt a szeme a jobb alsó sarokban álló feliratokon.

— Hmmm… mely tudomány vagy művészet körébe tartozik ez a tevékenység, testvérem? Mi az osztálya, a neme, a sajátossága és a megkülönböztető jegye? Vagy csak „járulék”?

Jeris egyre pökhendibben gúnyolódik, gondolta Francis, és úgy döntött, hogy szelíd választ ad rá:

— Nos, nézd meg ezt a számoszlopot, az van föléje írva: „Elektronika alkatrészjegyzéke.” Egykor bizonyosan létezett egy Elektronika nevű művészet vagy tudomány, vagy esetleg mindkettő. Ezt már tudjuk.

— Aha! Ezzel tisztázódott az osztálya és a neme. Most lássuk a „megkülönböztető jegyét”, ha folytathatom a gondolatmenetet. Mi volt az Elektronika tárgya?

— Az is meg van írva — mondta Francis, aki előzőleg már elejétől végéig átkutatta a Memorabíliákat abbéli igyekezetében, hogy találjon valami nyomra vezető jelet, amitől valamivel érthetőbb lesz a rajz, de vajmi kevés eredménnyel. — Az Elektronika tárgya az elektron volt — magyarázta.

— Ez bizony írva vagyon. Imponálsz nekem, testvérem. Oly keveset tudok az ilyesmiről. És mondd, kérlek, mi volt az az „elektron”?

— Hát, van egy töredékes forrás, amely úgy utal rá, hogy „a semmi negatív görbülete”.

— Micsoda? Hogyan negálták a semmit? Ha a semmit tagadjuk, abból nem valami lesz?

— Talán a negáció a „görbületre” vonatkozik.

— Aha! Akkor az eredmény a „görbületlen semmi”, ugyebár? Rájöttél már, hogyan kell kiegyenesíteni a semmit?

— Még nem — ismerte be Francis.

— Nem baj, testvérem, ne add föl! Milyen ügyesek lehettek azok a régiek: ki tudták egyenesíteni a semmit! Csak így tovább, hátha egyszer te is rájössz a módjára, és akkor a kezünkben lesz az „elektron”, igaz? Mihez kezdünk majd vele? Föltesszük az oltárra a kápolnában?

— Jól van — mondta Francis sóhajtva —, nem tudom. De valami idebenn azt súgja nekem, hogy az „elektron” létezett egykor, még ha nem tudom is, hogy milyen volt, vagy mire használhatták.

— Milyen megható! — mondta kuncogva a tekintélyromboló, és visszatért a munkájához.

Jeris testvér időnkénti kötözködése elszomorította Francist, de nem hűtötte le a lelkesedését műve iránt.

Lehetetlenségnek bizonyult pontosan reprodukálni minden egyes foltot, nyomot, pacát, de a másolat elég hű lett ahhoz, hogy két lépésről már megtévessze a szemlélőt, tehát kiállítási célra megfelelt, s ily módon az eredetit immár el lehetett tenni lepecsételt tokjába és biztonságba helyezni. Amikor elkészült a másolat, Francis testvér a lelke mélyén csalódottságot érzett. Túl sivár volt a rajz. Első látásra semmi sem érzékeltette rajta, hogy szent ereklyéről van szó. Szikár, tárgyilagos volt a stílusa — meglehet, illett is a Boldoghoz, de mégis.

Az ereklye szolgai lemásolása kevés volt. A szentek alázatos emberek, akik nem önmagukat, hanem Istent dicsőítik, és a többiekre marad a feladat, hogy a szent belső dicsőségét külső, látható jelekkel érzékeltessék. A másolás kevés volt: hideg volt, fantáziátlan, és semmilyen érzékelhető módon nem örökítette meg a Boldog szentséges tulajdonságait.

Glorificemus[27], gondolta Francis, miközben az örökzöldeken dolgozott. Most éppen a Zsoltárkönyv lapjait másolta, melyek később kerültek a kötészetre. Megállt egy pillanatra, hogy megkeresse, hol tartott a szövegben, és odafigyeljen a szavak jelentésére ismert néhány órányi másolás után már egyáltalán nem olvasta a szöveget, csak hagyta, hogy a keze leírja a betűket, melyekkel a szeme találkozott. Most megállapította, hogy éppen Dávid bűnbánó imáját másolta, a negyedik bűnbánati zsoltárt. „Miserere mei, Deus…[28] gonoszságomat beismerem, bűnöm előttem lebeg szüntelen.” Alázatos könyörgés volt, de a Francis előtt levő oldal külleme nem árulkodott hasonló alázatról. A Miserere szó M betűje aranyfüst berakásból készült. A margót egymásba fonódó arany és lila szálak dús arabeszkje töltötte ki, szövevényes fészkekbe ágyazta az egyes versek pompázatos iniciáléit. Akármilyen alázatos volt maga az ima, a lap fényűző pompában tündökölt. Francis testvér csak a szöveg főrészét másolta át az új pergamenre, kihagyta a helyet a nagyszerű iniciáléknak, és a szöveg mellett ugyanolyan szélességű margót is hagyott. Ügyes kezű szerzetestársai majd színorgiával árasztják el a fekete-fehér lapot, és megszerkesztik a képes iniciálékat. Francis is tanulgatta már a szövegdíszítést, az illuminációi, de még nem tett szert kellő jártasságra benne ahhoz, hogy rábízzák az örökzöldek aranyberakásait.

Glorificemus. Megint eszébe jutott a Leibowitz-nyomat…

Az ötletét nem árulta el senkinek, csak készülődni kezdett. Megszerezte a létező legfinomabb báránybőrt, és szabadidejéből több hetet töltött el azzal, hogy kikészítette, kinyújtotta, habkővel tükörsimára csiszolta, majd végül hószínűre fehérítette, és gondosan elrakta. Utána hónapokon át a Memorabíliák böngészésével töltötte minden szabad percét, még mindig abban a reményben, hogy hozzásegítik az ereklye jelentésének megfejtéséhez. Nem talált semmit, ami hasonlított volna a rajzon levő dolgokra, vagy ami hozzásegítette volna az értelmezéshez, viszont hosszú idő elteltével egyszer megakadt a szeme egy könyvtöredék félig elégett lapján, mely a kéknyomatkészítésről szólt. Mintha valami enciklopédia része lett volna. Rövid volt az utalás, ráadásul a cikk egy része hiányzott is, de miután többször végigolvasta, Francis gyanítani kezdte, hogy — számos korábbi másolóval egyetemben — fölöslegesen fecsérelt el rengeteg időt és tintát. A jelek szerint a sötét alapon fekete vonalak használata nem valami különösen kívánatos sajátság volt, csak egy bizonyos olcsó sokszorosítási eljárás velejárója. Az eredeti rajz, amelyről a kéknyomatok készültek, fehér alapon fekete volt! Francisnak vissza kellett fojtania hirtelen támadt vágyát, hogy a kőpadlóba verje a fejét. Annyi tinta és annyi munka — hogy lemásoljon egy érdektelen véletlent! Ami azt illeti, talán Horner testvérnek nem kellene elmondani… Könyörületes cselekedet lesz, ha nem szól róla, tekintettel az idős szerzetes gyenge szívére.

Az a felismerés, hogy a kéknyomatok színezése csak mellékes sajátsága volt az, ősi rajzoknak, lendületet adott Francis tervének. Elkészíthette a Leibowitz-nyomat illuminált másolatát a mellékes sajátság nélkül is! Ha az ellenkezőjére fordítja a színhatást, első látásra senki sem veszi majd észre, milyen rajzon dolgozik. Egy-két másik apróságot is nyilvánvalóan módosítani lehetett. Nem mert megváltoztatni semmi olyasmit, amit nem értett, de afelől bizonyos volt, hogy az alkatrészjegyzéket és a nagybetűs információt nyugodtan eloszthatja szimmetrikusan a rajz körül, pajzsokon és feliratszalagokon. Mivel magának a rajznak a jelentése homályos volt, egy hajszálnyit nem mert változtatni sem az alakján, sem a részletein; de ha a színei lényegtelenek, akkor legalább megszépítheti! Az izéket és a miskulanciákat aranyberakásból akarta elkészíteni, a krikszkraksz viszont túl szövevényes volt az aranyozáshoz, a hogyishívják pedig aranyból elkészítve túl hivalkodónak látszott volna. A bigyóknak egyszerűen koromfeketéknek kellett lenniük, ez viszont azt jelentette, hogy a vonalakat sötétszürkén kellett megrajzolni, hogy kiemeljék a bigyókat. Az aszimmetrikus rajzot meg kellett ugyan hagyni aszimmetrikusnak, de Francis úgy vélte, a legkevésbé sem változtat majd a jelentésén, ha rácsozatnak használja egy futószőlőhöz, melynek indáit (miközben gondosan kikerülik a bigyókat) úgy lehet vezetni, hogy a szimmetria érzetét keltsék, vagy természetessé tegyék az aszimmetriát. Amikor Horner testvér illuminált egy nagy M betűt, és átalakította levelek, bogyók, ágak csodálatos dzsungelévé, amelyben esetleg egy ravasz kígyó is felbukkant, az M változatlanul olvasható maradt. Francis testvér nem látta okát, hogy ugyanez nem vonatkozhatna a rajzra is.

Az egész pedig tulajdonképpen lehetne pajzs alakú is, a szélein csigavonalakkal díszítve, a rideg négyszög helyett, mely az eredeti rajzot keretezte. Francis több tucat előzetes vázlatot készített. A pergamen legtetejére szánta a Szentháromság ábrázolását, a legaljára a rend címerét, közvetlenül fölötte a Boldog képmásával.

De a Boldogról, Francis tudomása szerint, nem maradt fenn hiteles ábrázolás. Létezett ugyan néhány fantáziadús portré, de mind az Egyszerűsítés korszaka után keletkeztek. Egyelőre még nem alakult ki a szokásosnak tekinthető ábrázolásmód sem, habár annyit megőrzött a hagyomány, hogy Leibowitz elég magas volt, és kissé hajlott tartású. Talán majd amikor újra megnyitják az óvóhelyet…

Egy délután Francis épp a vázlatain munkálkodott, amikor hirtelen megállt a munkában, mert megérezte, hogy megjelent mögötte valaki, akinek hatalmas árnyéka rávetült a másolóasztalra, és aki nem volt más, mint… mint… Ne! Könyörgök, ne! Beate Leibowitz, audi me![29] Könyörülj, Uram! Legyen akárki, csak ne…

— Nocsak, hát ez meg micsoda? — dörmögte az apát, ahogy tekintete végigfutott a vázlatokon.

— Rajz, apát uram.

— Azt látom. De micsoda?

— A Leibowitz-nyomat.

— Amelyiket te találtál meg? Mi? Nemigen hasonlít rá. Miért változtattad meg?

— Mert ez…

— Beszélj már hangosabban!

— ILLUMINÁLT MÁSOLAT LESZ! — visította akaratlanul Francis testvér.

— Aha.

Arkos apát vállat vont és továbbindult.

Amikor Horner testvér néhány másodperc múlva elment a másolónövendék asztala mellett, meglepetten észlelte, hogy Francis elájult.

8. FEJEZET

Francis testvér megdöbbenésére, Arkos apát már nem kifogásolta a relikviák iránti érdeklődését. Amióta a dominikánusok beleegyeztek, hogy megvizsgálják a dolgot, az apát megnyugodott; és amióta a szentté avatási per ügye mintha valamicskét előbbre haladt volna Új-Rómában, Arkos olykor szemlátomást el is felejtette, hogy annak idején történt valami különös dolog a sivatagban egy bizonyos Francis Gerard nevű, utahi származású testvére elhivatottsági próbája idején. Az illető testvér jelenleg a másolószobában munkálkodott. Az eset tizenegy éve történt. A zarándok személyére vonatkozó képtelen szóbeszéd már réges-régen elült. A mostani novíciusoknak semmi közük sem volt már Francis egykori novícius-társaihoz. Ezek az ifjoncok, a legújabb termés, már hírét sem hallották a dolognak.

Az eset azonban hét nagyböjti próbatételt jelentett Francis testvérnek a farkasok között, és azóta valahogy sohasem tekintette egészen biztonságosnak a témát. Valahányszor szóba hozta, utána éjszaka a farkasokról és Arkosról álmodott; álmában Arkos húst vetett a farkasok elé, és a hús Francis volt.

Arról azonban megbizonyosodott, hogy nagy művét nyugodtan folytathatja, nem fogják zaklatni érte, kivéve Jeris testvért, aki továbbra is ingerkedett vele. Francis már elkezdte a báránybőr tényleges díszítését. Kevés szabadideje és a csigavonalas ékítmények bonyolultsága, az aranyberakás gyötrelmes nehézségei miatt sokéves munkának ígérkezett; ám az évszázadok sötét óceánjában, ahol mintha semmi sem mozdult volna, egy emberélet csak aprócska fodrozódás volt, még annak az embernek is, aki leélte. Az egymásra következő napok, az egymásra következő évszakok unalma után következtek a fájdalmak és különféle nyavalyák, végül pedig az utolsó kenet és egy pillanatnyi feketeség, mielőtt eljött a vég — jobban mondva a kezdet. Mert akkor a parányi, reszkető lélek, mely addig jól vagy rosszul elviselte az unalmat, a világosságban találja magát, elmerül a végtelenül könyörületes szem perzselő pillantásában, ahogy megáll az Igazságtevő előtt. És akkor a Király csak annyit mond: „Jöjj” vagy „Eredj”, és azért az egyetlen pillanatért kellett elszenvedni mindent. Nehéz más hiedelemmel élni egy olyan korban, amilyen Francist körülvette.

Sarl testvér befejezte matematikai rekonstrukciójának ötödik oldalát, az asztalára bukott, és néhány óra múlva meghalt. Sebaj, a feljegyzéseinek nem esett baja. Eltelik egy-két évszázad, jön majd valaki, akinek fölkelti az érdeklődését a munkája, és folytatja. Addig is imák szálltak a mennybe Sarl testvér lelki üdvösségéért.

Aztán ott volt Ringo testvér és a faszobor. Ringo testvért egy-két éve visszahelyezték az ácsműhelybe, és megengedték neki, hogy ha jut rá idő, tovább vésse-faragja a Vértanú félig kész képmását. Francishoz hasonlóan, Ringo testvér is csak egy-egy órát tudott néha szakítani arra, hogy folytassa maga választotta munkáját; a szobor olyan lassan készült, hogy szinte nem is tűntek föl a változások, csak ha az ember több hónapos időközökben vette szemügyre. Francis testvér olyan gyakran látta a művet, hogy észre sem vette az alakulását. Francis azon kapta magát, hogy rabul ejtette Ringo túláradó jó kedélye — még ha tudta is, hogy a másik azért vette föl azt a könnyed, vidám modort, hogy kompenzálja riasztó rútságát —, és ha üres percei akadtak néha, szívesen töltötte azzal, hogy elnézte Ringo munkálkodását.

Az ácsműhelyt mindig betöltötte a fenyőfa, a cédrusfa, a forgács, az emberi verejték szaga. Az apátságban nem volt könnyű fához jutni. Eltekintve a fügefáktól és a kút tőszomszédságában álló egy-két nyárfától, a vidék fátlan volt. Szamárháton három napig tartott az út a legközelebbi cserjéshez, amelyet erdőnek tiszteltek, és a fagyűjtők gyakran egy hét múlva tértek csak vissza az apátságba a néhány szamárrakománnyi ággal, melyből a cövekek, faszegek, küllők és néha, ha kellett, széklábak készültek. Olykor bevonszoltak egy-két fatörzset is a korhadó gerendák pótlására. De ennyire híján lévén a fának, az ácsok szükségképpen fafaragók és szobrászok is voltak.

Néha, miközben nézte, ahogy Ringo faragja a fát, Francis a műhely szögletében, egy lócán üldögélve rajzolgatott; megpróbálta maga elé varázsolni a részleteket, melyek egyelőre csak elnagyolva sejlettek a fában. Az arc bizonytalan körvonalai ott voltak ugyan, de szilánkok, vésőnyomok rejtették őket. Vázlatain Francis testvér megpróbálta előre látni az arcvonásokat, mielőtt még kiemelkedtek a fa erezetéből. Ringo rá-rápillantott a vázlatokra, aztán fölnevetett. De ahogy a munka előrehaladt, Francis nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a faragott arcon valahogy ismerős mosoly ül. Úgy is rajzolta le, és az ismerősség érzése csak erősödött. Mégsem tudta, hová tegye az arcot, s arra sem tudott visszaemlékezni, ki mosolygott valaha olyan fanyarul.

— Nem rossz, öregem. Tényleg nem is rossz — mondta Ringo a vázlatokra.

A másoló barát vállat vont.

— Nem tudok szabadulni tőle, hogy már láttam valamikor…

— Itt ugyan nem, testvérem: Az én időmben nem.

Francis megbetegedett advent idején, és több hónap eltelt, mire ismét fölkereste a műhelyt.

— Az arc már majdnem kész, Francisco! — mondta a fafaragó. — Most hogy tetszik?

— Ismerem! — szakadt ki Francisból, ahogy rámeredt a vidám, mégis bús, szarkalábak keretezte szemre, a száj szögletében rejtőző fanyar mosolyra; valahogy szinte nagyon is ismerős volt…

— Ismered? Akkor ki ez?

— Hát az… nem vagyok egészen biztos benne. Azt hiszem, ismerem. De…

Ringo elnevette magát.

— A tulajdon vázlataidra ismersz rá — mondta magyarázatképpen.

Francis ebben nem volt olyan bizonyos. De akkor sem tudta hová tenni az arcot.

„Hmmm-hnnn!” — mintha ezt mondta volna a fanyar mosoly.

Az apát úr azonban, ki tudja, miért, idegesítőnek találta a mosolyt. Habár megengedte, hogy a fafaragó befejezze a művét, kijelentette, hogy sohasem tűrné el, hogy eredeti céljára használják fel — hogy a Szent képmásaként kapjon helyet a templomban, ha egyszer majd kanonizálják a Boldogot. Sok évvel később, amikor az egész alak készen volt, Arkos a vendégház folyosóján állíttatta fel, de később átvitette a dolgozószobájába, miután nagyon megbotránkoztatott egy Új-Rómából érkezett látogatót.

Lassan, kínlódva Francis testvér tündöklő szépségűvé varázsolta a báránybőrt. Művének híre túljutott a másolószoba falain, és a szerzetesek gyakran odagyűltek az asztala köré, nézték, ahogy munkálkodik, és csodáló szavakat mormogtak.

— Sugallat! — suttogta valaki. — Épp elég bizonyíték! Csakugyan a Boldog lehetett, akivel odakint találkozott…

— Nem értem, miért nem töltöd valami hasznosabbal az idődet — zsörtölődött Jeris testvér, kinek maró gúnyát néhány év alatt elsorvasztották Francis testvér türelmes válaszai. A szkeptikus barát a szabadidejében olajjal impregnált szövetből díszes lámpaernyőket készített a templomi lámpáknak, s ezáltal felhívta magára az apát figyelmét, aki nemsokára megbízta az Örökzöldek munkáinak felügyeletével. Ahogy az elszámolások nemsokára tanúskodni kezdtek róla, Jeris testvér előléptetése jogos volt.

Horner testvér, az idős főmásoló megbetegedett. Hetek alatt bizonyossá vált, hogy a közszeretetnek örvendő szerzetes a halálán van. Advent elején már felhangzott a gyászmise. A jámbor öreg másoló maradványai visszakerültek a földbe, ahonnan jöttek. Miközben a közösség imával juttatta kifejezésre gyászát, Arkos feltűnés nélkül kinevezte Jeris testvért a másolóműhely vezetőjének.

A kinevezése utáni napon Jeris testvér közölte Francis testvérrel, hogy helyénvalónak tartaná, ha felhagyna a gyerekségekkel, és komoly dolgokkal kezdene foglalkozni. A szerzetes engedelmesen becsomagolta féltett művét pergamenbe, vastag deszkák védelmében föltette a polcra, aztán nekilátott olajjal impregnált szövetből lámpaernyőket készíteni a szabadidejében. Nem morgott, nem tiltakozott, csak megelégedett azzal a bizonyossággal, hogy egy napon a derék Jeris testvér lelke is eltávozik ugyanazon az úton, mint Horner testvéré, hogy elkezdje ama életet, melynek e világ csak előkészítése volt — méghozzá viszonylag fiatalon elkezdje, ha továbbra is ennyit dúl-fúl, füstölög és hajtja magát; azután pedig, ha Isten is úgy akarja, Francis talán befejezheti majd szeretett művét.

A Gondviselés azonban már előbb beleszólt a dologba, mégpedig anélkül, hogy Jeris testvér lelkét a teremtőjéhez szólította volna. A Jeris kinevezése utáni nyáron egy apostoli megbízott és hivatalnok-kísérete érkezett szamárkaravánon az apátságba Új-Rómából. Úgy mutatkozott be, hogy ő Monsignor Malfreddo Aguerra, Boldog Leibowitz posztulátora a kanonizálási eljárásban. Több dominikánus is vele jött. Azért érkezett, hogy megfigyelőként ott legyen az óvóhely felnyitásánál és a „Hermetikusan zárt térség” átkutatásánál, valamint hogy megvizsgálja az apátságban rendelkezésre álló mindama bizonyítékokat, melyek kihatással lehetnek az ügyre, közöttük — az apát kétségbeesésére — azt a szóbeszédet is, mely a Boldog állítólagos megjelenéséről szólt, amellyel az utazók elbeszélései szerint egy bizonyos Francis Gerard, utahi származású testvért tisztelt meg…

A Szent ügyvédjét szívélyesen fogadták a szerzetesek, a főpapi látogatóknak fenntartott lakosztályban szállásolták el, és bőkezű kiszolgálásban részesítette hat ifjú novícius, akiknek a lelkére kötötték, hogy elégítsék ki minden kívánságát, noha, mint lelkes kiszolgálói nagy csalódására kiderült, Monsignor Aguerra nem kívánt sokat. A legfinomabb borokat bontották fel; Aguerra udvariasan beléjük kortyolt, de inkább tejet kért. A vadász testvér hízott fürjeket és földi kakukkokat fogott a vendég asztalára; de a vendégnek, miután tudakozódott a földi kakukkok táplálkozási szokásai felől („Kukoricán híztak meg ilyen szépen? — Nem, Messér, kígyón…”), szemmel láthatóan jobban ízlett a szerzetesek zabkásája a refektóriumban. (Ha azonban utánaérdeklődött volna a benne úszkáló névtelen húsdaraboknak, talán mégis inkább megmaradt volna a valóban ízletes földi kakukknál.) Malfreddo Aguerra nyomatékosan kérte, hogy az élet a megszokott mederben folyjék tovább az apátságban, ennek ellenére minden este, a pihenőidőben muzsikusok és komédiások szórakoztatták, míg végül kezdte azt hinni, hogy errefelé a „megszokott mederben” folyó apátsági élet igencsak mozgalmas a szerzetesi közösségek szokásos életéhez képest.

Aguerra látogatásának harmadik napján az apát magához hívatta Francis testvért. A szerzetes és apát ura kapcsolata, ha meghitt nem is, de azért hűvösen barátságos volt, amióta az apát engedélyezte, hogy a novícius letegye fogadalmát, úgyhogy Francis testvér még csak nem is reszketett, amikor bekopogott a dolgozószoba ajtaján.

— Hívatott, tisztelendő atyám?

— Igen — mondta Arkos, majd higgadtan azt kérdezte: — Mondd, gondolkodtál már a halálról?

— Gyakran, apát uram.

— Szoktál imádkozni Szent Józsefhez, hogy ne boldogtalanul haljál meg?

— Ööö… gyakran, tisztelendő atyám.

— Akkor ugye nem vennéd szívesen, ha hirtelen agyoncsapnának? Vagy szíjat hasítanának a hátadból? Vagy a disznók elé dobnák a tetemedet? Vagy megszenteletlen földbe kaparnák el a csontjaidat? Mi?

— N-n-nem, Magister meus.

— Én is úgy vélem. Akkor hát nagyon jól gondold meg, mit mondasz Monsignore Aguerrának!

— Én?…

— Te! — Arkos megdörgölte az állat, és szemlátomást szomorú gondolatok lettek úrrá rajta. — Nagyon is tisztán látom magam előtt. Leibowitz szentté avatását ad acta(29) teszik. Szegény Francis testvérünket agyoncsapja egy tégla. Ott fekszik a földön, és feloldozásért nyöszörög. Ráadásul a szemünk előtt. Mi meg körbeálljuk, szánalommal nézünk le rá — papok egymás között — ahogy az utolsókat rúgja anélkül, hogy valaki is megáldaná szegényt! A pokolba kerül! Megszenteletlenül. Feloldozás nélkül. A szemünk láttára! Szörnyű, mi?

— Apát uram…?! — rebegte Francis.

— Ó, ne engem kárhoztass érte! Én el leszek foglalva azzal, hogy megakadályozzam testvéreidet abban a törekvésükben, hogy halálra rugdossanak.

— Mikor?

— Ugyan már, reméljük, hogy soha! Hiszen te jól meggondolod majd, igaz, hogy mit mondasz a monsignornak? Máskülönben lehet, hogy mégis hagyom, hogy halálra rugdossanak.

— Igen, de…

— A posztulátor haladéktalanul beszélni akar veled. Légy szíves, fékezd meg a fantáziádat, és ne bizonytalankodjál! És ha lehet, próbálj meg nem gondolkodni!

— Azt hiszem, menni fog.

— Kifelé, fiam, kifelé!

Francis ijedséget érzett, amikor először megzörgette Aguerra ajtaját, de gyorsan rájött, hogy az ijedelme alaptalan volt. A pápai megbízott nyájas, diplomatikus modorú idősebb úr volt, akit szemmel láthatóan érdekelt a kis szerzetes élete az apátságban.

Néhány percnyi bevezető udvariaskodás után Aguerra rátért a kényes témára:

— Nomármost, ami a találkozásodat illeti azzal a személlyel, aki netán a rend Boldog alapítója lett vol…

— De hát én sohasem mondtam, hogy ő volt Boldog Leibo…

— Persze hogy nem mondtad, fiam. Hát persze hogy nem! Nézd, itt van nálam egy leírás az esetről — természetesen csak hallomás alapján állították össze — szeretném, ha elolvasnád, aztán vagy megerősítenéd, vagy helyesbítenéd, ha kell. — Elhallgatott, előhúzott egy tekercset a táskájából, átnyújtotta Francis testvérnek. — Ez a változat az utazóktól hallott történeteken alapszik — tette hozzá. — Csakis te számolhatsz be hitelesen a történtekről, úgyhogy szeretném, ha nagyon alaposan átvizsgálnád.

— Hogyne, Messér. De ami történt, az igazán nagyon egysze…

— Olvasd csak, olvasd! Aztán majd beszélünk róla, jó?

A tekercs vaskosságából ítélve, a szóbeszédekből összeállított beszámoló nem lehetett „igazán nagyon egyszerű”. Francis testvér egyre növekvő balsejtelemmel olvasta. A balsejtelem nemsokára rémületté fokozódott.

— Sápadtnak látszol, fiam — mondta a posztulátor. — Valami baj van?

— Messér, ez… egyáltalán nem így történt az egész!

— Nem? De hát, legalábbis közvetve, tőled kellett kiindulnia. Hogyan másképp? Nem te voltál az egyetlen szemtanú?

Francis testvér lehunyta a szemét, megdörgölte a homlokát. Annak idején az egyszerű igazságot mondta el novíciustársainak. A novíciustársak súgtak-búgtak egymás között. Elmondták a történetet az arra vetődő vándoroknak. A vándorok továbbmesélték. Míg végül — ez lett belőle! Nem csoda, hogy Arkos apát megtiltotta, hogy beszéljenek róla! Bárcsak egy szóval se említette volna meg a zarándokot!

— Csak pár szót szólt hozzám az az öregember. Akkor láttam először és utoljára. Megkergetett a botjával, megkérdezte, merre kell jönni az apátságba, és megjelölte a követ, ahol megtaláltam a kriptát. Ennyi volt az egész!

— Nem volt glóriája?

— Nem, Messér.

— Nem harsant fel az angyalok kórusa?

— Nem!

— És mi van a rózsaszőnyeggel, amely a lába nyomán nőtt ki?

— Semmi ilyesmi nem volt, Messér! — mondta levegő után kapkodva a kis szerzetes.

— A nevét sem írta fel a kőre?

— Isten lássa lelkemet, Messér, csak azt a két jelet rajzolta rá! Nem tudtam, mit jelentenek.

— Hát igen — mondta sóhajtva a posztulátor. — A messziről jött emberek mindig túloznak. De azért kíváncsi vagyok, mi volt az alapja. Kérlek, mondd el, mi is történt valójában!

Francis testvér egészen röviden elmondta. Aguerra mintha elszomorodott volna. Töprengő hallgatás után megfogta a vaskos tekercset, búcsúzóul megveregette, aztán bedobta a szemetesedénybe.

— Ennyit a hetes számú csodáról — dörmögte. Francis sietve mentegetőzni kezdett.

A posztulátor leintette:

— Ne főjön miatta a fejed! Van épp elég bizonyítékunk. Több spontán gyógyulás, amikor a Boldog közbenjárása révén egy pillanat alatt felépültek ilyen-olyan betegségekből. Egyszerű, tényszerű, jól dokumentált csodák. Ilyesmire lehet szentté avatást alapozni! Persze azokból az esetekből hiányzik ennek a történetnek a poézise, de szinte örülök, hogy csak mesebeszéd volt; a te érdekedben is örülök. Az ördög ügyvédje keresztre feszített volna, tudod?

— Én egy szóval Sem mondtam semmi olyas…

— Értem, értem! Az egész az óvóhely miatt kezdődött el. Egyébként ma felnyitottuk…

Francis felragyogott.

— És… és találtak még valamit Szent Leibowitztól?

— Boldog Leibowitztól, légy szíves! — helyesbítette a monsignor. — Nem, egyelőre nem. Kinyitottuk a belső helyiséget. Pokoli munka volt, azt elhiheted. Odabent tizenöt csontváz és sok figyelemre méltó tárgyi lelet. A jelek szerint a nőt — mert csakugyan nő volt, akinek a maradványait megtaláltad — beengedték a külső helyiségbe, de a belső helyiség már tele volt. Elképzelhető, hogy nyújtott volna valamiféle védelmet, ha egy fal leomlása miatt nem szakad rá minden. A benti szerencsétlenek csapdába estek a bejáratot elzáró kőhalom mögött. Csak a jó ég tudja, miért nem befelé nyíló ajtóval építették…

— Az a nő ott, az előtérben… tényleg Emily Leibowitz volt?

Aguerra elmosolyodott.

— Be tudjuk-e vajon bizonyítani?… Egyelőre fogalmam sincs. Azt hiszem, ő volt… igen, ő… de lehet, hogy az eszem helyett a vágyaimra hallgatok! Majd meglátjuk, mit derítünk még ki; majd meglátjuk. A másik félnek is jelen van a tanúja. Nem hamarkodhatom el a következtetéseket.

Annak ellenére, hogy csalódott Francis beszámolójában, amelyet a híres találkozásról adott, Aguerra igen szívélyesen viselkedett vele a későbbiekben is. A posztulátor tíz napot töltött el az óvóhely feltárásánál, mielőtt Visszaindult Új-Rómába, de hátrahagyta két társát, hogy felügyeljenek a további munkálatokra. Távozása napján fölkereste Francis testvért a másolószobában.

— Azt beszélik, hogy egy dokumentumon dolgozol, hogy megörökítsd a talált ereklyéket — mondta. — A hallott leírásokból ítélve nagyon szeretném, ha megmutatnád.

A kis szerzetes tiltakozott, hogy ugyan, semmiség az egész, de már ugrott is, hogy elővegye, olyan lelkesedéssel, hogy remegett a keze, ahogy kicsomagolta a báránybőrt. Örömmel vette észre, hogy Jeris testvér illő távolságból ugyan, de figyeli őket, és arcán aggodalmas kifejezés ül.

A monsignor hosszú másodpercekig mozdulatlanul nézte a művet.

— Gyönyörű! — szakadt ki belőle végül. — Micsoda tündökletes színek! Fenséges, fenséges! Fejezd csak be, testvérem… fejezd be!

Francis fölnézett Jeris testvérre, és kérdően rámosolygott.

A másolóműhely főnöke gyorsan elfordult. A tarkója elvörösödött. A következő napon Francis testvér előcsomagolta pennáit, festékeit és az aranyfüstöt, s folytatta munkáját az illuminált diagramon.

9. FEJEZET

Néhány hónappal Monsignore Aguerra távozásában újabb szamárkaraván érkezett Új-Rómából. Tekintélyes számú pap jött vele, és fegyveres őrök kísérték, hogy megvédjék a rablók, a garázdálkodó torzszülöttek és az állítólagos sárkányok ellen az apátságba vezető úton. Az expedíciót ezúttal egy apró szarvakkal és hegyes agyarakkal ékeskedő monsignore vezette, aki bejelentette, hogy őt bízták meg azzal, hogy szembeszálljon Boldog Leibowitz szentté avatásával, és jövetelének az a célja, hogy utánanézzen bizonyos képtelen, hagymázas rémhíreknek, amelyek az apátságból szivárogtak ki, és sajnálatos módon eljutottak egészen Új-Róma falai alá is. Sejtetni engedte, hogy a felelősök nem ússzak meg szárazon, és nyomatékosan közölte, hogy nem fog eltűrni semmiféle romantikus képzelgést, mint egy bizonyos korábbi látogató. Az apát udvariasan köszöntötte, és megmutatta a számára előkészített vaspriccset egy déli fekvésű cellában, miután szíves elnézését kérte azért, hogy a vendégszobák sajnos megfertőződtek himlővel. A monsignorét saját személyzete szolgálta ki, és a szerzetesekkel evett kását és főzeléket a refektóriumban — mivel a vadászok jelentése szerint ebben az évben érthetetlen módon megritkultak a fürjek és a földi kakukkok.

Az apát ezúttal nem érezte szükségét, hogy óva intse Francist fantáziája szabadra eresztésétől. Eressze csak, ha meri! Aligha kellett félni attól, hogy az advocatus diaboli könnyűszerrel hitelt ad akár az igazságnak is, mielőtt minden oldalról tüzetesen megvizsgálja, és beledugja ujját a sebekbe.

— Ha jól értem, szédülős vagy, és időnként elájulsz — mondta Monsignore Flaught, amikor kettesben maradt Francis testvérrel, és rászegezte Francis szerint igen rosszindulatú pillantását. — Mondd csak, volt epilepszia a családodban? Elmebaj? Idegrendszeri mutációk?

— Nem, excellenciás uram.

— Nem vagyok excellenciás! — förmedt rá a pap. — És most kiszedjük belőled az igazságot! — Egy egyszerű kis műtét elég lesz, mintha ezt mondta volna a hangsúlya, csak apró csonkolásra van szükség. — Tudsz róla, hogy dokumentumokat mesterségesen lehet öregíteni?- szegezte szigorúan Francis testvérnek a kérdést. Francis nem tudott róla.

— Tudsz róla, hogy az Emily név nem szerepel egyik talált iratban sem?

— Nem? De hát… — Bizonytalanul elhallgatott.

— Nem! Csak az Emmi szerepel, igaz? Ami esetleg az Emily becézése?

— Igen… igen, azt hiszem, így van, Messér.

— De lehet az Emma becézése is, nemde?! És az Emma név szerepelt a dobozban!

Francis hallgatott.

— Tessék?! — csattant föl a másik.

— Mi volt a kérdés, Messér?

— Csak fel akartam hívni a figyelmedet, hogy a bizonyítékok tanúsága szerint az „Emmi” az „Emmát” helyettesítette, „Emma” pedig nem Emily becézése! Ehhez mit szólsz?

— Eddig még nem gondolkodtam a dolgon, Messér, de…

— De?!

— Férj és feleség nem mindig nyelvtani pontossággal emlegeti egymást, ugye?

— TE PIMASZKODOL VELEM?!

— Nem, Messér…

— Most pedig halljuk az igazságot! Hogy fedezted föl azt az óvóhelyet, és mi ez a sületlenség valami jelenésről?

Francis testvér megpróbálta elmondani. Az advocatus diaboli időnként csúfondáros horkantásokkal és gúnyos kérdésekkel szakította félbe, s amikor Francis befejezte, a monsignore olyan logikai és szemantikai boncolásnak vetette alá, hogy a végén már Francis maga sem tudta, csakugyan látta-e az öregembert, vagy csak képzelte az egészet.

A faggatás könyörtelen volt, de Francis kevésbé érezte félelmetesnek, mint apát ura kihallgatásait. Az ördög ügyvédje legfeljebb ízekre téphette, de csak most az egyszer, és az a tudat, hogy a megpróbáltatás nemsokára véget ér, elviselhetővé tette a szenvedést. Amikor viszont az apáttal állt szemben, Francis mindig tudta, hogy ha hibázik, újra és újra megbüntethetik érte, hiszen Arkos egy életre volt ura és parancsolója, lelkének örökös inkvizítora.

Monsignore Flaught szemlátomást úgy találta, hogy a tós szerzetes csüggesztően szimpla elbeszélése nem éri meg a nehéz fegyverek bevetését, különösen, miután megfigyelte, hogyan reagált Francis testvér az első támadásra.

— Rendben van, testvérem, ha kitartasz e mellett a históriád mellett, azt hiszem, nem kell többet vesződnünk veled. Még ha igaz is a meséd — amit nem állítok —, akkor is olyan banális, hogy az már nevetséges! Tisztában vagy vele?

— Én mindig is ezt gondoltam, Messér — mondta sóhajtva Francis testvér, aki már sok évé igyekezett megfosztani a zarándok alakját attól a jelentőségtől, amellyel a többiek fölruházták.

— Hát a legfőbb ideje, hogy végre kinyögd! — csattant fel Flaught.

— Mindig is mondtam, hogy azt hiszem, valószínűleg csak egy közönséges öregember volt…

Monsignore Flaught a kezével elfödte a szemét, és mélyet sóhajtott. Már épp elég bizonytalankodó tanúval találkozott ahhoz, hogy most ne szóljon semmit.

Mielőtt távozott volna az apátságból, az advocatus diaboli, akárcsak előtte a Szent ügyvédje, betért a másolószobába, és kérte, hogy megtekinthesse a Leibowitz-nyomat illuminált másolatát („azt a nyomorult abszurditást”, ahogy Flaught emlegette). Ezúttal a kis szerzetes keze nem a buzgalomtól, hanem a félelemtől reszketett, nehogy megint kénytelen legyen abbahagyni a Művet. Monsignore Flaught szó nélkül megállt, és csak nézte a báránybőrt. Hármat nyelt. Végül szemmel látható erőlködéssel bólintott.

— Élénk képzelőerőd van — mondta —, de hát ezt már mindannyian tudjuk, igaz? — Elhallgatott egy pillanatra. — Mennyi ideje is dolgozol rajta?

— Hat éve, Messér, amikor hozzájutok.

— No igen… úgy látszik, még legalább ugyanannyi hátra is van belőle.

Monsignore Flaught szarvai aztán hamarosan megrövidültek egy hüvelyknyivel, és az agyarai is eltűntek. Még aznap este visszaindult Új-Rómába.

Csendesen múltak az évek, árkokat mélyítettek a fiatal arcokra, megezüstözték a halántékokat. A kolostor lakói folytatták végeérhetetlen munkájukat, naponta megostromolták az eget örökké egyforma zsolozsmájukkal, naponta hozzátettek pár cseppet a másolt és újramásolt kéziratoknak a nagyvilágba kicsordogáló vékony erecskéjéhez, és hébe-hóba tisztviselőket, írnokokat kölcsönöztek a püspökségnek, az egyházi bíróságoknak meg annak a néhány világi hatalomnak, amely igényt tartott rá. Jeris testvérnek az a nagyravágyó gondolata támadt, hogy nyomdát létesít, de amikor Arkos fülébe jutott, elfojtotta a tervet. Nem volt sem elegendő papír, sem megfelelő festék, sem igény az olcsó könyvek iránt a tudatlanságával kérkedő világban. A másolók megmaradtak a pennánál és a tintatartónál.

Bolondok napján vatikáni küldönc érkezett, örömhírt hozott a rend számára: Monsignore Flaught visszavonta minden ellenvetését, és azóta Boldog Leibowitz ikonja előtt vezekel. Monsignore Aguerra megnyerte a pert: a pápa dekrétumot bocsát ki, mely javasolja a kanonizálást. A hivatalos szentté avatást a következő Szentévre tűzték ki, amikor összehívják az egyetemes zsinatot is, azzal a céllal, hogy körültekintően átfogalmazza a magisterium[30] hitbeli és erkölcsi ügyeire vonatkozó doktrínát; ezt a kérdést sokszor eldöntötték már a történelem során, de a jelek szerint minden évszázadban újra fölvetődött új alakban, különösen azokban a sötét időszakokban, amikor az ember „tudása” a szélről, csillagokról, esőről voltaképpen csak hit volt. A zsinat idején fogják az Albertiánus-rend alapítóját beiktatni a Szentek Naptárába.

A bejelentést örömmámor és hosszas ünneplés követte az apátságban. Dom Arkos, aki már összeaszott az öregségtől, és közeljárt második gyermekkorához, maga elé rendelte Francis testvért, és ezt szuszogta:

— Őszentsége meghívott bennünket Rómába a szentté avatásra. Készülj fel az útra!

— Én, apát uram?

— Te, és senki más! Gyógyszerész testvérünk eltiltott az utazástól, az pedig nem volna helyes, ha a perjel atya betegségem idején elhagyná a kolostort. Most nehogy megint elájulj nekem! — folytatta zsémbesen Dom Arkos. — Alighanem a megérdemeltnél több elismerésben részesülsz azért, mert a bíróság egyértelműen bizonyítottnak fogadta el Emily Leibowitz halálának időpontját. Mindenesetre Őszentsége téged is meghívott. Szerintem adj hálát Istennek, és ne képzeld, hogy a tiéd az érdem!

Francis testvér megtántorodott.

— Őszentsége…?

— Igen. Nomármost, elküldjük az eredeti Leibowitz-nyomatot a Vatikánba. Mi a véleményed, elvinnéd azt az illuminált másolatodat személyes ajándékként a Szentatyának?

— Óóó… — mondta Francis.

Az apát magához térítette, megáldotta, derék együgyűnek nevezte, és elküldte, hogy csomagolja össze a motyóját.

10. FEJEZET

Új-Rómáig az út legalább három hónapba, — esetleg többe is beletelhetett, bizonyos mértékig attól függően, hogy mekkora távolságot tud Francis megtenni, mielőtt a rablók megfosztják a szamarától. Egyedül és fegyvertelenül indult útnak, kis motyójában csak a ruháját, takaróját és koldulócsészéjét vitte, (az ereklye és illuminált másolata mellett). Azért imádkozott, hogy a tudatlan rablók ne vehessék semmi hasznát az utóbbinak; mert hát az útszéli banditák között is akadtak jószívűek, akik csak azt szedték el, ami érték volt a szemükben, és meghagyták áldozatuknak életét, testi épségét és személyes holmiját. Mások kevésbé voltak figyelmesek.

Francis testvér elővigyázatosságból fekete kötést viselt a jobb szeme fölött. A parasztok babonás népség voltak, és gyakran meghátráltak már a szemmelverés fenyegetésétől is. Ilyeténképp fölszerelkezve és fölfegyverkezve indult el Francis testvér, hogy engedelmeskedjék a Sacerdos Magnus, a Legszentebb Úr és Parancsoló, Leo Pappas XXI. hívó szavának.

Majdnem két hónappal az apátság elhagyása után találkozott a szerzetes a neki rendeltetett rablóval, egy sűrű erdőn átvezető hegyi ösvényen, távol minden emberi településtől — leszámítva a Torzszülöttek Völgyét, pár mérföldnyire nyugatra a hegycsúcs mögött, ahol mint a leprások, az örökletes fogyatékosságokban szenvedők éltek a világtól elzártan. Nem egy ilyen kolónia az anyaszentegyház hospitályos barátainak gondoskodásában részesült, de a Torzszülöttek Völgye nem volt közöttük. Több évszázaddal azelőtt verődtek ott össze azok a mutánsok, akiknek valahogy sikerült elmenekülniük a hegyi törzsek között fenyegető halál elől. Soraik folyamatosan feltöltődtek csúszómászó, torz lényekkel, akiket kivetett magából a világ, de egyikük-másikuk termékeny is volt, és szült. A gyermekek gyakran örökölték a szülők torzulásait; holtan jöttek a világra, vagy nem érték meg az érettséget. De hébe-hóba a torz vonás lappangónak bizonyult, és a mutánsok egyesüléséből látszólag normális újszülött született. Olykor azonban a felszínen „normális” ivadék belsőleg lett rút: olyan szellemi vagy érzelmi deformitás torzította el, amely mintha megfosztotta volna emberi mivoltának lényegétől, miközben a látszatát meghagyta. Még az egyházon belül is egyesek vették a bátorságot, hogy fölvessék: az ilyen teremtmények már fogantatásuktól ténylegesen megfosztattak a Dei imagótól[31], hogy a lelkük csak állati lélek, hogy a természeti törvény jegyében büntetlenül elpusztíthatok mint állatok, nem pedig emberi lények; és hogy Isten büntetésként verte meg az emberfajt állati-ivadékokkal, azokért a bűnökért, amelyek kis híján a pusztulását okozták. Kevés teológus (kiknek a pokolba vetett hite sosem ingott meg) vitatta volna el Istenétől akármiféle időleges büntetés alkalmazását; de az emberek, ha magukra vállalnák, hogy megítéljék, megvan-e Isten hasonlatossága olyasvalakiben, akit anya szült, a menny jogát bitorolnák! Még az idiótát is, aki alábbvalónak látszik a kutyánál, a disznónál, a kecskénél, ha anya szülte, halhatatlan léleknek kell tekinteni, dörögte a magisterium; aztán eldörögte újra és újra. Miután Új-Róma, hogy megfékezze a csecsemőirtást, már több ilyen nyilatkozatot közzétett, a balszerencsés torzszülötteket egyesek a pápa unokatestvéreiként vagy a pápa gyerekeiként kezdték emlegetni.

„Aki emberi szülőktől elevenen jön a világra, azt életben kell hagyni — mondta az előző Leó —, összhangban a Természet Törvényével és a Szeretet Isteni Törvényével; gyermekként kell gondoskodni róla, bármilyen legyen a külleme és a viselkedése, mert természetes ésszel, isteni kinyilatkoztatás nélkül is belátható, hogy a természetes emberi jogok között az életben maradást szolgáló szülői segítséghez való jog megelőz minden más jogot; és nem változtathat rajta sem a társadalom, sem az állam, csak annyiban, hogy a fejedelmeknek hatalmukban áll még jobban érvényesíteni. Még az oktalan állatok sem cselekszenek másképp.”

A rabló, aki feltartóztatta Francis testvért, látszólag nem tartozott a torzszülöttek közé, ám hogy a Torzszülöttek Völgyéből jött, ahhoz nem férhetett kétség, amikor két csuklyás alak emelkedett föl az ösvény fölötti lejtő sűrű bozótjából, és gúnyosan ráordított a szerzetesre, miközben rászegezte felhúzott íját. A távolság miatt Francis nem volt bizonyos abban az első benyomásában, hogy az egyiknek a keze hat ujjal markolta az íjat — de ahhoz nem férhetett kétség, hogy a másik ruháján két csuklya volt, habár nem lehetett megállapítani, van-e második fej is a második csuklyában.

Maga a rabló ott állt az ösvény közepén. Alacsony, de bikaerős férfi volt, sima, kerek fejjel és olyan állkapoccsal, mintha gránitból faragták volna. Szétvetett lábbal állt az ösvényen, vaskos karját összefonta maga előtt, miközben nézte a szamáron közelgő kis alakot. A rablónak, amennyire Francis testvér ki tudta venni, minden fegyvere a testi ereje volt, meg egy kés, melyet elő sem vett övszíjából. Intett Francisnak, hogy jöjjön közelebb. Amikor a szerzetes ötvenméternyire megállt, a pápa egyik gyermeke megeresztett egy nyilat; a vessző pontosan a szamár mögött vágódott be a földbe, s az állat előreszökkent ijedtében.

— Szállj le! — parancsolta a rabló.

A szamár megállt. Francis testvér hátratolta a csuklyáját, hogy előtűnjék a fekete kötés a szemén, és reszkető ujjával megérintette. Lassan fölfelé, emelte szeméről a kötést…

A rabló hátravetette a fejét, és fölnevetett, mintha maga a Sátán kacagott volna; a kis szerzetes ördögűző fohászt mormogott magában, de szemlátomást nem hatott, a rablóra.

— Csuhás majmok, ennek a trükkötöknek már szakálla van! — mondta. — Most már szállj le!

Francis testvér elmosolyodott, vállat vont, és további ellenkezés nélkül leszállt. A rabló megvizsgálta a szamarat, megnézte a fogát, a patáit, megveregette a horpaszát.

— Evés? Evés? — rikoltotta az egyik csuklyás alak a hegyoldalból.

— Ezt nem — kurjantotta a rabló. — Túl cingár! Francis testvér nem volt egészen meggyőződve róla, hogy a szamárról beszélnek.

— Jó napot uram — mondta a szerzetes nyájasan. — Elviheti a szamarat. Azt hiszem, a séta jót tesz majd az egészségemnek. — Ismét elmosolyodott és elindult.

Egy nyílvessző csapódott a lába elé.

— Nyugi! — ordított föl a rabló, aztán odafordult Francishoz. — Most vetkőzz! És lássuk, mi van a pokrócban meg a motyóban!

Francis testvér, akin nem volt cipő, reménykedve előmutatta a saruját, de a rabló csak türelmetlenül intett. A szerzetes megérintette a koldulótálját, és tehetetlenségre utaló mozdulatot tett, ami csak újabb megvető kacajt váltott ki a rablóból.

— Ezt a koldustrükköt is láttam már — mondta. — A legutolsó koldusnak egy fél hekló arany volt a csizmájában eldugva. Na, gyerünk!

A szerzetes kibontotta a motyóját, szétrakta tartalmát, aztán vetkőzni kezdett. A rabló átkutatta a ruháit, és miután nem talált semmit, visszalökte tulajdonosuk elé őket. Francis magában hálaimát rebegett, mert attól félt, pucéran hagyják ott az ösvényen.

— Most lássuk, mi van a másik csomagban!

— Csak iratok, uram — tiltakozott Francis testvér. — Csak a tulajdonosuknak fontosak, senki másnak!

— Nyisd ki!

A szerzetes némán kibontotta a csomagot, elővette az eredeti Leibowitz-nyomatot és az illuminált másolatot. Az aranyfüst berakáson és a színpompás rajzolaton megcsillant a levelek között beszűrődő napfény.

A rabló csontos álla leesett a meglepetéstől. Halkan füttyentett.

— Ej, de csinos! No, ezt biztosan szívesen látná az asszony a kunyhó falán!

Francist émelygés fogta el.

— Arany! — kiáltotta a rabló csuklyás társainak.

— Evés? Evés? — jött a hegyoldalból a gurgulázó, vihogó válasz.

— Majd eszünk, ne féljetek! — kurjantotta a rabló, aztán társalgó hangon megmagyarázta Francisnak: — Megéheznek, miután pár napig itt kuksolnak. Nem megy az üzlet. Alig van forgalom.

Francis bólintott. A rabló tovább csodálta az illuminált másolatot.

„Uram, ha azért küldted, hogy próbára tegyél, akkor segíts, hogy férfiként haljak meg, hogy csak szolgád testén át vehesse el! Szent Leibowitz, lásd tettemet, és könyörögj érettem…”

— Mi ez? Talizmán? — kérdezte a rabló. Egymás mellé tette a két dokumentumot, úgy nézegette őket. — Hohó! Az egyik a másik árnyéka! Miféle varázslat ez? — Szürke szeme gyanakvóan szegeződött Francis testvérre. — Mi a neve?

— Ööö… Tranzisztoros Vezérlőrendszer a 6-B Egységhez — hebegte a szerzetes.

A rabló, aki mindaddig fejjel lefelé fordítva szemlélte a dokumentumokat, annyit azért észrevett, hogy az egyik a másiknak a negatívja, és ez az effektus szemlátomást legalább annyira fölkeltette az érdeklődését, mint az aranyfüst. Rövid, vaskos ujjával követte a hasonlóságokat a rajzokon, halvány maszat maradt utána az illuminált báránybőrön. Francist a sírás kerülgette.

— Kérem szépen! — szakadt ki a szerzetesből. — Az az arany olyan vékony, hogy szóra sem érdemes! Látja, szinte súlya sincsen! Az egész dolog csak annyit nyom, mint maga a papír. Semmi hasznát sem venné! Kérem, uram, vegye el inkább a ruhámat! Vigye a szamarat, a takarómat! Vegyen el akármit, de hagyja meg ezeket! Magának úgysem jelentenek semmit!

A rabló szürke szeme tűnődve méregette. Látta a kis szerzetes nagy indulatát. Megdörgölte az állat.

— Meghagyom a ruhádat, a szamaradat, mindent, csak ezeket nem — ajánlotta fel. — Csak a talizmánokat viszem el!

— Az isten szerelmére, uram, akkor öljön meg engem is! — siránkozott Francis.

A rabló kuncogott.

— Majd meglátjuk. Mondd el szépen, mire valók.

— Semmire. Az egyik emlék, egy régen halott embertől. Egy őstől. A másik pedig csak másolat.

— Mire jók neked?

Francis egy pillanatra lehunyta a szemét, és azon töprengett, miképp magyarázza meg.

— Ismeri az erdei törzseket? Tudja, hogy tisztelik az őseiket?

A rabló szürke szeme haragosan megvillant.

— Mi utáljuk az őseinket! — csattant fel. — Átkozottak legyenek, akik a világra hoztak!

— Átkozottak, átkozottak! — visszhangozta az egyik csuklyás íjász a domboldalról.

— Tudod te, kik vagyunk? Hogy honnan jövünk?

Francis bólintott.

— Nem akartam megbántani. Az az ős, akié ez az ereklye, az nem ősszülőnk, hanem ősi tanítónk volt. Tiszteljük az emlékét. Ez csak afféle emléktárgy, semmi több.

— És a másolat?

— Én magam csináltam. Kérem, uram… tizenöt évembe tellett! Magának semmit sem jelent. Kérem szépen… ugye nem vesz el tizenöt évet egy ember életéből ok nélkül?

— Tizenöt év!?… — A rabló hátravetette a fejét, és harsányan felröhögött. — Tizenöt évet töltöttél vele, hogy ezt megcsináld?!

— De az… — Francis gyorsan elhallgatott. Szeme a rabló vaskos mutatóujjára szegeződött. Az ujj az eredeti nyomatot ütögette.

— Ez tizenöt évedbe került? És a másikhoz képest szinte ronda! — A pocakját csapkodta, és a röhögés közben az ereklyére mutogatott. — Hő! Tizenöt év! Szóval ezzel foglalkoztok ott kint! Minek? Mire jó az a sötét árnyékkép? Még hogy tizenöt év! Hohoho! Micsoda asszonymunka!

Francis testvér döbbent némaságban hallgatta. Nem is tudott válaszolni, úgy elképesztette, hogy a rabló képes volt a szent ereklyét tulajdon másolatának nézni!

Még mindig hahotázva, a rabló a kezébe vette mindkét dokumentumot, és nekiveselkedett, hogy széttépje őket.

— Jézus, Mária, Szent József! — sikoltott fel a szerzetes, és térdre rogyott az ösvényen. — Az isten szerelmére, uram!

A rabló a földre dobta a papírokat.

— Megbirkózhatsz értük — ajánlotta fel sportszerűen. — Ha legyőzöl, megkapod a késemet!

— Jól van — mondta gondolkodás nélkül Francis. A küzdelem, futott át rajta, legalább lehetőséget ad az Égnek, hogy feltűnés nélkül közbeavatkozhasson. Ó, Istenem, ki erőt adtál Jákobnak, Hogy megbirkózzon az angyallal…

Felálltak egymással szemben. Francis testvér keresztet vetett. A rabló kihúzta a kését az övéből, és ledobta a papírok mellé. Lassan kerülgetni kezdték egymást…

Három másodperc múlva a szerzetes nyöszörögve feküdt egy tömör izomhegy alatt. Egy éles kődarab mintha a gerincét akarta volna elmetélni.

— Hihi! — így a rabló. Föltápászkodott, felvette a kését, összetekerte a dokumentumokat.

Francis testvér összekulcsolt kézzel, mintha csak imádkozott volna, térden csúszott utána, és teli torokból kérlelte:

— Kérem szépen, legalább csak az egyiket vigye el, ne mind a kettőt! Kérem szépen!

— Most már legfeljebb visszavásárolhatod! — mondta kuncogva a rabló. — Elnyertem tőled, nem?

— Nincsen semmim, szegény vagyok!

— Nem baj, ha igazán annyira kellenek neked, biztos tudsz aranyat szerezni! Két hekló arany a váltság értük. Akármikor elhozhatod. Addig elrakom a vackaidat a kalyibámban. Ha vissza akarod kapni őket, csak az aranyat kell elhoznod!

— Értse meg, nem nekem fontosak, hanem másoknak! A pápának viszem őket! Talán megfizetik majd a váltságdíjat a fontosabbikért. De hadd vigyem el a másikat, hogy legalább lássák! Az úgysem igazán fontos!

A rabló már elindult, most visszanézett.

— Még azt is elhiszem, hogy megcsókolnád a lábamat, hogy visszakapd!

Francis testvér utánarohant, és odaadón megcsókolta a lábát.

Ez még a rablónak is sok volt. Elrúgta magától a szerzetest, szétkapta a két dokumentumot, és káromkodva Francis képébe vágta az egyiket. Fölkapaszkodott a szamárra, és megindult vele föl a domboldalon, a leshelyük felé. Francis testvér fölkapta az értékes dokumentumot, a rabló nyomába eredt, áradozva hálálkodott, és többször megáldotta, miközben a rabló a csuklyás íjászok felé irányította a szamarat.

— Még hogy tizenöt év! — fakadt ki gúnyosan a rabló, és megint elrúgta Francist. — Tűnj el! — Meglobogtatta a napfényben csillogó illuminált másolatot. — Ne felejtsd el, két hekló aranyért kiválthatod! És mondd meg a pápádnak, hogy elnyertem tőled!

Francis nem kapaszkodott utána tovább. Még egy elragadtatott áldást küldött a távozó bandita után, keresztet vetett feléje, és magában hálát adott Istennek, hogy léteznek önzetlen rablók, akik ilyen ostoba tévedésekre képesek. Szerető gonddal magához ölelte az eredeti Leibowitz-nyomatot, és visszaindult az ösvényen lefelé. A rabló odafönt büszkén mutogatta a gyönyörű másolatot torzszülött társainak.

— Evés! Evés! — mondta az egyik, és megveregette a szamarat.

— Menés, menés — helyesbítette a rabló. — Evés majd aztán!

De amikor Francis testvér már messze maga mögött hagyta őket, fokozatosan hatalmába kerítette valami nagy szomorúság. A csúfolódó hang még ott csengett a fülében. Tizenöt év! Szóval ezzel foglalkoztok ott kint! Tizenöt év! Micsoda asszonymunka! Höhöhöhö…

A rabló tévedett. De a tizenöt év így is, úgy is veszendőbe ment, és vele mindaz a szeretet és kín, amit beleölt a másolatba.

A kolostori magányban Francis elszokott a világi élettől, primitív szokásaitól, durva felfogásától. Most azon kapta magát, hogy mélységesen bántja a rabló csúfolódása. Eszébe jutott Jeris testvér korábbi, szelídebb gúnyolódása. Lehet, hogy Jeris testvérnek igaza volt?

Fejét lecsüggesztette csuklyája alatt, ahogy lassan tovább-baktatott.

Legalább az eredeti ereklye megmaradt. Legalább az.

11. FEJEZET

Elérkezett az óra. Francis testvér, egyszerű szerzetesi csuhájában, még sohasem érezte magát kevésbé fontosnak, mint abban a pillanatban, ahogy ott térdelt a fenséges székesegyházban a szertartás kezdete előtt. A méltóságteljes mozdulatok, a kavargó színpompa, a szertartás ünnepélyes előkészületeit kísérő hangok közepette, melyek már magukban is liturgikus légkörűnek tetszettek, nehéz volt elhinni, hogy egyelőre semmi fontos esemény nem történik. Püspökök, monsignorék, bíborosok, papok és különböző világi tisztségviselők elegáns, régies öltözékben mozogtak ide-oda a hatalmas templomban, de jövés-menésük mintha magasztos óramű lett volna, mely sohasem torpant meg, akadt el, változtatott hirtelen irányt. Egy sampetrius[32] lépett be a székesegyházba; öltözéke olyan pompás volt, hogy Francis először prelátusnak nézte a templomi munkást. A sampetrius egy zsámolyt hozott. Olyan magától értetődő méltósággal vitte, hogy a kis szerzetes, ha már nem térdelt volna, bizony lehet, hogy térdet hajtott volna, ahogy a tárgy ellebegett előtte. A sampetrius fél térdre ereszkedett a magas oltár előtt, aztán odament a pápai trónhoz, ahol a zsámolyt odatette a régi helyére, melynek szemlátomást kilazult az egyik lába, majd ugyanazon úton, amelyen bejött, távozott. Francis testvér elámult rajta, hogy milyen keresett elegancia kíséri még a jelentéktelen dolgokat is. Senki sem sietett. Senki sem bizonytalankodott. Egyetlen mozdulat sem volt, mely ne fokozta volna ennek az ősi helynek a méltóságát és magával ragadó szépségét, ugyanúgy, mint a mozdulatlan szobrok és festmények. Még az ember lélegzetvételének hangja is mintha távoli boltívek alól suttogott volna vissza.

Terribilis est locus iste: hic domus Dei est, et porta coeli[33]; félelmetes bizony az Isten háza, a menny kapuja!

A szobrok némelyike eleven, állapította meg Francis egy idő múlva. Balra, néhány méternyire tőle, egy páncélruha állt a fal mellett. Vaskesztyűs keze fényes csatabárd nyelét markolta. Még sisakjának tollforgója sem rezzent meg, amióta Francis testvér ott térdelt. A falak mentén egyenlő távolságban egy tucatnyi ugyanolyan páncélruha állt. Csak miután észrevette, hogy egy bögöly bemászott a balján álló „szobor” arcrostélyán, kezdte Francis gyanítani, hogy a fenyegető megjelenésű fémtömegnek lakója is van. Mozgást nem látott ugyan, de a páncél néhány fémes csikorgást hallatott, míg benne időzött a bögöly. Akkor tehát ez a pápai testőrség, mely oly nagy hírnévre tett szert, lovagokhoz méltó küzdelmekben: Isten földi helytartójának kicsiny magánhadserege.

A testőrség egyik kapitánya lassan végigment az őrök mellett. A szobor, most először, megmozdult. Tisztelgésképpen fölemelte arcrostélyát. A kapitány megállt, figyelmesen megnézte, kendőjével lesöpörte a bögölyt a sisakban rejtező kifejezéstelen arcról, majd továbbhaladt. A szobor leeresztette a rostélyt, és ismét mozdulatlanságba merevedett.

A székesegyház emelkedett pompáját egy pillanatra megzavarta a zarándokok tömegének beözönlése. A tömeg rendezett volt, és gyorsan a helyükre vezették őket, de teljességgel idegenül hatottak ezen a helyen. A legtöbbjük szinte mintha lábujjhegyen óvakodott volna a helyére, nehogy zajt csapjon, még a mozgását se lehessen észrevenni, ellentétben a sampetriusokkal és az új-római papokkal, kiknek hangja és mozgása szinte ékesszóló volt. A zarándokok között itt-ott megbotlott valaki, elfojtott köhentés hallatszott.

A székesegyház hirtelen harcias jelleget öltött, ahogy az őrséget megerősítették. Páncélszobrok újabb csapata dübörgött be magába a szentélybe, fél térdre ereszkedtek, meghajtott dárdanyéllel tisztelegtek az oltár előtt, aztán elfoglalták a helyüket. Ketten a pápai trón két oldalán helyezkedtek el. Egy harmadik térdre ereszkedett a trón jobbján; ott maradt térden, fölemelt tenyerén Péter kardja. A kép ismét mozdulatlanságba merevedett, csak az oltár gyertyáinak a lángja lobbant meg olykor-olykor.

A megszentelt csöndet harsonaszó törte meg.

A hang egyre erősödött, míg végül a lüktető Ta-rata-ra-rát már az arcbőrén érezte az ember, már belesajdult a füle. Nem zenei volt ez a harsonaszó, hanem kinyilatkoztató. Az első hangok közepes magasságban indultak, aztán egyre emelkedett a magasságuk, nőtt az erejük, fokozódott a feszültségük, míg már a szerzetes fejbőre bizsergett, és mintha a székesegyházból minden mást kiszorított volna a harsogás.

Aztán — néma csend, majd egy tenor hang:

ELSŐ KÁNTOR: Appropinquat agnis pastor et ovibus pascendis.[34]

MÁSODIK KÁNTOR: Genua nunc flectantur omnia.[35]

ELSŐ KÁNTOR: Jussit olim Jesus Petrum pascere gregem Domini.[36]

MÁSODIK KÁNTOR: Ecce Petrus Pontifex Maximus.[37]

ELSŐ KÁNTOR: Gaudeat igitur populus Christi, et gratias agat Domino.[38]

MÁSODIK KÁNTOR: Nam docebimur a Spiritu sancto.[39]

KÓRUS: Alleluia, alleluia…

A tömeg fölemelkedett, majd letérdelt, lassú hullámban, követve a hordszék útját, melyből a törékeny öregember áldást osztott az embereknek, ahogy az arany—, fekete—, bíbor- és piros színekben pompázó menet vitte a trón felé. A távoli sivatag távoli apátságából jött kis szerzetes torka elszorult. Képtelenség volt megfigyelni mindent, ami történt, annyira elragadta a mozgás és a zene áradása, eluralkodott az érzékszervein, akarva, nem akarva sodorta magával egész lelkét az elkövetkezendők felé.

A szertartás rövid volt. Nem is lehetett volna elviselni a feszültségét, ha hosszabb lett volna. Egy monsignore — maga Malfreddo Aguerra, a Szent ügyének képviselője — a trón elé járult és letérdelt. Rövid hallgatás után cantus planusban[40] előadta kérelmét:

— Sancte pater, ab Sapientia summa petimus ut ille Beatus Leibowitz cujus miracula mirati sunt multi…[41]

A kérelem felszólította Leót, hogy ünnepélyes kinyilatkoztatással világosítsa fel népét azt a jámbor hitet illetően, hogy Boldog Leibowitz csakugyan szent, méltó az egyház duliájára[42] és a hívek tiszteletére is.

— Gratissima Nobis causa, fili[43] — énekelte válaszul a fehérbe öltözött öregember, s elmagyarázta, hogy szíve vágya szerint ő ünnepélyesen kinyilatkoztatná ugyan, hogy az áldott vértanú a szentek között foglal helyet, de csakis isteni útmutatásra, sub ducatu sancti Spiritus[44], tehet eleget Aguerra kérésének. Mindannyiukat felkérte, hogy imádkozzanak az isteni útmutatásért.

A kórus dörgő hangja ismét betöltötte a templomot a Mindenszentek litániájával:

— Mennybéli Atyaisten, irgalmazz nekünk! Megváltó Fiúisten, irgalmazz nekünk! Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk! Szentháromság Egyisten, miserere nobis![45] Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk! Sancta Dei Genitrix, ora pro nobis. Sancta Virgo virginum, ora pro nobis…[46] — A litánia dübörgése folytatódott. Francis fölpillantott Boldog Leibowitz újonnan leleplezett képmására. Grandiózus freskó volt, a Boldog kínszenvedését ábrázolta a csőcselék előtt, de az arcon nem az a fanyar mosoly ült, mint Ringo alkotásán; Mindazonáltal magasztos, gondolta Francis, és jól beleillik a székesegyház egészébe.

— Omnes sancti Martyres, orate pro nobis…[47]

Amikor a litánia véget ért, Monsignore Malfreddo Aguerra megismételte kérelmét, hogy Isaac Edward Leibowitz nevét hivatalosan iktassák be a Szentek Naptárába. Ismét a Szentlélek útmutatását kérték, a pápa elénekelte a Veni, Creator Spiritust.[48]

Aztán Malfreddo Aguerra immár harmadszor kérte a kinyilatkoztatást.

— Surgat ergo Petrus ipse…[49]

Végre elérkezett! XXI. Leó elrecitálta az egyház határozatát, melyre a Szentlélek útmutatásával jutott, kinyilatkoztatva azt a fennálló tényt, hogy egy őskori, meglehetősen kevéssé ismert, Leibowitz nevezetű technikus valóban a mennyekben lakozó Szent, kinek hatékony közbenjárását a hívőknek immár áhítattal kérni lehet, sőt ajánlatos is. Kijelöltek egy ünnepi napot a tiszteletére tartandó misére.

— Szent Leibowitz, könyörögj érettünk — rebegte Francis testvér a többiekkel.

Rövid imádság után a kórus rázendített a Te Deumra.[50] Az új Szent tiszteletére tartott mise után a szertartás véget ért.

A külső palota két bíbor libériás sedariusának[51] kíséretében a zarándokok kis csoportja végighaladt a folyosók és előszobák látszólag végtelen során, időnként megállt egy-egy újabb tisztviselő díszes íróasztala előtt, aki megvizsgálta okmányaikat, és pennájával ráfirkantotta aláírását a licet adirére[52], melyet a sedarius aztán átadott a következő tisztségviselőknek, akiknek hivatali címe egyre hosszabb és kimondhatatlanabb lett, ahogy a csoport továbbhaladt. Francis testvér reszketett az izgalomtól. Zarándoktársai között volt két püspök, egy hermelinprémes, arany ékszeres férfi, az erdei nép egy főnöke, aki áttért ugyan, de még mindig törzsi totemállatának, a párducnak a fejét viselte fejdíszként, aztán egy bőrruhás együgyű, karján csuklyás vándorsólyommal, melyet szemlátomást a Szentatyának szánt ajándékul, és végül néhány nő, akik a jelek szerint mind feleségei vagy ágyasai lehettek — amennyire Francis meg tudta ítélni a viselkedésükből — a párducnép „megtért” törzsfőnökének, vagy talán csak volt ágyasai, kiktől elválasztotta már az egyházi törvény, ám a törzsi szokás még nem.

Miután fölmentek a scala caelestisen[53], a zarándokokat a sötét öltözékű cameralis gestor[54] üdvözölte, és bevezette őket a hatalmas konzisztóriumi csarnok kis előszobájába.

— A Szentatya itt fogadja őket — tájékoztatta a magas rangú lakáj halkan a sedariust, aki a papírjaikat hozta. Tekintete végigfutott a zarándokokon (elég rosszallóan, gondolta Francis). Röviden odasúgott valamit a sedariusnak. A sedarius elvörösödött, és odasúgott valamit a törzsfőnöknek. A törzsfőnök dühös képet vágott, és hátra vetette vicsorgó fejdíszét, hogy a párduckoponya a vállára lógott. Rövid megbeszélés következett az elhelyezkedésről, miközben Legfőbb Kenetteljessége, a főlakáj halk, szinte korholó hangon elrendezte látogató sakkfiguráit a szobában valami titokzatos protokoll szerint, amelyet szemlátomást csak a sedariusok értettek meg.

A pápa nem váratott sokáig magára. A fehér reverendás emberke, kíséretétől körülvéve, fürge léptekkel bejött a kihallgatási terembe. Francis testvért hirtelen szédülés fogta el. Aztán eszébe jutott, hogy Dom Arkos megfenyegette, hogy elevenen megnyúzza, ha el mer ájulni a kihallgatás alatt, és megacélozta magát.

A zarándokok sora letérdelt. A fehér ruhás öregember nyájas mozdulattal intett, hogy álljanak fel. Francis testvér végre összeszedte a bátorságát, hogy megnézze. A templomban a pápa csak egy tündöklő fehér pont volt a színek tengerében. Itt, a kihallgatás! szobában Francis testvér lassan ráébredt, hogy a pápa egyáltalán nem három méter magas, mint a legendás nomádok. A szerzetes meglepetésére a törékeny öregember, a Fejedelmek és Királyok Atyja, a Világ Hídverője, Krisztus Földi Helytartója sokkal kevésbé rémlett vérszomjasnak, mint Dom Arkos, Abbas.[55]

A pápa lassan végigment a zarándokok sorára, köszöntötte mindegyiket, elbeszélgetett velük saját nyelvükön vagy tolmács útján, elnevette magát a monsignore arckifejezésén, akinek azt a feladatot adta, hogy vigye a solymász madarát; az erdei nép törzsfőnökét pedig valami különös kézmozdulattal és torokhangú erdei szóval üdvözölte, amitől a párducnak öltözött főnök arcán hirtelen elragadtatott vigyor terült szét. A pápa észrevette a hátravetett párducfejdíszt, és megállt, hogy visszahelyezze a törzsfőnök fejére. A főnök mellkasa kidagadt a büszkeségtől, és villogó szemmel körülnézett a szobában, szemlátomást azt kutatva, hogy hol van Legfőbb Kenetteljessége, a főlakáj, de az mintha beleolvadt volna a faburkolatba.

A pápa közeledett Francis testvérhez.

Ecce Petrus Pontifex… Íme, Péter, a főpap. Maga XXI. Leó: „Akit csakis Isten jelölt ki minden ország és minden királyság fejedelmévé, hogy irtson, romboljon, pusztítson, ültessen és építsen, hogy megtartsa népét hőségben…” Leó arcán azonban a szerzetes jóságot és jámborságot látott, ami azt sugallta, hogy méltó az uralkodókra és királyokra ruházott minden címnél magasztosabb címre, arra, hogy „Isten szolgáinak szolgája”.

Francis gyorsan letérdelt, hogy megcsókolja a halászgyűrűt. Amikor fölemelkedett, azon kapta magát, hogy a háta mögött szorongatja a Szent ereklyéjét, mintha szégyellne megmutatni. A főpap borostyánszínű szeme parancsoló szelídséggel meredt rá. Leó halkan, szólt hozzá, a pápai udvar körülményes modorában, amelyet láthatóan terhesnek és idegennek talált, de amelyet a szokás miatt mégis használt az olyan látogatókkal, akik civilizáltabbak voltak, mint a párducos főnök.

— Szívünket mélységes bánat fogta el, amikor balszerencsédről értesültünk, kedves fiam. Az utadról szóló beszámoló eljutott fülünkbe. A mi kérésünkre utaztál ide, ám az utad során rablók támadtak reád. Így történt, ugye?

— Igen, Szentatyám. De ez igazában nem fontos. Illetve… azért fontos volt, csak… — Francis belezavarodott.

A fehér öregember szelíden rámosolygott.

— Tudjuk, hogy ajándékot hoztál nekünk, és hogy elragadták tőled az úton. Ne szomorkodjál miatta. A jelenléted elegendő ajándék nekünk. Régóta hő vágyunk volt, hogy személyesen köszönthessük Emily Leibowitz földi maradványainak fölfedezőjét. Tudunk az; apátságban végzett munkádról is. A Szent Leibowitz-rend tagjai iránt mindig mélységes szeretetet és hálát éreztünk. A ti munkálkodásotok nélkül a világ emlékezetvesztése alighanem teljes lenne. Ahogy az egyház, Mysticum Christi Corpus[56], maga egy Test, úgy a ti rendetek az emlékezés szervének szerepét tölti be ebben a Testben. Sokat köszönhetünk szent alapítótoknak és patrónusotoknak. Az eljövendő korok talán még többet köszönhetnek majd neki. Hallhatunk-e többet az utadról, kedves fiam? Francis testvér elővette a nyomatot.

— Az útonálló volt olyan kedves, hogy ezt megtartanom megengedte, Szentatyám. Az… az az igazság, hogy ezt vélte az illuminált példány másolatának, melyet ajándékba hoztam.

— Nem helyesbítetted a tévedését?

Francis testvér elpirult.

— Restellem, Szentatyám, de bevallom, nem…

— Akkor tehát ez az eredeti relikvia, amelyet a kriptában találtál?

— Igen.

A pápa mosolya féloldalas lett.

— Eszerint… a bandita azt gondolta, a te műved az igazi kincs? Úgy… a rablónak is lehet szeme a művészi szépségre, igaz? Monsignore Aguerra beszámolt nekünk róla, hogy milyen gyönyörűt alkottál. Nagy kár, hogy elrabolták.

— Semmiség, Szentatyám. Csak azt bánom, hogy elvesztegettem tizenöt évet.

— Elvesztegetted? Hogyhogy elvesztegetted? Ha a rablót nem téveszti meg munkád szépsége, akkor lehet, hogy ezt viszi el, igaz?

Francis testvér elismerte, hogy az bizony meglehet.

XXI. Leó aszott kezébe vette az ősi nyomatot, és óvatosan kigöngyölte. Egy ideig némán vizsgálgatta a rajzolatot, aztán azt kérdezte:

— Mondd, fiam, érted te ezeket a jeleket, melyeket Leibowitz használt? Érted, mi a jelentése az… az ábrázolt dolognak?

— Nem, Szentatyám. Teljes a tudatlanságom. A pápa feléje hajolt, úgy suttogta:

— A miénk is. — Kuncogott egyet, ajkát az ereklyéhez érintette, mintha az oltárt csókolta volna meg, aztán visszagöngyölte, és átnyújtotta egyik kísérőjének. — Szívünk legmélyéből köszönjük neked azt a tizenöt évet, szeretett fiam — tette hozzá Francis testvérnek. — Azokat az éveket arra fordítottad, hogy megmentsd az eredetit. Ne tekintsd elvesztegetettnek! Ajánld őket Istennek. Egy napon még fény derülhet az eredeti jelentésére, és fontosnak bizonyulhat. — Az öregember pislantott — vagy kacsintott? Francis szinte bizonyos volt benne, hogy a pápa rákacsintott! — Ezért hálával tartozunk neked.

A pislantás vagy kacsintás hatására a kis szerzetes most tisztábban látott maga körül. Most vette csak észre, hogy a pápa reverendáján molyrágás nyoma látszik. A fehér reverenda maga is szinte cérnavékonyra kopott. A fogadószoba szőnyege is lyukasra kopott egy-két helyen. A mennyezetről itt-ott lehullott a vakolat. A méltóság azonban fölülkerekedett a szegénységen. Csak a kacsintást követő egyetlen pillanatig érzékelte Francis testvér a szegénység jeleit. A zavar csak időleges volt.

— Teáltalad kívánjuk elküldeni legszívélyesebb üdvözletünket szerzeted minden tagjának és apátodnak — mondta közben Leó. — Rájuk, akárcsak terád, apostoli áldásunkat kívánjuk adni. Rád bízunk majd egy levelet, mely hírül viszi nekik az áldást. — Elhallgatott, aztán megint pislantott vagy kacsintott. — Mellesleg az a levél oltalmunkat fogja élvezni. Hozzátesszük a Noli molestarét[57], mely kiközösít bárkit, aki feltartóztatja vagy bántalmazza hordozóját!

Francis testvér köszönetet mormolt érte, hogy ilyen védelmet kap az útonállók ellen; úgy ítélte, nem volna helyénvaló hozzátenni, hogy a rabló esetleg nem tudja elolvasni az intést vagy felfogni a büntetést.

— Megteszek minden tőlem telhetőt, Szentatyám, hogy eljuttassam hozzájuk.

Leó ismét közel hajolt, úgy suttogta:

— Téged pedig szeretetünk külön jelével jutalmazunk meg. Mielőtt távoznál, keresd föl Monsignore Aguerrát. Szívesebben adnánk át neked saját kezünkkel, de ez nem a megfelelő pillanat, A monsignore a mi nevünkben nyújtja majd át. Tégy vele, amit jónak látsz!

— Nagyon szépen köszönöm, Szentatyám.

— És most Isten áldjon, szeretett fiam! Új-Róma püspöke továbbhaladt, a sorban álló mindegyik zarándokkal elbeszélgetett, és amikor a végére ért, következett az ünnepélyes áldás. A kihallgatás ezzel befejeződött.

Monsignore Aguerra érintette meg Francis karját, ahogy a zarándokcsoport kilépett a díszkapun. Melegen átölelte a szerzetest. A Szent ügyének posztulátora úgy megöregedett, hogy Francis közvetlen közelről alig ismert rá. De Francisnek is ősz volt már a halántéka, és a másolóasztal fölé görnyedve töltött évek alatt szarkalábak sűrűsödtek a szeme köré. Miközben lementek a scala caelestisen, a monsignore átadott egy csomagot és egy levelet.

Francis rápillantott a levél címzésére, és bólintott. A csomag a tulajdon nevét viselte, és diplomáciai pecsétet.

— Az enyém, Messér?

— Igen, személyes ajándék a Szentatyától. Jobb, ha nem itt nyitod ki. Tehetek érted valamit, mielőtt elmégy Új-Rómából? Szívesen megmutatok bármit, amit látni szeretnél.

Francis testvér egy kicsit elgondolkodott. Már része volt egy alapos városnézésben.

— Hát a székesegyházat szívesen megnézném még egyszer, Messér — mondta végül.

— Persze, semmi akadálya. Ez volna minden?

Francis testvér megint elhallgatott. Lemaradtak a többi távozó zarándok mögött.

— Szeretnék meggyónni — mondta halkan.

— Annál mi sem egyszerűbb — mondta Aguerra, majd kuncogva hozzátette: — A legjobb város erre a célra, tudod? Itt feloldozást kaphatsz bármiért, ami a lelkedet nyomja! Olyan szörnyűséges dolog, hogy méltó a pápa közreműködésére?

Francis elvörösödött, és megrázta a fejét.

— Akkor mit szólnál a Főpenitenciáriushoz? Ha szánod-bánod a bűneidet, akkor nemcsak feloldoz, hanem ráadásul fejbe is csap egy fütykössel.

— Én arra gondoltam… én önt kérdeztem, Messér…- hebegte a szerzetes.

— Engem?! Miért éppen engem? Én nem vagyok különlegesség. Itt vagy egy városban, amely hemzseg a bíborosoktól, és erre te Malfreddo Aguerrának akarsz meggyónni?

— Igen, mert… mert a mi Szentünk képviselője volt — magyarázta a kis szerzetes.

— Így már értem. Persze hogy meggyónhatsz nekem. De azt ugye tudod, hogy a védőszentetek nevében nem oldozhatlak fel? A Szentháromságnak kell lennie, mint rendesen. Az megteszi?

Francisnak kevés meggyónnivalója volt, de lelkét régóta nyomasztotta — Dom Arkos közreműködésével — az a félelem, hogy az óvóhely fölfedezésével esetleg hátráltatta a szentté avatást. Leibowitz posztulátora meghallgatta, megnyugtatta és feloldozta a székesegyházban, aztán körbevitte az ősrégi templomban. A szentté avatás és a rákövetkező mise során Francis testvér csak az épület magasztos pompáját érzékelte. Most az idős monsignore felhívta a figyelmét a roskadozó falakra, a javításra szoruló részekre, egyik-másik régebbi freskó szégyenletes állapotára. Francis ismét megpillantotta a szegénységet, melyet a méltóság elleplezett. Az egyház nem volt gazdag abban az időben. Francis végül kinyithatta a csomagot. Egy erszény volt benne, az erszényben pedig két hekló arany. Ránézett Monsignore Aguerrára. A monsignore elmosolyodott.

— Ugye azt mondtad, hogy a rabló birkózásban elnyerte tőled az illuminált másolatot? — kérdezte.

— Igen, Messér.

— Akkor tehát, még ha kényszerűségből is, de te magad határoztál úgy, hogy megbirkózol érte, igaz? Elfogadtad a kihívást?

A szerzetes bólintott.

— Akkor szerintem nem fogod a bűnt pártolni vele, ha visszavásárolod. — Vállon veregette a szerzetest, és megáldotta. Aztán már menni kellett.

A tudás lángjának kis őrizője gyalogszerrel indult el vissza az apátság felé. Hosszú napokig-hetekig tartott az út, de Francis szíve ujjongott, ahogy a rabló leshelye felé közeledett. Tégy vele, amit jónak látsz —, mondta Leó pápa az aranyra. És ezenfelül a szerzetes még választ is kapott immár a rabló gúnyos kérdésére! A könyvek sorára gondolt, melyek ébredésre várnak sokszázados álmukból.

A rabló viszont nem várta a leshelyén, ahogy Francis remélte. Látszottak ugyan friss lábnyomok a földön, de keresztezték az ösvényt; a rablónak semmi jele nem volt. A fák között átszűrődő napfény kirajzolta a leveleket a földön. Nem volt sűrű az erdő, de árnyékot adott. Francis leült az ösvény mellé, és várakozott.

Déltájt egy bagoly huhogott, valami távoli patakágy viszonylagos sötétjének mélyéből. A fakoronák fölött, az ég kékségében keselyűk köröztek. Ezen a napon békés benyomást tett az erdő. Ahogy Francis álmosan hallgatta a verebek neszezését a közeli aljnövényzetben, azon vette észre magát, hogy nemigen érdekli, ma jön-e a rabló vagy holnap. Olyan hosszú volt az útja, hogy nem is bánta, ha egy napot pihenéssel tölthet, amíg vár. Üldögélt, és nézte a keselyüket. Néha végigtekintett az ösvényen, mely messzi sivatagi otthona felé vezetett. A rabló kitűnő búvóhelyet választott ki magának. Innen az ember mindkét irányban több mint egy mérföldnyi útszakaszt beláthatott anélkül, hogy őt magát észrevehettek volna az erdő rejtekében.

A távolban valami megmozdult az úton.

Francis testvér kezével beárnyékolta a szemét, úgy figyelte a távoli mozgást. Ott, messze, volt egy napos folt, ahol egy bozóttűz lecsupaszította a területet a délkelet felé vezető ösvény körül. A napsütötte részen az ösvény délibábosan, tükrözően csillogott. A tükröződés miatt Francis nem látott tisztán, de valami mozgást érzékelt a hőségfolt közepén. Egy fekete vesszőcske, vonaglott ott! Időnként mintha feje lett volna. Időnként teljesen eltűnt a hőségtől vibráló levegőben, Francis mindazonáltal ki tudta venni, hogy lassan közeledik. Egyszer, amikor egy felhő pereme súrolta a napot, a vibrálás néhány másodpercre megszűnt; a szerzetes fáradt, rövidlátó szeme akkor megállapította, hogy a vonagló vesszőcske valóban ember, de túl messze volt ahhoz, hogy felismerhesse. Megborzongott, Valami nagyon is ismerős volt abban a vesszőcskében.

De nem, képtelenség, hogy ugyanaz volna!

A szerzetes keresztet vetett, és elővette a rózsafüzért, szeme azonban az ima közben is részegeződött a távoli, délibábos jelenségre…

Mialatt ott várt a rablóra, már majdnem egy órája nagy vita folyt valamivel följebb, a hegyoldalban. A vita egytagú szavakban, suttogva zajlott, és most véget ért. Egycsuklyás meggyőzte Kétcsuklyást. A pápa gyermekei halkan előlopóztak bozótbeli rejtekükből, és lesettenkedtek a hegyoldalon.

Már tízméternyire megközelítették Francist, amikor megzördült egy kavics. A szerzetes éppen a rózsafüzér Negyedik Dicsőséges Titkának harmadik Avéjét mormolta, amikor körülnézett.

A nyílvessző pontosan a szeme között találta el.

— Evés! Evés! Evés! — rikoltozták a pápa gyermekei.

A délnyugat felé vezető úton az öreg vándor leült egy fatörzsre, és lehunyta a szemét, mert bántotta már a nap. Megviselt szalmakalapjával meglegyezte magát, és tovább rágta a fűszerlevelet. Hosszú ideje vándorolt már. A keresés végeérhetetlennek rémlett, de mindig megvolt a lehetősége, hogy a következő magaslat vagy az út következő kanyarulata mögött rátalál arra, amit keres. Amikor befejezte a legyezést, visszanyomta a fejébe a kalapot, megvakarta bozontos szakállát, és körbepislantott a vidéken. Előtte a domboldalon kis erdőfolt volt, melyet nem bántott a tűz. Jóleső árnyékot kínált, de a vándor csak ült ott a napon, és figyelte a kíváncsi keselyűket. Jó néhányan összegyűltek, és meglehetősen mélyen leereszkedtek az erdőcske fölé. Az egyik madár nagy merészen leröppent a fák közé, de gyorsan fel is tűnt megint, erőteljes szárnycsapásokkal hajtotta magát fölfelé, míg nem talált egy emelkedő légoszlopot, amely már erőlködés nélkül vitte tovább. A dögevők sötét csapata szemlátomást a szokásosnál több energiát használt el szárnysuhogtatásra. Rendszerint mozdulatlan szárnnyal lebegtek, takarékoskodtak az erejükkel. Most úgy csapkodták a levegőt a domboldal fölött, mintha alig várnák, hogy leszállhassanak.

Amíg a keselyűk érdeklődők, de óvatosak maradtak, az maradt a vándor is. Itt, a hegyek között pumák tanyáztak, a hegyek mögött pedig a pumáknál is rosszabb lények; és olykor messzire eljutottak.

A vándor csak várakozott. Végül a keselyűk leereszkedtek a fák közé. A vándor várt még öt percet, aztán végre fölkelt, és sántítva megindult az erdőcske felé, testének súlyát megosztva rossz lába és botja között.

Nemsokára beért az erdőbe. A keselyük egy ember maradványai körül serénykedtek. A vándor husángjával elkergette a madarakat, és szemügyre vette a maradványokat. Tekintélyes darabok hiányoztak. A koponyát nyílvessző fúrta át, a tarkón kimeredt a hegye. Az öregember nyugtalanul körbetekintett a bozótosban. Nem látott senkit, de bőséggel voltak lábnyomok az ösvény szomszédságában. Nem volt biztonságos ott maradni.

Akár biztonságos, akár nem, a munkát el kellett végezni. Az öreg vándor keresett egy helyet, ahol a föld elég puha volt hozzá, hogy kézzel-bottal ásni lehessen. Mialatt ásott, a dühös keselyűk alacsonyan a fakoronák fölött köröztek. Néha lecsaptak a föld felé, de aztán újra fölszárnyaltak. Egy óráig, majd kettőig ott lebegtek izgatottan a fás domboldal fölött.

Az egyik madár végül leereszkedett. Felháborodva lépkedett fel-alá a friss földkupacon, melynek végében kődarab állt jelként, aztán csalódottan föllebbent. A dögevők sötét csapata otthagyta az erdőcskét, fölemelkedett a magasba a meleg légáramlatokkal, miközben éhesen lesték a vidéket.

Egy döglött-vaddisznó feküdt a Torzszülöttek Völgyén túl. A keselyűk boldogan észlelték, és lesiklottak lakomázni. Később egy távoli hegyszorosban egy puma megnyalta a szája szélét, és otthagyta a préda maradékát. A keselyűk szemlátomást hálásak voltak érte, hogy eltakaríthatták.

Amikor eljött az ideje, a keselyük lerakták a tojásaikat, aztán féltő gonddal hordták az élelmet a fiókáknak: egy-egy kígyótetemet, egy-egy kóbor kutya darabjait.

Az új nemzedék felnőtt, megerősödött, magasra szárnyalt és messzire, fekete szárnyain lebegve várta, hogy a termékeny föld megteremje a dögök sokaságát. Néha csak egy béka volt a vacsora. Egyszer egy új-római küldönc.

Útjaikon eljutottak a közép-nyugati síkságok fölé. Örömmel látták, milyen bőségben hagytak jó dolgokat szanaszét a földön maguk mögött a nomádok, ahogy diadalmasan törtek előre dél felé.

Amikor eljött az ideje, a keselyűk lerakták tojásaikat, aztán féltő gonddal hordták az élelmet a fiókáknak. A föld évszázadokon át bőségesen ellátta őket, és évszázadokon át el is fogja…

Egy darabig bőven volt mit találni a Vörös-folyó térségében; de aztán a mészárlásból lassan kinőtt egy városállam. A fejlődő városállamok iránt a keselyük nem tápláltak vonzalmat, habár végső bukásuk rendszerint elnyerte a tetszésüket. Elhúzódtak Texarkanától, és bebarangolták a messzi nyugati síkságokat. Mint minden élőlény, ők is sokszor újra és újra benépesítették a Földet a magukfajtákkal.

Végül elérkezett az Úr 3174-ik éve.

Azt rebesgették, háború készül.

II. RÉSZ: FIAT LUX

12. FEJEZET

Marcus Apollo bizonyos lett benne, hogy a háború a küszöbön áll, mihelyt véletlenül meghallotta, amint Hannegan harmadik felesége azt mondta egy szolgálóleánynak, hogy kedvelt udvaronca ép bőrrel érkezett vissza küldetéséből, Vad Medve törzsének sátrai közül. Az a tény, hogy az udvaronc élve visszatért a nomádok táborából, napnál világosabban jelezte, hogy háború készül. A küldött állítólagos megbízatása az volt, hogy tudassa a sík vidéki törzsekkel, hogy a civilizált államok beléptek a Szent Ostor Szövetségébe a vitatott területeket illetően, és ezentúl kíméletlen bosszút állnak a nomád népeken és rablóbandákon minden újabb portyázgatás esetén. De olyan ember még nem született, aki ilyen üzenet átadása után élve visszatért volna Vad Medvétől. Ennélfogva — vonta le a következtetést Apollo — az ultimátum nem hangzott el; Hannegan követe más, titkos céllal indult el a Síkságra. És a cél nagyon is nyilvánvaló volt…

Apollo udvariasan átóvakodott a kis vendégcsoporton, éles szeme megkereste Claret testvért, megpróbálta elkapni a pillantását. Apollo magas alakja, szigorú, fekete reverendája, melynek derekán csak az egyetlen élénk színű csík jelezte rangját, éles ellentétben állt a többiek öltözékének a díszteremben kavargó, kaleidoszkópszerű színpompájával, és nem került nagy fáradságába, hogy magára vonja írnoka figyelmét. Fejével intett a büféasztal felé, melyen már csak maradványok éktelenkedtek, zsíros edények meg néhány szemlátomást odakozmált sült galamb. Apollo belekotort a merőkanállal a puncsostál mélyébe, észrevette, hogy egy döglött csótány úszik a fűszerek között, és előzékenyen Claret testvérnek nyújtotta oda az első poharat, amikor odaért.

— Köszönöm, Messér — mondta Claret, akinek figyelmét elkerülte a csótány. — Beszélni óhajtott velem?

— Mihelyt vége a fogadásnak. A szálláshelyemen. Sarkal ép bőrrel visszatért.

— Ó!

— Ennél vészterhesebb ó-t még nem hallottam. Eszerint tisztában van az érdekes következményekkel…

— Hogyne, Messér! Ez azt jelenti, hogy Hannegan részéről az egész Szövetség csak ámítás, és az a célja, hogy meg…

— Psszt! Később! — Apollo a szemével intett, hogy jön valaki, s az írnok elfordult, hogy újra megtöltse poharát a puncsostálból. Ott hirtelen nagyon megragadta valami a figyelmét, föl sem nézett a selyembe öltözött, sovány alakra, aki feléjük igyekezett a bejárat felől. Apollo hűvös udvariassággal elmosolyodott, és meghajolt az illető felé. Kézfogásuk rövid volt, és érezhetően barátságtalan.

— Nocsak, Thon Taddeo — mondta a pap —, a jelenléte meglepetés számomra! Azt hittem, kerüli az ilyen léha összejöveteleket. Mi lehet a különlegessége ennek a mostaninak, hogy idevonz egy ilyen kiváló tudóst? — Megjátszott értetlenséggel felvonta a szemöldökét.

— Természetesen ön vonzott ide — mondta a vendég hasonlóan gunyoros hangon —, ön az egyetlen oka, hogy eljöttem.

— Én? — A pap meglepetést színlelt, pedig a kijelentés valószínűleg igaz volt; féltestvérének esküvői fogadása önmagában kevés lett volna arra, hogy Thon Taddeo ünnepi díszt öltsön magára, és kimozduljon a kollégium falai közül.

— Az az igazság, hogy egész nap magát kerestem. Azt mondták, itt biztosan megtalálom. Máskülönben… — Körülpillantott a díszteremben, és idegesen, megvetően felhorkantott.

A horkantás elszakította a köteléket, mely addig, ki tudja, miért, a puncsostálon tartotta Claret testvér megbűvölt tekintetét.

— Kér puncsot, Thon Taddeo? — érdeklődött, és odanyújtott egy tele pohárral.

A tudós egy biccentés kíséretében elfogadta, felhajtotta.

— Meg akartam kérdezni még néhány dolgot a Leibowitz-féle dokumentumokról, amikről a múltkor beszéltünk — mondta Marcus Apollónak. — Kaptam egy levelet az apátságból, egy Kornhoer nevű illetőtől. Biztosított róla, hogy a birtokukban levő írásos emlékek még az európai-amerikai civilizáció utolsó évéiből származnak…

Ha az a tény, hogy több hónappal ezelőtt ő maga szintén biztosította erről a tudóst, irritálta is Apollót, nem mutatta ki.

— Igen — mondta. — Úgy tudom, nem férhet kétség a hitelességükhöz.

— Ha ez így van, akkor teljesen érthetetlen számomra, hogy senki sem hallott még… de ez most mindegy. Kornhoer lajstromot és leírást küldött jó néhány dokumentumról és szövegről, amely állítólag a birtokukban van. Ha egyáltalán léteznek, látnom kell őket!

— Igazán?

— Igen. Ha szélhámosság, le kell leplezni, ha pedig nem, akkor az adatok felmérhetetlen értékűek lehetnek!

A monsignore felvonta a szemöldökét.

— Biztosíthatom, hogy szélhámosságról szó sincs — mondta ridegen.

— A levélben egyúttal meghívtak, hogy keressem föl az apátságot, és vizsgáljam meg a dokumentumokat. Nyilvánvalóan hallottak rólam.

— Nem feltétlenül — mondta Apollo. Nem tudta nem kihasználni a lehetőséget. — Nemigen érdekli őket, hogy ki olvassa el a könyveiket, feltéve, hogy rendesen kezet mos előtte, és nem tesz kárt a féltett kincseikben.

A tudós arca elborult. Nem volt ínyére az a feltételezés, hogy létezhetnek művelt emberek, akik még nem hallották a nevét.

— De hát akkor minden rendben van! — folytatta Apollo nyájasan. — Semmi gond! Fogadja el a meghívást, keresse föl az apátságot, tanulmányozza át a relikviáikat! Szívesen fogadják majd.

A tudós ingerülten felfortyant:

— És utazzak át a Síkságon, amikor Vad Medve nemzetsége… — Thon Taddeo hirtelen elharapta a mondatot.

— Tessék? Nem értettem jól… — Apollo arcán nem látszott különös figyelem, de a halántékán lüktetni kezdett egy ér, ahogy várakozóan Thon Taddeóra nézett.

— Csak azt mondtam, hogy hosszú és veszélyes az út, meg különben sem tölthetek hat hónapot távol a kollégiumtól. Azt akartam megbeszélni, nem lehetne-e odaküldeni a polgármester gárdistáiból egy jól felfegyverzett csapatot, hogy hozzák ide a dokumentumokat tanulmányozásra.

Apollónak torkán akadt a szó. Gyerekes vágyat érzett, hogy sípcsonton rúgja a tudóst.

— Sajnos — mondta egy pillanatnyi hallgatás után — attól félek, hogy az teljességgel lehetetlen. De az egész kérdés amúgy sem tartozik a hatáskörömbe, úgyhogy nemigen lehetek a segítségére.

— Miért nem? — méltatlankodott Thon Taddeo. — Nem maga a vatikáni nuncius Hannegan udvarában?

— De igen, pontosan az vagyok. Új-Rómát képviselem, nem az egyes szerzetesrendeket. Az apátságok irányítása az apátjaik kezében van.

— De ha Új-Róma egy kis nyomást gyakorolna…

A sípcsonton rúgás vágya újult erővel tört fel.

— Jobb volna ezt később megbeszélni — mondta kurtán Monsignore Apollo. — Ma este a dolgozószobámban, ha megfelel. — Félig elfordult, kérdően visszanézett, mintha azt mondaná: „Na, mi lesz már?”

— Ott leszek — vágta rá a tudós, aztán elcsörtetett.

— Miért nem mondott azonnal nemet? — füstölgött Claret, amikor egy óra múlva kettesben maradtak a követségi lakosztályban. — Hogy felbecsülhetetlen értékű ereklyéket hurcoljanak át a banditák járta vidéken, ilyen időkben? Elképzelhetetlen, Messér!

— Az bizony.

— Akkor miért?

— Két okból. Először: Thon Taddeo Hannegan rokona, méghozzá befolyásos rokona. Illő udvariasságot kell tanúsítanunk iránta, akár rokonszenvezünk vele, akár nem. Másodszor: elkezdett valamit Vad Medve nemzetségéről, aztán abbahagyta. Azt hiszem, tudja, mi van készülőben! Nem szándékozom kémkedésre adni a fejem, de ha történetesen elmond valamit, semmi sem gátolhat meg benne minket, hogy belevegyük a jelentésünkbe, melyet majd maga személyesen továbbít Új-Rómába.

— Én?! — Az írnok szemlátomást megrendült. — Új-Rómába?… De mi a…

— Ne olyan hangosan! — mondta a nuncius az ajtó felé tekintve. — El kell majd küldenem a helyzetértékelésemet Őszentségének, méghozzá gyorsan. De az ilyesmit nem meri leírni az ember. Ha Hannegan emberei elfognának egy ilyen jelentést, maga meg én valószínűleg nemsokára arccal lefelé úsznánk a Vörös-folyón. Ha pedig Hannegan ellenségeinek kerülne a kezébe, Hannegan vélhetően feljogosítva érezné magát, hogy kémkedésért nyilvánosan fölakasztasson bennünket. Szép, szép a vértanúság, de egyelőre más a dolgunk.

— És nekem kell szóban továbbítani a jelentést a Vatikánba? — mormolta Claret testvér. Szemmel láthatóan nem lelkesedett a kilátásért, hogy ellenséges területen keljen át.

— Nincs más mód. Nem biztos, de elképzelhető, hogy Thon Taddeo ürügyet ad rá, hogy maga hirtelen útra keljen a Szent Leibowitz-apátságba vagy Új-Rómába vagy mindkét helyre. Ha az udvarnál valamilyen gyanú ébredne, én majd igyekszem elterelni.

— És mi lesz a lényege a jelentésnek, melyet továbbítanom kell, Messér?

— Az, hogy Hannegan törekvése, hogy egyetlen dinasztia uralma alatt egyesítse a földrészt, nem olyan hiú ábránd, mint hittük! Hogy a Szent Ostor Szövetsége valószínűleg csak cselvetés Hannegan részéről, és arra akarja felhasználni, hogy a denveri birodalmat és a laredói nemzetet is összeugrassza a síkvidéki nomádokkal. Ha a laredói erőket leköti a Vad Medvével való csatározás, akkor Chihuahua Államnak nem kell sok biztatás, hogy délről megtámadja Laredót. Végül is régi ellenségek. Hannegan persze akkor győzedelmesen bevonulhat Rio Laredóba. Ha Laredo a kezében van, akkor már nyugodtan fontolóra veheti, hogy leszámoljon Denverrel és a Mississippi Köztársasággal is, nem kell attól félnie, hogy délről hátba támadják.

— Gondolja, hogy Hannegan véghez tudja vinni, Messér?

Marcus Apollo válaszra nyitotta a száját, aztán lassan becsukta. Odament az ablakhoz, kinézett a napfényben úszó városra, a rendetlenül terpeszkedő városra, mely legnagyobb részben egy másik korszak romjaiból épült fel. Utcáinak nem volt szabályos rendje. Lassan nőtt fel az ősi romokon, ahogy talán egy napon ennek a romjain is felnő majd egy másik város.

— Nem tudom — mondta halkan. — Ezekben az időkben nehéz elítélni akárkit is azért, mert egyesíteni szeretné ezt a szétszabdalt földrészt. Még ha olyan eszközökkel is, mint… de nem, ezt magam sem gondolom komolyan, — mélyet sóhajtott. — Mindenesetre a mi érdekeink nem azonosak a politika érdekeivel. Figyelmeztetnünk kell Új-Rómát, hogy mi lehet készülőben, mert akármi történik is, az egyházra hatással lesz. És ha előre tudunk róla, talán kívül tudjuk tartani magunkat a perpatvaron.

— Ezt komolyan hiszi?

— Ugyan, dehogy — mondta szelíden a pap.

Thon Taddeo Pfardentrott a lehető legkorábbi, már estének tekinthető időpontban érkezett meg Marcus Apollo dolgozószobájába. A fogadás óta észrevehetően megváltozott a viselkedése. Sikerült szívélyes mosolyt erőltetnie az arcára, és valami sóvár izgalom volt a modorában. Ez az alak, gondolta Marcus, nagyon szeretne megkapni valamit, és még udvariasságra is hajlandó érte. Lehet, hogy a lajstrom, melyet a Leibowitz-apátság szerzetesei küldtek az ősi irományokról, mélyebb benyomást tett a thonra, mint mutatni szerette volna. A találkozás előtt a nuncius szellemi viadalra készült, de a tudóst nyilvánvaló izgalma túl könnyű áldozattá tette, s Apollo magában lemondott a nagy szópárbajról.

— Ma délután tanácskozást tartott a kollégium tantestülete — mondta Thon Taddeo, mihelyt kényelmesen elhelyezkedtek. — Szó esett Kornhoer testvér leveléről meg a dokumentumok listájáról. — Elhallgatott, mintha a megfelelő tálalást fontolgatta volna. A balján magasodó boltíves ablakon beszűrődő szürkés, alkonyi fényben sápadtnak, feszültnek rémlett az arca, távol ülő, szürke szeme úgy fürkészte a papot, mintha fel akarná mérni, meg akarná becsülni.

— Ha jól értem, szkepticizmust tanúsítottak?

A szürke szempár egy pillanatra megrebbent, aztán ismét Apollóra szegeződött.

— Legyek udvarias?

— Ne fáradjon vele — mondta a pap kuncogva.

— Szkepticizmust tanúsítottak. De inkább teljes hitetlenséget kellene mondanom. Az én megérzésem szerint, ha azok az iratok léteznek, akkor valószínűleg több száz éves hamisítványok. Kétlem, hogy az apátság mostani szerzetesei akarnának szélhámosságot elkövetni. Ők természetesen hitelesnek hiszik a dokumentumokat.

— Kedves magától, hogy fölmenti őket — mondta Apollo fanyar hangon.

— Mondtam, hogy lehetek udvarias is. Óhajtja?

— Nem. Folytassa.

A thon fölkelt, átült az ablak mellé. Kibámult a nyugaton halványuló, sárgás felhősávokra, és beszéd közben az ablakpárkányt ütögette puhán.

— Az iratok… Mindegy, mit hiszünk róluk; az a gondolat, hogy ilyen dokumentumok még épségben létezhetnek — hogy akár a legkisebb esély megvan a létezésükre! —, ez a gondolat olyan izgató, hogy mindenképpen, haladéktalanul meg kell vizsgálni őket!

— Semmi akadálya — mondta Apollo némi derűvel. — Meghívták önt. De árulja el, mit talál olyan izgatónak azokban a dokumentumokban?

A tudós tekintete rávillant.

— Ismeri a munkámat?

A monsignore tétovázott. Ismerte — de ha bevallja, akkor esetleg azt is kénytelen bevallani: tudja, hogy Thon Taddeo nevét együtt emlegetik az ezer éve vagy még régebben meghalt természetfilozófusokéval, pedig a thon alig múlt még harmincéves. Apollo nem szívesen vallotta volna be, hogy tudja: ebből az ígéretes ifjú tudósból könnyen válhat azoknak a ritka géniuszoknak egyike, akik évszázadonként egyszer-kétszer bukkannak csak fel, és egy csapásra forradalmasítják a gondolkodás hatalmas területeit. Bocsánatkérően köhentett.

— Be kell vallanom, hogy nemigen szoktam ilyesmit…

— Nem baj. — Pfardentrott egy legyintéssel elintézte a mentegetőzést. — A java úgyis nagyon elvont, a laikusoknak unalmas. Az elektromos eszencia elmélete. A bolygómozgás. A testek vonzása. Ilyesmi. Nomármost, Kornhoer listáján olyan nevek szerepelnek, mint Laplace, Maxwell és Einstein — ezek mondanak valamit magának?

— Nem sokat. A történelem természetfilozófusokként tartja számon őket, igaz? A legutolsó civilizáció összeomlása előtti időszakból. És azt hiszem, megemlíti őket az egyik pogány hagiográfia is…

A tudós bólintott.

— És ez minden, amit az emberiség tud róluk és a művükről! Fizikusok voltak, ha hinni lehet a nem éppen megbízható történészeinknek. Ők voltak a felelősek az európai-amerikai kultúra gyors fölemelkedéséért, ha igaz. Eddig szinte az eszembe sem jutott a nevük. A Kornhoer-félé leírások azonban, amiket az állítólagos ősi dokumentumokról küldött, mintha olyan iratokról szólnának, amelyek valamiféle fizikai tudományos művek részletei! Egyszerűen képtelenség!

— De meg kell győződni róla, igaz?

— Meg kell győződnünk róla. De jobban örülnék, ha az egész föl sem vetődött volna.

— Miért?

Thon Taddeo kibámult az ablakon. Odaintette a papot.

— Jöjjön csak egy pillanatra! Megmutatom, miért! Apollo fölállt az íróasztalától, odalépett, kinézett a lenti sáros, hepehupás utcára. A falon túl húzódott, mely körülkerítette a palotát, a laktanyát, a kollégium épületeit, elválasztotta a polgármesteri negyedet az alantas városi nyüzsgéstől. A tudós egy paraszt sötétlő alakjára mutatott, aki szamarát vezette hazafelé az alkonyaiban. Lába zsákvászonba volt göngyölve, s a sár úgy rákövült, hogy mintha emelni is alig tudta volna. De csak vonszolta magát előre, fél másodpercekre meg-megpihenve minden súlyos lépés után. Úgy rémlett, ahhoz is fáradt, hogy levakarja a sarat.

— Nem ül rá a szamárra — magyarázta Thon Taddeo —, mert ma reggel a szamár meg volt rakva kukoricával. Nem jut az eszébe, hogy most üresek a zsákok. Ami megfelelt reggel, az megfelel este is.

— Ismeri?

— El szokott haladni az én ablakom alatt is. Minden reggel, minden este. Maga eddig nem vette észre?

— Van még ezer ilyen.

— Nézze csak! El tudja hitetni magával, hogy ez a félállat az egyenes ágú leszármazottja olyan embereknek, akik állítólag repülő szerkezeteket alkottak, a Holdra utaztak, munkába fogták a természet erőit, beszélő és szinte gondolkodó gépeket készítettek? El tudja hinni, hogy voltak ilyen emberek?

Apollo hallgatott.

— Nézzen rá! — erősködött a tudós. — Most már túl sötét van, nem láthatja a szifilisztályogot a nyakán, meg azt, hogyan rothad szét az orra. De valószínűleg már eleve félhülyének született. Tudatlan, babonás, vérengző állat. Beteggé teszi a gyermekeit. Pár pénzdarabért meg is ölné őket. Nézzen rá, mondja meg, látja-e benne egy hatalmas civilizáció ivadékát! Mi az, amit lát?

— Krisztus képmását! — mordult rá a monsignore, maga is meglepődve hirtelen felindulásán. — Mit akar, mit lássak?

A tudós türelmetlenül felcsattant. — Az ellentmondást! A minden ablakból látható ember és a történészek lefestette ember, az egykori óriás között. Nem tudom elfogadni! Egy nagyszerű, okos civilizáció hogy pusztíthatta el magát ilyen maradéktalanul?

— Talán úgy — mondta Apollo —, hogy materiális dolgokban volt nagyszerű és materiális dolgokban okos, semmi másban. — Odébb lépett, hogy meggyújtsa a faggyúmécsest, mert a szürkületből gyorsan este lett. Összeütögette az acélt-kovát, míg a tapló tüzet nem fogott: Gyengéd fújkálással élesztgette.

— Lehetséges — mondta Thon Taddeo —, de kételkedem benne.

— Eszerint elveti az egész történelmet, mint mítoszt? — Kis lángocska vette körül a szikrát.

— Nem „vetem el”. De megkérdőjelezem. Ki írta le azt a történelmet?

— A szerzetesrendek, természetesen. A legsötétebb századok alatt nem volt senki más, aki bármit is följegyezzen. — Átvitte a lángot a kanócra.

— Tessék! Erről van szó! És az ellenpápák idején hány szakadár rend agyalta ki a saját verzióját erről-arról, aztán adta tovább korábbi szerzők munkájaként? Nem lehet tudni; igazában nem lehet tudni! Hogy létezett ezen a földrészen egy fejlettebb civilizáció, mint a mostani, azt nem tagadhatjuk. Csak rá kell nézni a romokra, a rozsdásodó fémre. Csak le kell ásni a futóhomok alá, ott vannak az útjaik maradványai. De hol vannak a roncsai azoknak a szerkezeteknek, amelyek abban az időben a maga történészei szerint az embert szolgálták? Hol vannak az önjáró szekerek vagy a repülő gépezetek maradványai?

— Ekevasakat és kapákat kovácsoltak belőlük.

— Ha ugyan léteztek!

— Ha kételkedik benne, akkor miért fárad vele, hogy megvizsgálja a Leibowitz-rend dokumentumait?

— Mert a kételkedés nem cáfolat. A kétely csak hatékony eszköz, amellyel a történelmet vizsgálni kell.

A nuncius összeszorított ajakkal mosolygott.

— És mit kíván tőlem? Mit tegyek ennek az érdekében, tanult thon?

A tudós komoly, feszült arccal feléje hajolt.

— Írjon annak az apátnak! Biztosítsa róla, hogy a dokumentumoknak a lehető leggondosabb bánásmódban lesz részük, és visszakerülnek hozzá, mihelyt maradéktalanul ellenőriztük hitelességüket, és megvizsgáltuk a tartalmukat!

— Ki biztosítja erről: ön van én?

— Hannegan, ön és én is!

— Legfeljebb ön és Hannegan. Nekem nincsen saját katonaságom…

A másik elvörösödött.

— Mondja csak — folytatta sietve a nuncius —, a banditákat leszámítva, miért ragaszkodik hozzá, hogy mindenképpen itt vizsgálja meg a dokumentumokat? Miért nem mehet el az apátságba?

— A legjobban azzal indokolhatja meg az apátnak, hogy ha a dokumentumok hitelesek is, ha az apátságban lennénk kénytelenek megvizsgálni őket, a pozitív vélemény nem sokat jelentene a többi világi tudós szemében.

— Úgy érti, a kollégái azt hihetnék, hogy a szerzetesek valamiképpen rászedték magát?

— Éppenséggel az is elképzelhető. Lényegesebb azonban, hogy ha idehozzák őket, megvizsgálhatja őket a kollégiumból mindenki, akinek számít a véleménye. De nem költöztethetjük az egész kollégiumot hat hónapra a délnyugati sivatagba!

— Ebben van valami.

— Továbbítja a kérést az apátságnak?

— Igen.

Thon Taddeo meglepett arcot vágott.

— De a maga kérése lesz, nem az enyém — tette hozzá a nuncius. — És a tisztesség kedvéért meg kell mondanom, hogy szerintem Dom Paulo, az apát nem fog beleegyezni!

A thon azonban a jelek szerint ennyivel is megelégedett. Amikor eltávozott, Apollo hívatta az írnokát.

— Holnap indul Új-Rómába — mondta neki.

— Útba ejtem a Leibowitz-apátságot?

— Majd visszafelé. Az Új-Rómának szánt jelentés sürgős!

— Értem, Messér.

— Az apátságban mondja majd meg Dom Paulónak, hogy Sába királynője azt szeretné, ha Salamon jönne el hozzá. Ajándékokkal. Aztán ajánlom, hogy fogja majd be a fülét. Amikor Dom Paulo befejezi a dühöngést, siessen vissza, hogy nemet mondhassak Thon Taddeónak!

13. FEJEZET

Az idő lassan mászik a sivatagban, kevés a változás, mely a múlását jelezné. Két évszak telt el, amióta Dom Paulo elutasította a Síkságon túlról érkezett kérést, de csak néhány hete dőlt el a kérdés — ha ugyan eldőlt egyáltalán, mert Texarkana szemlátomást elégedetlen volt az eredménnyel.

Napnyugtakor az apát végigment a falakon, álla előreszegeződött, mint borostás sziklaszirt az események tengeréből fenyegető hullámokkal szemben, ritkás haja fehér zászlóként lobogott a szélben, és a szél szoros pólyaként rácsavarta csuháját görnyedt alakjára, hogy úgy festett, mint holmi kiaszott Ezékiel, furcsán gömbölyödő kis pocakkal. Göcsörtös kezét a csuha ujjába bújtatta, és zordonan elnézett a sivatag fölött, a távoli Sanly Bowitts falu irányába. A nap vörös fénye kirajzolta hosszú árnyékát az udvaron, s a szerzetesek, akik arra haladtukban észrevették, kíváncsian pillantottak föl az öregemberre. Uruk és parancsolójuk rosszkedvűnek rémlett az utóbbi időben, és különös balsejtelmek gyötörték. Azt suttogták, hogy nemsokára elérkezik az idő, amikor új apát urat neveznek ki a Szent Leibowitz-rend élére. Azt suttogták, hogy az öreg nincs jól, egyáltalán nincs jól. Azt is suttogták, hogy ha a suttogás az apát fülébe jut, a suttogók jobban teszik, ha sebesen átmásznak a falon. Az apátnak a fülébe jutott ugyan, de most az egyszer nem akart tudomást venni róla. Tudta jól, hogy a suttogás igaz.

— Olvasd föl még egyszer! — szólt oda a közelben mozdulatlanul álló szerzetesnek.

A szerzetes csuklyája aprót rezzent az apát felé.

— Melyiket, Domne? — kérdezte.

— Tudod, melyiket.

— Igen, apát uram. — A szerzetes kotorászni kezdett a csuhája egyik bő ujjában. Mintha félvékányi dokumentum és levelezés rejtőzött volna benne, de egy pillanat múlva már rátalált a keresettre. A tekercsen ott ékeskedett a címzés:

SUBIMMUNITATE APOSTOLICA HOC SUPPOSITUM EST.

QUISQUIS NUNTIUM MOLESTARE AUDEAT, IPSO FACTO EXCOMMUNICETUR.

DET: R'dissimo Domno Paulo de Pecos, Abbati [58]

(A Leibowitz-barátok kolostora,

Sanly Bowitts falu közelében,

Délnyugati Sivatag, Denveri Birodalom)

CUI SALUTEM DICIT: Marcus Apollo

Papatiae Apocrisarius Texarkanae[59]

— Úgy van, az az. Olvasd hát! — mondta türelmetlenül az apát.

— Accedite ad eum…[60] — A szerzetes keresztet vetett, és elmormolta a szövegek szokásos áldását, melyet olvasás vagy írás előtt csaknem ugyanúgy kötelező volt elmondani, mint az asztali áldást az étkezés előtt. Az írni-olvasni tudás és az ismeretek megőrzése egy egész sötét évezreden át a Leibowitz-barátok feladata volt, és az ilyen apró szertartások is segítettek abban, hogy a feladatra összpontosítsanak.

Bevégezvén az áldást, a szerzetes a magasba emelte a tekercset, hogy a lenyugvó nap fénye átszűrődött rajta.

— Iterum oportet apponere tibi crucem ferendam, amice…[61]

Kissé éneklő hangon folytatta, ahogy kibogozta a szavakat a fölösleges cikornyák rengetegéből. Az apát nekitámaszkodott, a fal mellvédjének, úgy hallgatta, miközben nézte, hogy köröznek a keselyűk az Utolsó Menedék nevet viselő sziklaplató fölött.

„Ismét szükségessé vált, hogy kereszt súlyát tegyem a válladra, öreg barátom, rövidlátó könyvmolyok pásztora — kántálta egyhangúan a felolvasó —, de talán a kereszt terhe ezúttal diadaltól édes teher lesz. Úgy látszik, hogy végül is Sába fog eljönni Salamonhoz, habár valószínűleg azért, hogy leleplezze mint csalót.

Ezennel értesítelek, hogy Thon Taddeo Pfardentrott, D. N. Se., a Bölcsek Bölcse, a Tudósok Tudósa, egy bizonyos Fejedelem Házasságon Kívül Született Szépreményű Fia, úgy is mint Isten Ajándéka egy »ébredő nemzedéknek«, végre elszánta magát, hogy elmenjen hozzád, miután csődöt mondott minden próbálkozása, hogy a Memorabíliáitokat elhozassa erre a kies vidékre. Körülbelül Nagyboldogasszony ünnepe táján érkezik majd meg, ha sikerül elkerülnie útközben a banditák veszélyét. Balsejtelmek és egy kis csapat lovas katona közepette utazik majd, az utóbbival II. Hannegan tiszteli meg, kinek korpulens alakja e pillanatban is itt magasodik a hátam mögött, zord pillantásokkal és dörmögéssel követi e sorokat, melyek megírására Őfőméltósága utasított, és melyekben Őfőméltósága kívánsága szerint föl kellene magasztalnom unokaöccsét, a thont, abban a reményben, hogy illő fogadtatásban részesíted majd. De mivel Őfőméltósága titkára az ágyat nyomja köszvénnyel, ezúttal egészen őszinte lehetek. Így hát először hadd figyelmeztesselek, hogy légy óvatos ezzel a Thon Taddeóval. Tanúsítsd iránta szokásos jóindulatodat, de ne bízzál meg benne! Kiváló tudós, ragyogó elme, de világi tudós, és politikai foglya az Államnak. Itt Hannegan az Állam. Ráadásul azt hiszem, a thon meglehetősen klérusellenes, vagy lehet, hogy csak szerzetesellenes. Zavarba ejtő megszületése után egykettőre eltüntették egy bencés kolostorban — de erről jobb, ha a futárt kérdezed meg…”

A szerzetes fölnézett az olvasásból. Az apát még mindig a keselyüket figyelte.

— Hallottál a gyermekkoráról, testvérem? — kérdezte Dom Paulo.

A másik bólintott.

— Olvasd tovább!

A felolvasás folytatódott, de az apát már nem figyelt rá. Jóformán fejből tudta a levelet, de még mindig úgy érezte, Marcus Apollo közölni akart valamit a sorok között, amit ő egyelőre képtelen felfogni. Marcus figyelmeztetni akarta — de mire? A levél enyhén frivol hangnemben íródott, de úgy rémlett, mintha tele lett volna nyugtalanító ellentmondásokkal, melyeknek esetleg az lett volna a céljuk, hogy együtt adják ki a teljes, sötét képet — ha össze tudta volna rakni. Miféle veszélyt jelenthet, ha megengedi, hogy az a világi tudós kutatásokat folytasson az apátságban?

A levelet hozó futár elbeszélése szerint Thon Taddeo abban a bencés kolostorban nevelkedett, ahová kisgyermekként elvitték, hogy apja felesége megszabaduljon kínos jelenlététől. A thon apja Hannegan nagybátyja volt, az anyja azonban csak szolgálólány. A hercegnő, a herceg törvényes felesége mindaddig nem tiltakozott a férje félrelépései ellen, amíg az a közönséges szolgáló meg nem szülte a hercegnek a régóta vágyva vágyott fiúgyermeket; akkor viszont éktelenül felháborodott az igazságtalanságon. Ő addig csak lányokat szült a hercegnek, és most kihívta a haragját, hogy így felülmúlta egy közember lánya. Elvitette a gyereket, megkorbácsoltatta és elbocsátotta a lányt, s igyekezett az addiginál jobban kézben tartani a herceget. Ő maga akart fiúgyermeket szülni neki, hogy helyreállítsa asszonyi becsületét — de három újabb lány lett belőle. A herceg türelmesen várt tizenöt évig; amikor az asszony belehalt egy koraszülésbe (ismét lány lett volna), rögvest elment a bencésekhez, hogy magához vegye a fiát, és örökösévé tegye.

Az ifjú Taddeóból azonban időközben megkeseredett kamasz lett. Csecsemőkorától serdülőkoráig látótávolságban élt a palotától, ahol első unokatestvérét készítették elő, hogy majd elfoglalja a trónt. Ha a családja teljesen semmibe vette volna, talán úgy érik ifjúvá, hogy nem ébred föl benne neheztelés számkivetettsége miatt. De az apja és a szolgálólány, kinek méhéből a világra jött, épp elégszer látogatta meg ahhoz, hogy ne feledje el: ő is emberek ivadéka, nem lélektelen kőszikláké, és valami bizonytalan módon tudatosodjék benne, hogy megfosztották attól a szeretettől, amely megillette volna. No meg aztán Hannegan herceg is elment ugyanabba a kolostorba egy év iskoláztatásra; egy éven át fölényeskedett fattyú unokatestvérével, és túlszárnyalta mindenben, csak szellemi téren nem. A fiatal Taddeo csöndesen, de veszettül gyűlölte a kis herceget, és szentül elhatározta, hogy legalább a tanulásban lepipálja, amennyire csak lehetséges. A versenyből azonban nem lett igazi verseny, mert a következő évben a herceg távozott a kolostor iskolájából, ugyanolyan tanulatlanul, ahogy érkezett, és nem is akarták tovább pallérozni. Számkivetett unokatestvére egymaga folytatta a versenyt, és kitűnő eredményeket ért el, ám diadala nem volt az igazi, mert Hannegant nem érdekelte, Thon Taddeo megvetése fokozatosan kiterjedt, az egész texarkanai udvarra, de aztán ifjúi következetlenséggel önként visszatért oda, hogy végre törvényesítsék mint apja fiát, és látszólag megbocsátott mindenkinek, kivéve a néhai hercegnét, aki a száműzetésbe küldte, és a szerzeteseket, akik a száműzetés alatt a gondját viselték.

Talán úgy jelenik meg gondolataiban a kolostor, mint a nehéz rabság helye, gondolta az apát. Biztosan tele van keserű emlékekkel, félig elfelejtett emlékekkel — és talán néhány képzelt emlékkel.

„…a viszály csíráit az Új Műveltség berkeiben — folytatta a felolvasó. — Így hát légy óvatos, és figyelj a tünetekre.

Másfelől viszont nemcsak Őfőméltósága, hanem a könyörületesség és az igazságosság is megköveteli, hogy ajánlólevelemben hangsúlyozzam, hogy a thon jóindulatú ember, vagy legalábbis rosszindulattól mentes, gyermeki lélek, mint ezeknek a jól nevelt, művelt pogányoknak a legtöbbje (mert megmaradnak pogánynak, mindennek ellenére). Ha kemény kézzel bánsz vele, rendesen fog viselkedni; de légy óvatos, barátom! Olyan az elméje, mint a töltött muskéta, s akármerre elsülhet. De bízom benne, hogy leleményességednek és vendégszeretetednek nem lesz túl nagy megterhelés, hogy egy darabig elviseld.

Quidam mihi calix nuper expletur, Paule. Procamini ergo Deum facere me fortiorem. Metuo ut hic pereat. Spero te etfratres saepius oraturos esse pro temescente Marco Apolline. Valete in Christo, amici.

Texarkanae datum est Octava Ss Petri et Pauli, Anno Domini termillesimo…[62]

— Lássuk csak még egyszer azt a pecsétet — mondta az apát.

A szerzetes odanyújtotta a tekercset. Dom Paulo közel vitte az arcához, összehúzott szemmel nézegette a pergamen alján a rosszul festékezett fabélyegzővel odanyomott, elmosódott feliratot:

JÓVÁHAGYTA II. HANNEGAN, ISTEN

KEGYELMÉBŐL

POLGÁRMESTER, TEXARKANA URALKODÓJA,

A HIT VÉDELMEZŐJE,

A PRÉRIK LEGFŐBB CSORDÁSA.

JELE: X

— Kíváncsi vagyok, vajon Őfőméltósága később felolvastatta-e valakivel a levelet magának — tépelődött az apát.

— Ha igen, apát uram, elküldték volna?

— Gondolom, nem. De ez a tiszteletlenkedés Hannegan orra előtt csak azért, hogy csúfot űzzön a polgármester írástudatlanságából, ez nem vall Marcus Apollóra, hacsak nem a sorok között akart közölni velem valamit, és nem tudott biztonságos módot találni rá! Ott az az utolsó rész… arról a bizonyos kehelyről, mely sajnos nem távozik el tőle. Nyilvánvalóan aggasztja valami, de mi? Nem, ez az egész valahogy nem vall Marcusra!

Több hét telt már el a levél megérkezése óta; e hetek alatt Dom Paulo rosszul aludt, kiújult régi gyomorbántalma, és a kelleténél többet rágódott a múlton, mintha olyasvalamit keresett volna, amit másképp kellett volna csinálni, hogy elkerülhető legyen a jövő. Miféle jövő? — méltatlankodott magában. Józan ésszel semmi oka nem lett volna, hogy rosszat sejtsen. A szerzetesek és a falu népe közötti ellenségesség szinte terjesen megszűnt. Az északi és keleti pásztortörzsek nem mutatták nyugtalanság jeleit. A Denveri Birodalom nem forszírozta azt a korábbi elképzelését, hogy adókat vessen ki a szerzetekre. Nem volt katonaság sem a közelben. Az oázis forrása sem apadt ki. Sem az állatok, sem az emberek között nem látszott jele járvány fenyegetésének. A kukorica jól fejlődött az öntözött földeken. A világ a fejlődés jeleit mutatta, és Sanly Bowitts falu népének írni-olvasni tudása elérte a fantasztikus nyolcszázalékos szintet, amit a falu lakói a Leibowitz-rend szerzeteseinek köszönhettek (de nem tették).

Mégis rossz előérzete volt. Valami ismeretlen fenyegetés lapult lesben a világ szöglete mögött, csak arra várva, hogy ismét fölkeljen a nap. Egyre gyötörte az érzés, kínzóan, mint az éhes rovarok raja, amikor a sivatagi napsütésben az ember arca körül zümmögnek. Valami közeli, valami könyörtelen, valami lélek nélküli erőt érzett, mely megfeszül, mint az összetekeredett, hőségtől megvadult csörgőkígyó, hogy belemarjon akármibe, ami megmozdul.

Ördög lehet az, amivel gyürkőzik, állapította meg az apát, ám igencsak nehezen megfogható ördög. Az apát ördöge elég kicsi volt ördögnek: csak térdig ért, de tíz tonnát nyomott, és az ereje fölért ötszáz ökörével. Nem a rosszindulat hajtotta — ahogy Dom Paulo elképzelte —, távolról sem annyira a rosszindulat, mint valami lázas kényszer, valahogy úgy, mint a veszett kutyát. Egyszerűen csak azért mart bele a húsba, csontba, vasszegbe, mert kárhozatba vitte magát, és a kárhozat keltette étvágy kielégíthetetlen. És csak azért volt gonosz, mert egyszer régen megtagadta a Jót, és az a tagadás része lett a lényegének, vagy ürességet hozott létre benne. Valahol, gondolta Dom Paulo, most is ott gázol az emberek tengerén át, és megnyomorítottak maradnak a nyomában.

Micsoda badarság te vénember! — korholta magát. Amikor az ember belefárad az életbe, maga a változás is gonosznak rémlik, igaz? Hiszen akkor mindenféle változás megzavarja az életunt ember halálhoz hasonlatos békéjét. Ott van persze az ördög is, de ne tulajdonítsunk neki többet a kelleténél. Ennyire eluntad az életet, vén kövület?

A balsejtelem azonban nem múlt el.

— Gondolja, hogy a keselyűk megették már az öreg Eleazart? — kérdezte mellette egy halk hang.

Dom Paulo összerezzent. Odakapta a fejét. Gault atya állt mellette a szürkületben, perjele és valószínű utóda.

Egy rózsa volt a kezében, azt babrálta, és szemlátomást zavarba jött, hogy feldúlta az öregember magányát.

— Eleazart? Mármint Benjamint? Miért, hallottál mostanában valamit róla?

— Nem, azt nem, apát uram… — Feszengve elnevette magát. — De ön mintha a fennsík felé nézett volna, és azt gondoltam, az öreg zsidó jár az eszében. — Az üllő alakú hegy felé pillantott, mely nyugaton kirajzolódott a szürke égbolt előtt. — Látni egy kis füstgomolyt, úgyhogy gondolom, még él.

— Meggyőződhetünk róla — mondta hirtelen Dom Paulo. — Elmegyek oda, meglátogatom!

— Ezt úgy mondta, mintha ma este akarna indulni! — Gault kuncogott.

— Egy-két nap múlva.

— Csak vigyázzon! Azt mondják, kövekkel dobálja meg, aki föl akar mászni.

— Öt éve nem láttam — vallotta be az apát. — Restellem. Magányos az az ember. Elmegyek hozzá.

— Ha olyan magányos, akkor miért ragaszkodik ehhez a remeteélethez?

— Hogy ne legyen még magányosabb… egy fiatal világban.

Az ifjú pap fölnevetett.

— Ezt ő talán megértené, Domne, de én nem egészen értem.

— Majd ha annyi idős leszel, mint én vagy ő, akkor megérted.

— Mint ő? Annyi aligha leszek! Azt állítja magjáról, hogy több ezer éves.

Az apát emlékezően elmosolyodott.

— És tudod, nem is szállhatok vitába vele. Még novícius koromban ismerkedtem meg vele, ötvenegynéhány évvel ezelőtt, és megesküdnék, hogy akkor is ugyanilyen idősnek látszott, mint most. Jóval fölötte lehet már a száznak.

— Azt mondja, háromezer-kétszázkilenc. Néha még többet is. Szerintem ő is elhiszi. Érdekes rögeszme.

— Nem vagyok olyan bizonyos benne, testvérem, hogy elmebajos. Csak kacskaringós az észjárása. Miért kerestél?

— Három apróság miatt. Először is, hogyan tegyük ki a Költőt a királyi vendégszobából, mielőtt még megjön Thon Taddeo? Pár napon belül várható, és a Költő már szinte gyökeret vert ott.

— Én majd elintézem a Költő uraságot. Mi van még?

— Vecsernye. Ott lesz?

— A kompletóriumig nem. Vedd át. Egyéb?

— Civakodás a pincében Kornhoer testvér kísérlete miatt.

— Ki és mi módon?

— Hát, az egész szamárságnak mintha az lenne a lényege, hogy Armbruster testvér felfogása szerint vespero mundi expectanda[63], míg Kornhoer testvér szerint az eljövendő boldog kor hajnalán vagyunk. Kornhoer elmozdít valamit, hogy helyet csináljon valamelyik eszköznek. Armbruster felordít: Kárhozat! Kornhoer azt ordítja: Haladás! — és már egymásnak is estek. Aztán dúlva-fúlva hozzám jönnek, hogy tegyek igazságot. Én megszidom őket, hogy elvesztették a fejüket. Akkor elszégyellik magukat, és hízelegnek egymásnak tíz percig. Hat óra múlva a padló beleremeg, ahogy lenn a könyvtárban Armbruster testvér felbődül, hogy Kárhozat! A kitöréseikkel el tudok bánni, de úgy látszik, mintha elvi problémával állnánk szemben.

— Inkább viselkedésivel! Mit akarsz, mit csináljak velük? Tiltsam el őket a közös asztaltól?

— Egyelőre ne, de nem ártana figyelmeztetni őket.

— Rendben van, utánanézek. Ez minden?

— Ez minden, Domne. — Megfordult, lépett egyet, aztán megtorpant. — Erről jut eszembe… gondolja, hogy Kornhoer testvér szerkezete működni fog? -

— Remélem, nem! — horkant föl az apát. Gault atya szemlátomást meglepődött.

— De hát akkor miért engedi…

— Mert először kíváncsi voltam! Azóta azonban annyi felfordulást okozott a munkálkodása, hogy már bánóim, hogy megengedtem!

— Akkor miért nem állítja le?

— Mert remélem, hogy az én közreműködésem nélkül is nevetségessé teszi magát. Ha az a dolog kudarcot vall, éppen Thon Taddeo érkezésével egy időben vall majd kudarcot. Pontosan ilyesféle megaláztatásra volna szüksége Kornhoer testvérnek, hogy emlékeztesse a hivatására, mielőtt még azt kezdi hinni, hogy elsősorban azért lépett be a rendbe, hogy elektromos eszenciát állítson elő a kolostor pincéjében!

— De apát uram, azt azért el kell ismernie, hogy óriási eredmény lenne, ha sikerülne!

— Nem kell elismernem — vetette oda Dom Paulo. Amikor Gault elment, az apát rövid vívódás után úgy határozott, hogy a kárhozat és a haladás ellentétének problémája előtt a Költő uraság ügyében intézkedik. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha a Költő szedi a sátorfáját, és eltűnik a királyi lakosztályból, sőt lehetőleg az apátságból, az apátság környékéről, egyáltalán szem elől is, hogy ne is halljon róla, ne is gondoljon rá senki! De nem lehetett holmi „legegyszerűbb megoldásban” reménykedni, ha a Költő uraságról volt szó…

Az apát lelépdelt a falról, átment az udvaron a vendégházhoz. Lábával tapogatózott előre, mert már csak az épületek tömbjei rajzolódtak ki a csillagos égre, és csak egy-két ablakban világított gyertyafény. A királyi lakosztály ablakai sötétek voltak; de a Költő rendszertelen életet élt, ettől még ott lehetett.

Az épületben az apát kitapogatta a királyi lakosztály ajtaját, és bekopogott. Nem kapott rá választ, csak valami halk, mekegő hangot hallott, melyről nem lehetett tudni, odabentről jött-e egyáltalán. Megint kopogott, aztán benyitott. Nem volt bezárva az ajtó.

Odabent egy faszenes serpenyő parazsának halvány fénye enyhítette a sötétséget; romlófélben levő ételek szaga csapta meg.

— Költő…?

Ismét az a halk mekegés, de már közelebbről. Az apát odament a faszenes serpenyőhöz, előkotort egy izzó széndarabot, meggyújtott egy kis darab gyújtóst, és körülnézett. A szoba üres volt. Az apát megborzongott a rendetlenség és a mocsok láttán. A lánggal meggyújtott egy olajmécsest, és elindult, hogy folytassa a lakosztály felderítését. Bizony alaposan föl kell súrolni, ki kell füstölni (talán az ördögűzés sem ártana), mielőtt Thon Taddeo beköltözik! Az apát remélte, hogy talán a súrolásra rá tudja venni a Költő uraságot, de tudta, hogy nincs sok esélye rá.

A második szobában Dom Paulo hirtelen úgy érezte, valaki nézi. Megállt, lassan körbetekintett.

Egyetlen — szemgolyó meredt rá a polcról, egy vizesedényből. Az apát bólintott, mint valami régi ismerősnek, és továbbment.

A harmadik szobában találkozott a kecskével. Ez volt az első találkozásuk.

A kecske egy magas fiókos szekrény tetején állt, és répalevelet majszolt. Apró termetű hegyi kecskének látszott, de a feje teteje szőrtelen volt, és a mécses fényében élénkkék színűnek látszott. Minden bizonnyal születési rendellenesség.

— Költő…? — érdeklődött halkan az apát, farkasszemet nézve a kecskével, megérintve mellén a keresztet.

— Itt vagyok, bent — szólt ki egy álmos hang a negyedik szobából.

Dom Paulo megkönnyebbülten felsóhajtott. A kecske tovább ette a zöldet. Nahát, ez aztán csakugyan förtelmes gondolat volt!

A Költő kezét-lábát szétvetve feküdt keresztben az ágyon, a keze ügyében egy üveg bor; az ép szemével mérgesen pislogott a fénybe.

— Aludtam — méltatlankodott. Megigazította másik szeme helyén a fekete kötést, aztán az üvegért nyúlt.

— Akkor ébredjen! Azonnal kiköltözik innét. Még ma éjszaka! A holmiját vigye ki az előcsarnokba, hogy a lakosztály kiszellőzzön. Ha muszáj, elalhat az istállóim cellájában, odalent. Aztán reggel jöjjön vissza, és súroljon fel mindent!

A Költő egy pillanatig úgy festett, mint egy lelkileg megsebzett liliom. Aztán hirtelen mozdulattal utánakapott valaminek a takarók alatt. Előhúzta összezárt kezét, és elgondolkodva rámeredt.

— Ki használta legutóbb ezt a szállást? — kérdezte.

— Monsignore Longi. Miért?

— Azon gondolkodom, ki hozhatta be a poloskákat. — A Költő kinyitotta a kezét, kicsippentett valamit a tenyeréből, összeroppantotta a körmei között, aztán elpöccentette. — Thon Taddeo megkaphatja őket! Nekem nem kellenek! Elevenen felzabáltak, amióta csak beköltöztem! Már azt terveztem, elmegyek, de most, hogy fölajánlotta, hogy visszakaphatom a régi-cellámat, szívesen…

— Én nem…

— …elfogadom még egy kis ideig a vendégszeretetüket. Természetesen csak addig, amíg befejezem a könyvemet.

— Miféle könyvet?! De hagyjuk ezt. Csak tüntesse el innen a holmiját!

— Most?

— Most!

— Jó. Azt hiszem, nem is tudtam volna még egy éjszakán át elviselni ezeket a férgeket. — A Költő lehemperedett az ágyról, aztán megállt egy pillanatra, amíg meghúzta az üveget.

— Adja ide a bort! — parancsolta az apát.

— Tessék csak, igyék nyugodtan, Nagyon kellemes zamata van.

— Jólesik, hogy dicséri, mivel a mi pincénkből lopta. És ez történetesen misebor. Erre nem gondolt?

— Még nem volt megszentelve.

— Meglep, hogy ilyesmi az eszébe jut. — Dom Paulo elvette az üveget.

— Különben sem loptam. Csak…

— Hagyjuk a bort. Hol lopta a kecskét?

— Nem loptam! — méltatlankodott a Költő.

— Csak úgy megjelent magának?

— Ajándékba kaptam, Reverendissime.

— Kitől?

— Egy drága jó baráttól, Domnissime.

— Kinek a drága jó barátjától?

— Az enyémtől, apát uram.

— Ez önmagában ellentmondás. Utoljára kérdem, honnan van a…

— Benjamintól, apát uram.

Dom Paulo arcán meglepetés villant át.

— Az öreg Benjamintól lopta?

A Költő arca megrándult a szó hallatán. — De kérem, nem loptam!

— Hát akkor?

— Benjamin rám tukmálta, hogy fogadjam el ajándékba, miután egy szonettet írtam a tiszteletére.

— Az igazságot!

A Költő uraság zavarodottan nyelt egyet.

— Elnyertem tőle késdobálásban.

— Mit nem mond…

— Ez az igazság! Célba dobáltunk késsel, és a vén gazember kis híján megkopasztott, aztán pedig nem volt hajlandó hitelbe játszani! Kénytelen voltam föltenni az üvegszememet a kecske ellenében. De visszanyertem mindent!

— Tüntesse el a kecskét az apátságból!

— De ez valami csodálatos kecskefajta! A tejének földöntúli illata van, és értékes eszenciákat tartalmaz. Igazában ennek köszönheti az öreg zsidó a hosszú életét!

— Mennyit?

— Mind az ötezer-négyszáznyolc évét.

— Úgy tudtam, csak háromezer-kétszáz… — Dom Paulo megvetően elhallgatott. — Mit csinált maga odafenn az Utolsó Menedéken?

— Késdobálást játszottam az öreg Benjaminnal.

— Úgy értem, minek… — Az apát megkeményítette magát. — De ez mindegy. Csak hurcolkodjék ki innen! És holnap vigye vissza a kecskét Benjaminnak!

— De annak rendje és módja szerint elnyertem tőle!

— Erről ne vitatkozzunk. Akkor vigye az istállóba. Majd én visszajuttatom az öregnek.

— Miért?

— Semmi szükségünk kecskére. Egyébként magának sem.

— Hohoho… — nevetgélt sokatmondóan a Költő.

— Könyörgök, ezzel most mire céloz?

— Arra, hogy nemsokára megérkezik Thon Taddeo. És mielőtt még elmegy, elkel majd itt egy bűnbak, nekem elhiheti! Az már mindegy, hogy nőstény a kecske… — Önelégülten kuncogott.

Az apát ingerülten elfordult.

— Csak tűnjön el innen! — ismételte meg teljesen fölöslegesen, aztán elment, hogy rendet teremtsen a veszekedők között a pincében, ahol most a Memorabíliák pihentek.

14. FEJEZET

A boltozatos pincét az északi nomád beözönlés századai során ásták ki, amikor a Bayring-horda elárasztotta a préri és a sivatag nagy részét, kifosztva, lerombolva minden útjába eső települést. A Memorabíliákat, a múltbéli tudás örökségét, az apátság fő vagyonkáját elfalazták a föld alatti helyiségekben, hogy a felbecsülhetetlen értékű írásos emlékeket megvédjék nemcsak a nomádok, hanem a szakadár rendek úgynevezett keresztes vitézei ellen is. Ezeket a rendeket eredetileg azért alapították, hogy szembeszálljanak a hordákkal, de rövidesen szektariánus viszályokra és válogatás nélküli fosztogatásra adták magukat. Sem a nomádok, sem Szent Pongrác Harcos Rendje nem értékelte volna az apátság könyveit; a nomádok a pusztítás öröméért pusztították volna el őket, a harcias lovag-papok viszont — ellenpápájuk, Vissarion teológiája alapján — „eretnek írásként” vetették volna tűzre legtöbbjüket.

A jelek szerint most mintha végetérőben lett volna a sötétség korszaka. Tizenkét évszázadon át őrizték a kolostorokban a tudás elfojtott, kicsiny lángocskáját; csak most állt készen az emberi elme arra, hogy felszítsák a tüzet. Réges-régen, az ész uralmának legutolsó időszakában, némely büszke gondolkodók azt állították, hogy az igazi tudás elpusztíthatatlan; hogy az eszmék halhatatlanok, az igazság örök életű. Ez azonban csak a legelvontabb értelemben volt igaz, gondolta az apát, közvetlenül egyáltalán nem. Hogyne, volt a világnak objektív értelme: a Teremtő erkölcsön kívüli logosza vagy elgondolása; az ilyen értelem azonban az Istené volt — az emberé csak akkor lehetett, amikor tökéletlen emberi módon, sötét tükörképként megtestesült egy adott emberi társadalom gondolkodásában, érintkezésében, kultúrájában, ahol értékeket rendeltek hozzá, és ezáltal a kultúrában emberi értelmet kapott. Az ember nemcsak lelkes lény, hanem kultúrlény is, ám kultúrái nem halhatatlanok: semmivé lehetnek egy-egy néppel vagy korszakkal együtt, amikor a világ értelmének emberi tükröződése, igazságának emberi felfogása széjjelfoszlik, s az igazság és az értelem már csak a természet objektív logoszában és Isten szavakkal ki nem fejezhető Logoszában rejtezik. Az igazságot is keresztre lehet feszíteni; de most talán nemsokára bekövetkezik a feltámadás…

A Memorabíliák tele voltak ősi szavakkal, ősi képletekkel, az értelem ősi tükröződéseivel, immár elszakadva azoktól az elméktől, melyek réges-régen elpusztultak, amikor egy másféle társadalom eltűnt a feledés homályában. Kevés volt bennük az érthető rész. Bizonyos iratok olyan értelmetlennek rémlettek, mint egy breviárium rémiének a nomád törzsek valamelyik sámánjának. Mások megőriztek valamiféle ornamentális szépséget vagy rendezettséget, mely mélyebb tartalmat engedett sejtetni, ahogy a rózsafüzér a nomádot nyakláncra emlékeztetné. A Leibowitz-rend legelső tagjai mintegy Veronika kendőjét igyekezték rászorítani a keresztre feszített civilizáció arcára; és a kendőn nyomot is hagyott az ősi nagyság arculata, de a kép halovány volt, hiányos és nehezen kivehető. A szerzetesek megőrizték ezt a képet, és most rendelkezésére állt a világnak, hogy megvizsgálja és értelmezni próbálja, ha óhajtja. A Memorabíliák önmagukban nem támaszthatták fel az ősi tudományt és a magas fejlettségű civilizációt, hiszen a kultúrát az embercsoportok hozzák a világra, nem a dohos fóliánsok; de a könyvek azért segíthetnek — gondolta reménykedve Dom Paulo —, a könyvek irányt mutathatnak, egy-egy lökést adhatnak az újonnan kifejlődő tudománynak. Ez már megtörtént egyszer, ahogy a Nagytiszteletű Boedullus megállapította De Vestigiis Antecessarum Civitatum[64] című művében.

És ezúttal — gondolta Dom Paulo — nem engedjük, hogy elfelejtsék, kik őrizték a tudás tüzet, míg a világ álomba merült. Megállt, visszanézett; egy pillanatra azt hitte, a Költő kecskéjének ijedt mekegését hallotta.

Hamarosan azonban minden mást elnyomott a pincéből jövő lárma, ahogy az apát lelépdelt a föld alatti lépcsősoron a zaj forrása felé. Valaki acélszegeket püfölt be a kőfalba. Izzadság szaga vegyült a régi könyvekével. A könyvtárban minden tudományos áhítatot nélkülöző, lázas sürgés-forgás folyt. Novíciusok iparkodtak ide-oda szerszámokkal. Más novíciusok kis csoportokban álltak ilyen-olyan tervrajzok körül. További novíciusok az író- és másolóasztalokat tolták arrébb, és nagy erőlködéssel húztak-vontak a helyére valami tákolmányt. Az olajmécsesek fénye teljes zűrzavart világított meg. Armbruster testvér, a könyvtáros, a Memorabíliák Rektora a polcok között, egy távolabbi beugróban állt, és csak nézte, szorosan összefont karral, zord arccal. Dom Paulo elkerülte vádló tekintetét.

Kornhoer testvér sóvár, lelkes vigyorral az arcán lépett oda urához és parancsolójához.

— Hát, apát uram, nemsokára olyan fényt látunk, amilyet élő ember még nem látott!

— Ez nem mentes bizonyos hiúságtól, testvérem… — felelte Paulo.

— Hiúság, Domne? Az, hogy hasznát vegyük annak, amit megtanultunk?

— Én inkább arra a sietségre gondoltam, amellyel minél előbb akarjátok hasznát venni, hogy imponáljatok egy bizonyos idelátogató tudósnak. De hagyjuk ezt! Lássuk inkább azt a mérnöki boszorkányságot…

Odamentek a tákolmányhoz. Semmi hasznos emberi alkotásra nem emlékeztette az apátot, hacsak a foglyok kínzására szolgáló szerkezeteket nem tekinti az ember hasznosnak. Egy tengelyt tárcsák és szíjak kapcsoltak össze egy derékmagasságú forgókereszttel. Négy kocsikerék volt fölszerelve a tengelyre, pár hüvelyknyi távolságban egymástól. Vastag vasabroncsaikon mély bevágások látszottak, és a bevágásokba számtalan, madárfészekre emlékeztető drótgubanc támaszkodott. A drótot ércpénzből húzta a helybéli kovács Sanly Bowittsban. Dom Paulo észrevette, hogy a kerekek látszólag szabadon pöröghettek a levegőben, mert az abroncsuk nem ért hozzá semmihez. Velük szemben azonban vastömbök álltak, mintha fékek lettek volna, de nem érintkeztek a kerekekkel. A vastömbök is számtalanszor körbe voltak tekerve dróttal — Kornoer azt mondta, azok a „gerjesztőtekercsek”. Dom Paulo komoran csóválta a fejét.

— Ez lesz a legnagyobb materiális előrelépés az apátságban azóta, hogy száz évvel ezelőtt elkészült a nyomdagép! — jelentette ki büszkén Kornhoer.

— Működni fog? — kérdezte bizonytalanul Dom Paulo.

— Felteszem rá egyhavi ház körüli munkámat, apát uram!

Annál többet kockáztatsz te, gondolta a pap, de nem mondta ki.

— Hol jön ki a fény? — érdeklődött, és ismét szemügyre vette a különös szerkezetet.

A szerzetes fölnevetett.

— Ó, arra van egy külön lámpánk! Amit itt lát, ez csak a „dinamó”. Ez állítja elő az elektromos eszenciát, ami világít majd a lámpában.

Dom Paulo bánatosan nézegette, mekkora helyet foglalt el a dinamó.

— Ez az eszencia… — mormolta. — Nem lehetne esetleg birkafaggyúból kivonni?

— Nem, nem… Az elektromos eszencia az… Akarja, hogy elmagyarázzam?

— Inkább ne. Nem nekem való a természettudomány! Gyötörjétek vele a ti ifjú fejeteket! — Gyorsan hátralépett, nehogy kupán vágja egy-gerenda, melyet két ács vitt el mellette nagy sietve. — Mondd csak — kérdezte —, ha a Leibowitz-korszak írásos emlékeinek tanulmányozásából megtudható, hogyan kell ilyesmit készíteni, akkor szerinted miért nem szánta rá magát egyik elődünk sem, hogy megcsinálja?

A szerzetes egy pillanatig hallgatott.

— Nem könnyű elmagyarázni — mondta végül. — A fennmaradt írásokban voltaképpen nincsen közvetlen információ arról, hogyan kell dinamót készíteni. Inkább azt lehetne mondani, hogy az információt hallgatólagosan magában foglalja egy egész sor töredékes írott emlék. Hallgatólagosan és részlegesen. Csak következtetni lehet rá. Ehhez azonban az embernek szüksége van elméletekre is, amikből kiindulhat, és az elődeinknek nem állt a rendelkezésükre ilyen elméleti információ.

— Nekünk viszont igen?

— Nos hát… most, hogy van néhány olyan ember, mint… — mélységes tisztelet érzett a hangjában, és egy pillanatra elhallgatott, mielőtt kimondta a nevet… — mint Thon Taddeo…

— Ez teljes mondat volt? — kérdezte némi keserűséggel az apát.

— Szóval egészen mostanáig a filozófusok nemigen foglalkoztak új fizikai elméletekkel. Tulajdonképpen… Thon Taddeo… — megint az a tiszteletteli hang, jegyezte meg magában az apát — az ő munkássága szolgáltatta a szükséges hipotéziseket. Például az elmélete az elektromos eszenciák mobilitásáról, a megmaradási teoréma…

— Akkor bizonyára örül majd, hogy megvalósítják az elméletét. De hol van maga a lámpa, ha szabad kérdeznem? Remélem, nem nagyobb, mint a dinamó.

— Ez az, Domne — mondta a szerzetes, és fölvett egy tárgyat az asztalról. Szemlátomást nem volt több egy kis állványnál, mely két fekete rudat tartott. A rudak távolságát egy csavarral lehetett szabályozni. — Szénrudak — magyarázta Kornhoer. — Az ősök ezt „ívlámpának” nevezték volna. Létezett másfajta lámpa is, de ahhoz nincsenek anyagaink.

— Bámulatos! És honnan jön a fény?

— Innen. — A szerzetes a szénrudak közötti résre mutatott.

— Nagyon kicsinyke láng lehet — jegyezte meg az apát.

— Igen, de nagyon fényes! Szerintem fényesebb lesz száz gyertyánál is!

— Ugyan!

— Szinte hihetetlen, igaz?

— Egyszerűen nevetséges… — Amikor észrevette Kornhoer testvér arcán a megvillanó sértődöttséget, az apát gyorsan folytatta: — …még elgondolni is, hogy mostanáig méhviasszal és birkafaggyúval kínlódtunk!

— Azon jár az eszem — vallotta be szégyenlősen a szerzetes —, hogy vajon az ősök nem ilyet használtak-e az oltáraikon gyertya helyett…

— Nem! — mondta az apát. — Egészen biztosan nem! Ezt hidd el nekem! Kérlek, a lehető leggyorsabban verd ki a fejedből, és eszedbe se jusson többé!

— Igen, apát uram.

— Nomármost, hová akarod felfüggeszteni ezt a dolgot?

— Hát… — Kornhoer testvér elhallgatott, töprengve körülnézett a homályos pincében. — Ezen még nem gondolkodtam. Gondolom, a legjobb helye az asztal fölött volna, ahol… Thon Taddeo… — (Miért hallgat el mindig így, mielőtt kiejti a nevét? — kérdezte magában ingerülten Dom Paulo.) — …fog dolgozni.

— Erről a leghelyesebb volna Armbruster testvért megkérdezni — jelentette ki az apát, aztán észrevette, hogy a szerzetes hirtelen zavart képet vágott. — Mi baj van? Csak nem megint?…

Kornhoer bocsánatkérően elfintorodott.

— Nem, apát uram, higgye el, egyszer sem jöttem ki a béketűrésből! Nem mondom, volt köztünk szóváltás, de… — Vállat vont. — Nem akarja, hogy bármit is elmozdítsunk! Állandóan boszorkányságról motyog, meg ilyesmiről. Nagyon nehéz értelmesen beszélni vele. Már félig vak, annyit olvasott rossz világításnál, mégis azt hajtogatja, hogy az ördög műve, amire készülünk! Nem is tudom, mit mondjak.

Dom Paulo enyhén összeráncolta a homlokát, ahogy átmentek a helyiség túlsó felébe, ahonnan Armbruster testvér változatlan rosszallással szemlélte a fejleményeket.

— Tessék, most teljesült a kívánságod — szólt oda a könyvtáros Kornhoernek, ahogy a közelébe értek. — Mikor állítasz be egy gépi könyvtárost is, testvérem?

— Vannak rá utalások, testvérem, hogy egykoron léteztek ilyenek — mordult föl a feltaláló. — A Machina analytica leírásaiban található hivatkozások…

— Elég, elég! — szólt közbe az apát, aztán a könyvtároshoz fordult. — Thon Taddeónak valahol dolgoznia kell majd. Mit javasolsz?

Armbruster a hüvelykujjával a természettudományi alkóv felé bökött. — Használja az olvasóasztalt, mint mindenki más!

— Mi lenne, ha itt rendeznénk be neki egy munkahelyet középen, apát uram? — mondott gyorsan ellene Kornhoer. — Nemcsak asztalra lesz szüksége, hanem golyós számolóra, palatáblára és rajztáblára is. Ideiglenesen spanyolfalat tehetnénk köréje…

— Azt hittem, használni akarja majd a Leibowitz-anyagokat és a legrégibb írásos emlékeinket is, vagy nem? — kérdezte gyanakvóan a könyvtáros.

— De igen.

— Akkor sokat kell ide-oda járkálnia, ha középen helyezitek el. A ritka példányok láncokon vannak, és a láncok nem érnek el olyan messzire.

— Az nem gond — mondta a feltaláló. — Vedd le a láncokat! Amúgy is nevetségesen festenek. A szakadár kultuszok már mind kihaltak vagy elszigetelődtek. Száz éve nem hallott már senki a Harcos Pongrác-rendről!

Armbruster belevörösödött a haragba.

— Azt már nem! — csattant fel. — A láncok maradnak!

— De miért?

— Nem a könyvégetők miatt. Most már a falubeliekre kell ügyelnünk. A láncok maradnak!

Kornhoer az apát felé fordult, széttárta a karját.

— Látja, apát uram?

— A könyvtáros testvérnek igaza van — mondta Dom Paulo. — Túl nagy a mozgás a faluban. Ne felejtsd el, hogy a falutanács kisajátította az iskolánkat! Most már van saját könyvtáruk, és szeretnék, ha mi töltenénk meg a polcait. Lehetőleg ritkaságokkal persze. Ezenkívül tavaly meggyűlt a bajunk a tolvajokkal is. Armbruster testvérnek igaza van. A ritka példányok leláncolva maradnak.

— Rendben van — mondta sóhajtva Kornhoer. — Akkor a vendégünknek az alkóvban kell dolgoznia.

— No és hová függesszük a csodálatos lámpásodat? A szerzetesek az alkóv felé pillantottak. Egy volt a tizennégy egyforma fülkécske közül, melyek a különböző témakörök anyagait tartalmazták. Boltíves bejárataik a középső rész felé néztek, és mindegyik boltív zárókövéről vaskampón egy-egy súlyos feszület lógott.

— Hát, ha az alkóvban fog dolgozni — mondta Kornhoer —, akkor kénytelenek leszünk átmenetileg levenni a feszületet, és átakasztani oda. Nincs más…

— Pogány! — szisszent föl a könyvtáros. — Istentelen! Szentségtörő! — Armbruster az égnek emelte reszkető karját. — Istenem, segíts meg, hogy ne tépjem szét ezzel a két kezemmel! Hát hol a határ?! Vigyétek innen, vigyétek a szemem elől! — Hátat fordított nekik, reszkető kezét még mindig az ég felé emelte.

Dom Paulo maga is megrendült kissé a feltaláló javaslatától, most azonban haragosan összevont szemöldökkel nézte Armbruster testvér hátulsó felét. Nem várta ugyan azt tőle, hogy a természetétől idegen alázatosságot színleljen, de az idős szerzetes zsörtölődése egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni az utóbbi időben.

— Armbruster testvér, légy szíves, fordulj meg! A könyvtáros feléje fordult.

— Most ereszd le a karodat, és beszélj csöndesebben, ha…

— De hát apát uram, hallotta, mit…

— Armbruster testvér, légy szíves, vidd oda a létrát, és vedd le a feszületet!

A könyvtáros arca falfehér lett. Elakadt a szava, úgy meredt Dom Paulóra.

— Ez nem templom — mondta az apát. — Az istenábrázolatok elhelyezése tetszőleges. Egyelőre, légy szíves levenni azt a feszületet! Úgy látszik, az az egyetlen alkalmas hely a lámpának. Később lehet, hogy máshová tesszük. Nomármost, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész ügy megzavarta a könyvtárad rendjét, sőt esetleg az emésztésedet is, de reméljük, hogy a haladás érdekében történik. Ha nem, akkor…

— Arrébb teszi az Úr Jézust, hogy helyet adjon a haladásnak?!

— Armbruster testvér!

— Miért nem akasztja azt a pokolfényt egyszerűen a nyakába?

Az apát arcvonásai megmerevedtek.

— Nem kényszerítelek az engedelmességre, testvérem. Keress fel a dolgozószobámban kompletórium után!

A könyvtáros lehorgasztotta a fejét.

— Hozom a létrát, apát uram — suttogta, és bizonytalan léptekkel elcsoszogott.

Dom Paulo fölpillantott a boltívre, a megfeszített Krisztusra. Mit szólsz hozzá Te? — tűnődött magában.

Csomót érzett a gyomrában. Tudta, hogy annak a csomónak később megadja még az árát. Fölbaktatott a pincéből, mielőtt bárki észrevette volna, hogy nem érzi jól magát. Nem lett volna helyes, ha a többiek látják, hogy mostanában ilyen apró kellemetlenségek is fölébe kerekednek.

A szereléssel másnap végeztek, de Dom Paulo a dolgozószobájában maradt a kísérlet alatt. Előtte kétszer kénytelen volt négyszemközt figyelmeztetni Armbruster testvért, aztán nyilvánosan is megróni. Mindazonáltal jobban átérezte a könyvtáros álláspontját, mint Kornhoerét. Csak ült erőtlenül az íróasztalánál, várta, hogy hírt kapjon a pincéből, de nemigen érdekelte; sikerül-e a kísérlet. Az egyik kezét állandóan a csuhája elejébe dugva tartotta, s úgy veregette meg időnként a gyomrát, mintha egy hisztérikus gyermeket akart volna lecsillapítani.

Megint ez a belső görcs! Úgy rémlett, mindig olyankor jön elő, amikor valami kellemetlenség fenyeget; néha gyorsan el is múlt, amikor a kellemetlenség kirobbant, felszínre került, meg lehetett birkózni vele. De most nem akart elmúlni.

Ez figyelmeztetés volt, az apát jól tudta. Akár angyaltól, akár ördögtől jött, akár a tulajdon lelkiismeretétől — arra intette, hogy óvakodjon magától, és óvakodjon valami olyan realitástól, amellyel még nem nézett szembe.

És most? — tűnődött magában. Hangtalanul böffentett egyet, s némán bocsánatot kért Szent Leibowitz szobrától, mely a kis falifülkében állt dolgozószobája sarkában.

Egy légy mászott végig Szent Leibowitz orrán. A szent szeme mintha bandzsítva figyelte volna a legyet, arra ösztökélve az apátot, hogy elhessegesse. Az apát az évek során nagyon megkedvelte a XXVI. századi fafaragványt; arcán különös mosolyt viselt, mely szent szobron meglehetősen szokatlanul festett. A mosolygó ajak egyik szöglete lefelé görbült; a szemöldök enyhe kétkedéssel összehúzódott, de a szem sarkából vidám szarkalábak futottak szét. Tekintettel a vállára vetett hóhérkötélre, a szent arckifejezése gyakran érthetetlennek rémlett. Lehet, hogy a fa erezetének apró egyenetlenségei tették, hiszen azok az egyenetlenségek parancsoltak a szobrász kezének is, ahogy azon iparkodott, hogy finomabb részleteket hozzon ki, mint amilyeneket az ilyen fából egyáltalán lehetséges. Dom Paulo nem volt bizonyos benne, hogy a képmást nem eleven fa korában növesztették-e szoborrá; annak a régi kornak a türelmes fafaragó mesterei néha egy-egy tölgy- vagy cédruscsemetével kezdték, és fárasztó éveket töltöttek azzal, hogy nyeséssel, hántolással, csavarással, az élő ágak kívánt helyzetbe kötözésével gyötörték a növekvő fát, míg elképesztő emberalakot nem öltött, mintha összefonta vagy az égnek emelte volna karját — csak aztán vágták ki az érett fát, hogy kiszárítsák és kifaragják. Az ilyen szobrok sokkal kevésbé voltak hajlamosak a megrepedésre, sokkal ellenállóbbak voltak, hiszen a mű legtöbb vonala a természetes erezetet követte.

Dom Paulo gyakran elcsodálkozott azon is, hogy a faszent több évszázadon át ellenállt az apát elődeinek — csodálkozott rajta a miatt a módfelett különös mosoly miatt. Az a faramuci vigyor egyszer még a vesztedet okozza! — figyelmeztette a képmást. No persze, a szentek minden bizonnyal szoktak nevetni a mennyekben; a zsoltár szerint Isten maga is nevet, sőt kinevet… de Malmedy apát bizonyára kifogásolta — Isten nyugosztalja szegényt. Az a fennkölt szamár! Vajon hogy menekültél meg tőle? Nem vagy elég kenetteljes egyeseknek. Az a mosoly…! Kit ismerek, ki így szokott vigyorogni? Tetszik, tetszik, de… Egy napon egy másik mord kutya fog beleülni ebbe a székbe. Cave canem![65] — Majd kicserél egy gipsz Leibowitzra. Egy béketűrőre. Aki nem bandzsít a legyekre. Aztán majd megesznek a termeszek odalent a raktárban. Csak az a műalkotás élheti túl az egyház lassú rostálását, amelynek felszíne elnyeri az önelégült együgyűek tetszését, ám alatta olyan mélység van, hogy megragadja a finom ízlésű bölcset is. A rostálás lassú folyamat, de időnként kap egy-egy újabb lökést, amikor az új prelátus szemügyre veszi püspöki termeit, és azt mormolja: „Ez a sok vacak nem maradhat mind itt.” A rosta rendszerint tele van giccses szeméttel. Amikor a régi szemét kihullott, új szemetet öntenek a helyébe. Ám ami nem hullik ki, az színarany, az maradandó. Ha egy templom öt évszázadon át elviseli a papi rossz ízlést, akkor azalatt az időnkénti jó ízlés már lefosztja róla a kérészéletű silányságokat, és olyan magasztossá alakítja, hogy elrettenti magától a buzgó „csinosítgatókat”.

Az apát fölvett egy keselyűtollakból készített legyezőt, és legyezni kezdte magát, de a légmozgás nem hűsítette. A napégette sivatag felől, az ablakon beáramló levegő mintha kemence szájából csapott volna ki, és fokozta a gyötrelmet, melyet a hasában turkáló kegyetlen angyal vagy ördög okozott. Olyasféle hőség volt, amely azt sugallja, hogy veszélyek lappanganak benne, lesben feszülő csörgőkígyók, a hegyek mögött sötéten várakozó viharfelhők, veszett kutyák és gonosz indulatok… A hőség fokozta a görcsök kínját. — Kérlek — mormolta a szentnek, ebben foglalva össze szavak nélküli fohászát hűvösebb időért, bölcsebb elméért, több éleslátásért, hogy megértse bizonytalan rossz érzésének okát. Lehet, hogy a sajt miatt van minden, gondolta. Nyúlós volt az idén, és zöldes. — Éppenséggel meglehetnék nélküle, áttérhetnék könnyebben emészthető ételekre…

De hát megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Nézz szembe vele, Paulo: nem a testi táplálékkal van baj, hanem a lelkivel! Nem a hasad, hanem az agyad nem tud megemészteni valamit.

— De mit?

A faszent nem adta meg a választ. Giccsek… Kirostálni a szemetet… Az agya időnként összevissza csapongva működött. Jobb is volt hagyni csapongani ilyenkor, amikor megjöttek a görcsök, és mintha az egész világ a vállára nehezedett volna. Milyen nehéz a világ? Nem mérhető, ám ő maga mér; mérlegre, olykor hamis mérlegre teszi egyfelől az életet és a munkát, másfelől az aranyat-ezüstöt. Ezek sohasem kerülhetnek egyensúlyba. A világ azonban csak méreget tovább, sebesen, könyörtelenül. Közben elhullajt sok életet és néha egy kis aranyat. És bekötött szemmel egy király lovagol a sivatagon át felénk, kezében hamis mérleg, cinkelt kocka. És a zászlókon ott tündököl: Vexilla regis…[66]

— Nem — nyögött fel az apát, elhessegetve a látomást.

Dehogynem! — látszott ellenkezni a faszent mosolya.

Dom Paulo egy kicsit megborzongott, elfordította a tekintetét a képmásról. Néha úgy érezte, hogy a szent kineveti. Vajon a mennyben kinevetnek bennünket? — tűnődött. Yorki Szent Maisie maga is — emlékezz rá, vénember! — nevetőgörcsben halt meg. Az persze más. Úgy nevetett saját magán, hogy belehalt! Nem, nem is olyan más az. Lukk! Megint az a néma böffentés. Csakugyan, kedden van Szent Maisie napja. A kórus tiszteletteljesen kacag majd az Alleluiánál: „Alleluia haha! Alleluia hihi!”

— Sancta Maisie, interride pro me![67]

És eljő a király, hogy megmérje a pincebeli könyveket hamis mérlegén. Mennyire „hamis”, Paulo? És miből gondolod, hogy a Memorabíliák mentesek minden szeméttől? Még a nagy tehetségű és Nágytiszteletű Boedullus is egyszer megvetően kijelentette, hogy legalább a felét inkább Inscrutabíliáknak kellene nevezni. Valóban egy halott civilizáció féltve őrzött kincsei voltak — de mekkora részükből lett azóta zagyvaság, melyet olajágakkal és mosolygós angyalkákkal ékítettünk mi, a tudatlan szerzetesek negyven nemzedéke, a sötét századok gyermekei, akikre a felnőttek rábíztak egy felfoghatatlan üzenetet, hogy jegyezzük meg és adjuk át más felnőtteknek?

Én kényszerítettem Thon Taddeót, hogy Texarkanából egészen ide utazzék, veszélyes vidéken át. És most egyszerűen félek, nehogy értéktelennek bizonyuljon, amit féltve őrizgetünk. Ez minden!

De nem, ez nem volt minden. Ismét ránézett a mosolygó szentre. És újfent: Vexilla regis inferni prodeunt…[68] Előjönnek a Pokol Királyának zászlói — motoszkált az emlékezetében egy ősi commedia elferdített sora. Ott járt az eszében, nem hagyta nyugodni, mint egy makacs dallam.

A marok még jobban összezárult a gyomra körül. Elejtette a legyezőt, összeszorított foga között lélegzett. Tekintete kerülte a szentet. A kegyetlen angyal tüzes golyóval támadt legbensőbb részeire. Rágörnyedt az asztalra. Ez most olyan érzés volt, mintha egy tüzes drót szakadt volna el odabent. Zihálása egy foltot tisztára söpört az asztal lapján, elfújta róla a sivatag porát. A por szaga fojtogatta. A szoba rózsaszín lett, fekete bogarak nyüzsögtek benne. Nem merek böfögni, nehogy szétmenjen bennem valami — de védőszentem fönt a mennyben, muszáj lesz! Fáj. Ergo sum[69]. Krisztus Uram, fogadd el ezt az áldozatot!

Böfögött, sós ízt érzett, fejét az asztalra ejtette.

Most, ebben a percben kell jönnie ama kehelynek, Uram, vagy várhatok még egy kicsit? De a keresztre feszítés mindig most van. Mindig is most volt, már Ábrahám óta mindig most van. És Pfardentrott előtt, most! Mindig, mindenkinek. Fölszegeznek rá, aztán csak lógj rajta, és ha leesnél, akkor agyonvernek egy lapáttal, úgyhogy viseld méltósággal, vénember! Ha méltósággal tudsz böfögni, talán a mennybe jutsz, ha eléggé megbánod, hogy bepiszkítod a szőnyeget… Nagyon restellte magát.

Sokáig várt. A bogarak egy része elszállt, a szoba pírja is eltűnt, de szürke lett és ködös.

Nos, Paulo, most vérzünk, vagy csak hülyéskedünk?

Belemeredt a ködbe, lassan meglátta megint a szent arcát. Olyan aprócska volt az a mosoly — szomorú, megértő és még valami… Nevet a hóhéron? Nem, nevet a hóhér helyett is, nevet a Stultus Maximuson[70], a Sátánon magán! Most látta először világosan. A legutolsó kehelyben talán egy kis diadalérzet is lesz. Haec commixtio…[71]

Hirtelen leküzdhetetlen álmosság fogta el; a szent arca eltűnt a ködben, de az apát továbbra is visszamosolygott rá.

Gault perjel az asztalra bukva talált rá, nem sokkal nóna előtt. Vér látszott a fogai között. A fiatal pap gyorsan megtapogatta a pulzusát. Dom Paulo tüstént fölriadt, felült, és mintha még mindig álomban lett volna, ellentmondást nem tűrően leszögezte:

— Mondom, hogy teljesen nevetséges! Hülyeség az egész! Micsoda képtelenség!

— Mi képtelenség, Domne?

Az apát megrázta a fejét, pislogott egyet-kettőt.

— Mi van?

— Rögtön idehívom Andrew testvért…

— Vagy úgy! Az a képtelenség. Gyere csak vissza! Mit akartál?

— Semmit, apát uram. Mindjárt jövök, csak előkerítem Andrew test…

— Hagyd a csudába a dokit! Nem ok nélkül jöttél ide! Az ajtó csukva volt. Csukd is vissza, ülj le és mondd el, amit akartál!

— Sikerült a kísérlet! Mármint Kornhoer testvér lámpája!

— Jól van, halljuk, mi történt! Ülj le, küzdj bele, mondj el szépen mindent az elejétől a végéig! — Megigazította a csuháját, egy vászondarabbal leitatta az ajkát. Még mindig szédült, de a hasában engedett a marok szorítása. A legkevésbé sem érdekelte a perjel beszámolója a kísérletről, de megtett minden tőle telhetőt, hogy figyelmesnek mutatkozzék. Itt kell tartanom, amíg eléggé magamhoz térek, hogy gondolkodni tudjak. Nem engedhetem el az orvosért — még nem; híre menne, hogy az öreg a végét járja! Előbb el kell döntenem, biztonságos idő-e ez arra, hogy bevégezzem, vagy sem.

15. FEJEZET

Hongan Os alapjában véve igazságos és jóindulatú ember volt. Amikor látta, hogy harcosainak egy csoportja elszórakozik a laredói foglyokkal, megállt, elnézte egy darabig; de amikor három laredóit a bokájuknál fogva a lovak közé kötöztek, aztán őrjöngő vágtára korbácsolták a lovakat, Hongan Os úgy döntött, hogy közbelép. Megparancsolta, hogy a harcosokat ott helyben korbácsolják meg, mert Hongan Ost — Vad Medvét — mindenki könyörületes törzsfőnöknek ismerte. Nem bánt rosszul egyetlen lóval sem.

— A foglyok megölése asszonyi munka — morgott megvetően a megkorbácsolt bűnösökre. — Tisztálkodjatok meg, nehogy kicsúfoljanak az asszonyok, aztán távozzatok el a táborból az újholdig, mert tizenkét napra ki vagytok tiltva! — Tiltakozó nyögéseikre válaszul még hozzátette: — És ha a lovak átvonszolták volna valamelyiket a táboron? A fűevő kis főnökök a vendégeink, és mindenki tudja, hogy könnyen megijednek a vértől. Különösen a maguk fajtájabeliek vérétől. Erre gondotok legyen!

— De ezek a fűevők déliek! — szólalt meg az egyik harcos, és a vérben úszó foglyok felé intett. — A vendégeink pedig keletről jött fűevők! Hát nincsen egyezség köztünk, igazi emberek és a keletiek között, hogy hadat viselünk a déliek ellen?

— Ha ezt még egyszer megemlíted, kivágatom a nyelvedet, és megetetem a kutyákkal! — figyelmeztette Vad Medve. — Felejtsd el, hogy ilyesmiről hallottál!

— Sok napot töltenek köztünk a növény-emberek, Hatalmasok Fia?

— Ki sejtheti, mi jár a földtúrók fejében? — kérdezte dühösen Vad Medve. — Az ő gondolataik nem olyanok, mint a mieink. Azt mondják, hogy egy részük továbbmegy, át a Száraz Vidéken, a fűevő papokhoz, a fekete ruhásokhoz. A többiek itt maradnak megbeszélni… de ez már nem való a ti fületeknek. Most menjetek, és tizenkét napig szégyelljetek magatokat!

Hátat fordított nekik, hogy amikor elsompolyognak, ne érezzék szúrós pillantását. Az utóbbi időben lazult a fegyelem. A nemzetségek nyugtalankodtak. Híre ment a Síkság népe között, hogy ő, Hongan Ős kezet fogott az ünnepi tűz fölött egy texarkanai küldöttel, és hogy a sámán mindkettőjük levágott körmét és haját beledolgozta egy fogadalmi bábuba, biztosítékként bármelyik fél esetleges árulása ellen. Híre ment, hogy egyezséget kötöttek, márpedig az emberek és a fűevők közötti bármiféle egyezséget a törzsek szégyenletesnek tekintettek. Vad Medve érezte az ifjabb harcosok leplezett megvetését, de nem adhatott magyarázatot nekik, amíg nem jött el az ideje.

Vad Medve hajlandó volt minden jó gondolatot meghallgatni, akárha kutyától jött is. A fűevők gondolatai ritkán voltak jók, de Vad Medvére mély hatást tettek a keleti fűevő király üzenetei, aki megmagyarázta a titoktartás fontosságát, és helytelenítette az öncélú hetvenkedést. Ha a laredóiak megtudnák, hogy Hannegan fölfegyverzi a törzseket, a terv bizonyosan kudarcot vallana. Vad Medve már sokat tűnődött ezen a gondolaton; viszolygott tőle — hiszen vitathatatlanul fölemelőbb és férfiasabb, ha az ember megmondja az ellenségnek, hogy mit szándékozik tenni vele, mielőtt megteszi; de mégis, minél többet tűnődött rajta, annál bölcsebbnek találta. A fűevő király vagy egészen nyúlszívű gyáva volt, vagy majdnem olyan okos, mint egy ember — Vad Medve nem döntötte el, melyik, de a gondolatot magát bölcsnek ítélte. A titoktartás létfontosságú volt, még ha egy időre asszonyi gyöngeségnek látszott is. Ha Vad Medve emberei tudnák, hogy a fegyverek, melyeket kapnak, Hannegan ajándékai, nem pedig a határ menti portyák zsákmányai, akkor előfordulhatna, hogy Laredo kiszedi a tervet a portyákon elfogott harcosokból. Ennélfogva hagyni kellett, hogy a törzsek morgolódjanak, hogy milyen szégyenletesek ezek a béketárgyalások a keleti föld túrókkal.

Ám a tárgyalás nem békéről folyt. Gazdag zsákmányt ígért.

Néhány héttel azelőtt Vad Medve személyesen vezetett egy „harci osztagot” keletre, és száz lóval, négy tucat hosszú puskával, több hordó puskaporral, rengeteg golyóval és egy fogollyal tértek vissza. De még a kísérő harcosok sem tudták, hogy a titkos fegyverraktárát Hannegan emberei készítették oda nekik, sem azt, hogy a fogoly valójában egy texarkanai lovassági tiszt volt, aki a jövőben tanácsadója lesz Vad Medvének a laredóiak várható harcmodorát illetően. Minden fűevőgondolat szégyentelen volt, de a tiszt gondolatai ki tudták fürkészni a déli fűevők gondolatait. Hongan Osét azonban nem.

Vad Medve jogos büszkeséggel úgy érezte, jó üzletet csinált. Nem tett ígéretet másra, mint hogy nem visel hadat Texarkana ellen, és nem hajt el több marhát a keleti határról, de csak addig, amíg Hannegan ellátja fegyverrel és felszereléssel. A Laredo elleni háború felől csak hallgatólagosan egyeztek meg a szent tűz fölött, de annyira egybevágott Vad Medve természetes hajlandóságával, hogy nem volt szükség formális szerződésre. Vad Medve úgy érezte, hogy ha egyik ellenségével szövetséget köt, a többivel egyenként elbánhat, és végül visszanyerheti mindama legelőket, melyeket az előző században jogtalanul elhódítottak a letelepedő földtúrók.

Már leszállt az este, amikor a főnök belovagolt a táborba. Hűvös lett a Síkságon. A keletről jött vendégek takaróikba burkolózva ültek a tanácskozó tűz körül, három vén társaságában, miközben a szokásos kíváncsi gyerekhad tátott szájjal bámult a környező árnyak rejtekéből, a sátorlapok alól az idegenekre. Összesen tizenketten voltak az idegenek, de két külön csoportra oszlottak, melyek együtt utaztak ugyan, de szemlátomást nemigen keresték egymás társaságát. Az egyik csoport vezetője nyilvánvalóan őrült volt. Habár Vad Medvének nem volt kifogása az elmebaj ellen (sőt sámánjai nagy becsben tartották, mint a legbensőségesebb kapcsolatot a természetfölöttivel), mindeddig nem tudta, hogy a földtúrók is vezéri erényként tartják számon a tébolyt. Ez az illető azonban az ideje felét azzal töltötte, hogy a földet ásta lenn, a kiszáradt folyóágynál, a másik felét pedig azzal, hogy titokzatos jeleket rótt egy kis könyvbe. Nyilvánvalóan boszorkánymester, méghozzá valószínűleg olyan, akit jó szemmel tartani…

Vad Medve csak addig állt meg, míg felöltötte ünnepi farkasprém köntösét, és egy sámánnal fölfestette a homlokára a totemjelet, aztán csatlakozott a tűz körül ülő csoporthoz.

— Féljetek! — üvöltött fel szertartásosan egy idős harcos, ahogy a törzsek főnöke belépett a tűz fényébe. — Féljetek, mert a Nagy Hatalmú jár gyermekei között! Hulljatok térdre, ó, törzsek, mert az ő neve Vad Medve — jól szerzett név, mert ifjúkorában bizony legyőzött puszta kézzel egy megvadult medvét, igen, puszta kézzel fojtotta meg, odafönn északon…

Hongan Os ügyet sem vetett a dicshimnuszra. Elvett egy csésze vért az öregasszonytól, aki a tanácskozótűz körül ülőket szolgálta ki. Frissen vették egy levágott tulokból, még meleg volt. A főnök először felhajtotta, csak aztán fordult meg, hogy egy biccentéssel üdvözölje a keletieket, akik látható nyugtalansággal nézték a rövid ivászatot.

— Ááááh! — mondta a főnök.

— Ááááh! — felelte rá a három vén meg az egyik fűevő, aki vette magának a bátorságot, hogy csatlakozzék hozzájuk. Az emberek egy pillanatra viszolyogva nézték a fűevőt.

A tébolyult fűevő igyekezett elterelni a figyelmet társa baklövéséről.

— Mondd csak — szólalt meg, amikor a főnök kényelembe helyezte magát —, miért van az, hogy a te néped nem iszik vizet? Tiltják az isteneitek?

— Ki tudja, mit isznak az istenek? — dörmögte Vad Medve. — A mondás azt tartja, hogy a víz a jószágnak meg a földtúróknak való, a tej a gyerekeknek, a vér az embereknek. Talán nem jól van így?

Az őrült fűevő nem sértődött meg. Szürke szemének kutató pillantását a főnökre emelte, aztán odabiccentett egyik társának.

— A víz a jószágnak való, az a magyarázat! — mondta. — Az örökös aszály! Ami kevés víz van, azt a pásztornép az állatoknak tartogatja. Azon tűnődtem, vajon alátámasztották-e vallási tabuval is.

Társa elfintorodott, és texarkanai nyelven szólalt meg:

— Víz! Az istenekre, miért nem ihatunk vizet, Thon Taddeo?! Az alkalmazkodásból is megárt a sok! — Kiköpött, de nyál nem jött a szájából. — Vért inni! Ragad tőle az ember torka! Miért nem kaphatunk csak egy kortyocska…?

— Majd ha elmentünk innen! — De Thon…

— Nem! — förmedt rá a tudós; aztán amikor észrevette, hogy a törzsbeliek sötét tekintettel figyelik őket, ismét a síksági nyelven szólította meg Vad Medvét. — Társam éppen a te néped férfiasságát és jó egészségét dicsérte — mondta. — Talán a táplálkozásotoknak köszönhetitek.

— Hah! — mordult fel a főnök, de aztán szinte vidoran kurjantott oda az öregasszonynak: — Adj annak az idegennek egy kupa vöröset!

Thon Taddeo társa megborzongott, de egy szóval sem tiltakozott.

— Ó, főnök, egy kérésem volna nagyságodhoz — mondta a tudós. — Holnap folytatjuk utunkat nyugat felé. Megtisztelésnek vennénk, ha néhány harcosod elkísérhetne bennünket.

— Miért?

Thon Taddeo elhallgatott.

— Hát… mutatni az utat… — Megint elhallgatott, hirtelen elmosolyodott. — Nem, megmondom az igazat úgy, ahogy van! Vannak olyanok a tieid között, akik rossz szemmel nézik a jelenlétünket a vidékén. Habár a te vendégszereteted a lehető…

Hongan Os hátravetette a fejét, harsányan felröhögött.

— Félnek a kisebb törzsektől! — mondta a véneknek. — Félnek, hogy megtámadják őket, mihelyt kilépnek a sátraim közül! Füvet esznek, és félnek a küzdelemtől!…

A tudós arca enyhén elpirult.

— Ne félj semmit, idegen! — mondta kuncogva a főnök. — Igazi emberek mennek majd veletek!

Thon Taddeo eltúlzott hálával fejet hajtott.

— Mondd csak — kérdezte Vad Medve —, mi az, amit a nyugati Száraz Vidéken kerestek? Új földeket, ahol ültetni lehet? Megmondhatom, hogy nem találtok! Van egy-két nedvesebb kis folt, de azokon kívül sehol nem terem meg még az állatnak való sem.

— Nem új földeket keresünk — felelte vendége. — Tudod, nem vagyunk mi mindnyájan földművelők. Az utunk célja… — Elhallgatott. A nomádok nyelvén nem lehetett kifejezni, hogy miért mennek a Szent Leibowitz-apátságba. — …ősi varázslatok elsajátítása.

A vének egyike, egy sámán, mintha hegyezni kezdte volna a fülét.

— Ősi varázslat? Nyugaton? Nem tudok ottani varázslókról, hacsak nem a fekete ruhásokra gondolsz…

— Hozzájuk megyünk.

— Hö! Miféle varázslatuk lehet, amiért érdemes odamenni? A küldönceiket olyan könnyű elkapni, hogy semmi mulatság nincs benne, habár meg kell hagyni, a kínzást jól tűrik! Milyen varázslatot tanulhattok meg tőlük?

— Nos, ami engem illet, egyetértek veled — mondta Thon Taddeo. — De azt beszélik, hogy az egyik táborukban nagy erejű, ööö… ráolvasásokat őriznek. Ha ez igaz, akkor a fekete ruhások nyilvánvalóan nem tudják, hogyan kell használni őket, mi viszont reméljük, hogy kitanulhatjuk a fortélyaikat, a magunk javára.

— A fekete ruhások megengedik majd, hogy kilessétek a titkaikat?

Thon Taddeo elmosolyodott.

— Azt hiszem, igen. Már nem merik rejtegetni őket. Ha kellene, erővel el tudnánk venni tőlük.

— Bátor beszéd — csúfolódott Vad Medve. — Úgy látszik, a földtúrók bátrabban szoktak viselkedni egymás között, mert az igazi emberek között igencsak alázatosak!

A tudós, aki már torkig volt a nomád sértegetéseivel, úgy döntött, hogy korán lefekszik.

A katonák ott maradtak a tűz körül, hogy megbeszéljék Vad Medvével az elkerülhetetlenül bekövetkező háborút; de a háború végül is nem tartozott Thon Taddeóra. Tudatlan unokatestvére politikai ambíciói távol álltak tőle, attól a törekvésétől, hogy a korszak sötétségében új életre keltse a tudást. Azért persze hasznosnak bizonyult a fejedelem pártfogása, nem is egyszer.

16. FEJEZET

A vén remete a fennsík szélén állt, és nézte a sivatagon át közeledő kis porfelhőt. A remete idegesen csámcsogott, magában mormogott, hangtalanul kuncogott. Aszott bőrét sötétre égette, cserzette a nap, bozontos szakálla sárgásra színeződött az álla táján. Szalmakalap volt rajta, és zsákvászonra emlékeztető, durva háziszőttesből készült ágyékkötő — ezenkívül csak egy pár saru meg a kecskebőr vizes tömlő.

Csak nézte a porfelhőt, ahogy áthaladt Sanly Bowitts falun, és elindult a fennsík mellett elvezető úton.

— Á! — horkant föl a remete, és tekintete lassan lángra gyúlt. — Sokasodni fog az Ő birodalma, és végtelen lészen az Ő békéje: uralkodni fog Ő mindenek felett!

Hirtelen leszökellt a száraz patakágyban, a botjával segítve magát, mint holmi háromlábú macska, kőről kőre ugrott, de legnagyobbrészt csúszott. Gyors leereszkedésének porfellege fölszállt a magasba, aztán szétfoszlott a szélben.

A fennsík lábánál a vénember eltűnt a mesquitocserjék között, meghúzta magát és várakozott. Nemsokára megütötte a fülét a közeledő lovas komótos trappolása. Az út felé húzódott, kilesett az ágak között. A kanyarban feltűnt a póni, porfátyolba burkolózva. A remete kiszökkent az ösvényre, fölemelte mindkét karját.

— Ollá alláj! — kiáltotta, ahogy a lovas megtorpant, odaugrott, megragadta a kantárt, és összevont szemöldökkel, aggodalmasan meredt a nyeregben ülőre.

Szeme egy pillanatra furcsa tűzben égett.

— Mert egy Gyermek születik közénk, egy Fiú adatik nekünk… — De aztán az aggodalmas kifejezés szomorúra váltott. — Ez nem Ő! — dörmögött bosszúsan az ég felé.

A lovas hátravetette a csuklyáját, és fölnevetett. A remete egy pillanatig dühösen pislogott rá, aztán lassan derengeni kezdett az arcán a fölismerés.

— Á, te vagy az — dörmögte. — Azt hittem, már rég meghaltál! Mit keresel errefelé?

— Visszahoztam a tékozló fiút, Benjamin — mondta Dom Paulo. Megrángatott egy köteléket, és a kék fejű kecske elő trappolt a póni mögül. Ahogy észrevette a remetét, hangosan fölmekegett, és rángatni kezdte a kötelet. — És… gondoltam, meglátogatlak.

— Az állat a Költőé — vetette oda a remete. — Tisztességgel elnyerte szerencsejátékban, habár csalt a nyomorult. Vidd vissza hozzá, és ha adhatok egy tanácsot, ne üsd bele az orrodat olyan világi csalásokba, amikhez semmi közöd. Isten áldjon! — Visszafordult a patakágy felé.

— Várj, Benjamin! Fogd a kecskédet, különben odaadom az első parasztnak. Semmi kedvem hozzá, hogy összevissza mászkáljon az apátságban, és belemekegjen a misébe!

— Nem kecske! — mondta haragosan a remete. — Ez az a fenevad, amelyet a prófétátok látott, és arra született, hogy egy asszonyi állat lovagoljon rajta! Ha rám hallgatsz, megátkozod, és kikergeted a sivatagba. Mint látod, osztott patájú, és kérődzik. — Ismét elfordult, elindult.

Az apát mosolya eltűnt az arcáról.

— Benjamin, tényleg visszamégy a hegyre anélkül, hogy akárcsak üdvözölnéd öreg barátodat?

— Üdv! — szók vissza az öreg zsidó, és sértődötten továbbcsörtetett. Néhány lépés után megtorpant és hátranézett. — Fölösleges olyan megbántott képet vágnod — mondta. — Már öt éve nem vetted a fáradságot, hogy idetold a képedet, „öreg barátom”!

— Hát erről van szó! — mormolta az apát. Leszállt a nyeregből, és az öreg zsidó után sietett. — Benjamin, Benjamin, hiszen jöttem volna én, de nem vagyok a magam ura!

A remete feléje fordult.

— Hát, Paulo, ha már itt vagy…

Hirtelen elnevették magukat, és összeölelkeztek.

— Jó, hogy itt vagy, vén zsörtölődő! — mondta a remete.

— Én vagyok a zsörtölődő?!

— No jó, gondolom, én se vagyok sokkal jobb. Ez az évszázad nagyon megviselt.

— Hallom, kövekkel szoktad megdobálni a novíciusokat, akik errefelé töltik a nagyböjti próbaidejüket. Igaz lehet a hír? — Tettetett felháborodással meredt a remetére.

— Csak kavicsokkal.

— Te vén gazember!

— Ugyan, ugyan, Paulo! Az egyikük egyszer összetévesztett egy távoli rokonommal, egy bizonyos Leibowitzcal. Azt hitte, az volt a küldetésem, hogy üzenetet vigyek neki… vagy legalábbis néhány másik semmirekellőd azt hitte. Nem szeretném, ha még egyszer előfordulna, úgyhogy időnként megdobálom őket. Hah! Engem ugyan nem tévesztenek össze megint azzal a rokonommal; nekem az nem rokonom többé…

A pap értetlen képet vágott.

— Kivel tévesztett össze? Szent Leibowitzcal? Na ne, Benjamin! Ez azért már túlzás!

Benjamin csúfolódó hangon kántálta:

— Összetévesztett egy Leibowitz nevű távoli rokonommal, úgyhogy most megdobálom őket…

Dom Paulo szemlátomást mélységesen megzavarodott.

— Szent Leibowitz sok évszázada halott! Hogyan le… — Elhallgatott, gyanakvóan pislogott az öreg remetére. — Te Benjamin, nehogy azzal a bizonyos mesével hozakodj elő nekem! A Szent ezerkétszáz éve meghalt, és nehogy azt mondd, hogy te ezerkétszáz éve…

— Ostobaság! — szakította félbe a vén zsidó. — Nem azt mondtam, hogy ezerkétszáz éve történt! Csak hatszáz éve. Jóval a drágalátos Szentetek halála után, azért volt olyan nevetséges. Persze abban az időben jámborabbak voltak a novíciusaitok, és hiszékenyebbek is. Azt hiszem, Francisnak hívták szegény fiút. Később én temettem el. Megmondtam Új-Rómában, hogy hol áshatják elő. Így kaptátok vissza a tetemét.

Az apát tátott szájjal nézett az öregre, ahogy a cserjék között a kút felé csörtettek, kötőféken vezetve a lovat és a kecskét. Francis? — tűnődött. Ez valószínűleg nem más, mint a Nagytiszteletű Francis Gerard, akinek a hagyomány szerint egyszer egy zarándok megmutatta, hol rejtezik a faluban az ősi óvóhely — csak akkor a falu még nem volt ott. Igen, körülbelül hatszáz éve lehetett… és most ez a vén csibész azt állítja, hogy ő volt az a zarándok? Néha szöget ütött a fejébe, honnan szerez Benjamin annyi ismeretet az apátság történetéről, hogy ilyen meséket tud kitalálni! Talán a Költőtől…

— Az persze az előző pályafutásom alatt történt — folytatta az öreg zsidó —, úgyhogy talán érthető volt a tévedés.

— Az előző pályafutásod?…

— Amikor bolyongtam.

— Hogy képzeled, hogy elhiszem az efféle képtelenségeket?

— Hmmm-hnnn! A Költő hisz nekem.

— No persze! A Költő a világ minden kincséért sem hinné el, hogy a Nagytiszteletű Francis egy szenttel találkozott, mert az babonaság volna. Inkább elhiszi, hogy veled találkozott — hatszáz évvel ezelőtt! Ez mégis természetesebb magyarázat, mi?

Benjamin fanyarul kuncogott. Paulo nézte, ahogy repedezett csanakját megmeríti a kútban, beleönti a vizestömlőbe, aztán újra megmeríti. A víz zavaros volt, bizonytalan, enyhén visszataszító árnyak úszkáltak benne, akárcsak az öreg zsidó emlékezetében. Csakugyan bizonytalan vajon az emlékezete? Vagy a bolondját járatja mindannyiunkkal? — tűnődött magában a pap. Leszámítva azt a rögeszméjét, hogy öregebb Matuzsálemnél is, Benjamin Eleazar a maga savanyú módján teljesen normálisnak tetszett.

— Kérsz? — érdeklődött a remete, felé nyújtva a csanakot.

Az apát megborzongott, de palástolta. Elfogadta a vizet, nehogy megbántsa az öreget, és egy hajtásra megitta a zavaros folyadékot.

— Nem vagy valami válogatós, mi? — mondta Benjamin, és lesújtóan végigmérte. — Én hozzá nem nyúlnék! — Megveregette a vizestömlőt. — Az állatoknak viszem.

Az apátot émelygés fogta el.

— Megváltoztál — mondta Benjamin, és még mindig merően nézte. — Sápadt vagy, mint a sajt, és csak csont és bőr.

— Beteg vagyok.

— Úgy is festesz. Gyere föl a kalyibámba, ha nem fáraszt ki a mászás!

— Semmi bajom nem lesz tőle. A minap egy kicsit rosszul voltam, és az orvosunk azt mondta, pihenjek. Piha! Ha nem érkezne hamarosan egy fontos vendég, fütyülnék rá. De hát érkezik, úgyhogy pihenek. Fárasztó a pihenés.

Benjamin széles vigyorral hátrapillantott rá, ahogy fölfelé kapaszkodtak a patakágyban. Megcsóválta ősz fejét.

— Ha tíz mérföldet lovagolsz a sivatagban, az pihentet?

— Engem igen. És találkozni akartam veled, Benjamin.

— Mit szól majd a falu népe? — kérdezte csúfondárosan a vén zsidó. — Azt fogják hinni, kibékültünk, és az bemocskolja mindkettőnk jó hírét.

— A mi jó hírünkért egy fabatkát sem adtak volna soha a piacon, igaz?

— Hát az igaz — ismerte el a másik, aztán rejtélyesen hozzátette: — Egyelőre…

— Még mindig várakózol, vén zsidó?

— De még mennyire! — csattant föl a remete.

Az apát fárasztónak találta a kapaszkodást. Kétszer megálltak pihenni. Mire fölértek, már szédült, és kénytelen volt a hórihorgas remetére támaszkodni. Tompa, égő érzés figyelmeztette a mellkasában, hogy elég az erőfeszítésből, de nyoma sem volt a korábbi, ádáz szorításnak.

Kék kobakú, mutáns kecskék kis nyája rebbent szét az idegen láttán, és eltűntek a bozót mélyén. Különösképpen a fennsík zöldellőbbnek tetszett, mint a környező sivatag, pedig nem volt semmilyen látható nedvességforrása.

— Erre, Paulo, a palotám felé!

A vén zsidó kuckója, mint kiderült, egyetlen helyiség volt, ablaktalan, kőfalú. A kövek hézagosan sorakoztak egymáson, mint valami kerítés, a széles réseken befújhatott a szél. A tető botok szedett-vedett szövevénye volt, a legtöbbjük girbegurba, rajtuk rozsé, szalma, kecskebőr. A bejárat mellett, alacsony kőpilléren egy nagy, lapos kődarab állt, rajta héber felirat:

A kőtábla mérete és az a szemmel látható szándék, hogy magára vonja a figyelmet, mosolyra indította Paulo apátot.

— Mi áll rajta, Benjamin? — érdeklődött. — Nagy forgalmat vonz ide?

— Hah, mi állhatna rajta? Csak annyi: „Sátorjavítás itt!”

A pap hitetlenkedve fújtatott.

— Jól van, ha nem akarsz, ne higgy nekem! De ha nem hiszed el, hogy az van odaírva, akkor még kevésbé hiheted el, ami a kőtábla másik oldalán áll.

— A fal felőli oldalon?

— Persze hogy a fal felőlin!

A pillér a küszöb közvetlen közelében volt felállítva, hogy egy félarasznyi hely ha maradt a kőtábla és a kalyiba fala között. Paulo lehajolt, és bekukkantott a résbe. Beletelt egy kis időbe, amíg ki tudta venni, de csakugyan ott volt valami, apróbb betűkkel fölírva a kő hátuljára:

[72]

— Sohasem szoktad megfordítani a követ?

— Megfordítani?! Ilyen időkben? Hát megbolondultam én?!

— Mi áll a hátsó lapon?

— Hmmm-hnnn! — dünnyögte a remete, nem méltatva válaszra. — De csak gyere be, ha már hátulról nem tudsz olvasni.

— Egy kicsit útban van a fal.

— Mindig is útban volt, nem igaz?

A pap felsóhajtott.

— Jól van, Benjamin, nagyon jól tudom, mit parancsoltak meg neked, hogy felírj „bejáratára és ajtajára” házadnak. De csak neked juthatott az eszedbe, hogy lefelé fordítsd!

— Befelé — helyesbítette a remete. — Mindaddig, amíg van javítani való sátor Izraelben… de ne kezdjük el bosszantani egymást, amíg nem pihented ki magad. Hozok egy kis tejet, te meg mesélj erről a látogatóról, aki miatt aggódol!

— Van bor az iszákomban, ha kérsz — mondta az apát, és megkönnyebbülten lerogyott egy prémkupacra. — De inkább ne beszélgessünk Thon Taddeóról.

— Ó, tehát őróla van szó…

— Hallottál Thon Taddeóról? Mondd, hogy lehetséges, hogy amióta csak ismerlek, mindig mindenről és mindenkiről tudsz, pedig el sem mozdulsz erről a hegyről?

— Az ember nem süket és nem vak — felelte titokzatosan a remete.

— Mondd, mi a véleményed róla?

— Nem találkoztam még vele. De gondolom, kellemetlen jelenség lesz. Mint a szülési fájdalom…

— Szülési fájdalom? Te csakugyan elhiszed, amit beszélnek, hogy új reneszánsz előtt állunk?

— Hmmm-hnnn…

— Hagyd abba ezt a titokzatos somolygást, vén zsidó, és mondd meg a véleményedet! Biztos, hogy van véleményed! Mindig szokott lenni. Miért olyan nehéz a bizalmadba férkőzni? Nem vagyunk barátok?

— Bizonyos téren igen. Bizonyos téren. De azért megvannak a nézeteltéréseink.

— Mi köze van a nézeteltéréseinknek Thon Taddeóhoz és ahhoz a reneszánszhoz, amelyet mindketten szeretnénk megérni? Thon Taddeo világi tudós, és igencsak távol vannak tőle a mi nézeteltéréseink.

Benjamin sokatmondóan megvonta a vállát.

— Nézeteltérés, világi tudós… — visszhangozta, úgy köpve ki a szavakat, mint egy-egy almamagot. — Különböző időkben engem is mondtak már „világi tudósnak” bizonyos emberek, és nemegyszer karóba húztak, megköveztek és máglyára vetettek miatta.

— Ugyan mikor?… — A pap elhallgatott, a homlokát ráncolta. Már megint az a rögeszme! Benjamin gyanakvóan sandított rá, és egyszerre fagyos lett a mosolya. Most, gondolta az apát, úgy néz rám, mintha azok közül való volnék — akármilyen meghatározatlan „azok” voltak, akik kiűzték ide, ebbe a magányba. Karóba húzták, megkövezték, és máglyára vetették? Vagy önmagát az egész népével azonosítja?…

— Benjamin! Nézz rám, én Paulo vagyok! Torquemada rég meghalt! Hetven-egynéhány éve születtem, és nemsokára meghalok. Szeretlek, vén csibész, mindig is szerettelek, és ha rám nézel, örülnék, ha csak Paulót látnád, nem mást!

Benjamin megingott egy pillanatra. Könnytől lett nedves a szeme.

— Néha… elfelejtem…

— És néha elfelejted, hogy Benjamin csak Benjamin, nem pedig egész Izrael.

— Azt soha! — csattant fel a remete, és a szemében újra fellángolt a tűz. — Én háromezerkétszáz éve… — Elhallgatott, szorosan összezárta a száját.

— Miért? — suttogta szinte áhítattal az apát. — Miért veszed magadra, egymagádra egy egész népnek és a múltjának a terhét?

A remete tekintete fenyegetően megvillant, de aztán torokhangú morgással nyelt egy nagyot, és a tenyerébe, temette az arcát.

— Veszélyes vizekre tévedsz…

— Bocsáss meg.

— Azt a terhet… azt mások tették rám. — Lassan fölemelte a tekintetét. — Mondjak talán nemet?

A pap lélegzete elakadt. Egy ideig nem volt más hang a kalyibában, csak a szél zúgása. Mintha az istenségből is volna valami ebben az őrültségben! — gondolta Dom Paulo. A zsidó közösség erősen szétszóródott ezekben az időkben. Benjamin talán túlélte a gyermekeit, vagy valahogy számkivetett lett. A vén izraelita évekig bolyonghatott anélkül, hogy az övéivel találkozott volna. Talán a magányában úrrá lett rajta az a csöndes bizonyosság, hogy ő az utolsó, az egyetlen, az egyedüli. És mint utolsó, megszűnt Benjamin lenni, ő lett Izrael. És az ő lelkére telepedett öt évezred történelme, immár nem elvontan, hanem tulajdon élete történeteként. Amikor azt mondta, én, az a fejedelmi többes ellentéte volt.

De hát én is egy nagy egész része vagyok, gondolta Dom Paulo, része egy gyülekezetnek, egy folytonosságnak. Az enyéimet is megveti a világ. Mégis, az én szememben világos a magam és az enyéim közötti különbség. A te szemedben, öreg barátom, valahogy elmosódott. Mások tették rád a terhet? És elfogadtad? Mekkora lehet a súlya? Mekkora súllyal nehezedne énreám? Gondolatban alácsúsztatta a vállát, megpróbálta megemelni, megérezni a tömegét: keresztény szerzetes és pap vagyok, ennélfogva felelős vagyok Isten előtt minden szerzetes és minden pap tetteiért, aki Krisztus óta élt és lélegzett ezen a földön…

Megborzongott, megcsóválta a fejét.

Nem, nem! Összeroppantja a gerincet az ilyen teher! Túl nehéz volt akárki emberfiának, Krisztust kivéve. Épp elég teher, ha valakit elátkoznak a hitéért. Az átkokat el lehet viselni, de ezenfelül… elfogadni az átkok mögött rejlő képtelenséget, mely az embert nemcsak saját magáért teszi felelőssé, hanem fajtájának Vagy felekezetének minden tagjáért, nemcsak a saját tetteiért, hanem az övékért is? Elfogadni ezt is — ahogy Benjamin megpróbálja elfogadni?

Nem, nem!

És ennek ellenére Dom Paulo tulajdon hite azt súgta, hogy a teher ott van, ott volt mindig is Ádám óta — az a teher, amelyet egy rossz szellem ruházott az emberre, amikor gúnnyal, gyűlölettel kiáltotta: „Ember!”… Minden embernek imigyen — Ember!… — kellett számot adnia mindenki tetteiért a kezdettől fogva; ez a teher nehezedett minden nemzedékre, már mielőtt megnyílt volna a méh, az eredendő bűn terhe, tudata. Csak a bolondok vonják kétségbe. Ugyanazok a bolondok boldogan elfogadják a másik örökséget: az ősi dicsőség, erény, diadal, méltóság örökségét, amely „születése jogán bátorrá és nemessé” teszi az embert, és nem tiltakoznak, hogy ők személy szerint semmit sem tettek azért, hogy kiérdemeljék ezt az örökséget, legfeljebb beleszülettek az emberi fajba. A tiltakozást fenntartják az ellen az örökölt teher ellen, amely „születésük okán bűnössé és számkivetetté” teszi őket, és azt az ítéletet erőnek erejével nem akarják meghallani. A teher csakugyan nem volt könnyű. És a hite megsúgta azt is az apátnak, hogy a terhet levette a válláról. Ő, kinek képmása az oltárok felett függött a feszületen, ám a teher lenyomata még megmaradt. A lenyomatot könnyebb volt viselni, mint az eredeti átok teljes súlyát. Nem tudta rávenni magát, hogy ezt mondja az öregembernek. Hiszen az öreg amúgy is tudta, hogy ez a hite. Benjamin azonban egy Másikat keresett. És az utolsó öreg zsidó egyedül üldögélt egy hegyen, vezekelt egész Izraelért, várta a Messiást, csak várta, várta…

— Áldjon meg az Isten, mert ilyen bátor bolond vagy. Talán még bölcs bolond is.

— Hmmm-hnnn! Bölcs bolond! — majmolta a remete. — De hát neked mindig a paradoxon és a rejtély volt a szakterületed, nem, Paulo? Ha valami nem ellentmondásos már önmagában, akkor nem is érdekel, ugye? Neked a Háromságot kell keresned az Egységben, az életet a halálban, a bölcsességet a bolondságban. Máskülönben túl hétköznapján értelmes volna…

— Aki megérzi a felelősséget, Benjamin, az bölcs. Aki azt hiszi, egymaga el tudja viselni, az bolond.

— Nem őrült?

— De, egy kicsit talán igen. De tiszteletre méltó őrült.

— Akkor elárulok egy kis titkot. Mindvégig tudtam, hogy nem tudom elviselni, már azóta, hogy Ő ismét előhívott. De ugyanarról beszélünk mi?

A pap vállat vont.

— Te úgy mondanád, hogy a kiválasztottság terhe. Én úgy, hogy az eredendő bűné. Így vagy úgy, a vele járó felelősség egyforma, habár lehet, hogy másként adjuk elő, és szavakban vadul vitatkozunk azon, hogy szavakban mit értünk valamin, aminek szavakban nincs is igazán értelme — mert olyasvalami, aminek csak a szív némaságában lesz jelentősége.

Benjamin kuncogott.

— Hát, örömmel hallom, hogy elismered végül, még ha mindössze csak annyit mondasz is, hogy voltaképpen sohasem mondtál semmit.

— Ne vihogj, te semmirekellő!

— De hát ti mindig olyan bőséggel használtátok a szavakat a Szentháromságotok védelmében, pedig Ő a legkevésbé sem szorult efféle védelemre, mielőtt megkaptátok tőlem mint Egységet… hm?

A pap elvörösödött, de nem szólt semmit.

— Tessék! — rikoltotta Benjamin, még ugrott is hozzá egyet. — Egyszer végre sikerült fölhergelni! Hö! De oda se neki! Én magam is jócskán használom a szavakat, de sohasem vagyok egészen bizonyos benne, hogy Ő meg én ugyanarra gondolunk. Azt hiszem, téged még kevésbé lehet hibáztatni; biztosan sokkal zavarbaejtőbb Hárommal, mint Eggyel.

— Istenkáromló, vén kaktusz! Tulajdonképpen Thon Taddeóról akartam kikérni a véleményedet, meg arról, hogy mi lehet készülőben.

— Egy szegény öreg remete véleményére miért volnál kíváncsi?

— Azért, Benjamin Eleazar bar-Józsué, mert ennyi év alatt, amíg várakoztál Arra, Aki Nem Jön El, ha bölcsességre nem is, de agyafúrtságra szert tettél.

A vén zsidó lehunyta a szemét, arcát a mennyezetre fordította, és ravaszkásan elmosolyodott.

— Sértegess csak — mondta gúnyos hangon —, szidalmazzál, kínozzál, üldöztessél; hanem tudod, mit mondok én?

— Tudom, azt, hogy „hmmm-hnnn”!

— Nem! Azt mondom, hogy Ő már közöttünk van! Egyszer láttam egy pillanatra.

— Mi? Kicsodát? Thon Taddeóról beszélsz?

— Nem! Különben sincs kedvem jövendölni, ha nem mondod el, hogy igazában mi a gondod, Paulo.

— Hát, Kornhoer testvér lámpája indította el az egészet.

— Lámpa?… Aha, a Költő említette. Ő azt jövendölte, hogy nem fog működni.

— A Költő tévedett, mint rendesen. Legalábbis úgy értesültem. Én nem voltam ott a kísérletnél.

— Tehát működött? Remek! És ez mit indított el?

— Csak a gondolkodást, bennem. Hogy milyen közel jutottunk valamihez, a várva várt parthoz? Vagy a pusztító örvényhez? Elektromos eszenciák a pincében! Tisztában vagy vele, mekkora változások történtek az elmúlt két évszázad alatt?

A pap nemsokára előhozakodott minden félelmével, a remete pedig, a sátrak javítója, türelmesen hallgatta, amíg a nap fénye már elkezdett beszűrődni a nyugati fal résein, és villózó sávokat húzott a poros levegőben.

— A legutóbbi civilizáció pusztulása óta a Memorabíliák megőrzése volt a mi különleges feladatunk. És meg is őriztük. De most? Kezdem átérezni annak a suszternak a gyötrelmét, aki cipőt próbál eladni a suszterfaluban.

A remete elmosolyodott.

— Az sem lehetetlen, ha különleges és a többinél jobb minőségű cipőt készít…

— Sajnos, úgy látszik, hogy a világi tudósok máris a magukénak mondhatnak egy-két ilyen módszert.

— Akkor ott kell hagyni a suszterszakmát, mielőtt tönkremégy.

— Nem lehetetlen — hagyta rá az apát. — De nyomasztó rágondolni is. Ezerkétszáz éven át mi voltunk az egyetlen kicsiny sziget egy mélységesen sötét óceán közepén. A Memorabíliák őrzése hálátlan feladat volt, de úgy érezzük, szent feladat. Ez csak a világi munkánk — de mindig is könyvcsempészek és magolók voltunk, és nehéz elképzelni, hogy a feladatunk nemsokára véget ér, nemsokára fölöslegessé válik. Valahogy nem tudom elhinni!

— Tehát megpróbáljátok lefőzni a többi „susztert”, és különös szerkezeteket építetek a pincében?

— Elismerem, ez a látszat…

— Mi lesz a következő lépés, hogy megelőzzétek a világiakat? Repülő gépezetet építetek? Vagy föltámasztjátok a Machina analyticát? Vagy esetleg átléptek rajtuk, és a metafizikához folyamodtok?

— Megszégyenítesz, vén zsidó! Tudod jól, hogy elsősorban Krisztus szolgái vagyunk, és az ilyen feladatok másoknak valók!

— Nem akartalak megszégyeníteni. Semmi ellentmondást nem látok benne, ha Krisztus szolgái repülő gépezetet építenek, habár hozzájuk jobban illenék, ha imádkozó gépet csinálnának.

— Nyomorult! Rossz szolgálatot teszek a rendemnek, amikor a bizalmamba avatlak!

Benjamin csak somolygott.

— Nem tudok együttérezni veled. Lehet, hogy a könyvek, amelyeket őriztek, tiszteletre méltóan régiek, de akkor is a világ gyermekei írták őket, és a világ gyermekei fogják elvenni őket tőletek. Eleve nem kellett volna belekontárkodnotok!

— Á, úgy látom, most megjött a kedved a jövendöléshez!

— Egyáltalán nem! Hamarosan lemegy a nap, ez talán jövendölés? Nem, pusztán az események belső következetességébe vetett hit kinyilvánítása. A világ gyermekei is következetesen viselkednek, tehát azt mondom, hogy mohón elvesznek majd mindent, amit nyújtani tudtok, elveszik tőletek a munkátokat, aztán kivénhedt roncsnak nyilvánítanak, végül pedig teljesen semmibe vesznek majd. De ti tehettek róla. Be kellett volna érnetek azzal a Könyvvel, amelyet tőlem kaptatok. Most már viseljétek a következményeit, hogy belekontárkodtatok másba!

Csúfondárosan beszélt, de a jóslata nyomasztóan közel állt Dom Paulo félelmeihez. A pap arca elkomorodott.

— Nem kell engem komolyan venni — mondta a remete. — Nem merészelek én jövendőt mondani, amíg nem láttam a szerkentyűtöket, és nem vettem szemügyre ezt a Thon Taddeót, aki egyébként már kezd érdekelni. Várjál, amíg az öreg sámán először tüzetesen megvizsgálja a zsigereit ennek az új korszaknak, ha használható jóslatot akarsz kapni tőle!

— Hát a lámpát nemigen láthatod, ha egyszer be sem teszed a lábad a kolostorba!

— Nem bírom az ocsmány főztötöket.

— És Thon Taddeóval sem fogsz találkozni, mert az ellenkező irányból jön. Ha az új korszak zsigereit azután akarod megvizsgálni, hogy megszületett, már késő a világra jövetelét megjövendölni.

— Badarság! Árt a születendő gyermeknek, ha a jövő mehet piszkálják. Én csak várok, aztán majd megjövendölöm, hogy születőben van — és nem az, amire én vártam.

— Micsoda derűs világszemlélet! Végül is mire vársz?

— Valakire, aki egyszer rám kiáltott.

— Rád kiáltott?

— „Jöjj ki!”

— Micsoda szamárság!

— Hmmm-hnnn! Az igazat megvallva, nemigen számítok Rá, hogy eljön, de azt mondta, várjak, így hát… — megvonta a vállát — várok. — Hamiskásan hunyorgó szeme egy pillanat múlva összeszűkült. — Paulo, hozd el erre azt a Thon Taddeót! Menjetek el a hegy lába mellett!

Az apát tettetett szörnyülködéssel hátrahőkölt.

— Zarándokok útonállója, te! Novíciusok molesztálója, te! Rád küldöm a Költő uraságot, és bárcsak soha ne tudnál megszabadulni tőle! Még hogy elvezessem a thont a rablótanyád mellett! Micsoda gyalázatos ötlet!

Benjamin ismét vállat vont.

— Jól van. Vedd úgy, hogy nem kértelek meg rá. De reméljük, hogy az a thon ezúttal a mi oldalunkon fog állni, nem a többiekén.

— Kik azok a többiek, Benjamin?

— Manassze, Kűrosz, Nebukodonozor, a fáraó, Caesar, Második Hannegan — folytassam? Sámuel óva intett minket tőlük, aztán adott nekünk egyet. És amikor maguk körül tartanak láncon néhány bölcset tanácsadónak, olyankor még veszélyesebbek. Ez minden, amit tanácsul adhatok.

— No, jól van, Benjamin, most már elegem van belőled újabb öt évre, úgyhogy…

— Sértegess csak, szidalmazzál, kínozzál…

— Hagyd abba. Indulnom kell, öreg pajtás. Későre jár.

— Igen? És hogy bírja majd a papi pocak a lovaglást?

— A gyomrom?… — Dom Paulo elhallgatott, befelé figyelt, és megállapította, hogy hetek óta nem érezte ilyen jól magát. — Szörnyű állapotban van természetesen — mondta. — Hogyan is lehetne másképp, miután végighallgattalak?

— Igaz… El Shaddai könyörületes, de igazságos is!

— Isten áldjon, öreg pajtás! Ha majd Kornhoer testvér újra feltalálja a repülő gépezetet, felküldök néhány novíciust, hogy dobáljanak meg kövekkel.

Szeretetteljesen megölelték egymást. A vén zsidó, elkísérte az apátot a fennsík pereméig. Benjamin egy imasálba burkolózva állt ott, a sál finom szövete furcsa ellentétben volt az ágyékkötő durva zsákvásznával. Az apát leevickélt az ösvényen, aztán visszalovagolt az apátságba. Még sokáig látta az öregét a lemenő nap fényében, hórihorgas alakja kirajzolódott az alkonyi égre, ahogy meghajolt és imát mormolt a sivatag fölött.

— Memento, Domine, omnium famulorum tuorum[73] suttogta válaszképpen az apát, és még hozzátette: — És add, hogy végül nyerje el a Költő szemét késdobálásban! Ámen.

17. FEJEZET

— Határozottan állíthatom: háború lesz! — mondta Új-Róma küldötte. — Laredo minden erejét leköti a Síkság. Vad Medve tábort bontott. A lovasság nomád stílusú üldözőharcot folytat összevissza a Síkságon. De Chihuahua Állam délről fenyegeti Laredót. Így hát Hannegan arra készül, hogy texarkanai erőket küldjön a Rio Grandéhoz, hogy segítsen „megvédelmezni” a határt. Természetesen a laredóiak beleegyezésével…

— Goraldi király szenilis vén hülye! — mondta Dom Paulo. — Nem figyelmeztették Hannegan álnokságára?

A küldött elmosolyodott.

— A Vatikán diplomáciai apparátusa mindig tiszteletben szokta tartani az államtitkokat, ha véletlenül értesülünk róluk. Nehogy kémkedéssel vádoljanak, mindig gondot fordítunk arra, hogy…

— Nem figyelmeztették?! — förmedt rá ismét az apát.

— Dehogynem. Goraldi kijelentette, hogy a pápai legátus hazudik; azzal vádolta az egyházat, hogy viszályt szít a Szent Ostor Szövetségének tagjai között, mert így akarja növelni a pápa világi hatalmát. A vén marha még Hannegannak is szólt a legátus figyelmeztetéséről!

Dom Paulo arca megrándult. Füttyentett.

— Erre Hannegan?

A küldött habozott.

— Azt hiszem, elmondhatom: Monsignore Apollo letartóztatásban van. Hannegan lefoglaltatta a diplomáciai okmánytárát is. Új-Rómában szó, van arról, hogy esetleg interdiktum[74] alá helyezik az egész texarkanai birodalmat. Persze Hannegan már ipso facto magára vonta a kiközösítést, de a jelek szerint ez nem zavarja a texarkanaiakat. Amint bizonyára tudja, a népesség körülbelül nyolcvan százaléka amúgy is kultuszhívő, és az uralkodó osztályon a katolicizmus mindig is csak vékony máz volt.

— Tehát most Marcus — mormolta szomorúan az apát. — És mi van Thon Taddeóval?

— Nem egészen értem, hogy képzeli, hogy éppen most átjuthat a Síkságon anélkül, hogy átlyuggassa egy-két muskétagolyó. Nyilvánvaló, hogy miért nem szívesen vállalkozott az útra. De semmi értesülésem nincs róla, apát uram.

Dom Paulo fájdalmas arckifejezéssel tűnődött.

— Ha végül azért halna meg, mert nem voltunk hajlandóak elküldeni az anyagot az egyetemére…

— Ne terhelje ezzel a lelkiismeretét, apát uram. Hannegan gondját szokta viselni az övéinek. Nem tudom, hogyan, de a thon bizonyosan ide fog érni.

— Úgy hallom, a világ nem is igen engedheti meg magának az elvesztését. No jó… De mondja csak, miért küldték ide, hogy tájékoztasson bennünket Hannegan szándékairól? Mi a Denveri Birodalom területén vagyunk, és nem értem, hogyan érinti mindez ezt a vidéket…

— Ó, mert még csak az elejét mondtam el! Hannegan abban reménykedik, hogy végül az egész földrészt egyesítheti. Miután Laredót az uralma alá hajtotta, megnyílik körülötte a gyűrű, amely eddig fogva tartotta. A következő támadás Denver ellen irányul majd.

— De ahhoz az utánpótlási vonalaknak a nomádok vidékén át kellene húzódnia. Képtelenség!

— Hallatlanul nehéz feladat, és ezért lehetünk bizonyosak a következő lépésben. A Síkság természetes földrajzi határt képez. Ha lakatlan volna, Hannegan minden további nélkül sziklaszilárdnak tekinthetné a nyugati határát. A nomádok miatt azonban a Síksággal szomszédos minden állam arra kényszerül, hogy állandó katonai erőt állomásoztasson a nomádok területe körül, hogy féken tartsa őket. A Síkságot csak úgy lehet legyőzni, ha mindkét termékeny sávot, a keletit és a nyugatit is elfoglalják.

— De akkor is — mélázott az apát —, a nomádok…

— Őellenük Hannegannak ördögi terve van! Vad Medve harcosai könnyűszerrel megbirkóznak a laredói lovassággal; amivel viszont nem birkózhatnak meg, az a marhavész! A síksági törzsek még nem tudják, hogy amikor Laredo büntetőcsapatokat küldött ki a nomádok határportyái miatt, a laredóiak maguk előtt hajtottak pár száz beteg állatot, hogy elvegyüljenek a nomádok csordáiban. Hannegan ötlete volt. Az eredmény éhínség lesz, és akkor könnyű a törzseket egymás ellen fordítani. Nem ismerjük persze az összes részleteket, de a végcél egy Hanneganhoz hű nomád hadtest létrehozása, az élén egy Hannegan zsoldjában levő törzsfőnökkel, texarkanai fegyverekkel, amely megindulhat a Síkságon a nyugati hegyek felé. Ha erre sor kerül, ez a terület szenvedi meg először.

— De miért? Hannegan semmiképpen sem képzelheti, hogy a barbárok megbízható katonák, vagy hogy képesek megtartani egy birodalmat, amikor már végeztek a mészárlással!

— Nem, apát uram. De a nomád törzsek széttagolódnak, és Denver szétzúzása után majd Hannegan csinálhat rendet a zűrzavarban.

— És mihez kezd? Nem lesz valami gazdag birodalom!

— Az nem, de minden oldalról védett. Akkor Hannegan jobb helyzetből indíthat támadást keleti vagy északkeleti irányban. Persze lehetséges, hogy mielőtt még sort keríthetne rá, füstbe mennek a tervei. De akár füstbe mennek, akár nem, ezt a területet bizony az elözönlés fenyegeti, méghozzá nem is a távoli jövőben. Lépéseket kell tenni, hogy megerősítsék az apátságot az elkövetkező néhány hónap alatt. Instrukcióim vannak arra, hogy megtárgyaljuk a Memorabíliák biztonságos megőrzésének kérdését.

Dom Paulo úgy érezte, sűrűsödik körülötte a sötétség. Ezerkétszáz év elteltével ébredezni kezdett egy kis reménység a világban — és aztán jön egy tudatlan fejedelem, aki átgázol mindenen barbár hordáival, és… ökle nagyot döndült az asztal lapján.

— Ezer éven át a falainkon kívül tudtuk tartani őket! — mordult föl. — Ott tartjuk őket másik ezer évig is! Ezt az apátságot háromszor ostromolták meg a Bayring-beözönlés idején, aztán még egyszer a Vissarion-féle hitszakadás alatt. Biztonságban megőrizzük a könyveket! Már elég régóta biztonságban őrizzük őket.

— De manapság új veszélyek vannak, apát uram.

— Ugyan mifélék?

— A kellő mennyiségű puskapor és kartács.

Nagyboldogasszony ünnepe elérkezett, majd elmúlt, de még mindig nem jött hír a texarkanai látogatókról. Az apátság papjai egyre-másra kezdtek fogadalmi miséket tartani a zarándokokért és utazókért. Dom Paulo most már az addigi könnyű reggelijét sem vette magához, és azt suttogták, vezekel azért, mert egyáltalán meghívta az apátságba a tudóst, tekintettel a Síkságon fenyegető veszélyre.

Az őrtornyokban minden pillanatban őrök álltak. Az apát maga is gyakorta fölkapaszkodott a falra, hogy kelet felé kémleljen.

Szent Bernát napján, kevéssel vecsernye előtt egy novícius jelentette, hogy egy kis porfelhőt észlelt a messzeségben, de már alkonyodott, és rajta kívül senki más nem tudta kivenni. Hamarosan elérkezett a kompletórium ideje, elénekelték a Salve Reginát[75], de még mindig nem tűnt fel senki a kapuk előtt.

— Talán az előőrsük volt — vetette föl Gault perjel.

— Talán az őrködő testvérünkkel játszott a képzelete — vetette ellen Dom Paulo.

— De ha letáboroztak úgy tíz mérföldnyire tőlünk, az út mentén…

— A toronyból látnánk a tábortüzet. Tiszta az este.

— Akkor is, Domne, ha majd feljön a hold, kiküldhetnénk egy lovast…

— Azt már nem! A legjobb módszer arra, hogy tévedésből lelövessük! Ha csakugyan ők azok, akkor az egész útjuk alatt lövésre kész fegyverekkel jöttek, különösen éjszakánként. Hajnalig várhat a dolog!

Másnap már késő délelőtt volt, amikor keleten felbukkant a várva várt lovascsapat.

A fal tetejéről Dom Paulo pislogva kémlelte a forró, napszítta vidéket, rövidlátó szemét erőlködve meresztette a messzeségbe. A lovak felverte por lassan szálldogált észak felé. A csapat megállt megbeszélni valamit.

— Mintha húszat-harmincat látnék — méltatlankodott az apát, és bosszúsan megdörgölte a szemét. — Csakugyan annyian vannak?

— Körülbelül — mondta Gault.

— Hogyan tudunk annyi emberről gondoskodni majd?

— Nem hiszem, hogy a farkasbőrt viselőkről gondoskodnunk kellene, apát uram — mondta zavartan a fiatalabb pap. — Farkasbőrt?!…

— Nomádok, apát uram.

— Mindenki a falakra! Zárjátok be a kapukat! Eresszétek le a rostélyokat! Bontsátok fel a…

— Várjon, apát uram, nem mind nomádok!

— Micsoda?! — Dom Paulo megfordult, megint a távolba meredt.

A megbeszélés befejeződött. Az emberek integettek egymásnak; a csoport két részre oszlott. A nagyobbik rész megindult vissza, kelet felé. Az ott maradt lovasok pár pillanatig néztek utánuk, aztán megfordították lovaikat, és elindultak az apátság felé.

— Hatan-heten vannak… köztük egyenruhások is… — mormolta az apát, ahogy közelebb érték.

— Bizonyára a thon és kísérői.

— De nomádokkal? Még jó, hogy nem hagytam, hogy kiküldj egy lovast az éjjel! Mit kerestek velük a nomádok?

— Úgy látszik, mintha elkísérték volna őket — mondta Gault atya sötéten.

— Milyen baráti gesztus az oroszlántól, hogy leheveredik a bárány mellé!

A lovasok a kapu közelébe értek. Dom Paulo szárazon nyelt egyet.

— Hát, a legjobb lesz, ha lemegyünk, hogy fogadjuk őket, atyám — mondta felsóhajtva.

Mire a két pap leért a falról, a lovasok már megállították lovaikat, közvetlenül a belső udvar előtt. Az egyik lovas különvált a többitől, előreléptetett, leszállt a nyeregből, és átnyújtotta az iratait.

— Pecosi Dom Paulo, Abbas?

Az apát meghajolt.

— Tibi adsum[76]. Isten hozta; üdvözlöm Szent Leibowitz nevében, Thon Taddeo! Üdvözlöm a Szent Leibowitz-apátság nevében és negyven nemzedék nevében, akik az eljövetelére vártak. Érezze otthon magát! Szolgálatára állunk. — Szívéből jöttek a szavak, sok-sok éve tartogatta őket, amíg erre a pillanatra várt. Amikor csak egy kurta mormogást hallott válaszként, Dom Paulo lassan fölpillantott.

Egy másodpercre farkasszemet nézett a tudóssal. Érezte, hogy gyorsan elmúlik a melegség. Az a fagyos tekintet… rideg, szürke, fürkésző. Hitetlen, mohó és gőgös. Úgy vizsgálgatta, mintha élettelen lelet lett volna.

Paulo korábban buzgón imádkozott azért, hogy ez a pillanat mintegy híd legyen a tizenkét évszázadnyi szakadék fölött — és azért is imádkozott, hogy őáltala ama régebbi kor utolsó, vértanúságot szenvedett tudósa kezet szoríthasson majd a holnappal. A szakadék csakugyan ott volt; efelől nem lehetett kétsége. Az apát hirtelen úgy érezte, mintha egyáltalán nem ebbe a korba való volna, mintha ott maradt volna egy zátonyra vetődve valahol az Idő folyójának közepén, és hogy nem volt, sohasem is lehetett híd a fölött a szakadék fölött.

— Jöjjenek — mondta szelíden. — Visclair testvér majd ellátja a lovaikat.

Amikor a vendégek már elfoglalták szálláshelyüket, és az apát visszatért dolgozószobájának csendes magányába, a faszent fanyar mosolya valami érthetetlen módon emlékeztette a vén Benjamin Eleazar somolygására, ahogy azt mondta: „Ennek a világnak a gyermekei is következetesek.”

18. FEJEZET

— Most, akárcsak Jób idején… — kezdte a felolvasó testvér a refektórium pulpitusáról.

Amikor az Isten fiai fölkerekedtek, és az Úr színe elé járultak, a Sátán is megjelent közöttük.

Az Úr így szólt hozzá: „Honnét kerülsz ide, Sátán?”

És a Sátán felelvén így szólt, mint hajdanán: „Szerte bebarangoltam a földet, és bolyongtam rajta.”

És az Úr így szólt hozzá: „Felfigyeltél-e ama derék és feddhetetlen fejedelemre, Name nevű szolgámra, ki gyűlöli a gonoszt, és szereti a békességet?”

És a Sátán felelvén így szólt: „Avagy ok nélkül olyan istenfélő-e az a Name? Nem te áldottad-e meg földjét nagy gazdagsággal, és tetted őt hatalmassá a nemzetek között? De nyújtsd csak ki egyszer a kezed, vedd el tőle, amije van, erősítsd meg ellenségeit; aztán meglásd, szemtől szemben káromol majd téged!”

És az Úr így szólt a Sátánhoz: „Vedd hát, ami jószágja van, és rövidítsd meg kedved szerint!”

És a Sátán eltávozott az Úr színe elől, és visszatért a világba.

Ez a Name fejedelem bizony nem olyan volt, mint Jób, mert amikor csapások sújtották földjét, és népe nem élt már oly gazdagon, mint azelőtt, és látta, hogy ellensége hatalma gyarapodik, szívébe félelem költözött, és elhagyta az Úrba vetett bizodalma, azt gondolva magában: Le kell sújtanom, mielőtt az ellenség fölébem kerekedik anélkül, hogy kivonná a kardját!

— Mert bizony azokban az időkben… — folytatta a felolvasó testvér:

…a föld fejedelmei megkeményítették a szívüket az Úr Törvénye ellen, és gőgjük mérhetetlen volt. És mindenikük azt gondolta magában, hogy jobb, ha mind elpusztul, mint ha a többi fejedelmek akarata diadalmaskodik az övé felett. Mert a föld hatalmasai bizony vetélkedtek egymással a mindenek fölötti uralomért; csalárdsággal, árulással, színleléssel törtek a hatalomra, ám a háborútól igen féltek és remegtek; mert az Úristen kegyelméből azoknak az időknek a bölcs férfiúi megismerték ama eszközöket, melyekkel a világot magát is el lehetett pusztítani, és kezükbe adatott az arkangyal kardja, mely egykor lesújtott Luciferre, avégből, hogy az emberek és a fejedelmek féljék az Istent, és megalázkodjanak a Mindenható előtt. De a szívükbe nem költözött alázat.

És a Sátán imigyen szólt egy bizonyos fejedelemhez: „Ne félj használni a kardot, mert a bölcs férfiúk becsapnak téged, amikor azt mondják, hogy elpusztul általa a világ. Ne hallgass a puhányok tanácsára, mert módfelett félik hatalmadat, és ellenségeidet szolgálják, amikor visszafogják kezedet, hogy ne sújts le rájuk. Sújts le hát, és bizony mondom, uralkodni fogsz mindenek fölött!”

És a fejedelem megfogadta a Sátán szavát, és maga elé rendelte ama birodalom minden bölcs férfiúját, és felszólította őket, adjanak tanácsot, mi módon pusztíthatná el az ellenséget anélkül, hogy annak haragja lesújtson tulajdon királyságára. Ám a bölcsek legtöbbje azt felelte: „Uram, ez lehetetlen, mert ellenségeidnek is a kezében van ama kard, melyet a te kezedbe adtunk, és haragja olyan, mint a Pokol lángja, olyan, mint ama nap-csillag tűzvihara, melyből elragadtuk.”

„Akkor hát készítsetek nekem még hatalmasabbat, amelynek tüze hétszerte perzselőbb a Pokol lángjainál is” — parancsolta a fejedelem, kinek kevélysége akkorra nagyobb volt már a fáraóénál is.

És közülük sokan így szóltak: „Ó, nem, uram, ne kérd ezt tőlünk, mert az ilyen tűznek, ha lángra lobbantanánk neked, még a füstje is halálnak halálát hozná sokakra!”

A fejedelem szívébe pedig harag költözött válaszuk miatt, és gyanú költözött szívébe, hogy elárulják őt; és közéjük küldte kémjeit, hogy kísértésbe vigyék és megfélemlítsék őket; minek utána a bölcseket félelem fogta el. Némelyikük megváltoztatta válaszát, nehogy kihívja maga ellen a fejedelem haragját. Háromszor kérdezte meg őket a fejedelem, és háromszor felelték: „Nem, uram, még a tulajdon néped is elpusztulna, ha ezt tennéd!” Ám az egyik bölcs hasonlatos volt Iskarióti Iudashoz, beszédje fondorlatos volt, és elárulván testvéreit, hazug szóval szólt minden emberhez, azt mondta nekik, hogy ne féljenek a Radioaktivitás nevezetű démontól. A fejedelem hallgatott erre a csalárd bölcsre, kinek neve Blackeneth volt, és kémjeivel megvádoltatott számos bölcs férfiút a nép színe előtt. Félelmükben a kevésbé bölcsek közül immár olyan tanácsot adtak a fejedelemnek, amilyet hallani kívánt, mondván: „Használni lehet a fegyvereket, csak nehogy túllépj egy bizonyos határt, mert akkor bizony minden elpusztul!”

És a fejedelem lesújtott ellenségei városaira az új tűz lángjaival, és három napon, három éjszakán át ontották hatalmas katapultjai és fémmadarai rájuk a csapásokat. Mindegyik város fölött feltűnt egy nap, mely fényesebb volt az égi napnál, és a város tüstént elfonnyadt, szétfolyt, mint a viasz a tűzben, és az emberek egy lépést sem tehettek, a bőrük füstölgött, és olyanok lettek, mint a tűzre vetett faág. És amikor a nap tüze elhalványult, a város lángokban állt; és hatalmas égzengés tört rá odafentről, mint egy óriás faltörő kos, hogy mindenestül porrá zúzza. Mérges párák szálltak mindenütt a vidékre, és a föld éjszakánként parázslott a tűz utóégésétől, és ott ült rajta az utóégés átka, melytől lehámlott a bőr, kihullott a haj, és megdermedt a vér az erekben.

És a földről nagy bűz szállt fel égészen a mennybe. Mint Szodoma és Gomorra, olyan volt a föld, olyanok voltak romjai, még annak a bizonyos fejedelemnek a birodalma is, mert ellenségei bizony nem tartották vissza bosszújukat, s ugyanolyan tűzözönbe borították városait! A pusztítás bűze igen bántotta az Úr orrát, aki ekkor így szólt Name fejedelemhez: MIFÉLE ÉGŐ ÁLDOZAT EZ, MELYET BEMUTATSZ NEKEM? MI EZ A SZAG, MELY FELSZÁLL AZ ÁLDOZAT HELYÉRŐL? BIRKÁT VAGY KECSKÉT ÁLDOZTÁL-E TŰZÖN NEKEM, VAGY BORJÚT AJÁNLOTTÁL-E FÖL ISTENNEK?

De a fejedelem nem válaszolt az Úrnak, és az Úr így szólt: A FIAIMBÓL MUTATSZ BE ÉGŐ ÁLDOZATOT!

És az Isten lesújtott reá, és az áruló Blackenethre is, és járvány és fertő lett a földön, és megbomlott az emberek agya, és megkövezték nemcsak a megmaradt hatalmasokat, de a bölcseket, is velük.

De élt abban az időben egy Leibowitz nevű férfiú, aki ifjúkorában, akárcsak Szent Ágoston, többre becsülte a világi bölcsességet, mint Isten bölcsességét. Most azonban látván, hogy a sok tudás, hiába volt jó, nem mentette meg a világot, bűnbánóan az Úrhoz fordult, és így kiáltott hozzá:…

Az apát hangosan megkocogtatta az asztalt, és az ősi leírást felolvasó szerzetes nyomban elhallgatott.

— Ez az egyetlen leírásuk róla? — érdeklődött Thon Taddeo, összeszorított szájjal mosolyogva az apátra a helyiség túloldaláról.

— Ó, több változat is van! Jelentéktelen részletekben különböznek. Senki sem tudja biztosan, melyik nemzet intézett először támadást a másik ellen — nem mintha bármit számítana már. Az a szöveg, amelyet a felolvasó testvértől hallottunk az imént, néhány évtizeddel Szent Leibowitz halála után keletkezett — valószínűleg ez az egyik első leírás —, akkor, amikor már veszélytelenül lehetett ismét írni. A szerző egy ifjú szerzetes volt, aki személyesen nem élte át a pusztulást, csak beszámolókat hallott róla Szent Leibowitz követőitől, az eredeti könyvcsempészektől és magolóktól, és a jelek szerint szívesen utánozta a Szentírás stílusát. Nemigen hiszem, hogy bárhol is létezne teljesen pontos leírás a Tűzözönről. Amikor bekövetkezett, nyilvánvalóan túl hatalmas volt ahhoz, hogy bárki egymaga átlássa az egészet.

— Milyen vidéken élt a Name nevű fejedelem meg az a Blackeneth?

Paulo apát megrázta a fejét.

— Még a leírás szerzője sem tudta biztosan. Azóta már annyira összeállta kép, hogy tudjuk: a kor kisebb hatalmú uralkodói közül is többnek sikerült megkaparintania azokat a fegyvereket, mielőtt kitört a világégés. A helyzet, melyet a szerző leír, nemcsak egy nemzetre volt jellemző. Valószínűleg rengeteg Name és rengeteg Blackeneth volt.

— Persze, én is hallottam hasonló legendákat. Nyilvánvaló, hogy valami rettenetes dolog történt… — mondta a thon, aztán hirtelen az apátnak szegezte a kérdést: — Mikor kezdhetem el megvizsgálni a… hogy is hívják önök?

— A Memorabíliákat.

— Ja igen… — Felsóhajtott, szórakozottan rámosolygott Szent Leibowitznak a sarokban álló képmására. — Holnap még korai lenne?

— Ha óhajtja, akár most is hozzáfoghat — mondta az apát. — Érezze magát otthon.

A boltozatos pincét halovány gyertyafény világította meg. Csak néhány sötét csuhás tudós-szerzetes tett-vett a polcok között. Armbruster testvér borongósan böngészgette feljegyzéseit egy mécses fénykörében, a kőlépcső lábánál levő fülkéjében, és egy mécses világolt a Morális Teológia alkóvjában is, ahol egy csuhás alak görnyedt valamelyik ősi kézirat fölé. Príma után járt az idő, amikor a szerzet legnagyobb része a rá kirótt munkákat végezte szerte az apátságban, a konyhában, a tantermekben, a kertben, az istállóban és az irodákban. Ilyenkor a könyvtár szinte teljesen üres szokott lenni késő délutánig, a lectio devina[77] idejéig. Ezen a délelőttön azonban viszonylagos zsúfoltság uralkodott a boltívek alatt.

Az új gépezet mögött három szerzetes álldogált az árnyékban, kezüket csuhájuk ujjába rejtve. Egy negyedik társukat figyelték, aki a lépcső alján állt, Ő türelmesen lesett fölfelé, az ötödik szerzetesre, aki a lépcsőfordulóról figyelte a lejáratot.

Előzőleg Kornhoer testvér úgy sürgött-forgott szerkezete körül, mint egy aggódó szülő, de amikor már nem talált több megigazítható drótot, több állítási és újraállítási lehetőséget, visszahúzódott a Naturális Teológia alkóvjába, ott olvasott és várakozott. Megengedhető lett volna, hogy még egyszer ellássa segítőtársait az utolsó pillanatokra szóló instrukciókkal, de Kornhoer testvér inkább a hallgatást választotta, és ha esetleg várakozás közben egy-egy pillanatra úgy gondolt az elkövetkező percekre mint személyes pályafutásának csúcspontjára, a csuhás feltaláló arckifejezése erről nem árulkodott. Mivel az apát úr személyesen nem méltóztatott megtekinteni a szerkezet működését, Kornhoer testvér szemlátomást nem számított ünneplésre egyetlen érdeklődő részéről sem, és a nap során még azt a hajlamát is megfékezte, hogy szemrehányó pillantásokat vessen Dom Paulóra.

A lépcső felől halk pisszentés riasztotta a pincebelieket, habár volt már néhány korábbi vaklárma is. Nyilvánvalóan senki sem tájékoztatta az illusztris thont arról, hogy egy csodálatos találmány várja a pincében, hogy megtekintse. És nyilvánvalóan, ha egyáltalán megemlítették neki, akkor is bagatellizálták a jelentőségét. Az apát úr nyilvánvalóan gondoskodott róla, hogy sokáig kelljen várakozniuk. Ezeket a néma üzeneteket közvetítették a jelentőségteljes pillantások, melyeket várakozás közben váltottak.

Ezúttal a figyelmeztető pisszentés nem volt vaklárma. Az a szerzetes, aki a lejáratnál figyelt, ünnepélyesen megfordult, és meghajolt a lépcsőfordulón álló ötödik felé.

— In principio Deus[78] — mondta halkan.

Az ötödik szerzetes megfordult, meghajolt a lépcső alján álló negyedik felé.

— Caelum it terram creavit — szólt.

A negyedik szerzetes odafordult a gép mögött álló három felé.

— Vacuus autem erat mundus[79] — mondta.

— Cum tenebris in superficie profundorum[80] — felelte rá kórusban a kis csoport.

— Ortus est Dei Spiritus supra aquas[81] — mondta fennen Kornhoer testvér, és lánccsörgés közepette visszatette a könyvet a polcra.

— Gratias Creatori Spiritui[82] — válaszolták mindannyian egyszerre.

— Dixitque Deus: FIAT LUX![83] — mondta a feltaláló parancsoló hangon.

A lépcsőn őrködök lejöttek, és elfoglalták a helyüket. Négy szerzetes beállt a forgókeresztbe. Az ötödik a dinamó fölé hajolt. A hatodik fölmászott a létrára, elhelyezkedett a legfelső fokán, hogy feje a boltív csúcsát érte. Bekormozott, olajos pergamenből készült álarcot húzott az arcára, hogy védje a szemét, aztán kitapogatta a lámpa rögzítését és az állítócsavart, miközben Kornhoer testvér idegesen figyelte lentről.

— Et lux ergo facta est[84] — mondta a fenti, amikor megtalálta a csavart.

— Lucem esse bonam Deus vidit[85] — szólt oda a feltaláló az ötödik szerzetesnek.

Az egy gyertyával odahajolt a dinamó fölé, hogy még egyszer megnézze az áramszedő keféket.

— Et secrevit lucem a tenebris[86] — mondta végül, folytatva a leckét.

— Lucem appellavit „diem” — fújta kórusban a forgókeresztben álló négyes —, et tenebras „noctes”[87]. — Ezzel nekifeszültek a gerendáknak.

A tengelyek nyögve megmozdultak. A kocsikerékdinamó forogni kezdett, halk surrogása először zúgássá, majd visítássá erősödött, ahogy a szerzetesek nyögve nyomták a forgókeresztet körbe-körbe. A dinamó őrizője aggodalmasan nézte, ahogy a növekvő sebességgel összemosódtak a küllők, mintha egyetlen összefüggő korongot alkottak volna.

— Vespere occaso[88] — kezdte, aztán elhallgatott, megnyalta két ujját, és odaérintette a kontaktusokhoz. Szikra villant.

— Lucifer! — visított fel, miközben hátraugrott, aztán akadozva befejezte: — Ortus est et primo die(87).

— MOST! — mondta Kornhoer testvér, ahogy Dom Paulo, Thon Taddeo és írnoka lelépdeltek a lépcsőn.

A létrán álló szerzetes meggyújtotta az ívet. Éles hangú spffft! — aztán vakító fény öntötte el a pincét, olyan ragyogással, amilyet tizenkét évszázad óta nem látott emberi szem.

A kis csoport megtorpant a lépcsőn. Thon Taddeo anyanyelvén elkáromkodta magát, és egy lépést hátrált. Az apát, aki előzőleg nem volt tanúja a szerkezet kipróbálásának, és nem adott hitelt a szertelen dicséreteknek sem, most elsápadt, és egy mondat közepén elakadt a szava. Az írnok egy pillanatra megdermedt rémültében, aztán hirtelen megiramodott fölfelé, hangosan rikoltozva:

— Tűz van!

Az apát keresztet vetett.

— Én ezt nem tudtam… — suttogta.

A tudós, amint túlesett a vakító fény okozta első megrázkódtatáson, kutató pillantásával végigfürkészte a pincét, megnézte a forgókeresztet, a nekifeszülő szerzeteseket, tekintete végigfutott a szigetelt vezetékeken, felmérte a kocsikerék-dinamót és a szerzetest, aki lesütött szemmel várakozott a lépcső aljában.

— Hihetetlen! — suttogta.

A lépcső aljában álló szerzetes úgy bólintott, mintha egyetértése mellett azt is mondaná: ugyan, semmiség az egész. A kékesfehér ragyogás pengeéles árnyékokat vetett a helyiségben, és a gyertyalángok elhalványultak a fényözönben.

— Fényesebb ezer fáklyánál is — mormolta a tudós. — Ez nem lehet más, mint egy ősi… de nem! Elképzelhetetlen!

Úgy lépdelt le a lépcsőn, mint az alvajáró. Megállt Kornhoer testvér mellett, egy pillanatig kíváncsian méregette, aztán továbbment. Nem nyúlt semmihez, nem kérdezett semmit, de közelről szemügyre vett mindent, körüljárta a gépezetet, megvizsgálta a dinamót, a vezetékeket, magát a lámpát is.

— Egyszerűen képtelenségnek rémlik, de…

Az apát is magához tért, és lement a lépcsőn.

— Feloldozlak a hallgatás alól! — suttogta Kornhoer testvérnek. — Beszélj vele te! Én egy kicsit… megszédültem.

A szerzetes arca felragyogott. — Tetszik, apát uram?

— Rémes — mondta szuszogva Dom Paulo.

A feltaláló arca megnyúlt.

— Hogy lehet ilyen felháborító módon fogadni a vendéget?! A thon segédje majd eszét vesztette az ijedtségtől! Szégyent hozol rám!

— Szó, mi szó, tényleg elég fényes.

— Pokoli módon! Eredj, tartsd szóval, amíg kitalálom, hogy kérjek bocsánatot tőle!

A tudós azonban közben szemmel láthatóan a helyére tette a látottakat, mert gyors léptekkel feléjük tartott. Az arca feldúlt volt, a hangja éles.

— Elektromos lámpás! — mondta. — Hogyan tudták így eldugni annyi évszázadon át?! Az ember éveket tölt el, hogy kidolgozzon valamiféle elméletet az… — Kissé elfulladt a hangja, szemlátomást küzdött, hogy megőrizze az önuralmát, mintha valami szörnyűséges ugratásnak esett volna áldozatul. — De miért rejtették el? Valami vallásos jelentősége van? És mi a… — Teljesen megzavarodva elhallgatott. Megrázta a fejét, úgy nézett körül, mintha menekülni szeretett volna.

— Félreérti — mondta az apát erőtlenül, és Kornhoer testvér karja után kapott. — Az isten szerelmére, testvérem, magyarázd már meg!

De nem volt balzsam, mely írt adhatott volna a megsértett szakmai büszkeségre — akkor éppúgy nem, mint más korokban.

19. FEJEZET

A pincebeli sajnálatos eset óta az apát minden elképzelhető eszközzel igyekezett jóvátenni azt a szerencsétlen pillanatot. Thon Taddeo semmilyen látható jelét nem mutatta a neheztelésnek, sőt még elnézést is kért házigazdáitól az incidens hebehurgya megítélése miatt, miután a készülék feltalálója részletesen beszámolt a tudósnak arról, hogy kevéssel korábban miként tervezték és építették meg. A bocsánatkéréssel azonban a thon nem ért el mást, mint hogy még jobban meggyőzte az apátot róla, hogy komoly baklövést követtek el. A thon olyan helyzetbe került, mint a hegymászó, aki felkapaszkodik a „meghódítatlan” csúcsra, és amikor felér, egy vetélytársa monogramját találja a sziklába vésve — anélkül hogy a vetélytársa előre szólt volna. Megrendítő lehetett neki, gondolta Dom Paulo, különösen amiatt, ahogy megtudta.

Ha a thon nem erősítgette volna (talán éppen zavarából fakadt hevességgel), hogy a lámpa fénye a lehető legkiválóbb, elég erős még ahhoz is, hogy alaposan megvizsgálhassa mellette a töredezett, idő rágta dokumentumokat, melyek gyertyafénynél rendszerint szinte kivehetetlenek voltak, Dom Paulo haladéktalanul eltávolíttatta volna a szerkezetet a pincéből. Thon Taddeo azonban erősködött, hogy a kedvére van — minekutána rá kellett jönnie, hogy legalább négy novíciust vagy posztulánst kell folyamatosan azzal foglalkoztatni, hogy hajtsák a dinamót, és utánaállítsák az ívközt; erre könyörögni kezdett, hogy távolítsák el a lámpát — ám most Paulón volt a sor, hogy hajthatatlan legyen, s a fényforrás a helyén maradt.

Ilyen körülmények között kezdte el tehát kutatásait a tudós az apátságban, minden pillanatban ott érezve maga mögött a forgókeresztben izzadó három novíciust meg a negyediket, aki a megvakulást kockáztatva kuporgott a létra tetején, és igazgatta a lámpát, hogy folyamatosan égjen. A helyzet megihlette a Költőt, aki könyörtelenül versbe foglalta a Zavar nevű démont és gonosztetteit, melyeket a vezeklés vagy a megbékítés nevében követett el.

A thon és segédje több napon át tanulmányozta magát a könyvtárat, a kartotékokat, a kolostor feljegyzéseit, melyeknek nem volt közük a Memorabíliákhoz — mint aki a kagyló eredetiségének meghatározásából akar következtetni arra, hogy lehet-e benne gyöngy.

Egy alkalommal Kornhoer testvér a thon segédjét térden állva találta a refektórium ajtajában, és egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a másik éppen valami különleges módon imádja az ajtó fölötti Mária-képet, de a szerszámzörgés véget vetett az illúziónak. A thon segédje egy ácsok használta szintezőt fektetett le a bejáratban, és azt a mélyedést méregette, amelyet az évszázadok során a barátok sarui vájtak a kőben.

— Kormeghatározási módszereket keresünk — mondta az érdeklődő Kornhoernek. — Ez a hely alkalmasnak látszott a kopási sebesség mértékének a meghatározására, mert könnyű felbecsülni a forgalmat: emberenként és naponta három étkezés, amióta a köveket lerakták.

Kornhoerben akarva-akaratlanul is tiszteletet ébresztett az alaposságuk; a tevékenységet magát azonban nem értette.

— Az apátság építészeti dokumentációja hiánytalan — mondta. — Pontosan megállapítható belőle, hogy melyik épület mikor épült, melyik szárnyat mikor építették hozzá. Miért vesztegeti erre az időt?

A másik ártatlanul fölpillantott rá.

— A mesterem azt szokta mondani: „Nayol nem tud beszélni, ezért sohasem hazudik!”

— Nayol?

— A Vörös-folyó népének egyik természeti istene. A mester persze átvitt értelemben szokta használni. A legvégső érv mindig a tárgyi bizonyíték. A krónikások hazudhatnak, de a természet nem tud hazudni. — Észrevette a szerzetes arckifejezését, és gyorsan hozzátette: — Senki sem gondol csalásra! A thonnak egyszerűen elvi kérdés, hogy mindent alá kell támasztani objektív bizonyítékokkal.

— Megragadó gondolat — mormolta Kornhoer, aztán lehajolt, hogy jobban megnézze a rajzot, melyet a másik a padló homorulatának keresztmetszetéről készített. — Nocsak, ez éppen olyan alakú, mint az a görbe, amelyet Majek testvér normális eloszlásúnak szokott nevezni. Különös…

— Nincs benne semmi különös. Annak a valószínűsége, hogy egy-egy lépés eltér a középvonaltól, alighanem normális hibafüggvényt követ.

Kornhoer lázba jött.

— Idehívom Majek testvért! — mondta.

Az apát már kevésbé elvont érdeklődést tanúsított vendégeinek vizsgálódásai iránt.

— Kérdem én — mondta Gaultnak —, vajon miért készítenek részletes rajzokat az erődítéseinkről?

A perjel meglepett képet vágott.

— Ez még nem jutott el a fülembe. Úgy érti, Thon Taddeo…

— Nem. A tisztek, akik elkísérték. Teljes rendszerességgel dolgoznak.

— Honnan jött rá?

— A Költő szólt.

— A Költő?! No hiszen!

— Sajnos, ezúttal igazat mondott. Elcsente az egyik vázlatukat.

— Itt van?

— Nem, meghagytam neki, hogy tegye vissza. De nem tetszik a dolog. Baljóslatú!

— Gondolom, a Költő valami viszonzást is kért az információért…

— Furcsa, de nem! Egyből megutálta a thont. Amióta megérkeztek, a Költő állandóan dúl-fúl magában.

— Mindig is dúlt-fúlt.

— De nem ilyen komolyan.

— Mit gondol, miért térképezik fel az erődítéseket?

Paulo összeszorította a száját.

— Amíg ki nem derül valami más, feltételezhetjük, hogy az érdeklődésük titkos és szakmai jellegű. Mint erősség, az apátság jó hírnek örvend. Támadással, ostrommal egyszer sem vették be, és talán ez fölkeltette ezeknek a szakembereknek a csodálatát.

Gault atya töprengve tekintett kelet felé, a sivatagba.

— Ha meggondoljuk, a síkságon nyugat felé előrenyomuló hadseregnek valószínűleg föl kellene állítani egy helyőrséget valahol ezen a területen, mielőtt megrohanja Denvert… — Néhány pillanatig gondolkodott, aztán rémület ült ki az arcára. — És itt készen kapnák az erődítményt!

— Attól tartok, hogy nekik is ez jutott az eszükbe.

— Gondolja, hogy kémkedni jöttek?

— Nem, nem! Kétlem, hogy Hannegan egyáltalán hallott rólunk. De ezek itt vannak, katonatisztek, nyitva tartják a szemüket, elkerülhetetlenül támadnak ilyen elképzeléseik. És most igen valószínű, hogy Hannegan már hallani fog rólunk!

— Mi a szándéka, apát uram?

— Még nem tudom.

— Mi lenne, ha beszélne Thon Taddeóval?

— A tisztek nem az alárendeltjei. Csak kíséretül küldték őket, hogy megvédelmezzék. Mit tehetne?

— Hannegan rokona, és befolyásos ember. Az apát bólintott.

— Majd megpróbálok kitalálni valamit, hogy miként hozakodjam elő a dologgal. Először azonban még figyeljük egy kicsit, hogy mi történik!

Az elkövetkező napokban Thon Taddeo végzett a kagyló tanulmányozásával, és miután szemmel láthatóan megnyugodott benne, hogy igazi osztriga, nem pedig álcázott folyami kagyló, figyelmét a gyöngyre összpontosította. Nem volt egyszerű a feladata.

Nagy mennyiségű betű szerinti másolatot néztek át. Zörögtek, csörömpöltek a láncok, ahogy a nagyobb értékű könyvek lekerültek polcaikról. A részben sérült vagy megromlott állapotú eredetiek esetében nem lett volna bölcs dolog a másolatot készítő barát szemére és értelmezésére hagyatkozni. Ekkor előkerültek a leibowitzi időkből származó, eredeti iratok, melyeket a külön, lezárt pinceraktárakban, légmentes tokokban tároltak az örökkévalóság számára.

A thon segédje többfontnyi jegyzetet körmölt össze. Az ötödik nap után Thon Taddeo gyorsabban kezdett előrehaladni, és egész viselkedése olyan lett, mint a kiéhezett vadászkutyáé, amikor megcsapja a vad szaga.

— Csodálatos! — Szemlátomást ingadozott az ujjongás és a mosolygó hitetlenség között. — Töredékek egy huszadik századi fizikustól! Ráadásul az egyenletek még konzisztensek is!

Kornhoer átlesett a válla fölött.

— Ezt már láttam én — mondta elfulladva. — Nem tudtam eligazodni rajta. Fontos témáról szól?

— Még nem vagyok bizonyos benne. De a matematikája gyönyörű, gyönyörű! Nézzen ide, nézze ezt a kifejezést, ezt a hallatlanul összesűrített alakot! Ez itt, a gyökjel alatt, ez úgy fest, mint két derivált szorzata, de igazában a deriváltak egész halmazát jelképezi!

— Hogyhogy?

— Az indexek úgy permutálódnak, hogy kibővül az egész kifejezés; máskülönben semmiképpen sem képviselhetne egy vonalintegrált, ahogy a szerző mondja. Csodaszép! És nézze meg ezt a látszólag egyszerű kifejezést! Csalóka az egyszerűsége. Nyilvánvalóan nem egy egyenletet jelöl, hanem egy egész egyenletrendszert, rendkívül tömör alakban. Több napomba telt, amíg rájöttem, hogy a szerző nem egyszerűen mennyiségek, hanem egész rendszerek viszonyaira gondol! Még nem tudom mindegyik mennyiség fizikai tartalmát, de a matematikájának a kifinomultsága, hát az… az egyszerűen lenyűgöző! Ha ez csalás, akkor ihletett csalás. Ha pedig hiteles, akkor lehet, hogy hihetetlen szerencsénk van! Így vagy úgy, csodálatos! Látnom kell a létező legrégibb példányt!

A könyvtáros testvér felnyögött, ahogy előgördült a raktárból az újabb leólmozott hordó, hogy a mohó kezek felnyissák. Armbrustert nem indította meg, hogy a világi tudós két nap alatt fényt derített egy rejtélyre, mely évszázadok tucatján át megfejthetetlen talányként állt előttük. A Memorabíliák őrizője szemében minden egyes hordó felnyitása csak azt jelentette, hogy megrövidítik a benne levő dokumentum élettartamát, és nem is igyekezett véka alá rejteni, hogy helyteleníti az egész eljárást. A könyvtáros testvér szemében, kinek életcélja a könyvek megőrzése volt, a könyvek létének legfőbb értelme az volt, hogy meg lehessen őrizni őket a végtelenségig. A használat másodlagos cél volt, melyet mellőzni kellett, ha a tartósságot fenyegette.

Thon Taddeo lelkesedése egyre nőtt, ahogy múltak a napok, és az apát felszabadultabban kezdett lélegezni, amikor látta, hogy a thon korábbi hitetlensége fokozatosan szertefoszlik, amint újabb és újabb Tűzözön előtti tudományos szövegtöredékeket böngész át. A tudós nem jelentette be egyértelműen, hogy milyen volumenűre tervezte vizsgálódását; talán először körvonalazatlan volt a célja, de most annak az embernek a pattogós határozottságával vetette bele magát a munkába, aki pontos tervet követ. Mivel úgy érezte, talán valami hajnalhasadás készül, Dom Paulo elhatározta, felajánl egy kakasülőt a kakasnak, hogy onnan kukorékolhasson, ha indíttatást érez rá, hogy bejelentse a napkelte közeledtét.

— A közösségünk kíváncsi a munkájára — mondta a tudósnak. — Szívesen hallanánk róla, ha hajlandó lenne rá. Természetesen mindannyian találkoztunk már a kollégiumunkban az ön elméleti munkásságával, de a legtöbbünk számára túl tudományos ahhoz, hogy fel tudjuk fogni. Nem mondhatna-e róla valamit, ööö… hétköznapi nyelven, hogy azok is megérthessék, akik nem járatosak a területen? A többiek zsörtölődnek velem, hogy miért nem kértem már fel korábban egy előadásra; de úgy gondoltam, először szeretett volna megismerkedni a környezetével. Természetesen, ha nem akarja…

A thon pillantása mintha tapintókörzőt illesztett volna az apát koponyájára, és hatfelől körbemérte volna. Kétkedően elmosolyodott.

— Azt szeretné, hogy a lehető legegyszerűbb nyelven magyarázzam el a munkánkat?

— Valahogy úgy, ha lehetséges.

— Hát éppen ez az! — Fölnevetett. — A képzetlen ember elolvas egy természettudományi értekezést, és azt gondolja: „Hát ezt miért nem magyarázhatta el érthető nyelven?” Mert képtelen fölfogni, hogy amit elolvasott, az a lehető legegyszerűbb nyelv — annak a témának a kifejezésére! Voltaképpen a természetfilozófia tekintélyes része nem más, mint nyelvi egyszerűsítési törekvés — hogy megalkossunk olyan nyelveket, amelyeken féllapnyi egyenlőség kifejezhet egy-egy olyan gondolatot, melyet az úgynevezett egyszerű nyelven legalább ezer lapon lehetne csak megfogalmazni. Érthető, amit mondok?

— Azt hiszem, igen. És mivel nagyon is érthető, amit mond, talán beszélhetne nekünk éppen erről az aspektusról. Mármint ha nem korai a dolog, ami a Memorabíliákkal kapcsolatos munkáját illeti…

— Nos, nem korai! Most már meglehetősen tiszta elképzelésünk van róla, hogy milyen irányban — haladunk, és mit tudunk itt felhasználni. Össze kell illeszteni egy halom részletet, és nem mindegyik ugyanannak a konkrét képnek a része, de mind ugyanazt ábrázolja. Egyelőre nem tudjuk megjósolni, hogy mit tudunk majd kibogarászni mindebből, abban viszont már nagyjából bizonyosak vagyunk, hogy mit nem. Örömmel mondhatom, hogy biztatónak látszik a dolog. Semmi kifogásom ellene, hogy nagy vonalakban elmagyarázzam, de… — Megint kételkedően megvonta a vállát.

— Mi a gondja?

A thon szemmel láthatóan kissé zavarban volt.

— Csak kételyeim vannak a hallgatóságomat illetően. Nem szeretném megsérteni bárkinek is a vallásos érzületét.

— Hogyan sérthetné meg? Nem természetfilozófiai kérdésekről van szó? Illetve fizikai tudományról?

— Dehogynem. De sok embernek a világról alkotott elképzeléseit átszövik a vallásos… szóval azt akarom mondani, hogy…

— De hát ha a fizikai világ a téma, akkor eleve lehetetlenség sértőnek lenni! Különösen ebben a közösségben! Hosszú ideje várjuk, hogy a világ ismét érdeklődést kezdjen tanúsítani önmaga iránt. Annak ellenére, hogy hencegőnek tarthat, felhívom a figyelmét arra, hogy itt a kolostorban is van néhány egészen tehetséges amatőr természettudósunk. Itt van például Majek testvér, aztán Kornhoer testvér…

— Kornhoer! — A thon óvatosan fölpislantott az ívlámpára, aztán gyorsan elkapta a szemét. — Nem tudom megérteni!

— A lámpát? De hiszen ön már…

— Nem, nem, nem a lámpát! A lámpa önmagában elég egyszerű, mihelyt az ember túlesett a megrázkódtatáson, hogy a valóságban működni látja. Működnie is illik! Papíron is működőképes volna, önkényes értékeket adva különféle meghatározhatatlan változóknak és találomra felvéve egy-két paramétert. De az az egyetlen, hatalmas ugrás a ködös hipotézistől a működő modellig… — A thon idegesen köhécselt. — Én magát Kornhoert nem tudom megérteni! Tudja, mi az a szerkezet? — Ujjával a dinamó felé bökött. — Helyből távolugrás! Kornhoer átugrott körülbelül húszévnyi előkísérletet meg az elméleti megalapozást. Egyszerűen eltekintett az előzetes pepecseléstől! Maga hisz az isteni beavatkozásban. Én nem, de itt van rá a példa! Kocsikerekek… — Fölnevetett. — Mire lenne képes Kornhoer egy igazi műhelyben? Nem is értem, mit keres egy ilyen ember egy kolostor mélyén…

— Ezt talán Kornhoer testvértől kérdezze majd meg — mondta Dom Paulo, nagyon erőlködve, hogy ne legyen rideg a hangja.

— No igen. Tehát… — Thon Taddeo tekintete ismét méricskélni kezdte az öreg papot. — Ha csakugyan úgy érzi, hogy senki sem fog megsértődni a hagyományostól eltérő gondolatok hallatán, akkor szívesen beszélek a munkánkról. De egy-két dolog alighanem ellentétben lesz a bevett előíté… ööö… a bevett nézetekkel.

— Helyes! Akkor minden bizonnyal érdekfeszítő lesz.

Megegyeztek az időben, és Dom Paulo nagy megkönnyebbülést érzett. A kötetlen eszmecsere, úgy érezte, bizonyára csökkenti majd a tévhiedelmekből adódó távolságot a keresztény szerzetesek és a világi természetbúvár között. Kornhoer máris csökkentette valamicskét. Mindenféle feszültség enyhítésére valószínűleg a több, nem pedig a kevesebb érintkezés a legjobb ellenszer. És a kételkedés, a bizalmatlan tétovaság homályos fátyla eltűnik majd közülük; igaz, ha a thon meglátja, hogy a vendéglátói gondolkodása nem egészen olyan megátalkodottan vaskalapos, amilyennek a jelek szerint képzelte. Paulo egy kicsit elszégyellte magát korábbi gyanakvása miatt. Légy türelmes, Uram, a jóindulatú együgyűvel, fohászkodott.

20. FEJEZET

A refektórium pulpitusáról a lektor recitálta a bejelentéseket. A gyertyafénytől fakó arccal, mozdulatlanul állt a csuhás sokaság a támlátlan székek mellett, várta az esti étkezés kezdetét. A lektor hangja kongóan visszhangzóit a magas, boltozatos étkezőben, melynek mennyezete eltűnt az árnyékban, a faasztalokon sárgálló kis gyertyafényfoltok fölött.

— Apát urunk utasítására bejelentem — szólt a lektor —, hogy az önmegtartóztatás parancsát a ma esti étkezésre fölfüggeszti. Vendégeink lesznek, amint már hallhattátok. Minden hívő részt vehet a Thon Taddeo és társai tiszteletére adandó vacsorán; szabad húst ennetek. Étkezés közben a társalgás — mármint a halk társalgás — meg van engedve!

A novíciusok soraiból elfojtott hangok hallatszottak, amelyek gyanúsan emlékeztettek az éljenzésre. Az asztalok már meg voltak terítve. Az étel még nem tűnt fel, de a szokásos kásástálak helyébe nagy étkezőtálcák kerültek, lakoma ígéretével fokozva az étvágyat. A jól ismert tejesbögrék a kamrában maradtak, ma estére a legszebb boroskupák foglalták el a helyüket. Az asztalokat rózsák ékítették.

Az apát megállt a folyosón, megvárta, amíg a lektor befejezi. Odapillantott a neki, Gault atyának, a díszvendégnek és társainak megtérített asztalra. Már megint elszámolták a konyhán, gondolta. Nyolc terítéket látott. A három tiszt, a thon és a segédje meg a két pap — ez összesen hét volt. Valószínűtlennek rémlett, hogy Gault atya meghívta volna Kornhoer testvért az asztalhoz… A lektor végzett a bejelentésekkel, Dom Paulo belépett a terembe.

— Flectamus genua[89] — szállt a lektor hangja.

A csuhás sokaság katonás egyöntetűséggel térdet hajtott, s az apát megáldotta nyáját.

— Levate[90].

A sokaság fölállt. Dom Paulo elfoglalta helyét a külön asztalnál, és hátrapillantott a bejárat felé. Gaultnak kellett bevezetnie a többieket. Eddig a vendégek étkezéseit inkább a vendégházban szolgálták fel, hogy ne feszélyezze őket a szerzetesek sokkal szegényesebb étrendje.

Amikor megérkeztek a vendégek, az apát megfordult, Kornhoer testvért kereste, de nem volt velük.

— Kié a nyolcadik teríték? — mormolta Gault atyának, amikor leültek.

Gault értetlen képpel vállat vont.

A thon az apát jobbján foglalt helyet, a többiek sorban mellette, úgyhogy az apát bal oldalán levő hely maradt üresen. Dom Paulo megfordult, hogy odainvitálja Kornhoert, de mielőtt elkaphatta volna a tekintetét, a lektor belekezdett az előimába.

— Oremus[91] — felelt rá az apát, és a sokaság meghajolt. Az áldás alatt valaki halkan becsusszant az apát melletti üres helyre. Dom Paulo összeráncolta a homlokát, de az ima alatt nem nézett föl, hogy ki a bűnös.

— …et Spiritus Sancti, Amen.[92]

— Sedete[93] — szólt a lektor, és a sokaság elhelyezkedett az asztaloknál.

Az apát szigorú tekintettel a mellette ülőre nézett.

— Költő!

A sértett ártatlanság színpadiasan meghajolt, szélesen elmosolyodott.

— Jó estét, uraim, jó estét, tanult thon, jó estét, tiszteletre méltó vendéglátók! — mondta szónokian. — Mi jót kapunk ma este? Sült halat és mézes lépet, az időleges feltámadás tiszteletére, melynek tanúi vagyunk? Vagy megsütötték a templom egerét, apát uram?

— Legszívesebben a…

— Hah! — szólt a Költő, és nyájasan a tudóshoz fordult. — Micsoda konyhaművészeti remekléseket élvezhet az ember itt, Thon Taddeo! Gyakrabban kellene csatlakoznia hozzánk. Gondolom, a vendégházban nem traktálják mással, csak fácánsülttel és fantáziátlan marhaszelettel. Szégyen és gyalázat! Itt jobb sora van az embernek, nagyon remélem, hogy a főszakács testvért ma este sem hagyja el a szokásos költői lendülete, belső tüze, varázsos tehetsége! Ahhh… — A Költő összedörzsölte a kezét, somolygott, sóváran megnyalta a száját. — Talán részesülhetünk majd az ihletett fogásból: ehetünk hamis sertéssültet kukoricával John testvér módra?

— Érdekesen hangzik — mondta a tudós. — Mi az?

— Zsíros tatu szárított kukoricával, szamártejben kifőzve. Rendszeres vasárnapi különlegesség.

— Költő! — förmedt rá az apát. Odafordult a thonhoz. — Elnézését kérem. Hívatlan vendég.

A tudós fölényes derűvel mérte végig a Költőt.

— Hannegan nagyúr is tart néhány udvari bolondot — mondta Paulónak. — Ismerem a fajtáját. Nem kell mentegetőznie miatta.

A Költő felpattant székéről, és mélyen meghajolt a thon előtt.

— Inkább engedje meg, hogy én kérjek bocsánatot az apát nevében, jó uram! — kiáltotta drámaian.

Egy pillanatra meghajolva maradt. Várták, hogy folytassa a bolondságot, de csak hirtelen vállat vont, leült, és maga elé vett egy gőzölgő sült szárnyast a tálról, melyet egy posztuláns eléjük helyezett. Letépte a lábát, és jó étvággyal beleharapott. Értetlenül nézték.

— Azt hiszem, igaza van — mondta végül a thonnak —, hogy nem fogadja el a bocsánatkérésemet az apát úr nevében.

A tudós kissé elvörösödött.

— Mielőtt kidobom, maga féreg — mondta Gault —, hatoljunk a mélyére ennek a förtelmes arcátlanságnak!

A Költő megcsóválta a fejét, és gondolataiba mélyedve tovább falatozott.

— Bizony, mélysége van neki — ismerte el.

Egy napon Gault még nagyot botlik majd, amikor így a sarkára áll, gondolta Dom Paulo.

De az ifjabbik pap szemlátomást méregbe jött, és arra törekedett, hogy ad absurdum[94] felfújja az incidenst, hogy legyen alapja eltiporni a bolondot.

— Kérjen csak bocsánatot minél teljesebben a házigazdája nevében, Költő! — parancsolta. — És menet közben indokolja is meg a viselkedését!

— Hagyjad, testvérem, hagyjad! — mondta gyorsan Paulo.

A Költő szívélyesen rámosolygott az apátra.

— Semmi baj, apát uram — mondta. — Nagyon szívesen bocsánatot kérek ön helyett. Ön bocsánatot kér énhelyettem, én ön helyett, hát nem ildomos gyakorlása ez a könyörületességnek és a jóindulatnak? Senki sem kényszerül a maga nevében mentegetőzni, ami mindig olyan megalázó szokott lenni. Az én rendszeremet használva mindenki nevében bocsánat kéretik, ám senkinek sem kell saját maga miatt kérnie bocsánatot.

A jelek szerint csak a katonatisztek találták mulatságosnak a Költő szavait. Szemlátomást a humor ígérete már elég volt a humor illúziójának fölkeltéséhez, és a komédiás mozdulataival és arckifejezésével nevetést tudott kiváltani, függetlenül attól, hogy mit beszélt. Thon Taddeo arcán fanyar mosoly ült, de úgy nézte a Költőt, ahogy az ember egy idomított állat ügyetlen produkcióját nézi.

— Így hát — folytatta a Költő —, ha apát uram kegyeskedik megengedni, hogy alázattal a segítségére legyek, akkor sohasem lesz kénytelen önmaga megalázkodni. Mint az ön Bocsánati Megbízottját például meghatalmazhat azzal, hogy szánom-bánomot tanúsítsak a fontos vendégeknek a poloskák miatt. A poloskáknak pedig a hirtelen étrendváltozás miatt.

Az apát arca elsötétült, és visszafojtotta hirtelen vágyát, hogy sarujával a Költő csupasz lábujjára tiporjon az asztal alatt. Csak belerúgott a bokájába; de a bolond nem hagyta abba.

— Természetesen magamra vállalnék minden felelősséget — mondta, miközben csámcsogva rágta a fehér húst. — Pompás rendszer, melyet kegyelmednek is rendelkezésére szerettem volna bocsátani, Tudósok Gyöngye. Bizonyos vagyok benne, hogy igen hasznosnak találta volna. Tudomásom szerint logikai és módszertani rendszereket kell kialakítani és tökéletesíteni, hogy a tudomány előbbre juthasson. És az én átruházható bocsánati rendszerem az ön számára különösképpen értékes lett volna, Thon Taddeo!

— Csakugyan?

— Igen. De sajnos valaki ellopta a kék fejű kecskémet.

— A kék fejű kecskéjét?

— Olyan kopasz volt a feje, mint Hannegannak, és olyan kék, mint Armbruster testvér orra hegye. Ajándékba szerettem volna adni az állatot kegyelmednek, de valami csibész elcsente, mielőtt kegyelmed ideérkezett.

Az apát összeszorította a fogát, és sarkát a Költő lábujja fölé emelte. Thon Taddeo a homlokát ráncolta, de szemlátomást elhatározta, hogy kibogozza a Költő zavaros, célozgatásait.

— Szükségünk van nekünk kék fejű kecskére? — kérdezte segédjétől.

— Nem hiszem, hogy észveszejtően sürgős volna, uram — felelte az.

— Pedig nyilvánvaló az igény! — mondta a Költő. — Azt beszélik, ön olyan egyenleteket állít fel, amelyek egy szép napon újjáteremtik a világot. Azt beszélik, új hajnal hasad. Márpedig ha világosság lesz, akkor valakit majd hibáztatni kell az elmúlt sötétségért.

— Ó, és ezért a kecske! Bűnbaknak. — Thon Taddeo az apátra pillantott. — Ízetlen tréfa. Ennél jobbat nem tud?

— Nem véletlenül munkanélküli. De beszéljünk inkább valami értei…

— Nem, nem, nem! — tiltakozott a Költő. — Kegyelmed félreért, jó uram! A kecskét tisztelni kell, kegyelettel kell körülvenni, nem pedig hibáztatni! Megkoronázni azzal a koronával, melyet Szent Leibowitz küldött önnek, és köszönetet mondani neki a felvirradó hajnalért. Aztán a sötétségért Leibowitzot kell okolni, és őt kell kikergetni a sivatagba! Ily módon kegyelmednek nem kell majd fölvennie a második királyi fejéket. Tudja, amelyet tövisből fonnak. Úgy hívják, felelősség…

A Költő most már nyíltan ellenséges volt, már nem akart tréfásnak látszani. A thon fagyos tekintettel méregette. Az apát sarka megint a Költő lába fölé rándult, de ismét vonakodva megkönyörült rajta.

— És amikor — folytatta a Költő — kegyelmed patrónusának hadserege eljön, hogy elfoglalja az apátságot, a kecskét ki lehet tenni az udvarba és betanítani, hogy azt mekegje: „Nem volt itt senki, csak én, csak én”, valahányszor arra megy egy idegen.

Az egyik tiszt dühösen felmordult, fölemelkedett székéről, keze önkéntelenül a szablyájához kapott. Félig ki is húzta a hüvelyből, és a Költő szeme előtt figyelmeztetően megvillant egy arasznyi fényes acél. A thon megragadta a tiszt csuklóját, megpróbálta a pengét visszanyomni a hüvelybe, de mintha egy kőszobor karját rángatta volna.

— A, kardforgató is, nemcsak rajzoló! — heccelte a Költő, szemlátomást fittyet hányva a halálveszedelemre. — A vázlatai, melyeket az apátság védelmi rendszeréről készített, olyan ígéretes művészi.

A tiszt hangosan elkáromkodta magát, a penge kiszökkent a hüvelyből. A társai azonban elkapták, mielőtt rávethette volna magát a Költőre. Megdöbbent morgás hallatszott a gyülekezetből, ahogy az elképedt szerzetesek sorra fölálltak a helyükről. A Költő még mindig mézesmázosan mosolygott.

— …tehetség jeleit mutatják! — folytatta. — Megjósolom, egy szép napon a föld alatti alagutak rajzait még a múzeumok is…

Tompa zaj hallatszott az asztal alól. A Költő abbahagyta a rágást, elvette a csontot a szájától, elsápadt. Lassan folytatta a rágást, nyelt egyet, tovább fehéredett. Révetegen nézett a mennyezetre.

— Széttapossa — mormolta a szája sarkából.

— Végzett a beszéddel? — érdeklődött az apát, és tovább tiporta.

— Azt hiszem, megakadt egy csont a torkomban — vallotta be a Költő.

— Kéri, hogy tekintsünk el a jelenlététől?

— Sajnos, nem tehetek mást.

— Kár. Hiányozni fog. — Paulo ráadásnak még egyet tiport a lábujjon. — Akkor eltávozhat.

A Költő megkönnyebbülten fújt egyet, megtörölte a száját, fölállt. Felhajtotta a borát, és a kupát szájjal lefelé a tálca közepére helyezte. Volt valami a viselkedésében, ami kényszerítően magára vonta a figyelmüket. Egyik hüvelykujjával lehúzta a szemhéját, tenyerébe hajtotta az arcát, nyomott egyet. A szemgolyó kipattant a tenyerébe. A texarkanaiaknak, akik láthatóan nem tudtak a Költő üvegszeméről, elakadt a lélegzetük.

— Tartsd jól szemmel! — szólt oda a Költő a műszemnek, aztán rátette a fölfordított kupa talpára, ahonnan fenyegetően meredt Thon Taddeóra. — Jó éjszakát, uraim — mondta vidoran a többieknek, és elvonult.

A haragos tiszt valami átkot mormogott, és erőnek erejével igyekezett kitépni magát társai szorításából.

— Vigyétek vissza a szállására, és üljetek rá, amíg lecsillapodik! — mondta nekik a thon. — És ajánlom, vigyázzatok, nehogy kezet emeljen arra az eszehagyottra!

— Mélységesen restellem magam — mondta az apáthoz fordulva, amikor a csillapíthatatlan tisztet elrángatták. — Ezek nem az alárendeltjeim, nem adhatok parancsokat nekik. De megígérhetem, hogy ezért még térden állva fog bocsánatot kérni! És ha nem hajlandó bocsánatot kérni, aztán tüstént távozni az apátságból, akkor már holnap össze kell mérnie azt a fürge szablyáját az enyémmel!

— Nem kell vérontás! — mondta könyörgő hangon a pap. — Semmiség volt az egész. Borítsunk fátylat rá!

— Bocsánatot fog kérni, aztán távozik — erősködött Thon Taddeo —, máskülönben megfenyegetem, hogy megölöm. Ne féljen, nem merészel majd kiállni velem, mert ha ő győz, Hannegan nyilvánosan karóba huzatja, miközben a feleségét… de ezt inkább hagyjuk. Alázatosan bocsánatot fog kérni és elmegy. De akkor is mélységesen sajnálom, hogy ilyesmi előfordulhatott.

— Nekem kellett volna egyből kidobatnom a Költőt, amikor idemerészkedett. Ő provokálta az egészet, és én nem állítottam le idejében. Nyilvánvaló provokáció volt.

— Provokáció? Egy csavargó bolond képtelen hazugsága? Josard úgy reagált rá, minta a Költő vádjai igazak lettek volna!

— Eszerint ön nem tudja, hogy a testőrsége részletes jelentést készít az apátság mint erődítmény katonai értékéről?

A tudósnak tátva maradt a szája. Szemmel látható hitetlenséggel nézett az egyik papról a másikra.

— Igaz lehet ez? — kérdezte hosszú hallgatás után. Az apát bólintott.

— És ön mégis megengedte, hogy itt maradjunk…

— Nincsenek titkaink. Szívesen megengedjük a társainak, hogy vizsgálódjanak, ha kívánják. Nem is merészelném megkérdezni, miért van szükségük az információra. A Költő feltevése persze csak képzelgés volt…

— Persze — mondta erőtlenül a thon, és elfordította a tekintetét házigazdájáról.

— Hiszen az képtelenség, hogy az ön fejedelmének hódító tervei lennének ezen a vidéken, ahogy a Költő célozgatott rá…

— Képtelenség.

— És még ha úgy volna is, minden bizonnyal a fejedelemnek volna annyi bölcsessége — vagy legalábbis bölcs tanácsadói, akik rávezetik —, hogy megértse: a mi apátságunk mint az ősi bölcsesség tárháza, sokkal értékesebb mint erődítmény.

A thon meghallotta a pap hangjában a könyörgést, a mögötte rejlő segélykérést, s láthatóan, eltűnődött rajta; alig csipegette az ételét, és egy darabig meg sem szólalt.

— Beszélünk még erről, mielőtt visszamegyek a kollégiumba — ígérte meg halkan.

Mintha sötét felhő ereszkedett volna a díszvacsorára, de aztán oszladozni kezdett az étkezés utáni kóruséneklés alatt, és teljesen eltűnt, amikor elérkezett az ideje a tudós előadásának. Amikor bementek a nagyterembe, látszólag senki sem volt már feszélyezett, és a csoport viselkedése ismét barátságos volt, legalábbis a felszínen.

Dom Paulo a pulpitushoz vezette a thont; Gault és a thon segédje követték őket, ők is fölmentek. Amikor az apát bemutatta a thont, lelkes taps tört ki; a rákövetkező mélységes csönd olyan volt, mint a bírósági tárgyalóteremé az ítélet kihirdetése előtt. A tudós nem volt nagy szónoki tehetség, de az ítélet megnyerte a szerzetesek sokaságának tetszését.

— Döbbenetes, amit itt találtam — szólt hozzájuk a thon. — Néhány héttel ezelőtt magam sem hittem volna, pontosabban nem hittem benne, hogy olyan írásos emlékek, amilyeneket önök a Memorabíliák között őriznek, épségben túlélhették a legutolsó nagy civilizáció pusztulását. Még mindig nehéz elhinni, de a bizonyítékok súlya alatt el kell fogadnunk azt a hipotézist, hogy a dokumentumok hitelesek! Hogy megmaradhattak, az is, elég hihetetlen, de az én szememben még hihetetlenebb, hogy ebben a században sem tűntek föl senkinek mostanáig! Az utóbbi időben már voltak olyan emberek, akik képesek lettek volna fölbecsülni az igazi értéküket — és nemcsak saját magamra gondolok. Mit csinálhatott volna velük Thon Kaschler, amíg élt — már hetven évvel ezelőtt is!

A szerzetesek arcának tengerén mosoly terült szét, hogy ilyen kedvező értékelést hallhattak a Memorabíliákról olyan hatalmas tudású embertől, mint a thon. Paulo azon csodálkozott, hogy nem érzékelik a thon szavai mögött rejlő enyhe neheztelést — vagy gyanakvást? — Ha tíz évvel ezelőtt ismertem volna ezeket a forrásokat — mondta a thon —, az optikai munkásságom jó része szükségtelen lett volna. — Aha! — gondolta az apát —, erről van szó! Vagy legalábbis részben. A thon most ébred rá, hogy egyik-másik felfedezése csak újrafelfedezés — és ez keserves érzés. De hát tudnia kell, hogy, amíg csak él, nem tehet mást, mint hogy újra föllel elveszett eredményeket; akármilyen géniusz is, csak olyat alkothat, amit mások már meg alkottak előtte. És ez így lesz elkerülhetetlenül mindaddig, amíg a világ el nem éri azt a fejlettségi szintet, amelyen a Tűzözön előtt volt.

Mindazonáltal Thon Taddeót szemlátomást lázba hozta, amit az apátságban talált.

— Szűkre szabott időt tölthetek itt csupán — folytatta. — Abból ítélve, amit láttam, gyanítom, hogy pár tucat szakértőnek néhány évtizedébe fog kerülni, hogy kiszűrjön a Memorabíliákból minden számunkra felfogható információt. A fizikai tudomány rendes körülmények között a kísérlettel ellenőrzött induktív okoskodással halad előre, itt azonban a ránk váró feladat deduktív jellegű. Az általános összefüggések diribdarabjaiból kell megpróbálnunk kihüvelyezni az egyedit. Egyes esetekben ez alighanem lehetetlenségnek bizonyul majd. Például… — Elhallgatott egy pillanatra, előszedett egy jegyzetköteget, gyorsan átfutotta. — Itt van egy idézet, a pincében elásottak közül. Egy négyoldalnyi könyvtöredékből való; a könyv talán valami felsőfokú fizikai tankönyv lehetett. Önök közül néhányan talán látták már ezt.

„…és ha az eseménypontok közötti intervallum kifejezésében a térváltozók dominálnak, akkor az intervallumot térszerűnek nevezzük, mert ki lehet választani egy olyan koordinátarendszert — egy megengedett sebességű megfigyelő koordinátarendszerét —, amelyben az események egyidejűnek látszanak, tehát csak térben különülnek el. Ha viszont az intervallum időszerű, akkor az események egyetlen koordinátarendszerben — sem lehetnek egyidejűek, létezik azonban olyan koordinátarendszer, amelyben a térváltozók teljesen eltűnnek, vagyis az események különbsége tisztán időbeli lesz, id est[95] egyazon helyen, de különböző időkben mennek végbe. Ha most megvizsgáljuk a valóságos intervallum határértékeit…”

Thon Taddeo furcsa mosollyal fölnézett a papírból.

— Olvasgatta valaki mostanában ezt a dokumentumot?

Az arcok tengere nem rezdült.

— Van valaki, aki egyáltalán látta már? Kornhoer és még ketten bátortalanul fölnyújtották a kezüket.

— Érti valaki, hogy mit jelent? A kezek gyorsan eltűntek.

A thon kuncogott egyet.

— Ezután másfél oldalnyi matematika következik, amelyet ezúttal nem olvasnék föl, de annyi bizonyos, hogy úgy kezeli egyik-másik alapvető fogalmunkat, mintha egyáltalán nem volna alapvető, csak tovatűnő látszat, amely az ember nézőpontjától függően változik. A legutolsó szava az, hogy „ennélfogva”, de a lap többi része elégett, és vele a következtetés is. A logikája azonban hibátlan, a matematikája rendkívül elegáns, olyannyira, hogy én magam is leírhatom a következtetést. A következtetés azonban tébolyult! De hasonlóképpen tébolyultnak rémlettek a kiinduló feltevések is. Mi ez, valami szélhámosság? És ha nem az, akkor hol van a helye az ősök tudományának rendszerében? Mi az előzménye, ami előfeltétele a megérthetőségének? Mi következik belőle, és hogyan lehet ellenőrizni? Ezekre a kérdésekre én nem tudok választ adni. És ez csak egyetlen példa abból a számtalan rejtélyből, melyeket ezek a sokáig megőrzött iratok állítanak elénk, Az olyan okoskodás, amely egyetlen ponton sem érintkezik a kézzelfogható valósággal, az angelológusok és teológusok dolga, nem a fizika művelőié. Márpedig ezek a dokumentumok olyan rendszereket írnak le, amelyek sehol sem érintkeznek a mi tapasztalatainkkal! Vajon az ősök számára kísérletileg hozzáférhetőek voltak? Bizonyos utalások mintha ezt engednék sejtetni. Az egyik írás az elemek átalakítására utal — amelyről nemrégen bizonyítottuk be, hogy elméleti képtelenség —, majd azt mondja: „…a kísérletek tanúsága szerint…” De miféle kísérlet, hogyan tanúsította?

Lehet, hogy nemzedékek sora tudja csak értékelni és felfogni majd ezeknek az iratoknak egyikét-másikát. Sajnálatos, hogy itt kell maradniuk ezen a hozzáférhetetlen helyen, mert számos tudós együttes erőfeszítésére lesz majd szükség, hogy megfejtsük az értelmüket. Bizonyos vagyok benne, hogy a jelenlevők tudják, hogy az itteni lehetőségek nem kielégítőek — a megközelíthetetlenségről nem is beszélve — a világ többi része számára.

Az emelvényen a szónok mögött ülő apát arca elborult, és várta a legrosszabbat. Thon Taddeo azonban nem méltóztatott javaslatot tenni. Megjegyzései viszont a továbbiakban sem hagytak kétséget afelől, hogy szerinte az ilyen relikviák hozzáértőbb kezekbe valók, mint az Albertiánus Szent Leibowitz-rend szerzeteseié, és a jelenleg fennálló helyzet képtelenség. Lehet, hogy megérezte a hallgatóság fokozódó rosszallását, mert nemsokára áttért aktuális kutatásaira, amelyek a fény természetének az eddiginél alaposabb megismerésére irányultak. Az apátság kincsei közül több is igen hasznosnak bizonyult, és a thon remélte, hogy hamarosan sikerül majd kialakítani a megfelelő kísérleti eszközt is elméletei ellenőrzésére. A fénytörés jelenségének részletesebb ismertetése után néhány pillanatra elhallgatott, majd bocsánatkérően azt mondta, hogy reméli, ezzel nem sérti meg senki vallásos meggyőződését, és kérdően körülnézett. Amikor látta, hogy az arcok továbbra is csak érdeklődőek és jóindulatúan semlegesek, folytatta előadását, majd befejezvén, felszólította a gyülekezetet, hogy ha van kérdésük, tegyék fel bátran.

— Innen, az emelvényről is szabad kérdezni? — szólalt meg az apát.

— Hogyne — mondta a tudós, és kissé bizonytalan képet vágott, mintha azt gondolta volna: Et tu, Brute?[96]

— Azon gondolkodom, hogy mi lehet a fénytörésben, ami az ön véleménye szerint sértő lenne a vallásra?

— Hát… — A thon feszengett, elhallgatott egy pillanatra. — Monsignore Apollo, akit önök jól ismernek, nagyon szenvedélyesen nyilatkozott a kérdésről. Azt mondta, hogy a fénytörés semmiképpen sem létezhetett a vízözön előtt, mert akkor a szivárvány…

A válasz többi része belefulladt a teremben felharsanó röhögésbe. Mire az apátnak sikerült lecsendesítenie őket, Thon Taddeo arca céklavörös volt, és Dom Paulónak is csak nehézségek árán sikerült megőriznie arca illő komolyságát.

— Monsignore Apollo jó ember és jó pap, de bizony minden embertől kitelik, hogy olykor elképesztő szamárságokat mond, különösen, ha számára idegen területről van szó. Elnézést kérek, hogy egyáltalán föltettem a kérdést.

— Megkönnyebbülés volt, hogy válaszolhattam rá — mondta a thon. — Nem törekszem ellenségeskedésre.

További kérdések hangzottak el, aztán a thon rátért második témájára: kollégiuma fejlődésére és jelenlegi tevékenységére. A kép, melyet lefestett, biztatónak tetszett. A kollégiumot elárasztják a jelentkezők, akik az intézményben akarnak tanulni. A kollégium nevelési és kutatási szerepet is betölt. A természetfilozófia és természettudomány iránti érdeklődés egyre fokozódik a művelt nagyközönség körében. Az intézmény bőkezű támogatásban részesül. Az újjáéledés, a reneszánsz jegyei…

— Megemlíthetek egy-két folyamatban levő kutatást, melyet nálunk végeznek — folytatta. — Eretnek a gázok viselkedésére vonatkozó munkássága nyomán Thon Viche Mortoin most a jég mesterséges előállításának lehetőségeit vizsgálja. Thon Friider Halb gyakorlati módszert keres arra, hogy üzeneteket lehessen továbbítani drótszálakon, elektromos változások útján… — A lista hosszú volt, és szemlátomást imponált a szerzeteseknek. Számos területen — az orvostudományban, a csillagászatban, a geológiában, a matematikában, a mechanikában — folyt a vizsgálódás. A kutatási témák egyike-másika kivihetetlennek vagy átgondolatlannak rémlett, a legtöbbjük azonban értékes elméleti és gyakorlati eredményekkel látszott kecsegtetni. Jejene tevékenységétől kezdve, aki az Egyetemes Csodaszert kereste, egészen Bodalknak a hagyományos geometriák ellen indított merész támadásáig, a kollégium tevékenysége egészséges törekvésről tanúskodott, hogy fölfeszítsék a természet titkos fiókjait, melyek zárva voltak azóta, hogy az emberiség a lángokba vetette intézményes emlékezetét, és több mint ezer éve kultúramnéziára ítélte önmagát.

— Ezeken a vizsgálatokon kívül Thon Maho Mahh vezetésével folyik egy kutatás, amely az emberi faj eredetére kíván az eddiginél több fényt deríteni. Mivel ez elsődlegesen régészeti feladat, a thon megkért, hogy ha végeztem itt a saját vizsgálataimmal, nézzek majd utána, nincs-e a könyvtárukban valamilyen anyag, amely erre utalhat. Mindazonáltal talán jobb, ha erre nem térek ki bővebben, mert általában konfliktusra szokott vezetni a teológusokkal. De ha van kérdés…

Egy ifjú szerzetes, aki papi előtanulmányait folytatta az apátságban, jelentkezett.

— Azt szeretném megkérdezni, uram, hogy ismeri-e Szent Ágoston ilyen irányú elképzeléseit?

— Nem.

— Negyedik századi püspök és filozófus volt. Szerinte a kezdet kezdetén Isten csírájában teremtette meg minden dolog okát, beleértve az ember fiziológiáját is, és ezek a csíraszerű okok mintegy megtermékenyítik az alaktalan anyagot, amely aztán fokozatosan kifejlődik a bonyolultabb formákká és végül az emberré. Foglalkoznak ezzel a hipotézissel?

A thon mosolya igencsak leereszkedő volt, habár nyíltan nem minősítette gyerekesnek a gondolatot.

— Sajnos, úgy tudom, nem, de majd utánanézek — mondta, és hangjából világos volt, hogy nem néz utána.

— Köszönöm — mondta a szerzetes, és úgy ült le, mintha elsüllyedt volna.

— Mind között a legmerészebb kutatást azonban barátom, Thon Esser Shon folytatja — mondta a tudós. — Élő anyagot próbál szintetizálni! Mindössze hat alapélem felhasználásával az élő protoplazma előállításában reménykedik. Ha ez sikerülne, akkor immár… igen? Kérdése van?

A harmadik sorban fölemelkedett egy szerzetes, és meghajolt a thon felé. Az apát előrehajolt, hogy jobban megnézze, és rémülten látta, hogy Armbruster testvér az, a könyvtáros.

— Ha megtenné azt a szívességet egy öregembernek… — károgta rekedt hangján az öreg, egyhangúan, vontatottan nyögve ki a szavakat. — Ez a Thon Esser Shon… aki csak hat alapelemre korlátozza magát… ez nagyon érdekes. Azon gondolkodom… vajon mind a két kezét használhatja közben?

— De hát… — A szónok elhallgatott, összeráncolta a homlokát.

— És ha szabad érdeklődnöm — károgott tovább Armbruster —, ezt a figyelemre méltó produkciót ülő, álló vagy fekvő testhelyzetben mutatja be? Vagy esetleg lóháton, miközben két trombitán is játszik?

A novíciusok hallhatóan vihogtak. Az apát talpra ugrott.

— Armbruster testvér, már figyelmeztettelek! Ezennel eltiltalak a közös asztaltól, amíg jóvá nem teszed a viselkedésedet! A Mária-kápolnában várakozhatsz.

A könyvtáros ismét meghajolt, csendben kisurrant a teremből; a tartása alázatos volt, de a tekintete diadalmas. Az apát bocsánatkérést mormolt a szónoknak, de a thon pillantása hirtelen megkeményedett.

— Végső következtetésként — mondta — röviden körvonalaznám, hogy véleményem szerint mit várhat a világ az értelem forradalmától, mely csak most kezdődik: — Izzó tekintettel körbepillantott rajtuk, eddigi szenvtelen hanghordozása helyett heves lelkesedés lüktetett szavaiban. — Eddig a tudatlanság uralkodott rajtunk. Az ősi birodalom pusztulása óta a tudatlanság vetélytárs nélkül ül az emberiség trónusán. Dinasztiája ősrégi. Uralkodói hatalmát immár törvényesnek tekintik. Az elmúlt korok bölcsei mind támogatták. Semmit sem tettek azért, hogy megdöntsék.

Holnap azonban új fejedelem fog a trónra lépni! A megismerés zászlóvivői, a tudomány zászlóvivői állnak majd a trónja mögött, és az egész világmindenség megismeri majd a hatalmát. A neve: Igazság! Birodalma kiterjed az egész Földre, és az ember ismét ura lehet majd a világnak. Száz év múlva az emberek már gépmadarakon fogják átszelni a levegőt. Fémből készült kocsik fognak száguldani a mesterséges kőből épített utakon. Harmincemeletes épületek magasodnak majd, hajók járnak a tenger alatt, gépek végeznek minden munkát.

És hogyan valósul meg mindez? — Elhallgatott, leeresztette a hangját. — Attól tartok, hogy ugyanúgy, ahogy minden változás. És sajnálom, hogy így lesz. Mert erőszak és zűrzavar, lángok és tombolás közepette valósul majd meg, mert nincs olyan változás, mely csendben, észrevétlenül mehetne végbe a világban.

A hallgatóságból halk mormolás hallatszott. A thon körültekintett.

— Így kell lennie. Nem azért, mert így akarjuk. Akkor hát miért?

A tudatlanság a király. Sokan vannak, akiknek kárára lenne a trónfosztása. Sokan gazdagodnak meg sötét uralmából. Ők alkotják az udvartartását, az ő nevében uralkodnak, sikkasztanak, harácsolnak, tartják fenn hatalmukat. Még az írni-olvasni tudástól is félnek, hiszen az írott szó egy független kommunikációs csatorna, melynek útján ellenségeik egyesülhetnek. Fegyvereik élesre vannak köszörülve, és ügyesen forgatják őket. Ha veszély fenyegeti az érdekeiket, rá fogják kényszeríteni a harcot a világra, és az elkövetkező erőszak mindaddig nem múlik majd el, amíg a jelenlegi társadalmi szerkezet porrá nem omlik, és új társadalom nem nő fel a romokon. Sajnálom. De én így látom.

Szavai újfent komor hangulatot teremtettek. Dom Paulo reményei szertefoszlottak, mert a jövendölésben kirajzolódott a tudós vélhető állásfoglalása. Thon Taddeo ismerte fejedelme hódító ambícióit. Választhatott: helyeselhette őket, helyteleníthette őket — vagy akaratától független, személytelen jelenségnek tekinthette, mint az árvizet, éhínséget, forgószelet.

És ő szemlátomást elfogadta őket mint elkerülhetetlent — hogy ne kelljen erkölcsi ítéletet alkotnia. Folyjon hát a vér, csattogjon a fegyver, hulljon a könny…

Hogyan lehet képes egy ilyen ember így kijátszani a tulajdon lelkiismeretét, így elhárítani magától a felelősséget! — füstölgött az apát.

De aztán eszébe jutottak a szavak: Mert az Úristen kegyelméből azoknak az időknek a bölcs férfiúi megismerték ama eszközöket, melyekkel a világot magát is el lehetett pusztítani…

És Isten megmutatta neki azt is, miként menthetik meg, és mint mindig, rájuk bízta a választást. És talán úgy választottak, ahogy most Thon Taddeo. Hogy mosták kezüket a sokaság előtt. Ügyeltek rá, nehogy őket feszítsék a keresztre.

És mégis keresztre feszítették őket. Méltóság nélkül. Amúgy is mindig, mindenkinek az a sorsa, hogy megfeszítsék, odaszegezzék, és ha leesne, hát…

Hirtelen csend lett. A tudós elhallgatott.

Az apát körbepillantott a teremben. A hallgatóság fele a bejárat felé lesett. Dom Paulo először semmit sem tudott kivenni gyönge szemével.

— Mi az? — kérdezte súgva Gaultól.

— Egy vénember. Szakállas, sálat visel. Olyan, mint… Nem, ő ide semmi pénzért.

Dom Paulo fölkelt, előrement az emelvény elejére, hogy szemügyre vegye az árnyékban alig kivehető alakot. Aztán halkan odaszólt:

— Benjamin?…

Az alak megmozdult. Szorosabbra vonta a sálat sovány válla körül, és lassan bebicegett a fénybe. Megint megállt, magában mormogott valamit, ahogy körülnézett a teremben; aztán tekintete megtalálta a tudóst az emelvényen.

Göcsörtös botjára támaszkodva, a vénséges vén jelenés lassan Thon Taddeo felé bicegett, s közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. A tudós először kedélyesen zavarodott képet vágott, de amikor senki sem mozdult, és egy hang sem hallatszott, mintha kifutott volna a vér az arcából, amint a roskatag látomás a közelébe ért. A szakállas vénség arcán reményteljes szenvedély lángolt, valami kényszerítő erejű sóvárgás, mely tüzesebben izzott benne, mint a régen már csak vendég életerő.

Odaért a pulpitushoz, megállt. Tekintete ide-oda ugrált a megdöbbent szónokon. Szája megremegett.

Elmosolyodott. Reszkető keze kinyúlt a tudós felé. A thon viszolyogva hátrahőkölt.

A remete fürgébb volt. Fölpattant az emelvényre, megkerülte a pulpitust, elkapta a tudós karját.

— Micsoda őrület…

Benjamin megragadta, gyúrta-gyömöszölte a thon karját, és reménykedve mélyesztette szemét a szemébe.

Aztán elborult az arca. A lángolás kihunyt. A keze lehullott. Mély, reményvesztett sóhaj szakadt ki az összeaszott, vén tüdőből. A vén zsidó arcára visszatért az örökös, titokzatos somolygás. Odafordult a gyülekezethez, széttárta a karját, sokatmondóan megvonta a vállát.

— Ez még mindig nem Ő — mondta nekik fanyarul, aztán elbicegett.

Ezután a légkör már nem volt éppen ünnepélyes.

21. FEJEZET

Thon Taddeo látogatásának tizedik hetében történt, hogy a hírnök meghozta a nyomasztó híreket. Valamivel korábban Laredo uralkodóházának feje azzal a követeléssel lépett föl, hogy haladéktalanul vonják ki területéről a texarkanai csapatokat. A királyt még aznap este megmérgezték, és kihirdették a hadiállapotot Laredo állam és Texarkana állam között. A háború rövid életűnek ígérkezett — sőt biztosra lehetett venni, hogy a kitörését követő napon véget is ért, és Hannegan immár ura volt a Vörös-folyó és a Rio Grande között minden földnek, minden népnek.

Erre számítottak is, a másik hírre azonban nem.

II. Hannegan, Isten kegyelméből Polgármester, Texarkana alkirálya, a Hit Védelmezője, a Prérik Legfőbb Csordása, bűnösnek találván Monsignore Marcus Apollót „árulásban” és kémkedésben, a pápai nunciust felköttette, aztán még élve levágatta, kibeleztette, felnégyeltette és megnyúzatta, intő példaként mindenkinek, aki megpróbálná megingatni a polgármester uralmát. A pap tetemének darabjait a kutyák elé vetették.

A hírnöknek szinte hozzá sem kellett tennie, hogy Texarkanát teljes interdiktum alá helyezte egy pápai rendelet, mely bizonyos homályos, ám fenyegető utalásokat is tartalmazott a Regnans in Excelsisre[97], arra a hatodik századi bullára, mely egy uralkodó trónfosztását rendelte el. Hannegan ellenlépéseiről egyelőre nem érkezett hír.

A Síkságon a laredói csapátoknak immár nem maradt más, mint hogy átverekedjék magukat a nomád törzseken vissza, hazafelé — csak azért, hogy saját határaikon letegyék a fegyvert, hiszen nemzetük és atyafiságuk túszul esett.

— Tragikus fejlemény! — mondta Thon Taddeo, látszólag nem is őszintétlenül. — Texarkanai lévén, ha kívánja, azonnal távozom!

— Miért? — kérdezte Dom Paulo. — Ön nem helyesli Hannegan lépéseit, igaz?

A tudós tétovázott, aztán megrázta a fejét. Körülnézett, hogy biztosan nem hallja-e őket senki.

— Én személy szerint elítélem őket. De nyilvánosan… — Megvonta a vállát. — Gondolnom kell a kollégiumra is. Ha csak az én nyakamról volna szó, nos…

— Megértem.

— Megkockáztathatok egy bizalmas megjegyzést?

— Persze.

— Szerintem valakinek figyelmeztetnie kellene Új-Rómát, hogy nem érdemes üres fenyegetéseket hangoztatni. Hannegantól kitelik, hogy keresztre feszíttet még több tucat Marcus Apollót!

— Akkor néhány új vértanú jut a mennyországba. Új-Róma nem szokott tartalmatlanul fenyegetőzni.

A thon felsóhajtott.

— Gondoltam, hogy így fogja majd fel; de ismételten fölajánlom, hogy elmegyek innen.

— Badarság! Akármilyen nemzethez tartozzék, szívesen látjuk itt mint magunkhoz hasonló embert.

A harmónia azonban megtört. A tudós ezután inkább csak texarkanaiakkal érintkezett, a szerzetesekkel alig beszélt. Kornhoer testvérrel is észrevehetően hűvösebbé vált a kapcsolata, pedig a feltaláló naponta egy-két órát töltött azzal, hogy kezelte, őrizte a dinamót és a lámpát, s rendszeresen tájékozódott a thon munkájáról, mely most szokatlan sietséggel folyt. A tisztek ritkán jöttek ki a vendégházból.

Bizonyos jelek arra utaltak, hogy az emberek tömegesén hagyják el a vidéket. Aggasztó hírek szállingóztak a Síkságról. Sanly Bowitts faluban az emberek egyre-másra jöttek rá, hogy alapos okuk van zarándokútra indulni vagy más vidékeket fölkeresni. Még a koldusok és a csavargók is szedték a sátorfájukat. Mint mindig, a kereskedők és a kézművesek ezúttal is két rossz között választhattak: vagy otthagyják mindenüket, ami nem mozdítható, a rablók, fosztogatók prédájául, vagy ott maradnak, hogy a szemük előtt fosszák ki őket.

A polgármester vezetésével küldöttség kereste fel az apátságot, hogy megszállás esetére menedéket kérjen a falu lakóinak.

— A végső ajánlatom — mondta az apát többórányi vita után — a következő: befogadunk minden asszonyt, gyermeket, nyomorékot és öreget, kérdés nélkül. A fegyverfogható férfiak esetében azonban egyénenként bíráljuk el a kérést, és lehet, hogy lesz, akit elküldünk.

— Miért?! — kérdezte felháborodva a polgármester.

— Ez szerintem még önnek is nyilvánvaló! — mondta éles hangon Dom Paulo. — Lehet, hogy minket is támadás ér, de amíg közvetlenül ránk nem támadnak, nem akarunk belekeveredni! Nem fogom megengedni, hogy bárki afféle helyőrségnek használja ezt a helyet, ahonnan ellentámadást indíthat majd, ha csak a falut éri támadás! Ezért a fegyverfogható férfiak esetében kénytelenek leszünk ragaszkodni hozzá, hogy szavukat adják: az apátságot fogják védelmezni, a mi parancsainknak engedelmeskedve. És az egyes esetekben mi fogjuk eldönteni, hogy meg lehet-e bízni az illető szavában, vagy sem.

— Ez nem igazság! — csattant fel a küldöttség egyik tagja. — Ki akarja zárni azokat…

— Csak azokat, akikben nem lehet megbízni. Mi a baj? Abban reménykedtek, hogy itt rejthetik el a tartalék erőiket? Hát nem fogjuk megengedni! Itt nem fogják eldugni a polgárőrségük egységeit! Ebben nem alkuszom!

A körülmények között a küldöttség semmilyen felkínált segítséget nem utasíthatott vissza. Nem vitatkoztak tovább. Dom Paulo igazi szándéka az volt, hogy ha eljön az idő, mindenkit befogad, de egyelőre meg akarta akadályozni, hogy a falu katonai elképzeléseiben szerepet kapjon az apátság. Később majd Denverből érkeznek katonatisztek hasonló kívánságokkal; őket nem annyira az emberéletek, mint politikai uralmuk megóvása érdekli majd. Dom Paulo hasonló választ szánt nekik is. Az apátság a hit és a tudás erősségének épült, és meg is akarta őrizni annak.

A sivatagban rajzani kezdtek a kelet felől érkezők. A nyugatra igyekvő kereskedők, vadászok, csordások híreket hoztak a Síkságról. A nomádok csordái között futótűzként terjedt a marhavész; küszöbön állt az éhínség. Laredo haderejében szakadás, pártütés támadt a laredói uralkodóház bukása után. Egy részük a parancs szerint visszaindult szülőföldjére, a többiek azonban megindultak Texarkana felé, és ádáz esküvel fogadták, hogy meg sem állnak addig, amíg a porba nem hull II. Hannegan feje, vagy elesnek ők maguk. A szakadástól meggyengült laredóiakat fokozatosan felőrölték. Vad Medve harcosainak rajtaütései. A nomádok bosszúra szomjaztak azok ellen, akik rájuk vitték a marhavészt. A híresztelések szerint Hannegan nagylelkűen fölajánlotta Vad Medve embereinek, hogy alattvalóiként védelmébe fogadja őket, ha hűséget esküsznek a „civilizált” törvényeknek, befogadják tisztjeit tanácsaikba, és fölveszik a keresztény hitet. „Behódoltok, vagy éhen haltok” — ez volt a két lehetőség, amelyet a sors és Hannegan a pásztornépnek felkínált. Sokan inkább az éhhalált választották, semhogy behódoljanak egy kereskedő-agrár államnak. Hongan Os a hírek szerint dél, kelet és az ég felé egyaránt harsogta dacos megvetését; az utóbbi irányban elsősorban azzal, hogy naponta elégetett egy sámánt, büntetésként a törzsi isteneknek, mert elárulták. Azzal fenyegetőzött, hogy keresztény lesz belőle, ha a keresztény istenek segítségével lemészárolhatja ellenségeit.

Egy pásztorcsapat rövid látogatása során történt, hogy a Költő eltűnt az apátságból. Thon Taddeo vette észre először, hogy a Költőnek se híre, se hamva a vendégházban, és ő érdeklődött a rímfaragó csavargó felől.

Dom Paulo arca meglepett fintorra torzult.

— Bizonyos benne, hogy végképp elment? — kérdezte. — Gyakran el szokott tölteni egy-két napot a faluban, vagy fölmegy a fennsíkra egy kicsit civakodni Benjaminnal.

— Nincs itt a holmija sem — mondta a thon. — Minden eltűnt a szobájából.

Az apát elhúzta a száját.

— Ha a Költő itthagy minket, az rossz jel. Egyébként ha csakugyan elment, akkor ajánlom, azonnal vegye számba a saját értéktárgyait…

A thon elgondolkodott.

— Tehát ez történt a csizmámmal…

— Semmi kétség.

— Kiraktam, hogy tisztítsák ki. Nem került vissza. Aznap történt, amikor a Költő megpróbálta betörni az ajtómat.

— Betörni… kicsoda, a Költő?!

Thon Taddeo kuncogott egyet.

— Az az igazság, hogy egy kicsit megtréfáltam! Nálam van az üvegszeme! Emlékszik arra az estére, amikor otthagyta a refektóriumi asztalon?

— Hogyne.

— Magamhoz vettem.

A thon kinyitotta az erszényét, egy pillanatig kotorászott benne, aztán az apát asztalára helyezte a Költő szemét.

— Tudta persze, hogy nálam van, de én egyre csak tagadtam. Azóta is ugrattuk vele, még azt is elhíreszteltük, hogy valójában a Bayring-bálvány szeme, és vissza kellene juttatni a múzeumba. A Költő egy idő múlva már tombolt. Persze vissza akartam adni neki, mielőtt hazamegyünk. Gondolja, hogy később visszatér még?

— Aligha — mondta az apát, és kissé megborzongott, ahogy rápillantott a szemgolyóra. — De ha akarja, vigyázok rá, habár ugyanannyi valószínűsége van, hogy a Költő Texarkanában bukkan föl, hogy visszakövetelje. Azt állítja, nagy erejű talizmán.

— Hogyhogy?

Dom Paulo elmosolyodott.

— Azt mondja, jobban lát, ha viseli.

— Micsoda ostobaság! — A thon elhallgatott; szemlátomást mindig készen állt rá, hogy a legképtelenebb feltevésen is elgondolkodjék egy pillanatra. Aztán megszólalt: — Mert ugye ostobaság… hacsak az, hogy kitölti az üres szemüreget, valamiképpen nincs hatással mindkét szem izmaira… Ezt állítja a Költő?

— Ő csak esküszik rá, hogy nélküle nem lát olyan jól. Azt állítja, azért van rá szüksége, hogy meglássa a dolgokat „igazi valójukban” — habár hasogató fejfájást kap tőle, amikor viseli. De az ember sohasem tudja, hogy amit a Költő mond, tény-e vagy afféle látomás, mese vagy allegória. Ha a mese elég okos, akkor a Költő aligha ismerné el, hogy mégsem tény.

A thon gunyorosan mosolygott.

— A múltkor az ajtóm előtt azt kiáltozta, hogy nekem nagyobb szükségem van a műszemre, mint neki. Ez mintha árra utalna, hogy a Költő szerint a szem önmagában is nagy hatalmú fétis, akárki számára. De vajon miért?

— Azt mondta, magának van szüksége rá? Höhöhö…

— Mi olyan mulatságos?

— Ne haragudjon! A Költő ezt valószínűleg sértésnek szánta. Talán jobb is, ha nem magyarázom meg a Költő sértését, nehogy még engem is részesnek tekintsen benne…

— Ugyan, dehogy! Nagyon kíváncsi vagyok rá. Az apát egy pillantást vetett a szoba sarkába, Szent Leibowitz képmására.

— A Költő állandó tréfája volt a műszem — magyarázta. — Amikor dönteni akart valamiben, át akart gondolni valamit, vagy vitába akart szállni valamivel, mindig betette a helyére. Aztán megint kivette, amikor olyasvalamit látott, ami nem volt a kedvére, vagy amikor úgy tett, mintha nem venne észre valamit, vagy amikor az ostobát akarta játszani. Amikor a műszem a helyén volt, a Költő viselkedése is megváltozott. A testvérek azt kezdték mondogatni a szemre, hogy az „a Költő lelkiismerete”, és ő beszállt a tréfálkozásba. Kiselőadásokat tartott, meg szemléltető bemutatókat a kivehető lelkiismeret előnyeiről. Nemegyszer úgy tett, mintha szinte leküzdhetetlen kényszer vonzotta volna valami jelentéktelen dologhoz, mondjuk egy üveg borhoz.

Berakott műszemmel meg-megsimogatta az üveget, a száját nyalogatta, zihált és nyögdécselt, aztán elrántotta a kezét. Végül ismét a hatalmába kerítette a vágy. Elkapta az üveget, kitöltött egy gyűszűnyi bort egy kupába, és egy pillanatig kéjesen méregette. Aztán láthatóan fölülkerekedett a lelkiismerete, és elhajította magától a kupát. De kisvártatva már megint a borosüvegre sandított, nyöszörögni kezdett, csörgött a nyála, ám keményen küzdött a kényszer ellen… — az apát önkéntelenül kuncogott egyet — …még nézni is rossz volt! Végül, amikor már nem bírta tovább, kikapta a műszemet! Mihelyt kint volt, hirtelen lecsillapodott. A kényszer már nem volt a lelkiismerete ellen való. Higgadtan, pökhendien fölemelte az üveget, körülnézett és felkacagott. „Mindenképpen meg fogom tenni” — mondta. Aztán, miközben mindenki arra számított, hogy megissza, a Költő üdvözült mosollyal az egész üveget a fejére locsolta! Látja, ilyenek a kivehető lelkiismeret előnyei.

— És a Költő úgy véli, nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki…

Dom Paulo vállat vont.

— De hát ő csak a Költő uraság!

A tudós szusszanva nevetett egyet. Ujjával megbökte az üvegszemet, végiggörgette az asztal lapján. Megint fölnevetett.

— Nem is rossz! Azt hiszem, tudom, kinek van rá valóban nagyobb szüksége, mint a Költőnek! Lehet, hogy végül mégis megtartom. — Fölvette, feldobta a levegőbe, elkapta, és kétkedő pillantást vetett az apátra.

Paulo megint csak vállat vont.

Thon Taddeo visszatette a szemet az erszényébe.

— A Költő akármikor megkaphatja, ha eljön érte. Egyébként szólni is akartam önnek, hogy a munkámat már majdnem befejeztem itt. Néhány napon belül távozunk.

— Nem nyugtalanítják a Síkságon zajló harcok? Thon Taddeo összeráncolta a homlokát, és a falat nézte az apát mellett.

— Tábort verünk majd egy magányos hegy közelében, körülbelül egyheti lovaglóútra innét. Odajönnek elénk a… ööö… a kísérőink.

— Nagyon remélem — mondta az apát, magában élvezve az udvarias kis tőrdöfést —, hogy a kísérőik nem változtatták meg a politikai elkötelezettségüket azóta, amióta megállapodtak velük… Manapság nehéz megállapítani, ki a barát, ki az ellenség.

A thon elvörösödött.

— Különösen, ha Texarkanából érkezik? Erre gondol?

— Ezt nem mondtam.

— Legyünk őszinték, atyám! Nem harcolhatok az ellen az uralkodó ellen, aki lehetőséget ad a munkámra, akkor sem, ha bármit gondolok a céljairól és a módszereiről. Azt a látszatot kell keltenem, hogy támogatom, vagy legalábbis nem lépek föl ellene — a kollégium érdekében. Ha kiterjeszti a birodalmát, mellékesen a kollégium is hasznot húzhat belőle. Ha a kollégium prosperál, az emberiségnek használunk a munkánkkal.

— Mármint az életben maradóknak, esetleg.

— Igaz… de hát ez minden esetben így szokott lenni.

— Nem, nem! Ezerkétszáz évvel ezelőtt még az életben maradottaknak sem volt hasznuk… Megint arra az útra kell rálépnünk?

Thon Taddeo vállat vont.

— Mit tehetek ellene? — kérdezte ingerülten. — Hannegan a fejedelem, nem én!

— De ön azt ígéri, hogy ismét úrrá teszi az embert a természet fölött. Ki fogja azonban irányítani a természet erői fölötti hatalom felhasználását? Kik fogják felhasználni? Milyen célra? És hogyan lehet majd kordában tartani őket? Ilyen döntésekre azért van lehetőség! De ha ön és a társai nem hozzák meg most ezeket a döntéseket, akkor hamarosan meghozzák önök helyett mások. Azt mondja, az emberiségnek hajt hasznot. És ki fogja ezt eltűrni? Az a fejedelem, aki X-et ír a levelei alá? Vagy ön csakugyan azt képzeli, hogy a kollégiuma fölötte maradhat a fejedelme nagyra törő vágyainak, amikor majd Hannegan rájön, hogy önök értékes eszközei lehetnek?

Dom Paulo nem remélte, hogy meggyőzi a thont. Mégis nehéz szívvel látta, milyen kínos türelemmel hallgatja végig a másik; annak az embernek a türelmével, aki olyan okoskodást hallgat, amelyet már réges-régen megcáfolt magában.

— Ön voltaképpen azt indítványozza — mondta a tudós —, hogy várjunk egy kicsit. Hogy oszlassuk fel a kollégiumot, vagy költöztessük ki a sivatagba, és valamiképpen — saját arany és ezüst nélkül — támasszák fel a kísérleti és elméleti tudományt, lassan, fáradságosan, és ne szóljunk róla senkinek. Tartogassuk arra az időre, amikor az ember már jó, tiszta, szent és bölcs lesz.

— Én nem ezt akartam…

— Nem ezt akarta mondani, de amit mond, ezt jelenti! Tartsuk elzárva a tudományt, ne akarjuk alkalmazni, ne akarjunk semmit kezdeni vele, amíg az emberek megszabadulnak minden gyarlóságtól. Hát ez nem járható út! Maguk itt az apátságban ezt csinálták nemzedékeken át.

— Nem titkoltunk el semmit.

— El nem titkolták, de olyan csendben ültek rajta, hogy senki sem tudta, mi van itt, és maguk semmihez sem kezdtek vele.

Az idős pap szemében egy pillanatra harag villant meg.

— Azt hiszem, ideje, hogy megismerkedjék az alapítónkkal — dörmögte, és rámutatott a sarokban álló faszoborra. — Tudós volt, akárcsak ön, mielőtt a világon úrrá lett a téboly. Akkor menedéket keresett. Megalapította ezt a rendet, hogy megóvja, amit meg lehetett óvni az utolsó civilizáció feljegyzéseiből. Megóvni, de mitől és kinek? Nézzen oda, ahol a képmása áll! Látja a gyújtóst? Látja a könyveket? Olyan kevéssé igényelte a világ a maga tudományát akkor és még évszázadokon át! Így hát az alapítónk meghalt érettünk. Amikor lelocsolták olajjal, mielőtt meggyújtották volna, a legenda szerint kért egy pohárral. Azt hitték, víznek vélte, úgyhogy kinevették, és adtak neki. Ő megáldotta — egyesek szerint az olaj borrá változott, amikor megáldotta —, s azt mondta: „Hic est enim calix Sanguinis Mei”[98], és megitta, mielőtt felakasztották és megégették. Felolvassam a vértanúink névsorát? Felsoroljam mindazokat a csatákat, melyeket megvívtunk azért, hogy ezek a feljegyzések épségben megmaradjanak? Tudja, hány szerzetes vakult meg a másolóteremben? A maguk kedvéért? És még azt mondja, hogy semmihez sem kezdtünk vele, hogy a hallgatásunkkal eltitkoltuk…

— Nem készakarva — mondta a tudós —, de végeredményben igen! És pontosan azzal az indítékkal, amelyet az ön kimondatlan véleménye szerint a magamévá kellene tennem! Ha megpróbálja tartogatni a bölcsességet addig, amíg bölcs lesz a világ, atyám, akkor a világ sohasem jut hozzá!

— Látom, hogy alapvető félreértésről van szó! — mondta nyersen az apát. — Hogy Istent szolgálja elsőnek, vagy Hannegant — magának eközött kell választania!

— Akkor nemigen van választásom — felelte a thon. — Ön szerint talán az egyháznak dolgozzam? — Félreérthetetlen megvetés csendült ki a hangjából.

22. FEJEZET

Mindenszentek hete volt, csütörtöki nap. A távozásra készülődő thon és kísérete a jegyzeteiket válogatták lent a pincében. Ottléte alatt a thon egy kis szerzetesi kört vonzott maga köré, és ahogy közeledett a búcsú ideje, barátságos légkör uralkodott. A fejük fölött még mindig szikrázva tündökölt az ívlámpa, kékesfehér ragyogással árasztotta el a könyvtárat, miközben a novíciusok elcsigázva tekerték a kézi hajtású dinamót. A fény erőssége összevissza ingadozott, mert most egy gyakorlatlan novícius ült a létra tetején, és igazgatta az ívközt; ő váltotta fel a korábbi, tapasztalt kezelőt, aki jelenleg a betegszobában feküdt, a szemén borogatással.

Thon Taddeo a szokásosnál szívesebben válaszolgatott a munkájára vonatkozó kérdésekre, s már szemmel láthatóan nem nyugtalanították az olyan kényes témák, mint a fénytörés vagy Thon Esser Shon teremtői ambíciói.

— Nomármost, ha ennek a hipotézisnek van valami értelme — mondta éppen a thon —, akkor valamiképpen biztosan ellenőrizhetőnek kell lennie megfigyelés útján! A hipotézist az önök Memorabíliáinak tanulmányozása révén fölfedezett új — pontosabban szólva ősrégi — matematikai megközelítés segítségével állítottam föl. Ez a hipotézis látszólag egyszerűbb magyarázatát kínálja az optikai jelenségeknek; de őszintén megvallom, először semmiféle módszert nem tudtam kiagyalni az ellenőrzésére: Itt adott értékes segítséget Kornhoer testvér. — A feltaláló felé biccentett, rámosolygott, és kiterítette a javasolt kísérleti berendezés rajzát.

— Mi ez? — kérdezte valaki rövid, zavarodott némaság után.

— Nos, ez itt egy köteg üveglap. Ha a napsugár ilyen szögben éri a köteget, egy része visszaverődik, egy része áthalad rajta. A visszavert rész polarizált fény lesz. A köteget úgy állítjuk be, hogy a visszavert fénysugár ezen a tárgyon haladjon át, amelyet Kornhoer testvér ötölt ki, és aztán erre a második üveglapkötegre essék. A második köteget pontosan olyan szögben állítjuk be, hogy gyakorlatilag teljesen visszaverje a polarizált sugarat, át ne engedjen belőle szinte semmit. Ha átnézünk az üvegen, alig látunk valami derengést. Mindez már ki van próbálva. Nomármost, ha a hipotézisem helyes, akkor ha ezzel a kapcsolóval bekapcsoljuk Kornhoer testvérnek ezt a tekercsét, az áteső fénynek hirtelen föl kell erősödnie. Ha ez nem következik be… — vállat vont — akkor elvetjük a hipotézist.

— Esetleg inkább a tekercset — mondta szerényen Kornhoer testvér. — Nem vagyok bizonyos benne, hogy elég erős teret hoz majd létre.

— Én igen! Magának ösztönös érzéke van az ilyesmihez. Nekem sokkal könnyebb kidolgoznom egy elvont elméletet, mint gyakorlati módszert konstruálni az ellenőrzésére. Magának viszont figyelemre méltó tehetsége van rá, hogy mindent csavarokban, drótokban, lencsékben lásson maga előtt, miközben én még mindig csak elvont szimbólumokban gondolkodom.

— Nekem azonban eleve nem jutnának soha az eszembe azok az elvonatkoztatások, Thon Taddeo!

— Jól tudnánk együtt dolgozni, Kornhoer testvér. Bárcsak eljöhetne hozzánk a kollégiumba, legalább egy időre! Gondolja, hogy az apát ura elengedné?

— Nem volna illendő, hogy találgassak — mormolta a feltaláló hirtelen feszélyezettséggel.

Thon Taddeo a többiekhez fordult.

— Hallottam, hogy emlegettek „távol levő testvéreket”. Ugye igaz, hogy a szerzet tagjai közül néhányan ideiglenesen másutt vannak alkalmazva?

— Csak nagyon kevesen, Thon Taddeo — mondta egy fiatal pap. — Korábban a rend adta a hivatalnokokat, írnokokat és titkárokat a világi papságnak, a királyi és a pápai udvaroknak is. De ez abban az időben volt szokás, amikor a legsúlyosabb nyomor és nélkülözés közepette éltünk itt az apátságban. A távol dolgozó testvérek mentettek meg időnként bennünket az éhenhalástól. Erre azonban már nincs szükség, és ritkán is fordul elő. Természetesen van néhány testvérünk, aki most Új-Rómában folytat tanulmányokat, de ők…

— Ez az! — mondta hirtelen lelkesedéssel a thon. — Egy ösztöndíj a kollégiumban, testvérem! Beszélgettem az apát úrral…

— Igen? — kérdezte a fiatal pap.

— És noha néhány kérdésben nem értünk egyet, meg tudom érteni az álláspontját. Arra gondoltam, hogy az ösztöndíjasok cseréje javíthatná a kapcsolatot közöttünk. Persze fizetség is járna vele, és bizonyos vagyok benne, hogy az apát úr tudná mire fordítani.

Kornhoer testvér lehajtotta a fejét, de nem szólt.

— Nocsak! — A tudós elnevette magát. — Nem látszik magán, hogy kedvére, volna a meghívás!

— Természetesen hízelgő. De az ilyen dolgokban nem nekem kell határoznom.

— Hát, ezt persze megértem. De álmomban sem merném fölvetni az apát úrnak az ötletet, ha önnek nincs kedve hozzá.

Kornhoer testvér tétovázott.

— Az én hivatásom a vallás — mondta végül —, az ájtatos élet. Mi a munkánkat is bizonyos értelemben ájtatosságnak tekintjük. De az… — a dinamó felé intett — …az én szememben inkább olyan, mint valami játék. Ha azonban Dom Paulo elküldene…

— Akkor vonakodva ugyan, de eljönne — fejezte be fanyarul a tudós. — Bizonyos vagyok benne, hogy el tudnám intézni, hogy a kollégium legalább évi száz aranyhannegant küldjön az apátságnak, amíg maga nálunk van. És… — Elhallgatott, meglepetten végignézett az arcokon. — Bocsánat, valami rosszat mondtam?

A lépcsőn az apát megtorpant, szemügyre vette a pincében álló csoportot. Néhány kifejezéstelen arc fordult feléje. Pár pillanat múlva Thon Taddeo észrevette az apátot, és szívélyesen odabólintott.

— Éppen önről beszéltünk, atyám — mondta. — Ha hallotta, talán megmagyaráznám, hogy…

Dom Paulo megrázta a fejét.

— Nem szükséges.

— De nagyon jó volna, ha megbeszélhetnénk…

— Várhat a dolog? Most éppen nagyon elfoglalt vagyok.

— Hogyne — mondta a tudós.

— Nemsokára visszajövök. — Az apát visszalépdelt fölfelé. Az udvaron Gault atya várta.

— Értesültek már róla, Domne? — kérdezte komoran a perjel.

— Nem kérdeztem meg tőlük, de bizonyos vagyok benne, hogy nem — felelte Dom Paulo. — Szamárságokról folyik a szó odalent. Valami olyasmiről, hogy elvinnék magukkal Kornhoer testvért Texarkanába.

— Akkor semmi esetre sem hallhattak még róla.

— Nem. Hol van az a szerencsétlen?

— A vendégházban, Domne. Vele van az orvos. Nincs magánál.

— Hány testvérünk tudja, hogy itt van?

— Várjunk csak… négy. Éppen zsolozsmáztunk, amikor bevánszorgott a kapun.

— Szóljál annak a négynek, hogy senkinek se tegyenek említést róla! Aztán menj le a pincébe a vendégeinkhez. Legyél kedves velük, és ne mondj nekik semmit!

— Nem kellene szólni nekik, mielőtt elmennek, Domne?

— Dehogynem! De először csomagoljanak csak össze! Te is tudod, hogy ez nem akadályozza majd meg őket abban, hogy visszamenjenek. Hogy ne hozzuk kínos helyzetbe őket, csak amennyire muszáj, inkább csak az utolsó, pillanatban mondjuk el nekik! Itt van nálad?

— Nem, ott hagytam a vendégházban.

— Megyek, megnézem. Most figyelmeztesd a testvéreket, aztán eredj a vendégekhez!

— Igen, Domne.

Az apát gyors léptekkel a vendégházhoz ment. Amikor belépett, az orvos testvér éppen kijött a szobából.

— Életben marad, testvérem?

— Nem tudhatom, Domne. Megkínozták, éhezett, kiszáradt, láza van… Ha Isten is úgy akarja… — Megvonta a vállát.

— Beszélhetek vele?

— Azzal semmi esetre sem árthat neki. De félrebeszél.

Az apát belépett a szobába, halkan becsukta maga mögött az ajtót.

— Claret testvér?

Az ágyon fekvő férfi felnyögött.

— Ne, többet ne! Az isten szerelmére, többet ne… már elmondtam mindent! Már elárultam… most már hagyjanak… békén.

Dom Paulo szánakozva tekintett le a néhai Marcus Apollo titkárára. Ránézett az írnok kezére. Ahol egykor a körmök voltak, most csak fekélyes sebek látszottak.

Az apát megborzongott. Odafordult az ágy melletti asztalkához. Az iratok és a személyes holmik halmából gyorsan kikereste a csúnya nyomtatással készült dokumentumot, melyet a menekült hozott magával keletről.

HANNEGAN POLGÁRMESTER, Isten kegyelméből Texarkana Fejedelme, Laredo Császára, a Hit Védelmezője, a Jogi Tudományok Doktora, a Nomádok Törzsfőnöke és a Préri Legfőbb Csordása az egyház minden PÜSPÖKÉHEZ, PAPJÁHOZ ÉS PRELÁTUSÁHOZ az Isten kegyelméből Nekünk rendelt birodalmunk területén! Legyetek üdvözölve, és ENGEDELMESKEDJETEK, mert ez a TÖRVÉNY SZAVA:

1. Mivel egy bizonyos idegen fejedelem, nevezetesen XXII. Benedek, Új-Róma püspöke, olyan hatalom gyakorlására vetemedvén, melynek joga nem illeti meg e nemzet papsága felett, arra merészkedett, hogy megpróbálja először interdiktum ítélete alá helyezni a Texarkanai Egyházat, majd később felfüggeszteni ezt az ítéletet, s ezáltal nagy zűrzavart és lelki megrendülést keltett a hívők soraiban, Mi, az egyház egyedüli jogos feje ebben a birodalomban, a püspöki és papi kar tanácsával egyetértésben ezennel közhírré tesszük, hogy a fent említett fejedelem és püspök, XXII. Benedek eretnek, szentségáruló, gyilkos, szodomita és istentagadó, aki méltatlan az anyaszentegyház elismerésére királyságunkban, császárságunkban és a védnökségünk alatt álló területeken. Aki őt szolgálja, nem szolgál Minket.

2. Ennélfogva tudtára adatik mindenkinek, hogy az interdiktumról és a felfüggesztéséről szóló rendeletet ezennel HATÁLYTALANÍTJUK, ÉRVÉNYTELENÍTJÜK, SEMMISNEK ÉS JELENTŐSÉG NÉLKÜLINEK NYILVÁNÍTJUK, eredetileg sem lévén…

Dom Paulo csak átfutotta a többit. Nem kellett végigolvasni. A polgármesteri TÖRVÉNY SZAVA elrendelte a texarkanai papság lajstromba vételét, engedélyhez kötötte a papi hivatás gyakorlását, bűncselekménynek nyilvánította a szentségek lajstromozatlan személy általi kiszolgáltatását, s a lajstromba vétel és az engedélyezés feltételéül a polgármester iránti, mindenekfölött álló hűségre való felesküvést szabta meg. Nemcsak a polgármester jele állt alatta, hanem több „püspöké” is, akiknek a neve ismeretlen volt az apát előtt.

Visszadobta az írást az asztalra, leült az ágy mellé. A menekült szeme nyitva volt, de csak a mennyezetre meredt, és szaggatottan kapkodta a levegőt.

— Claret testvér… — szólongatta szelíden az apát. — Testvérem…

A pincében a novíciusoktól körülvett thon tekintetében megvillant annak a szakembernek a hetyke lelkesedése, aki betör egy másik szakember területére, hogy ő majd rendet teremt abban a zűrzavarban…

— Ami azt illeti, igen! — válaszolta éppen egy novícius kérdésére. — Csakugyan sikerült találnom itt egy forrást, amely szerintem biztosan érdekelni fogja majd Thon Mahót! Én persze nem vagyok történész, de…

— Thon Maho? Ő az, aki, ööö… korrigálni próbálja a Teremtés Könyvét? — érdeklődött száraz hangon Gault atya.

— Igen, és… — A tudós hirtelen elhallgatott, meghökkent pillantást vetett Gaultra.

— Semmi baj — mondta kuncogva a pap. — Sokan vagyunk, akik szerint a Teremtés Könyve többé-kevésbé allegorikus. Mire bukkant rá?

— Találtunk egy Tűzözön előtti töredéket, amely valami egészen forradalmi koncepciót sugall, legalábbis szerintem. Ha jól értelmezem a töredéket, akkor az emberiséget nem sokkal a legutolsó civilizáció pusztulása előtt, teremtették meg!

— Micsoda?! Akkor kik hozták létre azt a civilizációt?

— Nem az emberiség. Egy korábbi faj alakította ki, amely azonban kiveszett a Tűzözön során.

— De a Szentírás évezredekkel visszanyúlik a Tűzözön előttre!

Thon Taddeo csak jelentőségteljesen hallgatott.

— Azt akarja mondani — kérdezte hirtelen rémülettel Gault —, hogy mi nem Ádám leszármazottjai vagyunk? Hogy semmi közünk a történelmi emberfajhoz?

— Lassabban! Én csak azt a következtetést vontam le, hogy a Tűzözön előtti faj, mely magát Embernek nevezte, képes volt arra, hogy életet hozzon létre. Nem sokkal a civilizációjuk pusztulása előtt sikeresen megalkották a jelenlegi emberiség őseit „tulajdon képmásukra” — mint szolgafajt.

— De még ha teljesen elveti is a Szentírást, ez hétköznapi-józan ésszel is teljesen szükségtelen komplikálása mindennek! — méltatlankodott Gault.

Az apát nesztelen léptekkel lejött a lépcsőn. Megállt odalent, és hitetlenkedve hallgatta a beszélgetést.

— Látszatra az — mondta Thon Taddeo —, amíg bele nem gondol, hogy mennyi mindenre magyarázatot ad! Ismeri az Egyszerűsítés Korának legendáit. Szerintem sokkal érthetőbbek lesznek, ha úgy tekintjük az egész Egyszerűsítést, mint a megalkotott szolgafaj lázadását az eredeti alkotók ellen, ahogy ez a töredék sugallja. Arra is magyarázatot adhat, hogy miért látszik a mai emberiség annyival alacsonyabb rendűnek az ősinél, miért zuhantak vissza a barbárságba őseink, amikor uraik eltűntek a Föld színéről, miért…

— Isten irgalmazzon nekünk! — kiáltotta Dom Paulo, és gyors léptekkel odament az alkóvhoz. — Könyörülj rajtunk, Uram, hiszen nem tudjuk, mit cselekedtünk!

— Sejthettem volna — mormolta a tudós, csak úgy bele a világba.

Az idős pap, mint valami nemezis, rontott rá vendégére.

— Szóval mi csak a teremtmények teremtményei vagyunk, igaz, Filozófus úr? Istennél kisebb istenek alkotásai, ennélfogva érthetően tökéletlenek, ami persze nem a mi hibánk!

— Ez csak feltételezés, de sok mindenre magyarázatot ad — mondta mereven a thon, szemlátomást elszánva magát, hogy kitart.

— És sok mindenre feloldozást is ad, nemdebár? Az ember lázadása teremtői ellen minden bizonnyal csak jogos zsarnokgyilkosság volt, ugye? Ádám végtelenül gonosz ivadékainak legyőzése, mi?

— Nem mondtam, hogy…

— Mutassa meg, Filozófus úr, azt a rendkívüli töredéket!

Thon Taddeo sietősen kotorászni kezdett a jegyzetei között. A fény pislákolt, ahogy a forgókeresztet hajtó novíciusok hallgatózni próbáltak. A tudós kicsiny hallgatósága mindaddig a döbbenettől dermedten állt, amíg az apát beviharzása megtörte a varázst. Most a szerzetesek súgtak-búgtak egymás között; valaki még nevetni is merészelt.

— Itt van — szólalt meg Thon Taddeo, és odanyújtott néhány jegyzetlapot Dom Paulónak.

Az apát egy pillanatra szúrósan rámeredt a tudósra, aztán olvasni kezdett. Kínos volt a csönd.

— Ezt ugyebár a besorolatlan dokumentumok között találta? — kérdezte az apát néhány másodperc múltán.

— Igen, de…

Az apát tovább olvasott.

— Hát akkor talán a legjobb lesz, ha befejezem a csomagolást — mormolta a tudós, és tovább válogatta a papírjait. A szerzetesek idegesen fészkelődtek, mintha szerettek volna feltűnés nélkül elosonni. Kornhoer a többitől külön állva borongott magában.

Néhány percnyi olvasás után Dom Paulónak elege volt. Odalökte a lapokat a perjelnek.

— Lege![99] — parancsolta nyersen.

— De mi?…

— Töredék egy színpadi műből, azt hiszem, vagy valami dialógusból. Már láttam. Olyasmiről szól, hogy valakik mesterséges embereket hoznak létre rabszolgának, és a rabszolgák föllázadnak a teremtőik ellen. Ha Thon Taddeo olvasta volna a Nagy tiszteletű Boedullus De Inanibusát[100], látta volna, hogy ezt „valószínűleg mese vagy allegória” gyanánt értékelte. De hát a thont minek is érdekelné, mi a véleménye a Nagytiszteletű Boedullusnak, amikor lehet saját véleménye is…

— No de miféle.

— Lege!

Gault félrehúzódott a jegyzetlapokkal. Paulo ismét a tudós felé fordult. Udvariasan, oktatóan, tagoltán szólt hozzá:

— „Az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.”

— Amit mondtam, csak feltevés — tiltakozott Thon Taddeo. — A kötetlen gondolkodás alapfeltétele a…

— „És vévé az Úr Isten az embert, és helyezé őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze. És…”

— …tudomány fejlődésének. Ha maga azt akarná, hogy vakhit és esztelen dogmák béklyózzanak minket, akkor azzal ugyanabban a…

— „…parancsok az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél; de a jó és rossz tudás fájáról ne…”

— …sötét, babonás tudatlanságban tartaná a világot, amely ellen, úgymond, az önök rendje…

— „…egyél. Mert amely napon eszel róla, meghalsz.”

— …küzd. És sohasem lehetünk képesek legyőzni az éhezést, a betegségeket, a torzszüléseket, nem tehetjük egy jottányival sem jobbá a világot, mint…

— „És monda a kígyó az asszonynak: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek, jónak és rossznak tudói.”

— …amilyen ezerkétszáz évig volt, ha minden új gondolatot csírájában fojtanak el, minden új utat el…

— Soha nem is volt jobb a világ, és soha nem is lesz jobb. Csak gazdagabb lesz vagy szegényebb, szomorúbb, de bölcsebb nem, egészen a legutolsó napig.

A tudós tehetetlenül vállat vont.

— Látja? Tudtam, hogy meg fog bántódni, de ön azt mondta nekem, hogy… De hát mi haszna? Magának ott van a saját leírásuk…

— Az a „leírás”, amelyet idéztem, Filozófus úr, nem a teremtés történetének a leírása, hanem a kísértésének, amely a bűnbeeséshez vezetett. Ez elkerülte a figyelmét? „És monda a kígyó az asszonynak…”

— Igen, igen, de a gondolkodás szabadsága nélkül…

— Senki sem akarta megfosztani tőle. És senki sem sértődött meg. De ugyanannak a fának a gyümölcséből eszik, aki visszaél az értelemmel — kevélységből, hiúságból vagy a felelősségtől való félelemből.

— Kétségbe vonja az indítékaim tisztaságát? — kérdezte elkomorulva a thon.

— Olykor a magaméit is. Nem vádolom semmivel. De kérdezze csak meg magától: Miért ugrik ekkora örömmel ilyen merész következtetésre egy ilyen gyöngécske ugródeszkáról? Miért szeretné lejáratni a múltat, olyannyira, hogy megfosztja emberi mivoltától az előző civilizációt? Azért, hogy ne kelljen okulni a hibáikból? Vagy lehetséges, hogy nem tudja elviselni, hogy csak „újrafelfedező”? Mindenáron azt akarja érezni, hogy „teremtő” is?

A thon a foga között káromkodást sziszegett.

— Ezeket a dokumentumokat hozzáértő emberek kezébe kellene adni! — mondta haragosan. — Micsoda képtelen fonákság!

A fény sercent egyet, aztán kialudt. Nem a szerkezet romlott el, hanem a forgókeresztet hajtó novíciusok hagyták abba a munkát.

— Hozzatok gyertyákat! — parancsolta az apát. Megérkeztek a gyertyák.

— Gyere le! — szólt fel Dom Paulo a létrán kuksoló novíciusnak. — És hozd le azt a vacakot is! Kornhoer testvér! Kornhoer test…

— Egy pillanattal ezelőtt kiment a raktárba, Domne.

— Akkor szóljatok neki! — Dom Paulo ismét a tudóshoz fordult, és odanyújtotta az iratot, melyet Claret testvér holmija között találtak. — Olvassa el, ha ki tudja betűzni gyertyafénynél, Filozófus úr!

— Polgármesteri ediktum?

— Olvassa csak el, és örvendezzék nagyra becsült szabadságának!

Kornhoer testvér nesztelenül visszajött a helyiségbe. A súlyos feszületet hozta, melyet levettek a boltív tetejéről, hogy helyet csináljanak az új lámpának.

Odaadta a keresztet Dom Paulónak.

— Honnét tudtad, hogy ezt akartam?

— Csak úgy döntöttem, hogy most már itt az ideje, Domne. — Vállat vont.

Az öregember felmászott a létrára, visszaakasztotta a feszületet a vaskampóra. A Megfeszített teste aranyosan csillogott a gyertyafényben. Az apát megfordult, és leszólt a szerzeteseknek:

— Aki ezentúl ebben az alkóvban olvas, az olvasson ad Lumina Christi![101]

Amikor lekászálódott a létráról, Thon Taddeo már az utolsó papírjait gyömöszölte bele egy nagy ládába, hogy majd később szétválogatja őket. Laposat pislantott az apátra, de nem szólt semmit.

— Elolvasta az ediktumot? A tudós bólintott.

— Ha véletlenül, akármilyen valószínűtlen is, politikai menedékjogot kérne nálunk…

A tudós megrázta a fejét.

— És most megkérhetem, hogy fejtse ki bővebben, mit értett azon, hogy a feljegyzéseinknek hozzáértő kezekben volna a helye?

Thon Taddeo lesütötte a szemét.

— A pillanat hevében mondtam, atyám. Visszavonom.

— De most is úgy gondolja! Mindvégig úgy gondolta.

A thon nem tagadta.

— Akkor hasztalan ismételném meg a kérésemet, hogy járjon közben az érdekünkben, amikor majd a testőrsége tisztjei elmesélik az unokabátyjának, hogy milyen elsőrangú helyőrség lehetne ebből az apátságból. De az ő érdekében azért annyit mondjon neki, hogy amikor a rend oltárait vagy a Memorabíliákat fenyegette veszély, az elődeink sem tétováztak karddal ellenállni. — Elhallgatott egy pillanatra. — Ma megy el vagy holnap?

— Azt hiszem, jobb lesz ma — mondta halkan Thon Taddeo.

— Szólok, hogy lássák el önöket útravalóval. — Az apát megfordult, néhány lépést tett, aztán megállt, és szelíd hangon még annyit mondott: — De amikor visszaér, adjon át egy üzenetet a kollégáinak!

— Szívesen. Leírta?

— Nem. Csak annyit mondjon, hogy szívesen látunk itt mindenkit, aki a tudását akarja gyarapítani, még ha a világítás gyönge is. Thon Mahot különösen! És Thon Esser Shont is, a hat alapelemével. Azt hiszem, az embereknek egy ideig el kell bíbelődniük a tévedésekkel, amíg meg tudják különböztetni őket az igazságtól — feltéve, hogy nem csapnak le mohón a tévedésre, mert sokkal édesebb. Azt is mondja meg nekik, fiam, hogy ha elérkezik az idő — mert biztosan elérkezik —, amikor nemcsak a papoknak, de a filozófusoknak is menedéket kell keresniük, akkor… mondja meg, hogy jó vastagok a mi falaink!

Odabiccentett a novíciusoknak, hogy elmehetnek, aztán súlyos léptekkel fölment a lépcsőn, dolgozószobája magányába. A bensőjét már megint szorongatni kezdte az a marok, és az apát tudta, hogy kínszenvedés vár rá.

Nunc dimittis servum tuum, Domine… Quia viderunt oculi mei salutare…[102]

Talán ezúttal egészen szétrángat bennem mindent, gondolta szinte reménykedve. Hívatni akarta Gault atyát, hogy meggyónjon neki, de úgy döntött, jobb lesz megvárni, amíg elmennek a vendégek. Tekintete megint az ediktumra vándorolt.

Kisvártatva kopogtatás zavarta meg szenvedésében.

— Nem tudsz később visszajönni?

— Sajnos, később nem leszek itt — hallatszott egy tompa hang a folyosóról.

— Ó, Thon Taddeo, jöjjön hát be! — Dom Paulo fölegyenesedett; keményen fegyelmezte a fájdalmat, nem próbálta elküldeni, csak kordában tartani, mint egy engedetlen szolgát.

A tudós belépett, és letett az apát asztalára egy papírköteget.

— Úgy tartottam helyénvalónak, hogy ezt itt hagyjam önnek — mondta.

— Hát ez meg mi?

— Az erődítéseik tervrajzai. Amiket a tisztek készítettek. Javasolom, hogy tüstént égesse el őket.

Miért teszi ezt? kérdezte elhaló hangon Dom Paulo. — A lenti szóváltásunk után…

— Ne értsen félre — szakította félbe Thon Taddeo. —, Mindenképpen odaadtam volna őket. Becsületbeli kérdés, hogy ne használják, ki az önök vendégszeretetét a saját… de hagyjuk ezt. Ha hamarabb hoztam volna el a rajzokat, akkor a tiszteknek bőven lett volna idejük és alkalmuk újra elkészíteni őket.

Az apát felállt ültéből. A tudós kezéért nyúlt.

Thon Taddeo tétovázott.

— Nem ígérem meg, hogy bármit teszek az önök érdekében…

— Tudom.

— …mert úgy gondolom, hogy ami itt van, annak az egész világ számára elérhetőnek kell lennie.

— Az. Az is volt, az is lesz.

Óvatosan kezet fogtak, de Dom Paulo tudta, hogy ez nem a megbékélés jele, csak két ellenfél kölcsönös tiszteletéé. Talán soha nem is lesz több. De miért kell mindent újra végigcsinálni?

Ott volt a válasz, elérhető közelségben. A kígyó még mindig azt sziszegte: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek. A hazugságok ősatyja ügyesen forgatta a féligazságokat: hogyan lehettek „tudói” a jónak és rossznak, amíg meg nem kóstoltátok mind a kettőt? Kóstoljátok meg, és legyetek olyanok, mint az istenek! De sem a végtelen hatalom, sem a végtelen bölcsesség nem teheti istenivé az embert. Mert ahhoz végtelen szeretet is kellene.

Dom Paulo magához hívatta a fiatal perjelt. Már közel járt az ideje. És nemsokára újév lesz…

Abban az évben példa nélkül álló felhőszakadás zúdult a sivatagra, akkora, hogy szárba szökkentek tőle régen kiszáradt magok.

Abban az évben a civilizáció jelei tűntek fel a sivatagi nomádok között, és még Laredo népe is azt kezdte mormolni, hogy talán jobb így. Róma más véleményen volt.

Abban az évben időleges megállapodásra jutott a denveri és a texarkanai birodalom, majd megszegték. Abban az évben a vén zsidó folytatta korábbi foglalkozását mint orvos és bolyongó, s a Leibowitz-rend szerzetesei abban az évben eltemették előző apátjukat, majd fejet hajtottak az új előtt. Nagy reményekkel kecsegtetett a holnap.

Abban az évben egy király tűnt fel napkeleten, hogy leigázza az országot, és uralkodjék fölötte. Az az év az Ember éve volt.

23. FEJEZET

Kellemetlen volt a hőség a napsütötte ösvényen, az erdős domboldal tövében, és a forróság fokozta a Költő szomjúságát. Hosszú idő telt el, amíg végre fölemelte szédülő fejét, és megpróbált körülnézni. A csetepaté véget ért; elcsitult minden, kivéve a lovassági tisztet. Már a keselyűk is leszálláshoz készülődtek.

Néhány halott menekült hevert a közelben, egy döglött ló s a ló alá szorulva a haldokló lovassági tiszt. A tiszt időnként magához tért, és erőtlenül sikoltozott. Olykor az anyjáért sikoltozott, olykor papért. Néha felriadván, a lováért sikoltozott. Hangja idegesítette a keselyűket, és tovább rontotta a Költő kedvét, aki amúgy is nyűgös volt Nagyon csüggeteg Költő lett belőle. Korábban sem várta a világtól, hogy udvariasan, illendően vagy akár józanul viselkedjék, és a világ ritkán is viselkedett úgy; a Költő gyakran merített új erőt a világ következetes otrombaságából és ostobaságából. Mindeddig azonban a világ még nem lőtte hasba a Költőt muskétával. Ezt most a legkevésbé sem találta szívderítőnek.

Ami még rosszabb volt, ezúttal a világ hülyeségét sem kárhoztathatta, csak a magáét. Maga a Költő követett el baklövést. Nem sokkal előbb még szépen ment a maga dolga után, nem volt baja senkivel, amikor meglátta a menekültek keletről a domb felé nyargaló kis csapatát és nyomukban az üldöző lovasságot. Hogy elkerülje a bajt, a Költő elrejtőzött a bozótosban, az ösvény melletti meredek partszegélyen. Arról a helyről jól végignézhette volna az egész cirkuszt anélkül, hogy őt észrevették volna. Elvégre ez nem a Költő harca volt. A legkevésbé sem érdekelték a menekültek és a lovasság politikai és vallási ízléskülönbségei. Ha a sors könyvében mészárlás volt megírva, akkor a sors aligha találhatott volna elfogulatlanabb tanút, mint a Költőt! Akkor hát honnét jött az a meggondolatlan impulzus?

Az impulzus hatására a partszegélyről egyetlen hatalmas ugrással rávetette magát a lovassági tisztre, és háromszor belemélyesztette az övében levő kést, mielőtt mindketten lefordultak a nyeregből a földre. Nem tudta megérteni, hogy miért tette. Semmit sem ért el vele. A tiszt emberei nyomban lepuffantották, mielőtt még felállhatott volna. A menekültek mészárlása folytatódott. A lovasság elvágtatott a többi menekülő után, és a halottakat hátrahagyták.

A Költő hallotta, hogy hangosan korog a hasa. Hah, minő hiábavalóság megpróbálni megemészteni egy puskagolyót! Némi tépelődés után a Költő arra jutott, hogy haszontalan tettét az életlen szablyával történtek miatt követte el. Ha a tiszt egyszerűen csak egy vágással megölte volna a lovon ülő asszonyt, és továbbvágtat, a Költő elnézte volna. De ahogy csak kaszabolta, kaszabolta…

Nem volt hajlandó újra felidézni. Inkább a vízre gondolt.

— Ó, istenem… ó, istenem… — nyöszörgött egyre a tiszt.

— Legközelebb élezd ki az eszcájgot! — zihálta a Költő.

De nem lesz legközelebb.

A Költő, amióta az eszét tudta, nem félt a haláltól, arra azonban sokszor gyanakodott, hogy a Gondviselés a lehető legrosszabb halálnemet tartogatja neki, amikor majd elérkezik az ideje. Arra számított, hogy elrothad. Lassan és nem éppen illatosan. Valami költői előérzet arra figyelmeztette, hogy minden bizonnyal nyöszörgő, leprás roncsként fog elpusztulni, gyáván meggyónva minden bűnét, de bűnbánat nélkül. Egy pillanatig sem számított semmi olyan primitív és biztos dologra, mint a hasba kapott golyó, ráadásul úgy, hogy közönség sincs, aki meghallgassa utolsó szellemességeit! Az utolsó szava, melyet hallhattak tőle, amikor lelőtték, annyi volt: „Au!” — ezt hagyta örökül az utókornak. Au! — egy memorabília önnek, Domnissime!

— Atyám… atyám?… — nyöszörgött a tiszt.

Egy idő múlva a Költő összeszedte az erejét, megint fölemelte a fejét, pislogott, hogy kimenjen a homok a szeméből, és néhány másodpercig szemügyre vette a tisztet. Bizonyos volt benne, hogy ezt támadta meg, habár a másik arca mostanra már zöldesfehér színt öltött. A Költőt egyre jobban bosszantotta ez a papért való bégetés. Legalább három egyházi személy feküdt holtan a menekültek között, de a tiszt most valahogy mégsem látszott olyan válogatósnak, nem törődött a felekezetekkel. Lehet, hogy én is megteszem, gondolta a Költő.

Lassan elkezdte a tiszt felé vonszolni magát. A tiszt észrevette a közeledtét, és a pisztolya után kotorászott. A Költő megállt; nem számított rá, hogy fölismerik. Fedezékbe akart hengeredni. Az imbolygó pisztolycső feléje mutatott. A Költő egy pillanatig elnézte az imbolygását, aztán úgy döntött, hogy folytatja az útját a másik felé. A tiszt meghúzta a ravaszt. A lövés méterekkel eltévesztette a célt. Úgy kell neki!

A tiszt újra akart tölteni, amikor a Költő elvette tőle a fegyvert. A másik szemlátomást nem volt magánál, egyre keresztet akart vetni.

— Tessék, csak nyugodtan — nyögte a Költő, ahogy a keze rátalált a késre.

— Áldj meg, atyám, mert vétkeztem…

— Ego te absolvo[103], fiam — mondta a Költő, és a tiszt torkába döfte a kést.

Utána megkereste a tiszt kulacsát, ivott egy keveset. A víz fölforrósodott a napon, de felségesnek érezte. Fejét a tiszt döglött lovára támasztotta, úgy várta, hogy a domb árnyéka végre rákússzék az ösvényre. Jézusom, hogy fáj! Ezt a legutóbbi dolgot nem lesz könnyű kimagyarázni, gondolta; ráadásul a szemgolyóm nélkül… Ha ugyan magyarázatot kell adni bármiről is. Ránézett a halottra.

— Pokoli a forróság odalenn is, mi? — suttogta rekedten.

A tiszt nem adott felvilágosítást. A Költő még egyszer meghúzta a kulacsot, aztán még egyszer. Hirtelen nagyon fájdalmas székelési ingert érzett. Nagyon gyötörte egy-két pillanatig…

A keselyűk kevélyen lépdeltek fel-alá, tollászkodtak, civakodtak a vacsora körül: még nem volt elég érett. Vártak néhány napot a farkasokra. Jutott bőven mindenkinek. Végül megették a Költőt.

Mint máskor is, az ég vad, fekete dögevői lerakták tojásaikat, amikor eljött az ideje, és szerető gonddal táplálták fiókáikat. Magasra szárnyaltak a prérik, a hegyek, a síkságok fölé, keresték az önmegvalósítást, hogy kivegyék részüket az életből, mely nekik rendeltetett a természet nagy egészében. Filozófusaik önerőből, tisztán logikai úton bebizonyították, hogy a Legfőbb Cathartes aura regnans[104] a világot elsősorban a dögkeselyűk számára teremtette. Sok évszázadon át jó étvággyal hódoltak neki.

Aztán a sötétség évszázadai után a nemzedékek kiléptek a fény évszázadaiba. Az évet az Úr 3781-ik esztendejének nevezték — azért imádkozva, hogy az Úr békéjének éve legyen.

III. RÉSZ: FIAT VOLUNTAS TUA [105]

24. FEJEZET

Abban az évszázadban már újra voltak űrhajók, s az űrhajók fedélzetét valószínűtlen küllemű, szőrös lények népesítették be, akik két lábon jártak, és szőrcsimbókjaikat egészen meglepő testtájaikon növesztették.

Locsi-fecsi faj tagjai voltak; ez a faj nagyon is képes volt rá, hogy önmaga tükörképében gyönyörködjék, és ugyanúgy arra is, hogy elvágja tulajdon nyakát áldozatként valamelyik törzsi istenség, például a Napi Borotválkozás istenének oltára előtt. Ez a faj gyakran tekintette magát lényegében isteni ihletésű szerszámkészítők fajának; egy másik csillagrendszerből érkezett intelligens lény pillanatok alatt átlátta volna, hogy lényegükben hordószónokok.

Elkerülhetetlen volt, egy ilyen fajnak elvitathatatlan joga és kötelessége volt, érezték (és nem is először), hogy elinduljon meghódítani a csillagokat, meghódítani őket akár többször is, ha kell, és feltétlenül szónoklatokat tartani a meghódításukról. Ám elkerülhetetlen volt az is, hogy a faj az új világokon is áldozatául essék a régi betegségeknek, ugyanúgy, mint azelőtt a Földön, az élet litániájában, az Ember sajátos liturgiájában: a versek mondója Ádám, a feleleteké a Megfeszített.

Mi vagyunk az évszázadok.

Mi vagyunk a nyakvágók, mi az óriás mumusok,

és nemsokára szó lehet a műtétről. Igen, az ön fejét amputáljuk.

Mi az önök dalos kedvű szemetesei vagyunk, hölgyeim és uraim, döngő léptekkel masírozunk önök után, egy ütemre énekelünk, bár van, aki furcsállja.

Egy-két-hár-négy!

Bal!

Bal!

Bal-jobb! Bal-jobb!

Mennek a majmok!

Bal!

Bal!

Bal!

Jobb!

Bal!

Mi, ahogy az óhazában mondják, marschieren weiter wenn alles in Scherben fällt.[106]

Bennünk vannak az önök eolitjai, mezolitjai, neolitjai. Bennünk az önök Babilonjai és Pompejii, az önök Caesarjai és nikkelezett-krómozott (vitaminnal dúsított) termékei.

Bennünk kegyedék véres bárdjai és Hirosimái. Jöjjön bár a pokol, mi csak masírozunk előre, úgy bizony…

Mit nekünk az atrófia[107], mit nekünk az entrópia[108] vagy a Proteus vulgaris[109], amíg trágár vicceket mesélünk egy Éva nevű parasztlányról meg az utazó ügynökről, kinek neve Lucifer.

Eltemetjük az önök halottait és halottaik jó hírét. Eltemetjük önöket. Mi vagyunk az évszázadok.

Tessék tehát megszületni, levegőt venni, felsírni az orvos kezében, embernek lenni, belekóstolni az istenségbe, fájdalmat érezni, új életet hozni a világra, szenvedni egy kicsit, aztán megszűnni.

(A haldoklók szíveskedjenek feltűnés nélkül távozni a hátsó kijáraton. Köszönjük figyelmüket.)

Generációk, regenerációk, újra és újra, mint valami szertartás, vérfoltos díszruhában, letépett körmű kézzel, Merlin gyermekei, a délibábot kergetve. Éva gyermekei is, akik újra meg újra Édeneket építenek, aztán ádáz haraggal szétrúgják, mert valahogy nem olyan, mint az igazi. (ÁÁÁH! ÁÁÁH! ÁÁÁH! — rikoltozik az idióta esztelen gyötrelmében a romok között. De gyorsan — fojtsa el a kórus, zengje az alleluját kilencven decibel!)

Halljuk tehát a Leibowitz-rend testvéreinek utolsó zsolozsmáját, ama évszázad előadásában, melyben eltűnt a rend neve is:

Vers: Lucifer lehullott.
Felelet: Kyrie eleison.[110]
Vers: Lucifer lehullott.
Felelet: Christe eleison.[111]
Vers: Lucifer lehullott.
Felelet: Kyrie eleison, eleison imas![112]

LUCIFER LEHULLOTT. A rejtjeles üzenetet, mely elektronikus úton végigszáguldott a kontinensen, tárgyalótermekben suttogták, ropogós, hófehér papírra írt és SUPREME SECRETISSIMO[113] pecséttel ellátott feljegyzésekben körözték, s biztos, ami biztos, eltitkolták a nyilvánosság előtt. A szavak fenyegető árként emelkedtek a hivatali titoktartás gátja mögött. A gátban több lyuk is volt, ám rendíthetetlen ül betömték őket a hivataluk magaslatán álló bürokraták, akik azonban igencsak megszenvedtek, amíg kapkodták a fejüket a sajtó munkatársainak kérdéslövedékei elől.

ELSŐ RIPORTER: Hogyan vélekedik lordságod Sir Rische Thon Berkernek arról a kijelentéséről, hogy az északnyugati partvidéken a sugárzási szint tízszerese a normálisnak?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nem értesültem Sir Rische vélekedéséről.

ELSŐ RIPORTER: Azért fogadjuk el igaznak! Ön szerint mi okozhatott ekkora radioaktivitást?

HONVÉDELMI MINISZTER: Erre a kérdésre csak feltevésekkel lehetne válaszolni. Talán Sir Rische valami gazdag uránium-lelőhelyre bukkant. Nem, ezt töröljék! Nem nyilatkozom!

MÁSODIK RIPORTER: Lordságod hozzáértő és felelősségteljes szakembernek tekinti Sir Rische-t?

HONVÉDELMI MINISZTER: Sohasem állt a minisztériumom alkalmazásában.

MÁSODIK RIPORTER: Ez nem válasz.

HONVÉDELMI MINISZTER: Nagyon is válasz! Mivel sohasem állt a minisztériumom alkalmazásában, nem tudom megítélni sem a hozzáértését, sem a felelősségérzetét. Én magam nem vagyok tudós.

RIPORTERNŐ: Igaz-e, hogy a Csendes-óceán vidékén a közelmúltban nukleáris robbanás történt?

HONVÉDELMI MINISZTER: Amint ön is jól tudja, hölgyem, bármiféle atomfegyver-kísérlet főbenjáró bűntett és az érvényes nemzetközi jog szerint háborús bűncselekmény. Nem állunk háborúban senkivel. Választ ad ez a kérdésére?

RIPORTERNŐ: Nem, lordságod, a legkevésbé sem! Nem azt kérdeztem, hogy végeztek-e kísérletet, hanem azt, hogy történt-e robbanás!

HONVÉDELMI MINISZTER: Mi nem robbantottunk föl semmit. Ha másvalaki robbantott volna, akkor ön szerint, hölgyem, tájékoztatták volna róla a mi kormányunkat?

(Udvarias nevetés.)

RIPORTERNŐ: Ez még mindig nem válasz a…

ELSŐ RIPORTER: Lordságod, Jerulian képviselő azzal vádolja az Ázsiai Koalíciót, hogy hidrogénbombákat szerelnek össze a világűrben, és azt állítja, hogy a mi Végrehajtó Tanácsunk tud erről, de tétlenül tűri. Igaz ez?

HONVÉDELMI MINISZTER: Ha jól tudom, az ellenzék vezérszónoka csakugyan felhozott valami nevetséges vádat… igen.

ELSŐ RIPORTER: Miért nevetséges a vád? Mert nem készítenek a világűrben űr-föld rakétákat? Vagy mert nem tűrjük tétlenül?

HONVÉDELMI MINISZTER: Mindkét szempontból nevetséges. Szeretném azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy a nukleáris fegyverek gyártását egyezmény tiltja azóta, hogy újra kifejlesztették őket. Mindenütt tilos gyártani őket — a Földön és az űrben is!

MÁSODIK RIPORTER: De olyan egyezmény nincs, amely megtiltaná a hasadóanyagok Föld körüli pályára juttatását, ugye?

HONVÉDELMI MINISZTER: Természetesen nincs! Minden hosszú távú űrhajó atommeghajtású. Fel kell tölteni őket üzemanyaggal.

MÁSODIK RIPORTER: És azt sem tiltja egyezmény, hogy egyéb anyagokat és alkatrészeket lőjenek föl, amelyekből atomfegyvert lehet összeállítani?

HONVÉDELMI MINISZTER (ingerülten): Tudomásom szerint egyetlen egyezmény vagy parlamenti törvény sem tiltotta be az anyag létezését a Föld légkörén kívül! Értesüléseim szerint a világűr dugig van olyasféle tárgyakkal, mint a Hold és a kisbolygók, amelyek nagyon is kézzelfoghatóak!

RIPORTERNŐ: Azt akarja mondani lordságod, hogy a nukleáris fegyvereket elő lehet állítani a Földről származó nyersanyagok nélkül?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nem, ezt nem állítottam. Elméletileg persze lehetséges. Én csak azt mondtam, hogy semmiféle egyezmény vagy törvény nem tiltja, hogy ilyen vagy olyan nyersanyagokat juttassanak az űrbe — csak atomfegyvert nem szabad.

RIPORTERNŐ: Ha a közelmúltban sor került nukleáris fegyver kipróbálására Keleten, melyiket tartja valószínűbbnek: hogy egy föld alatti robbantás tört ki a felszínre, vagy hogy egy űr-föld rakéta robbanófeje hibásodott meg?

HONVÉDELMI MINISZTER: Hölgyem, a válasz annyira feltevéseken alapulna, hogy jobb, ha semmit sem mondok.

RIPORTERNŐ: Én csak Sir Rische-t és Jerulian képviselőt idéztem.

HONVÉDELMI MINISZTER: Ők tetszésük szerint szabadjára engedhetik a képzeletüket. Én nem.

MÁSODIK RIPORTER: Lehet, hogy indokolatlanul gúnyosnak találja a kérdést, de… mi lordságod véleménye az időjárásról?

HONVÉDELMI MINISZTER: Texarkana vidékén elég meleg van, nem? Úgy tudom, délnyugaton forgószelek pusztítanak. Lehet, hogy ide is eljutnak.

RIPORTERNŐ: Támogatja az Anyák Mozgalmát, Lord Ragelle?

HONVÉDELMI MINISZTER: Mélységesen helytelenítem! Rossz hatással van a fiatalságra, különösen az ifjú újoncokra. A fegyveres erőknek elsőrangú katonái lehetnének, ha harcosaink mentalitását nem rontották volna meg az Anyák.

RIPORTERNŐ: Ezt idézhetjük?

HONVÉDELMI MINISZTER: Hogyne, hölgyem — de csak a nekrológomban, előbb nem!

RIPORTERNŐ: Köszönöm. Megírom előre.

Akárcsak apátelődei, Dom Jethrah Zerchi sem volt természeténél fogva elmélkedő alkat, noha mint közösségének lelki atyja, fogadalmat tett rá, hogy elősegíti a szemlélődő élet bizonyos elemeinek kifejlődését nyájában, és mint szerzetes arra, hogy Önmagában is igyekszik előtérbe helyezni az elmélkedő beállítottságot. Dom Zerchi egyikben sem ért el nagy sikert. A természete cselekvésre ösztönözte még a gondolkodásban is: az agya sem volt hajlandó nyugton maradni és elmélkedni. Volt benne valami nyughatatlanság, az vitte a nyája élére, határozottabb, sőt olykor sikeresebb vezetővé tette elődei egyikénél-másikánál, de ebből a nyughatatlanságból könnyen válhatott hiba, sőt bűn is.

Zerchi többnyire homályosan tudatában volt annak, hogy hajlamos az elhamarkodott vagy ösztönös cselekvésre, ha legyőzhetetlen sárkányokkal kerül szembe. Ebben a pillanatban azonban a tudat nem homályos volt, hanem kínzóan eleven, de sajnálatos módon visszamenőleges hatályú. A sárkány már megharapta Szent Györgyöt.

A sárkány nem volt más, mint a Nyavalyás Titkárgép, melynek gonoszul terpeszkedő elektronikus tömege betöltötte a falba épített szekrények felét és az apát íróasztalának harmadát. Mint rendesen, a szerkezet most is rakoncátlankodott. Rossz helyre tette a nagybetűket, rossz helyre az írásjeleket, és összekeverte a legkülönbözőbb szavakat. Egy pillanattal korábban pedig elektromos felségsértést követett el magának az apát úrnak a személye ellen, aki miután három napja hiába várt a szerelő eljövetelére, úgy határozott, hogy saját kezűleg javítja meg az univerzális szörnyeteget. A dolgozószoba padlóját elborították a próbadiktálások gépelt lapjai. Az egyik jellegzetes példányon ez állt:

pRóba próBa próbA? PRÓba próba? A minDenségiT? miÉrt írJA ezEKEt a rohaDT nagybetűKET§ nem zÖRög a parasZT = ha A sZÉL nem MulYa? aZ áldóJÁt + hátHa latINul joBban megy% nA ezt fordITsd le; neCCesse Est epistULam sacri coLLegio mIttendaM esse statim dictem? Mi bajA eNNek a dÖGnek§

Zerchi a padlón ült a papírfoszlányok között, és azon igyekezett, hogy kimasszírozza alsó karjából a remegést, miután kevéssel előbb megrázta az áram, amikor belekotort a Titkárgép belső részeibe. A rángatózás a levágott békacomb galván reflexére emlékeztette. Mivel előzőleg gondosan ügyelt rá, hogy áramtalanítsa a berendezést, mielőtt belenyúlt, nem tudott másra gondolni, mint hogy az a sátáni szörnyeteg, aki feltalálta, lehetőséget adott a gépnek arra, hogy akár energiaellátás nélkül is végezni tudjon a használóival. Miközben valami meglazult vezeték után kutatva csavargatta, rángatta a csatlakozókat, orvul megtámadta egy szűrőkondenzátor, mely kihasználta az alkalmat, hogy a nagy tiszteletű apát úr személyén át süljön ki, amikor az apát úr könyöke hozzáért a külső burkolathoz. Zerchi azonban nem tudhatta, hogy vajon a szűrőkondenzátorokra vonatkozó természeti törvénynek esett-e áldozatul, vagy egy fortélyosan megszerkesztett csapdának, mely a kutakodó laikusok elriasztására szolgált. Mindenesetre esett. A padlón elfoglalt helyzetét nem önszántából vette föl. Zerchi apát csak annyi szakértelemmel dicsekedhetett a többnyelvű átíró titkárgépek javítása terén, hogy egyszer sikerült eltávolítania egy döglött egeret az információtároló áramkörök közül, s ezzel megszüntette a gépnek azt a rejtélyes törekvését, hogy kettőzze a szótagokat (ketkettőztőzzeze aa szószótatagogokatkat). Döglött egeret ezúttal nem találván, csak meglazult vezetékek után tapogatózhatott, és reménykedhetett abban, hogy az Ég elektronikus kézrátevő gyógyító erővel ruházta fel. A jelek szerint azonban hiába.

— Patrick testvér! — kiáltotta a külső iroda felé, és csüggedten feltápászkodott. — Hé, Pat testvér! — kiáltotta újra.

Kisvártatva kinyílt az ajtó, kacsázó léptekkel bejött a titkár, egy pillantást vetett a faliszekrényekre és bennük a számítógép áramköreinek nyomasztó labirintusára, majd a padlón széjjelszórt cédulákra, aztán óvatosan szemügyre vette lelki atyja arckifejezését. — Hívjam föl megint a szervizt, apát uram?

— Minek? — dörmögte Zerchi. — Már háromszor felhívtad őket! Háromszor megígérték, hogy kijönnek. Három napja várjuk őket. Nekem egy gyorsíró kell, méghozzá lehetőleg keresztény, és tüstént! Az az izé… — mérgesen a Nyavalyás Titkárgép felé bökött — egy átkozott pogány vagy még rosszabb. Tüntesd el innét! Látni sem akarom!

— Az APLAC-ot?

— Igen, az APLAC-ot. Add el egy ateistának… illetve nem, az nem lenne könyörületes dolog. Add el ócskavasként! Elegem van belőle. Az ég szerelmére, csak tudnám, hogy Boumous apát, Isten nyugosztalja szegényt, miért vette meg annak idején ezt a nyavalyás holmit!

— Hát, Domne, az elődje állítólag kedvelte az elmés szerkezeteket, és szó, mi szó, csakugyan kényelmes dolog, hogy az ember levelet írhat olyan nyelven, amelyen nem tud…

— Kényelmes? Mármint kényelmes lenne! Ez a masinéria… ide figyelj, testvérem, azt állítják róla, hogy gondolkodik! Először nem hittem el. A gondolkodáshoz racionális princípium kell, ahhoz pedig lélek. Hogyan lehetne egy ember készítette „gondolkodó gép” princípiuma egy racionális lélek? Ugyan! Először teljesen istentagadó gondolatnak rémlett. De tudod mit?

— Atyám?…

— Semmi sem lehet ilyen rosszindulatú előre megfontolt szándék nélkül! Biztos, hogy gondolkodik! Én mondom neked, tudja, mi a jó és a rossz, és az utóbbit választotta! Nem hagynád abba ezt a vihogást? Nem humorizálok! Még a gondolat sem istentagadó. A szerkezetet az ember készítette, de a princípiumát nem. A növényi princípiumról is mint leiekről szoktak beszélni, igaz? Növényi lélek? És az állati lélek? Aztán jön a racionális emberi lélek — és ezzel vége is a megtestesült éltető princípiumok sorának, lévén az angyalok testetlenek. De honnan tudjuk, hogy teljes-e a lista? Növényi, állati, racionális — és aztán? Nos, aztán jött ez az izé, ez itt! És bűnbe esett! Tüntesd el a közelemből… de először muszáj elküldenünk egy rádiótáviratot Rómába!

— Hozzam a füzetemet, apát uram?

— Beszélsz allegheniül?

— Nem.

— Én sem. Hoffstraff bíboros viszont nem beszéli a délnyugati nyelvet.

— Akkor talán latinul írhatnánk…

— Milyen latinul? Vulgata-latinul vagy modern latinul? Én nem bízom az anglo-latin tudásomban, és ha én bíznék is, ő a magáéban aligha. — Elfintorodott, ránézett a robottitkár terpeszkedő tömegére.

Patric testvér is elfintorodott, aztán odalépett a faliszekrényekhez, és elkezdte nézegetni a mikro-miniatűr áramköri egységek rengetegét.

— Egér nincs — biztosította Zerchi.

— Mi ez a sok kis gomb?…

— Ne nyúlj hozzá! — üvöltött fel az apát, ahogy a titkár kíváncsian megpiszkált egyet a belső beállítógombok több tucatja közül. Azok a belső beállítógombok szabályos sorokban voltak elhelyezve egy külön dobozban, melynek fedelét az apát már korábban levette, s ez az ellenállhatatlan felirat állt rajta: CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ!

— Ugye nem mozdítottad el? — kérdezte dühösen, és odalépett Patrick mellé.

— Lehet, hogy meglöktem egy kicsit, de azt hiszem, ugyanoda állítottam vissza.

Zerchi megmutatta a figyelmeztetést a doboz fedelén.

— Ó! — mondta Pat, aztán mind a ketten szó nélkül néztek maguk elé.

— Ugye főleg az írásjelekkel van baj, tisztelendő, atyám?

— Az írásjelekkel meg a kósza nagybetűkkel meg a szótévesztésekkel!

Zavart némaságban tanulmányozták a bigyókat, izéket, hogyishívjákokat, miskulanciákat és krikszkrakszokat.

— Hallottál valaha a Nagytiszteletű Utahi Francisról? — kérdezte végül az apát.

— Nem emlékszem a nevére, Domne. Miért?

— Csak abban reménykedtem, hogy olyan helyzetben van, hogy most imádkozni tud érettünk, habár azt hiszem, nem avatták szentté. Próbáljunk meg valahogy lelket verni ebbe a vacakba!

— Joshua testvér régen mérnök volt. Már elfelejtettem, miféle. De az űrben dolgozott. Azoknak sokat kell tudniuk a számítógépekről…

— Már szóltam neki. Nem mer hozzányúlni. Lehet, hogy csak ezt itt…

Patrick gyorsan távolabb somfordált.

— Ha már nincs rám szükség, apát uram, én…

Zerchi fölpillantott hőkölő titkárára.

— Ó, te kishitű! — mondta, miközben eltekert egy másik CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ gombot.

— Mintha kintről lépteket hallottam volna…

— Mielőtt a kakas háromszor megszólal…[114] különben is te nyúltál az első gombhoz, nem?

Patrick lehorgasztotta a fejét.

— De nem volt rajta a fedél, és…

— Hinc igitur effuge![115] Kifelé, mielőtt még úgy döntök, hogy az egésznek te vagy az oka!

Egyedül maradván Zerchi visszadugta a dugaszt a falba, leült az íróasztalához, és miután, rövid fohászt rebegett Szent Leibowitzhoz (aki az utóbbi évszázadokban nagyobb népszerűségre tett szert az elektrotechnikusok védőszentjeként, mint a Leibowitz-rend megalapítójaként valaha is), megnyomta a kapcsolót. Feszülten fülelt, nem hall-e köpködő, sercegő zajokat, de nem hallott. Csak a relék halk kattanásai, a szinkronmotorok ismerős surrogása jutott a fülébe. Beleszimatolt a levegőbe. Nem érzett sem füstöt, sem ózont. Végül kinyitotta a szemét. Még az asztali vezérlőpult jelzőlámpái is úgy világítottak, mint rendesen. Még hogy CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ!

Valamicskét megnyugodva, a formátumválasztót RÁDIÓTÁVIRAT-ra állította, a műveletválasztót DIKTÁLÁSRÖGZÍTÉS-re, a fordítóegységet BE: DÉLNYUGATI — KI: ALLEGHENI-re, megnézte, hogy a sokszorosítóegység ki van-e kapcsolva, aztán megnyomta a mikrofon gombját, és diktálni kezdett:

— Sürgős. Címzett: Sir Eric Hoffstraff bíboros nagytiszteletű eminenciája, megbízott apostoli vikárius, Ideiglenes Földönkívüli Hivatal, A Hitterjesztés Szent Kongregációja, Vatikán, Új-Róma…

Nagytiszteletű Uram! Tekintettel a világméretű feszültség legutóbbi megnövekedésére, egy új nemzetközi válság előjeleire, sőt a titkos atomfegyverkezési versenyről érkező hírekre, megtisztelő lenne, ha Eminenciád tanácsokkal méltóztatna ellátni bennünket bizonyos felfüggesztett elképzelések jelenlegi értékeléséről. A szóban forgó elképzeléseket a boldog emlékezetű Nyolcadik Celesztin pápa körvonalazta a Motu proprióban[116], melyet Anno Domini 3735-ben, a Szeplőtelen Fogantatás Ünnepén adott ki, s a következő szavakkal kezdődik… — Elhallgatott, beletúrt az asztalon heverő papírokba. — „Ab hac planeta nativitatis aliquos filios Ecclesiae usque ad planetas solium alienorum iam abisse et numquam redituros esse intelligimus.”[117] Lásd még a megerősítő dokumentumot, Anno Domini 3749, Quo peregrinatur grex, pastor secum[118], mely jóváhagyja egy sziget és… bizonyos járművek megvásárlását. Végül pedig lásd a néhai Pál pápa Anno Domini 3756-os Casu belli nunc remotóját[119] és a kapcsolódó levélváltást a Szentatya és elődöm között, melynek végeredményeként a Szentszék bennünket bízott meg azzal, hogy a Quo peregrinatur tervet ööö… függőben tartsuk, de csak addig, amíg Eminenciád egyetért vele. A Quo peregrinaturt illetően azóta is készenlétben állunk, és amennyiben kívánatossá válna a terv végrehajtása, mintegy hathetes felkészülési időre lenne szükségünk, hogy…

Amíg az apát diktált, a Nyavalyás Titkárgép nem csinált mást, csak fölvette a hangját, és fonémakódra lefordítva rögzítette szalagon. Amikor az apát befejezte mondandóját, átkapcsolt ANALÍZIS-re, és megnyomta a SZÖVEGFELDOLGOZÁS feliratú gombot. Az üzemkész állapotot jelző lámpa kialudt. A gép megkezdte a szöveg feldolgozását.

Zerchi addig az előtte heverő dokumentumokat olvasgatta.

Csengettyűszó hallatszott. A lámpa kigyulladt. A gép hallgatott. Az apát egyetlen szorongó pillantást vetett a CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ dobozra, aztán lehunyta a szemét, és megnyomta az ÍRÁS gombot.

Klikkiti-klakk-csatt, ratata-kopp-krrrata-hukk-zutty, az önműködő írógép buzgón kopogott — Zerchi remélte, hogy a rádiótávirat szövegét. Reménykedve fülelt a szöveg ritmusára. Az első klikkiti-klakk-csatt egészen hitelesnek hangzott. Megpróbálta kihallani az allegheni nyelv ritmusát a gépelésből, és egy idő múlva megállapította, hogy csakugyan volt valami kis allegheni lejtése a zakatolásnak. Kinyitotta a szemét. A szoba túloldalán a robotírógép serényen dolgozott. Az apát fölkelt az íróasztaltól, odalépett melléje. A Nyavalyás Titkárgép gyönyörű külalakkal, allegheni nyelven ezt írta:

!SŐGRÜS — TARIVÁTÓIDÁR

,ajáicnenime üteletzsitygan sorobíb ffartsffoH cirE riS :MÍC

,suirákiv ilotsopa ttozíbgem

, lataviH iluvíknödlöF senelgiedI

,nákitaV ,ajóicágergnoK tnezS sétzsejrettiH A

.amóR-jÚ

sabbA, ihcreZ harhteJ .tzsitőf :ÓDALEF

gástápa-ztiwobieL tnezS

telüreT itaguynléD ,sttiwoB tnezS

xerg rutanirgerep ouQ :YGRÁT

géstlüzsef űterémgáliv a lettetnikeT !marU űteletzsitygaN

gásláv izöktezmen jú yge ,erésédekevöngem ibbótugel

…őzekré lőrynesrev isézekrevygefmota soktit a tős ,erielejőle

— Hé, Pat testvér!

Undorral kikapcsolta a gépet. Szentséges Leibowitz! Hát ezért munkálkodtunk? Az apát nem tudta belátni, hogy ez előrelépés a gondosan kihegyezett lúdtollhoz és egy üveg epertintához képest.

— Hé, Pat!

A külső irodából nem jött rögtön válasz, de néhány másodperc múlva benyitott egy vörös szakállú szerzetes. Miután a tekintete végigfutott a nyitott műszerszekrényekén, a papírokkal teleszórt padlón, és megállapodott az apát kifejezésteli arcán, még volt képe elmosolyodni!

— Mi a baj, Magister meus? Nem tetszik a korszerű technika?

— Nem, az aztán nem! — csattant föl Zerchi. — Hé, Paaat!

— Patrick testvér elment, apát uram.

— Joshua testvér, nem tudnád megjavítani ezt a vacakot? De tényleg…

— Tényleg? Nem.

— Mindenképpen el kell küldenem egy rádiótáviratot.

— Az bizony balszerencse, apát uram, mert az sem fog menni! Épp most vitték el a kristályt, és lezárták a rádiósszobát.

— Kik?

— A Honi Védelem. Kikapcsoltattak minden magánkézben levő adót.

Zerchi bizonytalan léptekkel odament a székéhez, és beleroskadt.

— Riadókészültség? Miért?

Joshua vállat vont.

— Valami ultimátumról szállingóznak hírek. Másról nem tudok, csak a sugárzásmérők adatairól…

— Még mindig emelkedik?…

— Még mindig.

— Hívd föl Spokane-t!

Késő délutánra feltámadt a port kavaró szél. Átbukott a hegyen, elszáguldott Sanly Bowitts városka fölött, végigsöpört a környező vidéken, zajosan megrángatta a magasra nőtt kukoricát az öntözött földeken, fölkapta a száraz homokot a terméketlen homokhátakról. Nyögve kerülgette az ősi apátság kőfalait és a modern bővítmények alumínium- és üvegfalait. A vörösbe hajló napot bepiszkította a vidék mocskával, portölcséreket kergetett át a hatsávos műút betonján, mely elválasztotta az apátság ősi részét a modern épületektől.

A mellékúton, amely egy ponton szegélyezte a főutat, és az apátságtól egy elővárosi lakónegyeden át a városba vezetett, a zsákvászonba öltözött vén koldus megállt, és belefülelt a szélbe. A szél a gyakorló rakétalövések dübörgő hangját hozta dél felől. Földűr elfogó rakétákat lőttek ki mesterséges űrbéli célpontokra a sivatagon túli kilövőállásokról. A vénember belebámult a halovány, vörös napkorongba, közben botjára támaszkodott, és talán magának, talán a napnak mormogta: „Előjelek, előjelek…”

A mellékút túloldalán, egy kalyiba gyomos udvarán gyerekek csapata játszott, csöndes, de mindent látó oltalma alatt egy kiaszott fekete öregasszonynak, aki büdös pipáját szívta a tornácon, és olykor egy-egy vigasztaló vagy korholó szót vetett oda egyik vagy másik pityergő játékosnak, aki panaszra járult a nagyanyai ítélőszék elé.

Az egyik gyerek kisvártatva észrevette a vén csavargót, aki az út túlsó felén álldogállt, és felharsant a kurjongatás:

— Odané! Odané! A vén Lázár! Hé, nagyi, ott a vén Lázár, akit feltámasztott az Úrjézus! Odané! Lázár! Lázááár!

A kölyökhad odatódult a foghíjas kerítéshez. Az öreg csavargó egy pillanatig mogorván nézte őket, aztán tovább-bandukolt az úton. Egy kavics pattant meg a lába mellett.

— Hé, Lázááár!…

— Nagyi, odané, akit az Úrjézus feltámasztott, fenn is marad! Figyeld! Még mindig keresi az Urat, aki föltámasztotta! Nagyiii!…

Egy újabb kő pattogott a vénember után, de az nem nézett vissza. Az öregasszony álmosan bólogatott. A gyerekek visszamentek, folytatták a játékot. A porvihar sűrűsödött.

Az ősi apátsággal szemben, a főút túloldalán álló egyik új alumínium-üveg épület tetején egy szerzetes levegőmintát vett. Szívókészüléke elnyelte a poros szelet, aztán a megszűrt levegőt beleengedte az egy emelettel lejjebb elhelyezett légkompresszor szívócsövébe. A szerzetes már nem volt ifjú, de még nem lehetett középkorúnak sem mondani. Rövid, vörös szakálla mintha elektromosan feltöltődött volna, mert csomókban, fürtökben állt rajta a por. Gazdája időnként bosszúsan megvakarta, sőt egyszer belenyomta a szívócső nyílásába is, de az eredménytől csak hevesen elszólta magát, aztán gyorsan keresztet vetett.

A kompresszor motorja párat köhentett, majd leállt. A szerzetes kikapcsolta a szívókészüléket, leszerelte a fúvócsövet, az egész szerkezetet átvonszolta a tetőn, be a liftbe. A lift fülkéjében is porkupacok álltak a szögletekben. A szerzetes becsukta az ajtót, megnyomta a LE gombot.

A legfelső emeleten levő laboratóriumban rápillantott a kompresszor műszerére — a mutató a MAX NORM jelzésen állt —, becsukta az ajtót, levetette a csuháját, kirázta belőle a port, fölakasztotta egy fogasra, végigment rajta a szívókészülékkel. Aztán odament a laboratóriumi asztal túlsó végén levő mély, acéllemez mosogatókádhoz, kinyitotta a hideg vizet, és teleengedte a kádat. Fejét beledugta a vízbe, kimosta szakállából, hajából a sarat. Kellemesen hideg érzés volt. Köpködve, fújtatva az ajtó felé pillantott. Aligha jön be valaki éppen most… Levetette az alsóneműjét, bemászott a kádba, és borzongó sóhajjal hátradőlt a vízben.

Hirtelen kinyílt az ajtó. Helene nővér lépett be, a kezében egy tálca laboratóriumi üvegáru. A szerzetes ijedten talpra ugrott a kádban.

— Joshua testvér! — síkoltott fel a nővér. Fél tucat főzőpohár csörömpölve széttört a padlón.

A szerzetes visszahuppant, a víz szétfröcskölt a helyiségben. Helene nővér levegő után kapkodott, hadart, cincogott valamit, lecsapta a tálcát az asztalra, és elszaladt. Joshua egyetlen ugrással kinn termett a kádból, magára kapta a csuháját. Az alsóneművel nem is vesződött. Mire odaért az ajtóhoz, Helene nővér már eltűnt a folyosóról — alighanem az épületből is, már félúton lehetett a mellékút mentén álló kápolna felé. A szerzetes megszégyenülten iparkodott befejezni a munkáját.

Kiürítette a szívókészülék tartalmát, megtöltött egy fiolát a porral. A fiolát odavitte a munkaasztalhoz, a fejére tett egy fejhallgatót, a fiolát meghatározott távolságra tartotta a sugárzásmérő műszer detektorától, az órájára nézett és fülelt.

A kompresszorban beépített számláló volt. A szerzetes megnyomta a NULLÁZÁS feliratú gombot. A forgó tizedes számláló visszaugrott a nullára, aztán újra számlálni kezdett. Egy perc múlva a szerzetes megállította, és felírta az értéket a keze fejére. Javarészt közönséges levegő volt, megszűrve és összesűrítve — de volt benne egy leheletnyi egyéb is…

Bezárta a laboratóriumot. Erre a napra végzett. Lement a következő szinten levő irodába, felrajzolta a kapott adatot egy fali diagramra, melynek vonala aggasztóan emelkedett, nézte pár pillanatig, aztán leült az asztalhoz, és bekapcsolta a vidifont. Tapogatózva tárcsázott, a szemét nem vette le a sokatmondó diagramról. A képernyő kivilágosodott, a hangszóró sípolt egyet, és a képernyőn megjelent egy üres szék támlája. Néhány másodperc múlva egy férfi huppant a székbe, és belebámult a kamerába.

— Tessék, Zerchi apát — dörmögte. — Ó, Joshua testvér! Már éppen hívni akartalak. Fürödtél?

— Igen, apát uram.

— Legalább elpirulhatnál!

— Pirulok, apát uram.

— Hát a képernyőn nem látszik! Ide figyelj! Az országútnak ezen az oldalán, a kapunk előtt van egy nagy tábla. Gondolom, láttad már. Az áll rajta: „Nőknek tilos a belépés!” Láttad már?

— Persze, apát uram.

— Hát akkor szíveskedjél a táblának ezen az oldalán fürdeni!

— Igenis.

— Szégyelld magad, mert megbántottad a nővér szeméremérzetét! Azt tudom, hogy neked nincsen! Szerintem még a víztároló mellett sem tudsz elmenni anélkül, hogy anyaszült pucéran bele ne ugorj úszni egyet!

— Ezt kitől tudta meg, apát uram?! Akarom mondani… szóval én csak a lábamat…

— Iiigen? Na jó, hagyjuk ezt! Miért hívtál?

— Azt akarta, hogy hívjam fel Spokane-t…

— Ja igen. És?

— Felhívtam őket. — A szerzetes egy száraz bőrdarabot rágcsált cserepes ajka szélén, és feszengve elhallgatott. — Leone atyával beszéltem. Ők is észrevették.

— A megnövekedett sugárzást?

— Nemcsak azt. — Megint tétovázott. Nem szívesen mondta ki. Ha közöltek egy tényt, az mindig mintha teljesebbé tette volna a létezését…

— Hanem?

— Összefügg egy pár nappal ezelőtti szeizmikus zavarral. A radioaktivitást abból az irányból hozzák a szelek. Mindent összevéve úgy Test, mintha egy megatonnás nagyságrendű, kis magasságban történt robbanás kihullása volna.

— Jaj! — Zerchi felsóhajtott, eltakarta a szemét. — Luciferum misse mihi dicis?[120]

— Igen, Domne, attól tartok, fegyver volt.

— Nem képzelhető el, hogy ipari baleset?

— Nem.

— De ha háború folyna, tudnánk róla! Titkos kísérlet? De hát az sem! Ha ki akarnának próbálni valamit, kipróbálhatnák a Hold másik oldalán, vagy még inkább a Marson, és a kutya sem venné észre!

Joshua bólintott.

— Akkor mi marad? — folytatta az apát. — Fenyegetés? Kardcsörtetés? Figyelmeztető lövés?

— Nekem sem jut más az eszembe.

— Ez tehát megmagyarázza a riadókészültséget. A hírekben azonban nincs semmi, csak találgatások és a hivatalos hallgatás. Ázsiából pedig egy szó sem…

— De a lövést mindenképpen jeleznie kellett valamelyik megfigyelő műholdnak! Hacsak… ezt nem szívesen mondom, de… hacsak valaki nem találta meg a módját, hogy észrevétlenül átküldjön egy űr-föld rakétát a műholdak között úgy, hogy egészen a célig ne tűnjön föl…

— Lehetséges ez?

— Kósza hírek szállingóznak róla, apát uram.

— A kormány tudja. A kormány biztosan tudja! Legalábbis egy része. Mi mégsem értesülünk semmiről. Megóvnak bennünket a vakrémülettől. Vagy nem így szokták hívni? Az eszeveszettek! A világ megszokott állapota a válság már vagy ötven éve! Ötven? Mit beszélek? A kezdet óta megszokott állapot a válság, de fél évszázada már szinte elviselhetetlen! És miért, az isten szerelmére?! Mi az alapvető baj, mi a feszültség lényege? Politikai filozófiák? Gazdasági tényezők? Túlnépesedés? A kultúrák és a vallások összeférhetetlensége? Ahány szakértőt megkérdezel, annyiféle választ kapsz. És most megint Lucifer! Ez a faj született elmebeteg, testvérem? Ha őrültnek születünk, hogyan remélhetjük a mennyországot? Csak a hit által? Vagy nincs is? Istenem, bocsáss meg, ezt nem gondoltam komolyan! Ide hallgass, Joshua!

— Apát uram?

— Mihelyt elrakodtál, gyere át ide… Az a rádiótávirat… kénytelen voltam elküldeni Pat testvért a városba, hogy fordíttassa le, és adja fel rendes táviratként. Azt akarom, hogy kéznél legyél, amikor megjön a válasz! Tudod, miről van szó benne?

Joshua testvér megrázta a fejét.

— Quo peregrinatur grex.

A szerzetes arcából kiszaladt a vér.

— Megvalósítjuk, Domne?

— Egyelőre csak azt akarom megtudni, hányadán állunk a tervvel. Ne szólj róla senkinek. Téged persze érinteni fog a dolog. Keress fel, amikor végeztél!

— Jó, majd megyek.

— Chris tecum.[121]

— Cum spiri' tuo.[122]

A vonal megszakadt, a képernyő kihunyt. A szobában meleg volt, de Joshua megborzongott. Kibámult az ablakon, a portól borongós, korai alkonyatba. Nem látott el messzire, csak az országútig, ahol egy elhaladó teherautóoszlop lámpái fényudvarokat rajzoltak a lebegő por ködében. Egy idő múlva észrevette, hogy valaki áll a kapunál, ahol az apátság kocsibehajtója nyílt a leágazó útról. Az alaknak csak a körvonala látszott homályosan, ahogy el-elvillant mögötte egy-egy reflektor fényköre. Joshua megint megborzongott.

A körvonal félreismerhetetlenül Mrs. Gralesé volt. Senki másra nem lehetett volna ráismerni ilyen rossz látási viszonyok között, de az a körvonal, a bal vállán a csuklyás kinövéssel, a jellegzetesen jobbra billentett fejjel, egyedül csak a vén Grales anyóé lehetett. A szerzetes behúzta a függönyt, felkapcsolta a villanyt. Nem undorodott az öregasszony idomtalanságától; a világ már rá sem hederített a gének efféle huncutságaira, az ilyen öröklési pechekre. Joshua tulajdon bal kezén is látszott még a kis sebhely, ahonnan csecsemőkorában eltávolították a hatodik ujjat. De ebben a pillanatban nemigen volt ínyére, hogy emlékezetébe idézze a Tűzözön örökségét, márpedig Mrs. Grales a feltűnő örökösök közé tartozott.

Szórakozottan játszadozott az íróasztalon álló földgömbbel. Megforgatta, elhaladt a szeme előtt a Csendes-óceán és Kelet-Ázsia. Hol? Pontosan hol?… Gyorsabban pörgette a földgömböt, újra és újra könnyedén pofozott rajta egyet, hogy végül már úgy pörgött, mint valami szerencsekerék, sebesebben, egyre sebesebben, míg a kontinensek és az óceánok összemosódtak. Tessék tenni, hölgyeim és uraim: hol? A hüvelykujjával hirtelen megállította a glóbuszt. India fizet! Parancsoljon, a nyereménye, asszonyom! Esztelen jövendölés volt. Megint megpörgette, olyan sebesen, hogy zörgött a tengely, a „napok” röpke pillanatokként száguldottak tova… Méghozzá ellenkező irányban, villant át rajta. Ha a Földanya is így piruettezne, a nap és a többi mozgó díszlet nyugaton kelne föl, és keleten nyugodna le. Megfordulna vele az idő is? Hogy is mondta névrokonom névrokona? Állj meg, Nap, Gibeon fölött, s Hold, Ajalon völgye fölött! Ügyes fogás, nem mondom, manapság is jól jönne. Vissza, Nap! Et tu, Luna, recedite in orbitas reversas…[123] Tovább forgatta visszafelé a földgömböt, mintha azt remélte volna, hogy a Föld hasonmásában ott lakozik Kronosz, aki vissza tudja forgatni az idő kerekét. Egyharmad millió fordulat elég napot forgatna vissza ahhoz, hogy visszajusson a Tűzözön idejéig. Inkább egy motort kellene rászerelni, és visszaforgatni az ember kialakulásáig! Ismét megállította az ujjával; ismét esztelenség jött ki.

Föl-alá ténfergett az irodában, ódzkodott attól, hogy visszamenjen „haza”, a főút túlsó oldalára, az ősi épület kísértet járta termeibe, melyeknek falaiban még mindig ott voltak a betontöredékei egy tizennyolc évszázaddal azelőtt elpusztult civilizációnak. Amikor átment a régi apátságba; mintha mindig egy egész korszakon lépett volna át. Itt, az új alumínium- és üvegépületekben Joshua szakemberként állt a laboratóriumi asztal mellett, itt az események csak megfigyelendő jelenségek voltak, melyeknek a hogyanja volt érdekes, nem a miértje. Az útnak ezen a felén Lucifer lehullása csak logikai következtetés volt, a sugárzásszámlálók kattogásának, a szeizmográf hirtelen kilengésének szenvtelen matematikai összegeződése. A régi apátságban azonban már egyszerre nem szakember volt, hanem Krisztus szerzetese, könyvcsempész és magoló a Leibowitz-rendben. Odaát mindig az volt a kérdés: „Miért, Uram, miért?” De a kérdés már elhangzott, és az apát azt mondta: „Keress fel!”

Joshua fogta a holmiját, és elment, hogy engedelmeskedjék ura és parancsolója hívó szavának. Hogy elkerülje a találkozást Grales anyóval, a gyalogos aluljárón ment át; az idő nem volt alkalmas arra, hogy kedvesen elcsevegjen a kétfejű, öreg paradicsomos kofával.

25. FEJEZET

A titoktartás gátja átszakadt. A lyukakat betömve tartó rettenthetetlenek közül többet elsöpört a kizúduló áradat; kisöpörte őket Texarkanából egészen a vidéki birtokaikra, ahol a riporterek nem tudtak hozzájuk férkőzni. Mások a helyükön maradtak, és rendületlenül igyekeztek betömni az új réseket. A szélhordta izotópok lassú hullása azonban szállóigét teremtett, utcasarkokon dörmögték, szalagcímek ordították: LUCIFER LEHULLOTT!

A honvédelmi miniszter makulátlan egyenruhában, hibátlan sminkkel és rendíthetetlen magabiztossággal újfent farkasszemet nézett az újságírók hadával; ezúttal a sajtókonferenciát a televízió az egész Keresztény Koalícióban közvetítette.

RIPORTERNŐ: Lordságod a tényékhez képest meglehetősen nyugodtnak látszik! Az utóbbi időben kétszer szegték meg a nemzetközi jog előírásait, és az egyezmények szerint mindkét eset háborús cselekménynek számít. Ez egyáltalán nem nyugtalanítja a Hadügyminisztériumot?

HONVÉDELMI MINISZTER: Hölgyem, amint jól tudja, nálunk nincsen Hadügyminisztérium, csak Honvédelmi Minisztérium. És a legjobb tudomásom szerint csak egy olyan eset történt, amely ellenkezett a nemzetközi joggal. Lenne szíves közölni, hogy mi volt a másik?

RIPORTERNŐ: Melyik esetről nem tud: az Itu Wannál történt katasztrófáról vagy a Csendes-óceán déli részén leadott figyelmeztető lövésről?

HONVÉDELMI MINISZTER (hirtelen szigorúsággal): Hölgyem, én bízom benne, hogy nem a hazaárulás szándéka szól a szavaiból — de a kérdése mintha tápot, ha ugyan nem hitelt adna azoknak a teljesen légből kapott ázsiai vádaskodásoknak, hogy az úgynevezett Itu Wan-i katasztrófa a mi fegyverkísérletünk következménye volt, nem pedig az övéké!

RIPORTERNŐ: Ha úgy véli, akkor tessék, csukasson börtönbe! A kérdésemet egy semleges közel-keleti beszámolóra alapoztam, amely szerint az Itu Wan-i katasztrófa egy ázsiai föld alatti fegyverkísérlet következménye volt, ahol a robbanás kitört a felszínre. Ugyanaz a beszámoló azt állította, hogy a kísérletet észlelték a mi műholdjaink, és azonnal egy űr-levegő rakétát irányítottak figyelmeztető válaszként Új-Zélandtól délkeletre az óceánba. De most, hogy Lordságod fölveti… lehet, hogy az Itu Wan-i katasztrófát is a mi fegyverkísérletünk okozta?

HONVÉDELMI MINISZTER (erőltetett türelemmel): Elismerem, hogy az önök hivatása megköveteli a teljes tárgyilagosságot. De arra célozni, hogy őfelsége kormánya szántszándékkal megszegné a…

RIPORTERNŐ: Őfelsége egy tizenegy éves gyerek, és aki azt mondja, hogy ez az ő kormánya, az nemcsak régiesen fogalmaz, hanem egészen becstelen — ráadásul elcsépelt — trükkel megpróbálja áthárítani a tagadás felelősségét saját…

ELNÖK: Hölgyem! Legyen szíves a hangnemét…

HONVÉDELMI MINISZTER: Hagyja csak, hagyja csak! Hölgyem, ha mindenáron meg akarja tisztelni ezeket a fantasztikus vádakat, akkor tessék a kívánt tagadás! Az úgynevezett Itu Wan-i katasztrófa nem a mi fegyverkísérletünk következménye volt! És nincs tudomásom semmilyen más atomrobbanásról, amely a közelmúltban történt volna!

RIPORTERNŐ: Köszönöm.

ELNÖK: Ha jól látom, a Texarkanai Figyelő szerkesztője szeretne szólni…

SZERKESZTŐ: Köszönöm. Szeretném megkérdezni lordságodtól: Voltaképpen mi történt Itu Wan-on?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nincsen képviselőnk azon a területen. Azóta nincsenek ott megfigyelőink, amióta a diplomáciai kapcsolatok megszakadtak a legutóbbi világválság során. Ezért csak közvetett bizonyítékokra hagyatkozhatom, meg a sokszor ellentmondó semleges beszámolókra…

SZERKESZTŐ: Ezzel tisztában vagyunk.

HONVÉDELMI MINISZTER: Tehát a fentieket előrebocsátva, tudomásom szerint egy megatonnás nagyságrendű föld alatti robbantás tört ki a felszínre. Aligha lehet kétséges, hogy valamiféle kísérlet volt. Akár fegyvert próbáltak ki, akár — ahogy egyik-másik Ázsia-barát „semleges” állítja — egy föld alatti folyó irányát akarták megváltoztatni, nyilvánvalóan törvényellenes volt, és a környező országok tiltakozást fognak benyújtani a Világbíróságnál.

SZERKESZTŐ: Fenyeget-e háborús veszély?

HONVÉDELMI MINISZTER: Én nem látok ilyen veszélyt. De mint tudják, fegyveres erőink bizonyos egységeit a Világbíróság mozgósíthatja a döntései kikényszerítésére, ha szükséges. Én nem hiszem, hogy ilyen szükség előadódna, de nem beszélhetek a bíróság nevében.

ELSŐ RIPORTER: Az ázsiai koalíció viszont azzal fenyegetőzik, hogy azonnali és totális csapást mér az űrlétesítményeinkre, ha a bíróság nem ellenünkre dönt. Mi lesz, ha a bírósági eljárás elhúzódik?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nem adtak át ilyen ultimátumot. Szerintem a fenyegetőzés ázsiai házi használatra szólt, hogy eltereljék a figyelmet az Itu Wan-i baklövésükről.

RIPORTERNŐ: És hogy van ma az Anyákba vetett megingathatatlan hite, Lord Ragelle?

HONVÉDELMI MINISZTER: Remélem, hogy az Anyák legalább annyira megingathatatlanul hisznek bennem, mint én az Anyákban.

RIPORTERNŐ: Legalább annyira rászolgál, abban biztos vagyok.

A sajtókonferenciát a Föld fölött huszonkétezer mérföld magasan lebegő műhold sugározta, s a nyugati félteke legnagyobb részét elárasztotta a vibráló URH-sugárzás, mely mindezt a tájékoztatást eljuttatta a széles tömegek fali képernyőire. A széles tömegek egyik tagja, Dom Zerchi apát kikapcsolta a készüléket.

Egy darabig föl-alá járkált, Joshuát várta, megpróbált nem gondolkodni. Nem gondolkodni azonban képtelenség volt.

Ide hallgass, Uram, reménytelenek vagyunk? Arra ítéltettünk, hogy megtörténjék újra és újra és újra? Nincs más választásunk, mint hogy főnixek legyünk a fölemelkedések és bukások végeérhetetlen sorozatában? Asszíria, Babilon, Egyiptom, Görögország, Karthágó, Róma, Nagy Károly birodalma, a török birodalom. A földdel egyenlővé téve, sóval behintve. Spanyolország, Franciaország, Britannia, Amerika… porrá égve eltűntek az évszázadok homályában. És megint, megint, megint!

Ez a végzetünk, Uram? Hozzá vagyunk bilincselve saját tébolyult óraművünk ingájához, hogy meg nem állíthatjuk a lengését?

Ezúttal akkorát fog lendülni, hogy leszakad a tengelyéről, gondolta.

A kétségbeesése hirtelen eltűnt, amikor Pat testvér bevitte a második táviratot. Az apát feltépte, egy pillantással elolvasta, aztán vígan kuncogott egyet.

— Itt van már Joshua testvér?

— Odakint vár, apát uram.

— Küldd be!

— Isten hozott, testvérem, csukd be az ajtót, és kapcsold be a hangtompítót! Aztán olvasd el ezt!

Joshua ránézett az első táviratra.

— Válasz Új-Rómából?

— Ma reggel érkezett. De először kapcsold be a hangtompítót! Meg kell beszélnünk egyet-mást.

Joshua becsukta az ajtót, átbillentett egy falikapcsolót. A rejtett hangszórók egy pillanatra méltatlankodva felnyüszítettek. Amikor a nyüszítés elhallgatott, hirtelen mintha a szoba egész akusztikája megváltozott volna.

Dom Zerchi hellyel kínálta a szerzetest. Joshua némán elolvasta az első táviratot.

— „…egyelőre semmiféle lépést sem a Quo peregrinatur grex vonatkozásában” — ismételte meg fennhangon.

— Beszélj hangosabban, amíg be van kapcsolva az a vacak — szólt az apát, a hangtompító felé intve. — Mit mondasz?

— Csak olvastam. Eszerint a tervet törölték?

— Ne vágj olyan megkönnyebbült képet! Az reggel érkezett. Ez viszont délután! — Az apát odalökte a második táviratot.

ELŐZŐ TÁVIRATOT TEKINTSE SEMMISNEK. „QUO PEREGRINATUR” HALADÉKTALANUL KÉSZENLÉTBE HELYEZENDŐ SZENTATYA KÍVÁNSÁGÁRA. LEGÉNYSÉG FELKÉSZÍTENDŐ TÁVOZÁSRA HÁROM NAPON BELÜL. INDULÁS ELŐTT VÁRJA MEG MEGERŐSÍTŐ TÁVIRATOT. TÁJÉKOZTASSON ESETLEGES HIÁNYRÓL LEGÉNYSÉGBEN. TOVÁBBI INTÉZKEDÉSIG TERV MEGVALÓSÍTANDÓNAK TEKINTENDŐ. ERIC HOFFSTRAFF BÍBOROS, FÖLDÖNKÍVÜLI PROVINCIÁK APOSTOLI VIKÁRIUSA.

A szerzetes arca falfehér lett. Visszatette a táviratot az asztalra, és összeszorított szájjal hátradőlt a széken.

— Tudod, mi a Quo peregrinatur?

— Hogy micsoda, azt tudom, Domne, de a részleteket nem ismerem.

— Nos, eredetileg úgy indult, hogy egy telepescsoporttal néhány szerzetest is elküldtünk volna az Alfa Centauri felé. Ez azonban nem ment, mert ugyebár a papokat csak püspökök szentelhetik fel, s az első telepesnemzedék után újabb papokat kellett volna küldeni és így tovább. A kérdés végül nagy vitává fajult, hogy vajon fenn fognak-e maradni a kolóniák, és ha igen, gondoskodni kell-e előre arról, hogy a telepesek bolygóin a Föld segítsége nélkül is biztosítani lehessen az apostoli jogfolytonosságot. Tudod, hogy az mit jelentene?

— Hogy legalább három püspököt kell elküldeni, gondolom.

— Igen, az meg kissé nevetségesen festett volna. A telepescsoportok mind meglehetősen kis létszámúak voltak. A legutóbbi világválság során azonban a Quo peregrinatur átalakult a legvégső esetben megvalósítandó tervvé, amely fenntartaná az egyházat a telepesbolygókon, ha a Földön bekövetkezne a legrosszabb. Van egy hajónk.

— Csillaghajó?

— Az bizony! És szakképzett legénységünk is hozzá.

— Hol?

— A legénység? Itt, helyben.

— Itt, az apátságban? De hát ki?… — Joshua elhallgatott. Az arca még sápadtabb lett, mint addig. — De Domne, én csak orbitális űrhajókon szolgáltam, csillaghajón soha! Mielőtt Nancy meghalt, és elmentem a ciszterci…

— Ezt mind tudom. Vannak mások, akik a csillaghajókhoz értenek. Tudod is, hogy kik. Még viccek is közszájon forognak arról, hogy a jelek szerint milyen sok volt űrhajós érez elhivatottságot a rendünk iránt! Természetesen nem véletlen… És emlékszel, hogy posztuláns korodban mennyit faggattak az űrbéli tapasztalataidról?

Joshua bólintott.

— Arra is bizonyára emlékszel, hogy megkérdezték, hajlandó volnál-e újra űrhajóra szállni, ha a rend ezt kérné tőled.

— Igen.

— Eszerint azért sejthetted, hogy feltételesen be vagy osztva a Quo peregrinaturhoz?

— Igen… attól féltem, igen, apát uram.

— Attól féltél?

— Mondjuk inkább, hogy gyanítottam. Egy kicsit félteni is tőle, mert mindig azt reméltem, hogy az életem hátralevő részét a rend tagjaként élhetem le.

— Mint pap?

— Azt… hát azt még nem döntöttem el.

— A Quo peregrinatur nem fog fölmenteni a fogadalmad alól, és nem kívánja azt sem, hogy itt hagyd a rendet.

— A rend is megy?! Zerchi elmosolyodott.

— És vele a Memorabíliák.

— Az egész hóbele… Ja értem, mikrofilmen! Hová?

— A Centaurus-kolóniára.

— Mennyi ideig lennénk távol, Domne?

— Aki elmegy, sosem tér vissza.

A szerzetes nehezen lélegzett, tekintete a második táviratra szegeződött, de mintha nem is látta volna. Megvakarta a szakállát, zavarodottnak látszott.

— Három kérdés — mondta az apát. — Most ne válaszolj, hanem gondolkodj el rajtuk, méghozzá alaposan. Először: hajlandó vagy elmenni? Másodszor: érzel magadban papi elhivatottságot? Harmadszor: hajlandó vagy elvállalni a csoport vezetését? És a hajlandóságon nem engedelmességet értek, hanem lelkesedést vagy legalább a lelkesedésre való hajlandóságot! Gondold át jól; van rá három napod — de lehet, hogy annyi sem!

A modern átalakítások alig-alig hatoltak be a régi apátság épületeibe és területére. Hogy a régi épületeket megvédjék egy türelmetlenebb építészet túlkapásaitól, az új bővítéseket a régi kőfalon kívül helyezték el, sőt az országúton túl — olykor a kényelem rovására. A régi refektóriumot le kellett bontani, mert berogyott a teteje, és most az új refektóriumot csak az országúton át lehetett elérni. Ezen valamicskét könnyített az út alatti aluljáró, azon át vonultak napi étkezéseikre a barátok.

A több évszázados, de nemrég felújított országút ugyanaz az út volt, amelyen jártak már pogány seregek, zarándokok, parasztok, szamaras kordék, nomádok, keletről jött vad lovasok, tüzérség, tankok, tíztonnás teherautók. A forgalom olykor hömpölygött, olykor csak szivárgott rajta, a korszaktól-évszaktól függően. Egyszer régen, nagyon régen, hat sáv volt rajta, és robotok irányították a forgalmát. Aztán a forgalom megszűnt, a burkolat megrepedezett, a repedésekben az egy-egy ritka eső után kinőtt a ritkás fű. Az utat belepte a homok. A sivatag lakói fölszedték a töredezett betont, kalyibákat, barikádokat emeltek belőle. Az utat az erózió sivatagi ösvénnyé vékonyította, a kietlen homoktengeren átvezető puszta nyomvonallá. Most azonban hat sáv volt rajta, és robotok irányították a forgalmát, mint azelőtt.

— Gyér ma a forgalom — jegyezte meg az apát, ahogy kiléptek a régi főkapun. — Menjünk át fent! Abban az alagútban meg lehet fulladni a porviharok után! Vagy nincs kedved a tragacsok elől ugrálni?

— Menjünk — hagyta rá Joshua testvér.

Alacsony építésű, gyenge fényű teherautók dübörögtek el mellettük érzéketlenül, sivító kerekekkel, zúgó turbinákkal. A lámpáik csak a helyzetüket jelezték, az utat nem világították meg — azt a parabolaantennák figyelték, az út alá épített acél vezetősavukat mágneses érzékelők tapogatták ki, egyben útbaigazítást is kaptak belőlük, ahogy tovaszáguldottak a sima, rózsaszínes, fluoreszkáló betonfolyam felszínén. Mint megannyi gazdasági vérsejt az emberiség artériájában, a behemótok esztelenül robogtak a két szerzetes mellett, akik sávról sávra ugrálva kerülgették őket. Akit valamelyik elütött volna, azon teherautó teherautó után gázolt volna át, amíg egy arra haladó karbantartó jármű észre nem veszi az ellapított emberi lenyomatot a betonon, és meg nem áll, hogy feltakarítsa. A robotvezérlés érzékelői könnyebben érzékelték a fémtömegeket, mint a húst és vért.

— Ez hiba volt — mondta Joshua, amikor odaértek a középső járdaszigetre, és megálltak, hogy kifújják magukat. — Nézze csak, ki áll ott!

Az apát összehúzott szemmel odakémlelt, aztán a fejére csapott.

— Mrs. Grales! Teljesen kiment a fejemből! Mindig így esténként szokott lesni rám! Már eladta a paradicsomát a nővérek refektóriumának, és most megint rám vadászik…

— Magára; apát uram? Ott állt tegnap este meg tegnapelőtt este is. Azt hittem, föl akar szállni valamelyik autóra. Mit akar magától?

— Ó, voltaképpen semmit. Miután sikeresen megkopasztotta a nővéreket a képtelen paradicsomáraival, most a haszna nagy részét nekünk adományozza, a szegények javára. Rituális játék az egész. A játékot nem is bánom, hanem az a rossz, ami utána jön! Majd meglátod.

— Menjünk vissza?

— Hogy megbántsuk szegényt? Ugyan! Most már észrevett minket. Gyérünk!

Megint bevetették magukat a teherautók ritkás sorai közé.

A kétfejű öregasszony és hatlábú kutyája egy üres zöldségeskosár társaságában várakozott az új kapu mellett; az asszony halkan duruzsolt a kutyának. A kutya négy lába rendes, egészséges láb volt, a harmadik pár tehetetlenül csüngött az oldalán. Az asszony második feje ugyanolyan haszontalan volt, mint a kutya harmadik pár lába. Aprócska volt, angyalfejecske, de sohasem nyitotta fel a szemét. Semmi jelét nem adta, hogy részt venne akár gazdája lélegzésében, akár gondolkodásában. Haszontalanul billegett az öregasszony vállán, vakon, süketen, némán, csak vegetálva. Lehet, hogy nem volt benne agy, mert nem adta jelét sem önálló tudatnak, sem személyiségnek. Az asszony másik arca megöregedett, megráncosodott, ez az arc azonban csecsemőarc maradt, noha a bőrt kicserzette a homokot sodró szél, megbarnította a sivatagi napsütés.

A vénasszony térdhajtással üdvözölte őket, amikor a közelébe értek, a kutyája viszont vicsorogva hátrált.

— Jó estét, Zerchi atya — mondta a kofa mézesmázos hangon —, szép jó estét magának, és magának is, testvér!

— Nocsak! Jó estét, Mrs. Grales…

A kutya vad ugatásba kezdett, felborzolta a szőrét, és vadul ugrálni kezdett körülöttük; vicsorgó agyarát szemlátomást az apát bokájára fente. Grales anyó egyből fejbe vágta dédelgetett kedvencét a zöldségeskosárral. A kutya belemart a kosárba, aztán gazdája ellen fordult. Mrs. Grales a kosárral tartotta távol magától, amíg néhány Visszhangzó főbe kólintás után a kutya visszavonult, és morogva leült a kapuban.

— Milyen jókedvében van ma Priscilla — jegyezte meg nyájasan Zerchi. — Kölykei lesznek?

— 'sten bocsássa meg, tiszteletes uraim — mondta Grales anyó —, de nem az anyaság eszi a lelkit az ördögadtának, hanem az emberem csinálta ki! Megbabonázta szegény jószágot, meg az az átok, csak úgy szórakozásból, hogy most fél tőle mindenki! Bocsássanak meg, tiszteletes uraim, a rosszaságáért!

— Ugyan, semmi baj! Hát akkor jó éjszakát, Mrs. Grales!

De nem tudtak ilyen könnyen megmenekülni. Az öregasszony elkapta az apát csuhája ujját, és fogatlan szájával ellenállhatatlanul rámosolygott.

— Csak egy percet, atyám, csak egy percecskét szánjon az öreg paradicsomos kofára!

— Hogyne, szíves örömest.

Joshua sandán rámosolygott az apátra, és elindult, hogy tisztázza a kutyával az úthasználat kérdését. Priscilla szembetűnő megvetéssel méregette a közeledő szerzetest.

— Tessék, atyám, tessék — mondta Grales anyó. — Egy kis pénzmag a perselyükbe. Tessék… — Megcsördültek az érmék, miközben Zerchi tiltakozott. — Nem, csak tessék, vegye el! — erősködött az öregasszony. — Ó, tudom én már, hogy mit szók mindég mondani, de nem vagyok ám én olyan kódis, mint amilyennek hisz! És maguk jóra használják. Ha maga nem veszi el, hát elszedi az a semmirekellő emberem, és akkor aztán az ördögé lesz! Tessék… eladtam a paradicsomot, még a számításom is meglett majdnem, megvettem a heti kaját is, még egy csecsebecse is jutott Rachelnek. A többi a magáé. Tessék…

— Nagyon kedves magától…

— Grrrumpf! — harsant fel a tiszteletet parancsoló ugatás a kapu irányából. — Grrrumpf! Vrau! Vrrrau! Hrrrgggh… VROAUU! — Majd vakkantások, nyüszítés és a sebesen menekülő Priscilla vonítása.

Joshua a csuhája ujjába dugott kézzel visszabaktatott hozzájuk.

— Megharapott?! — kérdezte az apát.

— Grrrumpf! — mondta a szerzetes.

— Mi a csodát csináltál vele?

— Grrrumpf! — ismételte meg Joshua testvér. — Vrau! Vrrrau! Hrrrgggh… VROAUU! — Aztán megmagyarázta: — Priscilla, úgy látszik, hisz a vérfarkasokban. Ő nyüszített, nem én! Most már szabad az út.

A kutya eltűnt; de Mrs. Grales megint elkapta az apát ujját.

— Csak még egy percecskét, atyám, aztán nem tartom föl! A kis Rachel dógában akartam beszélni magával. Mert hát gondúni kell a keresztelőre már, és meg akartam kérni, hogy megtisztelne-e…

— Mrs. Grales — szólt közbe szelíden az apát —, keresse föl a saját lelkészét! Az ő dolga ez, nem az enyém. Nekem nincs is egyházközségem, csak az apátság. Beszéljen Selo atyával a Szent Mihály-templomban! A mi templomunkban még keresztelőmedence sincsen. Nők sem jöhetnek be, csak az…

— Az apácakápolnában van keresztelőkút, és nők is…

— Ez Selo atyára tartozik, nem rám. Az egyházközség anyakönyvébe kell bevezetni. Én csak szükséghelyzetben…

— Igen, igen, ezt mind tudom én, de hát voltam már Selo atyánál! Elvittem Rachelt a templomába, de az a szamár hallani se akart róla!

— Nem volt hajlandó megkeresztelni Rachelt?

— Nem bizony, a szamara!

— Papról beszél, Mrs. Grales, és egyáltalán nem szamár, mert jól ismerem! Bizonyára jó oka van rá, ha nem kereszteli meg. Ha nem ért egyet vele, forduljon valaki máshoz, de ne szerzetes paphoz. Esetleg keresse meg a Szent Maisie-templom plébánosát.

— Ó, voltam én már annál is… — Belefogott egy hosszasnak ígérkező beszámolóba a csatáról, melyet a megkereszteletlen Rachel érdekében vívott. A szerzetesek eleinte türelmesen hallgatták, de aztán Joshua, miközben figyelmes tekintettel nézte az öregasszonyt, megragadta az apát karját a könyöke fölött, és ujjai fokozatosan belemélyedtek Zerchi karjába, míg végül az apát összerándult a fájdalomtól, és szabad kezével letépte magáról Joshua ujjait.

— Mit csinálsz?! — suttogta, de aztán meglátta a szerzetes arckifejezését. Joshua nem vette le szemét a vénasszonyról, mintha baziliszkuszt látott volna maga előtt. Zerchi követte a pillantását, de semmi szokatlanabbat nem látott, mint máskor; a második fejet félig eltakarta valami fátyolféle, de Joshua testvér azt már amúgy is épp eleget látta…

— Ne haragudjon, Mrs. Grales — szólt közbe Zerchi, amikor a vénasszony egy pillanatra kifogyott a szuszból —, most már csakugyan mennem kell. Tudja mit? Felhívom Selo atyát maga helyett, de ennél többet nem tehetek! Majd még úgyis találkozunk.

— Nagyon szépen köszönöm, az Isten fizesse meg a jóságát, ne haragudjon, hogy főtartottam…

— Jó éjszakát, Mrs. Grales!

Bementek a kapun, elindultak a refektórium felé. Joshua a tenyerével többször megütögette a halántékát, mintha a helyére akart volna rázni valamit.

— Miért bámultad úgy szegényt? — kérdezte felelősségre vonóan az apát. — Nem találtam illendőnek.

— Apát uram nem vette észre?…

— Micsodát?

— Akkor nem vette észre! Hát… inkább hagyjuk. De ki az a Rachel? Miért nem hajlandóak megkeresztelni a gyermeket? Az ő lánya? Az apát mosolyában nem volt vidámság.

— Mrs. Grales ezt állítja. De voltaképpen kérdéses, hogy Rachel a lánya-e, a húga-e, vagy csak egy rendellenes kinövés a vállán.

— Rachel — a másik feje?!

— Ne ordíts úgy! Még meghallja!

— És meg akarja kereszteltetni?

— Méghozzá sürgősen, nem gondolod? Ez a rögeszméje!

Joshua széttárta a karját.

— Hogyan szoktak dönteni ilyen kérdésekben?

— Nem tudom, és nem is akarom tudni! Hálát adok az égnek, hogy nem nekem kell kiókumulálnom! Ha csak sziámi ikrek lennének, egyszerű eset lenne. De nem. Az öregek szerint Rachel nem volt ott, amikor Mrs. Grales megszületett.

— Mendemonda!

— Lehet. De vannak, akik eskü alatt hajlandóak tanúsítani. Hány lelke van az öregasszonynak, akinek „csak úgy” kinőtt egy második feje? Az ilyesmitől szoktak gyomorfekélyt kapni a magas pozíciókban, fiam! És most mondd csak, mit láttál? Miért meredtél úgy rá, és miért akartad letépni a karomat?

A szerzetes vonakodva válaszolt.

— Rám mosolygott — mondta végül.

— Ki mosolygott rád?

— A második fe… szóval Rachel. Mosolygott. Azt hittem, föl fog ébredni.

Az apát megállította a másikat a refektórium bejáratánál, és szúrós szemmel ránézett.

— Mosolygott — ismételte meg nagyon komolyan a szerzetes.

— Képzelődtél.

— Igenis, apát uram.

— Akkor vágj is olyan képet, mint aki csak képzelődött!

Joshua testvér megpróbálta.

— Nem megy — vallotta be.

Az apát bedobta az öregasszony pénzét a perselybe.

— Gyerünk be — mondta.

Az új refektórium berendezésében a célszerűség uralkodott, az eszközök krómozottak voltak, az akusztika gondosan megtervezett, a világítás mikrobaölő. Eltűntek a füsttől fekete kövek, a faggyúmécsesek, a fatálak és a pincében érlelt sajtok. Leszámítva a kereszt alakú asztalt és az egyik fal mentén sorakozó képmásokat, az egész egy üzemi étkezdére emlékeztetett. Megváltozott a légkör itt is, akárcsak az egész apátságban. Miután korszakokon át küzdöttek, hogy megőrizzék egy rég halott civilizáció kultúrájának maradványait, a szerzetesek végignézték egy új, hatalmasabb civilizáció fölemelkedését. A régi feladatok elvégeztettek; újakat találtak. A múltat tisztelték-becsülték, üvegvitrinekben kiállították, de a jelen más volt. A rend alkalmazkodott az új korszakhoz, az uránium, az acél, a tűzokádó rakéták korához, a nehézipar dübörgése és a csillagközi hajtóművek konvertereinek sivítása közepette. A rend alkalmazkodott — legalábbis a felszínen.

— Accedite ad eum — mondta éneklő hangon a lektor.

A felsorakozott szerzetesek nyugtalanul álldogáltak helyükön a felolvasás alatt. Az ételt még nem hozták ki. Az asztalokon tányérok sem voltak. A vacsorát elhalasztották. A közösség, ez az élő szervezet, melynek sejtjei az emberek voltak, melynek élete hetven nemzedéken ívelt át, valahogy feszültnek látszott ezen az estén, mintha valami disszonanciát érzett volna, mintha tagjainak azonos természete révén tudatában lett volna annak, amit csak néhányukkal közöltek. A szervezet egy testként, egy leiekként élt, imádkozott és dolgozott, s néha mintha értelemként is homályosan öntudatra ébredt volna, áthatotta tagjait, és magában vagy egy másikhoz gügyögött a faj lingua primáján[124]. Lehet, hogy a feszültséget legalább annyira fokozták a rakétaelhárító rakéták próbafellövéseinek a távoli rakétalőtérről odaérkező dörgései-dörrenései, mint az étkezés váratlan elhalasztása.

Az apát csendet kérően kopogtatott az asztalon, aztán intett Lehy atyának, a perjelnek, hogy lépjen a pulpitushoz. A perjel fájdalmas arckifejezéssel állt egy pillanatig, mielőtt megszólalt.

— Mindannyian fájlaljuk — mondta végül —, hogy olykor meg kell zavarnunk a szemlélődő élet nyugalmát a külvilágból érkező hírekkel. De nem szabad elfelednünk: azért vagyunk itt, hogy a világért és üdvözüléséért ugyanúgy imádkozzunk, mint a magunkéért. És a világra most különösen ráfér, hogy imádkozzanak érte. — Elhallgatott, ránézett Zerchire.

Az apát bólintott.

— Lucifer lehullott — mondta a pap, és megint elhallgatott. Csak állt, és úgy nézett maga elé a pulpitusra, mintha hirtelen megnémult volna.

Zerchi fölállt.

— Ezt egyébként Joshua testvér állapította meg a mérésekből — szólt közbe. — Az Atlanti Konföderáció Régenstanácsa nem közölt semmi említésre méltót. Az uralkodóház nem adott ki közleményt. Alig tudunk többet, mint tegnap, kivéve, hogy a Világbíróság rendkívüli ülést tart, és hogy a Honi Védelem nagyon energikusan intézkedik. Riadókészültséget rendeltek el, ez minket is érinteni fog, de ettől ne zavartassátok magatokat. Atyám?…

— Köszönöm, Pomne — mondta a perjel, szemlátomást visszanyerve a hangját, ahogy Dom Zerchi visszaült a helyére. — Nos, a tisztelendő apát úr felkért, hogy jelentsem be a következőket.

Először: a következő három napon a reggeli dicséret előtt a Miasszonyunk rövid fohászát fogjuk énekelni, közbenjárását kérve a békéért.

Másodszor: a bejárat melletti asztalon részletes utasítás található űrből jövő atomcsapás vagy rakétariadó esetére. Mindenki vegyen el egyet! Aki már olvasta, az is olvassa el még egyszer!

Harmadszor: abban az esetben, ha rakétariadó elrendelésére kerül sor, a következő testvérek haladéktalanul jelentkezzenek a régi apátság udvarán külön utasításokért. Ha nem rendelnek el riadót, ugyanezen testvérek akkor is jelentkezzenek holnapután reggel, mindjárt a reggeli dicséret után. Név szerint: Joshua, Christopher, Augustin, James, Sámuel…

A szerzetesek feszült csendben hallgatták, nem látszott rajtuk jele az érzelmeiknek. Összesen huszonhét név hangzott el; novícius egy sem volt köztük. Voltak viszont kiváló tudósok, de egy kapus és egy szakács is. Első hallásra azt lehetett hinni, kisorsolták őket. Mire Lehy atya végzett a névsorral, jó néhány barát furcsálkodva méregette egymást.

— …és ugyanez a csoport holnap a reggeli imádság után jelentkezik az orvosi szobában teljes vizsgálatra — mondta végül a perjel. Megfordult, kérdően ránézett Dom Zerchire. — Domne?

— Igen, csak egyvalamit — mondta az apát, és odalépett a pulpitushoz. — Testvéreim, ne feltételezzük azt, hogy háború lesz! Ne felejtsük el, hogy Lucifer velünk van ezúttal már kis híján két évszázada. És csak kétszer dobták le, akkor is megatonnánál kisebb méretben. Mindannyian tudjuk, mi következhetne be háború esetén. A genetikai átok még mindig rajtunk van azóta, hogy az ember legutóbb megpróbálta kipusztítani magát. Akkor régen, Szent Leibowitz idején, talán még nem tudták, mi fog történni. Vagy talán tudták ugyan, de nem hitték el igazán, amíg ki nem próbálták — mint a gyermek, aki tudja, milyen veszélyei vannak a töltött pisztolynak, de még sohasem sütött el egyet. Ők még nem láttak egymilliárd hullát! Ők még nem látták a halva születetteket, a szörnyetegeket, az emberi mivoltukból kivetkezetteket, a vakokat. Ők még nem látták a tébolyt, a gyilkolást, a józan ész máglyahalálát. Aztán megtették… és aztán látták!

Most azonban — most a fejedelmek, az elnökök, az elnöki tanácsok immár tudják, holtbiztosan tudják, amit tudniuk kell. Tudják a gyermekek láttán, akiket nemzenek, aztán a torzszülöttek menhelyére küldenek! Meg is őrizték a békét. Szó, mi szó, nem éppen Krisztus békéjét, de azért békét, mindmáig. Két évszázad alatt csak két háborús jellegű incidens fordult elő. Hiszen most már megvan a keserű bizonyosság. Nem, fiaim, még egyszer nem tehetik meg! Még egyszer csak egy őrült faj teheti…

Elhallgatott. Valaki mosolygott. Csak aprócska mosoly volt, de úgy feltűnt a komoly arcok tengerében, mint a döglött légy a tejszínes tálban Dom Zerchi összeráncolt homlokkal odanézett. A vénember gunyorosan mosolygott tovább. A „koldusasztalnál” ült, három másik átutazó csavargó társaságában. Bozontos szakálla sárgára színeződött az álla táján, egész öltözéke egy jutazsák volt, két helyen kivágva a karjának. Csak mosolygott Zerchire. Ősöregnek látszott, mint valami esőverte, széltépázta kőszikla, és igen alkalmas jelölt lett volna a nagycsütörtöki lábmosás szertartására. Zerchinek úgy rémlett, mintha a vénség fel akarna állni, bejelenteni valamit házigazdáinak — vagy esetleg megfújni egy koskürtöt, az illett volna hozzá —, de csak a különös mosoly tévesztette meg.

Gyorsan elhessegette azt az érzést, hogy már látta az öreget valahol valamikor. Befejezte a mondandóját.

Ahogy visszafelé tartott a helyére, megtorpant. A koldus nyájasan odabiccentett. Zerchi közelebb lépett hozzá.

— Ha szabad megkérdeznem, kicsoda ön? Találkoztunk már valahol?

— [125]

— Tessék?

— Láźr smi[126] — ismételte meg a koldus.

— Nem egészen…

— Akkor szólítson Lázárnak — mondta kuncogva a vénség.

Dom Zerchi megcsóválta a fejét, és otthagyta. Lázár…? Járta a vidéken valami dajkamese, amely szerint… de micsoda gyatra egy mítosz… hogy Krisztus támasztotta fel, mégsem keresztény, mondogatták. Zerchi azonban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy már látta az öreget.

— Hozassék áldásra a kenyér! — mondta fennhangon, és a vacsorát nem halasztották tovább.

Imádság után az apát megint odapillantott a koldusasztal felé. A vénember csak legyezgette a levesét valami szalmakalappal. Zerchi egy vállrándítással elintézte magában a dolgot, és komor csendben megkezdődött az étkezés.

A kompletórium, az egyház éjszakai imádsága különösen mély értelműnek érzett aznap éjszaka.

Joshua azonban rosszul aludt utána. Álmában megint Grales anyót látta. Egy sebész is volt ott, a kését fente, és azt mondta: „Ezt az elfajulást el kell távolítani, mielőtt rosszindulatú lesz!” A kis Rachel-fej kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de Joshua alig hallotta, és egyáltalán nem értette meg.

„Pontosan kivétel vagyok” — mintha ezt mondta volna. „Hozzám mérd az ámítást. Vagyok.”

Joshua ebből semmit sem értett. Megpróbált odajutni hozzá, segíteni rajta, de valami gumiszerűen rugalmas üvegfal állta az útját. Olvasni próbált Rachel ajkáról. Én vagyok… Én vagyok a…

„Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás” — szólt az álombéli suttogás.

Joshuá át akart törni a rugalmas üvegen, hogy megmentse Rachelt, de már késő volt. Aztán csak a rengeteg vért látta. Reszketve riadt fel az istenkáromló álomból, egy darabig imádkozott, de aztán mihelyt elaludt, megint megjelent Grales anyó.

Vészterhes éjszaka volt, Lucifer éjszakája. Azon az éjszakán mértek az atlantiak csapást az ázsiai űrlétesítményekre.

A megtorlás nem váratott magára: egy ősi város a földdel lett egyenlővé.

26. FEJEZET

— …rendkívüli adását hallják — mondta éppen a bemondó, amikor Joshuá másnap a reggeli dicséret után belépett az apát dolgozószobájába. — A legújabb jelentés szerint a Texarkanát ért ellenséges rákétatámadás radioaktív felhőjének terjedési iránya…

— Hívatott, Domne?

Zerchi intett, hogy maradjon csendben, aztán a székre mutatott. Az apát arca elkínzottnak és vérté: lennek látszott, jeges önuralommal fenntartott acélszürke álarcnak. Joshuá úgy látta, mintha az előző este óta összetöpörödött volna. Komoran hallgatták a rádió hangját, mely négy másodperces időközökben elhalkult-felerősödött, ahogy az adóállomásokat ki-be kapcsolták, hogy megnehezítsék az ellenséges iránykeresők dolgát.

— …a Főparancsnokság most kiadott közleménye szerint a királyi család biztonságban van. Megismétlem: a királyi család teljes biztonságban van. Az értesülések szerint a Régenstanács nem tartózkodott a városban, amikor az ellenséges támadás bekövetkezett. A katasztrófa sújtotta területen kívül nincs és nem is várható semmiféle zavargás.

A Nemzetek Világbírósága tűzszüneti végzést adott ki, mely felfüggesztett ítéletében törvényen kívül helyezi és halállal sújtja mindkét nemzet felelős vezetőit. A felfüggesztett ítélet akkor hajtandó végre, ha a tűzszüneti végzésnek nem engedelmeskednek. Mindkét kormány táviratban értesítette a bíróságot a határozat haladéktalan végrehajtásáról, ennélfogva a konfliktus minden valószínűség szerint befejezettnek tekinthető most — néhány órával azután, hogy elkezdődött, bizonyos illegális űrlétesítmények elleni megelőző csapással. Az éjszaka az Atlanti Konföderáció űrhadereje meglepetésszerű támadást intézett a Hold túloldalán elhelyezeti; három titkos ázsiai rakétabázis ellen, és teljesen megsemmisített egy ellenséges űrállomást, amelyről bebizonyosodott, hogy kulcsszerepet játszott az űr-föld rakéták irányítórendszerében. Az ellenség ahelyett, hogy űrbéli erőinkre mért volna válaszcsapást, barbár módon támadást intézett fővárosunk ellen. Ez a meggondolatlan és gálád aktus teljesen váratlan volt…

Rendkívüli közlemény: Kormányunk most jelentette be, hogy maradéktalanul végrehajtja a tűzszüneti határozatot tíz napig, amennyiben az ellenség hajlandó részt venni Guam szigetén a külügyminiszterek és katonai parancsnokok haladéktalanul megtartandó találkozóján. Az ellenség várhatóan elfogadja a javaslatot.

— Tíz nap — dörmögte az apát. — Nem lesz elég időnk…

— Az ázsiai rádió változatlanul azt hangoztatja, hogy az Itu Wanon a közelmúltban bekövetkezett termonukleáris robbanás, mely mintegy nyolcvanezer halálos áldozatot követelt, egy célt tévesztett atlanti rakéta műve volt, és Texarkana városának elpusztítása ennélfogva, úgymond, csak viszonzásnak tekintendő…

Az apát dühös mozdulattal kikapcsolta a készüléket.

— Hol az igazság? — kérdezte halkan. — Mit higgyünk el? És számít-e egyáltalán? Amikor tömeggyilkosságra tömeggyilkosság a válasz, erőszakra erőszak, gyűlöletre gyűlölet, már nemigen van értelme annak a kérdésnek, hogy kinek a kése véresebb! Gonoszságot gonoszságért, egymásra rakódik a gonoszság! Jogos volt-e az űrbéli „rendőri intézkedésünk”? Honnan tudhatnánk mi? Semmi sem lehet mentség arra, amit ők tettek — vagy mégis? Csak azt tudjuk, amit ez a vacak mond, márpedig ez a vacak csak rabszolga. Az ázsiai rádiónak azt kell mondania, ami a legkevésbé van ellenére a kormányának; a miénknek azt kell mondania, ami a legkevésbé lesz ellenére a mi nagyszerű, hazafias, elfogult csőcselékünknek — ami mellesleg amúgy is ugyanaz, amit a kormány akar mondatni, tehát hol a különbség? Istenem, hiszen Texarkanában vagy félmilliónyian meghalhattak, ha azt a rakétát nemcsak ijesztésnek szánták! Olyan szavakat szeretnék ordítani, amiket nem is hallottam még! Varangygané! Boszorkánygenny! Lélekfekély! Szűnhetetlen agyrothadás! Értesz engem, testvérem? És Krisztus ugyanezt a dögletes levegőt szívta be velünk! Milyen végtelen alázatú a Mindenható Isten fensége! Milyen végtelen Humorérzék, hogy Ő egy legyen közülünk, hogy a Világmindenség Királyát zsidó slemilként a keresztre feszítsék a magunkfajták! Azt mondják, Lucifer azért vettetett alá a mennyből, mert nem volt hajlandó imádni a Testet Öltött Igét; úgy látszik, a Gonosznak semmi humorérzéke sincsen! Jákob istene, sőt Káin istene! Miért teszik meg újra, ugyanúgy?!

— Bocsáss meg, összevissza beszélek — tette hozzá, nem is annyira Joshuának, mint a dolgozószoba sarkában álló régi Szent Leibowitz-szobornak. Megtorpant a föl-alá járkálás közben, fölnézett a képmás arcába. A faszobor régi volt, ősrégi. Valamelyik korábbi apát úr levitette a pincébe, ott állt a raktár sötétjében és porában. A korhadás kikezdte a fát, elemésztette a puhább tavaszi erezetet, csak a nyári erezetet kímélte meg, úgyhogy most az arcot mintha mély ráncok barázdálták volna. A szent ajkán enyhén gunyoros mosoly játszott. Zerchi a mosoly miatt mentette meg a feledéstől.

— Láttad azt az öreg koldust tegnap este a refektóriumban? — kérdezte összefüggés nélkül, miközben még mindig kíváncsian fürkészte a szobor mosolyát.

— Nem vettem észre, Domne. Miért?

— Nem érdekes; azt hiszem, csak képzelődöm. — Ujjával megbökte a tűzifa halmát, melyen a mártír faszobra állt. Ott állunk most mindannyian — gondolta. A múltbeli bűnök lobbanékony alágyújtósán. Köztük az enyéim is. Az enyém, Ádámé, Heródesé, Júdásé, Hannegané, az enyém… mindenkié. Mindig valahogy az Állam kolosszusában csúcsosodik ki, magára teríti az istenség palástját, és lesújt rá az ég haragja. Miért? Hiszen elég hangosan kikiáltottuk: Istennek ugyanúgy engedelmeskedniük kell a nemzeteknek, mint az embereknek. Caesar Isten rendőre legyen, ne a teljhatalmú utódja, ne az örököse. Minden korszaknak, minden népnek szólt… „Akárki magasztaljon fel egy fajt, egy államot vagy egy bizonyos államformát vagy a hatalom letéteményeseit… aki ezeket a fogalmakat rendes értékük fölé magasztalja, az eltorzítja és megrontja a világ Isten kigondolta és Isten teremtette rendjét…” Honnan is van ez? XI. Pius — gondolta bizonytalanul —, tizenegy évszázaddal ezelőtt. De amikor Caesar megszerezte a hatalmat, hogy elpusztítsa a világot, akkor nem istenült-e már meg? Csak a nép egyetértésével — annak a csürhének az egyetértésével, amelyik azt kiáltotta: „Non habemus regem nisi caesarem”[127], amikor eléje állt Ő — amelyik kigúnyolta és megköpdöste a testet öltött Istent? Ugyanaz a csürhe, amelyiknek a keze között vértanúhálált halt Leibowitz…

— Caesar istensége megint kezd megmutatkozni.

— Tessék, Domne?

— Hagyjuk. A testvérek már az udvaron vannak?

— A fele már ott volt, amikor idejöttem. Megnézzem?

— Légy szíves. Aztán gyere vissza! Mondanom kell neked valamit, mielőtt lemegyünk hozzájuk.

Amíg Joshua visszajött, az apát előszedte a Quo peregrinatur iratait a fali páncélszekrényből.

— Olvasd el az összefoglalást! — szólt a szerzeteshez, amikor visszatért. — Nézd meg a szervezési táblázatot, fusd át az ütemezést! A többit is részletesen tanulmányoznod kell, de majd később.

Joshua olvasni kezdett. A kommunikátor hangszórójából hangos sípolás hallatszott.

— A Nagytiszteletű Jethrah Zerchi apát urat kérem — mondta monoton hangján a kezelőrobot.

— Tessék.

— Sürgős távirat Sir Eric Hoffstraff bíborostól, Új-Rómából. Ebben a napszakban nincsen futárszolgálat. Felolvassam?

— Igen, kérem a szöveget! Majd később elküldök valakit, hogy hozzon el egy példányt.

— A szöveg a következő: Grex peregrinus erit. Quam primum est factum suscipiendum vobis, jussu Sanctae Sedis. Suscipite ergo operis partem ordini vestro propriam…(128)

— Hallhatnám ezt délnyugati fordításban is? — kérdezte az apát.

A kezelő lefordította; de az üzenetben sem így, sem úgy nem tűnt fel semmi meglepő. Csak megerősítette az eddigieket, és sietségre ösztökélte őket.

— Tudomásul véve — mondta végül a robotnak.

— Válasz van?

— A válasz a következő: Eminentissimo Domino Eric Cardinali Hoffstraff obsequitur Jethra Zerchius, Abbas. Ad has res disputandas iam coegi discessuros fratres ut hodie parati dimitti Romam prima aerisnave possint.[128] Vége.

— Visszaolvasom. „Eminentissimo…”

— Rendben van, ez minden.

Joshua közben elolvasta az összefoglalást. Becsukta a dossziét, és lassan fölnézett.

— Készen állsz, hogy fölszegezzenek rá? — kérdezte Zerchi.

— Én… én nem egészen értem. — A szerzetes arca sápadt volt!

— Három kérdést tettem föl neked tegnap. Most kérek választ rájuk.

— Hajlandó vagyok elmenni.

— És a másik két kérdés?

— A papi hivatásban nem vagyok bizonyos, Domne.

— Ide hallgass, mindenképpen döntened kell! Kevesebb csillaghajózási tapasztalatod van, mint a többieknek. A többiek közül senki sincs fölszentelve. Valakit részben mentesíteni kell a műszaki feladatoktól, hogy ellássa a lelkipásztori és vezetői feladatokat.

Megmondtam neked, hogy a dolog nem jelenti azt, hogy meg kell válni a rendtől. A csoportotok azonban a rend független filiáléja lesz, módosított alapszabállyal. A rendfőnököt természetesen a fogadalmas tagok választják meg titkos szavazással — és te vagy a legnyilvánvalóbb jelölt, ha elhivatottságot érzel magadban a papi pályára is. Igen vagy nem? Ez a kérdés, itt az idő, méghozzá nagyon rövid idő, hogy válaszolj rá!

— De tisztelendő atyám, még nem is fejeztem be a tanulmányaimat…

— Az nem számít. A mi huszonhét fős legénységünk mellett mások is mennek: hat nővér és húsz gyermek a Szent József-iskolából, néhány tudós meg három püspök, akik közül kettőt most szenteltek föl. Ők felszentelhetnek papokat; és mivel az egyikük a Szentatya megbízottja, még püspökök felszentelésére is joguk van. Éveket fogtok majd eltölteni az űrben. De tudni akarjuk, érzel-e magadban papi elhivatottságot — és most akarjuk tudni!

Joshua testvér levegő után kapkodott, aztán megrázta a fejét.

— Nem tudom!

— Kérsz félóra gondolkodási időt? Kérsz egy pohár vizet? Egyre csak sápadozol! Ide hallgass, fiam, ha te fogod vezetni a nyájat, képesnek kell majd lenned az azonnali döntésre. Most kell döntened! Mi az, már beszélni sem tudsz?

— Domne, én nem… nem tudom biztosan…

— No, hát legalább nyekeregni tudsz! Magadra veszed-e a jármot, fiam? Vagy még nem törtél be? Neked kell majd a szamárnak lenned, amelyen Ő bevonul Jeruzsálembe; de súlyos lesz a teher, megszakad alatta a hátad, mert Ő magára vette a világ minden bűnét!

— Nem érzem magam rátermettnek.

— Nyekeregni és nyafogni… De tudsz te vicsorítani is, márpedig az kell a falkavezérnek! Ide hallgass, egyikünk sem volt soha rátermett. De próbát tettünk vele, és próbára tétettünk. Belepusztul az ember, de hát azért vagyunk itt. Ennek a rendnek voltak már apátjai aranyból, voltak hideg, szívós acélból, voltak mállatag ólomból, de egyik sem volt rátermett, habár voltak közöttük alkalmasabbak a többinél, voltak közöttük még szentek is. Az arany összevissza horpadozott, az acél rideg lett és elpattant, a mállatag ólom porrá esett szét az ég csapásai alatt. Én, szerencsémre, higanyból vagyok; szétfröccsenek, de valahogy aztán mindig összeállók. De érzem, hogy nemsokára jön az újabb szétfröccsenés, testvérem, és azt hiszem, ezúttal végleges lesz. Te milyen anyagból vagy, fiam? Mit kell próbára tenni benned?

— Kutyafüleket. Húsból-vérből vagyok, tisztelendő atyám, és félek!

— Az acél sikoltozik, amikor kovácsolják, fulladozik, amikor megedzik. Felnyög, amikor nagy teher nehezedik rá. Azt hiszem, még az acél is fél, fiam. Akarsz egy félórát gondolkodni? Kérsz egy pohár vizet? Kell egy kis friss levegő? Eredj, járkálj egyet! Ha felkavarodik a gyomrod, diszkréten hányj egyet. Ha elfog a rettegés, sikoltozz nyugodtan. Ha elfog bármi, imádkozz. De legyél ott a templomban mise előtt, és mondd meg nekünk, miből van a szerzetes! A rend kettéválik, és az a részünk, amelyik az űrbe indul, örökre eltávozik. Te rendeltettél-e a pásztorának, vagy sem? Eredj és döntsd el!

— Azt hiszem, nincs kiút…

— Dehogy nincs! Csak annyit kell mondanod: „Nem érzek elhivatottságot rá.” Akkor másvalakit választunk meg, ennyi az egész. De most eredj, nyugodj meg, aztán jöjj be a templomba, és mondj igent vagy nemet! Oda indulok én is. — Az apát fölállt, és biccentett a másiknak, hogy elmehet.

Az udvaron szinte teljes volt a sötétség. Csak a templomkapu alatti résen szivárgott ki egy kevés fény. A csillagok halvány derengését elhomályosította a levegőben lebegő por. Keleten még nyoma sem volt a pirkadatnak. Joshua testvér nesztelenül járkált fel-alá. Végül leült a szegélykőre egy rózsaágyás szélén. Kezébe támasztotta az állat, lábujjával ide-oda görgetett egy kavicsot. Az apátság épületei csak sötét, szunnyadó árnyak voltak körülötte. A hold keskeny sarlója halványan, alacsonyan sárgállott a déli égbolton.

A templomból odahallatszott a mormoló ének: Excita, Domine, potentiam tuam, et veni, ut salvos…[129] Gerjeszd fel bizony hatalmadat, Uram, és jöjj, ments meg minket! Ezt az imát el fogják rebegni újra és újra, amíg csak lesz lélegzet, mellyel elrebeghetik. Még ha a testvérek hiábavalónak érzik is…

De nem lehetnek bizonyosak benne, hogy hiábavaló. Vagy igen? Ha Róma úgy érzi, van még valami remény, miért indítja el a csillaghajót? Miért, ha hisznek benne, hogy meghallgatást nyernek a földi békéért mondott imádságok? A csillaghajó a végső kétségbeesés jele, igaz? …Retrahe me, Satanus, et discede![130] — gondolta. A csillaghajó a remény jele! A reményé, hogy lesz ember másutt, lesz béke másutt, ha itt és most nem, akkor majd valahol: az Alpha Centauri bolygóján talán, vagy a Béta Hydrin, vagy valamelyik satnya, elszigetelt kolónián azon a bolygón, no, hogy is hívják, a Skorpió csillagképben… A remény, nem pedig a hiábavalóság jegyében indul el a csillaghajó, te gonosz Kísértő! Meglehet bizony, hogy megfáradt, elgyötört remény ez, olyan remény, amely azt mondja: Verd le a port sarudról, és eredj, prédikálj Szodomát Gomorrának! De akkor is reménység, máskülönben annyit se mondana, hogy eredj. Nem a Földbe vetett reménység, hanem a leiekbe, az ember lényegébe, akárhol is! Lucifer fenyegetésével a fejünk fölött az lenne a kevélység, ha nem indítanánk el a csillaghajót — ahogy te, legmocskosabb fajzat, megkísértetted Urunkat: Ha Isten Fia vagy, vesd le magad a templom ormáról! Hiszen az angyalok megtartanak majd…

A Földbe vetett túlzott remény arra indította az embereket, hogy megpróbálják édenné tenni, márpedig arról bizton lemondhatnak, amíg világ a világ…

Kinyílt a templom kapuja. A barátok egy része csendben elindult a cellák felé. A kapun csak halvány derengés szűrődött ki. A templomban sem volt nagy világosság. Joshua csak néhány gyertyát látott, és a szentély lámpájának halovány, vörös fényét. Épp csak ki tudta venni huszonhat, mozdulatlanul térdeplő társát. Valaki becsukta az ajtót, de csak félig, s a hasadékon át még mindig látszott a szentély lámpájának vörös pontja. Isten tiszteletére gyújtott tűz, hálaadó láng, szelíd fény a vörös tartóban. A tűz, a négy elem legcsodálatosabbika, ám a pokol eleme is. Az imádat jeleként égett a templom szívében, de ugyanakkor az éjszaka kiégette az életet egy városból is, és gyilkos mérgével hintette meg a vidéket. Milyen furcsa az Úrtól, hogy egy égő bokorból szólalt meg, és az embertől, hogy a menny jelképét a pokol jelképévé tette!

Megint felpillantott a szürkülő égen derengő csillagokra. Hát, állítólag odakint nem édenek várják az érkezőket! Mégis vannak már ott emberek, akik idegen napokra néznek föl idegen égboltok alatt. Idegen levegőt lélegeznek be, idegen földet szántanak fel. Az egyenlítőjükön is fagyott tundrájú világokon, a sarkvidékükön is gőzölgő dzsungelű világokon, melyek csak annyira emlékeztetnek a Földre, hogy az ember valahogy meg tud maradni rajtuk, ugyanúgy arca verejtékével… Alig maroknyian vannak ők, a Homo loquax nonnumquam sapiens[131] égi telepesei, az emberiség néhány elgyötört kolóniája. Mindeddig nemigen kaptak segítséget a Földtől, és most már egyáltalán nem is számíthatnak segítségre újdonsült nem-édenjeiken, melyek még kevésbé emlékeztetnek a Paradicsomra, mint a Föld, ahonnan oda mentek. Talán szerencséjükre. Minél közelebb jutottak az emberek ahhoz, hogy megteremtsék maguknak a paradicsomot, mintha annál türelmetlenebbé váltak volna vele szemben és magukkal szemben is. Megalkották a gyönyörök kertjét, és egyre nyomorultabbul érezték magukat benne, ahogy gyarapodott a gazdagsága, hatalma és szépsége; talán mert akkor könnyebben észre tudták venni, hogy valami hiányzik a kertből, valami fa vagy cserje, amely ott nem terem meg soha. Amikor a világ sötétségben és nyomorúságban vergődött, akkor még hinni tudott a tökéletességben, áhítozni tudott rá. Amikor azonban beragyogta az ész és a bőség fénye, a világ rögtön megérezte, milyen keskeny a tű foka, s ez nem hagyta nyugodni azt a világot, amely már nem volt hajlandó sem hinni, sem áhítozni. Hát most megint el fogják pusztítani, el bizony, ezt a földi kertet, ezt a civilizált és sokat tudó világot, megint szétrombolják, hogy az ember ismét reménykedhessen a nyomorúság és a sötétség közepette!

És a Memorabíliák mégis ott lesznek a hajon! Mint örök átok?… Discede, Seductor informis![132] Az a tudás nem átok, csak ha az ember átokká rontja, akárcsak a tüzet az éjszaka…

Miért kell elmennem, Uram? — töprengett. El kell-e mennem? És milyen elhatározásra szeretnék jutni: hogy elmenjek, vagy hogy ne? De az már eldöntetett; az arra hívó parancs már elhangzott réges-régen. Egrediamur tellure[133], mert tulajdon fogadalmam parancsolja, így hát elmegyek. De hogy fogjanak és megtegyenek papnak, sőt apátnak, hogy én legyek a pásztora a testvéreim lelkének?… Miért ragaszkodik ehhez a tisztelendő atya? De hát nem is ragaszkodik hozzá; csak ahhoz ragaszkodik, hogy megtudja, Isten ragaszkodik-e hozzá. Csak annyira sürgős neki! Csakugyan olyan biztos bennem? Ha így rám zúdítja, akkor jobban kell hinnie bennem, mint ahogy én hiszek magamban!

Szólalj hát meg, végzet, szólalj meg! A végzet mindig mintha évtizedek távolában volna — aztán hirtelen egyáltalán nincs távol: itt van és most van! De lehet, hogy a végzet valójában mindig pontosan itt van, pontosan most van, ebben a szent pillanatban.

Nem elég az, hogy a tisztelendő atya bízik bennem? Nem, az közel sem elég! Magamnak kell megbíznom magamban! Méghozzá félórán belül. Most már félóra sincs. Audi me, Domine…[134] kérlek, Uram… Csak ennek a nemzedéknek az egyik alantas viperája szól hozzád a mélységből, könyörög valamiért, a bizonyosságért, valami jelért, jelért, ómenért, csodáért! Nincs elég időm a döntésre!

Összerezzent. Itt valami… csúszkál?!

Halk neszezést hallott maga mögül, a rózsabokrok alatti avarból. Elhallgatott, megzörrent, csusszant, zizzent. Vajon csusszanhat, zizzenhet egy égi jel? A rossz ómen bizony igen. A zsoltárbeli negotium perambulans in tenebris[135] igen. A csörgőkígyó igen.

Talán tücsök. Csak zörgött. Hegan testvér egyszer agyoncsapott egy csörgőkígyót az udvaron, de… Most megint mintha csusszant volna! Lassú, egyenletes súrlódás a levelek közül… Az lesz a kívánt jel, hogy előcsúszik, és megmarja az ülepem?

A templomból megint kihallatszott az imádság: Reminiscentur et convertentur ad Dominum universi fines terrae. Et adorabunt in conspectu universiae familiae gentium. Quoniam Domini est regnum; et ipse dominabitur…[136] Furcsa szavak ezek ma éjjel: A földkerekség minden határai megemlékeznek az Úrról, és megtérnek hozzá…

A csúszkálás hirtelen abbamaradt. Vajon ott van éppen mögötte? Tulajdonképpen nem olyan lényeges az a jel, Uram. Komolyan, én csak…

Valami megbökte a csuklóját. Joshua egy rikoltással fölpattant, elugrott a rózsabokrok közeléből. Felkapott egy szabadon álló követ, és bevágta a bokrok közé. A recsegés-ropogás hangosabb volt a vártnál. Joshua megvakarta a szakállát, és elrestellte magát. Mozdulatlanul várakozott.

Semmi sem bújt elő. Semmi sem csúszott-mászott. Odadobott egy kavicsot. Az is bántóan zörgött a sötétségben. Várt, de semmi sem mozdult az ágak között. Kérjél jelet, aztán kövezd meg, amikor eljön — de essentia hominum.[137]

A hajnal rózsanyelve már elkezdte lenyalni a csillagokat az égről. Nemsokára meg kell mondania az apátnak — de mit?

Joshua testvér lesöpörte a szúnyogokat a szakálláról, és elindult a templom felé, mert valaki odalépett az ajtóhoz, és kinézett rajta — őt kereste?

Unus panis, et unum corpus muhi sumus — hallatszott a mormolás a templomból —, omnes qui de uno…[138] Egy kenyér és egy test vagyunk, ha számosak is, és egy kenyérből, egy kehelyből…

Megállt az ajtóban, visszanézett a rózsabokrok felé. Csapda volt, igaz? — gondolta. Elküldted, de tudtad, hogy megkövezem, igaz?

Aztán besurrant, letérdelt a többiek mellé. Hangja belevegyült az övékébe, s egy darabig megszűnt gondolkodni, feloldódott az űrbe készülő szerzetesek közösségében. Annuntiabitur Domino generatio ventura…[139] És megmutatkozik az Úrnak egy eljövendő nemzedék; és az egek mutatják meg az Ő igazságát. Egy születendő népnek, melyet az Úr teremtett…

Amikor ismét tudatára ébredt a környezetének, látta, hogy az apát integet neki. Joshua testvér odament, letérdelt melléje.

— Hoc officium, Fili… tibi ne imponemus oneri?[140] — suttogta az apát.

— Ha engem akarnak — felelte halkan a szerzetes —, honorem accipiam.[141]

Az apát elmosolyodott.

— Félreértettél. Terhet mondtam, nem megtiszteltetést. Crucis autem onus si audisti ut honorem, nihilo errasti auribus.[142]

— Accipiam[143] — ismételte meg a szerzetes.

— Bizonyos vagy magadban?

— Ha engem választanak, bizonyos leszek.

— Ez elég is.

Ennyiben maradtak. Mire fölkelt a nap, megválasztatott a pásztor a nyáj élére.

A kolostori mise aznap a zarándokokért és utazókért fohászkodó mise volt.

Nem volt könnyű repülőgépet bérelni az Új-Rómába induló csoportnak. Miután megvolt a repülőgép, még nehezebb feladat volt megszerezni az engedélyt az útra. A rendkívüli állapot idejére minden polgári repülőgép fölött a katonaság rendelkezett, tehát a katonaság engedélyére volt szükség. A helyi HV elutasította a kérést. Ha Zerchi apát nem tudott volna róla, hogy egy bizonyos repülőtábornok és egy bizonyos érsek jó barátok, akkor bizony a huszonhét könyvcsempész könnyen az apostolok lován indulhatott volna el állítólagos zarándoklatjára Új-Rómába, mert nem kaptak volna engedélyt a légi utazásra. Délutánra azonban meglett az engedély. A felszállás előtt Zerchi még pár percre fölment a gépre, hogy búcsút vegyen tőlük. — Bennetek folytatódik a rend — mondta. — Veletek mennek a Memorabíliák. Veletek megy az apostoli jogfolytonosság és talán… talán Péter trónja is. Nem, nem! — folytatta gyorsan, amikor meghallotta a szerzetesek meglepett mormogását. — Nem őszentsége! Eddig nem mondtam el nektek, de ha a Földön bekövetkezik a legrosszabb, akkor össze fog ülni a bíborosi testület — vagy ami megmarad belőle, és nem lehetetlen, hogy a Centaurus-kolóniát külön patriarchátusnak nyilvánítják, s a veletek levő bíboros teljes patriarchális jogkört kap. Ha itt lesújt ránk a csapás, akkor őreá száll Péter öröksége. Mert a Földön elpusztulhat ugyan az élet — Isten őrizz! —, de amíg másutt valahol él az ember, Péter hivatala nem pusztulhat el. Sokan vannak, akik úgy vélik, hogy ha a Földön bekövetkezik a vég, akkor az Epikeia[144] elvén száll reá a pápaság, ha itt nincs túlélő. De ez közvetlenül nem érint benneteket, testvéreim, fiaim, habár olyan külön eskü rendel majd alá benneteket a patriarchátoknak, mint amilyen a jezsuitákat a pápának.

Éveket fogtok eltölteni az űrben. A hajó lesz a kolostorotok. Miután a Centaurus-kolónián megalakul majd a patriarchátusi székhely, ti megalapítjátok ott a Szent Leibowitz-rend Vizitációs Barátainak anyarendházát. De a rendelkezésetekre áll maga a hajó és a Memorabíliák is. Ha a civilizáció vagy legalább a csírája fenn tudja tartani magát a Centauruson, missziókat küldhették ki a többi telepesbolygókra és talán egyszer még az ő kolóniáik kolóniáira is. Akárhová menjen is az ember, ti és az utódjaitok vele mentek: Veletek pedig négyezer év feljegyzései, négyezer év emlékezete — és annál sokkal több is. Közületek vagy az utódaitok közül nem egyből lesz majd kolduló barát, vándor csuhás, aki a földi krónikákat és a Megfeszített himnuszait fogja tanítani a népeknek, a kultúráknak, melyek a kolóniákból kifejlődhetnek majd. Mert lehetnek, akik felejtenek. Lehetnek, akik egy időre elvesznek a hit számára. Tanítsátok őket, és fogadjátok be a rendbe azokat, akik hivatottak rá! Gondoskodjatok a folytonosságról! Legyetek ti a Föld és az Eredet emlékezete az ember számára. Emlékezzetek erre a Földre! Sose feledkezzetek meg róla, de… sose gyertek vissza! — Zerchi hangja érdes lett, elhalkult. — Ha valaha is visszajönnétek, könnyen lehet, hogy az arkangyal állná utatokat lángpallossal! A csontjaimban érzem. Mostantól fogva a ti otthonotok a világűr. Kietlenebb sivatag, mint a miénk. Isten áldása kísérjen benneteket, és imádkozzatok értünk!

Lassan végigment az ülések közötti folyosón, mindegyik ülésnél megállt egy áldásra, egy ölelésre, mielőtt leszállt a gépről. A repülőgép kigördült a kifutópályára, aztán dübörögve a magasba emelkedett. Zerchi utána nézett, amíg el nem tűnt a szeme elől az esti égbolton. Aztán visszahajtott az apátságba, nyája maradékához. A gépen úgy beszélt, mintha Joshua testvér csoportjának sorsa olyan világos lett volna, akár a másnapi zsolozsmára rendelt imádság; de mindannyian jól tudták, hogy csak jósolni próbált a jövő tenyeréből — hogy reményt ecsetelt, nem bizonyosságot. Hiszen Joshua testvér csoportja éppen csak elindult, első szakaszára egy hosszú és bizonytalan utazásnak, az Egyiptomból való új kivonulásnak, egy olyan Isten oltalma alatt, aki minden bizonnyal torkig van már az emberfajjal.

Akik hátramaradtak, azoknak volt könnyebb dolguk. Nekik csak várakozni kellett a végre, és imádkozni, hogy ne jöjjön el.

27. FEJEZET

— A kihullástól érintett terület nagyjából változatlan — mondta a bemondó —, és a további terjedés veszélye szinte teljesen megszűnt…

— Legalább semmi rosszabb nem történt egyelőre — jegyezte meg az apát vendége. — Itt mindeddig biztonságban voltunk. Úgy néz ki, hogy biztonságban is leszünk, ha a konferencia nem fenekük meg.

— Milyen igaz — dörmögte Zerchi. — Hallgassa csak!

— A legutóbbi becslés szerint — folytatta a bemondó — a főváros elpusztítása óta eltelt kilenc nap alatt a halálos áldozatok száma kétmillió-nyolcszázezerre tehető. Ennek a számnak több mint a felét magának a városnak a lakossága adja. A többit a lakosságnak az a hányada teszi ki, amely az epicentrumtól távolabbi zónákban és a kihullási övezetekben biztosan kritikus sugárdózist kapott. A szakértők előrejelzése szerint ez az érték még emelkedni fog, ahogy egyre több sugárbetegségi esetről érkezik bejelentés.

Adóállomásunkat a törvény kötelezi rá, hogy a rendkívüli állapot ideje alatt napjában kétszer közzétegye a következőt: “A 10-WR-3E számú törvény előírásai semmilyen körülmények között nem jogosítanak fel magánszemélyeket arra, hogy eutanáziát nyújtsanak a sugárbetegség áldozatainak. Azok, akik a kritikus dózist jelentősen meghaladó sugárzásnak voltak kitéve, vagy úgy vélik, hogy annak voltak kitéve, jelentkezzenek a legközelebbi Zöld Csillag segélyállomáson, ahol a magisztrátus fel van jogosítva rá, hogy kiadja a Mori Vult végzést annak, akit reménytelen esetnek nyilvánítottak, ha a szenvedő kéri az eutanáziát. Minden sugárbeteg, aki a törvény előírásaitól eltérő módon kioltja az életét, öngyilkosnak tekintendő, és megfosztja hozzátartozóit és örököseit attól a joguktól, hogy igényelhessék a nekik járó biztosítási kártérítést és egyéb sugárkárosodási jóvátételeket. Minden állampolgár ellen, aki az ilyen öngyilkossághoz segédkezet nyújt, büntetőeljárás indítható gyilkosság miatt. A radioaktív katasztrófákról szóló törvény kizárólag az előírásos eljárás után engedélyezi az eutanáziát. A súlyos sugárkárosodottak jelentkezzenek a legközelebbi Zöld Csillag segélyállo…

Zerchi hirtelen kikapcsolta a készüléket, de olyan erővel, hogy a kezében maradt a forgatógomb. Fölpattant a székről, odament az ablakhoz, megállt, kitekintett az udvarra, ahol a menekültek tömege kavargott néhány sebtében összeácsolt faasztal körül. A régi és az új apátságot egyaránt elözönlötték a mindenféle rendű-rangú és korú szerencsétlenek, akiknek otthona a csapás sújtotta területeken volt. Az apát átmenetileg módosította az apátság „kolostori zártságú” területeit, úgyhogy a menekültek jószerivel mindenhová bemehettek, a szerzetesek hálóhelyiségeit kivéve. A régi kapu elől is levették a táblát, mert asszonyok és gyermekek is voltak, akiknek élelmet, ruhát és szállást kellett adni.

Az apát nézte, ahogy két novícius kivitt egy gőzölgő üstöt a szükségkonyhából. Föllódították egy asztalra, és elkezdték kimerni a levest.

Az apát látogatója megköszörülte a torkát, izgett-mozgott ültében. Az apát megfordult.

— Előírásos eljárásnak titulálják — dörmögte. — Előírásos, államilag támogatott, tömeges öngyilkosság! A társadalom áldásával!

— Hát még mindig jobb — mondta a látogató —, mint hagyni, hogy lassan, szörnyűséges módon pusztuljanak el…

— Jobb? Kinek jobb? Az utcaseprőknek? Jobb, ha az élőhalottak szépen elmennek a saját lábukon a központi eltakarítóba, amíg még tudnak járni? Kisebb a közbotrány? Kevesebb rémséget látnak az érzékeny szemek maguk körül? Kisebb a zűrzavar? Néhány millió szanaszéjjel heverő hulla esetleg lázadást robbanthatna ki a felelősök ellen… Maga meg a kormány ezt érti azon, hogy jobb, igaz?!

— A kormány nem avatott be a bizalmába — mondta a látogató, és a hangja csak egy árnyalattal lett hűvösebb. — Én, amikor azt mondtam, jobb, arra gondoltam, könyörületesebb. Nincs szándékomban erkölcsteológiai vitát kezdeni önnel. Ha úgy gondolja, hogy a lelkét Isten a pokolba küldené, ha a fájdalommentes halált választaná a kínlódás helyett, gondolja csak nyugodtan! De higgye el, kisebbségben, marad vele. Nem értünk egyet ebben, a kérdésben, de nincs min vitatkozni.

— Elnézését kérem — mondta Zerchi apát. — Nem akartam én sem erkölcsteológiai vitába kezdeni. Én csak az emberi indítékok szempontjából nézem ezt a látványos tömeges eutanáziát. A radioaktív katasztrófatörvény és a hasonló külföldi törvények puszta létezése a legnyilvánvalóbb bizonyíték rá, hogy a kormányok teljes mértékben tudatában voltak egy újabb háború következményeinek, de ahelyett hogy megpróbálták volna lehetetlenné tenni a bűn elkövetését, igyekeztek előre felkészülni a következményekre! Mindez teljesen hidegen hagyja önt?

— Ugyan dehogy, atyám! Én személy szerint pacifista vagyok. De egyelőre ez a világ olyan, amilyen. És ha nem tudtak megegyezni abban, hogy milyen módon gátoljanak meg minden harci cselekményt, akkor még mindig jobb, ha van valamilyen lehetőség a következmények enyhítésére, mint ha semmilyen sincsen!

— Igen is, nem is. Igen akkor, ha másvalaki bűnére számít az ember. De nem akkor, ha a sajátjára. És különösen nem akkor, ha a következmények enyhítésének módja is bűnös! A látogató vállat vont.

— Mint az eutanázia? Ne haragudjon, atyám, de én úgy érzem, hogy a társadalom törvényeitől függ, hogy mi bűn és mi nem bűn. Tudom, hogy nem ért egyet velem. És való igaz, hogy lehetnek rossz vagy elhibázott törvények. De ebben az esetben jónak tartom a törvényt. Ha úgy vélekednék, hogy van valamim, amit léleknek lehet nevezni, és fent a mennyben van egy haragos isten, akkor talán egyetértenék önnel…

Zerchi apát halványan elmosolyodott.

— Önnek nincs lelke, doktor úr; ön a lélek, akinek teste van, egy időre.

A látogató udvariasan fölnevetett.

— Szemantikai zűrzavar…

— Az. De melyikünkben van zavar? Biztos a dolgában?

— Ne vitatkozzunk, atyám! Én nem a könyörületi osztagnál vagyok, hanem a dózismérő részlegnél. Mi nem szoktunk senkit sem megölni.

Zerchi egy pillanatig némán méregette a másikat. Látogatója alacsony, izmos férfi volt, kerek, barátságos képpel, kopasz feje tetejét szeplősre égette a nap. Zöld egyenruha volt rajta, a zöld csillagos sapkát az ölében tartotta.

Csakugyan, miért is vitatkozzanak? A másik orvos volt, nem hóhér. A Zöld Csillag segélyszolgálata sokszor csodálatra méltó, olykor egyenesen hősies munkát végzett. Azért, mert egyes esetekben a szerepük Zerchi hite szerint rosszra vezetett, nem kell a jótékonyságukat is befeketíteni! A társadalom nagy része jó szemmel nézte a munkájukat, és a tagjaiban jó szándék dolgozott. Az orvos barátságosan igyekezett közeledni. A kérése elég egyszerűnek látszott, és nem is erőszakoskodott vagy fontoskodott. Az apát mégis tétovázott, hogy igent mondjon-e.

— Ez az itteni munkájuk… sokáig tart majd? Az orvos megrázta a fejét.

— Szerintem legfeljebb két napig. Két mozgó egységünk van. Bejöhetünk velük ide az udvarra, és ha összekapcsoljuk a két utánfutót, rögtön munkához láthatunk. Elsőnek a súlyos sugárbetegekkel és a sebesültekkel foglalkozunk. Csak a legsürgősebb eseteket látjuk el. A mi feladatunk az orvosi szűrővizsgálat. A betegek a segélyállomáson részesülnek majd kezelésben.

— A legbetegebbek pedig a könyörületi állomáson valami egészen másban?

A zöld csillagos orvos összeráncolta a homlokát.

— Csak ha akarják. Senki sem kényszeríti őket, hogy odamenjenek.

— De maga írja meg az engedélyt, hogy odamehessenek!

— Igen, kiadok időnként piros cédulákat is. Lehet, hogy most is kénytelen leszek. Nézze… — Belekotort a zubbonya zsebébe, előhúzott egy piros kartont. Olyan volt, mint egy poggyászcédula, rajta drótkarika, hogy gomblyukba vagy övre lehessen erősíteni. Az asztalra tette. — Egy kitöltetlen „krit. dózis” űrlap, tessék, olvassa el! Annyit közöl a tulajdonosával, hogy beteg, nagyon beteg. Ez pedig… tessék, itt van egy zöld cédula is! Erről megtudhatja az illető, hogy kutya baja, és nincs semmi félnivalója. Nézze meg alaposan a pirosat! „Becsült sugárdózis.” „Vérkép.” „Vizeletvizsgálati eredmény.” Az egyik felén ugyanolyan, mint a zöld. A zöld a másik felén üres; de ha megnézi a pirosnak a hátát, az az apró betűs szöveg szó szerinti idézet a 10-WR-3E számú törvényből. Rajta kell lennie! Előírja a törvény. Föl is kell olvasni a betegnek! Fel kell világosítani a jogairól. Hogy aztán mit csinál, az az ő dolga. Nomármost, ha úgy gondolja, hogy az állomásunkat inkább távolabb, az országút mentén állítsuk fel, készséggel…

— Egyszerűen csak felolvassa neki, azt mondja? Ez minden?

Az orvos egy pillanatra elhallgatott.

— El is kell magyarázni neki, ha nem érti meg. — Megint elhallgatott, szemlátomást nőttön-nőtt benne az ingerültség. — Az ég szerelmére, atyám, amikor meg kell mondania valakinek, hogy a halálán van, mit mond? Fölolvas néhány paragrafust, ajtót mutat neki, és beszólítja a következőt? „Maga meg fog halni, a viszontlátásra!” Igen? Természetesen nemcsak ezt olvassa föl neki az ember, már akiben van egy kis emberi érzés!

— Ezt értem. De másvalamit szeretnék tudni. Ön mint orvos tanácsolja-e a menthetetlen eseteknek, hogy menjenek el egy könyörületi táborba?

— Hogy… — Az orvos elhallgatott, lehunyta a szemét. A kezébe támasztotta a fejét. Enyhén megborzongott. — Persze — mondta végül. — Ha maga látta volna azt, amit én, maga is elküldené őket. Gondolkodás nélkül.

— Itt nem fogja.

— Jó, akkor… — Az orvos visszafojtotta a kitörő indulatot. Fölállt, fel akarta tenni a sapkáját; aztán megtorpant. A székre dobta a sapkát, odament az ablakhoz. Mogorván lenézett az udvarra, aztán fölemelte tekintetét az országúira. Kimutatott az ablakon. — Ott van az út menti parkoló. Berendezkedhetünk ott is. De két mérföldnyire van. A legtöbbjüknek gyalogszerrel kell majd odamenniük. — Ránézett Zerchi apátra, aztán sötét arccal szemlélte tovább az udvart. — Nézze meg őket! Betegek, sebesültek, törött csontúak, reszketnek a félelemtől. A gyerekek is. Fáradtak, bicegnek, szerencsétlenek. Maga pedig hagyná, hogy végigtereljék őket az úton, ott üljenek a porban, a tűző napon, és…

— Én nem akarom, hogy úgy legyen — mondta az apát. — Nézze, maga az előbb elmagyarázta nekem, hogy egy emberek alkotta törvény szerint magának kötelessége felolvasni és elmagyarázni ezt itt azoknak, akik kritikus dózist kaptak. Ez ellen önmagában nem tiltakoztam. Adja meg a császárnak, ami a császáré, abban a mértékben, ahogy a törvény megköveteli öntől. De akkor értse meg azt is, hogy énrám egy másik törvény vonatkozik. Az a törvény tiltja, hogy akár ön, akár bárki más, ezen a területen, ahol én parancsolok, olyan tanácsot adjon, amelyet az egyház bűnösnek ítél!

— Nagyon is megértem.

— Rendben van. Csak egyvalamit kell megígérnie nekem, és használhatják az udvart.

— Mit ígérjek meg?

— Egyszerűen csak azt, hogy nem tanácsolja senkinek, hogy menjen „könyörületi táborba”. Szorítkozzék a diagnózisra! Ha menthetetlen sugárbetegeket talál, mondja el nekik, amit a törvény szerint el kell mondania, de ne küldje őket az öngyilkosságba!

Az orvos tétovázott.

— Azt hiszem, az ilyen ígéret csak az ön hitét vallókkal kapcsolatban lenne helyénvaló…

Zerchi apát elfordította a tekintetét.

— Sajnálom — mondta végül —, de az nem elég.

— Miért?! Másokat nem kötnek a maga elvei! Ha valaki nem olyan vallású, akkor miért nem hajlandó megengedni, hogy… — Mérgében elfulladt a hangja.

— Valóban kíváncsi a magyarázatra?

— Igen.

— Mert ha az ember nem tud arról, hogy valami helytelen, és tudatlanságában vetkezik, nem bűnös — feltéve, hogy a természetes eszével nem jöhetett rá, hogy helytelenül cselekszik. Noha a tudatlanság mentséget adhat az embernek, nem ad mentséget a cselekedetre, amely önmagában vétkes. Ha megengedném a cselekedetet csak azért, mert az ember nem tud róla, hogy helytelen, akkor én lennék a bűnös, hiszen én nagyon is tudom. Tulajdonképpen ilyen fájdalmasan egyszerű…

— Ide hallgasson, atyám! Azok ott ülnek, és nézik az embert. Van, aki sikoltozik. Van, aki sír. Van, aki csak ül. De mindegyik azt kérdi: „Doktor úr, most mit csináljak?” Mit feleljek erre? Semmit? Vagy azt, hogy „legfeljebb meghalhat, mást nem”? Maga mit mondana?

— Imádkozzék.

— Persze maga ezt, mi? Nézze, én más rosszat nem ismerek, csak a fájdalmat. Az az egyetlen, ami ellen tenni tudok.

— Akkor Isten segítse meg!

— Az antibiotikumok többet segítenek.

Zerchi apát csípős választ keresett, megtalálta, aztán gyorsan lenyelte. Előszedett egy papírlapot meg egy tollat, odatolta az orvos elé.

— Csak annyit írjon: „Egyetlen betegnek sem fogok eutanáziát ajánlani, amíg az apátság területén tartózkodom”, és írja alá. Aztán használhatják az udvart.

— És ha nem?

— Akkor, gondolom, a menekültek kénytelenek lesznek két mérföldet elvánszorogni az úton.

— Én még ilyen szívtelen…

— Ellenkezőleg! Lehetőséget adok önnek, hogy elvégezze a munkáját az ön által elismert törvény parancsa szerint, anélkül hogy megszegné az énáltalam elismert törvényt. Magán múlik, hogy meg kell-e tenniük a két mérföldet vagy sem.

Az orvos rámeredt a tiszta lapra.

— Mi olyan varázslatos abban, hogy írásba adom?

— Nekem jobb úgy.

A másik szó nélkül előrehajolt, írni kezdett. Amikor befejezte, még egyszer megnézte, indulatos mozdulattal aláfirkantotta és fölegyenesedett.

— Tessék, itt a kötelezvény! Gondolja, hogy többet ér, mint az adott szavam?

— Nem. Azt nem. — Az apát összehajtogatta a papírt, zsebre tette. — De itt van a zsebemben, és maga tudja, hogy itt van a zsebemben, és néha elolvashatom, ez minden. Egyébként meg szokta tartani az ígéreteit, dr. Cors?

Az orvos egy pillanatig csak nézte.

— Meg fogom tartani! — Mordult még egyet, aztán sarkon fordult és kicsörtetett.

— Pat testvér! — szólt ki erőtlen hangon az apát. — Pat testvér, itt vagy?

Titkára megjelent az ajtóban.

— Igen, tisztelendő atyám?

— Hallottad?

— Részben. Nyitva volt az ajtó, akarva-akaratlanul is meg kellett hallanom. A hangtompítót nem…

— Hallottad, mit mondott? „Más rosszat nem ismerek, csak a fájdalmat!” Hallottad ezt?

A szerzetes komoran bólintott.

— És hogy csak a társadalom határozza meg, hogy egy cselekedet helytelen vagy sem. Azt is?

— Igen.

— Jóságos Isten, ennyi idő után hogy került vissza ez a két eretnekség a világba? Úgy látszik, a pokol nem valami találékony odalenn! „A kígyó vezetett félre, azért ettem.” Pat testvér, jobb, ha most elmégy, mielőtt félrebeszélek!

— Domne, csak…

— Mit akarsz még? Mi ez, levél? Jól van, add csak ide!

A szerzetes odaadta, aztán elment. Zerchi nem nyitotta ki. Elővette az orvos kötelezvényét, megint elolvasta. Lehet, hogy semmit sem ér. De ez az ember őszintén beszélt. És vau benne hivatástudat. Kell is lennie, másképp aligha dolgozna olyan fizetésért, amilyet a Zöld Csillagnál kap. Kialvatlannak és agyonhajszoltnak látszott. Valószínűleg serkentőszereken és szendvicseken él, amióta az atomcsapás elpusztította a várost. Látja maga körül a nyomorúságot, gyűlöli, és őszintén tenni akar ellene. Őszintén — ez a pokoli benne. Messziről az ember ellenfelei elvetemült szörnyetegeknek látszanak, de közelebbről az ember észreveszi az őszinteséget, és azt is, hogy felér az övével. Talán a Sátán a legőszintébb mind közül.

Kinyitotta a levelet, elolvasta. Megtudta belőle, hogy Joshua testvér és a többiek eltávoztak Új-Rómából valahová nyugatra, egy közelebbről nem meghatározott helyre. A levél arra is felhívta a figyelmét, hogy a Quo peregrinaturról kiszivárgó hírek eljutottak a HV fülébe, és a HV nyomozókat küldött a Vatikánba, hogy utánanézzenek az állítólagos titkos csillaghajóindításnak… A jelek szerint a csillaghajó még nem indult el.

Nem fog sokáig tartani, amíg mindent kiderítenek a Quo peregrinaturról, de — az ég segítségével — akkor már késő lesz. És aztán?…

A jogi helyzet bonyolult volt. A törvény szerint tilos volt csillaghajót indítani az űrhajózási bizottság jóváhagyása nélkül. Jóváhagyást nehezen és lassan lehetett kapni. Zerchi bizonyos volt benne, hogy a HV és a bizottság véleménye szerint az egyház megszegte a törvényt. De már másfél évszázada fennállt az állam és az egyház konkordátuma, mely egyértelműen mentesítette az egyházat az engedélyeztetési kötelezettségtől, és szavatolta az egyháznak azt a jogát, hogy missziókat küldhessen „minden olyan űrlétesítményre és bolygóbázisra, amelyet a fent említett bizottság nem nyilvánít ökológiailag kritikusnak vagy az államilag nem szabályozott vállalkozások számára tilalmasnak”. A Naprendszer minden létesítménye „ökológiailag kritikus” és „tilalmas” volt a konkordátum idején, a konkordátum azonban a továbbiakban leszögezte az egyház jogát arra, hogy „űrjárműveket tarthasson a birtokában, és korlátozás nélkül utazhasson a tilalom alatt nem álló létesítményekre és bázisokra”. A konkordátum nagyon régi volt. Azokban az időkben, amikor aláírták, a Berkstrun-féle csillaghajómeghajtás még csak álom volt azoknak a csapongó fantáziájában, akik azt gondolták, hogy a csillagközi űrhajózással megnyílik majd a világegyetem a gáttalanul kiözönlő emberiség előtt.

A dolgok másképpen alakultak. Amikor a tervezőasztalon megszületett az első csillaghajó, nyilvánvaló lett, hogy a kormányokon kívül más intézménynek nincsen sem módja, sem vagyona rá, hogy megépítse, és hogy semmiféle anyagi haszon nem várható belőle, hogy a Naprendszeren kívüli bolygókra telepeseket küldjenek „csillagközi kereskedelmi tevékenységre”. Mindazonáltal az ázsiai vezetés elküldte az első telepeshajót. Akkor nyugaton kitört a felzúdulás: Hagyjuk, hogy az „alacsonyabb rendű” fajok megkaparintsák a csillagokat?! Lázas gyorsasággal indították el a csillaghajókat, fekete emberek, barna, fehér, sárga emberek csoportjait lőtték fel az égbe a Centaurus felé a fajvédelem jegyében. Később a genetikusuk fanyar mosollyal kimutatták, hogy mivel az egyes csoportok olyan kis létszámúak voltak, hogy a kolóniák, ha a leszármazottjaik egymás között nem házasodnak, a beltenyésztés miatt genetikailag elfajultak volna, a fajvédők a fennmaradás feltételévé tették a vérkeveredést.

Az egyház csak annyi érdeklődést tanúsított az űrutazás iránt, hogy aggasztotta azoknak a telepeseknek a sorsa, akik az egyház fiai voltak ugyan, de a csillagközi távolságok elszakították őket a nyájtól. Mégsem használta ki a konkordátum adta lehetőséget, hogy missziókat küldjön ki. Volt bizonyos ellentmondás a konkordátum és az állami törvények között, amelyek az űrhajózási bizottság hatáskörét biztosították, legalábbis annyiban, hogy az utóbbi elméletben beleszólhatott a missziók kiküldésébe. Az ellentmondást sohasem oldották meg a bíróságok, mivel nem volt ok a perre. De most, ha a HV rajtakapja Joshua testvér csoportját, hogy a bizottság engedélye vagy megbízólevele nélkül akarnak elindítani egy csillaghajót, most aztán lenne ok! Zerchi azért imádkozott, hogy a csoport el tudjon indulni jogi huzavona nélkül, mert az hetekbe-hónapokba telt volna. Utána persze kitör majd a botrány! Sokan azzal vádolják majd az egyházat, hogy nemcsak az űrhajózási bizottság határozatait vette semmibe, hanem a könyörületesség szellemét is, amikor egyházi méltóságokat meg egy csapat csibész csuhást küldött el, pedig a hajón menedéket találhattak volna a földre éhes, szegény telepesek is. Márta és Mária ellentéte mindig újra előjött.

Zerchi apát hirtelen ráébredt, hogy a gondolatainak színezete megváltozott az elmúlt egy-két nap alatt. Néhány nappal előbb még mindenki azt várta, hogy rájuk szakad az égbolt. De kilenc nap elmúlt azóta, hogy Lucifer elszabadult az űrben, és élettelen hamuvá perzselt egy várost. Ott voltak ugyan a halottak, a megnyomorodottak, a haldoklók, de kilenc napja csend honolt. Ha eddig sikerült megakadályozni a kataklizmát, akkor talán el lehet kerülni a legrosszabbat. Az apát azon vette észre magát, hogy olyasmikre gondol, amik a következő héten vagy a következő hónapban eshetnek meg, mintha végül is számítani lehetne rá, hogy esetleg lesz következő hét vagy következő hónap. És miért is ne? Egy kis önvizsgálat után megállapította, hogy még nem egészen veszítette el a remény erényét.

Aznap délután egy szerzetes, visszatérvén a városból, ahol valami elintéznivalója volt, beszámolt róla, hogy az út mentén, a két mérföldnyire levő parkolóban is menekülttábort állítanak fel.

— Azt hiszem, a Zöld Csillagé, Domne — tette hozzá.

— Nagyon helyes! — mondta az apát. — Itt már úgyis kezdenek elárasztani minket. Már három teherautónyit kellett elküldeném!

A menekültek éktelen zsivajt csaptak az udvaron. A lárma gyötörte az apát megtépázott idegeit. A régi apátság örök nyugalmát szokatlan hangok verték föl: vicceket mesélő férfiak hahotája, gyereksírás, konyhaedények csörömpölése, hisztérikus zokogás, egy zöld csillagos orvos kiáltása: — Hé, Raff, keríts már egy irrigátorcsövet! — Az apát többször visszafojtotta a vágyát, hogy odamenjen az ablakhoz, és leszóljon: maradjanak csendben.

Tűrte, ameddig csak tudta, aztán magához vett egy távcsövet, egy régi könyvet meg a rózsafüzért, és fölment az egyik ősi őrtoronyba, melynek vastag kőfala mögé alig hallatszottak be az udvar hangjai. A könyv egy vékonyka verseskötet volt, voltaképpen névtelen szerzőé, de a legenda egy mitikus szentnek tulajdonította, akinek „szentté avatása” csak a mesében és a Síkság néphagyományában történt meg, a Szentszék múltjában soha. Még arra sem talált senki bizonyítékot, hogy valaha is élt volna egyáltalán a Csodatévő Szemgolyójú Szent Költő; a legenda valószínűleg abból a történetből eredt, hogy az egyik első Hannegan kapott egyszer egy üvegszemet pártfogoltjától, egy ragyogó elméleti fizikustól — Zerchi nem emlékezett rá, hogy a tudós Esser Shon vagy Pfardentrott volt-e —, aki azt mondta a fejedelemnek, hogy a szemgolyó egy költőé volt, aki a hit védelmében esett el. Azt már nem határozta meg közelebbről, hogy melyik hit — Szent Péteré vagy a texarkanai szakadároké — védelmében, de Hannegan a jelek szerint nagy becsben tarthatta az ajándékot, mert belefoglaltatta az üvegszemet egy kis aranykéz markába, s a Harq-Hannegan uralkodóház fejedelmei azóta is viselték bizonyos ünnepi alkalmakkor. Hol az Orbis Judicans Conscientias[145], hol az Oculus Poetae Judicis[146] néven emlegették, és a texarkanai szakadár egyház maradványai még mindig szent ereklyeként tisztelték. Néhány éve valaki azzal a meglehetősen nevetséges hipotézissel hozakodott elő, hogy a Szent Költő azonos azzal a személlyel, akit a Nagytiszteletű Jerome apát egyszer megemlít a naplójában mint „ocsmány versfaragót”, de ezt az elképzelést csak az „bizonyította”, hogy Pfardentrott — vagy Esser Shon? — körülbelül az idő tájt tett látogatást az apátságban a Nagytiszteletű Jerome-nál, amikor az „ocsmány versfaragóról” említés történt a naplóban, és Hannegan az üvegszemet az apátsági látogatást követően kapta ajándékba valamikor. Zerchi azt gyanította, hogy a vékonyka verseskötet szerzője valamelyik világi tudós azok közül, akik akkortájt a Memorabíliák tanulmányozása végett fölkeresték az apátságot, és egyikük valószínűleg azonosítható lenne az „ocsmány versfaragóval”, esetleg a néphagyomány és a legenda Szent Költőjével. A névtelen versek kissé túl merészek ahhoz, gondolta Zerchi, hogy a rend valamelyik szerzetese írta volna őket.

A könyvecske versbe foglalt szatirikus párbeszéd volt két agnosztikus között, akik megkísérelték kizárólag természetes logikával bizonyítani, hogy Isten léte nem igazolható kizárólag természetes logikával. Csak azt sikerült kimutatniuk, hogy matematikailag annak a sorozatnak, amelyben „kételkedünk abban a bizonyosságban, amivel valamiben kételkedünk”, nem lehet vége, ha a „valami, amiben kételkedünk” maga is logikai előzménye a kétségbe vont valami „megismerhetetlenségének”, és hogy az ilyen sorozat határértéke a végtelenben egyenértékű lesz az abszolút bizonyosság állításával, még ha ez a bizonyosság tagadásainak végtelen sorozatában fogalmazódik is meg. A szövegen érzett Szent László teológiai differenciálszámításának a hatása, és még ebben a formában is, mint költői párbeszéd, a csak „Költőként” és „Thonként” említett két agnosztikus között, úgy festett, mint Isten létének egy ismeretelméleti bizonyítása. A versfaragó azonban szatirikus volt; sem a költő, sem a thon nem adta fel agnosztikus álláspontját, miután eljutottak a végkövetkeztetéshez, az abszolút bizonyossághoz, hanem ehelyett így fejezték be: Non cogitamus, ergo nihil sumus.[147]

Zerchi apát nemsokára beleunt a tűnődésbe, hogy a könyv vajon magasröptű intellektuális játék-e vagy csak frappáns bohóckodás. A toronyból belátta az országutat, ellátott a városon túl a meredek szélű fennsíkig is. Látcsövét a fennsíkra szegezte, egy darabig figyelte a radarállomást, de semmi szokatlan nem tűnt a szemébe. Kissé lejjebb eresztette a látcsövet, hogy megnézze az út menti parkolóban az új Zöld Csillag-tábort. A parkoló területét kötelekkel elkerítették. Éppen a sátrakat verték föl. A kisegítők az elektromos és a gázvezetékekhez való csatlakoztatáson munkálkodtak. Néhány ember azzal foglalatoskodott, hogy felállítson egy nagy táblát a parkoló bejáratánál, de élével tartották az apát felé, nem tudta elolvasni. Az egész nyüzsgés valahogy arra emlékeztette, amikor megérkezik a városba a vándorcirkusz. Valami nagy, vörös mozdonyféle is állt ott. Mintha tűzszekrénye és holmi kazánféléje is lett volna, de az apát először nem tudott rájönni, mire való. Az egyenruhás zöld csillagosok a közelben egy körhintára emlékeztető kis szerkezetet állítottak fel. A mellékúton legalább egy tucatnyi teherautó állt. Néhányon faanyag volt, másokon sátrak, tábori ágyak. Az egyik mintha tűzálló téglákkal lett volna megrakva, a mellette álló pedig szalma között cserépedényekkel.

Edényekkel?

Alaposan szemügyre vette annak a teherautónak a rakományát. Urnák vagy vázák voltak, mind egyforma, szalmakötegek védték őket az összeütődéstől. Valahol már látott ilyeneket, de nem jutott eszébe, hol.

Egy újabb teherautó nem hozott mást, csak egy hatalmas „kőszobrot” — valószínűleg csak merevített műanyagból volt — és egy szögletes talapzatot, amelyre szemlátomást a szobornak kellett kerülnie. A szobor a hátán feküdt, fakeret és szalma tartotta, védte. Zerchi csak a lábát látta, és egyik kinyújtott karját, amely előbukkant a szalma közül. A szobor hosszabb volt, mint a teherautó platója; csupasz lába kinyúlt a hátsó zárólap mögé. Egyik nagy lábujjára piros rongyot kötöttek. Zerchi értetlenül nézte. Minek vesztegetnek egy teherautót holmi szoborra, amikor biztosan szükség volna még egy rakomány élelemre?

Odanézett azokra, akik a táblát állították fel. Az egyikük most letette a tábla sarkát, fölmászott a létrára, hogy igazítson valamit fent a tartón. A tábla, sarkával a földön, elbillent, és Zerchi a nyakát nyújtogatva végre el tudta olvasni a szövegét:

18. KÖNYÖRÜLETI TÁBOR

ZÖLD CSILLAG

KATASZTRÓFASEGÉLY

Az apát visszakapta a látcsövet a teherautókra. Még hogy cserépedények! Most villant bele a felismerés. Egyszer elhajtott egy krematórium mellett, és látta, hogy ugyanilyen urnákat rakodtak le egy teherautóról, ugyanilyen típusjelzésekkel rajtuk. Továbbmozdította a látcsövet, a tűzálló téglákkal megrakott kocsit kereste, de az közben arrébb ment. Végre megtalálta, immár az elkerített területen belül. Éppen lerakták róla a téglákat, a nagy vörös mozdony közelében. Megint szemügyre vette a mozdonyt. Ami az első pillantásra kazánnak látszott, az most inkább kemencére emlékeztetett. — Evenit diabolus![148] — mondta vicsorogva az apát, és elindult lefelé a lépcsőn.

Cors doktort az udvaron találta meg, az egyik mozgó rendelőben. Az orvos éppen egy sárga cédulát kötözött fel egy öregember zakójára, és közben azt mondta, hogy az öregnek most tanácsos volna elmenni egy pihenőtáborba egy kicsit, ahol gondját viselik, de aztán kutya baja sem lesz, ha vigyáz magára, és nem sokat hajkurássza az ápolónőket.

Zerchi karba font kézzel állt, a szája szélét harapdálta, fagyos tekintettel méregette az orvost. Amikor az öreg elment, Cors odasandított.

— Tessék. — Tekintete megakadt a látcsövön, visszaugrott Zerchi arcára. — Vagy úgy! — morogta. — Nekem semmi közöm a dolognak ahhoz a részéhez, az égvilágon semmi!

Az apát még néhány pillanatig rámeredt, aztán megfordult és kicsörtetett. Fölment a dolgozószobájába, és szólt Patrick testvérnek, hogy hívja fel a legmagasabb rangú zöld csillagos főnököt…

— Költöztessék el a környékünkről!

— Sajnálom, szó sem lehet róla.

— Pat testvér, hívd föl a műhelyt, szólj Lufter testvérnek, hogy jöjjön ide!

— Nincs a műhelyben, Pomne.

— Akkor küldjenek föl egy ácsot meg egy festőt! Akárki jó lesz.

Percek múlva megérkezett két szerzetes.

— Azonnal csináljatok nekem öt könnyű táblát — mondta az apát. — Jó hosszú legyen a nyelük. Akkorák legyenek, hogy az udvar túlsó végéből is el lehessen olvasni őket, de ne legyenek nehezek, egy ember nagyobb fáradság nélkül bírja el őket néhány óráig! Meg tudjátok csinálni?

— Persze, apát uram. Mi álljon rajtuk?

Zerchi leírta nekik.

— Nagy betűkkel, élénk színnel — mondta. — Hogy rikítson! Iparkodjatok!

Amikor elmentek, megint beszólította Patrick testvért.

— Pat testvér, keress nekem öt jó fiatal, egészséges novíciust, lehetőleg olyanokat, akiknek mártír hajlamaik vannak! Mondd meg nekik, hogy könnyen Szent István sorsára juthatnak.

Én pedig még rosszabbra, gondolta, amikor ezt meghallja Új-Róma.

28. FEJEZET

Elimádkozták már a kompletóriumot is, de az apát ott maradt a templomban, egyedül térdepelt az esti félhomályban.

Domine, mundorum omnium Factor, parsurus esto imprimis eis filiis aviantibus ad sideria caeli quorum victus dificilior…[149]

Joshua testvér csoportjáért imádkozott — azokért az emberekért, akik elmentek, hogy egy csillaghajóban felszálljanak az égbe, végtelenebb bizonytalanságba, mint amilyennel bárki emberfiának itt, a Földön szembe kellett néznie. Nagyon rájuk fért az imádság; a vándornál senki sem fogékonyabb azokra a betegségekre, amelyek a lelket támadják meg, hogy aztán kínpadra vonják a hitet, kétségekkel gyötörjék az elmét. Itthon, a Földön a lelkiismeretnek megvoltak a maga! csőszei, külső felvigyázói, de a messzeségben a lelkiismeret magára maradt, egyedül kellett vergődnie az Úr és a Kísértő között. Add, hogy megronthatatlanok legyenek — fohászkodott az apát —, hogy hívek maradjanak a rend szelleméhez.

Cors doktor éjféltájban bukkant rá a templomban, és szó nélkül intett, hogy menjen ki vele. Az orvos elcsigázottnak és teljesen megrendültnek látszott.

— Épp most szegtem meg az ígéretemet! — jelentette ki kihívóan.

Az apát hallgatott.

— Büszke rá? — kérdezte végül.

— Nem különösebben.

Lassan lépkedtek a mozgó rendelő felé, aztán megálltak a bejáratból kiszűrődő kékes fényben. Az orvos fehér köpenyét átáztatta a verejték. Megtörölte a homlokát. Zerchi olyan szánalommal nézte, amilyet az elkárhozott iránt érezhet az ember.

— Természetesen azonnal elmegyünk — mondta Cors. — Gondoltam, szólok önnek. — Megfordult, be akart menni.

— Várjon egy pillanatig — szólt utána a pap. — Mondja el az egészet!

— Mondjam el? — Megint az a kihívó hang. — Ugyan minek? Hogy elkezdje a pokol tüzével fenyegetni szegény nőt? Így is elég beteg ő is, a gyerek is. Nem mondok semmit!

— Már elmondta. Tudom, kiről beszél. Eszerint a gyerek is?…

Cors tétovázott.

— Sugárbetegség. Harmadfokú égések. Az anyának eltörött a csípője. Az apa meghalt. A nő fogaiban a tömések is radioaktívak. A gyerek kis híján világít a sötétben. Nem sokkal a robbanás után már hányt. Émelygés, anémia, gennyzacskók. Fél szemére megvakult. Állandóan üvölt az égések miatt. Nem is értem, hogyan élték túl a lökéshullámot. Nem tudok más segítséget számukra, csak az Eukrem-részleget.

— Láttam őket.

— Akkor tudja, miért szegtem meg a szavam! Később is a tükörbe kell tudnom nézni, ember! Nem akarom, hogy annak a nőnek és a gyereknek a kínzóját lássam a tükörben!

— Jobb, ha a gyilkosukat látja?

— Maga már képtelen logikusan gondolkodni!

— Mit mondott a nőnek?

— „Ha szereti a gyermekét, kímélje meg a szenvedéstől. Aludjanak el fájdalommentesen mind a ketten, amilyen gyorsan csak tudnak.” Ennyit. És mindjárt elmegyünk. Végeztünk a sugárbetegekkel és a többiek közül is a legsúlyosabbakkal. A maradéknak semmi baja sem lesz, ha két mérföldet gyalogolnak. Több kritikus dózisú eset nincs.

Zerchi nagy lépésekkel, dühödten elindult, aztán megtorpant, megfordult.

— Fejezzék be, aztán tűnjenek el — szólt oda. — Ha még egyszer a szemem elé kerül… félek saját magamtól!

Cors kiköpött.

— Én sem élvezem jobban, hogy itt vagyok, mint maga. Most megyünk el, köszönöm!

Az apát a túlzsúfolt vendégház folyosóján talált rá a nőre. A gyerekével feküdt egy priccsen. Összebújtak a takaró alatt, és mind a ketten sírtak. A halál és a fertőtlenítő szaga érzett az épületben. A nő felnézett a pap homályos körvonalára.

— Atyám?… — Riadt volt a hangja.

— Én vagyok az, lányom.

— Nekünk végünk. Nézze! Látja, mit adtak nekem? Zerchi semmit sem látott, de hallotta, ahogy a nő ujjai a papír szélét babrálják. A piros cédula. Nem jött ki hang a torkán. Közelebb lépett a priccshez, megállt fölötte. Előhalászta zsebéből a rózsafüzért. A nő meghallotta a gyöngyök zörgését, utánanyúlt. — Tudod, mi ez?

— Hogyne, atyám.

— Akkor tartsd meg! Használd!

— Köszönöm.

— Tűrj és imádkozz!

— Tudom, hogy mit kell tennem.

— Ne legyél részes a bűnben! Az isten szerelmére, gyermekem, ne…

— Az orvos azt mondta…

Elakadt a hangja. A pap várta, hogy végigmondja; a nő hallgatott.

— Ne legyél részes a bűnben!

A nő még mindig nem felelt. Zerchi megáldotta őket, és elment, amilyen gyorsan csak tudott. Amikor odaadta az olvasót, a nő ujjainak fogásán érzett, hogy ismeri; Zerchi nem mondhatott neki semmit, amit már ne tudott volna.

A külügyminiszterek guami értekezlete befejeződött. Egyelőre nem adtak ki közös közleményt az elfogadott álláspontról. A miniszterek visszatérnek fővárosaikba. Ez a konferencia olyan nagy fontosságú, és a világ olyan feszült figyelemmel kíséri, hogy talán nem lehetetlen, hogy nem is ért véget, csak felfüggesztették, hogy a külügyminiszterek néhány napig konzultálhassanak kormányaikkal. A minisztériumok cáfolták azt a korábbi jelentést, hogy a konferencia heves kirohanások közepette megszakadt volna. Rekol első miniszter csak annyit nyilatkozott a sajtónak: „Visszamegyek, hogy beszéljek a Régenstanáccsal. De kellemes az időjárás errefelé, lehet, hogy később visszajövök horgászni.”

Ma véget ér a tíznapos várakozási időszak, de általános vélemény, hogy a tűzszüneti egyezményt továbbra is meg fogják tartani, hiszen a másik lehetőség a kölcsönös megsemmisülés. Két város elpusztult ugyan, de nem szabad elfelejteni, hogy egyik fél sem válaszolt totális támadással. Az ázsiai vezetők azt hangoztatják, hogy ami történt, „szemet szemért” volt. A mi kormányunk kitart amellett, hogy az Itu Wan-i robbanást nem a mi rakétánk okozta. Általánosságban mindkét fővárosra valami sötét, borús csend jellemző. Nincs kardcsörtetés, kevesen kiáltoznak vérbosszúért. Néma indulat izzik a levegőben, mert tömeggyilkosság történt, mert elszabadult a téboly, de egyik oldal sem akar totális háborút. A védelmi erők továbbra is teljes harckészültségben vannak. A vezérkar közleményt vagy inkább szinte kérést adott ki, amely szerint nem fogunk a legvégsőhöz folyamodni, ha Ázsia is tartózkodik tőle. A közlemény azonban így folytatódik: „De ha radioaktív hamueső hullik ránk, megkapják ők is ugyanazt, de annyit, hogy ezer évig nem lesz élet egész Ázsiában!”

Különös módon a legkevésbé biztató jel nem Guamról, hanem Új-Rómából, a Vatikánból érkezett. A jelentések szerint a guami konferencia befejezése után Gregory pápa is befejezte az imádkozást a világ békéjéért. A székesegyházban két rendkívüli mise hangzott el, az Exsurge quare obdormis[150], a pogányok elleni mise, és a Reminiscere[151], a háború idejére való mise. Értesüléseink szerint ezután őszentsége visszavonult a hegyek közé, hogy elmélkedjék, és isteni igazságszolgáltatásért imádkozzék.

És most röviden az…

— Kapcsold ki! — nyögött fel Zerchi.

A fiatal pap, aki mellette ült, kikapcsolta a készüléket, és tágra nyílt szemmel meredt az apátra.

— Nem hiszem el!

— Mit? A pápát? Én sem hittem el. De nem most hallom először, és Új-Rómának bőven lett volna ideje megcáfolni. Mégsem szólnak egy szót sem…

— Mit jelent ez?

— Nem világos? A vatikáni diplomácia sem alszik. Nyilvánvalóan ott voltak a guami konferencia környékén, jelentést küldtek róla, és a jelentés nyilvánvalóan borzadállyal töltötte el a Szentatyát.

— De micsoda figyelmeztetés! Micsoda gesztus!

— Több volt ez, mint gesztus. Őszentsége nem pontifikál háborús miséket a drámai hatás kedvéért. Ráadásul a legtöbben azt hiszik majd, hogy az óceánon túli „pogányok ellen” emelte föl a szavát, és a mi szájízünk szerinti „igazságszolgáltatásért”. Vagy ha tudják is, hogy nem, a mentalitásuk nem fog megváltozni. — A kezébe temette, megdörgölte az arcát. — Aludni… Milyen érzés lehet az alvás, Lehy atya? Te még emlékszel rá? Tíz napja nem látok embert, akinek ne volna karikás a szeme! Az éjszaka is alig tudtam pihenni, úgy sikoltozott valaki odaát a vendégházban.

— Szó, mi szó, Lucifer nem álomtündér.

— Mit bámulsz kifelé?! — csattant fel Zerchi. — Ez a másik! Mindenki kibámul az ablakon, nézi az eget, bámul fölfelé, és vár. Ha bekövetkezik, csak a villanást fogod látni, azt pedig ajánlatosabb nem nézni! Hagyd abba! Beteg egy szokás!

Lehy atya elfordult az ablaktól.

— Igen, tisztelendő atyám. De nem azt néztem, hanem a keselyűket.

— A keselyűket?

— Több tucat is van, reggeltől estig csak köröznek.

— Hol?

— Az országút mentén, a zöld csillagos tábor fölött.

— Akkor az nem jósjel, csak egészséges keselyűétvágy. Brrr! Kimegyek levegőzni egy kicsit.

Az udvaron összetalálkozott Grales anyóval. Az öregasszony egy kosár paradicsomot vitt; amikor az apát a közelébe ért, letette.

— Hoztam magának valamit, Zerchi atya — mondta. — Mer láttam, hogy nincs fönn a tábla, valami szegény lány is benn volt itt a kapun túl, hát gondútam, nem lesz baj, ha benéz magához az öreg paradicsomos kofája. Hoztam egy kis paradicsomot, látja?

— Köszönöm, Mrs. Grales. A menekültek miatt vettük le a táblát, de semmi baj. A paradicsommal viszont Elton testvért keresse meg. Ő szokott vásárolni a konyhára.

— Ó, nem eladni hoztam, atya! Hihi! Ingyen hoztam maguknak! Sok itt az éhes száj, hogy annyi nyomorútat befogadtak, úgyhogy most ingyen van a paradicsom. Hová tegyem?

— A szükségkonyha bent van a… de nem, hagyja csak itt! Majd valakivel bevitetem a vendégházba.

— Beviszem én, ha idáig elhoztam! — Fölkapta a kosarat.

— Köszönöm, Mrs. Grales. — Megfordult, indulni akart.

— Atyám, várjon! — szólt utána a vénasszony. — Egy percet csak, tisztelendő úr, csak egy percecskét…

Az apát felnyögött, de visszafojtotta.

— Ne haragudjon, Mrs. Grales, de már megmondtam… — Elhallgatott, rámeredt Rachel arcára. Egy pillanatra mintha… Igaza lett volna Joshua testvérnek? Ugyan, képtelenség! — Ez… ez a maga plébániájára és az egyházmegyére tartozik, én semmit sem…

— Nem, atya, nem azt akaróm! — mondta Grales anyó. — Mást kérnék magától. — (Tessék! Most biztosan elmosolyodott! A saját szemével látta.) — Meggyóntatna, atyám? Ne haragudjon má', hogy ilyennel nyaggatom, de nyomnak má' a bűnjeim, és szeretném, ha magának…

— Miért nem Selo atyához megy gyónni? — kérdezte habozva Zerchi.

— Megmondom az igazat, tisztelendő atyám. Az az ember belevisz engem a bűnbe! Akármilyen jó lélekkel megyek el hozzá, csak meglátom az arcát, és kikelek magamból! Lehet, hogy az Isten szereti, de nekem nem megy!

— Ha Selo atya megbántotta magát, meg kell bocsátania neki.

— Megbocsátok én, meg, de jó messziről! Én mondom, belevisz a bűnbe, mer' ha csak meglátom, elfog a méreg!

Zerchi kuncogott.

— Jól van, Mrs. Grales. Meggyóntatom, de először el kell intéznem valamit. Úgy félóra múlva jöjjön be a Mária-kápolnába, az első gyóntatószékbe! Jó lesz így?

— Igen, áldja meg az Isten, atyám! — Szaporán bólogatott. Zerchi apát megesküdött volna rá, hogy a Rachel-fej is bólogatott egy picikét.

Elhessegette magától a gondolatot, elment a garázshoz. Egy posztuláns kihozta az autót. Zerchi beült, bekódolta az úticélját, aztán kimerültén a párnákra hanyatlott, miközben a robotvezető lassan a kapu felé manőverezett a kocsival. Amikor kimentek a kapun, az apát megpillantotta az út szélén álló nőt. A gyermek is vele volt. Zerchi heves mozdulattal megnyomta a TÖRLÉS gombot. Az autó megállt.

— Várok! — mondta a robotvezető hangja.

A nőn hatalmas gipszkötés volt, a csípőjétől lenyúlt egészen a bal térdéig. Mankóra támaszkodott, leszegte a fejét, zihált. Valahogy kivánszoroghatott a vendégházból, de szemlátomást nem tudott továbbmenni. A gyermek a mankóba kapaszkodott, és az országút forgalmát bámulta.

Zerchi kinyitotta az ajtót, kikászálódott. A nő fölpillantott rá, de gyorsan elkapta a tekintetét. Zerchi a nappali fényben látta, hogy egészen fiatal.

— Mit keresel itt, lányom? — kérdezte szinte suttogva az apát. — Ezzel a csípővel ágyban volna a helyed! Hová igyekszel?

Az asszony a másik lábára akart állni, de az arca eltorzult a fájdalomtól.

— A városba — mondta. — Be kell mennem. Sürgős.

— Nem lehet olyan sürgős, hogy ne tudná elintézni valaki helyetted. Szólok a…

— Ne, atyám, ne! Senki sem intézheti el helyettem! Be kell mennem a városba!

Hazudik! Zerchi biztosan tudta, hogy hazudik.

— Hát jó — mondta. — Beviszlek! Amúgy is arra tartok.

— Nem! Majd én magam… — Egy lépést tett, levegő után kapkodott. Az apát elkapta, mielőtt elesett volna.

— Még ha Szent Kristóf fogná a mankódat, gyermekem, akkor sem tudnál begyalogolni a városba! No, gyere szépen, menjünk vissza, feküdj le!

— Mondom, hogy be kell mennem a városba! — visította dühösen a nő.

A gyermeket megrémítette anyja haragja, és halkan, egyhangúan sírni kezdett. Az asszony csitítani próbálta, aztán megenyhült:

— Jól van, atyám. Elvinne a városba?

— Az volna a legjobb, ha nem mennél sehová.

— Mondom, hogy muszáj!

— No jó. Gyere, besegítelek… a kicsit… úgy…

A gyermek hisztérikus visítozásba fogott, amikor a pap beemelte az autóba, aztán szorosan belekapaszkodott az anyjába, és folytatta az egyhangú zokogást. A laza, átnedvesedett kötések, a leperzselődött haj miatt nehéz volt ránézésre megállapítani a nemét, de Zerchi lánynak vélte.

Megint beütötte az útirányt. Az autó várt, amíg egy rés nyílt a kocsisorban, és besorolt a középső sávba. Két perc múlva, ahogy megközelítették a Zöld Csillag táborhelyét, az apát kiküldte a járműt a külső, lassú sávba.

A sátortábor előtt öt szerzetes tüntetett. A komor, csuklyás alakok lassan vonultak fel-alá a KÖNYÖRÜLETI TÁBOR tábla alatt, de ügyeltek rá, hogy a tábor területén kívül, közterületen maradjanak. Frissen mázolt tábláikon ez állt:

KI ITT BELÉPSZ,

HAGYJ FEL

MINDEN REMÉNNYEL!

Zerchi eredetileg meg akart állni, hogy pár szót váltson velük, de így, hogy a nő is az autóban volt, megelégedett annyival, hogy lassan elhúzott mellettük. A csuhákban, a csuklyákban, a lassú gyászmenetben a novíciusok csakugyan a kívánt hatást tették. Az azonban valószínűtlen volt, hogy annyira feszélyeznék a Zöld Csillagot, hogy elvonulna a kolostor környékéről, különösen miután a nap során már korábban — amint hírét is vitték az apátságba — megjelent egy kis csapat heccelődő, akik sértéseket zúdítottak a szerzetesekre, és kavicsözönt a tábláikra. Az országút szélén két rendőrautó várakozott, s a közelben több rendőr álldogállt, kifejezéstelen arccal nézelődve. Mivel a heccelődők csapata egészen, hirtelen bukkant fel, és mivel a rendőrautók rögtön utánuk jelentek meg — éppen idejében, hogy szemtanúi legyenek, amint egy heccelődő megpróbálta kitépni a táblát az egyik szerzetes kezéből, és mivel erre egy zöld csillagos tiszt tüstént elrohant, hogy bírói végzést kérjen a tüntetők ellen, az apát gyanította, hogy a heccelődést ugyanolyan gondosan megrendezték, mint a tüntetést, egyenesen avégből, hogy a zöld csillagos tiszt megkaphassa a végzést. Valószínűleg meg is kapja, gondolta Zerchi; de amíg a végzést át nem nyújtják, ott szándékozott tartani a novíciusokat.

Odapillantott a szoborra, amelyet a tábori munkások időközben felállítottak a kapu mellett. Összerándult az arca. Ráismert, egyike volt azoknak az „átlagolt” emberábrázolásoknak, amelyeket nagy tömegek pszichológiai vizsgálata alapján alakítottak ki: a kísérleti személyeknek rajzokat, fényképeket mutattak ismeretlen emberekről, és olyan kérdéseket tettek föl nekik, hogy „Melyikkel ismerkedne meg a legszívesebben?”, vagy „Melyikük lehet a legjobb apa?”, vagy „Melyikkel nem volna jó találkozni?”, vagy „Ön szerint melyik a bűnöző?” Az ilyen szempontokból legvonzóbbnak és legtaszítóbbnak talált képek alapján a kísérleti eredmények tömegéből számítógéppel megkonstruálták a megfelelő „átlagarcok” sorozatát, amelyek a legalkalmasabbak voltak rá, hogy első pillantásra egy-egy meghatározott személyes benyomást keltsenek.

Ez a szobor, állapította meg lesújtottan Zerchi, feltűnően emlékeztetett a legnőiesebb, legpuhányabb ábrázolásokra, amelyekkel a középszerű vagy a középszerűnél is rosszabb művészek hagyományosan megcsúfolták Krisztus személyiségét. Az az émelyítően nyájas arc, az a kifejezéstelen tekintet, az a szenvelgő mosoly, az ölelésre tárt kar! A csípője széles volt, mint egy nőé, és mintha melle is lett volna. Vagy csak a ruha redői álltak úgy? Mondd, Megfeszített rebegte magában Zerchi —, hát csak ennyinek képzel Téged a csűrbe? Nagy erőfeszítéssel még el tudta képzelni, hogy a szobor azt mondja: „Engedjétek hozzám a kisdedeket”, de azt már nem, hogy „Az örök tűzbe veletek, átkozottak!”, és azt sem, ahogy ostorral veri ki a kufárokat a templomból. Vajon miféle kérdéseket tettek föl az alanyoknak — tűnődött Zerchi —, amelyekre ez az arc jelent meg a csürheagyban? Az alak csak jeltelen christus volt: a talapzaton a VIGASZ felirat állt. A Zöld Csillag azonban biztosan észrevette a hasonlatosságot a tehetségtelen művészek hagyományos, mézesmázos christusával. De felrakták egy teherautó platójára, piros rongyot kötöttek a nagy lábujjára, és a szándékos hasonlatosságot nehéz lett volna bebizonyítani.

A nő keze az ajtókilincsen volt; pillantása az autó műszerfalát fürkészte. Zerchi gyorsan beütötte a GYORS SÁV kódot. Az autó ismét meglódult. A nő elvette a kezét a kilincsről.

— Sok ma a keselyű — jegyezte meg halkan az apát, az égboltra pillantva az ablakon át.

A nő kifejezéstelen arccal ült. A pap egy pillanatra fürkészően ránézett.

— Fájdalmaid vannak, leányom?

— Nem érdekes.

— Ajánld őket Istennek, gyermekem. A lány hidegen végigmérte.

— Gondolja, hogy az Isten örülne a fájdalmamnak?

— Ha felajánlod, akkor igen.

— Nem tudom megérteni azt az istent, akinek jólesik a gyerekem szenvedése!

A pap meghökkent.

— Nem, nem! Isten nem a fájdalomnak örül, gyermekem, hanem annak, hogy a lélek kitart hitében, reményében, szeretetében a testi gyötrelmek ellenére! A fájdalom olyan, mint valami negatív kísértés. Isten nem örül a kísértéseknek, amelyek a húst gyötrik; akkor örül, amikor a lélek fölülemelkedik a kísértésen, és így szól: „Távozz, sátán!” Ugyanígy van a fájdalommal is, amely sokszor kísértés a kétségbeesésre, haragra, hitetlenségre…

— Ne fárassza magát, atyám! Nem panaszkodom. Csak a gyerek panaszkodik. Mert ő nem érti meg a prédikációját. De fájdalmat tud érezni. Szenvedni tud, megérteni nem.

Mit mondhatok erre? — kérdezte magától dermedten a pap. Hogy az embernek egyszer már megadatott a természetfeletti érzéketlenség és sebezhetetlenség, de az édenkertben elkótyavetyélte? Hogy a gyermek Ádám testének a sejtje, ennélfogva… Mindez igaz volt, de a nő gyermeke szenvedett, ő maga is szenvedett; hiába beszélt volna neki.

— Ne tedd meg, lányom! Az a lényeg, hogy ne tedd meg!

— Majd meggondolom — mondta hűvösen az asszony.

— Régen, még kamaszkoromban volt egy macskám — mormolta vontatottan az apát. — Nagy, szürke kandúr volt, olyan vállas, mint egy kisebbfajta buldog, hozzá illő nyakkal, fejjel és azzal a lezser pökhendiséggel, amitől egyik-másik úgy fest, mintha az ördög édestestvére volna, ízig-vérig macska volt. Ismered a macskákat?

— Egy kicsit.

— A macskabarátók nem szokták ismerni a macskákat. Aki ismeri őket, az nem szeretheti válogatás nélkül mindegyiket, és amelyiket szeretheti az, aki ismeri őket, azt a macskabarátok észre sem szokták venni. Ziki ilyen macska volt.

— Ebből persze tanulság lesz, ugye? — A nő gyanakodva méregette.

— Csak annyi, hogy megöltem.

— Hagyja abba! Akármit akar mondani, hagyja abba!

— Elütötte egy teherautó, összezúzta a hátsó lábát. Bevonszolta magát a tornác alá. Időnként olyan lármát csapott, mint amikor verekedni szokott, de jórészt csak csendben feküdt és várt. Mindenki azt mondogatta, hogy el kellene pusztítani. Néhány óra múlva elővonszolta magát a tornác alól. Segítségért sírt. El kellene pusztítani, hajtogatták. Nem hagytam. Azt mondták, kegyetlenség életben hagyni, úgyhogy végül azt mondtam, ha muszáj, majd megteszem én magam. Fogtam a puskát meg az ásót, és kivittem Zikit az erdő szélére. Lefektettem a földre, amíg ástam egy lyukat. Aztán átlőttem a fejét. Kis kaliberű puska volt. Ziki rángatózott párat, aztán feltápászkodott, és a bokrok felé kezdte vonszolni magát. Megint belelőttem. Kinyúlt, úgyhogy azt hittem, meghalt, és betettem a lyukba. Amikor rászórtam egy kis földet, Ziki megmozdult, kievickélt a lyukból, és megint elindult a bokrok felé. Én hangosabban sírtam, mint a macska. Az ásóval kellett megölnöm. Vissza kellett nyomnom a lyukba, és nekiesni az ásóval, mint egy bárddal. És miközben kaszaboltam, Ziki még mindig vergődött. Később azt mondták, hogy csak gerincvelői reflex volt, de nem hittem el. Én ismertem azt a macskát! Oda akart jutni azokhoz a bokrokhoz, lefeküdni és várni. Bárcsak hagytam volna, hogy odamenjen, bárcsak engedtem volna, hogy úgy haljon meg, ahogy a macska meghal, ha békén hagyják — méltósággal! Sohasem tudtam helyre tenni magamban. Ziki csak macska volt, de…

— Hallgasson! — suttogta a nő.

— …de még az ősi pogányok is észrevették, hogy a természet senkire sem szokott olyan terhet róni, amelynek az elviselésére nem készítette föl. Ha ez már a macskára is igaz, akkor nem sokkal igazabb-e a gondolkodó elméjű és szabad akaratú lényre, akárhogy vélekedjék is Istenről?

— Hallgasson! Fogja be már a száját! — sziszegte a nő.

— Ha egy kicsit brutális vagyok — mondta a pap —, akkor is csak veled, nem a gyermekkel. A gyermek, ahogy mondottad, nem értheti meg. Te pedig, ahogy mondottad, nem panaszkodol. Ennélfogva…

— Ennélfogva azt kéri, hogy hagyjam lassan haldokolni, és…

— Nem! Nem kérem! Mint Krisztus papja, a mindenható Isten nevében megparancsolom, hogy ne emelj kezet a gyermekedre, ne áldozd fel az életét a kényelmes könyörület hamis istenének oltárán! Nem tanácsolom, hanem átok terhe alatt, Krisztus király nevében parancsolom! Világos?!

Dom Zerchi még soha életében nem beszélt ilyen hangon, és őt magát is meglépte, hogy milyen könnyen jöttek a szájára a szavak. Ahogy nézte, nézte a nőt, az lesütötte a szemét. Előtte Zerchi egy pillanatig attól tartott, hogy a nő a szemébe nevet. Amikor az anyaszentegyház hébe-hóba célzást tett arra, hogy a hatalmát még mindig a nemzetek fölöttinek és az állami hatalomnál magasabb rendűnek tekinti, mostanában rendszerint lenéző kuncogás volt a válasz. És lám, a parancs jogosságát mégis, még mindig meg tudja érezni egy nekikeseredett anya, akinek haldoklik a gyermeke! Csakugyan brutális dolog volt megpróbálni győzködni, és Zerchi már meg is bánta. Az egyszerű, egyenes parancs képes volt arra, amire a meggyőzés nem. A nőnek most sokkal inkább a hatalmi szóra volt szüksége, mint győzködésre. A pap tisztán látta ezt abból, ahogy megjuhászodott, pedig a tőle telhető legszelídebb hangon parancsolt rá az imént…

Beértek a városba. Zerchi feladott egy levelet, aztán bement a Szent Mihály-templomba, váltott néhány szót Selo atyával a menekültkérdésről, bement még a HV-hez, hogy kérjen egy példányt a legfrissebb polgári védelmi útmutatóból; minden alkalommal, amikor visszatért az autóhoz, félig-meddig arra számított, hogy nem találja ott a nőt, de az csak mozdulatlanul ült, fogta a gyermeket, és rezzenéstelenül bámult a semmibe.

— Megmondod, hová akartál menni, gyermekem? — kérdezte tőle végül.

— Sehová. Meggondoltam magam.

Az apát elmosolyodott.

— Pedig annyira sietős volt az utad a városba!

— Nem baj, atyám. Meggondoltam magam.

— Jól van. Akkor hazamegyünk. Miért nem bízod rá a gyermeket néhány napig a nővérekre?

— Majd gondolkodom rajta.

Az autó visszaszáguldott az úton az apátság felé. Ahogy a zöld csillagos tábor közelébe értek, az apát látta, hogy valami nincs rendben. A tüntető novíciusok már nem vonultak fel-alá. Egy csoportban álltak és beszélgettek… vagy csak hallgatták a két rendőrt meg egy harmadik férfit, aki ismeretlen volt Zerchinek. Az apát átirányította az autót a lassú sávba. Az egyik novícius észrevette, megismerte, és integetni kezdett a táblájával. Dom Zerchinek esze ágában sem volt megállni, amíg a nő ott ült az autóban, de az egyik rendőr kilépett a sávba eléjük, és forgalomirányító botját a jármű akadályérzékelő detektora felé emelte; a robotvezérlés automatikusan reagált, megállította az autót. A rendőr intett, hogy álljon félre. Zerchi kénytelen volt engedelmeskedni. A két rendőr odament, megnézte a rendszámot, aztán az iratokat kérte. Az egyik kíváncsian szemügyre vette a nőt és a gyermeket; nem kerülték el a figyelmét a piros cédulák. A másik odamutatott az immár egy helyben álló tüntetőkre.

— Szóval maga a karmestere ennek az egésznek, mi?! — mordult rá az apátra. — Hát annak a barna ruhás úrnak hírei vannak a maga számára! Szerintem nem árt, ha meghallgatja. — A fejével intett a köpcös, törvényszolga kinézetű alak felé, aki fontoskodó arckifejezéssel iparkodott arra.

A gyermek megint felsírt. Az anyja nyugtalanul mocorgott.

— Uraim, ez az asszony és a gyermek rosszul van! Átveszem az idézést, de kérem, engedjenek vissza most az apátságba! Aztán visszajövök egyedül.

A rendőr megint szemügyre vette a nőt.

— Hölgyem…?

A nő a tábor felé bámult, aztán felnézett a bejárat fölé tornyosuló szoborra.

— Én itt kiszállok — mondta színtelen hangon.

— Jobb is lesz magának, hölgyem — mondta a rendőr, és ismét a piros cédulára tévedt a szeme.

— Ne! — Dom Zerchi karon ragadta. — Gyermekem, megtiltom…

A rendőr villámgyorsan elkapta a pap csuklóját.

— Engedje el! — csattant fel, aztán halkabban azt kérdezte: — Hölgyem, maga a gyámleánya vagy valami ilyesmi?

— Nem.

— Akkor hogy képzeli, hogy megtiltja a hölgynek, hogy kiszálljon?! — förmedt rá Zerchire a rendőr. — Már amúgy is elegünk van magából, uram, úgyhogy ajánlom…

Zerchi ügyet sem vetett rá, hadarva mondott valamit a nőnek. Az csak a fejét rázta.

— Akkor legalább a gyermeket! Hadd vigyem vissza a nővérékhez! Ragaszkodom — hozzá, hogy…

— Hölgyem, a magáé a gyerek? — kérdezte a rendőr. A nő már kiszállt az autóból, de a gyermek Zerchi karjában volt.

A nő bólintott.

— Az enyém.

— Ez az ember fogva tartja magát, vagy mi?

— Nem.

— Mi a szándéka, hölgyem? A nő tétovázott.

— Ülj be az autóba! — mondta Zerchi.

— Elég ebből a hangból, ember! — förmedt rá a rendőr. — Mi legyen a gyerekkel, hölgyem?

— Mind a ketten kiszállunk itt.

Zerchi bevágta az ajtót, el akarta indítani az autót, de a rendőr keze benyúlt az ablakon, lecsapott a TÖRLÉS gombra, és kivette a kulcsot.

— Emberrablási kísérlet? — dörmögte a másik.

— Meglehet — mondta ez, és kinyitotta az ajtót. — Most engedje el szépen a hölgy gyermekét!

— Hagyjam, hogy megöljék itt? — kérdezte az apát. — Csak erővel vehetik el tőlem!

— Menj át a másik oldalra, Al…

— Nem!

— Úgy, most a botot a hóna alá… ez az, húzd! Tessék, hölgyem, a gyermeke. Ja persze, a mankóval nyilván nem megy. Cors! Hol van Cors? Hé, doki!

Zerchi szeme előtt ismerős arc tűnt fel, ahogy az orvos átfurakodott a körülállókon.

— Emelje ki a gyereket, amíg lefogjuk ezt a dilist, jó?

Az orvos és a pap némán összenéztek, aztán a gyermek kiemeltetett az autóból. A rendőrök elengedték az apát csuklóját. Az egyik megfordult, és látta, hogy fölemelt táblájú novíciusok fogják körül. A táblákat esetleges fegyvernek tekintvén, a pisztolyához kapott.

— Vissza! — hördült fel.

A novíciusok megrökönyödve hátráltak.

— Szálljon ki!

Az apát kikászálódott az autóból. A köpcös törvényszolgával találta szembe magát. Az illető egy összehajtogatott irattal megütögette a karját.

— Ezennel kézbesítek önnek egy bírósági meghagyást, amelyet a törvény szerint fel kell olvasnom, és meg kell magyaráznom! Ez az ön példánya. A rendőrök tanúsíthatják, hogy ön elé tártam, ezért nem tagadhatja meg az átvételét…

— Persze, adja csak ide!

— Ez a helyes hozzáállás. Nomármost, a bíróság a következőképpen rendelkezik: „Tekintettel arra, hogy a panaszos állítása szerint nagyszabású nyilvános rendzavarás…”

— Dobjátok be a táblákat abba a szemeteshordóba — utasította Zerchi a novíciusait —, ha senkinek sincs kifogása ellene. Aztán szálljatok be az autóba, és várjatok! — Rá sem hederített a meghagyás szövegére, hanem elindult a rendőrök felé, nyomában a törvényszolgával, aki folytatta a pattogó felolvasást. — Letartóztatásban vagyok?

— Azon gondolkodunk.

— „…és jelenjék meg a bíróság előtt a fent említett időpontban, számot adandó arról, hogy miért…”

— Van valami vád is?

— Éppenséggel a nyakába varrhatunk négyet-ötöt, ha ragaszkodik hozzá.

Cors visszajött. Az anyát és gyermekét betámogatták a táborkapun. Az orvos arca komor volt, ha bűntudatos nem is.

— Ide hallgasson, atyám! — mondta. — Tudom, mit gondol erről az egészről, de…

Zerchi apát ökle hatalmas jobbegyenessel belevágott az orvos arcába. A váratlan ütéstől Cors elvesztette az egyensúlyát, kemény huppanással a fenekére esett. Csak ült és nézett maga elé, aztán szipogott egyet-kettőt. Az orrából hirtelen eleredt a vér.

— „…tartozik engedelmeskedni — hadarta tovább a köpcös —, feltéve, hogy hatályos ítélet nem…”

— Vidd oda az autóhoz — mondta az egyik rendőr. Az autó, melyhez az apátot odavitték, nem az övé volt, hanem a rendőrség járőrkocsija. — Egy kicsit csalódni fog magában a bíró — mondta zordonan a rendőr. — Most álljon meg szépen itt, és maradjon nyugton! Ha megmozdul, megbilincselem!

Az apát és a rendőr csendben várakozott a kocsinál, amíg távolabb a törvényszolga, az orvos és a másik rendőr összedugta a fejét. Cors egy zsebkendőt szorított az orrára.

Vagy öt percig tanácskozhattak. Zerchi mélységesen szégyellte magát. Az autó fémjére szorította homlokát, és imádkozni próbált. Pillanatnyilag nem nagyon érdekelte, milyen döntésre juthatnak azok hárman. Csak az anya és a gyermek járt az eszében. Bizonyos volt benne, hogy a nő már meggondolta magát, csak arra a mondatra volt szüksége, hogy én, Isten papja, megparancsolom… és az isteni kegyelemre, hogy meghallgassa — ha nem kényszerítették volna megállásra őket, ha a nő nem látta volna, ahogy „Isten papját” kurtán letorkolja „Caesar közlekedési rendőre”. Az apát még sohasem látta ilyen távolinak Krisztus királyságát.

— No, jól van, ember. Annyit mondhatok, mázlista egy alak maga!

Zerchi fölnézett.

— Tessék?

— Cors doki nem hajlandó feljelentést tenni! Azt mondja, erre számíthatott… Miért ütötte meg?

— Tőle kérdezzék.

— Kérdeztük már. Most csak azon gondolkodom, bevigyük-e magát, vagy elég, ha kézbesítjük az idézést. A törvényszolga azt mondja, maga ismert ember errefelé. Mivel foglalkozik?

Zerchi elvörösödött.

— Ez semmit sem jelent magának? — Megérintette a mellén lógó keresztet.

— Nem sokat, amikor a viselője orrba vág másokat! Mivel foglalkozik?

Zerchi lenyelte büszkeségének utolsó — maradványait is.

— A Szent Leibowitz-rend apátja vagyok, ott, abban az apátságban.

— És ez feljogosítja a testi sértésre?

— Nagyon sajnálom! Ha Cors doktor elfogadja, ünnepélyesen bocsánatot kérek tőle. Ha idézést kapok, megígérem, hogy megjelenek a bíróság előtt.

— Al, te mit mondasz?

— A börtön tele van a hontalanokkal…

— Ide hallgasson, ha úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, hajlandó távol tartani magát meg a bandáját innét, és ott maradni, ahová valók?

— Igen.

— Jól van. Akkor tűnés! De ha csak elhajt erre, és kiköp az útra, megnézheti magát!

— Köszönöm.

Amint elhajtottak, valahonnan a parkolóból sípláda hangja hallatszott; ahogy Zerchi visszanézett, látta, hogy a körhinta forog. Az egyik rendőr éppen megtörölte az arcát, vállon veregette a törvényszolgát, aztán mindannyian odamentek az autóikhoz, és elhajtottak. Hiába ült öt novícius mellette, Zerchi egyedül volt a szégyenével.

29. FEJEZET

— Ha jól tudom, máskor is megróttak már a hirtelen haragodért — korholta Lehy atya a bűnbánót.

— Igen, atyám.

— Tisztában vagy vele, hogy a szándékod gyakorlatilag gyilkos szándék volt?

— Nem akartam ölni.

— Mentegetni próbálod magad?! — förmedt rá Zerchire a gyóntató.

— Nem, atyám. Ártó szándék volt. Vádolom magam azzal, hogy gondolatban és tettben is vetkeztem az ötödik parancsolat szelleme ellen, és vétettem a könyörület és az igazságosság parancsa ellen. És szégyent és gyalázatot hoztam a tisztségemre.

— Tisztában vagy vele, hogy megszegted azt a fogadalmadat, hogy sohasem folyamodói erőszakhoz?

— Igen, atyám, és mélységesen megbántam.

— Nincs más enyhítő körülmény, mint hogy vöröset láttál és odacsaptál!… Gyakran szoktál így kivetkőzni józan önmagádból?

A kínos gyónás folytatódott; az apátság ura és parancsolója térden állt, a perjel pedig ítélkezett apátja felett.

— Jól van — mondta (végül Lehy atya. — Penitenciaként pedig megígéred, hogy elmondasz…

Zerchi másfél óra késéssel ért a kápolnához, de Mrs. Grales türelmesen várakozott. A gyóntatószék közelében térdepelt a padban, és mintha félig aludt volna. Az apát magában zavarban volt; amíg odaért, voltaképpen remélte, hogy Grales anyó már nem lesz ott. El kellett mondania a penitenciáját, mielőtt meggyóntathatta volna. Letérdelt az oltár közelében, és húsz percen át imádkozott, a Lehy atyától arra a napra kirótt penitenciaként, de amikor visszaindult a gyóntatószék felé, Mrs. Grales még mindig ott volt. Zerchi kétszer is szólt hozzá, mielőtt meghallotta; amikor felállt, megtántorodott egy kicsit. Az öregasszony megállt, fonnyadt ujjaival kitapogatta a Rachel-arc szemét, ajkát.

— Valami baj van, leányom? — kérdezte a pap. Mrs. Grales fölnézett a magas ablakokra. Tekintete ide-oda vándorolt a boltozatos mennyezeten.

— Igen, atyám — suttogta. — Érzem, hogy körülöttünk van a Gonosz, érzem bizony! Közel, nagyon közel van most a Gonosz itt! Bűnbocsánatra van szükség, — atyám, meg még valamire…

— Még valamire, Mrs. Grales?

Az öregasszony közel hajolt, a keze mögött súgta oda:

— Bűnbocsánatot kell adnom Őneki is! A pap egy kicsit hátrahőkölt.

— Kinek? Nem értem.

— Bűnbocsánatot… Neki, aki ilyennek teremtett — mondta nyögdécselve az öregasszony. De aztán lassan mosolyra húzódott a szája. — Én… én sose bocsátottam meg Neki.

— Istennek? Hogyan is?… Ő igazságos. Ő maga az Igazság, ő maga a Szeretet. Hogy mondhatja?…

Mrs. Grales tekintete kérően szegeződött rá.

— Hát nem bocsáthat meg Neki egy öreg paradicsomos kofa az igazságáért? Miután én is kérem az Ő bűnbocsánatát?

Dom Zerchi szárazát nyelt. Lenézett a padlóra, a kétfejű árnyékra. Valami szörnyűséges igazság sejlett ebben az árnyékalakban. Nem tudta rávenni magát, hogy megrója az öregasszonyt a megbocsátás gondolatáért. Mrs. Grales egyszerű világában elképzelhető volt, hogy ugyanúgy megbocsássák az igazságot, mint az igazságtalanságot, hogy ugyanúgy megbocsásson az ember az Istennek, mint az Isten az embernek. Úgy legyen tehát, és légy türelmes hozzá, Uram, gondolta magában, miközben megigazította a vállán a stólát.

Mielőtt beléptek a gyóntatófülkébe, az öregasszony térdet hajtott az oltár felé. A pap észrevette, hogy amikor Mrs. Grales keresztet vetett, a keze nemcsak a saját homlokát érintette meg, hanem Rachelét is. A pap elhúzta a vastag függönyt, bement a fülkéjébe, és átsuttogott a rácson:

— Mit kívánsz, leányom?

— Áldj meg, atyám, mert bizony vetkeztem… Akadozva beszélt. A pap nem tudta kivenni az arcát a sűrű rácsozaton át. Csak a halk, töredezett, panaszos hangot hallotta, Éva hangját. Ugyanaz, ugyanaz, mindig csak ugyanaz, még egy kétfejű nő sem tud új módokat kitalálni arra, hogy a gonosszal kacérkodjék, csak lélektelenül majmolja az eredendőt. Zerchit még mindig gyötörte a szégyen azért, ahogy a nővel, a rendőrökkel és Corsszal viselkedett, és nehézére esett, hogy odafigyeljen. Mégis, ahogy hallgatta a gyónást, reszketni kezdett a keze. A szavak ritmusa tompán szűrődött át a rácson, mint valami távoli kalapálás zaja, ahogy a szögeket verik be a fába, a tenyereken át. Mint alter Christus[152], a pap minden teher súlyát megérezte egy-egy pillanatra, mielőtt továbbadta Neki, aki mindegyiket magára vette. Ott volt az a dolog az asszony párjával. Aztán azok a mocskos, titkos dolgok, azok a dolgok, amiket piszkos újságpapírba kell göngyölni és éjszaka elásni. A szörnyűséget szinte mintha még fokozta volna, hogy csak részben értette meg.

— Ha azt akarod mondani, hogy magzatelhajtásban vagy bűnös — suttogta —, meg kell mondanom, hogy csak a püspök oldozhat fel, és én nem is…

Elhallgatott. Távoli dübörgés hallatszott, aztán a kilövőállásból fellőtt rakéták halk horkanása-süvítése.

— A Gonosz! A Gonosz! — nyüszítette az öregasszony;

A pap fejbőre megbizsergett, hirtelen oktalan, jeges rémületet érzett.

— Gyorsan! A töredelem megnyilvánulását! — mormolta. — Tíz avét, tíz miatyánkot vezeklésül! Később meg kell majd ismételned a gyónást, de most a töredelem megnyilvánulását!

Hallotta a mormolást a rács túloldaláról. Gyorsan elrebegte a feloldozást:

— Te absolvat Dominus Jesus Christus; ego autem eius auctoritate te absolvo ab omni vinculo… Denique, si absolvipotes expeccatis tuis, ego te absolvo in nomine Patris…[153]

Mielőtt befejezhette volna, fény szűrődött át a gyóntatófülke vastag függönyén. A fény egyre erősödött, míg a fülke nappali világosságban úszott. A függöny füstölögni kezdett.

— Várj, várj! — sziszegte a pap. — Várj, amíg kialszik!

— …várj várj várj amíg kialszik — visszhangozta egy halk, ismeretlen hang a rács mögül. Nem Mrs. Grales hangja volt.

— Mrs. Grales?… Mrs. Grales?

Az asszony álmos hangon, nehezen forgó nyelvvel válaszolt:

— Sose akartam… sose akartam… sose… szeretni…

— Elhalkult, elhalt. Nem az a hang volt, amely az előbb válaszolt.

— Most gyorsan futás!

Nem nézte, hogy az asszony követi-e, kiugrott a gyóntatófülkéből, és a padok között elrohant a mellékoltár felé. A fény már halványodott, de még mindig déli napsütésként perzselte a bőrt. Hány másodperc lehet hátra?! A templom tele volt füsttel.

Zerchi beugrott a szentélybe, megbotlott az első lépcsőfokon, térdhajtásnak tekintette, odalépett az, oltárhoz. Lázas sietséggel kiemelte a Krisztussal tele szentségtartót a tabernákulumból, megint térdet hajtott a Jelenlevő előtt, fölkapta Isten testét, és kiiramodott.

Ekkor omlott rá az épület.

Amikor magához tért, nem látott mást, csak homokot. Derekától lefelé a földhöz volt préselve. Hason feküdt. Megpróbált megmozdulni. Az egyik karja szabadon volt, a másikat azonban fogva tartotta a ránehezedő súly. Szabad keze még mindig fogta a szentségtartót, de ahogy elzuhant, megbillenthette, mert leesett a fedele, és néhány apró szentelt ostya kigurult belőle.

A lökéshullám szentségtartóstul kihajította a templomból, állapította meg. Homokban feküdt. A közelben, egy kőgörgetegben rózsabokor maradványai látszottak. Az egyik ágon rajta maradt egy rózsa — az egyik Hókirálynő-fajta. A szirmai megperzselődtek.

A magasból repülőgépek dübörgése hallatszott, kék fények villóztak a porfelhőn át. Zerchi először egyáltalán nem érzett fájdalmat. Megpróbálta kinyújtani a nyakát, hátrafordítani a fejét, hogy megnézze magának a behemótot, mely rátelepedett, de akkor megérkezett a fájdalom. Elködösült előtte a világ. A pap halkan felkiáltott. Nem akart többször hátranézni. Öttonnányi kő takarta be, szilárdan fogta, ami megmaradt belőle deréktól lefelé.

Nekilátott összeszedni a szent ostyadarabkákat. Óvatosan keresgélt a szabadon maradt karjával. Gyengéden, egyenként szedegette fel őket a homokból. A szél azzal fenyegetett, hogy vándorútra küldi Krisztus morzsáit. Akkor is legalább megpróbáltam, Uram, gondolta. Kell valakinek utolsó kenet? Viaticum? Ha igen, akkor ide kell vonszolniuk magukat hozzám. Vagy maradt még valaki egyáltalán?

A rettenetes dübörgésen kívül nem hallott más hangot.

Egy vékonyka vérpatak minduntalan a szemébe folyt. A karjával törölte le, nehogy a véres kezével beszennyezze az ostyákat. Tévedés, Uram, az én vérem, nem a Tiéd! Dealba me.[154]

A szétszóródott Oltáriszentség javát visszatette már a kehelybe, de néhány kósza ostyácska távolabbra gurult. Feléjük nyúlt, és megint elsötétült előtte minden.

— JézusMáriaSzentJózsef! Segítség!

Halkan szűrődött oda a válasz, messziről, alig hallhatóan az égbolt robajlásában. Ugyanaz az idegen, halk hangocska volt, amelyet a gyóntatófülkében hallott, és megint a szavait visszhangozta:

— …jézus mária szent József segítség.

— Tessék?! — kiáltott fel a pap.

Még néhányat kiáltott, de nem jött több válasz. Közben szállingózni kezdett fentről a por. Visszahelyezte a szentségtartó fedelét, hogy a por ne vegyüljön az ostyák közé. Egy darabig lehunyt szemmel feküdt.

A papi hivatással az a baj, hogy az ember végül kénytelen megfogadni a tanácsot, amelyet a többieknek adott. — A természet nem ró senkire olyan terhet, amelynek az elviselésére nem készítette föl. Ezt kapom azért, mert először a Sztoikus szavával feleltem annak a lánynak Isten szava helyett, gondolta.

Nem is annyira a fájdalom gyötörte, mint valami ádáz viszketés, amely a beszorult része felől jött. Megpróbálta megvakarni, de az ujjai csak sziklafelülethez értek. Egy pillanatig karmolászta, megborzongott, visszahúzta a kezét. A viszketés őrjítő volt. A sérült idegek ostobán követelőztek, hogy vakarják meg őket! Zerchi nagyon méltatlannak érezte a helyzetét.

Nos, Cors doktor, honnét tudja, hogy a viszketés nem alapvetőbb rossz, mint a fájdalom?

Ezen fölnevetett. A nevetéstől hirtelen elsötétült megint minden. A feketeségből nagy nehezen visszaevickélt a világosságra, miközben valaki sikoltozott. A pap egyszerre ráébredt, hogy a sikoltozás az ő szájából jön. Hirtelen félni kezdett. A viszketés már elviselhetetlenné fokozódott, de a sikolyokból nem fájdalom szólt, hanem esztelen rémület. Most már a levegővétel is csak kín volt, mely nem enyhült, de a kínt el tudta viselni. A rettegést az a legutóbbi feketeség váltotta ki. A feketeség mintha fölébe magasodott volna, mohón kívánta volna, éhesen várakozott volna rá — hatalmas, fekete étvágy, lelkekre éhező. A fájdalmat el tudta viselni, de azt a Borzalmas Sötétséget nem. Vagy ott volt valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie, vagy itt volt valami, amit el kellett még végeznie! Ha egyszer hagyja, hogy az a sötétség fölébe kerekedjék, itt már nemigen tud tenni semmit.

Szégyellte a félelmet, imádkozni próbált, de az imák valahogy imaszerűtlennek rémlettek — mintha mentegetőzések lettek volna, nem könyörgések; mintha az utolsó ima, az utolsó fohász már elhangzott volna. A félelem nem enyhült. Miért? Megpróbált logikával hatni rá. Láttál már embereket meghalni, Jeth! Nem is keveset. Nem látszik olyan nehéznek! Egyre gyengül a láng, aztán néhány görcsöset lobban még, és kialszik. Az a koromfekete Sötétség — a szakadék aham és asti között — a legfeketébb Styx, a mélység az Úr és az ember között… Ide figyelj, Jeth, ugye nem kételkedel benne, hogy valóban van Valami a túloldalon? Akkor miért remegsz így?

Egy szakasz jutott az eszébe a Dies Irae-ből[155], és egyre ott motoszkált benne:

Quid sum miser tunc dicturus?
Quem patronum rogaturus,
Cum vix justus sit securus?

„Mit mondjak majd akkor, én nyomorult? Kitől kérjek védelmet, hiszen még az igazak is alig vannak biztonságban?” Vix securus? Miért „alig vannak” biztonságban? Hiszen az igazak nem kárhozhatnak el! Akkor miért remegsz így?

Bizony, Cors doktor úr, az igazi rossz, amelyről még önnek is említést kellett volna tennie, az nem a szenvedés, hanem a szenvedéstől való esztelen félelem! Metus doloris[156]. Tegye mellé pozitív megfelelőjét, a világi biztonság, az Éden utáni vágyódást, és talán megleli „a gonosz gyökerét”, doktor úr! A lehető legkevesebb szenvedés és a lehető legnagyobb biztonság, ez volt a helyes és természetes törekvése a társadalomnak és Caesarnak. De aztán valahogy ez lett minden cél, ez lett a törvény egyetlen alapja — kifacsarva. És csak erre törekedvén, elkerülhetetlenül csak az ellenkezőjét érhettük el: a lehető legtöbb szenvedést, a lehető legkisebb biztonságot.

Mi a világgal a baj? Én. Vegye magára, doktor úr, a maga inge is! Te, én, Ádám, az ember, mi! Nincsen „világi gonoszság”, csak az, amelyet belevisz a világba az ember — te, én, Ádám, mi — egy kis segítséggel a Hazugságok Atyjától. Hibáztassanak bármit, akár Istent is, de jaj, ne hibáztassanak engem! Doktor úr? Az egyetlen rossz a világban most, kedves Cors, az, hogy a világ nincs többé. Mire vezetett a fájdalom?

Erőtlenül fölnevetett megint, és ráborult a Sötétség.

— Én, mi, Ádám — de Krisztus, ember, én; én, mi, Ádám, de Krisztus, ember én — mondta fennhangon. — Tudod mit, Pat? Ők… együtt… inkább feszítsék őket a keresztre együtt… csak ne egyedül… amikor véreznek… társaság kell. Mert… Mert ahogy a Sátán a pokollal akarja — megtölteni az embert. Mármint ahogy a Sátán az emberrel akarja megtölteni a poklot… Mert Ádám… És Krisztus mégis… De én akkor is… Ide figyelj, Pat…

Ezúttal több időbe telt, amíg szét tudta oszlatni a mélyfekete Sötétséget, de meg kellett értetnie Pattéi a dolgot, mielőtt végképp hagyja elnyelni magát!

— Ide figyelj, Pat, azért… azért mondtam neki, hogy a gyermekének muszáj… azért, mert. Mert Jézus sohase kért senkitől semmit, amit Jézus maga nem csinált végig. Én is azért. Azért nem engedek. Pat…?

Pislogott egyet-kettőt. Pat eltűnt. A világ megint összeállt, a feketeség eloszlott. Zerchinek valahogy sikerült rájönnie, mitől félt. Volt valami, amit még el kellett végeznie, mielőtt a Sötétség mindörökre magába zárja. Édes Istenem, engedd, hogy éljek addig, amíg elvégezem! Félt attól, hogy meghal, mielőtt eltűrt ugyanannyi szenvedést, mint a gyermek, aki nem tudta fölfogni; a gyermek, akit meg akart menteni a további szenvedésre — nem, nem a további szenvedésre, hanem a szenvedés ellenére. Krisztus nevében ráparancsolt az anyára. Helyesen tette. De most félt belezuhanni abba a feketeségbe, mielőtt elvisel annyit, amennyit Isten segítségével elviselhet.

Quem patronum rogaturus,
Cum vix justus sit securus?

Akkor hát a gyermekért és az anyjáért. Amit másnak, azt magamnak is. Fas est.[157]

A döntéstől mintha enyhült volna a fájdalom. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, aztán óvatosan visszasandított a kőtömegre. Több mint öt tonna volt a háta mögött. Ezernyolcszáz év volt mögötte. A lökéshullám feltépte a kriptát is, mert a kövek között csontok fehérlettek. Szabad kezével hátrakotort, valami simát érzett, nagy nehezen kiszabadította. A homokba ejtette, a szentségtartó mellé. Az állkapocscsont hiányzott, de a fejkoponya sértetlen volt, csak a homlokán volt egy lyuk, félig elkorhadt faszilánk állt ki belőle. Mintha egy nyílvessző maradványa lett volna. A koponya nagyon réginek látszott.

— Testvérem — suttogta Zerchi, mert azokban a kriptákban csak a rend szerzeteseit helyezték nyugalomra, senki mást.

Mit tettél értük, vén Csont? Megtanítottad őket írni-olvasni? Segítettél nekik az újjáépítésben, elvezetted őket Krisztushoz, segítettél helyreállítani egy kultúrát? Nem felejtetted el figyelmeztetni őket, hogy édenkert sohasem lehet belőle? Persze hogy nem. Áldott légy, Csont, gondolta, és ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A fáradságodért egy nyílvesszővel fizettek a szemed közé. Mert több van ott mögöttem, mint öttonnányi, tizennyolc évszázadnyi kő. Azt hiszem, nagyjából kétmillió év van ott — amennyi eltelt az első Homo inspiratus[158] óta.

Megint meghallotta a hangot — azt a halk visszhangocskát, amely korábban ráfelelt a szavára. Most gyerekesen énekelgetett: — La-la-la, la-la-la…

Habár úgy rémlett, ugyanaz a hang, mint amit a gyóntatófülkében hallott, semmiképpen sem lehetett Grales anyóé! Grales anyó megbocsátott volna Istennek, aztán eliszkolt volna, ha idejében kijutott volna a kápolnából — és bocsásd meg a szerepcserét, Uram! De a pap nem is volt bizonyos benne, hogy csakugyan bocsánatot kell kérnie a szerepcseréért. Ide hallgass, vén Csont, lehet, hogy ezt kellett volna mondanom Corsnak? Nézze, kedves Cors, miért nem bocsát meg Istennek azért, mert megengedi a fájdalmat? Ha nem engedné meg, akkor az emberi bátorság, merészség, nemesség, önfeláldozás mind értelmét veszítené! Ráadásul maga itt állna munka nélkül, Cors!

Talán ezt felejtettük el megemlíteni, Csont. Bombák, a világ őrjöngő dühe, amikor keserűen ráébred, hogy nem üti meg a félig elfelejtett Éden mértékét! A keserűség lényegében Isten ellen irányul. Ide hallgass, Ember, hagyj fel a keserűséggel — „bocsáss meg az Úrnak”, ahogy Grales anyó mondaná — minden más előtt; a szeretet előtt is!

De nem: bombák és dührohamok. Nem bocsátottak meg.

Kis időre elszunnyadt. Természetes alvás volt, nem a Sötétség förtelmes, lélekölő semmije. Eleredt az eső, megtisztította a levegőt a portól. Amikor a pap fölébredt, nem volt egyedül. Felemelte az arcát a sárból, dühösen rájuk meredt. Hárman ültek a romhalmazon, gyászos komorsággal méregették. Megmozdult. Kiterjesztették fekete szárnyukat, nyugtalanul sziszegtek. Erőtlenül odavágott egy követ. Kettő felröppent, és körözni kezdett a magasban, de a harmadik ott maradt, s komolyan nézte. Sötét, csúf madár volt, de nem olyan, mint az a Másik Sötét. Ennek csak a test kellett.

— Még nem készült el a vacsora, madártestvér — szólt oda Zerchi bosszúsan. — Várnod kell.

A madár nem számíthat már sok vacsorára, jegyezte meg magában, mielőtt belőle magából is a többiek vacsorája lesz. Tollait megperzselte az atomvillanás, és fél szemét csukva tartotta. Csapzottra ázott az esőben, és — az apát gyanította, hogy az eső maga is halált hoz.

— la-la-la, la-la-la várj várj várj amíg kialszik la…

Megint az a hang! Zerchi előzőleg attól tartott, talán hallucináció. De a madár is hallotta. Félrehajtott fejjel kémlelt valamit Zerchi látóterén kívül. Végül rekedten fújt egyet, és fölrebbent.

— Segítség! — kiáltotta erőtlenül Zerchi.

— segítség — szajkózta az idegen hang.

És egy romhalmaz mögül előjött a kétfejű nő. Tétova léptekkel közelebb ment, aztán megállt, lenézett Zerchire.

— Hála istennek, Mrs. Grales! Nézzen szét, nincs-e a közelben Lehy atya…

— hála istennek mrs grales nézzen szét nincs e a közelben…

A pap kipislogta a szeméből a vért, és alaposabban megnézte.

— Rachel — rebegte.

— rachel — felelte rá a teremtmény.

Letérdelt a hason fekvő pap elé, aztán hátraült a sarkára. Zöld szeme hűvös tekintetével szemügyre vette, és ártatlan mosoly jelent meg az arcán. Tekintetében csodálkozás, élénk kíváncsiság volt — és talán még valami egyéb is —, de szemlátomást nem érzékelte, hogy a másik szenved.

Volt valami abban a szempárban, ami néhány másodpercig Zerchi minden figyelmét lekötötte. De aztán észrevette, hogy Mrs. Grales feje békésen szunnyad a másik vállon. Rachel rámosolygott. Fiatalos, szégyenlős, reményteljes, barátkozó mosoly volt. Zerchi újra megpróbálkozott:

— Ide hallgasson, életben maradt még valaki? Keressen.

Dallamosan, fennkölt komolysággal jött a válasz:

— ide hallgasson életben maradt még… — A nő ízlelgette a szavaié zamatát. Egyenként, tisztán tagolta őket. Elmosolyodott a hallatukon. Amikor már elhangzottak, az ajka némán újraformálta őket. Több ez, mint gépies utánzás, állapította meg a pap. A nő közölni akart valamit. Az ismétléssel mintha ezt a gondolatot igyekezett volna átadni: Valahogy olyan vagyok, mint te.

De hiszen csak az imént született meg…

És valahogy más is vagy — állapította meg Zerchi enyhe áhítattal. Jól emlékezett, hogy Mrs. Gralesnek ízületi gyulladása volt mind a két térdében — de az a test, mely régebben Grales anyóé volt, most a sarkán ült előtte hajlékony, fiatalos pózban. Mi több, az öregasszony ráncos bőre is mintha kevésbé ráncosnak látszott volna, és mintha rózsásabb lett volna a színe — mintha új élet költözött volna az elhalt, öreg szövetekbe! Zerchi tekintete hirtelen megakadt a nő karján.

— Megsebesült!

— megsebesült.

Zerchi odamutatott. A nő nem nézett oda, hanem utánozta Zerchi mozdulatát, megnézte a pap ujját, és feléje nyújtotta az övét — a sebesült karját. Vér alig látszott rajta, de legalább egy tucat vágás csúfította, az egyik nagyon mélynek rémlett. Zerchi az ujjánál fogva odahúzta a nő karját. Óvatosan kiszedett belőle öt üvegszilánkot. A nő vagy átnyomta a karját egy ablaküvegen, vagy — ami valószínűbb volt — a robbanás pillanatában egy szétpattanó üvegtábla közelében állt. Csak egyszer jelent meg egy vércsepp, amikor egy félarasznyi üveglándzsát húzott ki a húsból. Amikor a többit kiemelte, csak apró, kékes nyomok maradtak utánuk, vérzés nélkül. Az egész egy régi hipnózisbemutatóra emlékeztette, amelynek egyszer tanúja volt, és amelyet szélhámosságnak tekintett. Amikor megint fölpillantott a nő arcába, döbbenete fokozódott. Változatlanul mosolygott, mintha az üvegdarabok eltávolítása a legkevésbé sem zavarta volna.

A pap ránézett Mrs. Grales fejére. Az arc elszürkült, a kóma személytelen maszkja látszott csak. Az ajka vértelennek rémlett. Zerchi valahogy bizonyos volt benne, hogy haldoklik. Lelki szemével látta, ahogy majd elsorvad, és végül leszárad, leesik, mint egy heg, mint egy köldökzsinór. Kicsoda hát Rachel? És micsoda?

Az eső áztatta köveken még maradt egy kis nedvesség. A pap megnedvesítette az ujja hegyét, intett a nőnek, hogy hajoljon közelebb. Akármi volt is ez a lény, valószínűleg akkora sugárdózist kapott, hogy nem élhetett sokáig. A nedves ujja hegyével Zerchi lassan keresztet rajzolt a homlokára.

— Nisi baptizata és ét nisi baptizari nonquis, te baptizo…[159]

Ennél nem jutott tovább. A nő hátrahőkölt. Az arca megmerevedett, eltűnt róla a mosoly. Nem! — mintha az egész arckifejezése ezt kiáltotta volna. Elfordult Zerchitől. Letörölte a nedvességet a homlokáról, lehunyta a szemét, kezét lazán az ölébe ejtette. Teljesen kifejezéstelen lett az arca, passzív, befelé forduló. Ahogy így lehajtotta a fejét, az egész megjelenése olyan volt, mintha imádkoznék. Aztán a passzivitásból apránként újjászületett a mosoly. Egyre derűsebb lett. Amikor felnyitotta a szemét, és ismét ránézett Zerchire, ugyanaz a nyíltság, melegség sugárzott a szeméből. De körülpillantott, mintha keresett volna valamit.

A tekintete a szentségtartóra esett. Mielőtt a pap megakadályozhatta volna, fölemelte.

— Ne! — hörögte rekedten Zerchi, és utánakapott. A nő azonban sokkal gyorsabb volt, és az erőfeszítés a papnak megint egy ájulásába került. Amikor lassan visszatért az öntudata, és ismét fölemelte a fejét, csak ködösen látott mindent. A nő még mindig ott térdelt előtte. Zerchi a ködön át végre ki tudta venni, hogy bal kezében az aranykelyhet tartotta, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között pedig óvatosan egy szentelt ostyát. A pap felé nyújtotta az ostyát… vagy megint csak képzelődött, mint az előbb, amikor azt hitte, Pat testvérrel beszél?

Várt, hogy eloszoljék a köd. Ezúttal azonban tudta, hogy nem fog egészen kitisztulni.

— Domine, non sum dignus… — suttogta — sed tantum dic verbo…[160]

Elfogadta a nő kezéből az ostyát. A nő visszahelyezte a szentségtartó fedelét, és a kelyhet védett helyre, egy kiugró kőperem alá tette. Mozdulatai nem a szertartás megszokott mozdulatai voltak, de az a tisztelet, amely érzett belőlük, egyvalamiről meggyőzte a papot: hogy a nő megérezte a Láthatatlan Jelenlétet a látszat mögött. Ez a lény, aki még nem tudta használni a szavakat, meg sem értette még őket, úgy cselekedett, mintha közvetlen parancsra cselekedett volna, válaszként a szükségkeresztelési kísérletre.

Zerchi erőlködött, hogy újra tisztán lásson, hogy még egyszer megnézhesse az arcát ennek a lénynek, aki a néma gesztusaival az értésére adta: Nincs szükségem az első szentségedre, Ember, de méltó vagyok rá, hogy kiszolgáltassam neked az életnek ezt a szentségét! Most már tudta a pap, hogy micsoda ez a lény, és halk zokogás tört fel belőle, amikor képtelen volt ködös pillantásával tisztán látni újra azt a hűvös, zöld, háborítatlan tekintetet, egy szabadnak született lény tekintetét.

— Magnificat anima mea Dominum — suttogta. — Magasztalja az én lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgálójára… — Utolsó cselekedeteként meg akarta tanítani ezeket a szavakat a nőnek, mert szilárdan, hitte, hogy valami közös benne azzal a Szűzzel, aki először kimondta őket.

— Magnificat anima mea Dominum et exultavit spiritus meus in Deo, salutari meo, quia respexit humilitatem…[161]

Kifogyott a lélegzete, mielőtt befejezhette volna. Megint elhomályosult előtte minden; most már a nő körvonalait sem látta. De hűvös ujjak érintették meg a homlokát, és egyetlen szó hatolt a fülébe:

— Élj!

Aztán a nő elment. A pap hallotta, ahogy a hangja egyre távolodik az új romok között:

— la la la, la-la-la…

Annak a hűvös, zöld szempárnak a képe vele maradt, amíg életben volt. Nem kérdezte, miért látta volna jónak Isten, hogy Grales anyó vállán keltsen életre egy eredendő ártatlanságú teremtményt, vagy hogy miért ajándékozta meg Isten az Éden természetfeletti adományaival — azokkal az adományokkal, amelyeket az ember előzőleg mindig nyers erővel próbált visszaragadni az égtől, amióta először elveszítette őket. Zerchi eredendő ártatlanságot látott abban a szempárban, és a feltámadás ígéretét. Egyetlen pillantás is bőséges jutalom volt, és a papnak a hála könnyei szöktek a szemébe. Azután arcát a sárba temette és várt.

Semmi más nem jött már — semmi, amit látott, érzett vagy hallott volna.

30. FEJEZET

Énekeltek, miközben beemelték a gyermekeket a hajóba. Régi űrhajósnótákat énekeltek, ahogy egyenként fölsegítették a gyermekeket a létrán, átadták őket a nővérek kezébe. Amikor a látóhatár megremegett, az éneklés abbamaradt. Beadták az utolsó gyermeket is a hajóba.

A látóhatárt villanások borították el, miközben a szerzetesek fölhágtak a létrán. A látóhatár végig vörösen felizzott. Felhőfal emelkedett a magasba a távolban, ahol addig nem volt felhő. A létrán a szerzetesek elfordították az arcukat a villanásoktól. Amikor a villanások kialudtak, visszanéztek.

Lucifer ábrázata förtelmes gombaként emelkedett a felhőfal fölé, lassan nyomult a magasba, mint valami óriás, aki végre lábra áll korszakos földi raboskodása után.

Fentről parancs harsant. A szerzetesek folytatták útjukat a létrán. Nemsokára mind a hajóban voltak már.

Az utolsó szerzetes megtorpant a légzsilipben. Megállt a nyílásban, levette a saruját. — Sic transit mundus[162] — mormolta, ahogy visszanézett az izzásra. Összeütögette a saruja talpát, kiverte belőle a port. Az izzás már az égbolt harmadát elborította. A szerzetes megvakarta a szakállát, még egy utolsó pillantást vetett az óceánra, aztán hátralépett, becsukta a csapóajtót.

Párafelhő csapott elő, vakító fény villant, éles, sivító hang hallatszott, és a csillaghajó meglódult az ég felé.

A hullámok egyhangúan csapkodták a partot, kivetették az uszadékfát. A magas parti hullámok mögött egy elhagyott hidroplán himbálózott a vízen. Egy idő múlva a hullámok elkapták a hidroplánt, és a partra vetették az uszadékfával együtt. A hidroplán az oldalára borult, letörött a szárnya. Apró rákok nyüzsögtek vidáman a hullámok mélyén, meg tőkehalak, melyek a rákokkal táplálkoztak, és a cápa, mely felfalta a tőkehalakat, és kiválónak találta őket, a tenger pajkos brutalitásában.

Szél söpört át az óceán fölött, finom, fehér, fátyolos hamufelhőt sodort magával. A hamu belehullott a tengerbe, bele a hullámokba. A hullámok döglött rákokat mostak a partra az uszadékfával. Aztán partra mosták a tőkehalakat is. A cápa kiúszott a legmélyebb vizekbe, ott borongott a hideg, tiszta áramlatokban. Sokáig nagyon éhes maradt.

JEGYZETEK:

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

31.

32.

33.

34.

35.

36.

37.

38.

39.

40.

41.

42.

43.

44.

45.

46.

47.

48.

49.

50.

51.

52.

53.

54.

55.

56.

57.

58.

59.

60.

61.

62.

63.

64.

65.

66.

67.

68.

69.

70.

71.

72.

73.

74.

75.

76.

77.

78.

79.

80.

81.

82.

83.

84.

85.

86.

87.

88.

89.

90.

91.

92.

93.

94.

95.

96.

97.

98.

99.

100.

101.

102.

103.

104.

105.

106.

107.

108.

109.

110.

111.

112.

113.

114.

115.

116.

117.

118.

119.

120.

121.

122.

123.

124.

125.

126.

127.

128.

129.

130.

131.

132.

133.

134.

135.

136.

137.

138.

139.

140.

141.

142.

143.

144.

145.

146.

147.

148.

149.

150.

151.

152.

153.

154.

155.

156.

157.

158.

159.

160.

161.

162.

163.