Poul Anderson

Időőrjárat


1.

<p>1.</p>

Keresünk — ffi., 21-40, lehetőleg nőtlen, kat. v. tech. tapaszt., jó fizikummal, magas fizetés, külföldi utazás. Engineering Studies Co. 305 E. 45,9-12 és 2-6.


— A munka, tudja, némileg különleges — mondta Mr. Gordon. — És bizalmas is. Bízhatok a titoktartásában?

— Általában igen — felelte Manse Everard. — De persze ez a titoktól függ.

Mr. Gordon elmosolyodott. Rejtélyes mosoly volt ez, az ajak zárt görbülete, ami más volt mindennél, amit Everard eddig látott. Gordon könnyedén beszélte a mindennapi Általános Amerikait, és szolid öltönyt viselt, mégis volt benne valami idegen, de ez nem sötét bőrét, szakálltalan arcát, vagy kaukázusi orra fölött barnálló mongolos szemeit jelentette. Valami megfoghatatlan dolog volt.

— Nem vagyunk kémek, ha erre gondolt — mondta Gordon.

Everard elvigyorodott.

— Ne haragudjon. Kérem, ne gondolja, hogy én is olyan hisztérikus lettem, mint ez az ország. Különben sem dolgoztam még soha bizalmas adatokkal. De az önök hirdetésében tengerentúli feladatokról volt szó, és ahogy most a dolgok állnak — szeretném, ha megmaradna az útlevelem, ugye megérti?

Everard termetes, szögletes vállú férfi volt, nyűtt arcú, katonásra nyírt, barna hajú. Papírjai ott feküdtek előtte: katonai elbocsátópapírja, mechanikai mérnökként végzett munkáinak tanúsítványai. Mr. Gordon szinte meg se nézte őket.

Az iroda maga teljesen szokványos volt: egy íróasztal, néhány szék, egy iratszekrény, és egy hátsó ajtó. A hat emeletnyi magasból New York nyüzsgő forgalmára lehetett kilátni.

— Önálló szellem — mondta a férfi az íróasztal mögött. — Ez tetszik nekem. Nagyon sokan már az elején olyan meghunyászkodva jönnek be, mintha alig várnák, hogy beléjük rúgjanak. Persze az ön hátterével nem kell ennyire aggódnia. Tud munkát szerezni, még ilyen… ó, azt hiszem, a pillanatnyi szakkifejezés szerint átmeneti gazdasági pangásnak mondják.

— Én többfelé érdeklődtem — mondta Everard. — Mint látja, külföldön is dolgoztam, és szeretnék újra utazni. De az igazat megvallva egyelőre fogalmam sincs, mit csinál az ön cége.

— Sok mindennel foglalkozunk — közölte Mr. Gordon. — Lássuk csak… maga harcolt már. Franciaországban, Németországban — Everard pislogott: a papírjai közt ott volt kitüntetéseinek felsorolása is, de esküdni mert volna rá, hogy a fickónak nem volt ideje elolvasni. — Hmmm… megtenné, hogy megfogja azokat a dudorokat a széke karfáján? Köszönöm. Nos, hogyan reagál a fizikai veszélyre?

Everard dühbe jött.

— Idefigyeljen…

Mr. Gordon tekintete egy szerkezetre villant az íróasztalán: egy doboz volt csupán, mutatótűvel és néhány tárcsával. — Ugyan, hagyja. Hogyan vélekedik az internacionalizmusról?

— Mondja…

— A kommunizmusról? A fasizmusról? A nőkről? A személyes ambícióiról?… Ez minden. Nem kell válaszolnia.

— Hát ez meg mi a fene? — vakkantotta Everard.

— Egy kis pszichológiai teszt. Felejtse el. Nem érdekelnek a vélekedései, csak annyiban, amennyiben alapvető érzelmi orientációját tükrözik. — Mr. Gordon hátradőlt, és ujjbegyeit összeillesztette maga előtt. — Idáig nagyon ígéretes. A felállás a következő: olyan munkát végzünk, ami, mint ön is tudja, szigorúan bizalmas. Éppen… hm… egy kis meglepetést akarunk szerezni a versenytársainknak — kuncogott. — Menjen csak, és jelentsen az FBI-nak, semmi akadálya. Minket már átvizsgáltak, és tiszták vagyunk. Látni fogja, hogy valóban folytatunk nemzetközi pénzügyi és tervezési tevékenységet. De a munkának van egy másik aspektusa is, és ehhez van szükségünk emberekre. Száz dollárt kap, ha bemegy a hátsó szobába és elvégez egy tesztsorozatot. Körülbelül három órán át fog tartani. Ha nem felel meg, akkor békével elmehet. Ha viszont alkalmasnak bizonyul, leszerződünk magával, mindent megtud, és elkezdődik a kiképzése. Benne van?

Everard tétovázott. Nem szerette, ha siettetik. Az irodán és ezen a nyájas idegenen kívül még semmit sem látott a vállalatból. Mégis…

Megvan a döntés.

— Leszerződöm, de csak az után, hogy mindent elmondtak.

— Ahogy óhajtja — vont vállat Mr. Gordon. — Készüljön. A tesztek majd eldöntik, hogy így lesz, vagy sem. Nagyon jók a módszereink.

Ez legalább igaz volt. Everard tudott egy keveset a modern pszichológiáró enkefalográfok, asszociációs tesztek, Minnesota-profil. A körülötte villogó és zümmögő, eltakart masinák közül egyet sem ismert fel. Azoknak a kérdéseknek, amiket az asszisztens — egy fehérbőrű, tökéletesen szőrtelen, meghatározhatatlan korú, erős akcentussal és tökéletesen kifejezéstelen arccal beszélő ember — föltett neki, látszólag semmihez nem volt közük. És mi lehet az a fémsisak, amit a fején kell hordania? Vajon mibe vezetnek belőle a drótok?

Időnként lopva a kijelzőkre tekintett, de a számok és betűk, amiket látott, semmire sem hasonlítottak, amit ismert. Nem angol, nem francia, nem orosz, nem görög, nem kínai, semmi olyan, ami i.sz. 1954-hez rendelhető lett volna. Talán már akkor kezdte sejteni az igazságot.

A teszt előrehaladtával valami furcsa öntudat alakult ki benne. Manson Emmert Everard, 30 éves, az Amerikai Hadmérnökök hajdani hadnagya, amerikai, svédországi és arab tervezési és kivitelezési tapasztalatokkal, még nőtlen, bár egyre inkább csendes irigységgel figyeli házas barátait. Jelenleg nincs barátnője, semmilyen szoros érzelmi kapcsolata, kicsit könyvmoly, makacs pókerjátékos, szereti a vitorlásokat, a lovakat és a puskákat, szabadságát táborozással, horgászással tölti. Persze mindezt eddig is tudta, de csak széteső tényszilánkok formájában. Nagyon különös volt ez az érzés, ahogy hirtelen egyetlen integrált organizmusnak látta magát, ez a felismerés, hogy minden egyes tulajdonsága egy átfogó mintázat apró, de nélkülözhetetlen eleme.

Kimerülten és izzadtan jött ki. Mr. Gordon cigarettával kínálta, aztán fürge tekintettel átfutotta a kódolt adatlapokat, amiket az asszisztens átadott neki. Időnként félhangon elismételt egy-egy mondatot:

— Zeth-20 kéreg… itt differenciálatlan értékelés… antitoxinra fizikai reakció… gyengeség a központi koordinációban… — Átcsúszott akcentusba, dallamos és furcsa magánhangzókat használó beszéde semmihez sem volt fogható Everard hosszú tapasztalatában, amit az angol nyelv különféle torzításairól szerzett.

Csak fél óra múlva nézett föl újra. Everard már kezdett nyugtalankodni, erőtlen düh kapálózott benne a hánya veti bánásmód miatt, de az érdeke azt diktálta, hogy maradjon nyugton. Mr. Gordon széles, elégedett mosolyra húzta valószínűtlenül fehér fogsorát.

— Ó. Végre. Tudja, hogy már huszonnégy jelentkezőt utasítottam el? De maga meg fog felelni. Határozottan meg fog felelni.

— Mihez fogok megfelelni? — hajolt előre Everard, és érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.

— Az őrjárathoz. Afféle rendőr lesz.

— Igen? És hol?

— Mindenhol. És mindenkor. Kapaszkodjon meg: nem lesz mindennapi, amit hallani fog.

— Tudja, a mi cégünk, bár teljesen törvényes, csak homlokzat és anyagi forrás. Valódi tevékenységünk az, hogy őrjáratozunk az időben.


2.

<p>2.</p>

Az Akadémia az amerikai Nyugaton volt. Az oligocén korszakban, a füves puszták meleg időszakában, amikor az ember patkányszerű ősei még óriás emlősök döngő léptei elől cikáztak. Az Akadémiát ezer éve építették, és félmillió évre szánták — elegendő időre ahhoz, hogy az Idő-őrjárat számára elegendő végzőst biztosítson — aztán pedig majd gondosan megsemmisítik, hogy nyom se maradjon utána. Aztán majd jön a jégkorszak, jön az ember, és i.sz. 19352-ben (a Morenniai Diadal 7841-edik évében) ez az ember felfedezi az időn keresztüli utazás módját és visszatér az oligocénbe, hogy létrehozza az Akadémiát.

Hosszú, alacsony épületekből álló komplexum volt, csupa lágy hajlat és változatos szín, hatalmas ősfák árnyékában egy tisztáson. Mögötte dombok és erdők nyúltak egy széles, barna folyó felé, éjszaka pedig időnként roppant növényevők bőgése, vagy kardfogú tigris hátborzongató üvöltése hallott.

Everard száraz torokkal lépett ki az időfülkéből — egy nagyobbacska, jellegtelen fémdobozból. Úgy érezte magát, mint amikor a Hadseregben töltött első napján, tizenkét évvel ezelőtt — vagy tizenöt-húsz millió múlva, ha úgy tetszik. Magányosnak és elveszettnek érezte magát, és valami méltóságteljes ürügyre vágyott, amivel otthagyhatja az egészet. Nem sok vigaszt lelt a többi fülke, és a többi ötven-valahány fiatal férfi és nő látványában sem. A rekruták lassan suta csapattá verődtek össze. Eleinte nem szóltak egymáshoz, csak bámultak a többiekre. Everard észrevett egy Hoover-gallért és egy keménykalapot: az 1954-es és azutáni öltözködési és hajviseleti stílus. Honnan jött ez a lány abban az irizáló, testhezálló térdnadrágban, zöldre rúzsozott szájjal és fantasztikusan hullámos sárga hajjal? Vagyis inkább… mikorról?

Egy huszonöt év körülinek látszó férfi állt éppen Everard mellett: szemlátomást angol volt, tweedzakós, lóarcú. Kifogástalan modora mögött valami vad keserűség rejtőzött.

— Hello — szólította meg Everard. — Akár meg is ismerkedhetnénk egymással — Megmondta a nevét, és hogy honnan jött.

— Charles Whitcomb, London, 1947 — mondta a másik szégyenlősen. — Éppen most szereltek le a Királyi Légierőtől, és ez jó lehetőségnek tűnt. De most már nem vagyok annyira biztos ebben.

— Pedig lehet, hogy az — mondta Everard a fizetségre gondolva. Alapból évi tizenötezer! De hogyan számolják az éveket? Nyilván a ténylegesen megélt idő alapján.

Egy férfi közeledett feléjük. Karcsú fiatal fickó volt testhez simuló szürke egyenruhában és mélykék köpenyben, ami úgy csillogott-villogott, mintha csillagokat szőttek volna bele. Kellemes arca volt, mosolygott, és tökéletesen, semleges kiejtéssel beszélt:

— Hello mindenkinek! Isten hozta önöket az Akadémián! Ugye, mindnyájan beszélnek angolul? — Everardnak feltűnt egy tépett német egyenruhát viselő férfi, egy hindu, meg még néhányan, akik valószínűleg más országokból érkeztek.

— Akkor hát az angolt fogjuk használni, amíg mind meg nem tanulják a temporált. — A fiatalember lezseren, csípőre tett kézzel álldogált. — Dard Keim a nevem. Keresztény számítás szerint 9573-ban születtem, de az önök kora a speciális szakterületem. Ez a kor amúgy 1850-től 2000-ig terjed, önök mind innen valók. Én vagyok az önök hivatalos siratófala, ha bármi bajuk lenne.

— Ez a hely másképp működik, mint ahogy önök bizonyára elképzelték. Mi nem tömegoktatást végzünk, ezért nincs szükség egy osztályterem vagy egy hadsereg alapos fegyelmére. Mindannyian egyéni és általános instrukciókat is fognak kapni. Nincs szükség arra, hogy a tanulásbeli hiányosságokat büntessük, hiszen az előzetes tesztek biztosították, hogy ez ne forduljon elő, és a lehető legkisebbre csökkentették a kudarc lehetőségét. Mindnyájan magas érettségi fokon állnak a saját kultúrájuk fogalmai szerint. Mindazonáltal a képességbeli különbségek azt jelentik, hogy amennyiben mindenkit a teljességig akarunk fejleszteni, akkor személyes vezetésre van szükség.

— Itt a normális udvariasságon kívül nem sok formaság van. Pihenésre éppúgy lesz majd lehetőségük, mint tanulásra. Sosem fogunk többet követelni önöktől, mint amit nyújtani tudnak. Hozzátehetem még, hogy már ezen a környéken is remekül lehet halászni és vadászni, de ha egy pár száz mérfölddel arrébb mennek, akkor egyenesen fantasztikusak a lehetőségek.

— Most pedig, ha nincs kérdés, kérem, jöjjenek utánam, hogy mindenkit elhelyezzünk.

Dard Keim megmutatta egy átlagos szoba felszereléseit. Olyasmi játékszerek voltak ezek, amit az ember úgy a 2000. évre vár e diszkrét, tökéletesen odaillő bútor, frissítő-tisztálkodó kabin, képernyők tetszés szerint előhívható előre felvett látványokkal, szórakoztató hanggal. De semmi túlságosan meghökkentő. Minden újoncnak megvolt a maga szobája a "háló"-épületben. Az étkezések a központi menzán voltak, de magán-bulikat is lehetett rendezni. Everard érezte, hogy oldódik benne a feszültség.

Érkezésük tiszteletére bankettet rendeztek. A fogások ismerősek voltak, de a felszolgálást végző guruló gépek nem. Volt bor, sör, és sokféle dohány. Lehet, hogy valami volt az ételben, mert Everard is épp olyan eufórikus hangulatba került, mint a többiek. A végén már boogie-t vert valami zongorán, miközben féltucatnyian mérgezték a levegőt éneklési kísérleteikkel.

Csak Charles Whitcomb maradt visszafogott. Egy sarokba húzódva egymagában szopogatta italát, és Dard Keim elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne akarja belekényszeríteni az általános jókedvbe.

Everard úgy döntött, hogy tetszeni fog neki itt. De a munka, a szervezet és a cél még mindig homályban rejtőzött.


— Az időutazást a Korita Szektauralom széthullásának idején fedezték föl — mondta Keim az előadóteremben. — A részleteket majd később megismerik: most elégedjenek meg az én szavammal. Zavaros kor volt ez, amikor a kereskedelmi és genetikai vetélkedés gigantikus kombinátok kíméletlen harcává fajult, minden megengedett volt, és a különféle kormányok csak gyalogok voltak egy galaktikus sakkjátszmában. Az idő-effektus az azonnali szállítás módozataira irányuló kutatások mellékterméke volt, amelynek matematikai leírásához, mint arra néhányan önök közül rá fognak jönni, végtelenül szakadásos függvények szükségesek… csakúgy, mint a múltba történő utazáshoz. Nem akarok belemenni az elméletbe — erről fizikából még fognak hallani — egyszerűen csak kimondom, hogy köze van a 4N dimenzió kontinuumában fennálló végtelen érték-viszonyok koncepciójához, ahol N az univerzumban létező összes részecske száma.

— Természetesen a csoport, a Kilencek, akik felfedezték ezt, tisztában voltak a lehetőségekkel. Nem csak a gazdaságiakkal — kereskedelmi, bányászati és minden más elképzelhető eredményekkel —, de azzal a lehetőséggel is, hogy halálos csapást mérhetnek ellenfeleikre. Láthatják, az idő módosítható, a múltat meg lehet változtatni…

— Kérdés! — Elizabeth Gray volt az, a lány 1972-ből, a saját korában ígéretes fizikus.

— Igén? — kérdezett vissza udvariasan Keim.

— Szerintem maga egy logikailag lehetetlen szituációt ír le. Én elfogadom az időutazás lehetséges voltát, hiszen itt vagyunk, de egy esemény nem lehet megtörtént és meg NEM történt egyszerre. Ez ellentmondás.

— Csak akkor, ha ragaszkodik egy olyan logikához, ami nem Alef-szub-Alef-értékes — mondta Keim. — A következő történik: tegyük fel, hogy én visszamegyek az időben, és megakadályozom hogy a maga édesapja összetalálkozzék az édesanyjával. Akkor ön nem született volna meg. Az egyetemes történelemnek ez a része másképp íródott volna, és mindig is másmilyen lett volna, bár én emlékeznénk a dolgok "eredeti" állapotára.

— És mi van, ha ugyanezt magával csinálja meg? — kérdezte Elizabeth. — Akkor megszűnne létezni?

— Nem, mert én a történelemnek a saját felfedezésemet megelőző részéhez tartoznék. Alkalmazzuk ezt önre. Ha ön visszamenne, mondjuk, 1946-47-be, és megakadályozná a szülei házasságát 1947-ben, attól még létezne abban az évben: nem tűnik el a létből csak azért, mert beleavatkozott az eseményekbe. Ugyanez lenne a helyzet akkor, ha ott lenne 1946-ban egyetlen mikroszekundummal azelőtt, hogy lelövik az embert, aki különben az apja lett volna.

— De akkor… eredet nélkül léteznék! — tiltakozott a lány. — Lenne életem, lennének emlékeim… meglenne minden… úgy, hogy nincs semmi, ami létrehozta volna.

Keim vállat vont.

— És akkor mi van? Ön ragaszkodik ahhoz, hogy az okságok törvénye, vagy szigorúbban szólva az energiamegmaradás törvénye csak folytonos függvényeket tesz lehetővé. Pedig a valóságban a szakadás nagyon is lehetséges.

Felkacagott, és az előadói asztalra támaszkodott.

— Már hogyne lennének lehetetlenségek — nevetett. — Példának okáért a saját anyja természetesen nem lehet, pusztán genetikai okokból. Ha visszamenne, és feleségül menne a saját korábbi apjához, akkor a gyerekek mások lennének, egyik sem ön lenne, mert mindegyik az ön kromoszómáinak csak a felét tartalmazná.

Megköszörülte a torkát:

— De ne kanyarodjunk el a tárgytól. Más órákon majd megismerik a részleteket is. Én csak egy általános hátteret szeretnék mondani önöknek. Folytatom is: a Kilencek meglátták azt a lehetőséget, hogy visszamehetnek az időben és megakadályozhatják, hogy ellenségük munkához lásson, vagy akár csak megszülessen. De ekkor színre léptek a danelliek.

Először fordult elő, hogy lezser, félig-meddig humoros stílusa elkomolyodott, mintha a megismerhetetlen jelenlétét érzékelné. Halkan folytatta:

— A danelliek a jövőhöz tartoznak — az én jövőmhöz is, több mint egymillió évvel utánam. Az ember valami olyasmivé fejlődött, amit… nem lehet leírni. Önök valószínűleg még sosem láttak danellit. Ha majd látnak, az eléggé… megrázó lesz. Rosszindulatúak — korántsem jószándékúak —, és már kívül esnek mindenen, amit mi tudunk vagy érzünk, csakúgy, mint ahogy mi is meghaladjuk a rágcsálók fogalmait, akik a mi őseink lesznek. Nem kellemes dolog ilyesmivel szembesülni.

— Egyszerűen csak a saját létük védelmezésével törődtek. Az időutazás már régi dolog volt, amikor ők megjelentek, és számtalan lehetőség kínálkozott az ostobáknak, harácsolóknak és őrülteknek arra, hogy visszamenjenek és a feje tetejére állítsák a történelmet. Persze eszük ágában sem volt megtiltani az időutazást — ez része volt a folyamatnak, ami elvezetett hozzájuk — de kénytelenek voltak szabályozni. A Kilenceket megakadályozták tervük végrehajtásában. És felállították az őrjáratot, hogy vigyázza az idő ösvényeit.

— Önöknek zömmel a saját korukban kell majd munkálkodniuk, kivéve, ha független státusszal végeznek. Általában normális életet fognak élni, családdal, barátokkal, ahogy kell. Ennek az életnek a titkos részében ott lesz a jó fizetés, a védelem, időnként rendkívül érdekes helyeken eltöltött vakációk, és a különlegesen értékes munka. De mindig készenlétben kell állniuk. Néha bajbajutott időutazóknak kell segíteniük, néha küldetéseket kell teljesíteniük, majdani politikai, katonai vagy gazdasági kalandorokat kell elfogniuk. Néha az Őrjárat megtűr károkat is, ha már megtörténtek, de akkor a későbbi periódusokban olyan ellentétes hatású eseményeken kell dolgozni, ami visszazökkenti a történelmet a kívánt kerékvágásba.

— Mindnyájuknak sok szerencsét kívánok.


Az oktatás első része testi és pszichológiai volt. Everard eddig nem is volt tudatában annak, hogy életvitele mennyire satnyává tette: csak a fele volt annak az embernek, aki lehetett volna. Eleinte vért izzadt, de a végén már jó volt érezni az izmok tökéletesen kontrollált erejét, az edzések utáni fáradtságot, a tudatos gondolkodás fürgeségét és pontosságát.

Valahol útközben alaposan belekondicionálták, hogy semmit se áruljon el az Őrjáratról, még a puszta létére se utaljon illetéktelen személynek. Egyszerűen képtelennek érezte magát erre, bármilyen befolyás érje: olyan lehetetlennek érezte, mint a Hold átugrását. Huszadik századi, a köz felé mutatandó személyisége minden külső és belső vonását is kitanulta.

A temporál, ez a mesterséges nyelv, aminek segítségével a különféle korokból származó őrök kommunikálni tudtak egymással, anélkül, hogy kívülállók értették volna őket, a logikusan szervezett kifejezőkészség csodája volt.

Azt hitte, hogy a harchoz tényleg ért valamelyest, de itt ötvenezer év fogásait és fegyvereit kellett kiismernie, a bronzkori késtől a ciklikus fúvattyúig, ami egy egész földrészt is meg tudott semmisíteni. A saját korába visszatérve kap majd valami fegyverkészletet, de hívhatják más korokba is, ahol a nyílt anakronizmus aligha megengedhető.

Ott voltak még a történelmi, természettudományi, művészeti és filozófiai tanulmányok, részletes dialektika és etikett. Ez utóbbi kettő csak az 1850-1975-ös időszakra vonatkozott: ha majd esetleg máshová kell mennie, akkor egy hipnotikus kondicionáló látja majd el a szükséges információval. Ezek a gépek tették különben lehetővé, hogy képzése három hónap alatt befejeződjön.

Megtanulta az Őrjárat szerveződését. Valahol "elől" ott volt a rejtély, amit a danelli civilizáció jelentett, de velük alig volt közvetlen kapcsolat. Az őrjárat fél-katonai alapon épült fel, rangokkal, de különleges formaságok nélkül. A történelmet miliőkre osztották fel, mindegyikben valami nagyobb városba egy kijelölt húszéves időszakra telepített főhadiszállással (amit valami elfogadható tevékenység, teszem azt kereskedelem álcája mögé bújtattak) és számos fiókirodával. Jelen pillanatban épp három miliő volt: a nyugati világ, londoni központtal, Oroszország moszkvaival, és Ázsia, Pekinggel, mindegyik a zavartalan 1890-1910-es időszakra, amikor az álcázás kevesebb gondot okozott, mint a későbbi évtizedekben, amikor már kicsik voltak az irodák, mint Gordoné. Egy átlagos időfüggő ügynök szép nyugodtan éldegélt a saját idejében, gyakran valódi foglalkozását űzve. Az évek közti kommunikáció apró robotfülkék vagy futárok segítségével zajlott, automatikus terelőkkel, amelyek megakadályozták, hogy ezek az üzenetek egyetlen időpillanatban túlságosan felgyűljenek.

Az egész szervezet olyan hatalmas volt, hogy Everard még csak igazán értékelni sem tudta. Valami új és izgalmas dologba csöppent, egyelőre ennyi jutott el valóban a tudatáig… egyelőre.

Az oktatóit barátságosnak és segítőkésznek találta. Az őszbe hajló hadastyán, aki űrhajóvezetésre tanította, a 3890-es marsi háborúban szolgált.

— Ti, srácok, elég hamar belejöttök — jegyezte meg. — De azokat a pre-indusztriális alakokat tanítani kész kínszenvedés. A legfontosabb alapoknál többet már nem is próbálunk megtanítani nekik. Lehet, hogy egy római — Cézár korából — a maga idejében menő fejnek számított, mégsem képes felfogni, hogy egy géppel nem lehet ugyanúgy bánni, mint egy lóval. A babilóniaiaknak meg egyszerűen nem illik bele világképükbe az időutazás. Nekik egy istenek háborúja mesét adunk be.

— És nekünk milyen mesét adnak? — kérdezte Whitcomb.

Az űrhajós összehúzott szemmel méregette.

— Az igazat — mondta végül. — Már amennyit elbírtok belőle.

— Ön hogyan került ebbe a munkába?

— Ó… engem lelőttek a Jupiteren. Nem sok maradt belőlem. Ők fölszedtek, csináltak nekem egy új testet — mivel az enyéim közül már senki sem volt életben, és engem is halottnak hittek, nem lett volna sok értelme hazamennem. Nem nagy öröm az Irányító Hadtest alatt élni. Ezért itt kezdtem dolgozni. Jó a társaság, könnyű a megélhetés, és sok korba van kimenő — vigyorodott el a vén űrhajós. — Ha egyszer elmenetek a Harmadik Matriarchátus hanyatló korszakába, majd megtudjátok, mi az igazi muri!

Everard nem szólt semmit. Túlságosan lefoglalta a csillagok előtt méltóságteljesen úszó, roppant Föld látványa.

Újonc-társaival is összebarátkozott. Hasonszőrű csapat voltak — ami természetes, hisz ugyanazt a típust válogatták ki Őrnek: fürge és értelmes elméket. Szövődtek szerelmek is. Szó sem volt romantikus bujkálásró a házasság teljesen megengedett volt, a pár még azt az évet is kiválaszthatta, ahol meg akarta alapítani közös háztartását. Everardnak is tetszett némelyik lány, de észnél maradt.

Furcsamód a szótlan és komor Whitcomb volt az, akihez a legszorosabb barátság fűzte. Volt valami vonzó az angolban: annyira kulturált volt, annyira tökéletesen jófiú, és mégis olyan gyámoltalan.

Egy nap kilovagoltak, hátasaik ősei ott surrantak el óriás leszármazottaik lába alatt. Everardnál puska is volt, hátha el tudja ejteni azt a lapátagyarút, amit a múltkor látott. Mindketten az Akadémia világosszürke egyenruháját viselték, amely selymes és hűvös volt bőrüknek a tűző sárga napon.

— Kíváncsi vagyok, szabad-e vadásznunk egyáltalán — jegyezte meg az amerikai. — Ha teszem azt lelövök egy kardfogú tigrist, mondjuk, Ázsiában, ami különben megette volna ez egyik ilyen prehumán rágcsálót. Nem változtatom meg ezzel a jövőt?

— Nem — jelentette ki Whitcomb. Ő előbbre járt az időutazás elméletével foglalkozó tanulmányokban. — Tudod, az időkontinuumot inkább úgy kell elképzelni, mint erős gumiszálak szövedékét. Nem könnyű eldeformálni, mert a tendencia mindig az, hogy visszatérjen, hm, "előző" állapotába. Egyetlen kis rágcsáló nem számít: a faja teljes genetikai készlete vezetett el az emberig.

— Ugyanígy, ha megölnék egy bárányt a középkorban, ezzel nem tüntetném el az összes későbbi leszármazottját, talán az összes 1940-ben létező birkát. Valószínűbb, hogy azok még mindig ott lennének, a más leszármazástól független módon változatlanul, talán egészen a génjeikig, mert egy ilyen hosszú időszak alatt minden birka, vagy ember az ÖSSZES korábbi birka vagy ember utódjává válik. Hát nem látod a kiegyenlítődést? Valahol az öröklődési vonalon egy másik ős fogja biztosítani azokat a géneket, amiről azt gondoltad, hogy kiejtetted.

— Ugyanígy… ó, mi lenne, ha visszamennék, és nem hagynám, hogy Booth megölje Lincolnt? Hacsak nem teszek nagyon pontos előkészületeket, kiderülhet, hogy valaki más tette, csak Booth-t hibáztatták érte.

— Az időnek ez a rugalmassága az ok arra, hogy az időutazást egyáltalán engedélyezik. Általában, ha valóban változtatni akarsz, akkor nagyon gondosan kell tervezned és keményen kell dolgoznod.

Whitcombnak elkeskenyedett a szája.

— Üres beszéd! Hisz újra és újra azt sulykolják belénk, hogy ha MI beavatkozunk, akkor büntetést kapunk. Engem nem engednek vissza, hogy lelőjem azt a pirospozsgás gazember Hitlert még a bölcsőben. Hagynom kell, hogy felnőjön, kirobbantsa a háborút, és megölje a szerelmemet.

Everard egy darabig szótlanul lovagolt tovább. Csak a nyergek nyikorgását és a fű suhogását lehetett hallani.

— Ó — szólalt meg végül — Ne haragudj. El akarod mondani?

— Igen. El akarom. De nem valami sok. A Női Kiegészítő Légierőnél volt. Mary Nelsonnak hívták, és azt terveztük, hogy a háború után összeházasodunk. '944-ben Londonban volt. November tizenhetedike, ezt a dátumot sosem fogom elfelejteni. A V-bombák elkapták. Átment az egyik szomszédhoz Streathamben — tudod, kimenőn volt, az anyjánál. És az a ház robbant fe a sajátjukon egy karcolás sem esett.

Whitcomb arca a szokásosnál is színtelenebb volt. Üres tekintettel meredt maga elé. — Nagyon nehéz lesz… nem visszamenni, csak egy pár évvel, hogy legalább láthassam. Csak hogy újra láthassam… Nem! Nem merem megtenni.

Everard félszegen a barátja vállára tette a kezét, és szótlanul lovagoltak tovább.


Az osztály haladt, mindenki a maga tempójában, de elég ráhagyás volt a tantervben ahhoz, hogy mindenki egyszerre végezzen: a rövid ceremóniát nagyszabású parti követte, érzelgős fogadalmakkal a későbbi találkozókat illetően. Aztán mindenki visszament abba az évbe, ahonnan jött: ugyanabba az órába.

Everard fogadta Gordon gratulációit, átvette a kortárs ügynökök listáját (sokan közülük a katonai felderítésnél és hasonló helyeken dolgoztak), aztán hazament. Később kényesebb munkája is adódhat, pillanatnyi megbízatása azonban — jövedelemadó-okokból az "Engineering Studies Co. szak-konzultánsa" — csak naponta egy tucatnyi újság elolvasására vonatkozott, amelyekben időutazók jeleit kellett észrevennie, ahogy tanulta. Ezenkívül természetesen készenlétben kellett állnia.

De aztán hamarosan sor került az első igazi munkára.


3.

<p>3.</p>

Furcsa érzés volt úgy olvasni a főcímeket, hogy többé-kevésbé tudja, mi fog történni. Ez megfosztotta a kellemes izgalomtól, inkább szomorúsággal töltötte el, hiszen tragikus kor volt ez. Meg tudta érteni Whitcomb vágyát, hogy visszamenjen és megváltoztassa a történelmet.

Egy ember azonban túlságosan kevés ehhez. Jóra nem fordíthat semmit, legfeljebb véletlenü valószínűbb az, hogy mindent szétzilál. Az ember visszamegy, megöli Hitlert, meg a japán és szovjet vezetőket — és meglehet, hogy valaki ravaszabb lép a helyükre. Talán parlagon maradna az atomenergia, és sosem következne be a Vénuszi Reneszánsz dicső virágzása. Az ördög nem alszik…

Kinézett az ablakán. Fények villóztak a zavaros égen, az utca tömve volt autókkal, arctalan tömeggel. Innen nem láthatta Manhattan tornyait, de tudta, milyen arrogánsan meredeznek az égbolt háttere előtt. És ez az egész csak egy csobbanás volt a roppant folyamban, ami a békés ember előtti tájtól az elképzelhetetlen danelli jövő felé áramlott. Hány billió, trillió emberi lény élt, nevetett, sírt, dolgozott, reménykedett és pusztult el a sodrában!

Nos… Felsóhajtott, megtömte a pipáját, és megfordult. Nyugtalansága a hosszú sétától sem múlt e teste és elméje egyaránt türelmetlenül, tettrekészen állt. De már későre jár, és… A könyvespolchoz lépett, többé-kevésbé találomra leemelt egy kötetet, és olvasni kezdte. Viktória- és Edward-korabeli történetek gyűjteménye volt.

Egy futó utalás mellbe vágta. Valami tragédia Addletonban, és egy ősi brit sírdomb furcsa leletei. Semmi más. Hmm. Időutazás? Magában elmosolyodott.

Mégis…

Nem, gondolta. Ez őrültség.

De azért nem árt, ha utánanéz. Az eset a könyv említése szerint 1894-ben történt, Angliában. Utána tud nézni a londoni Times régi számaiban. Más dolga úgy sincs… Talán ezért is vállalkozott erre az unalmas újság-böngészésre: hogy az unalomtól már feszült elméje végre elfoglaltságot találjon.

A könyvtár lépcsőjén toporogva várta a reggeli nyitást.

Megvolt a keresett szám, 1894. június 25, és az azt követő napok. Addleton egy falucska volt Kentben, és főként a Lord Wyndham tulajdonát képező Jakab-korabeli kúriájáról és egy ismeretlen korból származó sírdombról volt nevezetes. A nemesúr — lelkes amatőr régész — kiásta, James Rotherhithe, a British Museum egyik szakértője segítségével, aki történetesen a rokona volt. Lord Wyndham egy meglehetősen soványka sírkamrát lelt: néhány szinte teljesen elrozsdállt és szétrothadt tárgyat, meg ember- és lócsontokat. Volt még egy láda is, meglepően jó állapotban lévő ismeretlen anyagú, feltehetőleg valami ólom- vagy ezüstötvözetből készült fémöntvényekkel. A lord hamarosan halálos betegségbe esett, halálhoz vezető mérgezéses tünetekkel. Rotherhithe-nek, aki épp csak belepillantott a ládába, semmi baja nem lett, és közvetett bizonyítékok arra utaltak, hogy ő mérgezte meg a lordot valami különös ázsiai főzettel. Amikor 25-én Lord Wyndham meghalt, a Scotland Yard őrizetbe vette a tudóst. Rotherhithe családja felbérelt egy jónevű magándetektívet, aki zseniális érveléssel és állatkísérletekkel bebizonyította a vádlott ártatlanságát, és azt, hogy a halálesetért a láda káros kisugárzása a felelős. Ezek után a ládát mindenestül a tengerbe dobták, általános örvendezés, happy end.

Everard elgondolkodva ült a hosszú, suttogó teremben. A történetből nem derült ki minden. Viszont éppen eléggé izgalmas volt.

Vajon az Őrjárat Viktória-korabeli irodája miért nem vizsgálta ki ezt az esetet? Vagy kivizsgálták? Valószínű. Természetes, hogy nem verik nagydobra az eredményt.

Mégis jobb lesz, ha küld egy memorandumot.

Hazament, és elővette az egyik üzenőfülkét, beletette a jelentést, és az irányítórendszert beállította Londonra, 1894. június 25-re. Amikor megnyomta az utolsó gombot is, a dobozka a hűlt helyébe áramló levegő süvítő hangja közepette eltűnt.

Aztán pár perc múlva ismét megjelent. Everard kinyitotta, és kiemelt belőle egy ív csinos gépírással írott fogalmazópapírt — igen, az írógépet persze már feltalálták akkor. A tanult gyorsolvasó technikával futotta át:


Tisztelt Uram,

Válasz gyanánt az 1954. év szeptember hó 6. napján kelt levelére ajánlom gondjaiba eme levelet. Itt a mi végünkön az ügy csak most vette kezdetét, és jelenleg nagyon lefoglal minket őfelsége a Királynő meggyilkolásának megakadályozása, valamint a Balkáni Kérdés, a Kínával folytatott sajnálatos ópiumkereskedelem, etc. Amíg be nem végezzük jelenlegi feladatunkat, hogy ehhez az ügyhöz visszatérjünk, tanácsos elkerülnünk az olyan kuriózumokat, mint két helyen tartózkodni egyszerre, ami szemet szúrhat. Miáltal nagyra értékelnénk, ha kegyed és még néhány tanult brit ügynök a segítségünkre lenne. Egyéb megállapodás híján az Old Osborne Road 14-b-ben várjuk önöket, 1894. június 26.-án éjféli 12-kor. Kegyed legalázatosabb szolgája,

J. Mainwethering

Aztán egy tér-idő koordinátákat tartalmazó jegyzet következett, ami meglehetősen furcsán hatott a cikornyás stílus mellett.

Everard felhívta Gordont, aki áldását adta az akcióra, majd elintézte, hogy kapjon egy időugrót a "társaság" raktárából. Aztán kilőtt egy üzenetet Charlie Whitcombnak 1947-be. A válasz egyetlen szó volt: "Persze" — aztán elment a gépéért.

A szerkezet egy kerekek és kormány nélküli motorra emlékeztetett, Két ülése volt, és egy antigravitációs hajtóműve. Everard Whitcomb korára állította a tárcsát, és egyszeriben egy másik raktárban találta magát.

London, 1947. Egy pillanatig csak ült, és arra gondolt, hogy ebben a pillanatban hét évvel fiatalabb önmaga még egyetemre jár ott az Államokban. Aztán Whitcomb nyomakodott be az ajtón az őrszem mellett, és kezet ráztak.

— Jó hogy újra látlak, öregfiú — mondta. Savanyú arca különös, elbűvölő mosolyra derült, amit Everard már ismert. — Szóval Viktória, mi?

— Ja. Ugorj fel — Everard megint állítgatni kezdett. — Most egy irodában fognak megjelenni. Egy igen-igen privát, belső irodában.

Egy szempillantás, és már ott is voltak. Az égő gázkandalló meghökkentőnek tűnt a tölgyfabútorok és a süppedős szőnyegek mellett. A villany is megoldható lett volna, de a Dalhousie and Roberts cég szolid, konzervatív kereskedőház volt. Mainwethering állt fel egy székből, és személyesen üdvözölte őket: testes, kövér ember volt sűrű pofaszakállal és monokliban. De az erő levegőjét árasztotta, és olyan csiszolt oxfordi kiejtése volt, hogy Everard alig értette.

— Jó estét, uraim. Remélem, kellemes útjuk volt. Ó, igen, bocsássanak, meg, önök újak, nemde? Eleinte meglehetősen furcsa a dolog. Még emlékszem, mennyire megdöbbentett első látogatásom a huszonegyedik századba. Egyáltalán nem volt angol… Bár csak egy res naturae, csak egy újabb darabja a mindig meglepő univerzumnak, igaz? Bocsássák meg hiányos vendégszeretetünket, de valóban rettentően elfoglaltak vagyunk. Egy fanatikus német 1917-ből megtudta az időutazás titkát egy óvatlan antropológustól, lopott egy gépet, és Londonba jött, hogy meggyilkolja őfelségét. Rettenetes perceket élünk át, amíg meg nem találjuk.

— És meg fogják találni? — kérdezte Whitcomb.

— Ó, igen. De ez megkettőzött erőfeszítést igényel, uraim, különösen akkor, ha tevékenységünket titokban akarjuk tartani. Szeretnék felfogadni egy magánnyomozót, de az egyetlen szóba jöhető túlságosan okos. Az az elve, hogy ha a lehetetlent kizártuk, akkor ami megmarad, az az igazság, legyen bármilyen valószínűtlen is. Az időbeli közlekedés gondolata valószínűleg nem lenne túlságosan valószínűtlen a számára.

— Lefogadom, hogy arról az emberről van szó, aki az Addleton-ügyön dolgozik, azaz fog dolgozni holnaptól — mondta Everard. — De ez nem fontos: tudjuk, hogy be fogja bizonyítani Rotherhithe ártatlanságát. Inkább az a probléma, hogy úgy tűnik: nagyszabású babrálás történt az ősi britek idejében.

— Talán szászokat akartál mondani — javította ki Whitcomb, aki maga is utánanézett a dolgoknak. — Nagyon sokan összekeverik a briteket a szászokkal.

— Majdnem annyian, mint amennyien a szászokat a jütlandiakkal — mondta Mainwethering komoran. — Kentet tudomásom szerint Jütlandról foglalták el… Hm. Néhány ruha, uraim, és egy kis pénz. Valamint papírok, személy szerint önöknek. Néha azt hiszem, hogy önök, kirendelt ügynökök nem értékelték eléggé azt a rengeteg előkészítő munkát, amit a helyi irodák végeznek még a legkisebb akció előtt is. Hó! Elnézést. Van térképük a vidékről?

— Igen — Everard elkezdte lehámozni magáról huszadik századi ruhadarabjait — Azt hiszem. Mindketten tudunk annyit a viktoriánus korról, hogy elboldoguljunk. De nekem azért meg kell maradnom amerikainak… Igen, látom, hogy úgy szólnak a papírjaim.

Mainwethering gyászosnak tűnt.

— Ha a sírbolt-ügy olyan híres irodalmi esetté vált, ahogy mondják, akkor legalább száz memorandumot fogunk kapni róla. Történetesen éppen a magáé volt az első. Azóta további kettő érkezett, 1923-ból és 1960-ból. Szegény fejem, bár engedélyeznének végre nekem egy robottitkárnőt!

Everardnak meggyűlt a baja a szokatlan ruhával. Elég jól illett rá, a méretei megvoltak az irodának, de eddig nem értékelte a saját öltözete nyújtotta kényelmet. A fene esne ebbe a mellénybe.

— Idehallgasson — kezdte. — Ez az ügy valószínűleg viszonylag ártalmatlan lesz. Azaz, mivel most itt vagyunk, ártalmatlannak kellett lennie. Így van?

— Most igen — felelte Mainwethering. — De gondoljanak csak bele. Önök ketten most visszamennek a jütlandi időkbe, és megkeresik a fosztogatót. De kudarcot vallanak. Talán ő lövi le önöket, mielőtt önök lelőhetnék őt, talán eltéríti azokat, akiket önök után küldünk. Aztán folytatja tovább, és megcsinálja az ipari forradalmat, vagy amit tervez. A történelem megváltozik. Önök, mivel a változási pont előtt álltak, továbbra is léteznek… még ha csak tetemekként is… de mi itt sosem léteztünk. Ez a beszélgetés sosem játszódott le. Ahogy Horatius mondta…

— Hagyja! — nevetett Whitcomb. — Először a mostani évben, itt vizsgáljuk meg a sírt, aztán visszajövünk magához, és kisütjük, mit tegyünk. — Lehajolt, és huszadik századi bőröndjéből kezdte átpakolni a dolgokat egy virágos szövetből készült táskaféle rémségbe. Volt ott egy pár pisztoly, bizonyos fizikai és kémiai felszerelések, amiket a saját kora még nem ismert, és egy apró rádió, amivel baj esetén hívni lehetett az irodát.

Mainwethering a menetrendfüzetébe pillantott.

— Menjenek holnap reggel a Charing Crossból érkező 8:23-assal — közölte. — Fél órát számoljanak az útra az állomásig.

— Oké — Everard és Whitcomb újra felpattantak a gépre, és eltűntek. Mainwethering sóhajtott, ásított egyet, adott néhány instrukciót a titkárának, aztán hazament. Reggel 7:45-kor, amikor gép megint materializálódott, a titkár ott volt.


4.

<p>4.</p>

Everard most először érezte meg az időutazást a maga valóságában. Az eszével eddig is ismerte, és kellőképpen csodálta, de érzelmei számára csak egzotikum volt. Most egy ismeretlen London utcáin zötykölődött egy jópofa taxiban (nem turista-csalogató anakronizmus, hanem poros, elnyűtt, igazán működő kocsi), beszívta a levegőjét, amiben por ugyan több volt, mint a huszadik században, benzingőz viszont egyáltalán nem, látta a tolakodó tömeget — cilinderes és keménykalapos urakat, piszkos kubikosokat, hosszúszoknyás nőket, ezeket a saját valóságos dolguk után siető, nevető és komor emberi lényeket — és ekkor döbbent rá a maga teljes valóságában, hogy itt van. Az anyja még meg sem született, a nagyszülei még fiatal házasok, akik még csak most kezdenek beletörni a közös istrángba, Grover Cleveland az Egyesült Államok elnöke, és Viktória az angol királynő. Kipling most ír, és Amerikában még hátravannak az utolsó indiánfelkelések…

Mintha fejbekólintották volna.

Whitcomb nyugodtabban viselte a dolgot, de tekintete egy pillanatra sem állapodott meg, úgy pásztázta Anglia dicsőséges korának jelenetit.

— Kezdem érteni — mormolta. — Sosem tudtak megegyezni abban, hogy ez a természetellenes, felfuvalkodott konvenciók és a rosszul leplezett brutalitás kora volt-e, vagy a hanyatló nyugati civilizáció utolsó virágbontása. Ahogy így elnézem ezeket az embereket, rá kell jönnöm, hogy ezzel mindent elmondtak, a jót is és a rosszat is, mert itt nem egyszerre mindenkivel történt valami, hanem milliónyi emberrel külön-külön.

— Igen — mondta Everard. — Ez valószínűleg minden korra igaz.

A vonat szinte ismerős volt. Nem sokban különbözött az angol vasutak 1954-es kocsijaitól, ami Whitcombot szarkasztikus megjegyzésekre ragadtatta a szent és sérthetetlen hagyományokkal kapcsolatban. Néhány óra múlva leszálltak egy gondosan ápolt virágágyásokkal övezett álmos kis vidéki állomáson, ahol kocsit fogadtak, hogy a Wyndham-birtokra vigye őket.

Egy udvarias rendőr néhány futó kérdés után beeresztette őket. Archeológusnak adták ki magukat — Everard amerikainak, Whitcomb pedig ausztrálnak — akik rendkívül szerettek volna Lord Wyndhammal találkozni, és megrázta őket a lord tragikus halála. Mainwethering, akinek a keze, úgy tűnt, mindenhová elér, a British Museum egyik jól ismert szaktekintélyétől származó ajánlólevelekkel látta el őket. A Scotland Yard nyomozója beleegyezett, hogy megtekinthessék a sírt — "az ügy megoldást nyert, uraim, nincs több nyom, még ha a tisztelt kolléga ezt nem is így gondolja, haha!". A magándetektív savanyúan elmosolyodott és összehúzott szemmel méregette őket, ahogy a sírhoz léptek: magas, vékony, sólyomarcú ember volt. Zömök, bajuszos, enyhén bicegő férfi kísérte, amolyan titkárféle.

A sírbolt hosszú és magas volt, fű nőtte be, csak a sír kamra fölött látszott az ásás sebhelyén a föld. Valamikor durva deszkakorláttal volt körülkerítve, de a tákolmány már rég összedőlt: a deszka egyes darabjai még mindig ott hevertek a mocsokban.

— Az újságok említést tettek egy fémládikóról is — mondta Everard. — Vethetnénk arra is egy pillantást?

A felügyelő beleegyezőleg bólintott, és egy melléképülethez vezette őket, ahol a jelentősebb leletek voltak kiterítve egy asztalra. A ládika kivételével mindegyikből csak korrodált fém vagy törött csont maradt.

— Hm — mondta Whitcomb. Elgondolkodva méregette a kis doboz sima, sértetlen felületét. Kékesen csillogott: valami még felfedezetlen, időtálló ötvözet. — Felettébb különös. Egyáltalán nem primitív. Az ember szinte azt hinné, hogy valami masina, mi?

Everard óvatosan közelebb lépett. Meglehetősen biztos volt benne, hogy mit fog találni, és ilyen ügyekben a Sogenannte Atomkor embere a lehető legelővigyázatosabb. Táskájából előhúzott egy számlálót, és a ládikához tartotta. A tű kilendült, nem túlságosan, de…

— Érdekes eszköz — jegyezte meg a felügyelő. — Megkérdezhetem, mi ez?

— Kísérleti elektroszkóp — hazudta Everard. Óvatosan felhajtotta a fedelet, és a doboz fölé tartotta a számlálót.

Atyaúristen! Ez a sugárzásmennyiség egy nap alatt megöl egy embert! Éppen csak egy pillantást vetett a nehéz, tompán csillogó rudakra, aztán visszacsapta a láda fedelét. — Legyenek óvatosan ezzel ez anyaggal! — mondta remegő lábbal. Hál' istennek az, aki ezt a pokoli szállítmányt idehozta, az olyan korból jött, amikor már le tudták árnyékolni a sugárzást.

A magándetektív hangtalanul mögöttük termett. Éber arcára ragadozópillantás költözött.

— Tehát azonosította a tartalmát, uram? — kérdezte csendesen.

— Igen. Azt hiszem, igen — Everardnak eszébe jutott, hogy Becquerel még vagy két évig nem fogja felfedezni a sugárzást: még a röntgenig is több mint egy év van hátra. Körültekintően kell viselkednie. — Az… indiánok között hallottam történeteket mérgező ércekről…

— Felettébb érdekes — kezdte tömködni öblös pipáját a detektív. — Mint a higanypor, ugye?

— Ugye akkor Rotherhithe rakta a dobozt a sírba? — motyogta a detektív.

— Ne nevettesse ki magát! — reccsent rá a detektív. — Három vonalon is teljes oksági láncolattal tudom bizonyítani, hogy Rotherhithe tökéletesen ártatlan. Engem a lord halálának tényleges oka zavart meg. De ha úgy van, ahogy ezek az urak állítják, és történetesen valami halálos méreg volt elásva a sírban… a sírrablók elijesztésére? Mindazonáltal kíváncsi vagyok, hogyan juthattak hozzá az ősi szászok egy amerikai ásványféleséghez. Talán mégis lehet valami azokban az elméletekben, miszerint a korai föníciaiak áthajózták az Atlanti óceánt. Saját szakállamra végeztem egy kis kutatást azzal az ötletemmel kapcsolatban, hogy a kimri nyelv kaldeus elemeket tartalmaz, most viszont ez megdőlni látszik.

Everard némi bűntudattal látta, mit művel a régészet tudományával. A ládát szépen be fogják dobni a tengerbe, és elfeledkeznek róla. Whitcombbal együtt a lehető leghamarabb kimentették magukat és távoztak.

Londonba visszafelé menet, amikor biztonságban, magukban ültek a fülkében, az angol előszedett egy rothadófélben lévő fadarabot.

— Beleesett a zsebembe a sírnál — közölte. — Segíteni fog az időmeghatározásnál. Ideadnád azt a C-14-es számlálót? — A szerkezetbe csúsztatta a fadarabot, elfordított néhány kapcsolót, és leolvasta az eredményt: — Ezernégyszázharminc éves, plusz-mínusz tíz év eltéréssel. A sírdombot tehát… hmmm… i.sz. 464 körül emelhették, amikor a jütlandiak még éppen letelepedőben voltak Kentben.

— Ha azok a rudak ennyi idő múltán is olyan veszélyesek — mormogta Everard — akkor milyenek lehettek eredetileg? Nehéz elképzelni, hogyan lehet ilyen aktvitást elérni ilyen hosszú felezési idő mellett, de ott a jövőben olyanokra is képesek lehetnek, amiről az atomkor még csak nem is álmodik.

Benyújtották jelentésüket Mainwetheringnek, aztán városnézéssel töltötték a napot, amíg az irodavezető elküldte üzeneteit az időbe, és mozgásba hozta az Őrjárat roppant gépezetét. Everardot érdekelte, sőt, minden komorsága és nyomora ellenére is szinte lenyűgözte a viktoriánus London. Whitcomb szemébe távoli tekintet költözött.

— Szerettem volna itt élni — jegyezte meg.

— Igen? Ezzel az orvostudománnyal meg fogászattal?

— De hulló bombák nélkül — felelte Whitcomb némi daccal.

Mainwethering már végzett az előkészületekkel, mire visszatértek az irodába. Szivarral pöfékelve járkált fel s alá, párnás kezeit összefonta a háta mögött, és belekezdett a történetbe:

— A fémet nagy valószínűséggel azonosították. Izotópikus hajtóanyag a harmincadik századból. Az ellenőrzés feltárta, hogy az Ing Birodalom egyik kereskedője látogatott el 2987-be, hogy nyersanyagokat cseréljen szintropára, aminek a titka feledésbe merült az Interregnum alatt. Természetesen tett bizonyos óvintézkedéseket, és megpróbálta a Szaturnusz Rendszerből érkezett kalmárnak kiadni magát, de ezzel együtt eltűnt, az időfülkéjével együtt. Feltehetően 2987-ben valaki rájött a kilétére, és megölte az időgépéért. Az őrjáratot értesítették, de nyoma sem volt a gépnek. Végül a tizenötödik századi Angliában találta meg két járőr, hmm, Everard és Whitcomb nevűek.

— Ha egyszer már sikerrel jártunk, akkor minek vacakolunk még? — vigyorodott el az amerikai.

Mainwethering megütközve pillantott rá. — De drága uram! Még nem jártak sikerrel. A munka még önökre vár, az önök és az én időérzékelésem szerint is. És kérem, nem vegyék garantáltnak a sikert csak azért, mert a történelem feljegyzi. Ez a dolog nem hajlíthatatlan: az embernek szabad akarata van. Ha kudarcot vallanak, akkor a történelem megváltozik, és sosem fog beszámolni az önök sikerérő és én sem mondtam ezt el önöknek. Pontosan ez az, ami megtörtént — már ha a "történt" szót lehet alkalmazni itt — abban a néhány esetben, amikor az Őrjárat sikertelenségről számolt be. Ezeken az ügyeken továbbra is dolgoznak, és ha végül sikerre viszik őket, akkor megváltozik a történelem, és az eredmény mintha mindig is létezett volna. Tempus non nascitur, fit, már ha megengedhetek magamnak egy kis gúnyt.

— Jól van, jól van, csak vicceltem — mondta Everard. — Induljunk. Tempus fugit — A g betűt némi gonosz hátsó gondolatokkal mondta bele, és Mainwethering összerezzent.

Kiderült, hogy még az Őrjárat is keveset tud arról a sötét korszakról, amikor a rómaiak elhagyták Britanniát, a római-brit civilizáció megroppant, és a britek előretörtek. Ez a kor sosem tűnt túlságosan fontosnak. Az i.sz. 1000-es londoni iroda minden fellelhető anyagot megküldött, elfogadható ruhadarabokkal együtt. Everardék egy teljes órát töltöttek eszméletlenül a hipnotikus tanítógépekben, hogy folyékony latintudással, valamint több szász és jütlandi dialektus, meg a dívó szokások ismeretével ébredjenek.

A ruha nagyon szokatlan volt: durva vászonból készült nadrág, ing és kabát, bőrcsuklya, valamint madzagok és zsinórok rengetege. Hosszú lenszőke paróka alá rejtették modern frizurájukat: borotvált ábrázatuk észrevétlen maradhatott, még az ötödik században is. Whitcomb fejszét, Everard kardot cipelt magával, amelyet méretre készítettek magas széntartalmú acélból, de a biztonság kedvéért egy-egy kis huszadik századi szónikus sokkfegyver is ott lapult a kabátjuk alatt. Páncéljuk nem volt, de az időugróhoz volt két motoros bukósisak a nyeregtáskában: ezek nem fognak feltűnést kelteni a házi készítésű felszerelések korában, ezenkívül sokkal erősebbek és kényelmesebbek, mint az igaziak. Némi elemózsiát is magukhoz vettek, na meg néhány agyagkorsónyit a jóféle viktoriánus sörből.

— Kiváló — húzott elő Mainwethering egy órát a zsebéből, és figyelmesen megnézte. — Itt fogom várni önöket… mondjuk négy órakor. Vannak kéznél fegyveres őreim, ha esetleg foglyot hoznának magukkal, aztán pedig megteázhatunk. — Kezet rázott velük. — Jó vadászatot!

Everard az időgépre pattant, a tárcsát i.sz. 464-re, Addletonra, egy nyári éjszakára állította, aztán elindultak.


5.

<p>5.</p>

Telihold volt. A vidék szélesen és elhagyatottan terült szét a kilátást sötét erdő zárta el. Valahol felvonyított egy farkas. A sírhalom már ott volt: későn érkeztek.

Az antigravitációs egységgel felemelkedve felülről tekinthettek a sűrű, árnyas rengetegre. Egy kis tanya szerénykedett mintegy mérföldnyire a sírdombtól, egy durva deszkákból ácsolt ház és kisebb melléképületek. A rezzenetlen holdfényben teljesen nyugodtnak látszott.

— Művelt földek — jegyezte meg Whitcomb. Hangját suttogóra fogta a végtelen csendességben. — A jütlandiak és a szászok főleg szabad kisbirtokosok voltak, akik földet keresve jöttek ide. A briteket már jópár éve kiverték innen.

— Meg kell tudnunk mindent arról a temetésről — mondta Everard. — Menjünk vissza akkorra, amikor a sírt ásták? Nem, talán biztonságosabb, ha most kérdezősködünk, egy kicsit később, amikor már lecsillapodtak a kedélyek. Mondjuk holnap reggel.

Whitcomb bólintott, mire Everard egy bozótos oltalmába vitte a gépet, és előre ugrottak öt órát. A nap vakítóan ragyogott az északkeleti égen, harmat csillogott a hosszú fűszálakon, és a madarak istentől elrugaszkodott csivitelést műveltek. Leszálltak a gépről, aztán felküldték, hogy körülbelül tíz mérföldes magasságban lebegjen fölöttük, ahonnan majd a sisakjukba épített rádió hívására fog leereszkedni.

Nyíltan közelítettek a tanyához, kardjuk és fejszéjük lengetésével ijesztve el a feléjük acsargó vad küllemű kutyákat. A tanya udvara kövezetlen volt, ellenben gazdagon borította a sár és a trágya. Mezítelen, szöszke fejű gyerekek kandikáltak ki rájuk egy sárból és vesszőből tapasztott kunyhóból. Egy kislány, aki a kunyhó előtt fejt egy rozoga kis tehenet, elvisította magát, egy zömök, alacsony homlokú cseléd, aki a disznóknak adott moslékot, lándzsára kapott. Everard fintorogva gondolt arra, mi lenne, ha százada néhány "Nemes Észak"-rajongója idelátogathatna.

Fejszét markoló, szürke szakállú ember jelent meg a ház ajtajában. Mint ebben a korban mindenki, jópár centiméterrel kisebb volt a huszadik századi átlagnál. Aggályosan felmérte őket, mielőtt jó reggelt kívánt volna nekik.

Everard udvariasan elmosolyodott.

— Uffa Hundingssonnak hínak, eppedig a fivérem, Knubbi — mondta. — Jütlandi kalmárok vogymuk, és Canterburybe tartunk. (Persze a régi nevét, a Cant-wara-byriget használta.) — Hajónk kikötési helyétől elindulván eltévedtünk, és egész éjszakai tévelygés után találtunk házadra.

— Én Wulfnoth vónék, Aelfred fia — mondta a gazda. — Lépjetek be és költsétek el velünk szerény früstökünket.

A ház nagy volt, homályos és füstös, tele zsongó sokadalomma Wulfnoth gyerekei, azok házastársai és gyerekei, jobbágyok és az ő feleségük és gyermekeik. A reggeli nagy fatálakon érkezett: félig főtt szalonna, amit gyenge, savanyú sörrel öblítettek le. Nem volt nehéz szóba elegyedni: az itteni emberek éppen olyan pletykásak voltak, mint a világtól elzárt bugrisok bárhol másutt. A baj ott volt, hogy Everardéknak hihető beszámolót kellett kitalálniuk arról, hogy mi újság Jütlandban. Wulfnoth, aki nem volt ostoba, egyszer-kétszer rajtacsípte őket, hogy rosszat mondanak, de Everard szilárdan kijelentette:

— Hamisságot hallottál. A hírek gyakran furcsák lesznek, ha átkelnek a tengeren. — Meglepve látta, hogy még mindig ennyire eleven a kapcsolat az őshazával. De az időjárásról és a termésről folytatott társalgás nem sokban különbözött attól, amit a huszadik századi Középnyugaton is tapasztalhatott az ember.

Csak később tudott óvatosan becsempészni egy kérdést a sírról. Wulfnoth összerezzent, kövér, fogatlan felesége pedig védő kézmozdulatot tett egy durva faragású fa-bálvány felé. — Nem jó ilyen dogokról beszélni — morogta a gazda. — Jobb szerettem von', ha a varázslót nem az én földembe temetik. De közel állt apámhoz, aki tavaly halt meg, és ezér' nem tehettem másképp.

— Varázsló? — vakargatta a fülét Whitcomb. — Miféle mese ez?

— Ti is ismerhetnétek — morogta Wulfnoth. — Idegen vót, Stane-nek hittak, és vagy hat év előtt bukkant föl Canterburyben. Biztos messzirő' gyött, mer nem az angolok vagy britek nyelvét beszélte, de Hengist király vendégül látta őt. Furcsaságos, de jóféle ajándékokat adott a királynak. Ravasz tanácsadó vót, akire a király egyre jobban támaszkodott. Senki se mert az útjába állni, mert varázsos botja, vót, ami villámokat szórt, látták, ahogy sziklákat olvaszt meg, és egyszer a britek elleni csatában megégetett embereket. Vannak, akik azt gondolják, hogy ő Wotan, de ez nem lehet, hisz' meghótt.

— Á, értem — Everardban feltámadt a mohóság szikrája. — És mit cselekedett még életében?

— Ó… bölcs tanácsokat adott a királynak, már mondtam. Azt gondolta, hogy mi itt Kentben ne bántsuk a briteket és ne hívjunk be többet a rokonaink közül, hanem éljünk békében az itteniekkel. Azt gondolta, hogy a mi erőnkkel és az ő római tudásukkal együtt hatalmas birodalmat csinálhatnánk. Talán igaza vót, bár én nem sok hasznát látom mindenféle könyveknek meg fürdőknek, arról a furcsa keresztes istenről már nem is beszélve… Aztán ismeretlenek levágták három évvel ezelőtt, és itt temettük el áldozatokkal és minden tulajdonával együtt, amit ellenségei nem vittek el. Egy évben kétszer áldozunk neki, és a szelleme nem háborgat minket, valahogy mégis nyugtalan vagyok miatta.

— Három éve? — lehelte Whitcomb. — Értem…

Majd egy órába tellett, mire el tudtak szabadulni, és Wulfnoth ragaszkodott hozzá, hogy adjon melléjük egy fiút, aki elkíséri őket a folyóhoz. Everardnak nem volt kedve olyan messzire elmenni. Elvigyorodott, és lehívta a gépet. Miközben Whitcombbal együtt ráültek, a legteljesebb komolysággal mondta a guvadó szemű legénynek:

— Tudd meg, hogy Wodent és Thunort láttátok vendégül, akik mostantól megvédik népedet minden bajtól. — Azzal visszaugrottak három évet az időben.

— Most jön a neheze — kukkantott ki a sűrűből a tanya felé. A sírhant még nem volt ott, Stane varázsló még életben van. — Egy gyereket könnyű bűvészkedéssel elkápráztatni, de ez itt egy nagy, kemény város, ahol ő a király jobbkeze, és sugárvetője van.

— Úgy látszik, sikerrel jártunk — vagyis sikerrel fogunk járni — mondta Whitcomb.

— Nem. Tudod, ez nem megváltoztathatatlan. Ha bukunk, Wulfnoth majd más történetet fog elmondani nekünk három évvel később, valószínűleg azt, hogy Stane itt van — kétszer is megölhet minket! Anglia pedig, ha kirángatják a Sötét Korból egy neoklasszikus kultúrába, olyan irányba fog fejlődni, hogy rá sem ismersz majd 1894-ben… Kíváncsi vagyok, mire játszik ez a Stane.

Felküldte az időgépet Canterbury fölé. Az éjszakai szél sötéten süvített el a füle mellett. A város egyre közelebb került, és Everard végül egy csemeteerdőben ért földet. A hold fehéren sütött az ősi Durovernum félig összedőlt római falaira, és foltokat vetett az újabb földre és a jütlandiak fa-betoldásaira. Napnyugta után senki sem juthatott be ide.

A gép megint előrevitte őket a nappalba — majdnem délig — aztán eltűnt a levegőben. Reggelijük, amit két órával korábban, illetve három év múlva a jövőben költöttek el, kőként rázkódott a gyomrukban, miközben Everard vezetésével a város felé haladtak a hepehupás római úton. Meglehetős forgalom zajlott, főleg parasztgazdák igyekeztek nyikorgó ökrösszekereken a piacra, hogy eladják terményeiket. A kapunál két gonosz külsejű őr állta útjukat, és megkérdezték, mi járatban vannak. Ezúttal egy tanethi kereskedő ügynökeinek adták ki magukat, aki azért küldte őket ide, hogy mindenfele kézművessel tárgyaljanak. A gazfickók szúrósan méregették őket, amíg Whitcomb a kezükbe nem csúsztatott egy pár római pénzérmét: ekkor a lándzsák mintegy varázsütésre leereszkedtek, és az őrök intettek, hogy menjenek tovább.

A város nyüzsgött és örvénylett, de most is az érett szag volt az, ami Everardra a legnagyobb hatást tette. A lökdösődő jütlandiak mellett néha római-brit alakokat is látott, akik undorodva kerülgették a trágyahalmokat és felcsippentett tunikával oldalaztak, hogy ne kelljen hozzáérniük ezekhez a vadakhoz. A látvány nevetséges lett volna, ha nem annyira szívszorító.

Volt egy különösen mocskos fogadó, ami egy hajdani gazdag polgár házának mohalepte romjain ütött tanyát. Everard és Whitcomb látták, hogy pénzük nagy értéket képvisel itt, ahol a kereskedelem főleg természetbeni alapon folyik. Néhány kör kifizetett ital után minden szükséges információt megkaptak. Hengist király palotája a város közepénél van… nem is igazi palota, csak egy régi ház, amit annak a külországi Stane-nek az irányítása alatt csinosítottak ki… nem mintha a mi királyunk afféle anyámasszony katonája lenne, félre ne érts, idegen… például a múlt hónapban is… ja, igen, Stane! Ott élt a szomszédos házban. Fura fickó, van aki azt mondja: isten… az már igaz, hogy értett a nőkhöz… Igen, azt mondják, ő állt a britekkel folytatott béketárgyalások mögött. Egyre több ilyen pernahajder jön, lassan már a becsületes emberek nem onthatnak egy kis vért anélkül, hogy… Persze, Stane igen bölcs, én nem szólok egy rossz szót sem rá, hiszen villámot tud szórni…

— Most mit tegyünk? — kérdezte Whitcomb, amikor már a szobájukban voltak. — Menjünk oda és tartóztassuk le?

— Nem. Kétlem, hogy ezt meg tudnánk tenni — mondta Everard óvatosan. — Van egyfajta tervem, de ez azon múlik, hogy ki tudjuk — e találni, mit forgat a fejében. — Ledőlt a szúrós, vastag szalmazsákra, és azon nyomban vakarózni kezdett. — A francba! Ennek a kornak nem írástudásra van szüksége, hanem bolhairtóra!

A ház gondosan fel volt újítva, fehér, oszlopos homlokzatát fáradságosan megtisztították a környező mocsoktól. Két őr álldogált a lépcsőjén, akik közeledtükre fegyverükhöz kaptak. Everard beetette őket egy kis pénzzel, meg egy sztorival, miszerint olyan hírei vannak, amik bízvást számot tarthatnak a varázsló érdeklődésére.

— Mondd meg neki, hogy "Ember a holnapból". Ez egy jelszó. Érted?

— Ennek nincs értelme — panaszkodott az őr.

— A jelszóknak nem is kell értelmesnek lenniük — mondta Everard fensőbbségesen.

A jütlandi elcsörömpölt, neheztelően csóválva a fejét. Ezek a fura új szók!

— Biztos vagy benne, hogy ez bölcs dolog volt? — kérdezte Whitcomb. — Lehet, hogy ezzel elijesztettük.

— Viszont azt se felejtsd el, hogy egy ilyen fontos személyiség nem pazarolja az idejét holmi jöttmentekre. Ez a munka sürgős, ember! Eddig nem csináltunk semmi maradandót, még annyit se, amiből egy tartós legenda kitelne. De ha Hengist valódi uniót hoz létre a britekkel…

Az őr visszajött, morgott valamit, és felvezette őket a lépcsőn, át az oszlopcsarnokon. Emögött volt az átrium, egy tágas helység, ahol modern medvebőr szőnyegek váltakoztak faragott márvánnyal és kopott mozaikkal. Egy férfi állt várakozóan durva fakanapéja előtt. Amikor beléptek, felemelte a kezét, és Everard megpillantotta egy huszadik századi sugárvető vékony csövét.

— Mindig látni akarom a kezeteket és ne kutakodjatok az oldalatoknál — mondta a férfi kedvesen. — Különben kénytelen leszek villámmal agyonsújtani benneteket.


Whitcomb sziszegő hanggal, undorodva szívta be a levegőt, de Everard valami ilyesmire számított. Ezzel együtt hideg csomóba rándult a gyomra.

Stane, a varázsló kicsi ember volt, finom hímzésű tunikában, amely valószínűleg valamelyik brit villából származott. Satnya testén nagy fej ült, arca megejtő csúnyaságát fekete haj keretezte. Feszült vigyor ült a szája sarkában.

— Kutasd át őket, Eadgar — parancsolta. — Vegyél el tőlük mindent, amit a ruhájuk alatt rejtegetnek.

A jütlandi nem állt hivatása magaslatán, de így is megtalálta a sokkfegyvereket, és a padlóra dobta őket.

— Most elmehetsz — mondta neki Stane.

— Nem veszélyesek rád, uram? — kérdezte a strázsa.

Stane szélesen elvigyorodott.

— Amíg ez a kezemben van? Nem. Menj csak — Eadgar kicsörtetett. Legalább a kardunk meg a fejszénk megvan még, gondolta Everard. Bár nem sok hasznát fogjuk venni ezzel szemben.

— Szóval a holnapból jöttetek — morogta Stane. Hirtelen csillogó verejtékréteg lepte el a homlokát. — Számítottam erre. Beszélitek a későbbi angol nyelvet?

Whitcomb már nyitotta a száját, de Everard improvizálni kezdett, az életét téve föl ebben a játékban. — Milyen nyelvre gondolsz?

— Okos — Stane hirtelen átcsúszott egy akcentusba, ami furcsa volt, huszadik századi fülnek mégis felismerhető. — Tudni akarom, honnan és mikorból jöttetek, mik a szántékaitok, meg minten. Montjatok el mintent, különben szétégetlek permeteket.

Everard megrázta a fejét.

— Nem — felelte jütlandiul — Nem értelek. — Whitcomb rápillantott, aztán megadta magát: hagyta, hogy az amerikai vezessen. Everardnak száguldottak a gondolatai: kétségbeesett éberségében tudta, hogy a halál csak az első hibájára vár. — A mi időnkben így beszéltünk. — És megeresztett néhány csicsergő mexikói-spanyol mondatot, annyira pergetve, amennyire csak merte.

— Szóval valami latin nyelv — csillant fel Stane szeme. A fegyver megremegett a kezében. — És mikorról jöttetek?

— A Krisztus utáni huszadik századból, és országunkat Lyonesse-nek nevezik. A nyugati óceánon túl fekszik…

— Amerika! — hörögte a férfi. — Nem hívták valaha Amerikának?

— Nem. Nem tudom, miről beszélsz.

Stane veszedelmesen megremegett. Aztán összeszedte magát:

— Ismeritek a római nyelvet?

Everard bólintott.

Stane idegesen elmosolyodott.

— Akkor beszéljünk úgy. Ha tudnátok, milyen elegem van ebből a helyi zagyvalékból… — Latinsága kissé tört volt, nyilván ebben a században szedte fel, de eléggé folyékonyan beszélt. Meglengette a sugárvetőt. — Bocsássátok meg udvariatlanságomat, de óvatosnak kell lennem.

— Ez természetes — nyugtatta meg Everard. — Ó… az én nevem Mencius, a barátomé Juvenalis. A jövőből jöttünk, ahogy gondoltad: történészek vagyunk, és az időutazást nemrég fedezték fel.

— Én igazság szerint Rozher Schtein vagyok, 2987-ből. Hallottatok… rólam?

— Hogyne — mondta Everard. — Azért jöttünk vissza, hogy megkeressük a rejtélyes Stane-t, aki a történelem egyik kulcsfigurájának tűnik. Gyanítottuk, hogy időutazó, Peregrinator Temporis. Most már biztosan tudjuk.

— Három év — Schtein lázasan járkálni kezdett, a sugárvetőt a kezében lóbálta, de túl messze volt ahhoz, hogy hirtelen rajtaüthessenek. — Három éve vagyok itt. Ha tudnátok, hány éjszakán hánykolódtam álmatlanul, és gondolkoztam azon: mi lesz, ha elérem a célomat… Mondjátok, egységet alkot a világotok?

— Az egész világ, és a planéták — mondta Everard. — Már egy jó ideje — Belül valami megremegett benne. Az élete múlik azon, hogy kitalálja, mik Schtein tervei.

— És szabad a néped?

— Igen. A Császár uralkodik, de a Szenátus hozza a törvényeket, őket pedig a nép választja.

A gnómszerű arcon szinte megdicsőült kifejezés jelent meg.

— Ahogy megálmodtam — suttogta Schtein. — Köszönöm.

— Hát azért jöttél vissza a saját korodból, hogy történelmet csinálj?

— Nem — mondta Schtein. — Azért, hogy változtassak rajta.

A szavak úgy buktak ki belőle, mintha már évek óta szólni akart volna, de eddig nem mert:

— Én is történész voltam. Véletlenül találkoztam egy emberrel, aki azt állította, hogy kereskedő a Szaturnusz holdjairól, de mivel én magam már éltem ott egyszer, átláttam a hazugságán. Egy kis nyomozással kiderítettem az igazságot. Időutazó volt a nagyon távoli jövőből.

— Meg kell értenetek engem. Az az idő, amiben éltem, rettenetes volt, és én, mint pszichografikus történész, rájöttem, hogy a háborúk, a nyomor és a zsarnokság, ami alatt nyögünk, nem az emberrel veleszületett gonoszságnak, hanem egy egyszerű ok-hatás láncolatnak tulajdonítható. A gépi technológia egy megosztott világban született meg, és ettől a háború csak még nagyobb és még pusztítóbb vállalkozás lett. Voltak persze békés időszakok is, néha meglehetősen hosszan, de a betegség túl mélyen gyökerezett: a hadakozás civilizációnk része lett. A családomat kiirtotta egy vénuszi rajtaütés, nem volt vesztenivalóm. Aztán elvettem az időgépet… miután… megszabadultam a tulajdonosától.

— A nagy hibát, gondoltam, még a Sötét Korban követték el. Róma egy hatalmas birodalmat egyesített békében, és az igazság mindig a békéből sarjad. De Róma kifulladt az erőfeszítésben, és mostanra szétesett. A betörő barbárok életerősek voltak, és sok mindenre képesek lettek volna, de hamar korrumpálódtak.

— De itt van Anglia. El volt szigetelve a római társadalom rothadó szövetétől. De betörtek a germánok: koszos fajankók, de erősek és tudni vágyók. Az én történelmemben egyszerűen elsöpörték a brit civilizációt, aztán intellektuális tehetetlenségükben felszippantotta őket az az új — és ördögi — civilizáció, amit nyugatinak neveznek. Én ennél jobbat akartam.

— Nem volt könnyű. Meg lennétek lepve, ha tudnátok, milyen nehéz életben maradni egy ismeretlen korban, amíg az ember bele nem jön, még ha modern fegyverei és érdekes ajándékai vannak is. De most már bírom Hengist csodálatát, és egyre inkább a britek bizalmát is. Én egyesíthetem ezt a két népet egy közös háborúban a piktek ellen. Anglia egyetlen királyság lesz, a szászok erejével és a rómaiak tanultságával. Elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon minden inváziónak. A kereszténység persze elkerülhetetlen, de teszek róla, hogy ez jóféle kereszténység legyen, amelyik oktatja és civilizálja az embereket, nem pedig elnyomorítja az agyukat.

— Végül Anglia abban a helyzetben lesz, hogy megkezdheti a kontinens birtokba vételét. Végül pedig az egész világét. Elég ideig maradok itt ahhoz, hogy elindítsam a pikt-ellenes szövetséget, aztán eltűnök azzal, hogy később majd visszajövök. Ha megjelenek, mondjuk, ötven évenként az elkövetkező századokban, akkor legenda lesz belőlem, istenség, aki gondoskodik róla, hogy a helyes úton maradjanak.

— Sokat olvastam Szent Staniusról — mondta Everard lassan.

— Akkor győztem! — kiáltott fel Schtein. — Elhoztam a békét a világnak — Könnyek csorogtak végig az arcán.

Everard közelebb lépett. Schtein a hasára célzott a sugárvetővel, még mindig nem bízott benne teljesen. Everard csak úgy megkerülte, Schtein pedig követte a fegyver csövével. De túlságosan lefoglalta sikerének látszólagos bizonysága, és kihagyta a számításból Whitcombot. Everard a válla fölött az angolra pillantott.

Whitcomb elhajította a fejszét. Everard lebukott. Schtein felsikoltott, és sugár szisszent a fegyveréből. Whitcomb ugrott, és elkapta a fegyvert tartó kezet. Schtein felmordult, és megpróbálta kiszabadítani magát. Everard odaugrott, hogy segítsen a barátjának. Teljes volt a zűrzavar.

Aztán a sugárvető megint elsült, és Schtein egyszeriben holt súlyként nehezedett a karjukra. Vér fröccsent a kabátjukra a varázsló csúnya mellsebéből.

A két őr rohanvást érkezett. Everard felkapta a sokkfegyverét és teljes intenzitásra állította. Egy eldobott dárda megsebezte a karját. Kétszer tüzelt, mire a két alak összerogyott. Órákig nem térnek magukhoz.

Everard egy pillanatig összegörnyedve hallgatózott. Női sikoly hallatszott valamelyik belső szobából, de senki sem jött.

— Azt hiszem, végeztünk — zihálta.

— Igen — Whitcomb közönyösen nézett a lábánál heverő testre. Szánalmasan apró volt.

— Nem akartam, hogy meghaljon — mondta Everard. — De az idő… kegyetlen. Azt hiszem, így volt megírva.

— Inkább ez, mint egy őrjárati per és a száműzöttek bolygója — mondta Whitcomb.

— Tolvaj és gyilkos volt, legalábbis technikai értelemben — jegyezte meg Everard. — De nagyszerű volt, amit megálmodott.

— Mi pedig elrontottuk.

— A történelem is elrontotta volna. Nagyon is valószínű. Egyetlen ember egyszerűen nem lehet elég erős, elég bölcs. Azt hiszem, minden emberi nyomorúság ilyen jószándékú őrültek miatt van, mint amilyen ő volt.

— Akkor fonjuk karba a kezünket, és várjuk, mi következik.

— Gondolj csak a barátaidra, ott 1947-ben. Akkor nem is léteztek volna.

Whitcomb levette a köpenyét és igyekezett letisztítani a vért a ruháiról.

— Menjünk — mondta Everard, és kiballagott a hátsó ajtón. Egy ijedt ágyas figyelte tágra nyílt szemekkel.

Egy belső ajtó zárját kénytelen volt szétrobbantani. A szobában egy fríg-típusú időfülke volt, néhány doboz fegyverekkel és készletekkel, meg könyvek. Everard mindent berakodott a gépbe, az üzemanyagos láda kivételével. Annak itt kellett maradnia, hogy majd ott a jövőben észrevegye és visszajöjjön, hogy megállítsa az embert, aki Isten akart lenni.

— Vigyük az 1894-es raktárba — mondta. — Én visszaviszem a mi gépünket. Az irodában találkozunk.

Whitcomb hosszan pillantott rá. A férfi arca elkínzott volt, de még így is valami eltökéltség sugárzott róla.

— Rendben, öregfiú — mondta az angol. Elmosolyodott, egy kissé vágyakozva, aztán vállon veregette Everardot. — Akkor viszlát. Sok szerencsét.

Everard hosszan nézett utána, amikor belépett a nagy fémhengerbe. Furcsa volt, hogy ilyeneket mond, amikor néhány óra múlva már együtt fognak teázni 1894-ben.

Aggodalom fogta el, amikor kilépett az épületből és elvegyült a tömegben. Charlie különös fickó. Hát…

Senki sem állta az útjába, amikor elhagyta a várost és bevetette magát a bozótosba. Lehívta az időgépet, és bár sietnie kellett volna, hiszen valaki esetleg odamehetett megnézni, mi ez a furcsa madár, kibontott egy korsó sört. Nagyon szüksége volt rá. Aztán még egy utolsó pillantást vetett Régi Angliára és visszaugrott 1894-be.

Mainwethering és az őrök ígéretük szerint ott várták. Az irodavezető megriadt, hogy csak egy embert lát visszatérni véres ruhában, de Everard jelentése megnyugtatta.

Eltartott egy ideig, amíg kimosakodott, átöltözött és kimerítő beszámolót adott. Addigra Whitcombnak már meg kellett volna érkeznie, de egyelőre nyoma sem volt. Mainwethering rádión felhívta a raktárt, aztán összeráncolt homlokkal fordult vissza.

— Még nem érkezett meg — közölte. — Talán valami baj történt?

— Aligha. Azok a gépek teljesen bombabiztosak — harapta be a száját Everard. — Nem tudom, mi lehet a gond. Talán félreértette, amit megbeszéltünk, és 1947-be ment.

Egy újabb üzenetváltás kiderítette, hogy Whitcomb abban az évben sem jelentkezett. Everard és Mainwethering elmentek teázni. Amikor visszatértek, Whitcombnak még mindig nem volt se híre, se hamva.

— Legjobb lesz, ha értesítem a helyszíni ügynököket — mondta Mainwethering. — Nekik meg kell találniuk.

— Nem. Várjon — Everard egy pillanatig elgondolkodva állt. A gondolat már egy ideje ott motoszkált benne. Rettenetes.

— Van valami elképzelése?

— Igen. Valahogy úgy — Everard kezdte visszahúzkodni viktoriánus ruháit. Remegett a keze. — Kerítse elő a huszadik századi ruhámat, jó? Talán én magam is meg tudom találni őt.

— Az Őrjárat előzetes jelentést fog kérni az elképzeléseiről és szándékairól — figyelmeztette Mainwethering.

— Pokolba az Őrjárattal — morogta Everard.


6.

<p>6.</p>

London, 1944. A kora-téli este már leszállt, híg hideg szél fújdogált a sötét utcákon. Valahonnan egy robbanás dörrenése hallatszott, tűz lobbant fel, roppant vörös lángnyelvek csapkodtak a háztetők fölött.

Everard a járdaszélen hagyta gépét — senki sem járt kint amikor V-bombák hulltak — és lassan óvakodott előre a homályban. November tizenhét: kiképzett agya megőrizte a dátumot. Ezen a napon halt meg Mary Nelson.

Talált egy nyilvános telefonfülkét a sarkon és megnézte a telefonkönyvet. Sok Nelson volt, de a streathami körzetben csak egy Mary. Ez nyilván az anyja lesz. Csak reménykedhetett benne, hogy a lányának ugyanez a neve. A bomba becsapódásának időpontját sem tudta, de ezt ki lehet deríteni.

Tűz és robaj fogadta a fülkéből kilépve. Hasra vetette magát. Füle mellett üvegszilánkok süvítettek el. November tizenhetedike, 1944. Az ifjú Manse Everard az Egyesült Államok Hadmérnökeinek hadnagya valahol a csatornán hajózik, a német ágyúk célpontjaként. A pontos hely éppen nem jutott az eszébe, és nem állt meg csak azért, hogy ezen gondolkodjék. Úgysem számít. Tudta, hogy azt a veszedelmet túléli.

Újabb robbanás nyomult feléje, ahogy a gépe felé futott. Felpattant rá, és a levegőbe röppent. Magasan London felett csak roppant sötétséget látott apró lángpöttyökkel. Walpurgis-éj, amikor elszabadul a pokol a földön.

Jól emlékezett Streathamre: lehangoló téglaházak sora, ahol kishivatalnokok, zöldségesek, szerelők laknak, az a kispolgárság, ami felkelt és szembeszállt a hatalommal, ami sakkban tartotta Európát. Élt itt egy lány, még 1943-ban… aztán a végén valaki máshoz ment feleségül.

Alacsonyan repülve kereste a címet. A közelben mintha egy vulkán tört volna ki. Gépe megingott a levegőben, kis híján leesett róla. Egy házat látott megremegni és lángba borulni, alig három házra Nelsonék otthonától. Elkésett.

Nem! Megnézte, mennyi az idő — éppen 10:30 — aztán visszaugrott két órát. Még mindig éjszaka volt, de a felrobbant ház még szilárdan állt a helyén. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy figyelmeztesse a lakókat. De nem. Emberek halnak meg a világ minden táján, ő nem Schtein, hogy az egész történelem terhét vegye a vállára.

Szárazon elmosolyodott, leszállt a gépről, és bement a kapun. De nem is átkozott danelli. Kopogtatott, mire kitárult az ajtó. Egy középkorú nő nézett ki rá, és ekkor jött rá, hogy furcsa lehet itt civilruhás amerikait látni.

— Elnézést — mondta. — Ismeri Miss Mary Nelsont?

— Igen — tétovázott a nő. — Itt lakik a közelben. Nemsokára átjön. Ön a barátja?

Everard bólintott. — Ő küldött ide engem egy üzenettel, Mrs… ó…

— Enderby.

— Ó igen, Mrs. Enderby. Szörnyen feledékeny vagyok. Nézze, Miss Nelson általam üzeni, hogy nagyon sajnálja, de nem jöhet át. Viszont szeretné, ha ön az egész családjával együtt meglátogatná őt 10:30-kor.

— Mindnyájan menjünk, uram? De hát a gyerekek…

— Természetesen a gyerekek is. Önök mindnyájan. Valami nagyon különleges meglepetést készített, amit csak akkor mutathat meg. Mindnyájuknak ott kell lennie.

— Nos… rendben van, uram, ha ő így üzente.

— Mindnyájan legyenek ott 10:30-kor, hiánytalanul. Majd ott találkozunk, Mrs. Enderby. — Ezzel Everard biccentett és kiment az utcára.

Megtette, amit megtehetett. Most a Nelson ház következik. Három házzal visszarobogott, leparkolt egy sikátor sötétjében, és odasétált a házhoz. Most már ő is benne van, éppolyan bűnös, mint Schtein. Vajon milyen lehet a száműzöttek bolygója, tűnődött.

Nem látta sehol az Ing-időfülkét, márpedig azt igencsak nehéz lett volna elrejteni. Tehát Charlie még nem érkezett meg. Addig rögtönöznie kell.

Amikor bekopogott az ajtón, azon gondolkodott, hogy vajon mit jelent az Enderby család megmentése. Azok a gyerekek felnőnek, saját gyerekeik lesznek: kétségtelenül jelentéktelen középosztálybeli angolok lesznek, de valahol az elkövetkezendő századokban egy fontos ember születhet meg, vagy talán éppen hogy nem születik meg. Ritka esetektől eltekintve a pontos leszármazás nem számított, csak az emberi gének és az emberi társadalom nagy összessége. Mégis, lehet, hogy ez a ritka esetek egyike lesz.

Fiatal nő nyitott ajtót. Csinos kis teremtés volt, nem látványosan szép, de kellemes megjelenésű jólszabott egyenruhájában.

— Miss Nelson?

— Igen.

— A nevem Everard. Charlie Whitcomb barátja vagyok. Bemehetnék? Meglehetősen meglepő híreim vannak az ön számára.

— Éppen indulni akartam — szabadkozott a lány.

— Nem, nem akart — Ezt rosszul mondta: a lány megdermedt. — Elnézést. Hadd magyarázzam meg.

A lány bevezette a nappaliba.

— Üljön le, Mr. Everard. Kérem, ne beszéljen túl hangosan. Alszik a család. Korán kell kelniük.

Everard kényelembe helyezte magát. Mary a kanapé szélére kuporodott, és nagy szemekkel nézte. Everard azon tűnődött, vajon Wulfnoth és Eadgar ott voltak-e az ősei között. Igenkétségtelenül ott voltak, ennyi évszázad után. Talán Schtein is ott van.

— A Légierőnél van? — kérdezte a lány. — Ott találkozott Charlie-val?

— Nem. A Felderítésnél vagyok, azért a civil ruha. Megkérdezhetném, mikor látta utoljára?

— Ó, hetekkel ezelőtt. Most éppen Franciaországban állomásozik. Remélem, ennek a háborúnak hamarosan vége lesz. Olyan őrültség, hogy még most is kitartanak, amikor már tudják, hogy végük, nem? — Csodálkozva csóválta a fejét. — De mi az a hír, amit közölni akar?

— Egy pillanat múlva rátérek — Elkezdett mellébeszélni, amennyire csak mert: a Csatornán uralkodó állapotokról mesélt. Fura volt ott ülni és egy szellemmel beszélgetni. És kondicionálása nem engedte, hogy elmondja az igazat. Pedig el akarta mondani, de a nyelve mindannyiszor cserbenhagyta.

—… és mennyibe kerül egy üveg…

— Kérem — szakította félbe türelmetlenül a lány. — Rátérne a lényegre? El kell mennem.

— Ó, bocsásson meg. Higgye el, nagyon sajnálom. Tudja, én már csak ilyen vagyok…

Kopogtattak. Megmenekült.

— Elnézést — morogta a lány, és elment a sötétítőfüggönyös ablakok mellett, hogy ajtót nyisson. Everard utána osont.

A lány halk sikollyal döbbent vissza. — Charlie!

Whitcomb magához szorította, mit sem törődve még vértől nedves jütlandi ruhájával. Everard kilépett az előszobába. Az angol mintha megrémült volna tőle.

— Te…

Sokkfegyvere után kapott, de Everard már kézben tartotta a sajátját. — Ne légy ostoba — mondta az amerikai. — A barátod vagyok. Segíteni akarok neked. Amúgy milyen hülyeséget terveltél ki?

— Én… itt akarom tartani… hogy ne menjen át…

— És gondolod, hogy nincsenek eszközeik arra, hogy észrevegyenek? — Everard átváltott temperáiba, az egyetlen nyelvre, amit a rémült Mary jelenlétében is nyugodtan használhattak. — Amikor otthagytam Mainwetheringet, már eléggé gyanakodott. Ha nem jól csináljuk, hamarosan az Őrjárat minden egysége a nyakunkon lesz. És helyrehozzák a hibát, valószínűleg úgy, hogy megölik a lányt. Te pedig száműzetésbe kerülsz.

— Én… — hebegte Whitcomb. Arca a félelem maszkjába merevedett. — Te hagynád, hogy kimenjen és meghaljon?

— Nem. De ennél óvatosabban kell cselekedni.

— Megszökünk… keresünk egy korszakot, távol mindentől… akár a dinoszauruszokig is visszamegyünk, ha kell.

Mary kibontakozott a karjából. Már nyitotta a száját, hogy sikoltson.

— Maradjon csendben! — reccsent rá Everard. — Veszélyben forog az élete, mi pedig éppen a megmentésén fáradozunk. Ha bennem nem bízik, legalább Charlie-nak higgyen.

Temporálban folytatta:

— Nézd, haver, nincs olyan hely vagy idő, ahol elrejtőzhetnétek. Mary Nelson ma éjjel meghalt. Ez a történelem. 1947-ben nem létezett. Ez is történelem. Én már így is elástam magam: az a család, akikhez át akart menni, házon kívül lesz, amikor a bomba becsapódik. Ha el akarsz szökni vele, rád találnak. Színtiszta szerencse, hogy nincsenek itt máris az Őrjárattól.

Whitcomb küszködött magával.

— Tegyük fel, hogy elugrom vele 1948-ba. Honnan tudod, hogy nem bukkant fel hirtelen 1948-ban? Talán ez is benne van a történelemben.

— Nem tudod megtenni. Tessék, próbáld meg. Mondd meg neki, hogy négy évvel előre viszed az időben.

Whitcomb felhördült.

— Ez árulás… és én kondicionálva vagyok…

— Ez az. Már az is súrolta a lécet, hogy így megjelentél előtte, és ha még beszélsz is vele, hazugsággal kell kivágnod magad, mert nem tehetsz mást. Különben is hogyan magyaráznád el neki? Ha Mary Nelson marad, akkor dezertőr lesz a női csapatoktól. Ha más nevet vesz fel, akkor hol van a születési bizonyítványa, az iskolai papírjai, az élelmiszerjegyei, meg az a rengeteg fecni, amit ezek a huszadik századi kormányok annyira imádnak? Reménytelen a dolog, haver.

— Akkor mit tehetünk?

— Nézz szembe az Őrjárattal és bekkeld ki. Várj itt egy percet — Everardot hideg nyugalom szállta meg, nem ért rá megijedni vagy elcsodálkozni saját viselkedésén.

Visszament az utcára, megkereste a gépét, és beállította öt évvel későbbre, fényes délben a Piccadily Circusra. Lecsapta a főkapcsolót, látta a gépet eltűnni, aztán visszament a házba. Maryt Whitcomb karjában rázta a zokogás. Szegény elátkozott, tévelygő gyerekek!

— Oké — Everard visszavitte őket a nappaliba, aztán készen tartott fegyverrel elült. — Most pedig várni fogunk.

Nem kellett sokkig várniuk. Hamarosan előbukkant egy időugró, nyergében két szürke egyenruhás járőrrel. Fegyver volt a kezükben. Everard kisenergiájú sugárral elkábította őket. — Segíts megkötözni őket, Charlie — mondta.

Mary hangtalanul sírt a sarokban.

Amikor a járőrök magukhoz tértek, Everard állt fölöttük sötét mosollyal. — Mivel vádolnak minket, fiúk? — kérdezte temporálban.

— Szerintem ti is tudjátok — mondta hűvösen az egyik fogoly. — A központi iroda küldött, hogy lenyomozzunk benneteket. A következő heti ellenőrzésnél észrevettük, kimentettél egy családot, aminek bombatámadás áldozatául kellett volna esnie. Whitcomb életrajza azt sugallta, hogy aztán idejöttél, hogy segíts neki megmenteni ezt a nőt, akinek ma este meg kéne halnia. Jobb lesz, ha elengedtek, különben nagyon megjárjátok.

— Nem változtattam meg a történelmet — mondta Everard. — A danelliek még mindig ott vannak elöl, nem?

— Persze hogy ott vannak, de…

— Honnan veszitek, hogy az Enderby családnak meg kellett volna halnia?

— A házukat találat érte, és azt mondták, hogy csak azért nem tartózkodtak benne, mert…

— De a lényeg az, hogy nem voltak benne. Ez így van megírva. Ti vagytok azok, akik meg akarjátok változtatni a múltat.

— De ez a nő itt…

— Biztosak vagytok benne, hogy nem létezett egy Mary Nelson, aki, mondjuk, 1850-ben telepedett le Londonban, és 1900 körül hunyt el végelgyengülésben?

A járőr elvigyorodott.

— Mindent bevetsz, mi? De nem fog menni. Nem szállhatsz szembe az egész Őrjárattal.

— Gondolod? Itt hagyhatlak titeket, hogy Enderbyék rátok találjanak. Én úgy állítottam be az időugrómat, hogy a nyilvánosság előtt jelenjen meg, de csak én tudom, mikor. Hogy fog ez hatni a történelemre?

— Az őrjárat korrekciós intézkedéseket foganatosít… ahogy ti csináltátok ott az ötödik században.

— Talán! De könnyebb dolguk lenne, ha meghallgatnák a kérésemet. Egy danellit akarok.

— Micsoda?

— Jól hallottad — mondta Everard. — Ha kell, elviszem a ti gépeteket, és millió éveket megyek előre. Személyesen fogom nekik megmutatni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha békén hagynának minket.

Erre nem lesz szükség.

Everard döbbenten fordult hátra. A sokkfegyver kiesett a kezéből.

Nem tudott ránézni a szeme előtt vibrálva izzó alakra. Száraz torokkal hátrálni kezdett.

Kérésedet megfontolás tárgyává tettük, mondta a hangtalan orgánum. Marjával születésed előtt tudomást szereztünk róla és mérlegeltük. De te ezzel együtt szükséges láncszem voltál az idő láncában, ha ma este kudarcot vallottál volna, nem könyörültünk volna.

Számunkra csak feljegyzés volt, hogy egy bizonyos Charles és Mary Whitcomb élt Viktória korának Angliájában, és az is csak feljegyzés volt, hogy Mary Nelson 1944-ben meghalt a családdal együtt, akiket meglátogatott, meg hogy Charles Whitcomb agglegényként élt és végül aktív őrjárati szolgálat közben lelte halálát. Az eltérést regisztráltuk, és mivel a legkisebb ellentmondás is veszélyesen meggyengítheti a téridő szövedékét, és ezt úgy lehet kijavítani, hogy egyik vagy másik tényt meg nem történtté tesszük. Te már eldöntötted, hogy melyik legyen ez.

Everard valahol reszkető elméje mélyén tudta, hogy a járőrök már szabadok. Tudta, hogy időugrója láthatatlanul el volt… el van… el lesz ragadva abban a pillanatban, amikor materializálódik. Tudta, hogy a történelem már így néz ki: Mary Nelson eltűnt, valószínűleg bombázásban az Enderby-házban, akik viszont Marynél tartózkodtak, mikor a saját otthonuk elpusztult. Charles Whitcomb 1947-ben eltűnt, feltehetőleg vízbe fúlt. Tudta, hogy Marynek is elárulták az igazságot, és kondicionálták, nehogy elárulja, majd Charlie-val együtt visszaküldték 1850-be. Tudta, hogy csendes középosztálybeli életet élnek, és sosem érzik teljesen otthon magukat Viktória uralma alatt, hogy Charlie gyakran vágyakozva gondol az Őrjáratra… aztán ránéz a feleségére meg a gyerekeire, és úgy dönt, hogy tulajdonképpen nem is hozott akkora áldozatot.

Ennyit tudott meg, aztán a danelli eltűnt. Amikor fejében alább hagyott a sötétség kavargása, és tisztuló tekintettel a járőrökre nézett, nem tudta, mi lesz a sorsa.

— Gyerünk — mondta az egyik járőr. — Tűnjünk el innen, mielőtt valaki felébred. Visszavisszük a saját évébe. Ugye 1954?

— És aztán? — kérdezte Everard.

A járőr vállat vont. Lezser viselkedése alatt ott lapult a danelli megjelenése által kiváltott sokk.

— Jelentkezz a szektor-főnöködnél. Nyilvánvalóan alkalmatlannak bizonyultál az állandó munkára.

— Akkor… ugye csak áthelyeznek?

— Ne legyél olyan drámai. Gondolod, hogy a tiéd volt az egyetlen ilyen eset a járőrmunka 75 millió évei alatt? Erre van egy szabályszerű eljárás.

— Persze további képzésre lesz szükséged. A személyiséged leginkább a Független státuszra tesz alkalmassá — bármely korban, bármely helyen, bárhol és bármikor szükség lehet rád. Szerintem szeretni fogod.

Everard lankadtan felmászott az időugróra. És amikor leszállt róla, már eltelt egy évtized.