Poul Anderson

Gibraltár vízesései


Az Őrjárat bázisa csak százegynéhány évet szolgált. Ezalatt csak néhány tudós, meg a karbantartó személyzet tartózkodott ott huzamosabb ideig, egy kis nyújtózásra. Ezért kicsi volt: egy lakóház és néhány melléképület, ami szinte elveszett a tájban.

Öt és fél millió évvel a saját születése előtt, Tom Nomura úgy találta, hogy Ibéria déli vége meredekebb, mint amilyenre emlékezett. Észak felé dombok emelkedtek, aztán alacsonyabb hegyekbe mentek át. Kék árnyú kanyonok szabdalták őket. Száraz vidék volt ez, ahol a csapadék télen hullt, rövid ideig, de hevesen, nyáron viszont a patakok erekké vagy üres mederré soványodtak, és a sárgára égett füvön kívül semmi sem maradt. A rák, cserjék csak szórványosan nőttek: tövisbokor, mimóza, akácia, pínea, aloé, a vizes mélyedések mellett pálma, páfrány és orchidea.

Ezzel együtt gazdag volt itt az élővilág. Sólymok és keselyűk köröztek szüntelenül a felhőtlen magasságokban. Vágtató csordák kavarogtak: fajtaválasztékukban megtalálható voltak különféle zebracsíkos pónik, primitív rinocéroszok, a zsiráf okapi-szerű ősei, helyenként masztodonok — finom vörös szőrrel, erős agyarral — és különös elefántok. A ragadozók, húsevők közt ott voltak a kardfogú tigrisek, a nagymacskák korai képviselői, a hiénák, és persze a földi majmok, amelyek időnként már hátsó lábukra egyenesedve közlekedtek. Antilopok szökkentek métereseket a levegőbe, és mormoták füttyögtek.

Széna, parázs, égett trágya és meleg hús szaga terjengett. Amikor feltámadt a szél, az arcba vágta a port és a forróságot. A föld időnként patadübörgéstől remegett. Madarak csiviteltek vagy vadak tülköltek. Éjszaka hirtelen hideg szállt le, és annyi volt a csillag, hogy szinte fel sem tűnt a csillagképek idegensége. Így álltak a dolgok, egészen mostanáig. És mindezidáig nem is volt túl nagy a változás, de most évszázados vihar volt éledőben. Ha ennek egyszer vége, már semmi sem lesz ugyanaz többé.


Manse Everard egy futó pillanatig méregette Tom Nomurát és Feliz a Rach-ot, mielőtt elmosolyodott, és megszólalt:

— Nem, köszönöm, csak egy kicsit körbenézek ma. Nyugodtan menjetek szórakozni.

Vajon a nagy, hajlott orrú, enyhén őszes férfi valóban alig észrevehetően odakacsintott volna Nomurának? Ez utóbbiban Nomura nem lehetett biztos. Ugyanabból a miliőből jöttek, sőt, ugyanabból az országból. Hogy Everardot 1954-ben New Yorkban szerveztek be, Nomurát pedig 1972-ben San Franciscóban, aligha számított sokat. Ennek a generációnak a hőzöngése rövid életű szappanbuborék volt a megelőző és utána következő eseményekhez képest. Nomura viszont frissen végezte az Akadémiát, alig huszonöt valóban megélt év állt mögötte. Everard nem mondta meg neki, hogy az ő utazásai a világ fennállása alatt hány évre rúgtak, és az őrjárat által kínált fiatalító kezelés miatt ezt nem is lehetett ránézésre kitalálni. Nomura mindenesetre sejtette, hogy a Független ügynök eleget látott ahhoz, hogy idegenebb legyen számára még Feliznél is — aki mindkettejüknél két évezreddel később született.

— Jó, akkor kezdjük — mondta a lány. Bár keveset beszélt, Nomura úgy vélte, hogy a hangja még a temporálnak is valami zenét kölcsönöz.

Kiléptek a verandáról és átmentek az udvaron. Több másik járőr is odakiabált nekik, főleg a lány miatt. Nomura meg tudta érteni. A lány fiatal volt, magas, vonásainak hajlott orrú keménységét ellensúlyozta hatalmas zöld szeme, nagy, mozgékony szája, és vörösbarna haja, ami a füle körül ki volt nyírva. Az általános szürke overall és a bakancs sem tudta elrejteni termetét, lépteinek kecses rugalmasságát. Nomura tudta magáról, hogy nem csúnya — erőteljes, de izmos termetű, magas pofacsontú, szabályos vonásokkal, homokszín bőr — de a lány mellett szinte trollnak érezte magát.

Lélekben is, gondolta. Hogyan mondja meg egy újdonsült járőr — aki még csak nem is járőrőz csak természettudós — hogyan mondja meg az első matriarhátus egy nemes hölgyének, hogy szerelmes belé?

A dübörgés, ami mindig betöltötte a levegőt, itt, kilométerekre a vízeséstől, úgy hangzott, mint valami kórusmű. Csak képzelődik, vagy tényleg állandó remegést érez a talajban, ami felkúszik a csontjaiba?

Feliz kinyitott egy pajtát. Több időszökkenő állt odabenn, amelyek halványan emlékeztettek kerék nélküli, kétüléses motorra. Antigrav meghajtásúak voltak, és sokezer évet képesek voltak átugrani. (Őket és mostani utasaikat teherszállító fülkékben hozták ide.) A lány gépen felvevőkészülék is volt. Tom nem tudta őt meggyőzni arról, hogy túlterheli vele a gépet, és tudta, a lány sosem bocsátana meg, ha az orra alá dörgölné. Everardnak szóló meghívása — ő a rangidős tiszt itt, bár csak vakációzik — hogy tartson velük, abban a reményben született, hogy a feljebbvaló meglátja a rakományt, és megparancsolja a lánynak, hogy az asszisztensével vitesse legalább egy részét.

A lány nyeregbe pattant.

— Gyerünk! — jelentette ki. — Már öreg a reggel.

Tom is felszállt a gépére, és megérintett egy kapcsolót. Mindketten kifelé siklottak, aztán felemelkedtek. A sasok repülésének magasságában megállapodtak, és dél fele fordultak, ahol a Folyó Óceán a Világ Közepébe omlott. Ezt a látóhatárt mindig homályos ködfal takarta, ezüstfüst az azúrkékség előtt. Amikor valaki közelebb ment, a falak a feje fölé borultak. Továbbhaladva szürkén kavargott az univerzum, ahogy rázta a dübörgés, míg a víz lezúdult a sziklákon és beleveszett az iszapba. A hideg sóköd olyan sűrű volt, hogy egy-két percnél tovább már veszélyes volt belélegezni.

A magasból a látvány még félelmetesebb volt. Onnan egy geológiai kor végét láthatta az ember. Másfélmillió évig a Földközi Medence kiszáradt sivatag volt. Most Herkules Kapui nyitva álltak, és az Atlanti óceán betört.

Ennek az áramlásnak a szelében nézett Nomura nyugatra a nyugtalan, zajló és habos víztömegre. Látta a rohanó áramlatokat, amelyeket magába szív az Európa és Afrika közt keletkezett új rés. Itt az áramlatok összefutottak és elkeveredtek: a fehér-zöld káosz erőszakos robaja ide-oda csapódott a föld és az ég között, a sziklák és az elárasztott völgyek oldalán, tajtékba borítva a partokat, ebből fakadt egy eleven folyam, hófehér, smaragd csillámokkal, hogy nyolcmérföldes falat alkosson és zúgjon a kontinensek közt. Felszálló pára homályosította el zuhatagot, ahol a tenger előrenyomult.

Szivárvány karéja húzódott végig a párafelhőn. Ebben a magasságban a zaj csak tompa malom-zakatolásnak hangzott. Nomura tisztán hallotta Feliz hangját a rádiójából, amikor a lány megállt és felemelte a kezét.

— Állj. Csinálok egy pár felvételt, mielőtt tovább megyünk.

— Nincs már elég? — kérdezte Tom.

A lány hangja ellágyult.

— Hogyan is lehetne elég ebből a csodából?

Tom szíve megdobbant. Nem harcos-nő, aki uralkodásra született. Gyerekkora és egyes tulajdonságai ellenére sem az. Érzi a félelmetest, a szépséget, igen, isten működő érzékeit…

Magában szárazon elvigyorodott. Jobban is teszi!

Végül is az volt a lány feladata, hogy minden érzékre kiterjedő felvételeket készítsen az egészről a kezdetétől egészen addig a napig, amikor majd úgy száz év múlva a medence megtelik és a tenger nyugodtan hullámzik majd ott, ahol valaha Odüsszeusz fog hajózni. Ez hónapokat vesz el a saját idejéből (és az enyémből is, kérem, az enyémből is). Az Őrjáratból mindenki látni akarta ezt a csodát: a toborzásnál előfeltétel volt a kalandvágy. De nem volt megoldható, hogy mindenki lejöjjön és egyetlen ilyen szűk időrésbe zsúfolódjon be. A legtöbben csak megbízással tudtak idejönni. A főnökök általában jelentős művészeket küldtek ide, hogy azok a maguk módján megéljek az eseményt, aztán átadják a többieknek. Nomurának eszébe jutott a saját meglepetése amikor kinevezték a lány segítőjének. Az amúgy is emberhiánnyal küzdő Őrjárat meg művészek pátyolgatását is megengedheti magának?

Miután válaszolt egy rejtélyes hirdetésre, átesett több zavarba ejtő teszten és megismerte az időbeni közlekedést, azonnal az jutott eszébe, hogy lehetséges-e itt a rendőri és a mentőmunka, és igenlő választ kapott. Látta, mennyire szükség van adminisztratív és papi munkaerőre, rezidens ügynökökre, historiográfusokra, antropológusokra, és, igen, olyan természettudósokra, mint ő. Közös munkájuk néhány röpke hete alatt Feliznek sikerült meggyőznie őt arról, hogy legalább néhány művészre elengedhetetlenül szükség van. Nem csak kenyérrel él az ember, vagy fegyverrel, papírral, nem csak a puszta prakticizmus létezik.

A lány elcsomagolta a felszerelését.

— Gyerünk — adta ki az utasítást. Ahogy kilőtt indult utána.


A földközi tábla tízezer lábbal a tengerszint alatt terült el. A beáramló víz mintegy ötven lábnyi távolság alatt győzte le ezt a magasságot. A folyam vízhozama körülbelül évi tízezer köbmérföld volt, száz Viktória Vízesés vagy ezer Niagara.

Ezek voltak a statisztikák. A valóság viszont a fehéren dübörgő, párafelhőbe burkolózó, földrengető, hegy-rázó zuhatag volt. Az emberek látták, hallották, érezték, ízlelték, szagolták: de elképzelni nem tudták.

Amikor a csatorna kiszélesedett, a folyás egyenletesebbé vált, és zöldbe, majd feketébe váltott. A ködök is megritkultak, és szigetek bukkantak elő, mint valami hajók a hullámok tetején: az élet megint nőni kezdhetett rajtuk, vagy kimenekülhetett a partra. Ezeknek a szigeteknek a zöme azonban lepusztult még a század vége előtt, az élet pedig a furcsára forduló időjárásnak esett áldozatul. Mert ez az esemény átlendítette a bolygót a miocénből a pliocén korba.

Haladtában Nomura hallotta hogy a zaj nemhogy csökkenne, de erősödik. Bár a folyam maga itt csendesebb volt, a hang mégis valami basszus morajlás felé haladt, egyre hangosabban és hangosabban, amíg az egész égbolt egyetlen roppant ércharanggá nem változott. Tom felismert egy kiálló partszakaszt, amelynek lepusztult maradéka valamikor majd a Gibraltár nevet fogja viselni. Nem messze egy majdnem húsz mérföldes hullám erejétől majdnem a fele a vízbe ömlött.

A víz ijesztő könnyedséggel bukott át az új torlaszon. Palackzöld habok a sötétlő sziklak és a kontinensek gyér füve ellen. A szárazföld hegyei tüzet okádtak, lábuknál párafelhő gomolygott az állandó szelek hátán. Túlnan kék szőnyeg nyúlt el, egy tó, melynek folyói kanyonokat vájtak a lúgos ragyogásba, a porba, a kemence-forró vidékbe, amit tengerre akarnak változtatni.

Minden dübörgött, dongott és remegett Feliz megint megállt, Nomura pedig melléje húzódott. Magasan voltak, a levegő csípősen remegett körülöttük.

— Ma — mondta a lány — a puszta méreteket akarom megragadni. Közel megyek a tetejéhez, útközben veszem fel, aztán lefelé.

— Ne menj túl közel — figyelmeztette Tom.

A lány felszegte a fejét.

— Azt majd én ítélem meg.

— Ó, én… én nem akarlak irányítgatni, vagy ilyesmi. — Jobb is, plebejus és férfi létemre. — Csak szívességből tedd meg, kérlek… — Nomurát kétségbeejtette saját idétlen beszéde. —…légy óvatos. Tudod, fontos vagy nekem.

A lány mosolya, mint a felsütő nap. Biztonsági szíjaira hagyatkozva kidőlt, hogy megfogja a fiú kezét.

— Köszönöm, Tom — Aztán elkomorodott. — A hozzád hasonló férfiak miatt kezdem megérteni, mi a rossz abban a korban, ahonnan jöttem.

Gyakran beszélt vele ilyen kedvesen: ami azt illeti, szinte mindig. Ha igazán katona lett volna, semmiféle kedvesség miatt nem maradt volna ébren este. Tom azon tűnődött, hogy vajon akkor szeretett-e bele, amikor először észrevette, hogy a lány milyen tudatosan törekszik arra, hogy egyenlőként bánjon vele. Nem volt könnyű neki, hisz majdnem olyan újonc volt az Őrjáratnál, mint Tom — nem könnyebb, mint a többi kor férfiainak elhinni azt, teljes szívükkel, hogy a lánynak ugyanolyan képességei vannak, mint nekik, és helyes, hogy ezeket teljesen ki is használja.

A lány nem bírta már az ünnepélyes hangulatot.

— Gyerünk! — rikkantotta. — Siess! Az a meredek rész nem fogja még egyszer húsz évig kibírni.

Kilőtt a gépével. Tom lecsapta a sisakja arclemezét, és utánanyomult a szalagokkal, telepekkel és más kiegészítőkkel. Légy óvatos, könyörgött némán, Légy óvatos, kedvesem.

A lány jóval előbb járt. Tom szinte "üstökös"-nek látta, sárkánylovasnak, ahogy élénken, fürgén suhant a tenger fölött. A robajlás hamarosan mindent betöltött: Tom feje tele volt ezzel az ítéletnapi hanggal.

Néhány yardnyira a víztől a lány a rés felé rántotta a gépét. Fejét egy tárcsákkal ellátott dobozba dugta, kezével a kapcsolókat állítgatta: a térdével kormányzott. A szitáló só lassan kezdte elhomályosítani Nomura arclemezét. Beindította az öntisztítót. A turbulencia elragadta: a gépe meglódult. Dobhártyájába, ami a hang ellen védve volt, de a nyomásváltozás ellen nem, belehasított a fájdalom.

Egészen közel volt már Felizhez, amikor a lány gépére is rájött a bolondóra. Tom látta, hogy a jármű megpördül, belecsapódik a zöld víztömegbe. A lányt elnyelte a roppant tömeg. Tom a dübörgésben nem hallotta saját sikolyát.

A lány után vetette magát. Vajon a vak ösztön volt az, ami megint elpenderítette, mielőtt az áramlat őt is elkapta volna? A lány eltűnt szem elől. Csak a hatalmas vízfal maradt, lent a fellegekkel, fönt pedig a könyörtelenül higgadt kékséggel, a zajjal, ami szét akarta roppantani, a hideggel, a nedvességgel, nyelvén a könnyízű sóval.

Rohant segítségért.

Kint tűzött a déli nap. A táj fakón, mozdulatlanul és élettelenül nyúlt el, csak egy keselyű bóklászott rajta. A távoli vízesés zaja ide is elhallatszott.

Kopogtattak az ajtaján, mire Nomura felpattant az ágyáról, és talpraugrott. — Gyere be! — krákogta.

Everard belépett. A légkondicionálás ellenére izzadság-foltok éktelenkedetek a ruháján. Meggyújtatlan pipát rágcsált, válla meggörnyedt.

— Mi újság? — kérdezte könyörögve Nomura.

— Az, amitől tartottam. Sosem tért haza.

Nomura egy székbe roskadt és maga elé meredt. — Biztos vagy benne?

Everard leült az ágyra, ami megreccsent a súlya alatt. — Igen. Éppen most érkezet meg az üzenőkapszula. Kérdésemre válaszolva közlik, satöbbi, satöbbi, hogy Feliz a Rach ügynök nem jelentkezett le a hazai miliő-bázisán a Gibraltár-küldetés után, és nincs róla további feljegyzésük.

— Semmilyen korban?

— Az ügynökök úgy rohangálnak összevissza a téridőben, hogy senki sem tud mindenkit számon tartani. Talán csak a danelliek.

— Akkor kérdezd meg őket!

— Azt hiszed, hogy válaszolnának? — vakkantotta Everard. Ők, a távoli jövő szupermenjei, az őrjárat alapítói és örökös urai. Ökölbe szorult a keze. — És ne mondd nekem, hogy mi halandók is szorosabb nyilvántartást vezethetnénk. Megnézted már a saját jövődet, fiam? Mert mi nem akarjuk megnézni: erről van szó. — A durvaság hirtelen kiszállt belőle. Fogást váltott a pipán és szinte kedvesen mondta:

— Ha elég sokáig élünk, akkor túléljük azokat, akiket szerettünk. Ez az ember sorsa, nem csak az Őrjáratban van így. De sajnállak, hogy neked már ilyen fiatalon szembe kell nézni vele.

— Ne velem foglalkozz! — kiáltott fel Nomura. — Vele mi van?

— Nos… Elgondolkoztam a beszámolódon. Az a sejtésem, hogy akörül a vízesés körül több, mint trükkösek a légáramlási viszonyok. Ezt persze számítani kellett volna. Mivel túl volt terhelve, az ő gépe nehezebben volt irányítható, mint rendesen. Egy légzseb, egy örvény vagy valami ilyesmi hirtelen elkapta és belelökte az áramlásba.

Nomura egymáshoz nyomta az ujjait. — És nekem utána kellett volna mennem.

Everard a fejét rázta.

— Ne büntesd magad ennyire. Csak az asszisztense voltál. Neki kellett volna óvatosabbnak lennie.

— De — a fene egye meg, még mindig megmenthetjük, de te nem hagyod — Nomura félig visított.

— Állj — figyelmeztette Everard. — Ne tovább. Sose mondd ki: hogy néhány járőr visszamehetne az időben, és vonósugárral kiránthatná a mélységből. Vagy hogy figyelmeztethetném őt és a saját régebbi énemet. De ez nem történt meg, tehát nem is fog megtörténni.

Nem szabad megtörténnie.

Mert a múlt ténylegesen megváltoztathatva lett, amint gépeinkkel jelenné változtattuk. És ha egy halandónak ez hatalmában áll, akkor hol a megállj? Azzal kezdjük, hogy megmentünk egy kedves lányt, aztán folytatjuk azzal, hogy megmentjük Lincolnt, de valaki más meg a déli államok szövetségét akarja megmenteni — nem, az istenen kívül senkire sem lehet rábízni az időt. Az őrjárat azért van, hogy megvédje a valóságot. A tagjai nem tehetnek erőszakot ezen a hitvalláson, mert az olyan lenne, mintha saját anyjukat bántanák.

— Nagyon sajnálom — motyogta Nomura.

— Semmi gond, Tom.

— Nem, én… én arra gondoltam… amikor láttam, hogy eltűnik, az első gondolatom az volt, szervezhetnénk egy csapatot, visszamehetnénk arra a pillanatra, és egyszerűen visszarántanánk…

— Ez természetes gondolat egy újoncnál. A régi gondolkodási beidegződések nehezen halnak el. De nem tettük meg, ez a tény. Amúgy is aligha engedélyezték volna. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy több embert veszítsünk. Főleg akkor nem, amikor a feljegyzések azt mutatják, hogy az ilyen mentési kísérletek eleve kudarcra vannak ítélve.

— Nem lehet ezt valahogy megkerülni?

Everard sóhajtott.

— Nem tudok semmit kitalálni. Békélj meg a sorssal, Tom — Tétovázott. — Tehetek… tehetünk valamit érted?

— Nem — hangzott keményen Nomura szava. — Csak hagyjatok békén egy ideig.

— Jól van — Everard felállt. — Nem te vagy az egyetlen, aki szerette — jegyezte még meg, és elment. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a vízesések zaja mintha eltompult volna. Nomura a semmibe bámult. A nap áthaladt pályája csúcsán és nagyon lassan az éjszaka felé kezdett kúszni.

Nekem kellett volna utána mennem, abban a pillanatban.

És kockára tenni az életemet.

Akkor miért nem követed a halálba?

Nem. Ennek nincs értelme. Két halálból nem lesz egy élet. Nem menthettem volna meg. Nem volt felszerelésem vagy… az egyetlen okos dolog, amit tehettem, hogy segítséget hívtam.

Csakhogy a segítséget megtagadták — hogy ember vagy sors tette, aligha számít, ugye? — és ő elmerült, A folyás kisodorta az áramlatba, és neki csak egy pillanatnyi iszonyat jutott, mielőtt elveszette volna az eszméletét, aztán a víz a fenékre érve összenyomta, szétmorzsolta, csontjait pedig szétszórja egy tengerfenekén, amelyen én, mint gondtalan ifjú fogok vitorlázni egy nyári vakáción, mit sem tudva semmiféle időőrjáratról és Felizről. Ó, istenem, mellette akarok porladni, öt és fél millió év múlva!

Távoli robaj szállt a levegőben, és megremegtette a padlót, a földet. Egy alámosott part omolhatott az áramlatba. Feliz éppen ezt akarta megörökíteni.

— Akarta? — rikkantotta Nomura, és felpattant a székből. A föld még mindig vibrált alatt. — Fogja is!

Beszélnie kellett volna Everarddal, de félt — talán tévesen, elkeseredettségében és tapasztalatlanságából kifolyólag — hogy megtagadják tőle az engedélyt, és azonnal visszaküldik.

Több napig kellett volna maradnia, de félt, hogy viselkedése elárulja. A természet helyett jöjjön a stimuláló tabletta.

A vonósugár-egységet is igényelnie kellett volna, nem pedig kicsempésznie a gépében.

Amikor elindulóban volt, az egyik Járőr megkérdezte, hová megy.

— Ó, csak járok egyet — felelte Nomura. A másik együttérzően bólintott. Nem sejthette, hogy a szerelmét vesztette el, de egy bajtárs elvesztése is épp elég szomorú esemény. Nomura gondosan túlment az északi horizonton, és csak aztán ugrott a vízeséshez.


Jobbra is, balra is kiterjedtebb volt, mint ameddig ellátott. Itt, a zöld üvegfal közepe alatt a bolygó saját görbülete rejtette el tekintete elől a végeket. Amikor beért a párafelhőbe, szúró, kavargó fehérség vette körül.

Arclemeze tiszta maradt, de a látása homályossá vált. A sisak védte a halláskárosodástól de nem szűrhette ki vihart, amibe belevacogott a foga, a szíve és a csontja. Szelek tépték, a gép megremegett, minden egyes méterért meg kellett harcolnia.

És meg kellett találnia a pontos pillanatot…

Ide-oda szökellt az időben, állítgatta a kapcsolókat, halványan meglátta magát a ködben, aztán felnézett az ég felé, újra és újra, amíg meg nem érkezett Oda.

Kettős csillanás valahol a feje fölött… Látta ez egyiket becsapódni és lesüllyedni, míg a másik körözött egy ideig, aztán elment. Pilótája nem látta őt itt, a hideg sóködben rejtőzve. Jelenléte nem volt benne egyetlen átkozott feljegyzésben sem.

Kilőtt előre. Még bírta türelemmel. Ha kell, egy életen át keresi a pillanatot, az ő pillanatát. A haláltól való félelem, sőt, a tudat, hogy esetleg holtan találja a lányt, csak homályosan, álomszerűen fészkelt az agyában. Az elemi erők hatalmukba kerítették. Egyetlen suhanó akarat volt.

Egészen közel ereszkedett a vízhez. A fuvallatok megpróbálták belesodorni, mint ahogy Felizzel is tették, de Tom számított rájuk, kiszabadította magát, aztán visszament, hogy körülnézzen — visszament időben is, nem csak térben, úgyhogy több példánya keresgélte a vízesés mentén azt a pillanatot, amikor Feliz még életben van.

Nem foglalkozott többi énjével. Ők egyszerűen csak fázisok az időben, amiken átment, vagy majd át kell mennie.

Ott van!

A sötét árny ott bukdácsolt el mellette, a víz alatt, útban a pusztulás felé. Tom megcsavart egy kapcsolót. Vonósugár tapadt a másik gépre. Az ő gépe is megingott, és ment utána, mert képtelen volt ekkor tömeget kihúzni ilyen erős sodrásból.

Már majdnem elkapta az áramlat, amikor megérkezett a segítség. Két, három, négy jármű gyűlt össze, és együttes erővel kirántották Feliz gépét. A lány ijesztően ernyedten görnyedt a nyeregben. Tom nem ment oda rögtön hozzá, először visszament az időben, aztán kicsit még hátrább, még hátrább, hogy a lány megmentője — és saját maga megmentője is — lehessen.

Amikor végre ott maradtak kettesben a ködök és viharok között, Tom a karjába vette a lányt, és akár az égbe is lyukat égetett volna, hogy elvigye valahova, ahol megmenthetik. De Feliz megrezzent, szemei felnyíltak, és egy perc múlva rámosolygott a fiúra. Aztán sírva fakadt.

Alattuk tovább morajlott az óceán.


Az a naplemente sem szerepelt semmiféle feljegyzésben, ahová Nomura most előreugrott. Aranyszínűre festette a tájat. A vízesések biztosan olyanok most, mintha lángolnának. Muzsikájuk ott visszhangzóit a csillagok alatt.

Feliz feltornyozta a párnákat az ágy fejénél, úgy ült fel az ágyban, és azt mondta Everardnak:

— Ha bevádolod, hogy megszegte a szabályokat, vagy valami más férfi-hülyeséget csinálsz, én is otthagyom ezt a rohadt Őrjáratot.

— Ó, nem — A nagy ember csillapítóan emelte fel a kezét. — Kérlek. Félreértesz. Én csak annyit akartam mondani, hogy egy kicsit furcsa helyzetben vagyunk.

— Hogyhogy? — kérdezte Nomura. Egy széken ült az ágy mellett, és Feliz kezét fogta. — Nem tiltó parancs ellenére cselekedtem, nem igaz? Rendben, az ügynököknek lehetőség szerint óvniuk kell a saját életüket, mivel értékesek a szolgálat számára. Ebből nem az következik, hogy egy élet megmentése is fontos?

— De. Igen — járkált Everard. A padló hangosabban dobogott a lába alatt, mint a vízesés rengése. — A sikerrel senki sem vitatkozik, még a miénknél szigorúbb szervezetekben sem. Sőt, Tom, ez a kezdeményezőkészség, amit most megmutattál, szép reményekre jogosít fel a pályafutásodat illetően. Hidd el nekem — vigyorodott el a pipája mögött. — Egy ilyen magamfajta vén katonának meg lehet bocsátani, ha túl könnyen feladja. — Elkomorodott. — Olyan sokan vesztek el reménytelenül.

Abbahagyta a járkálást, szembeállt velük, és kijelentette:

— De nem hagyhatunk elvarratlan szálakat. Az tény, hogy az egysége feljegyzése szerint Feliz a Rach sosem tér vissza.

Amazok erősebben kezdték szorítani egymás kezét.

Everard külön-külön rájuk mosolygott — szomorkásan, de azért igazi mosollyal — mielőtt folytatta volna:

— De azért nem kell megijedni. Tom, te már megkérdezted, hogy legalább mi, közönséges emberek miért nem követjük nyomon gondosabban az embereinket. Most már érted, miért nem?

— Feliz a Rach sosem jelentkezett le többé az induló bázisán. Persze elmehetett eredeti otthonába is, de mi hivatalosan nem érdeklődünk iránta, hogy az ügynökök hol töltik a kimenőjüket. — Mélyet lélegzett. — Ami a további pályafutását illeti, ha át akar menni egy másik főhadiszálláshoz, és új nevet akar felvenni, megteheti, ha ehhez hozzájárulását adja egy megfelelően magas rangú tiszt. Mondjuk én.

— Mi elég lezseren vesszük a dolgokat itt az Őrjáratnál. Nem merjük másképp.

Nomura megértette, és belereszketett. Feliz rántotta vissza a való világba.

— De ki legyen belőlem? — tűnődött.

Everard lecsapta a labdát. — Nos — mondta, félig nevetve, félig dörmögve — mit szólnál a Mrs. Thomas Nomurához?