Poul Anderson

Az egyetlen játék


1.

<p>1.</p>

John Sandovalra nem illett a neve. Az sem illett hozzá, hogy bő vászonnadrágban és aloha-ingben álldogál egy ablak előtt, ami a huszadik század közepi Manhattanre nyílik. Everard hozzászokott az anakronizmusokhoz, de a cserzett, barna arcot mindig csak harci csíkokkal, lóháton tudta elképzelni.

— Oké — mondta. — A kínaiak felfedezték Amerikát. Ez érdekes, de miért kellek hozzá én?

— Azt én is szeretném tudni — felelte Sandoval. Megfordult a jegesmedvebőr szőnyegen, amelyet Bjarni Herjulfssontól kapott valamikor Everard, és kinézett az ablakon. A tornyok élesen rajzolódtak ki a tiszta ég előtt, a forgalom zaját eltompította a magasság. Kezét hol összefogta, hol elengedte a háta mögött.

— Parancsba kaptam, hogy alkalmazzak egy Független ügynököt, akivel visszamehetek és foganatosíthatom a szükséges intézkedéseket — mondta egy idő után. — Téged ismerlek a legjobban, úgyhogy… — hagyta abba.

— Nem tudtál olyasvalakit szerezni, aki szintén indián? — kérdezte Everard. — Én eléggé ki fogok lógni a tizenharmadik századi Amerikából.

— Annál jobb. Hatásos lesz, rejtélyes… Különben nem lesz túl nehéz meló.

— Persze hogy nem — mondta Everard. — Bármi is legyen.

Pipát, dohányt szedett elő nyűtt dohányzókabátja zsebéből, és gyors, ideges mozdulatokkal megtöltötte a pipát. Az egyik legkeményebb lecke, amit meg kellett tanulnia, amikor csatlakozott az Őrjárathoz, az volt, hogy nem minden fontos feladathoz kellett nagy felhajtás. Ez tipikus huszadik századi megközelítés volt, a korai kultúrák viszont, mint az Athéni Hellász vagy kamakurai Japán — és némely későbbi civilizáció is — az egyéni tökéletesség fejlesztésére koncentrált. Az Őrjárati Akadémia egyetlen tanítványa (persze megfelelő jövőbeli szerszámokkal és fegyverekkel felszerelve) felér akár egy egész brigáddal is.

De ezt a szükség is így kívánta, nem csak a szépérzék. Túl kevés ember volt ahhoz, hogy szemmel tudjon tartani több ezer évet.

— Valahogy az a benyomásom — mondta Everard lassan — hogy ez nem egyszerű extratemporális interferencia-korrekció.

— Valóban nem — mondta Sandoval keményen. — Amikor jelentettem, hogy mire bukkantam, a Yuan miliő-iroda alapos nyomozásba kezdett. Nem volt időutazó keze a dologban. Kublaj kán teljesen magától találta ki az egészet. Lehet, hogy inspirálták Marco Polo velencei és arab tengeri beszámolói, de ez rendes történelem, még ha Marco könyve nem is tesz említést ilyesmiről.

— A kínaiaknak is megvoltak a maguk hajózási hagyományai — mondta Everard. — A dolog teljesen természetesnek látszik. Hol kerülök én be a képbe?

Meggyújtotta a pipáját és mélyet szippantott. Sandoval még mindig nem válaszolt, ezért megkérdezte:

— Hogyan bukkantál rá arra az expedícióra? Nem Navajo-föld volt, ugye?

— A fenébe, és nem vagyok köteles csak a saját törzsemet tanulmányozni — felelte Sandoval. — Így is túl kevés amerikai indián van az Őrjáratban, és a többi néppel is törődni kell. Mostanában az athabasca népvándorlásokat tanulmányozom. — Keith Denisonhoz hasonlóan ő is etnikai Specialista volt, olyan népeket vizsgált, amelyeknek nem volt történetírásuk, hogy az Őrjárat pontosan tudja, milyen eseményeket vigyáz.

— A Vízesések keleti lejtőjén dolgoztam, a Kráter-tó közelében — folytatta. — Ez lutuami föld, de okom van azt hinni, hogy egy athabasca törzs, amelynek elveszettem a nyomát, erre fog áthaladni. A helybéliek valami rejtélyes idegenekről beszéltek, akik északról érkeztek. Odamentem, hogy megnézzem, és ott volt az expedíció: mongolok lovakkal. Visszakövettem a nyomaikat, és megtaláltam a táborukat a Chehalis folyó torkolatánál, ahol néhány további mongol segített a kínai tengerészeknek őrizni a hajókat. Mint az őrült ugrottam vissza haza, és jelentettem. Everard leült és a másikra nézett.

— Mennyire alapos vizsgálatot csináltak a kínai oldalon? — kérdezte. — Teljesen biztos vagy benne, hogy nincs extratemporális interferencia? Ez is lehet valami olyan melléfogás, aminek a következményei évtizedekig rejtve maradnak.

— Én is gondoltam erre, amikor megkaptam a megbízást — bólintott Sandoval. — Még el is mentem közvetlenül a Yuan-miliő központjába, Khan Baligh-ba — másnéven Cambaluc-ba, vagy Pekingbe. Ők azt mondták, hogy visszaellenőrizték Dzsingisz idejéig, térben pedig Indonéziáig, és minden teljesen rendben volt, mint a norvégokkal, meg a Vinlandjukkal. Egyszerűen nem kapott akkora publicitást. Amennyire a kínai udvar hídja, egy expedíció kiment és nem tért vissza soha, Kublaj pedig úgy döntött, hogy nem éri meg még egyet küldeni. A feljegyzések ott vannak a császári irattárban, de elpusztulnak a Ming-felkelés alatt, ami kiűzi a mongolokat. A történetírás egyszerűen megfeledkezett erről az esetről.

De Everard még mindig nem nyugodott meg. Különben szerette az ilyesfajta munkákat, de itt valami bűzlött.

— Nyilvánvaló — mondta — hogy az expedíciót valami katasztrófa érte. Meg kell tudnunk, mi volt ez. De miért kell Független ügynök ahhoz, hogy kikémleld őket?

Sandoval visszafordult az ablaktól. Everard agyán megint átfutott, hogy milyen kevéssé tartozik ide a Navajo. 1930-ban született, harcolt Koreában, és a katonaság alatt végezte el az egyetemet, mielőtt az Őrjárat beszippantotta, de valahogy mégsem egészen illett bele a huszadik századba.

De beleillik valamelyikünk is? Egy olyan ember, akinek valódi gyökerei vannak, elviselheti, hogy tudja, milyen sorsa lesz a saját népének?

— De nekem nem kémkednem kell! — kiáltott fel Sandoval. — Amikor leadtam a jelentést, a parancsom egyenesen egy danelli főhadiszállásról jött vissza. Semmi magyarázat, semmi kifogás, csak a puszta parancs: megrendezni azt a katasztrófát. Ki kell javítanom a történelmet.


2.

<p>2.</p>

Az Úr Ezerkétszáznyolcvanadik évében:

Kublaj kán uralma számos szélességi és hosszúsági fokra kiterjedt. Világuralomról álmodott, és udvarában megbecsült volt minden vendég, aki friss tudást, új filozófiát hozott magával. Egy fiatal velencei kereskedő, Marco Polo különösen nagy kedvence lett. De nem minden nép kívánt magának mongol királyt. Forradalmi titkos társaságok burjánzottak a Katáj név alatt összefércelt számos meghódított birodalomban. Japán, aminek trónja mögött a hatalmas Hojo család állt, már visszavert egy inváziót. A mongolok sem voltak egységesek, csak elméletben. Az orosz hercegek az Arany Horda adószedői lettek, Abaka kán pedig Bagdadban székelt.

Máshol egy rejtélyes Abbasid Kalifátus lelt menedéket Kairóban, Delhi a Rabszolga-dinasztia uralma alatt állt, III. Miklós volt a pápa, Itáliát a guelfek és ghibellinek torzsalkodása osztotta meg, Habsburg Rudolf volt a német császár, Merész Fülöp volt Franciaország királya, Nyakigláb Edward uralta Angliát. Kortársaik közt volt Dante, Joannes Duns Scotus, Roger Bacon és Versfaragó Thomas.

Észak-Amerikában pedig Manse Everard és John Sandoval néztek le lóhátról egy hosszú dombon.

— Először a múlt héten láttam őket — mondta a navajo. — Azóta sokat jöhettek. Ilyen tempó mellett hónapokon belül Mexikóban lesznek.

— Mongol mérték szerint — mondta Everard — kényelmesen mennek.

Felemelte messzelátóját. A környező táj teljes áprilisi díszében pompázott. Még a legmagasabb és legvénebb fák is üde zöld hajtásokkal rukkoltak ki. Fenyők zúgtak a hegyoldalból hűvösen lerohanó, olvadt hószagú szélben, az égen madarak vonultak hazafelé akkora csapatokban, hogy a napot is elhomályosíthatták volna. A Vízesés vidékének csúcsai mintha úsztak volna a nyugati égen, kékesfehéren, távolian és szentségesen. Kelet felé a hegyek lába erdősávokon, majd mezőkön keresztül ment át a völgybe, a horizonton túl pedig ott voltak a bölénycsordák patái alatt dübörgő végtelen prérik.

Everard az expedícióra koncentrált. A csapat éppen a nyílt terepen haladt, többé-kevésbé követve egy kis folyó vonalát. Vagy hetven férfi ügetett borzas szőrű, deresszín, rövidlábú és hosszúkás fejű ázsiai lovakon. Teherhordó állatokat és vezetéklovakat is vittek magukkal. Everard észrevett egy pár helyi útikalauzt is: félve ültek a nyeregben, testalkatuk és ruházatuk is más volt, mint a mongoloké. De figyelmét leginkább az újonnan érkezettek kötötték le.

— Van egy csomó vemhes kanca — jegyezte meg, csak úgy magának. — Gondolom, annyi lovat pakoltak fel a hajóra, amennyit csak tudtak, megálláskor pedig mindig kiengedték őket mozogni és legelészni. Most, hogy megint a szabadban járhatnak, jobban szaporodnak. Ez a fajta póni elég szívós ahhoz, hogy kibírja ezt a bánásmódot.

— A hajónál maradt csoport is nevel lovakat — közölte Sandoval. — Ennyit én is láttam.

— Mit tudsz még erről a bandáról?

— Csak amit már elmondtam, de ez alig több annál, mint amit most te magad is láthatsz. Meg a feljegyzést, ami Kublaj irattárában volt egy ideig. De ha emlékszel, futólag megjegyzi, hogy négy hajó indult el Toktai noyon és a tudós Li Tai-Tsung parancsnoksága alatt a Japánon túli szigetek felderítésére.

Everard szórakozottan bólintott. Nincs semmi értelme annak, hogy itt álldogáljak és ismételgessék, amit már százszor átrágtak. Ezzel csak a cselekvést halogatják.

Sandoval megköszörülte a torkát.

— Még mindig nem tudom, jó-e, ha mind a ketten lemegyünk — mondta. — Miért nem maradsz itt tartaléknak, arra az esetre, ha eldurvulnának?

— Hős-komplexus, mi? — mondta Everard. — Nem, jobb, ha együtt maradunk. Különben sem hiszem, hogy baj lesz. Legalábbis egyelőre. Ezek a fiúk intelligensebbek annál, minthogy csak úgy magukra haragítsanak valakit. Az indiánokkal is jóban vannak, nem? Mi pedig még ennél is sokkal ismeretlenebb társaság leszünk… De nem bánnék előtte egy korty szíverősítőt.

— Ja. Meg utána se!

Mindketten nyeregtáskájukba nyúltak, előszedtek egy-egy kis kulacsot, és meghúzták. A whisky tüzesen ömlött le Everard torkán, és jóleső meleget árasztott a vérében. Elindultak lefelé a lejtőn.

Fütty hasított a levegőbe. Észrevették őket. Everard egyenletes tempóban lovagolt a mongol menet eleje felé. Néhány íjas menetkísérő zárkózott fel melléjük, de nem avatkoztak be.

Gondolom, ártalmatlanoknak látszunk, gondolta Everard. Sandovalhoz hasonlóan ő is huszadik századi ruhában volt: vadászdzsekit viselt a szél és az eső ellen. Az ő kabátja jóval kevésbé volt elegáns, mint a navajo Abercombie-Fitch csodája. Mindkettőjüknél látható helyen tőr volt, elrejtve pedig Mauser gépfegyver és sokksugárvető.

A csapat megállt, olyan fegyelmezetten, mintha egyetlen lovas lenne. Everard alaposan megnézte őket, amint közeledett hozzájuk. Meglehetősen részletes képzést kapott az indulást megelőző órákban a mongolokról, a kínaiakról, de még a helyi indiánokról is — a nyelvükről, történelmükről, technológiájukról, erkölcseikről. De közelről még nem volt alkalma szemügyre venni őket.

Nem voltak valami látványosak: zömök, dongalábú, gyérszakállú, laposképű emberek. Mindegyik alaposan fel volt szerelve, csizmát, nadrágot viseltek laminált, lakkdíszes bőr mellvérttel, tölcsérszerű fémsisakkal, amelynek tüske vagy toll volt a csúcsán. Fegyvereik közt volt görbe kard, kés, lándzsa és összetett íj. A menet elejének egyik tagja aranyzsinóros jak-farokkal díszített zászlót hordozott. Kifejezéstelen mandulavágású szemmel figyelték a járőr közeledését.

A főnök világosan megkülönböztethető volt. Az élen lovagolt, és foszlott selyemköpeny lobogott a vállán. Termetesebb és keményebb arcú volt a többieknél, vöröses szakálla és szinte rómaias orra volt. A mögötte haladó indián kalauz visszahőkölt, de Toktai noyon helyben maradt, és ragadozó tekintettel méregette Everardot.

— Üdvözöllek — kiáltotta, amikor Everardék hallótávolságon belüké került. — Mily lélek vezérel benneteket ide? — Vérlázító kiejtéssel beszélte a később Klamath nyelvként ismert Lutuami dialektust.

Everard kifogástalan, ugatásszerű mongolsággal felelte:

— Légy üdvözölve, Batu fia Toktai. A Tengri akaratával békében jöttünk.

Ez hatásos nyitás volt. Everard látta, hogy a mongolok szerencsekabaláik után kapnak, vagy védőjelet mutatnak a gonosz tekintete ellen. De a Toktai balján lovagló férfi pillanatok alatt visszanyerte iskolázott önuralmát:

— Ó — mondta. — Tehát a Nyugat emberei is elérték ezt a földet. Ezt nem tudtuk.

Everard ránézett. A férfi magasabb volt bármelyik mongolnál, bőre szinte fehér, vonásai, kezei finomak. Bár nagyjából úgy volt öltözve, mint a többiek, nem volt nála fegyver. Idősebbnek látszott a Noyonnál, talán ötven évesnek. Everard meghajolt a nyeregben, és észak-kínaira váltott át:

— Nagyrabecsült Li Tai-Tsung, jelentéktelen személyemnek rosszul esik, hogy ellent kell mondani méltóságodnak, de mi az itteni — még délebbi birodalomból jöttünk.

— Hallottunk szóbeszédeket — mondta a tudós. Nem tudta teljesen leplezni izgalmát. — Még ide, a messze északra is eljutottak mesék egy gazdag és csodálatos országról. Azon vagyunk, hogy elvigyük kánotoknak a Kha kán, Kublaj, Tuli fia, Dzsingisz unokája üdvözletét, akinek a föld a lábai előtt hever.

— Hallottunk a Kha kánról — mondta Everard. — Ahogy tudunk a Kalifáról, a Pápáról, a Császárról és a kisebb uralkodókról is — Óvatosan kellett lavíroznia, hogy ne sértse meg nyíltan Katáj urát, de ugyanakkor a helyére is tegye. — Ezzel szemben rólunk keveset tudnak, mivel urunk nem keresi a külső világot, és azt se akarja, hogy az keresse őt. Engedjétek meg, hogy bemutassam méltatlan személyemet. Everard a nevem, és külsőm ellenére nem vagyok sem orosz, sem nyugati. A határ őrei közé tartozom.

Gondolkozzanak csak el rajta, hogy ez mit jelent.

— Nem jöttél túl nagy csapattal — vakkantotta Toktai.

— Nem volt szükség rá — mondta Everard a legsimább hangján.

— És távol vagy az otthonodtól — vetette közbe Li.

— Nem távolabb, mint ti lennétek, nagyrabecsült urak, a kirgiz pusztákon.

Toktai megmarkolta a kardja markolatát. Tekintete fagyos volt, de óvatos.

— Akkor hát — mondta végül — legyetek üdvözölve, mint követek. Táborozzunk le, és halljam királyotok üzenetét.


3.

<p>3.</p>

A nyugati csúcsok fölött izzó nap ezüstösre festette a hósapkákat. Az árnyak megnyúltak a völgyben, az erdő sötétebb lett, de a nyílt mező egyre szebben ragyogott. Az általános csend csak kiemelte az apróbb zajokat: a folyó csobbanását, egy fejsze csendülését, a lovak fű-ropogtatását. Fafüst kanyargott az égre.

A mongolokat nyilván meglepték a látogatók, és a korai megállás. Tartották faarcukat, de tekintetüket néha lopva Everardékra vetették, és ilyenkor változatos vallásaik szavait mormolták — főleg pogány, de némelyek buddhista, muzulmán vagy nesztori imákat. Ez persze mit sem hátráltatta őket a tábor villámgyors és ügyes felverésében, az őrszemek felállításában, az állatok ellátásában és a vacsora elkészítésében. De Everard úgy érezte, hogy csendesebbek a szokásosnál. A fejébe ültetett tudás alapján úgy emlékezett a mongolokra, mint beszédes és vidám népekre.

Törökülésben ült a sátor padlóján. Sandoval, Toktai és Li egészítették ki a kört. Szőnyegeken ültek, és kis rézüstben forrt a tea. Ez volt az egyetlen sátor, amit felvertek: az ehhez hasonló ünnepélyes alkalmakra hozták magukkal. Toktai saját kezűleg töltött kumiszt, és odakínálta Everardnak, aki az etikettnek megfelelően zajosat szürcsölt belőle, aztán továbbadta. Ivott már rosszabbat is az erjesztett kancatejnél, mégis örült, hogy a rítus végeztével áttértek a teára.

A mongol főnök kezdett beszélni. Nem tudta hangját olyan simára fogni, mint kínai titkára. Volt benne valami ösztönös berzenkedés: hogy meri egy idegen másképp megszólítani Kha kán emberét, mint hason csúszva? De szavai udvariasak maradtak:

— Most pedig hadd adják elő vendégeink a királyuk ügyét. Először is, mi néven nevezzük őt?

— A nevét nem lehet kimondani — mondta Everard. — Birodalmáról csak a leghalványabb szóbeszédeket hallhattad. Megítélheted hatalma nagyságát abból, Noyon, hogy csak minket kettőnket kellett ilyen messzire küldenie, és hogy fejenként csak egy lóra volt szükségünk.

Toktai morgott egyet.

— Szépek a lovaitok, bár nem tudom, hogyan boldogulnának a sztyeppéken. Sokáig tartott, míg ide értetek?

— Alig egy napig, Noyon. Megvannak a magunk módszerei.

Everard a dzsekije alá nyúlt, és elővett két apró ajándékcsomagot.

— Urunk megkért minket, hogy adjuk át a katáji vezetőknek ezeket az apró figyelmességeket.

Míg amazok a papírt bontogatták, Sandoval odahajolt Everardhoz, és angolul odasziszegte neki:

— Nézd, milyen arcot vágnak, Manse. Ráfaragtunk.

— Hogyhogy?

— A fényes celofán lenyűgözhet egy olyan barbárt, mint Toktai. De nézd Lit. Az ő civilizációja már akkor kalligrafikus írást használt, amikor mi még kékre mázoltuk magunkat. Most meglehet a véleménye az ízlésünkről.

Everard szinte láthatatlanul megvonta a vállát.

— És igaza is van, nem?

Susmogásuk nem kerülte el a másik kettő figyelmét. Toktai kemény pillantást vetett rájuk, de aztán visszatért ajándékához: egy zseblámpához, amelynek működését meg kellett mutatni és el kellett magyarázni. A főnök először félt tőle, még egy imát is elmormolt, de aztán eszébe jutott, hogy egy mongol nem ijedhet meg semmitől a villámláson kívül. Összeszedte magát, és nemsokára úgy örvendezett rajta, mint egy gyerek. Egy Li-féle konfuciánus tudósnak egy könyv tűnt a legmegfelelőbb ajándéknak: az Ember Családja-sorozat, amelynek változatossága és idegen ábrázolási technikája bízvást hatással lehetett rá. A tudós túláradóan megköszönte, de nem látszott rajta, hogy különösebben le lenne nyűgözve. A Járőrök hamar megtanulják, hogy kifinomultság a technikai fejlettség minden fokán létezik.

Az ajándékot viszonozni kellett: egy finommívű kínai kard és egy halom tengerividraprém a partról. Elég sok idő eltelt, mire a beszélgetés visszakanyarodott a lényegre. Sandovalnak sikerült először a másik felet nyilatkozásra bírnia.

— Mivel oly sokat tudtok — kezdte Toktai — nyilyán azt is tudjátok, a Japán elleni támadásunk néhány évvel ezelőtt kudarcba fulladt.

— Az ég másképp akarta — mondta Li udvarias gúnnyal.

— Ugyan már! — morogta Toktai. — Az emberi ostobaság akarta másképp. Túl kevesen voltunk, túl tudatlanok, és túl messzire merészkedtünk a tengeren. És mivégre? Egy napon majd visszatérünk oda.

Everard tudta, hogy sajnos tényleg így lesz, egy vihar elpusztítja a flottát, és ki tudja hány fiatal harcos vész a tengerbe. De hagyta, hogy Toktai folytassa:

— A Kha kán rájött, hogy többet kell megtudnunk a szigetekről. Talán létrehozhatnánk egy bázist valahol Hokkaidótól északra. Aztán meg hallottunk beszélni még nyugatabbi földekről is. A kisodródott halászok időről időre megpillantották, a szibériai vadászok meséltek egy szorosról, amin túl földek vannak. A Kha kán szerzett négy hajót kínai legénységgel, és megparancsolta nekem, hogy vigyek magammal száz mongol harcost, és nézzek meg mindent, amit csak lehet.

Everard bólintott. Nem volt meglepve. A kínaiak már évszázadok óta hajóztak dzsunkákkal, amelyek némelyike akár ezer utast is szállítani tudott. Igaz, hogy ezek a hajók nem voltak még olyan megbízhatóak, mint amilyenek évszázadokkal később portugál hatásra lesznek, és tulajdonosaikat sem nagyon vonzotta az óceán, főleg nem a hideg északi vizek. Mégis akadtak olyan kínai navigátorok, akik ellestek néhány mesterségbeli fogást a koreaiaktól, a formózaiaktól, vagy éppen a saját apáiktól. Legalább a Kurill-szigeteket ismerniük kellett.

— Két sziget-láncot követtünk, egyiket a másik után — mondta Toktai. — Eléggé kietlenek voltak, de néhol meg tudtunk állni, hogy kieresszük a lovakat, és ezt-azt megtudjunk a helyiektől. Bár Tengrire, ez nem könnyű, amikor hat nyelven keresztül kell tolmácsolni. Megtudtuk, hogy két fő szárazföld van: Szibéria és egy másik, amelyek olyan közel vannak egymáshoz északon, hogy csónakon át lehet menni egyikről a másikra, télen pedig néha át lehet gyalogolni a jégen. Végül elértünk az új földre. Nagy ország: erdők, rengeteg vad, és fókák. Bár túl sokat esik az eső. A hajók mintha tovább akartak volna menni, ezért folytattuk utunkat nagyjából a part mentén.

Everard maga elé képzelte a térképet. Ha az ember először a Kurill-, majd az Aleut-szigetek mentén halad, sosem kell eltávolodnia a szárazföldtől. Ha sikerül elkerülniük a hajótörést, ami nagyon is valószínű lehetőség volt, akkor ezek a sekély merülésű dzsunkák még ezeken a sziklás szigeteken is horgonyt tudtak vetni. Az áramlás is segítette őket, szinte körben haladtak. Toktai felfedezte Alaszkát, mielőtt még igazából tudta volna, mi történik. Mivel dél felé haladva a vidék egyre barátságosabb lett, ráment a Puget víziútra, és egyenesen elment a Chehalis folyóig. Talán az indiánok figyelmeztették, hogy a Columbia-torkolat lejjebb veszélyes lesz — és nemrég tutajokon vitte át lovasait a nagy folyamon.

— Tábort vertünk, amikor a harc csillapodni kezdett — mondta a mongol. — Az ottani törzsek fejletlenek, de barátságosak. Mindent megadtak nekünk, ami csak kellett: ennivalót, asszonyt. Viszonzásul tengerészeink megtanították őket a halászat és hajóépítés néhány titkára. Ott teleltünk át, megtanultunk néhány nyelvet, és portyákat tettünk a szárazföld belseje felé. Mindenhol hallottunk meséket nagy erdőkről és síkságokról, ahol vad jószágok tömegei legelésznek. Eleget láttunk ahhoz, hogy hitelt adjunk ezeknek a történeteknek. Még sosem jártam ilyen gazdag földön. — Szemeibe ragadozó csillogás ült ki. — És olyan kevés ember lakja, akik még a vasat sem ismerik.

— Noyon — morogta figyelmeztetően Li. Szinte észrevétlenül a Járőrök felé biccentett. Toktai lakatot tett a szájára.

Li Everardhoz fordult:

— Voltak szóbeszédek egy déli aranybirodalomról is. Kötelességünknek éreztük, hogy ennek utánajárjunk, és amellett a köztes vidékeket is felfedezzük. Nem számítottunk arra a megtiszteltetésre, hogy a ti becses személyetekkel találkozunk.

— Ez nekünk megtiszteltetés — dorombolta Everard. Aztán a legkomolyabb arcát öltötte fe  — Az Arany Birodalom ura, királyom, akit nem lehet megnevezni, a barátság szellemében küldött minket. Fájlalná, ha titeket baj érne. Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk benneteket.

— Micsoda? — egyenesedett fel Tokai. Csontos keze a kardja után kapott, ami éppen nem is volt rajta, udvariasságból. — Ez meg mi a pokol?

— Valóban a pokol, Noyon. Bár ez a föld szépnek látszik, átok ül rajta. Mondd el nekik, testvérem.

Sandoval, akinek jobb orgánuma volt, átvette a szót. Meséjét úgy szőtte, hogy figyelembe vette a félcivilizált mongolokban még mindig ott bujkáló babonásságot, de közben nem keltette fel túlságosan a kínai szkepticizmust. Valójában két nagy déli királyság van, magyarázta. Az övék van messzebb, riválisuké pedig tőlük északra-keletre, erőddel a síkságon. Mindkét állam hatalmas erővel bír, amit nevezhetünk boszorkányságnak is, de finom tervezésnek is. Az északi birodalom, Badguys, az egész területet a magáénak tartja, és nem tűrne el rajta egy idegen expedíciót. Járőreik biztosan egykettőre fölfedezik a mongolokat, és villámmal agyonsújtják őket. Goodguys, a jószándékú déli ország nem tud védelmet ajánlani ellenük, csak követek útján tudja figyelmeztetni a mongolokat, hogy térjenek haza.

— A bennszülöttek miért nem beszéltek ezekről az uralkodókról? — kérdezte ravaszul Li.

— Vajon Burma dzsungeljeinek kis törzsei hallottak a nagy Kha kánról? — szegezte neki a kérdést Sandoval.

— Én idegen vagyok, és tudatlan — mondta Li. — Bocsásd meg, ha nem értetem meg szavaidat az ellenállhatatlan fegyverekről.

Ennél udvariasabban még sosem neveztek hazugnak, gondolta Everard. Aztán ezt mondta:

— Tarthatok egy kis bemutatót, ha a Noyonnak van egy állata, amit meg lehet ölni.

Toktai gondolkodóba esett. Arca ugyan továbbra is olyan volt, mint a rovátkolt szikla, de már verejték lepte be. Összeütötte a kezét, és parancsokat vakkantott a bekukkantó őrnek. Aztán a beálló csendet megtörendő, súlytalan fecsegésbe fogtak.

Végtelennek tűnő idő után egy harcos jelent meg. Azt mondta, hogy néhány lovas meglasszózott egy szarvast. Az megfelel a Noyon céljainak? Megfelel. Toktai vezetésével kimentek, aztán átnyomakodtak a gyülekező katonák közt. Everard ment a mongol után, és azt kívánta, bár ne lenne szükség erre a bemutatóra. Berakta a Mauserbe a töltény tárat.

— Csinálod? — kérdezte Sandoval.

— Krisztusra, nem.

A szarvast, egy fiatal sutát visszarángatták a táborba. Az állat szánalmasan remegett, nyaka körül a lószőr kötéllel. A nap éppen elérte a nyugati csúcsokat, fénye bronzszínűre festette a suta szőrét. Pillantásában volt valami vak szelídség, ahogy Everardra nézett. Intett az embereknek, hogy menjenek távolabb, aztán célzott. Már az első lövés megölte az állatot, de ő addig kerepeltette a fegyvert, amíg szitává nem lőtte a tetemet.

Amikor leeresztette a puskát, a levegő mintha megdermedt volna. Nem látta a vaskos, karikalábú, laposarcú embereket, csak érezte őket valami természetellenes élességge a veríték, a lovak és a füst szagát. Épp annyira nem-emberinek érezte magát, mint ahogyan azok látták őt.

— Ez a leggyengébb fegyverek közül való, amiket errefelé használnak — mondta. — Az a lélek, amit így szakítanak ki a testéből, sosem talál otthonra.

Sarkonfordult. Sandoval követte. A lovaik leszerszámozva álltak, a szerelékük ott volt mellettük egy halomban. Szótlanul föltették a nyergeket, felszálltak és ellovagoltak az erdőben.


4.

<p>4.</p>

A tűz feléledt a szél leheletére. Az erdei ember takarékoskodott a fával, a lángok alig világították meg kettejüket — csak a szemöldökük, az orruk, a pofacsontjuk, és a szemük csillogása látszott valamelyest. Aztán megint vörös-kék parázs maradt csak a fehér szénen pattogva, és sötétség burkolta be a két embert.

Everard nem sajnálta. A pipáját babrálta, erősen ráharapott és beszívta a füstöt, de nem sok vigaszt talált benne. Amikor megszólalt, az éjszakai fák zúgása majdnem elnyomta a hangját, de ezt sem sajnálta.

Ott volt mellettük a hálózsákjuk, a lovuk, a gépük — antigrav sikló és téridő-szökkenő egyben — ami idehozta őket. Amúgy kihalt volt a vidék, az övékhez hasonló ember rakta tüzek csak ritkásan hunyorogtak, mint magányos csillagok a világűrben, valahol felvonyított egy farkas.

— Azt hiszem — mondta Everard — néha minden zsaru gazembernek érzi magát. Eddig csak megfigyelő voltál, Jack. Az ilyen tevőleges megbízásokat, mint amiket én kapok, néha nehéz elfogadni.

— Ja — Sandoval még barátjánál is hallgatagabb volt. Alig szólalt még vacsora óta.

— Most meg ez. Bármit kell is tenned egy temporális interferencia megszüntetésére, legalább gondolhatod azt, hogy visszaállítod az eredeti fejlődési utat — szippantott Everard a pipájából. — Nem kell emlékeztetned rá, hogy az "eredeti" kifejezés ebben az összefüggésben értelmetlen. Ez csak amolyan pót-szó.

— Huh.

— De amikor a főnökeink, drága danelli barátaink nekünk mondják, hogy lépjünk közbe… Tudjuk, hogy Toktai emberei sosem térnek vissza Katájba. Miért kéne segítnünk, akár neked, akár nekem? Ha ellenséges indiánokba botlanának, vagy valami másba, én nem sírnék utánuk. Vagy legalábbis nem bánnám jobban, mint bármelyik másik balesetet ebben az átkozott mészárszékben, amit emberi történelemnek hívnak.

— De hát nem kell megölnünk őket. Csak vissza kell fordítanunk. A te délutáni bemutatód talán elég is lesz.

— Igen. Visszafordulnak… és akkor mi van? Valószínűleg a tengerbe vesznek. Nem lesz könnyű útjuk hazafelé viharok, ködök, ellenáramlatok, sziklák közt ezekben a hajókban, amiket eredetileg folyami hajózásra szántak. Mi pedig éppen ilyenkor késztetjük őket indulásra! Ha nem avatkoznánk közbe, később indulnának, és teljesen mások lennének az utazás körülményei… Miért legyen a miénk a bűntudat?

— Akár el is érhetnek hazáig — morogta Sandoval.

— Micsoda? — kérdezett vissza Everard.

— Abból gondolom, ahogy Toktai beszélt. Biztos vagyok benne, hogy lóháton akar hazajutni, nem pedig azokkal a hajókkal. Ahogy sejtette, a Bering-szorost könnyen át lehet szelni: az aleutok rendszeresen megteszik. Manse, én attól tartok, hogy nem elég csak megóvni őket.

— De nem fognak hazajutni! Mi tudjuk!

— Tegyük fel, hogy sikerül nekik — Sandoval kezdett egy kicsit hangosabban és szaporábban beszélni. Az éjszaka szele körülsüvítette a szavait. — Játsszunk el egy kicsit a gondolatokkal. Tételezzük fel, hogy Toktai tovább nyomul délkelet felé. Nem tudom, mi állíthatná meg, nado vagy a többiek. Nem kell sokáig mennie, hogy belebotoljon egy magas fokon álló neolitikus népbe, a mezőgazdasággal foglalkozó Pueblo-törzsekbe. Ettől csak még jobban felbátorodik. Még augusztus előtt eléri Mexikót. Mexikó most is éppolyan káprázatos, mint Cortez idejében volt — azaz lesz. És még csábítóbb is: az aztékok és a toltékok még azon veszekednek, hogy ki legyen az úr, a többi törzs pedig csak vár, és szívesen segít bárki újonnan érkezettnek ellenük. A spanyol puskák nem sokat számítottak, illetve fognak számítani, ezt tudhatod, ha olvastál Diazt. És a mongolok is körülbelül olyan emelkedettek, mint a spanyolok… Nem mintha Toktai azonnal fejest ugorna a dologba. Nyilván nagyon udvarias lesz, náluk tölti a telet, és megtud mindent, amit csak lehet. A következő évben visszamegy északra, hazamegy, és jelenti Kublajnak, hogy a föld egyik leggazdagabb, arannyal teli vidéke várja gyanútlanul, hogy meghódítsák!

— És mi van a többi indiánokkal? — szólt közbe Everard. — Én nem sokat tudok róluk.

— A maja birodalom virágkorát éli. Kemény dió megtámadni, de ígéretes a zsákmány. Gondolom, ha a mongolok egyszer megvetik a lábukat Mexikóban, már nem lehet megállítani őket. Perunak ekkoriban még annál is magasabb civilizációja és kisebb védereje van, mint amikor Pizarro rátalált. A kecsua-aymar, az úgynevezett inka faj még csak egy hatalom a sok közül.

— Aztán ott van a föld! El tudod képzelni, mit művelne egy mongol törzs a Nagy Síkságokkal?

— Nem úgy képzelem, hogy hordákban vándorolnának ki — mondta Everard. Volt valami Sandoval hangjában, ami nyugtalanította és védekezésbe szorította. — Túl sok Szibéria és Alaszka van útközben.

— Már ennél sokkal nehezebb akadályokat is legyőztek. Nem hinném, hogy egyszerre mind beözönlenének. Beletelhet néhány évszázadba, mire elindul a tömeges bevándorlás, mint az az európaiak esetében is történt. El tudom képzelni, hogy az évek során klánok és törzsek telepednek le láncban végig Észak-Amerika nyugati részén. Mexikót és Yucatánt bekebelezik, vagy a mi még valószínűbb, kánságokat csinálnak belőlük. A pásztorkodó törzsek kelet felé fognak mozogni, ahogy létszámuk nő, és ahogy új bevándorlók érkeznek. Jusson eszedbe, hogy a Yuan dinasztiát kevesebb mint egy évszázad múlva leverik. Ez plusz nyomásként fog nehezedni a mongolokra Ázsiában, hogy továbbálljanak. És a kínaiak is ide fognak jönni, hogy gazdálkodjanak, és részesüljenek az aranyból.

— Én azt gondolnám, ha nem haragszol meg érte — vágott közbe szelíden Everard — hogy mindenki közül leginkább a te néped lenne az, akinek nem sürgős Amerika meghódítása.

— Ez másfajta hódítás lenne — mondta Sandoval. — Engem nem érdekelnek az aztékok. Ha jobban megnézed a kérdést, te is azt fogod mondani, hogy Cortez szívességet tett Mexikónak. Persze más, ártalmatlan törzsek is szenvedni fognak egy ideig. A mongolok mégsem olyan ördögiek. Vagy igen? Csak a nyugati előítélet mondatja ezt velünk. Elfeledkezünk arról, mennyi kínzásban és gyilkolásban tobzódtak ekkoriban az európaiak.

— A mongolok valójában sokban hasonlítanak a régi rómaiakhoz. Ugyanúgy elnéptelenítik az ellenállást mutató területeket, de tiszteletben tartják azoknak a jogait, akik megadják magukat. Ugyanaz fegyveres védelem és hatékony kormányzás. Ugyanaz a képzelőerőtől mentes, színtelen nemzeti jelleg, de ugyanaz a félelem és irigység a valódi civilizáció iránt. A Pax Mongolica most nagyobb területet fog össze, és több különböző népet hoz ösztönző kontaktusba, mint amiről az a csip-csup római birodalom akár csak álmodhatott.

— És ami az indiánokat illeti — jusson eszedbe, hogy a mongolok pásztorok. Nem lesz meg az a feloldhatatlan vadász-földműves ellentét, ami miatt a fehérek elpusztították az indiánokat. A mongoloknak ezenkívül faji előítéleteik sincsenek. És egy kis harc után az átlag navajo, csiroki, szeminola, algonkin, csipeva és dakota boldogan megadja magát és elfogadja a szövetséget. Miért is ne tenné? Kap lovakat, birkát, marhát, szöveteket, megismeri a kovácsmesterséget. Számbeli fölényben lesz a behatolókkal szemben, és sokkal hasonlóbb alapokon áll velük, mint a fehér farmerekkel és a gép-korszak iparával. És ismétlem, ott lesznek a kínaiak, akik a kovászai lesznek az egész keveréknek, megtanítják a civilizációt és élesítik az elméket…

— Szent isten, Manse! Amikor Kolumbusz ideér, meg fogja találni a Nagy Kánját! A föld legerősebb nemzetének indián kánját!

Sandoval elhallgatott. Everard az ágak reccsenését figyelte a szélben. Sokáig bámult az éjszakába, mielőtt megszólalt volna:

— Lehetne így. Persze addig kellene ittmaradnunk, ebben a században, amíg túl nem jutunk a kritikus ponton. A saját világunk nem létezne. Mi magunk sem léteznénk.

— Úgysem volt olyan nagyon jó világ — mondta Sandoval, mintha álmodna.

— Gondolhatnál a… ööö… szüleidre. Ők sem születtek volna meg soha.

— Nyomorúságos kunyhóban éltek, és egyszer láttam sírni az apámat, mert nem tudott nekünk cipőt venni télire. Az anyámat meg elvitte a TBC.

Everard mozdulatlanul ült. Sandoval volt az, aki megrázta magát, és szinte károgó nevetéssel talpra ugrott.

— Mit fecsegtem össze, Manse? Csak mese volt. Aludjunk. Őrködjek elsőnek?

Everard elfogadta az ajánlatot, de még sokáig feküdt éberen.


5.

<p>5.</p>

Az időgép két napot ugrott előre és most magasan, a puszta szem számára láthatatlanul lebegett. Körülötte ritka és metszően hideg volt a levegő. Everard reszketve állította be az elektronikus teleszkópot. A karaván még a legerősebb nagyításnál is csak zöld alapon mászó fekete pockok sorának látszott. De a nyugati félgömbön senki más nem mehetett lovon.

Megfordult a nyeregben, hogy társára nézzen.

— És most mi legyen?

Sandoval tekintete kifürkészhetetlen volt.

— Hát, ha a demonstráció nem volt hatásos…

— Ezek szerint nem! Fogadjunk, hogy most kétszer olyan gyorsan nyomulnak dél felé, mint eddig. De miért?

— Sokkal jobban kéne ismernem őket, egyénenként is, ahhoz, hogy igazi választ adhassak neked, Manse. De valószínűleg arról van szó, hogy felpiszkálta a bátorságukat. Egy ilyen harcos kultúrában, ahol a szenvtelenség és a keménység az egyetlen erény… mi más választásuk lehetne, mint hogy tovább mennek? Ha visszavonulnának egy puszta fenyegetés miatt, nem tudnának maguknak megbocsátani.

— De hát a mongolok nem hülyék! Nem ugrottak neki rögtön erővel mindenkinek, akit megláttak, hanem előbb jól kiismerték a katonai erejét. Toktainak vissza kéne vonulnia, és jelentenie az uralkodónak, amit látott, aztán pedig egy nagyobb expedíciót szerveznie.

— Ezt megtehetik a hajónál lévők — emlékeztette Sandoval. — Most, hogy így belegondolok, látom, hogy csúnyán alábecsültük Toktait. Nyilván kitűzött egy határidőt, valószínűleg egy évet, amikor a hajók térjenek haza, ha ő nem tér vissza. És ha talál valami érdekeset útközben, például minket, akkor visszaküldhet egy indiánt egy levéllel a kiindulási táborba.

Everard bólintott. Eszébe jutott, hogy ebbe a munkába belehajtották, végig nem volt egy perc megállása sem, hogy a megfelelő módon terveket készíthessen. Ezért volt ez a baki. De mennyiben lehet hibáztatni John Sandoval öntudatlan ellenállását? Egy idő múlva Everard azt mondta:

— Talán megszagoltak valami gyanúsat körülöttünk. A mongolok mindig is jók voltak a pszichológiai hadviselésben.

— Lehet. De mi legyen a következő lépésünk? Lecsapunk fentről, leadunk egy pár lövést a negyvenegyedik századi energiafegyverből, ami itt van a gépünkön, és ezzel vége… Nem, dehogy, azonnal elküldenének a száműzöttek bolygójára, mielőtt egyáltalán megtehetném, megvannak a józan ész határai.

— Csinálunk egy hatásosabb bemutatót — mondta Everard.

— És ha annak se lesz foganatja?

— Hallgass! Add meg az esélyt.

— Én csak gondolkoztam — A szél elsodorta Sandoval szavait. — Miért nem fújatjuk le inkább az expedíciót előre? Menjünk vissza néhány évet, és győzzük meg Kublaj kánt, hogy nem érdemes felfedezőket küldeni keletre. Akkor erre az egészre nem kerülne sor.

— Tudod, hogy az őrjárati szabályok tiltják a történelmi változtatásokat.

— Miért, szerinted most mit csinálunk?

— Valami olyat, amit konkrétan megparancsolt egy felső főhadiszállás. Talán azért, hogy kijavítsunk egy interferenciát valahol máshol, máskor. Honnan tudhatnám? Én csak egy lépcsőfok vagyok az evolúciós létrán. Évmilliókkal később olyan képességeik lesznek, amit én még csak elképzelni sem tudok.

— A papa mindig jobban tudja — mormogta Sandoval.

Everard megmakacsolta magát.

— A lány akkor is marad — mondta. — Kublajnak, a világ leghatalmasabb emberének udvara fontosabb és kritikusabb jelentőségű bárminél, ami itt Amerikában történhet. Ha már belerángattál ebbe a rohadt melóba, akkor élni fogok a magasabb rangommal, ha kell. Nekünk az a parancsunk, hogy rábírjuk ezeket az embereket a felfedezőútjuk félbeszakítására. Ami utána történik, az már nem a mi dolgunk. Ha nem érnek haza, nem érnek haza. Nem mi leszünk a közvetlen okai, mint ahogy akkor sem vagy gyilkos, ha meghívsz valakit vacsorára, és az illető útközben halálos balesetet szenved.

— Elég a szócséplésből, munkára fel — mondta Sandoval.

Everard lefelé irányította a gépét.

— Látod azt a dombot? — mutatott az egyik irányba. — Beleesik Toktai vonulásának útvonalába, de szerintem még előtte letáborozik ma este, azon a kis mezőn, a pataknál. Tehát teljesen rá fog látni a dombra. Állítsuk fel ott a meglepetést.

— Tűzijátékot csinálunk? Akkor annak nagyon dögösnek kell lennie. Azok a katájiak ismerik a puskaport. Még harci rakétáik is vannak.

— Kicsik. Tudom. Amikor összekészültem erre az útra, bepakoltam egy pár eléggé sokoldalú mütyürt, ha az első kísérletem esetleg nem sikerülne.

A domb tetejét ritkás fenyves borította. Everard itt szállt le a géppel, és kezdte kipakolni különféle dobozait a méretes csomagtartóból. Sandoval némán segédkezett. Az őrjáratra kiképzett lovak nyugodtan léptek ki a keretből, amiben utaztak, és legelészni kezdtek a lejtőn.

Egy idő után az indián törte meg a csendet.

— Ez nem vág a szakmámba. Mit barkácsolsz?

Everard megveregette a kis gépezetet, amit már félig összerakott.

— Egy időjárásszabályzó készülékből alakítottam át, amit a Hideg Századoktól kezdve használtak. Egy feszültség-osztó. Olyan villámlást lehet vele csinálni, amilyet még sosem láttál, dörgéssel együtt.

— Hmm… a mongolok nagy gyengéje — Sandoval hirtelen elvigyorodott. — Nyertél. Akkor akár lazíthatunk is, és élvezhetjük az előadást.

— Csinálnál valami vacsorát, amíg összerakom ezt a vacakot? Persze tűz nélkül. Nincs szükségünk ilyen világias füstre… Ó, és van egy kivetítőm is. Ha hajlandó vagy átöltözni és a megfelelő pillanatban felveszel egy csuklyát, vagy valamit, hogy ne lehessen rád ismerni, akkor egy kilométer magasra kinagyítalak. Fele olyan ronda leszel, mint életben.

— És mi lesz a hanggal? A navajo énekek eléggé ijesztőek tudnak lenni, ha valaki nem tudja, hogy csak egy Yeibichai vagy valami hasonló.

— Gyerünk!

A nap a végéhez közeledett. A fenyők alján már sötét volt, a levegő hideg és metsző lett. Dolga végeztével Everard befalt egy szendvicset, és messzelátóján keresztül látta, hogy a mongolok előőrse éppen azt a helyet választja tábornak, amire ő gondolt. Aztán a vadászok jöttek a napi vad-zsákmánnyal, és nekiláttak a főzésnek. A fősereg napnyugtakor futott be, annak rendje s módja szerint berendezkedett, aztán enni kezdett. Toktai valóban keményen hajtotta őket, kihasználta a világosság minden percét. Amikor leszállt a sötétség, Everard lóháton ülő, íjas őröket látott. De a saját lelkesedése alábbhagyott, bármennyire igyekezett. Olyan emberekkel száll szembe, akik megrengették az egész világot.

Korai csillagok ragyogtak fel a hófödte csúcsok felett. Ideje volt munkához látni.

— Megkötötted a lovakat, Jack? Megijedhetnek. Mint ahogy a mongol lovak biztosan meg is fognak. Oké, kezdjük! — Everard megpöccintett egy főkapcsolót, és leguggolt a készüléke halványan derengő gombjaihoz.

Először csak egy halvány kék villanás cikázott át ég és föld között. Aztán elkezdődött a villámlás: egymást érték a csapások, fák törtek derékba alattuk, és megremegett a hegyoldal. Everard elindított egy gömbvillámot, ami szikrát szórva, kanyarogva bukdácsolt a tábor felé, aztán fölötte felrobbant. Az ég egyetlen fehér izzásba borult.

Süketen és félig vakon kivetített egy fluoreszkáló ionizációs függönyt. A fénylapok vörösen-kéken tekeregtek, mint az északi fény, és sziszegtek az ismétlődő villámcsapások alatt. Sandoval előlépett. Egy szál gatyára volt vetkőzve, testét ősi sármintázat fedte. Az arcát végül nem takarta el, csak bekente sárral, és olyan lett a kifejezése, amilyennek Everard még sosem látta. A gép letapogatta, aztán megváltoztatta a kivetített képet. Ami most a sarki fény előtt állt, az egy hegynél is magasabb volt. Furcsa táncot járt, és a dörgésnél is hangosabb fejhangon nyüszített és ugatott.

Everard meglapult a fény alatt, ujjai feszülten vártak a vezérlőpult felett. Benne magában is felébredt valami ősi félelem: a tánc olyan dolgokat hívott elő benne, amikről már el is feledkezett.

Júdásra! Ha ettől nem mennek el…

Visszatért a hidegvére. Még az órájára is ránézett. Fél óra… adjunk nekik még tizenöt percet, amíg a vetítő kimerül… Biztos, hogy inkább hajnalig a táborban maradnak, nem szaladnak szét eszetlenül a sötétben, ennyi fegyelem van bennük. Minden így marad, ahogy van, még órákig, aztán jöhet az utolsó támadás az idegek ellen: egyetlen elektromos villám, ami belecsap egy fába a közvetlen közelükben… Everard intett Sandovalnak, hogy lépjen hátra. Az indián leült, és hangosabban zihált, mint azt erőfeszítései látszólag indokolták volna.

Amikor a zaj megszűnt, Everard azt mondta:

— Szép műsor volt, Jack — A saját hangja vékonykának, furcsának hangzott.

— Már évek óta nem csináltam ilyesmit — motyogta Sandoval. Meggyújtott egy gyufát. A sercenés szinte belehasított a csendbe. A kurtán fellobbanó lángnál látszott elvékonyodott ajka. Aztán elaludt a láng, és csak a cigarettája parázsló vége látszott.

— A rezervátumban senki sem vette komolyan ezt a dolgot — folytatta nemsokára. — Néhány öreg akarta, hogy mi, fiúk megtanuljuk, nehogy kihaljon az ősi szokás, és hogy emlékezzünk rá, hogy még mindig egy nép vagyunk. De mi inkább arra gondoltunk, hogy a tánccal kereshetünk egy kis pénzt a turistáktól. Hosszabb szünet következett. Everard teljesen kikapcsolta a vetítőt. A beálló sötétségben Sandoval cigarettája úgy parázslott, mint egy apró vörös csillag.

— Turisták! — mondta végül. Aztán egy idő után:

— Ma este egy cél érdekében táncoltam. Ma este a tánc jelentett valamit. Ezt még sosem éreztem azelőtt.

Everard hallgatott.

Aztán az egyik ló, amelyik még mindig ideges volt az előadástól, felnyihogott. Everard felnézett. Csak éjszakát látott.

— Hallottál valamit, Jack?

A zseblámpa fénye szinte felnyársalta.

Egy ideig el is vakította. Aztán átkozódva felugrott, és sokkpisztolya után kapott. Egy árny ugrott elő valamelyik fa mögül, és gerincen vágta. Everard hátraugrott, és felemelte a fegyvert. Találomra tüzelt.

A zseblámpa még egyszer körbepásztázott. Everard észrevette Sandovalt. A navajo nem tudta felvenni a pisztolyát: fegyvertelenül kerülgette egy mongol penge csapásait. A kardos támadó utána vetette magát. Sandoval visszatért a jó öreg őrjárati dzsúdó-fogásokhoz. Letérdelt. A mongol elbizonytalanodva vágott, de elhibázta, és hasával egyenesen a másik vállába futott. Sandoval ütés közben állt föl. A tenyere élével felütötte a mongol állat. A sisakos fej hátracsuklott. Sandoval ráütött a szerencsétlen ádámcsutkájára, kicsavarta a kardot a kezéből, megfordult, és hárított egy hátulról érkező csapást.

Egy hang rikkantott parancsolóan a mongol vinnyogás felett. Everard elhátrált. Egyik támadóját egy lövéssel leterítette, de voltak még közte és a gépe között. Körözve került szembe velük. Lasszó tekeredett a válla köré, aztán egyetlen szakértő rántástól megszorult rajta. Ment tovább. Négyen estek neki. Féltucat lándzsanyelet látott lecsapni Sandoval fejére, de aztán már nem volt ideje, csak harcolni. Kétszer is lábra állt, de addigra a pisztolya már eltűnt, a Mausert kirántották a tokjából — a kis emberek maguk is jók voltak a yawara-stílusú küzdelemben. Lerántották és ököllel, csizmával, tőrmarkolattal csépelték. Sosem vesztette el teljesen az eszméletét, de a végén már nem törődött a fájdalommal.


6.

<p>6.</p>

Toktai még hajnal előtt tábort bontott. Az első napsugár ott találta a megtépázott facsemeték közt a völgyben. A táj egyre laposabb és szárazabb lett, a hegyek egyre távolibbak, egyre kevesebb havas csúcs látszott, azok is csak homályosan a sápadt égen.

A kemény, kicsi mongol lovak baktattak az élen — dobogtak a paták, nyikorgott a szerszám. Visszatekintve Everard egyetlen összefüggő masszának látta a sort, lándzsák emelkedtek-süllyedtek, tollak, köpönyegek lobogtak alattuk, és végül legalul a sisakok a barna, ferdeszemű arcokkal, és itt-ott a furcsán festett bőrpáncélokkal. Senki sem szólt, ő pedig nem tudott olvasni ezekben az arcokban.

Az agyát mintha homok lepte volna el. A kezeit szabadon hagyták, de bokáját a kengyelhez kötözték. Ezenkívül meztelenre is vetkőztették — érthető elővigyázatosság, hisz ki tudja, milyen szerkezetek vannak a ruhájába varrva? — a mongol ruha pedig, amit helyette kapott, meglehetősen kicsi volt. A varrásokat föl kellett fejteni, csak úgy tudta felvenni.

A kivetítő és az időgép ott maradt a dombon. Toktai nem akart kockázatot vállalni ilyen hatalmas eszközökkel. Már így is eleget kellett kiabálnia a harcosaival, mire egyáltalán a furcsa lovakat hajlandók voltak elhozni, amiken nyereg és hálózsák volt, de nem ültek rájuk, csak a teherhordók között mentek.

A paták fürgén csattogtak. Az Everard mellett lovagló egyik íjász morgott egyet, és egy kicsit arrébbhúzódott a pónijával. Li Tai-Tsung lovagolt mellé.

A járőr tompán nézett rá.

— Nos? — kérdezte.

— Félő, hogy a barátod nem ébred fel többé — felelte a kínai. — Egy kicsit kényelmesebb helyet készítettem neki.

De eszméletlenül, lekötözve fekszik egy rögtönzött hordágyon két póni között… Igen, agyrázkódást kapott, amikor tegnap fejbevágták. Egy járőrkórház pillanatok alatt rendbe hozná. De a legközelebbi őrjárati iroda Cambalucban van, Toktai pedig nem fogja hagyni, hogy visszamenjek a gépemhez, és használjam a rádióját. John Sandoval itt fog meghalni, hatszázötven évvel a halála előtt.

Everard belenézett a hideg barna szemekbe, amelyek érdeklődéssel, és nem minden együttérzés nélkül figyelték, mégis olyan idegenek voltak. Tudta, hogy minden hiába: azok az érvek, amik az ő kultúrájában logikusak, most nevetségesek. Mégis meg kell próbálnia.

— Legalább te nem tudnád megértetni Toktaijal, hogy milyen pusztulást hoz magára és az egész népére ezzel?

Li megsodorta hegyes szakállát.

— Világosan látható, nagyrabecsült uram, hogy népednek számunkra ismeretlen művészetei vannak — mondta. — De mi végre? A barbárok… — Gyors pillantást vetett Everard mongol őreire, de azok nyilvánvalóan nem értették a Sung-kínait, amit használt. —…túl sok felettük álló birodalmat foglaltak már el mindenféle, nem harcos módokon. Most már tudjuk, hogy, khm, módosítottatok az igazságon, amikor azt mondtatok, hogy errefelé egy ellenséges birodalom van. Miért próbálna a királyotok hamissággal elijeszteni minket, ha nem lenne oka félni tőlünk?

Everard gondosan megválogatta a szavait:

— Dicső urunk nem kedveli a vérontást. De ha kényszerítitek rá, hogy lecsapjon…

— Kérlek — Li megbántottnak tűnt. Kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy bogarat söpörne le magáról. — Mondj, amit akarsz Toktainak, én nem szólok bele. Nekem nem lenne ellenemre, ha hazatérnénk, én csak császári parancsra jöttem. De mi ketten, akik bizalmasan beszélünk, ne sértsük meg egymás intelligenciáját. Nem látod, kiváló uram, hogy ezeket az embereket semmilyen bántalommal nem lehet elijeszteni? A halált nem félik, és még a legborzasztóbb kínzás vége is halál egy idő után, még a legmegalázóbb csonkítás sem számít. Toktaira örök szégyen vár, ha most visszafordul, viszont ha továbbmegy, jó esélye van arra, hogy roppant dicsőség és vagyon jusson osztályrészül neki.

Everard sóhajtott. Saját megalázó fogságba esése valóban fordulópont volt. A mongolok már majdnem megfutamodtak az égiháború miatt. Sokan kiáltoztak és nyöszörögtek (de utána csak még agresszívebbek lettek, hogy elhalványítsák ezt az emléket). Toktai legalább annyira félelemből, mint dacból rohamozta meg a villám forrását: csak néhány embert és lovat tudott összeszedni. Li maga is némileg felelős volt: mint szkeptikus tudós, aki már látott bűvész- és pirotechnikai mutatványokat, segített bátorságot önteni Toktaiba, hogy támadjon, mielőtt a villámok lecsapnak a táborra.

Az igazság az, fiú, hogy rosszul mértük fel ezeket az embereket. Hoznunk kellett volna magunkkal egy specialistát, akinek intuitív megérzései is vannak a kultúrájával kapcsolatban. De nem, mi azt hittük, hogy egy halom tény elég lesz. És most? Egy idő után felbukkanhat egy őrjárati mentőexpedíció, de Jack egy-két napnál nem fogja tovább húzni…

Everard a balján lovagló harcos kőarcára nézett. Valószínűleg én is meghalok. Még mindig nem ülepedtek le a dolgok. Igyekeznek majd minél hamarabb megszabadulni tőlem.

És még ha életben marad is (ami elég valószínűtlen), és megmenti őt az Őrjárat — akkor hogy fog a társai szemébe nézni? Egy Független ügynöknek, a rangjával járó különleges privilégiumok segítségével egyedül is meg kell birkóznia egy ilyen helyzettel. Anélkül, hogy értékes emberek halálát okozná.

— Ezért nagyon komolyan ajánlom, neked, hogy ne próbálkozz további csalárdsággal.

— Mi? — fordult vissza Everard Lihez.

— Ugye tudod — mondta a kínai — hogy bennszülött kalauzaink megszöktek? És hogy te fogod helyettesíteni őket? De arra számítunk, hogy hamarosan találkozunk olyan civilizációkkal, akikkel felvehetjük a kapcsolatot…

Everard lüktető fejjel bólintott. A napfény szinte szúrta a szemét. Nem volt meglepve azon a gyorsaságon, amellyel a mongolok elsajátították a különböző nyelvcsaládok nyelveit. Ha ez ember nem vacakol a nyelvtannal, akkor pár óra alatt föl lehet szedni az alapvető szavakat és mozdulatokat, ezek után pedig napokat, heteket lehet valódi beszédtanulással tölteni a felbérelt kísérőtől.

—… és akiktől kísérőket szerezhetünk, mint eddig — folytatta Li. — Ha félrevezetsz minket, az úgyis hamar kiderül. Toktai nagyon civilizálatlan módon fogja megtorolni. Másrészt viszont a hűséges szolgálat elnyeri jutalmát. Reménykedhetsz benne, hogy a hódítás végeztével magasra emelkedhetsz az itteni udvarban.

Everard nem moccant. A spontán kis dicsekvés mintha robbant volna az agyában.

Feltételezte, hogy az őrjárat küld majd egy felmentőcsapatot. Nyilvánvaló, hogy valami meg fogja akadályozni Toktai visszatérését. De miért olyan nyilvánvaló ez? Miért rendelték volna el egyáltalán ezt az interferenciát, ha nincs — valamilyen paradox módon, amit a huszadik századi értelem nem foghat fel — valami bizonytalanság, valami ingatag pont a kontinuumban, éppen itt?

Pokolbéli Júdás! Talán sikerrel fog járni a mongol expedíció! Talán az Amerikai Kánság jövője, amiről Sandoval csak álmodni mert… a valódi jövő.

A téridőben vannak szakadások és zavarok. A világvonalak visszahajolhatnak és szétszakíthatják önmagukat, hogy dolgok és események bukkanjanak fel érthetetlenül, jelentéktelen kis verdesések, amelyek hamarosan elenyésznek és elfelejtődnek. Mint például Manse Everard, aki a múltban ragadt John Sandovallal, miután eljött egy jövőből, ami sosem létezett, az Őrjárat ügynökeként, ami soha nem jött létre.


7.

<p>7.</p>

Napnyugtára a könyörtelen menettempó zsályacserjés, olajfás vidékre juttatta őket. A hegyek barnán és meredeken emelkedtek, a paták felverték a port. Ezüstös zöld bokrok nőttek itt-ott. Megtört levelük édes illattal fűszerezte a levegőt, de ennél több hasznukat nem lehetett venni.

Everard segített lefektetni a földre Sandovalt. A navajo szeme csukva volt, az arca beesett volt és tüzelt. Néha megmozdult és motyogott valamit. Everard egy nedves kendőből vizet facsart az ajkai közé, de ennél többet nem tehetett.

A mongolok vidámabban tevékenykedtek, mint eddig bármikor. Legyőztek két nagy varázslót, és azóta nem érte őket újabb támadás. Fecserészve tették a dolgukat, és a szerény vacsora elköltése után előkerültek a kumiszos tömlők.

Everard Sandoval mellett maradt, a tábor közepénél. Két őrt hagytak mellette, akik készen tartott íjjal ültek néhány lépésnyire, de ők nem beszéltek. Időnként az egyik felkelt, hogy rakjon az apró tűzre. Nemsokára társaik is lecsendesedtek. Még ez a szívós nép is elfáradt: az emberek összegömbölyödve elaludtak, csak az őrszemek rótták köreiket le-lecsukódó szemmel, őrtüzek csendesedtek parázzsá a hunyorgó csillagok alatt. Egy kojot rikoltott mérföldnyi távolból. Everard betakarta Sandovalt az erősödő hideg ellen. Saját tüze is kihunyóban volt. Egy köpenybe burkolódzott, és azt kívánta, bár rabtartói legalább a pipáját visszaadnák.

Léptek csikordultak a száraz földön. Everard őrei az íjuk után kaptak. Toktai lépett a fénykörbe, hajadonfőtt. Az őrök mélyen meghajoltak, és visszahúzódtak a sötétbe.

Toktai megállt. Everard felpillantott, aztán megint leszegte a fejét. A Noyon egy ideig Sandovalt nézte. Aztán szinte szelíden azt mondta:

— Nem hiszem, hogy a barátod megéri a következő napnyugtát.

Everard felmordult.

— Van valami gyógyító szered, ami segíthet rajta? — kérdezte Toktai. — A nyeregtáskádban vannak mindenféle furcsa dolgok.

— Van egy orvosságom fertőzés ellen, és egy másik fájdalom ellen — mondta Everard gépiesen. — De egy törött koponyához képzett orvos kell.

Toktai leült és a tűz fölé tartotta a kezét. — Sajnos, nincsenek velünk sebészek.

— El is engedhetnél minket — mondta Everard minden remény nélkül. — A szekerem, amit otthagytunk az előző tábornál, időben segítséghez juttatná.

— Tudod, hogy nem tehetem meg! — kacagott fel Toktai. Sajnálata a haldokló iránt már kihunyt. — Végül is, Eburar, te kezdted a bajt!

Ez igaz volt, ezért a járőr nem is tett ellenvetést.

— De én nem rovom fel neked — folytatta Toktai. — Sőt, még mindig szeretném, ha barátok lennénk. Ha nem így lenne, akkor már rég kicsavartam volna belőletek mindent, amit tudtok.

Everard felhördült:

— Még most is megpróbálhatod!

— És szerintem sikerrel is járnék egy olyan embernél, aki orvosságot hordoz magával a fájdalom ellen — mondta Toktai farkas-mosollyal. — De hasznosabbak vagytok túszként, vagy ilyesmi. És tetszik nekem a hidegvéred. Még egy elképzelésemet is elmondom neked. Szerintem te nem is ide, erre a gazdag déli földre tartozol. Szerintem kalandozó vagy, egy vándorló sámáncsapat tagja. Hatalmadban tartod a déli királyt, vagy legalábbis ezt reméled, és nem akarod, hogy idegenek beleártsák magukat a dolgodba — köpött a tűzbe Toktai. — Vannak régi történetek ilyesmiről, és a végén a hős legyőzi a varázslót. Miért ne én legyek ez a hős?

Everard sóhajtott.

— Majd megtudod, miért nem, Noyon. — Kíváncsi volt, hogy ez mennyire lesz igaz.

— Ó, én most akarom — veregette hátba Toktai. — Nem tudnál elárulni nekem csak egy kicsit? Nincs közöttünk vérbosszú. Legyünk barátok.

Everard hüvelykujjával Sandoval felé bökött.

— Ez nagy kár — mondta Toktai — de szembeszegült a Kha kán egyik tisztjével. Gyere, igyunk együtt, Eburar. Elküldök valakit egy tömlőért.

A Járőr grimaszt vágott. — Engem nem lehet így megbékíteni.

— Ó, ti nem szeretitek a kumiszt? Sajnos, nincs más. A bort már rég megittuk.

— Ideadhatnád a whiskymet — Everard megint Sandovalra nézett, aztán ki az éjszakába. Érezte, ahogy a csontjaiba kúszik a hideg. — Most nagyon elkelne.

— He?

— A mi italunk. A nyeregtáskában van.

— Hát… — tétovázott Toktai. — Jól van. Gyere velem, elhozzuk.

Az őrök követték vezérüket és foglyukat a bozótoson és az alvó katonák erdején keresztül, egy lószerszám-halomhoz, ami szintén őrizet alatt állt. Az egyik itteni őr meggyújtott egy gallyat a tűzben, hogy világítson Everardnak. A járőr hátizmai megfeszültek — pattanásig feszített íjak meredtek rá — de leguggolt, és kotorászni kezdett a holmija között, vigyázva, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot. Amikor megtalálta mind a két kulacs whiskyt, visszament a helyére.

Toktai vele szemben ült le a tűzhöz. Nézte, ahogy Everard kitölt magának egy kupaknyit, és felhajtja.

— Furcsa szaga van — jegyezte meg.

— Próbáld ki — nyújtotta neki a kulacsot Everard.

Ez a puszta magányosság szülte gesztus volt. Toktai végül is nem olyan rosszfajta, a saját fogalmai szerint semmiképpen. És amikor az ember ott ül haldokló társa mellett, még az ördöggel is koccintana, csak hogy ne kelljen gondolkodnia. A mongol kétkedve beleszimatolt a kulacsba, visszanézett Everardra, úgy maradt, aztán bravúros mozdulattal ajkához emelte a bütyköst.

— Húúú… Úúúú!

Everard a flaska után kapott, mielőtt még túl sok kiömölhetett volna. Toktai hörgött és köpködött. Az egyik őr felajzotta íját, a másik felpattant, és keményen megmarkolta Everard vállát. Kard villant.

— Ez nem méreg! — kiáltott fel a járőr. — Csak túl erős neki. Nézzétek, én magam is iszom belőle!

Toktai visszaintette az őröket, és könnybelábadt szemekkel mondta:

— Ezt miből csináljátok? — cikákolta. — Sárkányvérből?

— Árpából — Everardnak nem sok kedve volt ahhoz, hogy a szeszlepárlásról tartson előadást. Újabb kupicával töltött magának. — Te csak idd a kancatejet.

Toktai beharapta a száját.

— Ez felmelegíti az embert, ugye? Mint a bors — Bizonytalanul előrenyúlt. — Adj még egy kicsit.

Everard egy pár pillanatig nem mozdult.

— Na, mi lesz? — krákogta a mongol.

A Járőr a fejét rázta.

— Már megmondtam, ez túl erős a mongoloknak.

— Micsoda? Hát idenézz, te savóképű törökfattyú…

— Te akartad. Én figyelmeztettelek, az embereid a tanúk rá, hogy holnap beteg leszel tőle.

Toktai derekasat húzott a palackból, böffentett, aztán visszaadta az üveget.

— Ostobaság. Egyszerűen csak nem voltam felkészülve rá először. Igyunk!

Everard nem sietett. Toktai türelmetlenkedni kezdett.

— Siess már! Nem, inkább add ide a másik kulacsot!

— Jól van. Te vagy a főnök. De kérve kérlek, ne próbálj velem tartani kortyról kortyra. Nem fog sikerülni.

— Hogyhogy nem fog sikerülni? Húsz embert ittam eszméletlenre Karakorumban. És még csak nem is egyszálbélű kínaiak voltak, hanem egytől egyig mongolok — Toktai újabb köbcentiket döntött magába.

Everard óvatosan iszogatott. Nem is nagyon érezte a hatását, csak a torka égett. Túl feszült volt. Hirtelen megcsillant előtte a szabadulás lehetősége.

— Hideg itt az éjszaka — jegyezte meg, és odakínálta kulacsát a legközelebbi őrnek. — Igyatok egyet, fiúk, hogy melegen tartson titeket.

Toktai egy kissé kótyagosan nézett föl.

— De hát ez nagyon finom — ellenkezett. — Túl jó ezeknek a… — Aztán észbekapott, és elharapta a mondat végét. Lehetett a mongol birodalom akármilyen gonosz és totális, a tisztek mindig egyenlően osztoztak a legalacsonyabb rangú közemberrel is.

A harcos megragadta a kulacsot, sértett pillantást vetett a vezérre, aztán ivott.

— Óvatosan, hé — mondta Everard. — A fejedbe száll.

— Nekem semmi sem száll a fejembe — döntött magába Toktai egy újabb adagot. — Józan vagyok, mint egy bonc — Megmozgatta az ujjait. — Ezér' rossz mongolnak lenni. Az ember olyan nehezen tud berúgni.

— Most dicsekszel vagy panaszkodsz? — kérdezte Everard. Az első harcos megforgatta a nyelvét, újra figyelőállásba helyezkedett, és továbbadta a kulacsot társának. Toktai megint használatba vette a fiaskóját.

— Óóóóh! — pislogott, mint egy bagoly. — Ez jó volt. Na, jobb, ha most alszunk. Adjátok vissza neki a likőrjét, emberek!

Everardnak összeszorult a torka, de sikerült megfelelően kihívóan elmondania:

— Igen, köszönöm. Én még innék egy kicsit. Örülök, hogy beláttátok: nem bírjátok.

— Mit… mondasz? — meredt rá Toktai. — Egy mongolnak semmi se sok! — kortyintott ismét. Az első őr is visszavette a flaskáját, és sietősen húzott belőle, amíg még nem késő.

Everard remegve tartotta vissza a lélegzetét. A végén még menni fog. Sikerülhet.

Toktai tapasztalt tivornyázó volt. Kétség nem fért hozzá, hogy ő és az emberei jól bírták a kor minden italát: a kumiszt, a bort, a mézsört, és a kvaszt, ezt a híg sört, amit tévesen rizsbornak neveztek. Tudták, mikor elég, akkor elmentek aludni, és még csaknem is tántorogtak. A gond az volt, hogy egyetlen spontán erjesztett anyag sem tudta túllépni a 24 százalékos alkoholtartalmat — a folyamatot saját bomlástermékei állították le — és a legtöbb főzött ital a tizenharmadik században jócskán az 5 százalékos érték alatt maradt.

A skót whisky viszont merőben más osztályba tartozott. Ha az ember úgy próbálta inni, mint a sört, vagy netán a bort, akkor csúfos véget ért. Az ítélőképessége hagyta el előbb, anélkül, hogy észrevette volna, aztán hamarosan az eszmélete is.

Everard az egyik őr kulacsáért nyúlt.

— Add ide! — mondta. — Mindet felisszátok!

A harcos elvigyorodott, és még egyszer utoljára hosszan húzott belőle, mielőtt átadta volna a társának. Everard felállt, és kaparászni kezdett a flaskáért. Az őr játékosan hasbavágta. Everard a háta mögé tántorodott. A mongolok egymásnak dőlve röhögtek. Egy ilyen jó móka pedig újabb kör italt kívánt.

Csak Everard vette észre, amikor Toktai összeroskadt. A Noyon törökülésből félig fekvő helyzetbe csúszott. A tűz még elég fényt adott ahhoz, hogy látni lehessen az arcára kiülő ostoba mosolyt. Everard ugrásra készen lekuporodott.

Az egyik őrszemet is hamarosan elérte a vég. Megtántorodott, öklendezni kezdett, és kezdte kiadni a vacsoráját. A másik hunyorogva megfordult, és a kardja után tapogatózott.

— Mi a… baj? — nyögte. — Mit csináltál? Méreg?

Everard akcióba lendült.

Átugrott a tűzön és rávetette magát Toktaira, mielőtt a második őr észbekapott volna. A mongol felkiáltott, és botorkálva elindult feléjük. Everard megtalálta Toktai kardját. Már szedte is elő a tokjából. A harcos is emelte a saját pengéjét. Everard nem volt ínyére, hogy megöljön egy úgyszólván védtelen embert. Közelebb lépett, elütötte a másik fegyverét, és ököllel ütött. A mongol térdre rogyott, öklendezett egyet, aztán rajtaütésszerűen elaludt.

Everard elindult kifelé a táborból. A sötétben emberek mozgolódtak, kiáltoztak. Patadobogást hallott: az egyik lovas őr sietett szemlézni. Valaki egy parázsló ágat húzott ki a már alig pislákoló tűzből, és addig lengette, amíg lángra nem kapott. Everard hasravágódott, és meglapult.

Egy harcos csörtetett el mellette, de nem vette észre a bozótban. Kúszni kezdett a sötétebb zugok felé. Mögötte kiáltás és géppuska-kerepelés szerű átkozódás csendült fe valaki megtalálta a Noyont.

Everard felpattant és futásnak eredt.

A lovakat lebéklyózva és őrizet alatt tartották, mint általában. Csak sötét foltnak látszottak a szürkésezüst síkságon a ragyogó csillagok alatt. Everard látta, hogy az egyik mongol strázsa feléje kezd ügetni. Egy hang csattant fe

— Mi történik?

Igyekezett a lehető legmagasabb hangfekvésben válaszolni:

— Támadás érte a tábort! — Ezt csak időnyerésből mondta, nehogy az őr felismerje és lenyilazza. Összegörnyedve megmutatta magát: kicsi köpenyes figura. A mongol porfelleget kavarva fogta vissza lovát. Everard ugrott.

Sikerült elkapnia a póni kantárját, mielőtt felismerték volna. Az őr felordított és kardot rántott. Lefelé döfött, de Everard a bal oldalán volt. Az ügyetlen vágást könnyedén lehetett hárítani. Everard visszavágott, és érezte, hogy pengéje húst ér. A ló riadtan hátrálni kezdett, lovasa kiesett a nyeregből, de félrehengeredett és újra felállt. Everard egyik lába már a serpenyő alakú kengyelben volt. A mongol feketén vérző lábbal botorkált feléje. Everard lóra szállt és kardlappal a ló farára csapott.

A ménes felé indult. Újabb lovas próbálta útját állni. Everard lebukott. Egy nyílvessző süvített el ott, ahol az előbb még ő volt. A lopott póni ficánkolva tiltakozott a szokatlan teher ellen. Everardnak egy jó percébe telt, amíg megint megzabolázta az állatot. Az íjász addigra már odamehetett volna hozzá, és közvetlen közelről rátámadhatott volna. De a szokás hatalma miatt a harcos elvágtatott mellette, és futtábban lődözött. A sötétben persze célt tévesztett. Mielőtt vissza tudott volna fordulni, Everardot már elnyelte a sötétség.

A Járőr letekerte a lasszót a nyeregkápáról, és betört az ideges ménesbe. Megpányvázta a legközelebbi állatot, ami áldott jámborsággal viselte a procedúrát. Lehajolva elvágta a béklyót a kardjával, és a vezetéklovat húzva elvágtatott. A ménes másik oldalán bukkantak ki, és észak felé indultak.

A könyörtelen hajsza hosszú hajsza, mondogatta magának Everard, nem épp biztatóan. Ha nem cselezem ki őket, utolérnek. Lassúk, hogy jól emlékszem-e a földrajzra: innen északra vannak a láva-mezők.

Hátrapillantott. Még senki sem üldözte. Kell nekik egy kis idő, amíg összeszervezik magukat. De azért…

Vékony villámok csapongtak az égen. A levegő megdördült utánuk. Megborzongott, és nem csak az éjszakai hidegtől, de lassított a tempón. Már nem volt oka sietségre. Biztosan Manse Everard az…

…aki visszament az időgépéhez, aztán délre ugrott vele a térben, és ugyanerre a pillanatra az időben.

Ez jó kis huszárvágás, gondolta. A Járőr-szabályzat nem pártolta, hogy valaki így segítsen magának. Túl nagy volt egy közeli kauzális hurok esélye, vagy a múlt és jövő összekeveredésének valószínűsége.

De most nyugodtan megtehetem. Még megrovást sem kapok érte, mert Jack Sandával megmentésére teszem, nem magamért. Én már szabad vagyok. Lerázhatnám az üldözőket a hegyekben, amit én ismerek, a mongolok viszont nem. Az időugrást csak a barátom megmentése érdekében csináltam.

Amellett (támadt fel benne hirtelen a keserűség) mi volt ez az egész küldetés, ha nem a jövő igyekezete, hogy visszaduplázva megteremtse a saját múltját? Nélkülünk a mongolok egyszerűen meghódították volna Amerikát, és akkor egyikünk sem lett volna.

Az ég egyetlen roppant, kristályos feketeség volt: az ember ritkán láthat ennyi csillagot egyszerre. A Nagy Medve ott ragyogott a zúzmarás föld felett. A csendben csak a paták csattogása hallatszott. Everard még sosem érezte ilyen egyedül magát.

— És mit keresek itt én? — kérdezte fennhangon.

A válasz ott volt benne, erre megnyugodott egy kicsit, átengedte magát a lovaglás ritmusának, és haladása szinte falta a kilométereket. Túl akart esni az egészen. De amit tennie kellett, végül nem bizonyult olyan rémesnek, mint ahogy tartott tőle.

Toktai és Li Tai-Tsung sosem tért haza. De nem azért, mert belevesztek a tengerbe vagy elpusztultak az erdőben, hanem azért, mert egy varázsló lejött az égből, villámmal agyonsújtotta az összes lovukat, és szétzúzta hajóikat a folyótorkolatnál. Egyetlen kínai tengerész sem mert azokra a csalárd vizekre merészkedni olyan összetákolt hajóval, amilyet itt tudtak volna készíteni, és egyetlen mongol sem hitt benne, hogy innen gyalog hazajuthat. És talán igazuk is volt. Az expedíció marad, beolvad az indiánok közé, és él, amíg meg nem hal. Nagy tengerjáró kenuk, rézművesség, prémek, ruhák és büszkeség… egy mongol Noyon és egy kínai tudós hasznosan és boldogan töltheti életét azzal, hogy megteremti ezt az életet a csapatának.

Everard magában bólintott. Erről ennyit. Amit még Toktai vérszomjas terveinél is nehezebb volt megemészteni, az a saját őrjáratát — ami a családja, népe és életcélja is volt egyben — illető igazság volt. A távoli szuperlényekről kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan idealisták. Nem egyszerűen azt a talán isteni úton megesett történelmet védték, ami hozzájuk vezetett. Itt-ott bele is piszkáltak, hogy megteremtsék a saját múltjukat… Ne kérdezzük, hogy volt — e valaha egyáltalán "eredeti" felállás. Fogjuk be az agyunkat. Tekintsük azt a göröngyös utat, amit az emberiségnek be kellett járnia, és mondogassuk magunknak, hogy ha helyenként lehetett volna jobb is, más helyeken viszont sokkal rosszabbul is történhetett volna.

— Lehet, hogy aljas játék — mondta Everard — de nincs másik.

A hangja olyan erősen csengett a végtelen vidéken, hogy inkább meg sem szólalt többet. A lova oldalába vágta a sarkát, és egy kicsit gyorsabban ügetett tovább észak felé.