Poul Anderson

A nagy keresztes hadjárat


Amint a kapitány felnézett, az asztali lámpa szabálytalan kontúrú, fényes és árnyékos foltokat vetett az arcára. A nyitott ajtón át idegen nyáréjszaka sötétlett.

— Nos? — kérdezte.

— Lefordítottam, uram — válaszolta a szociotechnikus. — Azért tartott ilyen hosszú ideig, mert a modern nyelvekből kellett, visszakövetkeztetnem. Egyébként mialatt ezen dolgoztam, egészen jól megtanultam ezt a nyelvet, úgyhogy beszélni is tudok majd ezekkel a… teremtményekkel.

— Rendben — mondta a kapitány. — Talán most megtudhatjuk, mi ez az egész. Ezer ördög és pokol! Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem.

— Tudom, mit érez, uram. Ha a saját szememmel is látom a bizonyítékokat, akkor is nehéz hinnem a korabeli jelentésnek.

— Igen. Nyomban el is olvasom. A bűnösök ne pihenjenek. — Intett a fejével, és a szociotechnikus elhagyta a kabint.

A kapitány egy kis ideig mozdulatlanul ült, s mereven nézte az előtte heverő dokumentumot; valójában azonban nem is látta. Maga a könyv nagyon régen íródott. Kemény fedele volt, s abból az időből származott, amikor az emberek még pergamenre írtak. A fordítás ezzel szemben csupán prózai gépelt példány volt. Mégis, alig merte fellapozni; mintha félt volna attól, amit hamarosan megtud. Több mint ezer évvel ezelőtt katasztrófák sorozata rázta meg a világot, aminek a következményei mind a mai napig érzékelhetőek. A kapitány tehetetlennek és magányosnak érezte magát. Az otthonától óriási távolság választotta el.

Ám…

Végre olvasni kezdett.


I.fejezet

<p>I.fejezet</p>

William érsek úr — egy igen művelt és jámbor főpap — azzal a feladattal bízott meg, hogy papírra vessem angolul ama eseményeket, melyeknek annak idején részese lehettem. Tollat fogtam hát az Úr és a védőszentem nevében, abban bizakodva, hogy szegényes írói eszköztáramat ékes szavakkal gazdagítják majd a jövő generáció megörvendeztetésére, akik talán okulnak valamit Sir Roger de Tourneville hadjáratának krónikájából, s ezáltal még alázatosabban tisztelik majd az Urat, minden dolgok mozgatóját.

Mindent pontosan úgy fogok leírni, ahogyan az emlékeimben él. Sem félelemből, sem hízelgésből nem ferdítem el az igazságot, annál is inkább, mivel krónikám szereplőinek többsége mára már halott. Én ugyan ennek a történetnek meglehetősen jelentéktelen alakja voltam, most mégis szólnék néhány szót magamról, így a krónikás bemutatása talán jobban meggyőzi az olvasót szavahihetőségéről.

Negyven évvel ama különös história előtt láttam meg a napvilágot, Wat Brown kisebbik fiaként. Apám patkolókovács volt, a Lincolnshire-től északkeletre fekvő, Ansby nevezetű városkában. Az a vidék Tourneville báró hűbérbirtoka volt. Az ősi kastély a város feletti dombra épült. A környéken egy ferences rendi kolostor is állt, ahová még gyermekként vonultam be.

Miután elsajátítottam az olvasás és az írás művészetét (s attól tartok, mindmáig ez az egyetlen dolog, amihez értek), igyekeztem a kolostor növendékeinek, és az írástudatlan emberek gyermekeinek átadni tudásomat.

Gyermekkori gúnynevemet az alázatosság nevében latinra fordítottam, s így lettem Parvus testvér. A gyermekek, alacsony termetem és rút külsőm ellenére — istennek hála —, mégis bizalmukba fogadtak.

Az Úr 1345. évében a báró, Sir Roger, III. Edward királyunk és az ifjú herceg seregébe toborozta az embereket. Akkoriban a francia uralkodóval álltunk hadban. A gyülekezőhely Ansby volt. Május elejére a sereg teljes létszámmal meg is érkezett. A mi csendes kisvároskánkat óriási zümmögő méhkassá változtatták. Íjászok, nyílpuskások, lándzsások, lovasok verték fel a sátoros utcák nyugalmát. Vége-hossza nem akadt az ivászatoknak, a katonáknál szokásos játékoknak, a hangos jókedvnek. Egyre-másra vitatkoztak, verekedtek, vagy éppenséggel a lányok körül forgolódtak. Nem egyszer, saját lelki üdvösségükön túl még kis nádtetős házainkra is veszélyt jelentettek. Két ház a tűz martaléka lett. Mindezeken kívül azonban a számunkra szokatlan lelkesedést és büszkeséget is magukkal hozták ezek a derék férfiak, hogy lassanként már az egyszerű jobbágyok is sóvárogva gondoltak az effajta szabad életre. Még én magam is eljátszadoztam hasonló gondolatokkal. Ami azt illeti, számomra nem is volt olyan elérhetetlen, hiszen én voltam Sir Roger fiának nevelője, és a báró úr ügyeit is én magam szedtem rendbe. Sir Roger az írnokává kívánt tenni, de az apát úr hallani sem akart a dologról.

Ezen események közepette látogatott el hozzánk a Wersgor hajó.

Jól emlékszem arra a napra. Valamilyen megbízatást teljesítettem. Aznap nagyon sok eső esett, majd hirtelen újra kisütött a nap. Az utcán az emberek bokáig gázoltak a sárban. Én is nagy igyekezettel kerülgettem a pocsolyákat a céltalanul kóborló katonák között, s közben szorgalmasan viszonoztam az emberek köszönését.

Egyszer csak óriási kiáltás hasított a levegőbe. Mindannyian felkaptuk a fejünket.

Lám! Csodának lehettünk tanúi. Az égbolton egy óriási, fémből készült hajó ereszkedett alá. Ahogy közeledett, egyre nagyobbra duzzadt. A napsugarak annyira elvakítottak, hogy nem is láttam tisztán az alakját. Talán leginkább egy óriási hengerhez hasonlított. A hossza úgy hétszáz méter lehetett, s teljesen hangtalanul ereszkedett egyre lejjebb. Csak a szél zúgását lehetett hallani.

Valaki kétségbeesetten sikítozott. Egy asszony térdre vetette magát a sárban, és eszelősen imádkozni kezdett. Egy férfi egyre csak azt kiabálta, hogy ez a büntetés a bűneinkért, majd ő is térdre borult. Jóllehet, az alázat ezen megnyilvánulása igazán dicséretes, én azonban csak arra tudtam gondolni, ha pánik tör ki, az emberek ebben a tömegben agyontapossák egymást. Istennek azonban bizonyosan nem ez a szándéka, feltéve, hogy valóban ő küldte hozzánk ezt a különös látogatót.

Anélkül, hogy igazán tudtam volna, mit fogok mondani, gyorsan felugrottam egy, a tengelyéig a sárba süllyedt szekér hatalmas, vasból készült hágcsójára.

— Nyugalom, emberek! — kiáltottam. — Ne féljetek! Bízzatok! Nyugalom!

Erőtlen hangomat azonban elnyomta a kétségbeesett tömeg ordítozása. Ekkor Red John Hameward, az íjászok kapitánya lépett mellém. Ez a vidám óriás, a rézvörös, fonott hajával és félelmetesen csillogó kék szemével, megérkezése óta jó barátom volt.

— Én tudom, mi az a valami — ordította. A hangja mennydörgés gyanánt hasított a levegőbe. Az emberek abban a pillanatban elhallgattak. — Lehet, hogy a franciák akarnak ránk ijeszteni. De az is lehet, hogy nem ellenség, és jót nevet majd a gyávaságunkon. Utánam, katonák! Fogadjuk méltóképpen az ismeretlent!

— Varázslat! — kiáltotta egy öregember. — Boszorkányság! Semmit se tehetünk!

— Ne féljetek! A jó keresztényeknek nincs félnivalójuk.

— De én egy nyomorult bűnös vagyok — jajveszékelte.

— Szent Györgyért és Edward királyért! — Visszacsapó íját a magasba tartotta, majd határozott léptekkel megindult az alászálló hajó irányába. Én magam is megemeltem a ruhám alját és utána siettem, miközben egyre csak az ördögűzés szavaira próbáltam visszaemlékezni.

Egyszer hátrapillantottam, s meglepődve láttam, hogy az egész tömeg velünk tart. Biztos voltam benne, hogy ennek oka nem a bátorság, hanem sokkal inkább a félelem, hogy vezető nélkül maradnak. De így vagy úgy, követtek minket. Először az otthonaikhoz, ahol fegyvereket vettek magukhoz, majd tovább, a félelmetes, ugyanakkor kíváncsian várt találkozás színhelyére. Lovasok vágtattak dübörögve le a várból.

Sir Roger de Tourneville páncél nélkül, kardot viselve oldalán vezette őket. Ordítozva és lándzsájával hadonászva próbálta Red John segédletével a csőcseléket valamiféle csatarendbe állítani. Alighogy ezzel végeztek, a hatalmas hajó földet ért.

Irtózatos súlya lehetett, hiszen nagyon mélyen süllyedt be a földbe. Elképzelhetetlen volt számomra, hogyan szállhatott olyan könnyedén a levegőben ez a teljesen zárt, sima falú teknőszerűség. Láthatóan nem volt sem fedélzete, sem tatja. Nekem ugyan eszembe sem jutott, de néhányan a tömegből — amennyire a szívem hangos kalapálásától hallhattam —, az evezőket hiányolták. Egyszer csak apró tornyocskákat pillantottam meg a hajó felületén, melyekből vaskos csövek meredtek elő.

Halálos csönd ereszkedett a tömegre. Félelemtől vacogó fogakkal álltam a különös óriás előtt, amikor Sir Roger odalovagolt mellém.

— Te tanult ember vagy, Parvus testvér — mondta nyugodt hangon, jóllehet orrlyukai teljesen kifehéredtek, s a haja is csupa verejték volt. — Mit gondolsz, mi lehet ez?

— Az igazat megvallva, nem tudom, uram — dadogtam. — Régi írások említenek varázslókat, mint amilyen Merlin is, akik tudnak repülni.

— Lehetséges, hogy Isten nyilvánul meg előttünk? — s gyorsan keresztet vetett.

— Nem tudom megmondani, uram. — Tekintetemet óvatosan az ég felé fordítottam. — Még nem látom az angyalok karát.

Tompa, zengő hang hallatszott a hajóból, amit azonnal el is fojtott a tömeg rémült sikolya, amint lassan egy szabályos kör alakú ajtó nyílt ki. Mindemellett azonban az emberek angolokhoz méltóan néztek farkasszemet a félelmetes idegennel, bár az is lehet, hogy a rémülettől gyökerezett a földbe a lábuk.

Amint láttam, a hajónak dupla ajtaja volt, a kettő között egy kis térrel. Ezen a nyíláson át egy fémből készült, úgy méternyi hosszúságú feljáró nyúlt ki — akár egy nyelv — egészen addig, amíg talajt nem ért. Reszkető kézzel emeltem a magasba a feszületet, miközben megszállottan mormoltam üdvözlésképpen az Avét.

Ekkor egy alak jelent meg az ajtóban. Szentséges Isten! Hogyan is tudnám leírni azt az iszonyatos látványt? Az agyam egyre csak azt zakatolta, hogy az a valami nem más, mint egy ördög a pokol mélységes fenekéről.

Ránézésre úgy százhatvanöt centi magas, erős testalkatú, ezüstösen csillogó ruhába öltözött lény volt. Sötétkék, szőrtelen bőre és tömzsi farka volt. Gömbölyű fejének két oldalából hosszú fülek meredeztek. Tompa orra fölött, a meglepően magas homlok alatt sárga szemek ragyogtak.

Valaki visítozni kezdett, Red John a magasba lendítette íját.

— Az istenbe! Csend legyen — bömbölte. — Aki megmozdul, megölöm!

Én magam eközben ügy éreztem, bármi másnak inkább itt lenne az ideje, mint az istenkáromlásnak. Elszántan még magasabbra emeltem a feszületet, s reszkető lábaimmal megpróbáltam néhány lépéssel előrébb jutni, miközben remegő hangon, egymás után énekeltem az ördögűző zsoltárokat. Bizonyos voltam abban, hogy ez a valami bajt hoz ránk. Itt a világ vége!

Ha a démon nem mozdult volna el helyéről, valószínűleg hamarosan szétszéledt volna a nép. De nem így történt. Egyik kezével felemelt valami csövet, amiből félelmetes, vakítóan fehér láng csapott ki. Hallottam, ahogyan áthasítja a levegőt, s láttam, amint lesújt egy férfira, nem messze tőlem. A láng az egész testét átégette — azonnal meghalt. Mellkasa helyén fekete lyuk tátongott.

Három újabb démon jelent meg az ajtóban. Katonáinkat arra nevelték, hogyha kell, gondolkozás nélkül cselekedjenek. Red John felajzotta íját, s az elöl álló idegen nyílvesszővel a testében hanyatlott le a feljáróról. Szájából vér buggyant ki — meghalt. Az első lövést száz másik követte, s a tiszta égboltot hamarosan suhogó nyílvesszők sötétítették el. A másik három is az elsőhöz hasonló sorsra jutott. Testüket sűrűn beborították a halálos nyílvesszők. Úgy néztek ki, akár a sündisznók.

— Hát ők is halandók! — rikoltotta Sir Roger. — Utánam, katonák, Szent Györgyért és Angliáért! — Azzal megsarkantyúzta a lovát, és felugratott a feljáróra.

Erre a többiek is megpróbáltak úrrá lenni félelmükön, s vad kiáltással bátorítva magukat, utána eredtek.

Bevallom, én magam is üvöltve rohantam be velük a hajóba. A termekben és a folyosókon tomboló harcra, magára már nem emlékszem. Az azonban bizonyos, hogy valahol, valakitől szereztem egy csatabárdot. Homályosan látom magam, amint lesújtok az utamat álló rémisztő, kék alakokra, amint elcsúszom a mindent elborító vérben, majd ismét talpra állok, hogy újra lesújthassak. Sir Roger már nem tudta irányítani az ütközetet. A katonák megszállottan kaszabolták az ellenséget. Tudván, hogy ellenfeleik is halandóak — akárcsak ők —, egy gondolatuk volt csak: ölni; és azt meg is tették.

A hajó teljes legénysége úgy száz fő lehetett, de közülük csak kevesen voltak felfegyverkezve. Később világossá vált számunkra, hogy egyáltalán nem számítottak közelharcra. Mindent arra alapoztak, hogy már a puszta megjelenésükkel is olyan pánikot kelthetnek, ami egyenlő a győzelemmel. Nem tudhatták, hogy angolokkal lesz dolguk, így hát nem vártak ellenállást. A hajó fegyverzete ugyan harcra készen állt, ennek ellenére semmi hasznát sem vehették, hiszen kizárólag a hajó belsejében dúlt a csata.

Nem telt bele egy óra, és mindet leterítettük.

Átgázolva a lemészárolt tetemeken, örömkönnyeket hullattam, hogy újra az áldott napfény ragyog rám. Sir Roger a kapitányaival felmérte a veszteségeinket, ami nem volt, több mint tizenöt fő. Amint ott álltam a kimerültségtől remegve, Red John Hameward jelent meg az ajtóban, vállán az egyik démonnal.

Ledobta Sir Roger lábai elé.

— Ez csak egy ökölcsapást kapott, uram — lihegte. — Gondoltam, talán életben kíván egyet hagyni, hogy kérdéseket tegyen fel neki. De ha gondolja, uram, én most azonnal széttrancsírozom a ronda pofáját.

Sir Roger magába mélyedt. Hűvös nyugalom szállta meg. Igazán még egyikünk sem fogta fel, milyen hihetetlen dolog történt. Fagyos mosolyra húzódott a szája. Olyan angolsággal válaszolt, mint ahogyan a főnemesek beszélik a körükben olyannyira elterjedt francia nyelvet.

— Ahhoz képest, hogy démonok — mondta —, nem valami fejlettek, hiszen éppoly könnyű őket legyőzni, akár az embereket, őszintén szólva, még könnyebb is. Nem tudnak többet a közelharcról, mint a kislányom. Sőt, még annyit sem, ha azt vesszük, hogy ő milyen erővel szokta megcsavarni az orrom. Azt hiszem, a láncok ezt a fickót is kordában tartják majd. Nemde, Parvus testvér?

— Igen, uram — válaszoltam —, bár talán jobb lenne, ha a szent ereklyéket és az ostyát is a közelébe tennénk.

— Nos, akkor vigyétek az apátságba, és lássuk, mit tudunk meg tőle. Adok mellétek néhány embert. Este, a vacsoránál találkozunk.

— Uram! — figyelmeztettem. — Mielőtt bármit is csinálnánk, hálaadó misét kellene tartanunk.

— Igen, igen — mondta türelmetlenül. — Beszélj az apát úrral. Tégy, ahogyan jónak látod, de vacsorára mindenképpen várlak, hogy elmondd, amit megtudtál.

Tekintetét fürkészően emelte a hajóra.


II.fejezet

<p>II.fejezet</p>

Jöttem, ahogy parancsolták, az apát úr jóváhagyásával, aki látta, hogy a földi és a túlvilági erők most egyszerre nyilvánultak meg. A város idegenül csendes volt, amint végigbaktattam a napfényes utcákon. Az emberek vagy a templomban imádkoztak, vagy a házaikba zárkóztak. A katonai táborból is misét hallottam. A hajó óriásként emelkedett csöppnyi világunk fölé.

Ugyanakkor, azt hiszem, felbátorodtunk, megrészegültünk a túlvilági erőkön aratott győzelmünkön. Egyértelműnek tűnt önelégülten arra következtetni, hogy Isten velünk van.

A várudvaron elhaladtam a megháromszorozott őrség mellett, s mentem egyenesen be a nagyterembe. Ansby vára régi normann építmény volt. Ránézésre zord, sivár, az ottlakók számára hűvös. A teremben már sötét volt, csak a gyertyák és a pislákoló tűz fénye emelte ki a falakon lógó fegyvereket és szőnyegeket a homályból. Az asztaloknál az előkelőség, valamint a város és a katonaság legfontosabb emberei foglaltak helyet. Mindenfelől beszélgetés hallatszott, szolgák sürögtek-forogtak. A kutyák nyelvüket lógatva lustálkodtak az asztalok alatt. Megszokott kép volt ez, ám ezúttal tele feszültséggel. Sir Roger — ki asszonya mellett ült — intett, hogy telepedjek oda hozzájuk, ami nemes gesztus volt tőle.

Hadd szóljak itt pár szót Roger de Tourneville lovagról és báróról. Nagydarab, harmincas éveiben járó, csontos arcú férfi volt, horgas orral. Kese haját — a fegyverforgató nemesek szokása szerint — alul leborotválta, ami az amúgy előnyös megjelenését elálló fülei miatt teljesen tönkretette. Otthona meglehetősen szegényes és sivár volt. Legtöbb idejét családjától távol, háborúkban töltötte, így érthető, hogy hiányzott belőle az előkelőekre jellemző elegancia. Ettől eltekintve azonban megnyerően okos volt, és a maga módján még kedves is. Felesége, Lady Cathrine, Mornay vicomtjának leánya volt. Sokan úgy vélekedtek, hogy a hölgy ezzel a házassággal hozzá méltatlan környezetbe került, hiszen Winchesterben, előkelő, finom környezetben nevelkedett. Gyönyörű asszony volt, óriási kék szemmel és csodás, gesztenyebarna hajjal, ám a lényében volt valami taszító. Csupán két gyermekük született: a hatéves, elbűvölő Róbert, akinek a nevelésével engem bíztak meg, és a hároméves Matilda.

— Nos, Parvus testvér, ülj ide mellém! Igyuk meg ezt a kancsó bort! A mai naphoz méltatlan a sör.

Lady Cathrine elfintorította az orrát. Ahonnan ő származott, a sör a köznép itala volt. Ahogy leültem, Sir Roger azonnal odahajolt hozzám:

— Mire jutottál? Valóban egy démon a foglyunk?

A terem hirtelen elcsendesedett. Még a kutyák is elhallgattak, csak a kandallóban égő tűz pattogása, és a falakról lógó régi zászlók egyhangú suhogása hallatszott.

— Azt hiszem, uram — válaszoltam óvatosan —, mivel azonnal dühöngeni kezdett, amikor szenteltvizet hintettünk rá.

— Ha ördög, miért nem tűnt el füstté válva? Ha mégis az, akkor más, mint amikről eddig hallottunk. Halandó, akár az ember.

— Sőt mi több, uram — szólalt meg az egyik kapitány. — Ezeknek még lelkük sincs.

— Nem érdekel az átkozott lelkük — horkant fel Sir Roger. — Engem csak a hajójuk érdekel. A csata után alaposan körülnéztem benne. Óriási hajó. Ansby összes lakosa kényelmesen elférne a gyomrában. Megkérdezted a démonunktól, hogy minek kellett az alig száz emberüknek olyan hatalmas tér?

— Egyetlen, általunk ismert nyelven sem beszél, uram.

— Ostobaság! Minden démonnak tudnia kell legalább latinul. Csak makacskodik.

— Talán elébb meg kellene ismertetnünk a hóhérral — vigyorgott kajánul Sir Owain Montbelle lovag.

— Ne! Kérem, inkább ne. Egészen tanulékonynak tűnik. Már jó néhány szót utánam, tud ismételni. Nem hiszem, hogy tettetné a tudatlanságát. Adj nekem néhány napot, uram, talán sikerül beszélnem vele.

— Néhány nap múlva talán már túl késő lesz — hördült fel Sir Roger.

A marhacsontot, amit eddig olyan jóízűen szopogatott, most dühösen a kutyák, elé dobta, majd hangos cuppogással nyalta végig ujjait. Lady Cathrine rosszallóan mutatott az előtte levő kézmosó edényre és törlőre.

— Bocsánat, édesem — mormogta az ura —, mindig megfeledkezem az új szokásokról.

Ebből a kínos helyzetből Sir Owain kérdése szabadította meg.

— Miért gondolod, hogy néhány nap múlva talán már késő lesz? Újabb hajóra számítasz?

— Nem, de az emberek egyre nyugtalanabbak lesznek. Már majdnem készen álltunk az indulásra, amikor ezek ideérkeztek.

— De hát miért nem indulhatnánk a tervezett időben?

— Nem érted, te tökfej? — Sir Roger öklével dühösen az asztalra csapott. Az egyik serleg felborult. — Nem látod, micsoda lehetőséget kaptunk? Bizonyos vagyok benne, hogy maguk a szentek küldték nekünk ezt a hajót.

Megszeppenve ültünk, mialatt ő nagy hévvel tovább magyarázott.

— Azon a hajón mindannyian elférnénk. Még lovakat, disznókat és szárnyasokat is vihetnénk magunkkal; nem lennének élelmezési gondjaink. A nők is nyugodtan velünk jöhetnének, és magukkal hozhatnának, amit csak akarnak. Sőt! Miért ne vihetnénk a gyerekeket is? Ne törődjetek most a földekkel, semmi kár sem származik abból, ha egy ideig nem gondozzuk őket! Különben is. Nagyobb biztonságban vagyunk együtt. Nem tudom, hogy a repülésen kívül mire képes még ez a hajó, de az biztos, hogy a puszta látványa is olyan rémületet kelt, hogy szükségtelen lesz majd harcba bocsátkoznunk. Átrepülünk vele a csatorna fölött, és egy hónapon belül győzelmet aratunk a franciákon. Értitek? Aztán tovább megyünk, egészen a Szentföldig. Felszabadítjuk, és az aratásra már itthon is lehetünk.

A hosszú csendet viharos éljenzés törte meg, messze túlharsogva erőtlen tiltakozásomat. Én személy szerint az egész tervet, úgy ahogyan volt, őrültségnek tartottam, és láthatóan néhány vendég, sőt maga Lady Cathrine is ezen a véleményen volt. A többiek viszont jóízűen nevettek, és fáradhatatlanul igyekeztek túlkiabálni egymást, hogy az egész terem zengett az óriási hangzavartól.

Sir Roger kipirult arccal fordult felém.

— Minden rajtad múlik, Parvus testvér. Mindannyiunk közül te értesz legjobban a nyelvekhez. Rá kell venned a démont, hogy beszéljen, vagy ha nem tud, tanítsd meg; ezt rád bízom. Meg kell mutatnia, hogyan működik ez a repülő csoda.

— Nemes uram… — kezdtem remegő hangon.

— Jól van — Sir Roger hatalmas tenyerével hátba vágott, úgyhogy azonnal fulladozni kezdtem, s kis híján leestem a székről. — Tudom, hogy képes vagy rá. Jutalomból abban a megtiszteltetésben lesz részed, hogy velünk tarthatsz.

Mintha csak a város is, csakúgy mint a hadsereg az ő fennhatósága alatt állt volna. Minden bizonnyal az lett volna a legbölcsebb, ha lóhalálában üzenünk a püspöknek, vagy akár egyenesen Rómába, hogy adjanak tanácsot, de ez lehetetlen volt. Mindenkinek indulnia kellett, mégpedig azonnal. Az asszonyok nem engedik el a férjeiket, a szülők a gyerekeiket, a leányok a kedveseiket. A szegény jobbágyok a kis földjeiken az égre emelik tekintetüket, és már a markukban érzik a Szentföld csengő aranyait.

— De hát mit is várhatnánk egy néptől, mely a szászoktól, a dánoktól és a normannoktól származik?

Visszaballagtam az apátságba, és egész éjjel térden állva imádkoztam az égiekhez, hogy küldjenek valami jelet, ám mindhiába. A hajnali zsolozsma után nehéz szívvel járultam az apát úr elé, elmondani, mit parancsolt a báró. Az apátot dühítette, hogy nem léphet azonnal közvetlen kapcsolatba az egyházi méltóságokkal, s úgy határozott, hogy ez egyszer jobb, ha engedelmeskedünk. Engem mindenfajta szolgálat alól felmentett, hogy állandóan a démon mellett lehessek.

Összeszedtem hát magam, és lementem a zárkába, ahol a foglyot őrizték. Keskeny cella volt, félig a föld alatt. Itt vezekeltek a bűnösök. Thomas testvér, az apátság kovácsa bilincseket erősített a falba, oda láncolták a démont. Szörnyű látványt nyújtott, amint ott feküdt a szalmazsákon. Belépésemkor láncai ijesztően csörögni kezdtek, amint felemelkedett. Minden szent ereklyénk ott sorakozott mellette egy ládában, arra azonban ügyeltünk, hogy ne tegyük hozzá túl közel, nehogy az árnyékvilág erői megkaparinthassák őket. Így hát biztosak lehettünk benne, hogy Szent Osbert combcsontja és Szent Willibard hatéves kori zápfoga megakadályozza abban, hogy megszabaduljon béklyóitól és visszatérjen a pokolba.

Bár ami engem illet, nem bántam volna, ha megteszi.

Keresztet vetettem, és letelepedtem mellé. Sárga szemei rám meredtek. Hoztam magammal papírt, tintát és lúdtollat, hogy próbára tegyem szerény rajztudásomat. Rajzoltam egy embert, és rámutattam.

— Homo — mondtam, mivel úgy tűnt, jobb, ha latinra tanítom, mintha bármely más, csupán egyetlen nemzethez kötődő nyelvre. Azután rajzoltam még egy embert, és a kettőre rámutatva mondtam neki: homines. Így rajzolgattam egy ideig, s a démon egészen tanulékonynak bizonyult.

Kis idő elteltével ő maga is kért egy papírt, és meglepő ügyességgel rajzolni kezdett. Elmondta, hogy az ő neve Branithar, a népét pedig wersgorixoknak hívják. Ezeket a kifejezéseket egyetlen írásműben sem találtam. Innentől kezdve ő irányította a tanulást, mivel az ő népe villámgyors módszert dolgozott ki az új nyelvek elsajátítására.

A következő napokban hosszú órákon át foglalkoztam vele, így azt sem tudtam, mi történik a külvilágban. Sir Roger a városunkat teljesen elszigetelte. Azt hiszem, leginkább attól félt, hogy egy gróf vagy egy nemes megpróbálja megkaparintani a hajót.

Legmegbízhatóbb embereivel a báró szinte minden idejét a hajó körül töltötte, megpróbálva megfejteni a számára felfoghatatlan jelenségeket.

Nemsokára Branithar már latinul panaszkodott a kenyérből és vízből álló kosztjára, és bosszúval fenyegetőzött. Bár még mindig féltem tőle — nem mutattam ki. Természetesen a társalgás korántsem volt ilyen gördülékeny, mint ahogyan azt én itt leírom. Hosszú percek teltek el, míg megtaláltuk a megfelelő szavakat.

— Magatoknak kerestétek a bajt — mondtam —, azzal, hogy minden ok nélkül keresztényekre támadtatok.

— Kik azok a keresztények? — kérdezte.

Döbbenten meredtem rá. Biztos voltam benne, hogy csak színleli tudatlanságát. Próbaképpen elmondtam felette a miatyánkot, de semmi sem történt; Branithar nem változott kámforrá.

— Azt hiszem, értem — mondta. — Tehát valamilyen primitív törzsi szentélyhez fordultok.

— Nem. Mi nem vagyunk pogányok — mondtam ingerülten.

Belekezdtem hát a szentháromság magyarázásába, de alighogy jobban belemélyedtem, kék kezével türelmetlenül legyintett. Erős, vaskos ujjaitól eltekintve egészen emberi keze volt.

— Mindegy — mondta. — Minden keresztény olyan kegyetlen, mint a te néped?

— Ami azt illeti, valóban több sikerrel jártatok volna a franciákkal — válaszoltam. — De ti elkövettétek azt a hibát, hogy angol földön szálltatok le.

— Konok fajta — bólogatott. — Drágán megfizettek még ezért. Ha azonban most azonnal szabadon engedtek, mindent elkövetek majd, hogy enyhítsem a büntetéseteket.

E szavak hallatán teljesen kiszáradt a szám, a nyelvem feltapadt a szájpadlásomra. Idegesen nyeltem néhányat, majd erőltetett nyugalommal megkérdeztem, hogy honnan jött és mit akar itt.

Meglehetősen hosszú ideig tartott, míg megválaszolta a kérdéseimet, mivel a fogalmak, amiket használt, számomra különösek voltak. Én ugyan biztos voltam benne, hogy hazudik, de legalább gyakorolta a latint.

Körülbelül két hét telt el különös látogatóink érkezése óta, amikor Sir Owain Montbelle jelent meg nálam. Az apátság kertjében fogadtam, egy padra telepedtünk le beszélgetni.

Owain az angol-skót határvidéken született, egy jelentéktelen bárónak a második házasságából, amit egy skót nővel kötött. Lényében a két nemzet ősidők óta fennálló háborúskodása tükröződött, de a walesiek charme-ja is fellelhető volt benne. Kezdetben apród volt, majd nemesi címet kapott egy lovagi tornán, a királyi udvarban. Az ifjú Owain olyannyira elnyerte mestere tetszését, hogy az kész volt neki megadni mindent, mi rangján felüli neveltetését biztosíthatta. Sokat utazott idegen országokban, élte a trubadúrok gondtalan életét, de lovaggá ütése után — ki tudja, mi történhetett —, ott állt egyetlen penny nélkül. Elindult hát a szerencséje után, egyenesen Ansby felé, hogy beálljon a seregbe. Vitéznek vitéz volt ugyan, a férfiak mégsem nézték jó szemmel a túlontúl jóképű idegent. A férjek nemigen érezhették magukat biztonságban, ha Owain megjelent közöttük. Ennek ellenére, Sir Rogert megragadták a jó nevelést kapott ifjú nézetei, s igazán elégedett volt, hogy Lady Cathrine végre kedvére való társalkodót kapott.

— Nagyurunk küldött, Parvus testvér — kezdte Sir Owain. — Tudni szeretné, mennyi időbe telik még, míg megszelídíted ezt a vadat.

— Ó… hát mostanra ugyan már egészen folyékonyan beszél, ám egyre csak a hazugságait ismételgeti, úgyhogy egyelőre semmiről sem számolhatok be.

— Sir Roger már nagyon türelmetlen. Sürget az idő. Az emberek lassan felélik a teljes ellátmányt, és nem múlik el éjszaka verekedés vagy gyilkosság nélkül. Most kell indulnunk, vagy soha.

— Akkor könyörgöm, ne menjetek! Ne szálljatok fel arra a pokoli szerkezetre!

Láttam az apátság falain túl, ahogyan kísértetként lebegett — szédítő magasságban a fellegek között. Félelmetes volt.

— Mégis — csattant fel Sir Owain —, mit mondott neked az a szörnyeteg?

— Arcátlanul azt állítja, hogy nem lentről, hanem föntről érkezett. Egyenesen a mennyországból.

— Vagyis… angyal?

— Nem. Azt mondja, se nem angyal, se nem démon, hanem egy másik… az emberiséghez hasonló… halandó faj tagja.

Sir Owain elgondolkozva simogatta simára borotvált állat.

— Lehetséges — dünnyögte. — Végtére is, ha unipe-dek, kentaurok és hasonlók léteznek, miért ne létezhetnének ilyen kék bőrűek is?

— Na igen. Ez egészen elfogadható indoklás lenne, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy állítása szerint ők az égben laknak.

— Tudni akarom, mit mondott. Szó szerint.

— Ahogy óhajtja, Sir Owain, de ne feledje, hogy ezek az istentelen gondolatok nem tőlem származnak. Branithar egyfolytában azt hajtogatja, hogy a Föld nem lapos, ahogy azt mi elképzeljük. Szerinte egy gömbölyű égitest, ami az űrben lebeg. Sőt, még ennél is többre ragadtatta magát. Azt állítja, hogy a Föld kering a Nap körül. Néhány ókori bölcs is hasonló nézeteket vallott annak idején, de számomra felfoghatatlan, hogyha így van, akkor miért nem zúdul le az óceánok vize az űrbe, vagy…

— Kérlek, folytasd, Parvus testvér!

— Nos, Branithar azt mondja, hogy a csillagok valójában napok, akárcsak a miénk, csak sokkal távolabb vannak tőlünk. Minden nap körül bolygók keringenek, akár a mi Földünk. Ilyen képtelenségeket még a görögök sem hittek volna el. Miféle tudatlan parasztoknak néz minket ez a teremtmény? Akárhogyan is, Branithar azt mondja, hogy az ő népe, a wersgorix az egyik ilyen távoli bolygóról jött, ami nagyon sokban hasonlít a Földre. Azzal kérkedik, hogy varázscsöveik is vannak.

— És nem is hazudik — mondta Sir Owain. — Kipróbáltuk néhány kézifegyverüket. Három ház, egy disznó és egy jobbágy esett áldozatul, mire rájöttünk, hogyan kell használni.

Nyeltem egy nagyot, de aztán folytattam.

— Olyan hajóik is vannak, amikkel szabadon röpködhetnek a csillagok között. Egymás után hódítják meg a bolygókat. A céljuk az, hogy leigázzák vagy kipusztítsák a náluk fejletlenebb őslakosságot. Akkor majd övék lesz az egész világ, s mindegyik wersgor száz meg száz embert mondhat majd a szolgájának. Olyan gyorsan szaporodnak, és annyira viszolyognak a zsúfoltságtól, hogy állandóan új életteret kell keresniük. A hajó, amit foglyul ejtettünk, felderítést végzett. Az volt a feladata, hogy egy újabb meghódítandó bolygót keressen. Miután onnan föntről úgy találták, hogy a mi Földünk megfelel az igényeiknek, leszálltak. Tervük a szokásos volt, ami eddig még sohasem mondott csődöt. Rettegésben tartanak mindenkit. A bolygójukat raktárként használják, ahová begyűjtik a meghódított világok növényeinek, állatainak és ásványainak egy-egy példányát. Ez a magyarázat a hajó óriási méreteire és a rengeteg üres térre. Valóságos Noé bárkája. Hazaérve elmondják a tapasztalataikat, a hadseregük pedig elindul hódító útjára.

— Hmm — mormogta Sir Owain. — Ennek legalább sikerült elejét vennünk.

Mindketten magunk elé képzeltük a látványt, amint ezek a különös teremtmények lerohannak minket, és népünket rabszolgaságra kényszerítik. Teljesen nyugodtak voltunk, mert egyikünk sem hitte el ezt a mesét. Én a magam részéről úgy képzeltem, hogy Branithar a Föld valamely távoli részéről érkezhetett, talán még Kínánál is messzebbről, és csak azért ijesztget minket ilyen mesékkel, hogy elengedjük őt. Ebben Sir Owain is egyetértett velem.

— Mindazonáltal — tette hozzá a lovag —, meg kell tanulnunk, hogyan működik ez a hajó, mielőtt a társai ideérnek. Ha belegondolok, a Franciaországba és a Jeruzsálembe vezető út éppen alkalmas erre a tanulásra. A nagyúr azt akarja, hogy a nőket, gyerekeket, parasztokat és a városiakat is vigyük magunkkal. Megkérdezted már a kék bőrűtől, hogyan működik a hajó?

— Igen — válaszoltam vonakodva. — Azt mondta, hogy a vezérlése igen egyszerű.

— És azt is elmondtad, hogy mi történik vele, amennyiben nem segít nekünk az irányításában?

— Igen — bólogattam. — Engedelmeskedni fog.

— Helyes. Akkor egy-két napon belül indulhatunk. — Sir Owain elégedetten dőlt hátra. Tekintete a messzeségbe révedt. — Nem ártana üzenetet küldeni a foglyunk népéhez. Váltságdíjként jó pár hordó bort és zsenge, fiatal lányt kaphatnánk.


III.fejezet

<p>III.fejezet</p>

Elindultunk. A felszállás, a szerkezet birtokba vétele, ha lehet, még szokatlanabb és különösebb volt, mint magának a hajónak a megjelenése. Úgy tornyosult előttünk ez a gép, akár egy acéltömb, amit egy varázsló kovács készített pokoli célokra. A rét másik oldalán húzódott a mi kis városkánk, zsúpfedeles házaival, szekérkerekek, mélyítette utcáival, zöld füvű legelőivel. Lakóitól elhagyatottan aludta álmát Anglia sápadt ege alatt. A valaha oly büszke, tekintélyt parancsoló vár most szürkén simult környezetébe. Ám a feljárókon megállíthatatlanul áramlott a kipirult arcú, izzadt, de jókedvű tömeg az ismeretlen járműbe. Emitt John Hameward tülekedett befelé, egyik vállán hatalmas íjával, a másikon pedig egy vihogó csaposlánnyal. Távolabb egy agyonfoltozott ruhájú paraszt tört utat magának, kezében egy rozsdás, valaha talán favágásra használt szekercével. Nyomában egy zsémbes asszonyság igyekezett férje után. Edényein, ruháin kívül még vagy féltucatnyi virgonc kölykét is magával cipelte. Egy nyílpuskás férfi eget rengető káromkodások közepette próbálta jobb belátásra bírni makacs öszvérét. Istenkáromló szavai miatt bizonyára megbűnhődik majd a purgatórium tüzén. Egy fiú elszabadult malacát üldözte. Nem messze tőlem egy pompás ruhába öltözött lovag csevegett egy finom, úri hölggyel, kinek karján egy csuklyával ellátott sólyom gubbasztott. Egy pap aggodalmaskodva morzsolgatta rózsafüzérét, miközben bizonytalan léptekkel haladt a szörnyeteg gyomrába. Bégetés, gágogás, tehénbőgés hallatszott mindenhonnan.

Egy kecske akaratosan döfködött a szarvával. Mindent egybevetve, vagy kétezer lélek szállt be az ismeretlen hajóba.

Odabenn mindenki kényelmesen elfért. Minden fontosabb férfi külön kabint kapott, ahol kettesben lehetett a feleségével vagy a kedvesével csakúgy, mint Ansby-ben. Ilyen otthonos környezetben a szokatlan utazás okozta riadalom is enyhült némiképp. A köznépnek az üres raktárakba hordott szalmazsákok jutottak. A mi kis városunk majdnem teljesen elnéptelenedett. Mostanában gyakran eltűnődöm, vajon létezik-e még?

Sir Roger Branithar segítségével próbarepüléseket végzett. A kék bőrű magabiztosan kezelte a kormányt. Megnyomott néhány gombot, meghúzott pár kallantyút, mire a gépezet simán és hangtalanul emelkedni kezdett. Maga a vezérlés gyerekjátéknak tűnt, bár az ide-oda cikázó tűz által kirajzolt ábrákkal nemigen tudtunk mit kezdeni. Branithar az én tolmácsolásommal magyarázta Sir Rogernek, hogy az utazáshoz szükséges energiát a hajó a hasadóanyagokból nyeri. A szerkezet motorja a Föld gravitációs vonzóerejét legyőzve tesz szert egyre nagyobb sebességre, mely eljuttatja a kitűzött cél felé. Esztelenség — Arisztotelész világosan elmagyarázta, hogy az a világ rendje, hogy a dolgok leesnek a földre. Őrültségnek tartom azokat a logikátlan agyszüleményeket, amiknek a könnyelmű emberek oly könnyen bedőlnek.

Fenntartásai ellenére az apát úr csatlakozott Simon atyához, hogy megáldja a hajót, amit Keresztes névre kereszteltünk. Az utazásra csak két lelkész kísért el minket, magukkal hozva Szent Benedek egy hajfürtjét is. Indulás előtt mindenki feloldozást nyert a bűnei alól. Nem volt hát különösebb félnivalónk a szellemek világától, de mégsem tudtam teljesen megnyugodni.

A kabinom Sir Roger lakosztálya mellett volt. Branithar egy közeli helyiségben raboskodott. A feladatom továbbra is a tolmácsolás, és a fogoly tanítása volt. Emellett — természetesen —, tovább foglalkoztam az ifjú Róberttel és a lord ügyeivel.

Az indulásnál mindannyian a műszerfalra szegeztük tekintetünket: Sir Roger, Sir Owain, Branithar és én. Egyetlen ablak sem volt az egész hajón, de az üvegből készült képernyőn láthattuk a magunk mögött hagyott Földet, és a tiszta égboltot. Egész testemben remegtem, izgatottan morzsolgattam rózsafüzéremet, hiszen keresztény ember számára bűnös dolog varázsgömbbe nézni.

— Hát akkor — mondta Sir Roger — irány Franciaország. Egy órán belül ott leszünk — nevetetett diadalmasan, majd leült a műszerfal elé.

— Eddig csak néhány mérföldes próbarepüléseket végeztünk — fordult felém Branithar. — Egy ekkora utazás azonban komolyabb előkészületeket kíván.

Sir Roger bólintott.

— Hát akkor tegye, amit kell. De figyelmeztetem, hogy rajta a szemem a képernyőkön, és az első gyanús jelre… — s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, vészjóslóan kivonta a kardját.

Sir Owain rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

— Nem tudom, bölcs dolog e rábíznunk magunkat — mondta. — Ez a vad…

— A foglyunk — vágott közbe Sir Roger. — Túlságosan hiszel a kelta babonákban. Kezdje csak el! — fordult felém.

Branithar leült. A hajó bútorzatául szolgáló székeket, asztalokat, ágyakat és szekrényeket nem kifejezetten földi emberek számára tervezték, de jobb híján be kellett érnünk velük.

A kék bőrű kezének minden mozdulatát figyelemmel kísértem. A hajó hirtelen megrázkódott. Én ugyan semmi különöset sem éreztem, de a képernyőkön jól látszott, ahogy távolodunk Földünktől. Érthetetlen volt. Azt vártam, hogy indulásnál meglódul velünk a gépezet, ahogy az lenni szokott, de nem így történt. A gyomromban azonban különös nyomást éreztem, miközben a képernyőn keresztül mereven figyeltem az égboltot. Kis idő elteltével már a felhők között jártunk. Mintha sűrű ködfátyol lebegett volna körülöttünk. Hát ezeken ülnek az angyalok — gondoltam. — Isten csodás hatalma látszik meg abban is, hogy nem lesznek itt vizesek.

— Most pedig, irány dél! — parancsolta Sir Roger.

Branithar bólintott, majd beállított valami óraféleséget, és lehúzott egy kallantyút. A szerkezet olyan hangot adott, mint egy óra. A kar abban a helyzetben maradt, amiben hagyta.

Branithar sárga szemében a diadal pokoli tüze lángolt. Felugrott helyéről, és győztesen rám vicsorgott.

— Consummati estis! — Nagyon rossz latinsággal beszélt. — Végetek van! Egyenesen a halálba küldtelek titeket!

— Micsoda!? — kiáltottam.

Mindenki sejtette, mi történhetett, anélkül hogy fordítottam volna. Sir Roger átkozódott, s eszelősen rontott Branitharra, ám a képernyőn eléje táruló látvány teljesen megbénította. Kardja hangos csörömpöléssel esett ki remegő kezéből. Arcát elöntötte a Veríték.

Iszonyatos volt! A Föld egy szempillantás alatt apró, alig látható ponttá zsugorodott, mintha egy feneketlen kútba esett volna. Körülöttünk lassan elsötétült az ég, s mindenfelé csillagok ragyogtak fel. Különös volt, hiszen még nem alkonyodott. Az egyik képernyőn a Nap, ragyogóbban sütött, mint valaha.

Sir Owain a walesiek nyelvén kiabált valamit. Én kétségbeesetten térdre borultam.

Branithar az ajtóhoz ugrott. Sir Roger utánavetette magát, és megragadta.

Fantasztikus küzdelem vette kezdetét.

Sir Owainnek földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Engem teljesen lenyűgözött az égitestek hátborzongatóan szép látványa. Képtelen voltam levenni a szemem a sötét foltokkal tarkított Földről, amitől oly gyorsan távolodtunk. Csak néztem az egyre zsugorodó gömbölyű alakját — mert csakugyan gömbölyű volt!

A halkan búgó hangot mélyebb váltotta föl. Újabb tűk rajzolgatták megfejthetetlen ábráikat. Kis idő elteltével már hatalmas sebességgel száguldottunk az űrben. Ismeretlen elven működő szerkezetek indultak be.

Magunk előtt megpillantottam a Holdat. Felszínét kisebb-nagyobb kiemelkedések és bemélyedések szabdalták. Nem akartam hinni a szememnek. Eddig úgy tudtuk, hogy a felszíne tökéletesen sima.

Zokogva próbáltam betörni a hazug képernyőt, de nem sikerült.

A küzdelemben eközben Sir Roger kerekedett felül. Branithar félájultan feküdt a padlón. A lovag zihálva hajolt fölé.

— Hol vagyunk? — kérdezte kimerültén. — Mi történt?

— Repülünk. Egyenesen a világűrbe — sóhajtottam. — Száguldunk a semmibe. — Tenyeremet a fülemre tapasztottam, hogy meg ne süketüljek, amikor beleütközünk a vészesen közeledő égitestek egyikébe.

Kis idő elteltével, mivel semmi sem történt, kinyitottam a szemem. Egy kék és egy aranyszínű gömb lebegett alattunk. A Föld és a Hold. A végtelen sötétséget csak a csillagok ragyogása törte meg. Mintha egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk volna.

Kétségbeesetten imádkoztam, Sir Roger elkeseredetten ordítani kezdett.

— Esküszöm, elbánok ezzel az átkozott hitszegő féreggel! — s vadul oldalba rúgta a még mindig a padlón fekvő Branithart. A wersgor felült, szemeit gúnyosan meresztette a lovagra.

Összeszedtem magam, és odafordultam hozzá.

— Mit tettél? Vissza kell juttatnod minket a Földre, különben pokoli kínok között halsz meg.

Felemelkedett, karjait összefonta a mellén, s lenézően végighordozta rajtunk a tekintetét.

— Barbárok! Ti komolyan azt hittétek, hogy elbánhattok egy intelligens lénnyel? Tegyétek csak, amit akartok! Elég büntetés lesz az nektek, amit majd az út végén kaptok.

— De hát mi az ördögöt csináltál?

Vérző száján undorító vigyor jelent meg.

— A hajó irányítását átadtam a robotpilótának. Mostantól minden automatavezérléssel működik: az, ahogyan kilépünk a légtérből, ahogy fokozzuk a sebességünket, az optikai hatások kompenzálása, a mesterséges gravitáció fenntartása, és az egyéb környezeti tényezők szabályozása.

— Akkor… állítsd le a motorokat!

— Lehetetlen. Most, hogy átadtam a gépnek az irányítást, már semmit sem tehetek. A vezérlőkar vízszintes helyzetben van, és mindaddig úgy is marad, míg meg nem érkezünk a Tharixanra. Ez a legközelebbi bolygó azok közül, amelyeken az én népem él.

Odaléptem a vezérlőpulthoz, és óvatosan megpróbáltam átállítani néhány kallantyút, de nem sikerült. Meg sem mozdultak. Ekkor a lovagok felé fordultam, és tolmácsoltam nekik Branithar szavait. Sir Owain siránkozni kezdett.

Sir Roger némi gondolkodás után megszólalt. Tekintete villámokat szórt.

— Meg kell tudnunk, vajon igazat mond-e. A vallatás során legalább megbűnhődik árulásáért.

Mint mindig, most is az én feladatom volt tolmácsolni a fogoly megvető szavait:

— Csak rajta! Töltsétek ki rajtam a haragotokat. Nem félek tőletek. Ám azt tudnotok kell, még ha sikerülne is megtörnötök engem, semmire sem mentek vele. Már semmin sem tudtok változtatni. A hajót senki sem állíthatja meg. Az automatavezérlést arra az esetre dolgoztuk ki, amikor a hajónak úgy kell eljutnia a célállomásra, hogy közben egyetlen lélek sem tartózkodik a fedélzeten. — Elgondolkodott, majd elkomorult tekintettel tovább beszélt. — Meg kell értenetek! Tudom, hogy nem vagytok gonoszak, de nem tehettem mást. Bátor nép a tiétek, őszintén sajnálom, hogy éppen a ti Földetekre kellett rátalálnunk. Ha nem nyúltok hozzám, megígérem, hogy közbenjárok majd az érdeketekben, amint megérkezünk a Tharixanra. Talán akkor életben maradtok.

Sir Roger gondterhelten simogatta borostás állat.

— Tehát a hajó újra irányíthatóvá válik, amint megérkezünk.

Csak csodálni tudtam a lelki erejét, amivel ilyen gyorsan túltette magát az előbbi megrázkódtatáson.

— Az út végén megfordulunk, és hazamegyünk.

— Ebben nem leszek a segítségetekre — mondta erre Branithar. — Egyedül pedig képtelenek lennétek visszatalálni, hiszen még a navigációs tájékoztatókat sem tudjátok használni. Olyan távolságban leszünk a Földetektől, amit a fény is csak ezer év alatt tud megtenni, ha a ti mértékegységetekkel számolunk.

— Ha másért nem is, de legalább udvariasságból megkímélhetnél minket az intelligenciánkra tett sértő megjegyzéseidtől! — fakadtam ki. — Ugyanolyan jól tudom, mint te, hogy a fénynek óriási a sebessége.

Branithar vállat vont.

Sir Roger szeme felcsillant.

— Mennyi idő alatt érünk oda? — kérdezte.

— Tíz nap alatt — válaszolta Branithar. — Nem a bolygóink közötti óriási távolság miatt tartott ilyen sokáig, míg megtaláltunk benneteket. Másról van szó. A rengeteg csillag miatt történt.

— Hmm. Nézzük csak! A hajó a miénk, minden beépített és kézi fegyverével együtt. Teszünk róla, hogy a wersgorok megérni égessék a látogatásunkat.

Én pedig, éppúgy, ahogyan azt eddig is tettem, most is hűen tolmácsoltam.

— A legokosabb, amit tanácsolhatok, hogy amint megérkeztünk, azonnal adjátok meg magatokat. Igaz ugyan, hogy ezekkel a fegyverekkel meg lehet ölni egy embert, sőt egy egész várost is el lehet tüntetni velük a föld színéről, de a mi népünknek nem árthatnak. A bolygónkat ugyanis olyan védőburok veszi körül, ami mindenféle támadásnak képes ellenállni. A hajó ezzel szemben sokkal jobban ki van szolgáltatva a védelem erőinek. Megsemmisítése nem sok gondot fog okozni.

E szavak hallatán Sir Roger csak ennyit mondott:

— Mindenesetre van még tíz napunk, hogy a helyzetünket alaposan átgondolhassuk. Nem akarok pánikot. Mindannak, ami itt elhangzott, szigorúan titokban kell maradnia. Senki sem láthatja a képernyőket, azokat kivéve, akik most is jelen vannak itt. Én majd kitalálok valami hihető történetet, ami nem ijeszti meg annyira a többieket — mondta, s kiment a teremből. Vállára vetett köpönyege óriási szárnyként suhogott utána.


IV.fejezet

<p>IV.fejezet</p>

Mivel én — mint azt már korábban említettem — csak egy egyszerű tolmács voltam, így számos eseményből teljesen kimaradtam. Ennek ellenére igyekszem a történetemet hiányosságok nélkül elmesélni. Ha egyszeregyszer mégis elakadnék, akkor jobb híján a feltevéseimre fogok hagyatkozni. A lelkészek sokmindenről a gyóntatószékben értesülnek, s ha képesek a logikus gondolkodásra, módjukban áll tisztázni a kusza dolgokat; a gyónási titok megsértése nélkül. Úgy gondolom hát, hogy Sir Roger legelőször is asszonyához, Catherine-hez fordult, hogy elmondja neki a tényállást. Minden bizonnyal megnyugvást és bátorítást remélt hitvesétől, de ő, ehelyett eszeveszetten dühöngeni kezdett.

— Átkozott volt az a nap, amikor hozzád mentem feleségül! — kiabálta. Bájos arca teljesen kipirult a kiabálásba, majd minden átmenet nélkül hirtelen falfehérré változott. — Hát nem elég, hogy az ostobaságod miatt kegyvesztetté válok az udvarnál és egész hátralevő életemet a te, várnak nevezett medvebarlangodban élhetem le!? Most még a gyermekeim életét, és lelki üdvösségüket is kockára teszed?

— De kedvesem — dadogta a báró. — Nem tudhattam…

— Túlságosan elvakult voltál. Hát már az sem volt elég, hogy kirabold Franciaországot? Nem! Úri kedved úgy tartotta, hogy ezzel a repülő koporsóval ijessz az ellenségedre. Önteltségedben elhitted, hogy a démon engedelmes szolgaként féli majd szavad? Ó, én szerencsétlen asszony! — fulladozott a zokogástól, és elrohant.

Sir Roger kábult tekintettel követte, míg csak el nem tűnt a hosszú folyosó végén, majd lassan elindult, hogy megnézze a katonáit.

Azok éppen a vacsora készítésével voltak elfoglalva. A tűz ellenére — amit pedig nem is csak egy helyen égett — a levegő szokatlanul friss volt. Branithar mesélt nekem a hajóba épített berendezésről, ami állandóan cseréli, s egyben frissíti a levegőt. A világító falak ezzel szemben kifejezetten nyugtalanítottak. Képtelenség volt megállapítani, hogy mikor van éjjel és mikor nappal. Ám a katonák mindezzel nem sokat törődtek. Trágár történeteket meséltek, jóízűen söröztek, kockáztak, nagyokat lódítottak. Mindazonáltal, ez a vad, istentelen társaság mindig képes volt jobb kedvre deríteni hőn szeretett urát.

Sir Roger intett a hatalmasra nőtt Red John Hamewardnak, hogy kövesse őt egy másik helyiségbe.

— Nos, uram — kezdte —, kissé hosszúra nyúlt ez az út Franciaországig.

— A terv… hmm, némiképp módosult — mondta a báró. — Mint megtudtam, a kék bőrű hazájában hatalmas zsákmányra tehetünk szert. Ha megszerezzük, olyan létszámú sereget állíthatunk majd fel, amivel már akár meg is tarthatnánk magunknak az elfoglalt földeket. Biztosíthatnánk a mindenkori védelmüket és letelepedhetnénk.

Red John elgondolkozva böfögött, és vakaródzott.

— Hát, ha ez a kaland nem haladja meg az erőnket…

— Erre a fejemet teszem. Mindenesetre, az embereidet fel kell készítened erre a változásra, és ha szükséges, meg kell őket nyugtatnod.

— Nem lesz könnyű, uram.

— Miért nem? Mint mondtam, pompás zsákmányra számíthatsz.

— Uram! Ha azt akarod, hogy őszinte legyek… nos, Ansbyből szinte minden nő velünk jött. Sok közülük még hajadon, de igazán csinos, jóravaló lányok. Hanem, ami már régóta gondot okoz a városunknak: a férfiak kétszer annyian vannak, mint a nők. És akkor még nem is beszéltem a francia lányokról. Azt mondják, értik a dolgukat. Akárcsak a mór nők. De ha azokra az ocsmány kék bőrűekre gondolok, hát… Az asszonyaik sem lehetnek sokkal szebbek náluk.

— És mi van, ha gyönyörű hercegkisasszonyokat tartanak fogságban, akik már alig várják, hogy egy jóképű angol kiszabadítsa őket?

— Meglehet, uram.

— Az íjászok álljanak készenlétben, ha megérkeztünk! — mondta Sir Roger, s közben megveregette az óriás széles vállát. Ezután kiment, hogy a többi kapitányával is megbeszélje a teendőket.

Sir Roger a nőkkel kapcsolatos aggodalmait csak később említette nekem. Döbbenten hallgattam.

— Hála a Mindenhatónak, hogy olyan visszataszító külsővel ruházta fel a wersgorokat, már ha egyáltalán ők is az Úr teremtményei! — mondtam. — Végtelen az Ő bölcsessége!

— Meglehetősen rútak, az igaz — mondta a báró —, de nem lehet, hogy mégis emberi teremtmények?

— Bárcsak tudnám — válaszoltam, némi gondolkodás után. — Valahogy nem illenek a Földre. Az tény, hogy két lábon járnak, van kezük, tudnak beszélni és gondolkodni, akárcsak az ember, mindez azonban még nem jelent semmit.

— De mit számít mindez? — kérdezte a báró.

— Nagyon is sokat — válaszoltam. — Hiszen, ha hozzánk hasonlóak, akkor lelkük is van. Ebben az esetben pedig a mi feladatunk az, hogy megmutassuk nekik a keresztényi hit határtalan erejét és az Úr végtelen jóságát. Ám, ha lelketlenek, úgy Isten ellen való vétek veszélyeztetni keresztény lelkeinket.

— A te dolgod, hogy ezt megtudd! — mondta közönyösen.

Egyenesen Branithar kabinjához siettem. A cellája ajtaja előtt két őr állt, lándzsával kezükben.

— Mit akarsz? — kérdezte a fogoly, amikor letelepedtem mellé.

— Van nektek lelketek? — kérdeztem.

— Hogy mink?

Elmagyaráztam neki, mi is az a lélek. Látszott, hogy elgondolkozik rajta.

— Tehát azt képzelitek, hogy önmagatok kicsinyített mása ott lakozik a fejetekben?

— Ó, nem! A lélek nem anyagi. Az ad… életet… vagyis nem. Nem pontosan így, hiszen az állatok is élnek, szóval a lélek az ember belső énje.

— Értem. Tehát az értelemre gondolsz.

— Nem, nem és nem! A lélek… hogy is mondjam csak… túléli a test halálát. Ám amíg a test él, a lélek ítélkezik fölötte, és ez szembesül a mindenkori tetteivel.

— Azt valljátok hát, hogy a személyiség túléli a halált. Érdekes gondolat. Ha tehát a személyiség az anyagnál is erősebb, zárt rendszer, akkor elméletileg lehetségesnek tűnik, hogy ez a rendszer valami másba költözzön át. Ugyanaz az összetett rendszer, egy másik, fizikailag élő szervezetbe…

— Elég ebből az ostobaságból! — vágtam közbe türelmetlenül. — Rosszabb vagy, mint egy Albigens. A kérdésemre válaszolj: van lelketek, vagy nincs?!

— A tudósaink szüntelenül kutatják a személyiségre vonatkozó kérdéseket, de még mindig nem találtak kiegészítő választ.

— Már megint eltértél a tárgytól! — figyelmeztettem. — Nem tudnál csak igennel vagy nemmel válaszolni a kérdésemre? Van lelked?

— Nem tudom!

— Úgy. Szóval nem vagy hajlandó segíteni — mondtam bosszúsan, s azzal elhagytam a kabint.

Lelkésztársaimmal sokáig vitatkoztam az idegen problémájáról. Vitathatatlan, hogy az ideiglenes kereszténység felvételének lehetősége bárkit megillet, legyen az ember, vagy bármi más élőlény, de csak abban az esetben, ha az illető kívánja azt. Ennél a pontnál azonban mindig elakadtunk. Érzésem szerint, ennek az ügynek a megoldása még Rómának vagy egy ökumenikus gyülekezetnek is problémát okozott volna.

Lady Catherine arcán az utolsó könnycsepp is felszáradt már, s most idegesen, de ugyanakkor dölyfösen suhogott végig a folyosón hatalmas szoknyájával, hogy ezzel is megpróbálja lecsillapítani a belsejében dúló vihart. A kapitányok étkezőjéül szolgáló szobában most csak Sir Owain tartózkodott, aki éppen a hárfájával foglalatoskodott. A Lady belépésekor a hölgy elé sietett, majd mélyen meghajolt.

— Asszonyom, micsoda kellemes meglepetés… akarom mondani, káprázatos meglepetés!

Lady Catherine leült egy padra.

— Hol vagyunk most? — kérdezte elkeseredetten, minden bevezető nélkül.

Sir Owain előtt bizonyossá vált, hogy a Lady mindenről tud, így hát őszintén válaszolt.

— Nem tudom. De a Nap mindenesetre egyre kisebb és kisebb lesz, mígnem egészen elvegyül a rengeteg csillag között. — Sötét arcán halvány mosoly jelent meg. — Azért ebben a szobában még teljes fényével ragyog.

Catherine érezte, hogy elpirul. Zavartan lesütötte a szemét. Szája sarkában önkéntelen mosoly bujkált.

— A legmagányosabb utazáson vagyunk, aminek valaha ember nekivágott. Ha asszonyom megengedi, megpróbálom legalább egy rövidke órára kellemesebbé tenni ezt az utat. Szeretnék játszani önnek valamit, ami méltó a szépségéhez.

A Lady nem utasította vissza. Nemsokára a hárfa kellemes hangja töltötte be a szobát.


V.fejezet

<p>V.fejezet</p>

Az utazásról, magáról nincs sok mondanivalóm. A veszélyérzetet hamarosan mérhetetlen unalom váltotta fel. A katonák egyre türelmetlenebbek lettek, s John Hamewardnak tettleg is közbe kellett avatkoznia, hogy fegyelmet tartson az íjászai között. A jobbágyok ehhez képest jól tűrték a semmittevést. Vagy az állataikkal foglalatoskodtak, vagy ettek, vagy aludtak.

Észrevettem, hogy Lady Catherine és Sir Owain egyre gyakrabban társalognak egymással, s az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Sir Roger ezt már korántsem találja olyan megnyugtatónak, mint azelőtt. Mindamellett a báró továbbra is a terveken és az előkészületeken dolgozott, míg az ifjú lovag kellemes, mi több, meghitt órákat szerzett hitvesének.

Sir Roger és én nagyon sok időt töltöttünk Branitharral, aki hajlandó volt beszélni nekünk a népéről és annak birodalmáról. Vonakodva bár, de kezdtem egyre jobban elhinni, amit mondott. Különösnek tartottam ugyan, hogy ez a visszataszítóan csúnya nép lakja azt a helyet, amit én a harmadik mennyországnak gondoltam, de hát tények ellen semmit sem lehet tenni. Lehetséges, gondoltam, hogy a világ négy sarka — amiről a Szentírásban is olvashatunk — nem is a Földön van, hanem egy feltehetően kocka alakú világegyetemben. És minden bizonnyal e fölött lakozik az Isten. Branithar szerint a Földünk belseje egy izzó, olvadt katlan, ami szintén megegyezik a próféták látomásaiban megjelenő pokollal.

Branithar elmondta, hogy a Wersgor Birodalom több mint száz, a mi Földünkhöz hasonló bolygóból áll. Minden bolygó más és más csillag körül kering, mivel egyetlen nap sem teremt egyszerre két bolygón megfelelő életkörülményeket. Mindössze néhány millió wersgor lakja mindegyik bolygót, mivel képtelenek zsúfolt helyen élni. A központi bolygót — a Wersgorixant — kivéve, a többinek nincs kiépített védelmi rendszere. Emellett a birodalom határán elhelyezkedő planéták, mint például a Tharixan, jól felszerelt űrflottát mondhatnak a magukénak. Branithar újra és újra felhívta a figyelmünket ezen erődök tűzerejére és bevehetetlenségére.

Ha a kiszemelt bolygón intelligens lények élnek, akkor azokat a wersgorok kipusztítják vagy leigázzák. Nem végeznek alantas munkákat. Azt teljes egészében a rabszolgákra és az automatákra bízzák, ők maguk inkább katonáskodnak, kereskednek, politizálnak, de vannak közöttük földbirtokosok, sőt még udvaroncok is. A rabszolgaságba kényszerített őslakosoktól minden fegyvert elvesznek. Semmi reményük sem lehet, hogy valaha is megszabaduljanak a viszonylag kis számú idegen hatalomtól. Sir Roger valami olyasmit mondott, hogy fegyvereket kellene szétosztani a szolgasorban élő bennszülöttek között. Branithar rögtön átlátta, hogy mire gondol a báró, és gúnyosan felnevetett. A Tharixan annak idején lakatlan volt, úgyhogy az egész bolygón mindössze néhány száz rabszolga él.

A Birodalom határai körülbelül kétezer fényévnyire vannak egymástól. (Egy fényév óriási távolság. Ezt a fény, pontosan egy wersgori év alatt teszi meg, ami Branithar szerint tíz százalékkal hosszabb, mint egy földi év.) Napok és bolygóik milliószám kínálják magukat ebben a hatalmas térségben, ám mérgező légköre miatt legtöbbjük alkalmatlan a letelepedésre. Ezért kell a wersgoroknak további bolygók után nézni.

Sir Roger megkérdezte Branithartól, hogy rajtuk kívül van-e még olyan nép, amely képes a csillagok között utazni. Branithar lenézően megvonta a vállát.

— Tudunk még három másik civilizációról, amelyik tőlünk függetlenül jutott el ugyanerre a fejlettségi szintre, s ráadásul még itt élnek a birodalmunk határán, de eddig még nem indítottunk ellenük hadjáratot. És mivel a primitívebb bolygókat játszva meghódíthatjuk, egy ideig még nem is indítunk. Szabadon közlekedhetnek, és azt is megengedjük nekik, hogy fenntartsák azt a néhány kolóniát, amit eddig más naprendszerekben már kialakítottak. A további terjeszkedést azonban megtiltottuk. Néhány kisebb összetűzés meggyőzte őket arról, hogy jobban teszik, ha engedelmeskednek nekünk. Tartanak tőlünk. Tudják, hogy egy napon, ha úgy döntünk, elsöpörjük őket. A fegyvereinkkel szemben nincs semmi esélyük.

— Értem — bólintott a báró.

Utasítására elkezdtem tanulni a kék bőrű nyelvét. Branithar szórakoztatónak találta, hogy ezúttal ő tanít engem, én pedig egyre inkább megfeledkeztem a félelmemről, úgyhogy a tanulás meglehetősen gyorsan ment. A wersgorok nyelve egészen egyszerű felépítésű volt. Hiányzott belőle a latin nyelvre oly jellemző magasztosság, s a ragok színes kavalkádja. Mindennek azonban megvolt az az előnye, hogy sokkal könnyebb volt tanulni.

A vezérlőteremben találtam néhány fiókot, tele térképekkel és kis könyvecskékkel, amiket szinte kizárólag számokkal írtak tele. Rögtön arra gondoltam: milyen kár, hogy az írnokaik nem törődtek az oldalak díszítésével. Nagyjából az összes papírt átnéztem. Igyekeztem: minden nyelvi tudásomat felhasználni, amit a napokban szereztem Branithartól. Kétségtelen, hogy navigációs útmutatók akadtak a kezembe.

A Tharixan nevű bolygóról igen részletes térképet találtam, ami érthető, hiszen a hajó legénységének ez a bolygó volt az otthona. Nekiláttam, és szép sorjában lefordítottam az összes kifejezést: a szárazföldet, a tengert, a folyót, az erődöt. Sir Roger hosszú órákat töltött a térképek tanulmányozásával. Ezekhez képest, még az a szaracén térkép is elnagyoltnak tűnt, amit a báró nagyapja hozott a Szentföldről. Ám ami az esztétikumot illeti, nos a wersgorok nem sokat adtak a szépségre. Sehol sem találtam egyetlen sellőt, griffmadarat, vagy más díszítőelemet sem.

A térképek után a figyelmemet a műszerfalra összpontosítottam. A repülési magasságra és a sebességre vonatkozó jelzésekkel még úgy-ahogy elboldogultam, de az üzemanyag-mennyiséggel nem tudtam mit kezdeni. És vajon milyen különbség van a fénysebesség alatti és a fénysebességű feliratú kapcsolók között? Az igazat megvallva — hitetlen pogány létére — teljesen elbűvölt az a világ, ami most megnyílt előttem.

Lassan teltek a napok. Mindannyiunk számára örökkévalóságnak tűnt ez az idő, amikor a képernyőkön végre megpillantottunk egy csillagot. Egyre közelebb és közelebb kerültünk hozzá, s lassan olyan hatalmas és ragyogó gömbbé duzzadt, mint a mi Napunk. Nem sokkal ezután egy bolygót is észrevettünk, ami ránézésre mindössze annyiban különbözött a Földtől, hogy egy helyett két hold keringett körülötte. Kis idő elteltével már közelről láttuk az ismeretlen bolygó egyenetlen felszínét. Gyöngyöző homlokkal dőltem hátra a széken, s hálát adtam az Istennek, hogy annyi idő elteltével újra megláthattam a kék eget. Az automata vezérlőkar visszaugrott, a hajó pedig megállt. Körülbelül egy mérföld magasságban lebegtünk a bolygó fölött. Megérkeztünk. A bolygó neve: Tharixan.


VI.fejezet

<p>VI.fejezet</p>

Sir Roger berendelt minket a vezérlőterembe. Sir Owaint, Red Johnt és engem. Branithart az íjászok kapitánya vezette be — pórázon. Rápillantva a képernyőre ocsmány káromkodásban tört ki.

Sir Roger kiadta a parancsot, miszerint minden férfi köteles teljes fegyverzetben várakozni a további parancsig. A két lovag már talpig fegyverben volt. Apródjaik sisakjukkal a kezükben, pajzsokkal felszerelve várakoztak rájuk. A folyosókon és a nagyobb termekben türelmetlen lovak ágaskodtak. Az asszonyok és a gyerekek félelemtől elkerekedett szemekkel figyelték az eseményeket.

— Hát itt volnánk! — vigyorgott Sir Roger.

Különös, ijesztő látványt nyújtott csibészesen villogó tekintete, miközben mindenki más nagyokat nyelve próbálta leküzdeni a félelmét. A mind ez ideig oly kellemes levegőben orrfacsaró verejtékszag terjengett. Az emberek rettegését azonban legyőzte az a büszke tudat, hogy magával a pokolbéli ördöggel veszik fel a harcot.

— Parvus testvér! Kérdezd meg a fogolytól, hol vagyunk pontosan!

Branithar kérdésemre egy gombnyomással válaszolt. A következő pillanatban egy ez ideig üres képernyőn térkép jelent meg.

— Itt vagyunk, ennek a keresztnek a középpontjában — mondta. — Minél tovább repülünk, a térkép annál többet fog megmutatni a bolygóból.

Összehasonlítottam a képernyőn látható és a kezemben levő térképet, s jelentettem Sir Rogernek, hogy a Ganturath nevezetű erőd úgy százmérföldnyire lehet tőlünk, észak-északkeleti irányban.

Branithar, aki valamennyire már értett angolul, bólintott.

— Ganturath nem is olyan jelentős bázis — mondta latin tudását fitogtatva. — Igaz ugyan, hogy nagy számú űrhajó és egyéb légi jármű állomásozik a területén. A lenti tüzérség könnyűszerrel megsemmisítheti ezt a hajót, az esetleges támadó lövedékek pedig… a védőpajzs miatt… el sem érhetik őket. Legjobb lesz, ha megadjátok magatokat.

Szó szerint tolmácsoltam Branithar szavait.

— Talán ez a legokosabb, amit tehetünk — fűztem hozzá a véleményemet.

— Micsoda?! — üvöltötte Sir Roger. — Hogy egy angol harc nélkül csak úgy megadja magát?!

— De hát mi lesz az asszonyokkal és a gyerekekkel?

— Én nem vagyok gazdag ember — mondta Sir Roger. — Nincs annyi pénzem, hogy váltságdíjat fizethessek értük. — Miközben vadul kiabált, nekiütközött a pilótaülésnek, páncélba öltöztetett robusztus alakja nehézkesen huppant bele. A kezével véletlenül megérintett egy kallantyút.

Az alsó képernyőn láttam, amint a föld hirtelen meglódul alattunk. A folyók és a hegyek, amik fölött átrepültünk, kinézetre ugyanolyanok voltak, mint a mieink, ám a növényzet a megszokott zöld szín helyett számomra ijesztő, kékes árnyként telepedett a tájra. A környék látszólag lakatlan volt, bár időnként feltűnt egy-egy gömb alakú ház, óriási termőföldekkel övezve, ahol kizárólag gépek dolgoztak. Ezeken túl azonban megint csak erdőket lehetett látni — sűrű, sötét erdőket. Az első gondolatom az volt, hogy ezek az óriási megműveletlen földek valószínűleg királyi vadászterületek, ám eszembe jutott, hogy Branithar nem egyszer hangoztatta, hogy az ő népe mennyire nem bírja a zsúfoltságot.

Különös hang törte meg a csendet, amiben azonnal felismertem a kék bőrűek nyelvének durva hangzását. Mindannyian talpra ugrottunk, keresztet vetettünk, és a hang irányába fordítottuk tekintetünket. A hang egy kis fekete dobozból jött, amit a főfalakra erősítettek.

— Micsoda! — Red John vészjóslóan kihúzta a tőrét. — Van még más kék bőrű is ezen hajón?! Adjatok nekem egy feszítővasat, hadd lássam el a baját!

Branithar nyilván megértette, mit mondott, mert hirtelen nagy hahotázásban tört ki.

— Ez a hang messziről jön. Ugyanolyan hullámokban terjed, mint a fény, csak valamivel hosszabbakban — mondta.

— Beszélj érthetőbben! — parancsoltam rá.

— A Ganturath bázis megfigyelője köszöntött bennünket.

Sir Roger bólintott.

— Ezek a levegőből jövő hangok mások, mint amiket megszoktunk, mondta. — Mit akart tőlünk?

— Igaz, hogy csak néhány szót értettem abból, amit mondott, de a lényege körülbelül az volt, hogy a megfigyelő azonosítást kért a hajó legénységétől. Ha jól értettem, az történt, hogy nem a felderítőgépek számára kijelölt pályára álltunk rá, hanem egy tiltott zóna fölé repültünk.

— Nyugtasd meg őket — utasítottam Branithart —, de ne felejtsd el, hogy tudni fogom, ha elárultál minket!

Flegmán vállat vont, mint akit hidegen hagy ez az egész dolog, miközben a homlokán éppúgy gyöngyözött a veríték, mint a miénken.

— Az 587-Z jelzésű felderítő visszatért — mondta. — Sürgős üzenet: a bázis fölött fogunk megállni.

A hang jóváhagyta a jelentést, de figyelmeztetett, hogy ha egy stanthaxnál alacsonyabbra ereszkedünk, akkor megsemmisítenek minket. Az volt az utasítás, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, és várjuk meg, amíg lehoznak minket.

Ekkorra a Ganturath erőd már szabad szemmel is látható volt. A körülbelül háromszáz méter átmérőjű kör alakú építmény területén számos kupola és félhenger formájú építmény emelkedett. Mint később megtudtuk, ezeket acélvázra építették. Jó fél mérföldnyire innen, északi irányban, egy kisebb erődítményt is láttunk. A képernyő nagyítóüvegén keresztül tisztán láthattuk, milyen komoly haditechnikával kell szembenéznünk. Amint megálltunk, a bázis két oldalán sápadt fények villantak fel. Branithar a képernyőre mutatott.

— A védőburok. Minden lövést felfog. Nem tudtok kárt tenni a védelemben. Kész csoda lenne, ha mégis sikerülne eltalálnotok akár egyetlen fegyvert is. Ti viszont annál jobb célpont vagytok.

Lassan körbevett minket néhány fényesen csillogó, tojás alakú repülő. A mi Keresztesünk óriási méreteihez képest azok csak apró szúnyogoknak tűntek. Rajtuk kívül a földről is felemelkedett néhány légi jármű. A védelem jelentős része a közelünkben volt. Sir Roger gondterhelten csóválta szőke fejét.

— Úgy van, ahogy gondoltam — mondta. — A támadó sugarakat képes elhárítani ez a burok, ám egy tárgy, aminek van anyaga, átmegy rajta.

— Pontosan — tolmácsoltam Branithar válaszát. — Még ha netán sikerülne is robbanófejjel egy-két célpontot eltalálnotok, a következő pillanatban a védelem megsemmisítene titeket.

— Aha! — Sir Roger vészjósló tekintettel meredt Branitharra. — Szóval robbanó lövedékek is vannak ezen a hajón. Hogy lehet az, hogy eddig nem szóltál erről?! Erre később még visszatérünk!

Agya lázasan dolgozni kezdett. Odafordult Red Johnhoz és Sir Owainhez.

— Nos — mondta —, ti mindketten láttátok a térképet. Menjetek vissza az embereitekhez, és támadásra készen várjátok a leszállást!

Még egy utolsó pillantást vetettek a képernyőre, a nyugtalanítóan közeledő rakétákat bűvölve, majd elhagyták a helyiséget.

Sir Roger mindenre elszántan megmarkolta az irányítókart. Némi kísérletezés után rájöttünk, hogy ez a különös fegyver szinte automatikusan céloz és lő. Amint az űrkompok megfelelő távolságba értek, Sir Roger tüzelt.

Vakító, pokoli tűzcsóvák csaptak ki a meredező csövekből, s lángba borították az ellenség egyik, túlságosan közel merészkedő gépét. A sugár, izzó pallosként a szemem láttára vágta ketté. A következő pillanatban már egy másik, majd harmadik gép bukfencezett fel a levegőben, hogy aztán szétrobbanjon. Fülsiketítő robbanások hallatszottak. A levegő megtelt kisebb-nagyobb fémdarabokkal.

Sir Roger meg akart bizonyosodni arról, hogy Branithar igazat mondott a bolygó speciális védelmi rendszeréről. A kék bőrű igazat mondott. A sugárnyalábokat kivétel nélkül elnyelte az átlátszó védőburok.

— Tudtam, hogy ez lesz — mordult fel Sir Roger. — Jobb lesz, ha leszállunk, még mielőtt valami komolyabb szerkezetet küldenek ránk. Itt fent könnyű célpont vagyunk a földi légvédelmüknek.

Az utolsó szavakat még ki sem mondta, máris zuhantunk lefelé. Egy lángcsóva eltalálta ugyan a hajótestet, de addigra már egészen alacsonyan voltunk. Vészes gyorsasággal közeledtünk a Ganturath erőd magasba törő építményeihez. Keresztet vetettem, és imádkozni kezdtem.

Félelmetes reccsenés hallatszott. A hajó az ütközés következtében kettéhasadt. A megfigyelő torony, ami legalul volt, darabokra tört. A kétezer láb magas, iszonyatos tömegű Keresztes könyörtelenül maga alá temette a fél erődöt.

Még le sem állt a motor, Sir Roger máris tettre kész volt.

— Akkor rajta! Isten legyen velünk! — kiáltotta, és kisietett a félig oldalára dőlt vezérlőteremből. A megrémült apród fejéről lekapta a sisakot, és meg sem állva a fejébe csapta. Az ifjú remegve követte őt, abban bízva, hogy a báró pajzsa őt is megvédi a veszélytől.

Branithar szótlanul ült. Én magam felkaptam a csuhám alját, és kisiettem, hogy még idejében találjak valakit, aki biztonságos helyre zárja foglyunkat. Miután intézkedtem, én is a többiek után siettem, hogy jelen legyek a sorsdöntő pillanatban.

Az erődben már a puszta lezuhanásunkkal is nagy pusztítást végeztünk. Összeomlott épületek és falak jelezték az érkezésünket. A Ganturath épen maradt részeiből zavarodott wersgorok rohantak felénk. Az egész maga volt a káosz.

Mire elértem a kijáratot, Sir Roger és a lovasság már egytől egyig elhagyta az űrhajó fedélzetét. Meg sem várva, hogy csatarendbe álljanak; azon nyomban az ellenségre támadtak. A báró lova felnyerített, lobogó sörénnyel rohant a tömegbe. Gazdája fegyverén megcsillant a napfény. A hosszú lándzsa máris három wersgort nyársalt fel. Mikor eltörött, a nagyúr villámgyorsan kivonta a kardját, s azzal aprította tovább az ellenséget. A nemeseket nem zavarta, ha a lovagi fegyvereiken kívül más, a hajóról hozott kézifegyvereket is használniuk kellett.

Utánuk a gyalogosok és az íjászok rohantak ordítva az ellenségre. Az utálatos kék bőrűektől való viszolygás és félelem még bátrabbá és kegyetlenebbé tette őket. Az összecsapás fejetlen kavarodássá fajult. A wersgoroknak annyi idejük sem maradt, hogy használhassák villámló fegyvereiket. Óriási volt a zűrzavar. A balta, a tőr és a bot itt sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint az ellenség komoly sugárfegyvere.

Sir Roger fáradhatatlanul vagdalkozott. Amikor az összes ellenséget levágta maga körül, felegyenesedett fekete csődörén, feltolta a sisakrostélyt, és kürtjébe fújt. Éles kürtszó hasított a levegőbe, hogy a lovasokat kapitányukhoz hívja. A lovasság, mint a sereg legfegyelmezettebb része, azonnal felhagyott a küzdelemmel, és a báróhoz vágtatott. Hamarosan óriási létszámú, lovas sorakozott fel a nagyúr mögött, mint megannyi páncéltorony, címeres pajzsokkal, tollas sisakokkal, magasba emelt lándzsákkal.

Sir Roger kesztyűs kezével arra a helyre mutatott, ahonnan a kék bőrűek tüzeltek rájuk, amikor ők még a levegőben voltak.

— El kell foglalnunk, mielőtt újra támadnának — harsogta. — Utánam, angolok! Istenért és Szent Györgyért!

Apródja tegezéből kirántott egy nyílvesszőt, megsarkantyúzta a lovát, s nekiiramodott. Dübörgött a föld a lovak patái alatt.

Az erőd kiszemelt részéből wersgorok tömege özönlött ki, hogy megvédje állásait. Különböző fajtájú lőfegyvereik, és kis, kézi használatú rakétáik voltak. Jó néhány lovast elintéztek ugyan, de a kis távolság miatt nem igazán tudták kihasználni fegyvereik előnyeit. Elrémisztette őket a páncélos lovasság fergeteges támadása. A wersgorok akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor a tőlük oly távol álló, földi harcba bocsátkoztak. Igaz ugyan, hogy fel voltak szerelkezve a levegőben használható sugárfegyverekkel és olyan erőpajzsokkal, amik hasonló támadás esetén biztos védelmet nyújtanak, de a közelharcban mindezek nem sokat értek.

A lovasok megállíthatatlanul gázoltak az ellenség soraiba. Mind egy szálig sárba taposták a kék bőrűeket, s töretlen elszántsággal hömpölyögtek előre.

Az egyik épület ajtaját nyitva találták. A közepén egy kisebb méretű űrhajó állt, bevetésre készen.

Ami a méretét illeti, csak az itt látható űrmasinákhoz képest volt kicsi, egyébként akkora volt, mint egy földi tengerjáró hajó. Függőleges helyzetben állt, készen arra, hogy a levegőbe emelkedjen, és onnan lőjön minket. Sir Roger egyenesen neki irányította lovasait. A lándzsák viszonylag azonos magasságban, egy vonalban ütköztek a hajó testének. A levegőben fémszilánkok röpködtek. Egyik-másik katona egyensúlyát vesztve fordult le a nyeregből. Egy lovas, nehéz páncélzatával és a körülbelül hétszáz kilót nyomó lovával együtt, igencsak tekintélyes ellenfélnek bizonyult, s ezek a lovasok, több mérföldes sebességgel vágtattak neki az űrhajónak. Lélegzetelállító látvány volt.

A hajó megingott, s az oldalára esett. Megsemmisült.

Sir Roger lovasai változatlanul az ellenség nyomában voltak. A lódobogás hangos csatakiáltásokkal keveredett. Mindenfelé kardok, buzogányok, sarkantyúk csillantak meg a napfényben.

A wersgorok úgy hulltak, mint a legyek. Bár ha jobban meggondolom, valójában azok az űrkompok hasonlítottak a legyekre, amik állandóan a fejünk fölött zümmögtek, s mivel óriási volt a zűrzavar, képtelenek voltak úgy célozni, hogy saját társaikat ne találják el. Sir Roger, hogy közelebb hozza serege győzelmét, újabb támadási tervet eszelt ki. Mire a wersgorok észrevették, mi készül ellenük, már késő volt.

A győzelem már a kezünkben volt. A csata legfőbb színterén, ahol a Keresztes feküdt, a kérdés már csak az volt, hogy mi legyen a kék bőrűekkel. Elpusztítsuk, rabszíjra fűzzük őket, vagy beűzzük őket az erdőbe? Red John Hameward ügy gondolta, hogy íjászainak ügyessége segítségére lehet Sir Rogernek, így hát hirtelenjében különítményt szervezett belőlük, és gyors ütemben a báróhoz vitte őket.

Az űrkompok vérszomjasan ereszkedtek a nagy zsákmányt ígérő tömeg fölé. Lövedékeik kis hatótávolságúak voltak. Az első rárepülés alkalmával két íjász életét vesztette. Red John elkiáltotta magát:

— Támadás!

Az égboltot egy szempillantás alatt gyilkos nyílvesszők sötétítették el. A hat láb hosszú tiszafa íjból kilőtt nyilak arra is képesek, hogy egy páncélba öltözött lovast a lovával együtt nyársaljanak fel. Ezek a kis kompok csak megkönnyítették a dolgukat azzal, hogy egyenesen feléjük repültek. Egy sem menekülhetett. A szitává lőtt masinák egymás után zuhantak alá. Pilótáik úgy néztek ki, mint a sündisznók. Az íjászok a győzelemtől megrészegülve, őrjöngve rohantak tovább, hogy segítségére legyenek a többi katonának.

Az űrhajó, amit a lándzsások felborítottak, újra berregni kezdett. A legénysége minden bizonnyal magához tért. Hirtelen óriási mennydörgés rázta meg a földet. Az űrhajó nyílásaiból iszonyatos lángcsóvák csaptak ki, amikhez képest a kézifegyverek gyilkos sugarai ártalmatlan kis látványosságnak tűntek. A közeli falak egytől-egyig ledőltek. Egy lovas és a lova, akiket a láng éppen telibe talált, azon nyomban megsemmisültek. Az űrhajó vérszomjasan szórta villámait.

Red John megragadta az acélgerenda egyik végét — egy a közelben szétrobbant, kupolaszerű építmény egy darabját. Ötven erős férfi emelte magasba a gerendát, s vad ordítással rohant vele a hajó bejáratának. Hóóórukk! Az ajtó hatalmas dörejjel darabokra hullt, s a bátor angol katonák megállíthatatlanul özönlöttek a hajó belsejébe.

Ganturath ostroma több óráig tartott, igaz, ebből a legtöbb időt azzal töltöttük, hogy feltérképeztük a bázis megmaradt, általunk még fel nem fedezett, titkos részeit. Mire a Tharixan napja a bolygó nyugati részén lebukott a látóhatár alá, húsz angol katona feküdt holtan a csatatéren. Súlyos sebesültünk nem volt, hiszen akit egy sugár eltalált, az meg is halt. A wersgorok közül körülbelül háromszázan haltak meg, s majdnem ugyanennyien kerültek a fogságunkba. Sokan vesztették el valamely végtagjukat vagy fülüket a csata során. Talán százra tehető azoknak a száma, akik elmenekültek, s akik minden bizonnyal hírünket viszik a környező, ám nem éppen közeli településekre. Az erőd villámgyors lerohanásának volt köszönhető, hogy a wersgorok nem tudták riadóztatni a többi helyőrséget.

A mi nagy szerencsétlenségünk csak később tudatosult bennünk. A hajónk elvesztése senkinek sem okozott fejfájást, hiszen most már több ilyen óriás közül is választhattunk. A gondot legfeljebb az okozhatta, hogy a szörnyűséges landolás során a széthasadt vezérlőteremből eltűntek a wersgorok navigációs feljegyzései.

Ebben a pillanatban azonban kizárólag egyvalami számított: a győzelem. Sir Roger de Tourneville vértől mocskosán, ziláltan, megperzselődött, horpadozott páncélban tért vissza elgyötört lován az erőd központjába. A nagyurat rongyos, halálosan kimerült katonák követték. Fáradtak, elcsigázottak voltak, ám a Te Deum hálaadó sorait mégis egy emberként zengték az ismeretlen égbolt csillagai felé. Lobogójuk büszkén lengett ezen az otthonuktól oly távoli planétán.

Csodálatos érzés volt angolnak lenni!


VII.fejezet

<p>VII.fejezet</p>

Az erőd egyik nagyjából épen maradt részében ütöttük fel a táborunkat. A férfiak tűzifa után néztek a közeli erdőben, s mire a bolygó két holdja megjelent az égbolton, már javában ropogott a tűz, odavarázsolva a távoli otthon melegségét. Az emberek közelebb húzódtak hozzá, s le nem vették a szemüket a sistergő serpenyőről. Arcuk ragyogott a lángok fényében. A lovak kényszeredetten legeltek. Láthatóan nem voltak megelégedve az itteni fű ízével. A összezsúfolt foglyokra lándzsások felügyeltek. A kék bőrűek tekintete megdöbbenést sugárzott. Mintha nem tudnák elhinni a történteket. Szinte sajnáltam ezeket a teremtményeket, annak ellenére, hogy istentelennek és kegyetlennek ismertem meg őket.

Sir Rogertől azt az utasítást kaptam, hogy csatlakozzam a kapitányaihoz, akiknek a szállása az egyik fegyveróriás mellett volt. Nekiültünk, hogy hatásos védelmi stratégiát dolgozzunk ki a várható támadással szemben, és megpróbáltunk nem gondolni arra, hogy az ellenség milyen újabb szörnyűségeket vethet még be, ellenünk.

Az előkelőbb hölgyek számára külön sátrakat állítottunk föl. Sokan közülük már nyugovóra tértek, ára Lady Catherine még ott ült egy fatörzsön a tűz mellett. Tekintete szomorú és reménytelen volt. Szótlanul hallgatott minket.

A kapitányok kimerültén feküdtek a földön. Ott volt Sir Owain Montbelle is, aki fáradt ujjaival most is a vadságáról ismert Sir Brian Fitz-William, és a hármuk közül a legigazabb ember: Alfred Edgarson szász kisbirtokos. A mindig komoly Thomas Bullard most is elgondolkozva játszadozott az ölében fekvő csupasz kardjával. Alacsony származása miatt Red John Hameward most is a háttérbe húzódott. Az apródok feladata volt a kiürült kupákat újratölteni borral.

A fáradhatatlan Sir Roger most sem tétlenkedett. Magába mélyedve járkált fel s alá, kezeit háta mögött összekulcsolva. A többiekhez hasonlóan ő is megszabadult már nehéz páncéljától. Egy szó sem hallatszott. A lovagok a büszkeség, palástjába burkolózva merengtek a történteken. A rangjához méltó öltözék hiányában Sir Rogert akár közkatonának is nézhették volna, ám ha valaki szemügyre vette nemes vonásait, horgas orrát, s hallotta beszélni, semmi kétsége sem maradhatott a báró rangja felől. Csizmáján meg-megpendült sarkantyúja. Amint közelebb értem hozzá, fejével üdvözlésképpen biccentett.

— Ah, Parvus testvér! Ülj csak le, és igyál egy kis bort! Neked megvan a magadhoz való eszed, és nekünk most éppen ilyen emberekre van szükségünk. — Jó ideig szótlanul járkált tovább, s nekem nem volt hozzá bátorságom, hogy azonnal lerohanjam a szörnyű híremmel. A két hold keltette nyomasztó, szokatlan látványt különös zajok egyvelege tette még lidércesebbé. Nem tücsök, béka vagy pacsirta jól ismert hangja volt ez, inkább fémek csengésére hasonlító szokatlan éjjeli zene. A levegőben terjengő illatok csak fokozták rossz érzéseimet.

— Nos — mondta a báró —, Isten segítségével győztesen kerültünk ki az első összecsapásból. Most azon kell gondolkodnunk, hogyan tovább.

— Úgy gondolom — köszörülte meg a torkát Sir Owain —, hogy Isten azért állt mellénk, mert kiszolgált hárfáját pengette. Nem messze tőle feküdt a sebhelyes, tatottak voltunk, ám ha azt látja, hogy szívünkbe dölyfösség költözött, elfordul tőlünk. Olyan különleges fegyvereket zsákmányoltunk, amikkel otthon nagy dolgokat vihetünk végbe. Ezért hát, én azt mondom, hogy ne maradjunk itt tovább, hanem azonnal induljunk haza.

Sir Roger megsimogatta az állat.

— Én mégis inkább maradnék — mondta. — Jóllehet, van némi igazság abban, amit mondtál. Ha azt vesszük, ebbe az ördögfészekbe bármikor visszajöhetünk, a Szentföld felszabadítása után is.

— Úgy van — bólintott Sir Brian. — Most még túl kevesen vagyunk egy egész birodalom elleni támadáshoz, Arról nem is szólva, hogy az asszonyaink és gyermekeink csak hátráltatnak minket. Az állatokról már nem is beszélek, őrültség maradnunk!

— Részemről akár azonnal folytathatnánk az öldöklést — így Alfred Edgarson —, bár ami azt illeti, eddig egy mákszemnyi aranyat sem zsákmányoltunk.

— Az aranyakkal úgyis csak otthon tudnánk mit kezdeni — emlékeztette Bullard kapitány. — A szentföldi hadjárat a forró és száraz sivatagon át a legkeményebb férfit is próbára teszi, de ott legalább tudjuk, mire számíthatunk. Itt azonban fogalmunk sincs, hogy milyen mérgező atmoszférájú bolygók keringenek körülöttünk, s azt sem tudhatjuk, hogy milyen itt egy tél. Legjobb lenne már holnap visszaindulni!

Egyetértés moraja hullámzott át a társaságon.

Végre elszántam magam. Megköszörültem a torkom, és belevágtam.

Épp egy Branitharral folytatott beszélgetés után voltam.

— Uraim! — kezdtem.

— Igen? Mi az, Parvus testvér? — Sir Roger várakozóan tekintett rám.

— Uraim! Nem hiszem, hogy megtaláljuk a haza vezető utat.

— Micsoda?! — kiáltották egyszerre. Néhányan idegesen felugrottak ültükből. Lady Catherine melléből kétségbeesett sóhaj szakadt ki.

Elmondtam, hogy a mi naprendszerünkhöz vezető út leírása, ami a szétroncsolódott vezérlőteremben volt, eltűnt. Többen is nekiláttunk megkeresni, de hiába. Mindent átkutattunk, de eredménytelenül. A terem belseje egészen elszenesedett, félig megolvadt. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy egy eltévedt sugárnyaláb többek között azt a fiókot is eltalálta, amiben a papírok voltak. Mind elégett…

— De Branithar tudja az utat! — tiltakozott Red John.

— Idefelé is ő vezetett! Majd én kiverem az átkozottból!

— Csak ne olyan hevesen — csillapítottam. — A hazatérés nem olyan egyszerű, mint egy jól ismert partvonal mellett hajókázni. Itt csillagok milliárdjai akadhatnak az utunkba. A mi Keresztesünk cikcakkban haladt közöttük, hogy végül a mi Földünknél kössön ki. A hajó kapitányának a feljegyzései nélkül egy emberöltő sem lenne elég, hogy hazataláljunk.

— De, hogyhogy Branithar nem emlékszik az útvonalra? — méltatlankodott Sir Owain.

— Hogyan emlékezhetne több száz oldalnyi adatra?! — vágtam vissza. — Egyébként is, ne feledjük, hogy Branithar, saját bevallása alapján, csak egy egyszerű középnemes volt. A feladata csupán az volt, hogy felügyeljen arra az ördögi masinára, amit ők motornak neveznek.

— Elég! — Sir Roger megnyalta kiszáradt ajkát, s meredten a földet bámulta. — Ez bizony mindent eldönt. Igen… De valakinek csak kellett tudnia a Keresztes útvonaláról a hajó kapitányán kívül! Aki előre megtervezte azt!

— Nem hinném, uram — mondtam. — A wersgorok felderítői nem előre meghatározott cél felé haladnak. A kapitány, tetszés szerint dönti el, hogy merre keresgéljenek. Ha valamelyik bolygó megtetszik nekik, akkor ott leszállnak. A hercegük csak akkor tudja meg, hogy hol jártak, amikor már visszaérkeztek és jelentést tettek.

A hallottakra mélyről jövő sóhaj volt a válasz. Mind a kilenc férfi kiváló harcos volt, de ez még nekik is sok volt. Sir Roger mélabúsan a feleségéhez baktatott, s kezét csüggedten karjára tette.

— Sajnálom, drágám! — mondta csendesen.

A Lady hűvösen félrefordította tekintetét.

— Te hoztál minket erre a helyre! — sziszegte. — Te vezetted a népedet a halálba és a kárhozatba! Most elégedett vagy?!

Sir Owain hárfát tartó kezein az ujjak belefehéredtek a szorításba, amikor Sir Roger a kardjához kapott.

— Elég legyen! — ordította. — Senkinek sem volt ellenvetése a tervem ellen. Együtt kerültünk ebbe a helyzetbe, hát együtt is kell kimásznunk belőle!

Az ifjabb lovag még motyogott valamit, de aztán elhallgatott.

Sir Roger korábbi elkeseredettsége hihetetlen gyorsasággal változott újra magabiztos elszántsággá. Igaz ugyan, hogy csak a többiek előtt vette föl ezt az álarcot, de vajon hányan lennének képesek rá? A báró e kiválóságát a nagy, Hódító Vilmos király vérének tulajdonítottam, akinek az egyik unokája — egy fattyú — házasságot kötött Godfrey gróf törvénytelen leányával, megalapítván ezzel a Tourneville nemességet.

— Urak! — mondta a báró emelkedett hangon. — Még nincs veszve semmi! Ha bízunk az erőnkben, győztesen kerülünk ki ebből a nem is olyan kilátástalan helyzetből. Ne felejtsétek, hogy milyen sok foglyot ejtettünk. Ez még a hasznunkra lehet később. Ha ismét harcra kerül a sor, akkor sincs okunk félelemre. Ezt már bebizonyítottuk. Igaz ugyan, hogy sokan vannak és a fegyvereik is jobbak, de mindez csak keveset számít! Nem ezlenne az első eset, hogy angol férfiak legyőznek egy nálánál látszólag erősebb ellenfelet. Legrosszabb esetben visszavonulunk. Jó néhány űrhajó áll a rendelkezésünkre. Egyszerűen felszállunk, és az űrben nyomtalanul eltűnünk. Ott sohasem találhatnak ránk! Talán csodálkoztok, de én mégis inkább maradnék. Megpróbálhatnánk üzletet kötni velük, és ha ez nem megy, akkor hát harcoljunk! Csak bíznunk kell Istenben! Ő, aki megállította a napot Joshuának, ha úgy akarja, milliárdnyi wersgor életét is kiolthatja. Végtelen az Ő hatalma, és végtelen a kegyelmessége. Amint az ellenség fejet hajt előttünk, kényszeríteni fogjuk őket, hogy arannyal megtöltött hajókon vezessen minket haza. Azt mondom hát: vágjunk bele! Az Úr és Anglia dicsőségére, a mi gazdagodásunkra.

Sir Roger egészen felvillanyozta hallgatóságát. Úgy látszott, hogy mindaz az erő, ami benne lakozott, egyszerre szétáradt a többiekben. Amikor befejezte beszédét kapitányai hangos éljenzésben törtek ki. Körülállták, kezeiket fényes kardjára tették, s csillogó szemmel megfogadták, hogy mindvégig hűségesen kitartanak mellette.

A következő óra buzgó tervezgetéssel telt. Sok ötletet elvetettek ugyan — hisz egyedül csak Isten képes elsőre tökéleteset alkotni. Végül mindannyian nyugovóra tértek.

A báró gyengéden karon fogta hitvesét, s szállásához vezette. Megpróbált kedves lenni hozzá, de hiába. Lady Catherine megvetően félrefordította a tekintetét előle. Semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy meghallgassa férje indokait. Sir Roger megsemmisülten hallgatta vádló szavait. Eközben a nagyobbik hold lassan alámerült az égbolton, s hideg fényével hűvös lepelbe burkolta a már amúgy is fagyos lelküket.

Sir Roger válla megtörten leereszkedett. Szomorúan megfordult, és elballagott minél távolabb kegyetlen hitvesétől. Végre ő is letelepedett. Ágya a harmatos fű volt, takarója pedig — mint az katonaembereknél szokásos volt — a nyeregpokróc.

Különös, hogy az, ki annyi férfitársa előtt is az első volt, mennyire erélytelen tud lenni egy nő előtt. Volt abban valami szánalomra méltó, ahogyan ott feküdt, magányosan a csillagos ég alatt. Féltem, hogy ez a veszekedés csak előzménye annak, ami még majd ezután következik.


VIII.fejezet

<p>VIII.fejezet</p>

Pár óra elteltével többen is kinyitottuk szemünket, de túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bármi is feltűnjön. Még sötét volt, tehát tovább aludtunk. Bár hosszú idő telhetett el, ébredésünkkor azonban még mindig sötét volt. Zavarodottan vettem észre, hogy a csillagok állása is csak alig változott. Vagyis, itt egy éjszaka sokkal lassabban telik, mint a Földön.

Ez a tény már önmagában is sokkolta az embereket. Az sem maradhatott tovább titokban, hogy korántsem a magunk jószántából kerültünk erre a szörnyű helyre — ezzel is fokozódott a rémületük. Ahhoz azonban még heteknek kellett eltelni, hogy valóra válthassuk a báró tervét.

Óriási pánikot keltett, amikor az első ellenséges gép megjelent fölöttünk — jóval hajnal előtt.

— Ne féljetek! — bátorítottam magam körül az embereket.

Red John remegve állt az íjászai mellett.

— Hogy érhettek ide olyan hamar?! — kérdezte remegő hangon, az ellenséges gépek felé fordulva.

— Nincs ebben semmi boszorkányság! Nem emlékszel már arra, hogy Branithar mennyit emlegette azt a különös masinájukat, melynek segítségével pillanatnyi idő alatt is képesek hatalmas messzeségekre eljuttatni üzeneteiket! Amint a menekülő kék bőrűek elérték az első települést, rögtön üzentek. Hajóik is rendkívüli gyorsaságra képesek.

— Mégis — mondta Red John —, csak van benne valami ördöngösség!

— Akkor meg igazán nincs mitől félnünk — bátorítottam. — Hiszen az ördögöknek nincs hatalmuk az igaz keresztények fölött. De nem! Ez csupán, mint mondottam, a fejlett technika érdeme.

— De a technika nem nézi, ki az igaz keresztény! — kiáltotta ijedten egy íjász. John nyugtatgatva vállon veregette, s én eközben, ki tudja hanyadjára, átkoztam meg fecsegő természetemet.

Az ismeretlen csillagok sápadt fényében megannyi hajó lebegett felettünk. Némelyik akkora volt, mint a mi szétroncsolódott Keresztesünk. Remegő térdekkel álltam az eget bámulva. Természetesen mindannyian az erőpajzs védelme alatt álltunk. Az erődítményben talált fegyverekről hamarosan kiderült, hogy éppolyan könnyen kezelhetőek, mint a hajón lévő volt. Az emberek bíztak a védelmi rendszerben, én azonban sejtettem, hogy mindez édeskevés, annak ellenére, hogy a legpusztítóbb fegyverek egyike is a kezünkben volt. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet a támadási tervük, s hajóikat figyeltem.

Mozdulatlanul lebegtek továbbra is. Amikor a nap első sugarai megjelentek a horizonton, otthagytam az íjászokat a harmatos fűben, s a lovasok felé botorkáltam. Sir Roger talpig fegyverben, hátát nyergének vetve, magányosan figyelte az eget. Sisakját a földbe szúrt kardjára akasztotta. Nem látszott rajta, milyen keveset aludt.

— Jó reggelt, Parvus testvér! — üdvözölt, miután megpillantott. — Szép hosszú éjszakánk volt.

A közelben ekkor tűnt fel Sir Owain alakja. Álmos szemei körül sötét karikák éktelenkedtek.

— Még a hosszú angol téli éjszakák is rövidebbek ennél — mondta, s keresztet vetett.

— Annál hosszabbak a nappalok — felelte rá Sir Roger, aki szemmel láthatóan jobban érezte magát, ha az ellenséggel kellett farkasszemet néznie, mintha asszonyával.

Sir Owain hangja száraz ágként recsegett.

— Miért nem támadnak?! Mire várnak?!

— Azt hiszem, ez nyilvánvaló. Nem gondoltam volna, hogy még ez is magyarázatra szorul — mondta Sir Roger. — Talán nincs rá elég okuk, hogy óvatosan bánjanak velünk?

— Micsoda?! — fordultam felé. — Igaz ugyan, hogy mi angolok vagyunk, bár… — s jelentőségteljesen körültekintettem a táborunkon. Láttam az erőd falai mellé felállított ütött-kopott sátrakat, a rongyos, mosdatlan katonákat, az asszonyokat, az öregek és ordítozó gyerekek seregét, az állatokat terelő káromkodó szolgákat, a zabkását faló embereket. — Bár — fejeztem be —, ebben a pillanatban inkább franciáknak nézünk ki.

A báró dühbe gurult.

— Tudják is ők, mi a különbség az angolok és franciák között! De ha már itt tartunk! Az én apám ott volt Bannockburnnél, ahol egy maroknyi, rongyos skót lándzsás egymaga megfutamította II. Edward seregét. A wersgorok csak annyit tudhatnak rólunk, hogy a nagy semmiből csöppentünk ide, és ha igaz, amit Branithar mondott, mi vagyunk az elsők, akiknek sikerült győzelmet aratni felettük. Ha te vezetnéd őket, talán nem lennél ugyanilyen óvatos?!

A lovasok közül hangos nevetés hangzott fel, ami aztán átterjedt a gyalogságra is, s a következő pillanatban már az egész tábor fuldoklott tőle.

A kék bőrű harcosok rémülten közelebb húzódtak egymáshoz.

Ahogy a nap felkelt, egy-két mérfölddel odébb néhány űrkomp landolt lassú egymásutánban. Mivel nem tüzeltünk rájuk, így felbátorodtak, és előreküldték néhány harcosukat, kiépíteni az állásaikat.

— Miért hagyod, hogy az orrunk előtt csinálják? — kérdezte Thomas Bullard.

— Kevésbé akarnak majd megtámadni, ha valamennyire is biztonságban érzik magukat — válaszolta a báró. — Azt akarom, hogy világos legyen a számukra: mi készek vagyunk tárgyalni velük. — Mosolygós arca elkomorult. — Ne felejtsd el, hogy a ravaszság a mi legerősebb fegyverünk.

Hamarosan több tucat űrhajó ért földet, szabályos kör alakzatot képezve. A látvány az angliai Stonehenge-re emlékeztetett, amit még annak idején, valamikor a vízözön előtt emeltek. A wersgorok a táborukat sápadt fényű erőpajzzsal védték. Kerítésként mozgatható ágyúkat emeltek körülötte, s fölötte egy hatalmas hajó lebegett.

Csak miután mindezzel végeztek, küldtek hozzánk követet.

A kék bőrű parlamenter meglepő bátorsággal közeledett a réten át, annak ellenére, hogy tisztában lehetett vele: bármikor tüzet nyithatunk rá. Fémesen csillogó öltözéket viselt, látszatra fegyvertelen volt. Sir Roger és én, régi angol szokás szerint elé lovagoltunk.

A wersgor szemmel láthatóan megrémült az óriási fekete csődör és a hátán magasodó páncéltorony láttán, de aztán összeszedte magát, és megszólalt.

— Ha ti nem támadtok ránk, ígérjük, mi sem lövünk rátok, míg tárgyalunk egymással.

Sir Roger hangos nevetésre fakadt e szavakra.

— Mondd meg neki — utasított —, hogy megfékezem borzasztó fegyvereimet, de nem ígérhetek semmi jót, ha valami hirtelen mozdulatot tesz.

— De uram! Nálunk nincs is fegyver! — tiltakoztam. — Nem volna tisztességes valótlant állítani!

— A te dolgod csak az, hogy fordíts! Ne ellenkezz hát, míg szépen mondom!

Engedelmeskedtem. Eddig se tettem, s most sem fűzök különösebb megjegyzést a tolmácsolás nehézségeihez, csak annyit, hogy a wersgornak roppant szegényes szókincse volt. Ha ehhez hozzávesszük még az én gyatra szókincsemet, hát el lehet képzelni, hogy milyen színvonalon folyt a társalgásunk.

Az eseményekben legtöbbször csak annyi szerepem volt, mint egy pergamennek, amellyel mindent lehet: jegyzetelni rá, törölni róla, hogy aztán ismét írhassunk rá.

Az volt a sorsom, hogy mindenben engedelmeskedjem. Egyébiránt, az összes itt levő férfi közül, éppen a bátorságáról és kegyességéről ismeretes Roger de Tourneville lovagot illette a legnagyobb tisztelet. Mégis amikor fennhéjázón mesélni kezdett — az ő Angliájáról, mely „csupán” három planétán terül el, és a hőstetteiről, amikor is egymaga megvédte Roncesvaux várát, négymillió pogánnyal szemben, vagy amikor fogadásból teljesen egyedül elfoglalta Konstantinápolyt, férfiasságáról, amikor is francia vendéglátói kérésére egyetlen éjszakán kétszáz jobbágy esküvője után gyakorolta a földesúrnak járó első éjszaka jogát, és így tovább és így tovább —, hát mit mondjak, ez még nekem is sok volt, akit pedig úgy ismertek, hogy jártas mind a világi, mind a szent dolgokban. Egyedüli vigaszom az volt, hogy ezeknek a szégyenletes hazugságoknak csupán kis részét tudtam lefordítani. Közben többször is a tudomásomra hozta, hogy ez az ember többszörösen is felülmúlja az ő beszédkészségét.

Végül is fegyverszüneti megállapodást kötöttünk a tárgyalások idejére. Abban egyeztünk meg, hogy a két tábor között felállított sátorban találkoznak az ellenfelek képviselői, húszan mindkét féltől. Amíg a megbeszélések tartanak, egyik fél táborát sem hagyhatja el űrhajó.

— Nos?! — kiáltott föl diadalmasan Sir Roger, miközben visszalovagoltunk a táborunkba. — Egész jól ment minden! Nem igaz?

— C-c-c — válaszoltam. Simább terepre érve a báró visszafogta a lovát, s én újra belekezdtem a mondanivalómba. — Valóban, uram, mintha maga Szent György, vagy még inkább, s attól félek ez az igazság, Szent Dismas, a tolvajok védőszentje őrködne felettünk. Ám…

— Igen? — tekintett rám biztatón. — Mondd csak ki bátran, mire gondolsz! — Hangja nyájas volt. — Gyakran azt gondolom, hogy neked egymagadnak több sütnivalód van uram, mint az összes kapitánynak együttvéve.

— Szóval, uram — folytattam —, való igaz, hogy időt nyertél. A jóslatod bevált. De vajon meddig tehetjük még őket bolonddá? Bolygók százait uralják már évszázadok óta. Ez idő alatt számtalan népet ismerhettek meg. Mi nagyon kevesen vagyunk, a fegyvereink pedig nevetségesen kezdetlegesek az öveikhez képest. Nincsenek saját űrhajóink, csak idő kérdése, hogy rájöjjenek mindenre. Akkor aztán egyszerűen elsöpörnek minket.

Arca elkomorult. Tekintetét arra a sátorra emelte, melyben felesége és gyermekei tartózkodtak.

— Ez igaz — mondta. — De remélem, hogy még van egy kis időnk.

— De mi lesz aztán? — ütöttem tovább a vasat.

— Még nem tudom. — Fájdalmasan nyílt tekintete egyenesen rám szegeződött. — De ez csak a mi kettőnk titka. Megértetted?! Vedd úgy, mintha gyónnék. Ha a nép megtudja, hogy vezérének, akire rábízták az életüket, nincs semmi terve, nincs semmije… akkor végünk.

Bólintottam. Sir Roger megsarkantyúzta a lovát, s hangosan kiáltozva, mint egy kamasz, belovagolt a táborba.


IX.fejezet

<p>IX.fejezet</p>

Hosszú idő telt el, míg a nap, delelőre ért. Ezalatt a báró, tanácskozásra hívta össze kapitányait. A központi épület előtt felállítottak egy asztalt, s a köré telepedtek. — Isten segedelmével — mondta a báró — egy szusszanásnyi időhöz jutottunk. Amint majd látni fogjátok, azt is sikerült elérnem, hogy azok az űrhajók is leszálljanak, amik eddig a levegőből leselkedtek ránk. Ami tőlem telik, ezután is mindent megteszek, hogy még több haladékot csikarjak ki tőlük. Ezt az időt kell kihasználnunk! Először is meg kell erősítenünk a védelmünket! Ezután átkutatjuk az erődöt, hátha találunk valamiféle térképet, könyvet vagy bármilyen hasznosítható anyagot. Azok pedig, akik értenek valamit a gépekhez, áttanulmányozzák az összes fellelhető masinát, s megpróbálnak rájönni, hogyan lehet be — és kikapcsolni egy erőpajzsot. Meg kell tudnunk ezeknek a repülő masináknak minden titkát, nemkülönben a fegyverek használatát. Egyszóval ugyanazt kell tudnunk, amit az ellenfeleink is tudnak! Mindennek szigorúan titokban kell maradnia, nem szabad, hogy az ellenség bármit is észrevegyen. Amire nekik évszázadok álltak a rendelkezésükre, arra nekünk csak napjaink vannak. Ha nem tudjuk megtenni, akkor… — s mosolyogva olyan mozdulatot tett, mint amikor valakinek késsel elmetszik a torkát. A jó Simon atya elfehéredve nézett rá.

— Nincs más választásunk? — kérdezte elfúló hangon. Sir Roger szomorúan csóválta a fejét.

— Ti is kaptok feladatot. Parvus testvér, rád szükségem lesz a tárgyalásoknál, ám van egy foglyunk is, aki beszél latinul.

— Hát, hogy beszél, az egy kicsit túlzás — vetettem közbe. — A ragozása borzalmas, és amit a rendhagyó igékkel csinál, arra csak olyan szót tudok, amit nem illik kimondanom.

— Nem számít. Amíg meg nem tanul angolul, addig szükség van egy papra, aki latinul tud vele beszélni. El kell magyaráznia az embereinknek a gépek működését, másrészt tolmácsként is hasznát vehetjük, ha a többi wersgor fogolytól szeretnénk megtudni valamit.

— De vajon hajlandó lesz-e segíteni? — kérdezte Simon atya. — Akaratos, sötét lelkű pogány teremtmény ez, fiam, ha egyáltalán van lelke. Néhány nappal ezelőtt még a hajón bementem a cellájába, és abban a reményben, hogy meglágyítom a szívét, a Bibliából kezdtem el olvasni neki. Éppen Jeremiás prófétánál tartottam, amikor észrevettem, hogy elaludt.

— Hozzátok ide Branithart! — parancsolta a nagyúr —, és keressétek meg Félszemű Hubertet. Jöjjön azonnal!

Türelmesen várakoztunk, némelyek halk beszélgetésbe kezdtek. Alfred Edgarsonnak feltűnhetett a szótlanságom, s odajött hozzám.

— Mi az, Parvus testvér? Mi bánt? Neked aztán vajmi kevés okod lehet a félelemre, hiszen az Úr szolgája vagy. Bár, ha jobban meggondolom nekünk többieknek sem lehet semmi félnivalónk. Legfeljebb a purgatóriumban lesz egy kicsit kényelmetlen, de aztán meg tisztulva, Szent Mihály elé járulhatunk, a mennyország kapujában. Nem így van?

Nem akartam kétségbe ejteni őket, ezért amikor tovább faggatóztak, ezt mondtam:

— Tényleg bánt valami. Igen nagy baj van!

— Mi az? — rémüldözött Sir Brian Fitz-William. — Ne siránkozz már! Inkább beszélj!

— Hát jó. Az a nagy baj, hogy nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott az utunk idefelé. A homokórák túlságosan pontatlanok, és mióta megérkeztünk erre a pokoli helyre, még arra sem volt gondunk, hogy megfordítsuk őket. Milyen hosszú itt egy nap? És vajon hány óra van most a Földön?

Sir Branithar üres tekintettel nézett maga elé.

— Fogalmam sincs! De miért fontos ez most?

— Biztos vagyok benne, hogy ma is marhacombot reggeliztél, holott lehet, hogy ma éppen péntek van.

Elkerekedett szemekkel néztek egymásra.

— Mikor van vasárnap? — kérdeztem tőlük. — Megmondanátok, mikor tartsunk hálaadást? Honnan tudjuk, mikor készüljünk a nagyböjtre és a húsvétra? Ez a két hold a fejünk felett teljesen összezavar mindent.

Thomas Bullard a tenyerébe hajtotta az arcát.

— Végünk van!

Sir Roger ekkor felállt.

— Nem! — kiáltotta. — Én nem vagyok pap! Még csak buzgó hívőnek sem mondhatom magamat, de nem épp a mi Urunk mondta, hogy nem az ember van a vasárnapért, hanem a vasárnap van az emberért?!

Simon atya bátortalanul felemelkedett.

— Különleges esetekben, jogomban áll bizonyos engedményeket adni — mondta —, de őszintén, szólva nem tudom, hogy meddig mehetek el.

— Nem tetszik ez nekem — horkant fel Bullard. — Most már azt sem tudjuk, mikor tartsunk böjtöt, és mikor áldozzunk. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy az Úr elfordult tőlünk.

Sir Roger elvörösödött. Egy pillanatig még mozdulatlanul állt és nézte, hogyan párolog el embereiből a híres angol bátorság, mint napon hagyott csuporból a víz, de aztán hangosan felnevetett, majd elkiáltotta magát.

— Hát nem maga az Isten mondta a követőinek, hogy menjenek, és terjesszék az Ő igéjét?! De hagyjuk a Szentírást! Talán csakugyan vetkeztünk pár apró dologban. De ha így is van, attól még nem kell az embernek a porban csúszni. Az Úr ítélőszéke előtt majd felelünk a tetteinkért. Vezekelhetünk a bűneinkért. Áldozhatunk is! Kezünkben van a wersgorok sorsa. Értük cserébe annyi váltságdíjat kaphatunk, amennyiből több templom építésére is futja. Ez is azt bizonyítja, hogy az Úr még velünk van — mondta, azzal kardját a pengéjénél fogva az ég felé emelte. — Lovagi kardomra, mely maga is a keresztet jelképezi, ezennel szent esküt teszek, hogy tovább harcolok Isten dicsőségéért.

Fegyverét a magasba dobta. A penge szikrázva táncolt a levegőben, majd újra visszacsúszott gazdája kezébe.

— Ezzel a pengével foglak vezetni titeket!

Az emberek hangos éljenzésbe kezdtek, csak Sir Bullard habozott még. Sir Roger odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:

— Elszántságomra pedig az lesz a legfőbb bizonyíték, hogy levágom azt, aki hátráltatja sikerünket.

Azt hiszem, igaza volt. Végre keménynek és elszántnak kell lennünk. Szerettem volna bebizonyítani, hogy logikája a szillogizmus nagyítóüvege alatt is megállja a helyét, de túl lelkesült voltam ahhoz, hogy ilyeneken törjem a fejem. Az emberek végre megnyugodtak.

Branithar érkezett meg, egy fegyveres kíséretében. Megállt, és várakozóan nézett ránk.

— Légy üdvözölve — mondta szelíden Sir Roger. — Azt szeretném, ha segítenél szót érteni a fogolytársaiddal, és ha elmagyaráznál egy-két technikai dolgot az embereimnek.

A wersgor, harcoshoz méltó büszkeséggel húzta ki magát.

— Kár az időt vesztegetni — mondta. — Öljetek meg, és azzal befejeztük! Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy lebecsültem a képességeiteket, és ez nagyon sok wersgor életébe került. Még egyszer nem követek el ilyen nagy baklövést!

Sir Roger bólintott.

— Sejtettem, hogy ellenkezni fogsz. De hol van már a mi Hubertünk?

— Jövök már, jövök! Itt van a jó öreg Hubert! — A báró hóhérja csuklyáját hátracsúsztatva a társaság elé lépett. Pallosa csenevész vállán pihent, bitókötelét púpos vállára vetette.

— Barangoltam egy kicsit a mezőn, uram. Virágot szedtem a kisunokámnak. Hisz, nagyuram, ismeri is! Egy aranyhajú, édes kicsi lány, és imádja a százszorszépet. Remélem, találok majd ezen a pogány földön ahhoz hasonlót, hogy koszorút fonhassak belőle a kicsikémnek! Lincolnshire-ban gyönyörű százszorszépek nyíltak!

— Lenne egy kis munkám a számodra — mondta Sir Roger.

— Ó, igen, uram, igen, hát persze! — az egyetlen, vaksi szeme megcsillant, kezeit vigyorogva dörzsölgette. — Köszönöm, uram! Isten őrizzen attól, hogy bírálni merészeljem. Az öreg Hubert tudja, hol a helye, hiszen már az ősei is a Tourneville családot szolgálták. Minden parancsod szent nekem, uram, ám Isten a megmondhatója, mostanában alig veszed igénybe szolgálataimat. Apádurad, Sir Raymond, akit mi csak Véreskezű Raymondnak hívtunk, ő aztán értékelte a mesterségemet. Bár emlékszem, hogy a nagyapád, az öreg Nevil Rip-Talon bíráskodásainak a híre még a szomszédos megyékbe is eljutott. Az ő idejében, uram, a köznép jól tudta, hol a helye, s a nemesek tisztességes szolgákat tartottak, tisztességes bérért. Nem úgy, mint most, amikor a büntetés nem több mint egy-két napi kaloda. Hiszen ez botrány!

— Elég! — vágott közbe Sir Roger. — Ez a fogoly makacskodik, jobb belátásra kellene bírnod!

— Hát persze, uram! Hogyne! — Hubert őszinte élvezettel cuppogott fogatlan szájával. Szertartásosan körbejárta a büszke foglyot, minden oldalról alaposan szemügyre vette.

— Így már mindjárt más, uram! Mint a régi szép időkben! Igen, igen, igen. Isten áldása az én jó uramra! Ami igaz, az igaz, nem sok kellék van nálam. Néhány ujjtekerő és fogó, meg ilyesmik. De nem sok időbe telik összeütni egy csinos kis kínpadot. És talán egy kancsó olajat is kaphatok. Mindig mondom, uram, hogy egy hideg napon nincs semmi sem olyan meleg, mint a forró szenes serpenyő. Az én jó öreg apámnak és nekem ilyenkor mindig könny szökik a szemünkbe. Lássuk csak, lássuk csak! Ta-tam-ta-tam-ta-tam! — s kötelével méretet vett Branitharról.

A wersgor ijedten hátrált. Kevés angol tudása is elég volt ahhoz, hogy megértse, miről van szó.

— Azt már nem! — kiáltotta. — Egy civilizált nép soha nem tenne…

— A kezedet, ha lennél szíves! — tarisznyájából egy ujjtekerőt vett ki, és a kék bőrű ujjához tartotta.

— Igen! Igen! Tökéletesen megfelel! — Ezután egy késgyűjteményt vett elő. — Itt a nyár, száll a dal — dúdolta. Branithar nagyot nyelt.

— De ti nem vagytok civilizáltak! — mondta erőtlenül, majd vicsorogva folytatta: — Rendben van. Megteszem, ha cserébe elengeditek a foglyokat. De várjatok csak! Eljön majd az én időm is!

— Én várhatok — feleltem rá.

Sir Roger arca felragyogott az örömtől, majd hirtelen újra elkomorult.

A süket hóhér még mindig a szerszámaival foglalatoskodott.

— Parvus testvér — mondta a báró. — Hajlandó lennél… Megmondanád Hubertnek, hogy megváltozott a helyzet? Nekem nincs szívem hozzá.

Azzal igyekeztem megvigasztalni az öreg mestert, hogy ha Branithar hazudna, vagy mégis megtagadná az engedelmességet, úgy abban a pillanatban az ő kezébe kerül. Ezzel az ígérettel a félszemű boldogan elbicegett, hogy hozzálásson a kínpad felállításához. Branithar őreinek meghagytam, legyen rá gondjuk, hogy a fogoly jól láthassa a szerkezet felállítását.


X.fejezet

<p>X.fejezet</p>

Végre eljött a tárgyalás napja. Mivel a csapatunk legfontosabb emberei éppen az ellenség haditechnikáját tanulmányozták, asszonyokat is el kellett vinni a tanácskozásra, hogy kilegyen a húszfős létszám. Sir Roger parancsára legszebb ruháikat öltötték fel. Az a néhány fegyvertelen közkatona pedig, aki szintén csak a létszám gyarapítása céljából jött velünk, a nemesektől kölcsönkapott vértezetben pompázott. A küldöttség méltóságteljesen ügetett a két tábor között felállított építmény felé. Különös, gyöngyszemen fénylő anyagból volt, s ami mindannyiunkat ámulatba ejtett, egy wersgor masina nem egészen egy óra alatt állította föl. Sir Roger a feleségére nézett.

— Nem hoználak ilyen veszélyes helyre, ha lehetne más választásom. De muszáj, hogy megmutassuk, milyen hatalmasak és gazdagok vagyunk.

Lady Catherine fagyos arccal fordult el tőle. Tekintetét végighordozta a félelmetes, vészjóslóan csillogó wersgor hajókon.

— Nem vagyok nagyobb veszélyben, mint a gyermekeim a táborban.

— Istenem! — kiáltott fel fájdalmasan a báró. — Ott kellett volna hagynom azt az átkozott masinát, ahol volt, és üzennem kellett volna a királynak! De ha hibáztam is! Életünk végéig a fejemre fogod olvasni?!

— Nem lesz hosszú életünk. Hála neked! Sir Roger tekintete villámokat szórt.

— Isten előtt tettél fogadalmat, amikor megesküdtünk, hogy…

— Hát persze! Talán nem tartottam meg az eskümet? Apám akaratának engedelmeskedtem, amikor hozzád mentem feleségül. De az érzelmeimnek csak Isten parancsolhat!

— Ígérem, soha többé nem fogok neked fájdalmat okozni! — mondta röviden a báró.

A többit már nem hallhattam. Sir Roger és hitvese hirtelen vágtába fogott. Skarlátvörös palástjukat vadul lobogtatta a szél. A pillekönnyű fátyol és a színes tolldísz álomszerűen úszott utánuk a levegőben. Olyanok voltak, mint egy szerelmespár, valamely híres piktor festményén.

Lady Catherine a született nemesek fegyelmezettségével uralkodott indulatain. A találkozóhelyre érve, már nyoma sem volt rajta a korábbi indulatnak. Sir Roger bevezette a hitvesét a sátorba. A Lady könnyű léptekkel, kecsesen vonult be férje oldalán, megvető pillantásokat lövellve az ellenség felé. A báró ezzel szemben korántsem volt ilyen jó színész. Homloka híven tükrözte a lelkében dúló vihart.

Az elfüggönyözött helyiségben nem volt más, csak egy nagy, kerek asztal, körberakva kipárnázott ülőalkalmatosságokkal. A wersgor küldöttség már egytől egyig bent volt. Ormány csúfította kék arcukról képtelenség lett volna bármit is leolvasni, ám fénylő sárga szemük idegességről árulkodott. Fémszerű anyagból készült csillogó ruhájukat bronzjelvények díszítették. A mieink öltözéke drága selyemből és csipkéből készült, gazdag aranyhímzéssel, buggyos ujjal. Hozzá kordován harisnyát és hegyes orrú cipőt viseltek. Úgy néztek ki, mint megannyi pávakakas a baromfiudvarban. Az idegenek megrökönyödve bámultak ránk. Láthatóan zavarba ejtette őket a pompa, s mellette az én egyszerű reverendám.

Imára kulcsoltam a kezeimet, elébük álltam, s az ő nyelvükön szóltam hozzájuk.

— A tanácskozás és a fegyverszünet megpecsételésének a sikeréért arra kérlek titeket, hogy mondjunk el egy Miatyánkot.

— Egy mit? — kérdezte a vezetőjük. Kissé kövérkés volt ugyan, de a megjelenésében volt valami méltóságteljes.

— Kérlek titeket, maradjatok csendben! — El akartam magyarázni nekik, mi is az az imádság, de az ő nyelvükön nem volt erre megfelelő szó. Ez már korábban kiderült, még a Branitharral folytatott beszélgetésünk során.

— Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… — kezdtem, s a többi angol is imádkozni kezdett.

Hallottam, hogy az egyik wersgor halkan ezt mondja:

— Látjátok? Én megmondtam, hogy ezek barbárok! Ez is biztosan valami rituálé!

— Én nem vagyok olyan biztos ebben — ellenkezett a vezetőjük.

— A Boda-kultusz hívői is tartanak lelki gyakorlatokat, amivel elérik a tudat tökéletességét. Ilyen állapotban meglepő dolgokra képesek. Erejük a duplájára nőhet; ha valahol megsebesülnek, meg tudják állítani a vérzést, és ha úgy akarják, több napot is kibírnak alvás nélkül. A belső szerveik működésének vezérlését a tudatuk veszi át. Annak ellenére, hogy ellenezzük az ilyen fajta tanokat, mi is tudjuk, a jairsek is a tudományos kutatásaikra támaszkodnak.

Minden szavukat jól hallottam, ők viszont valószínűleg nem vették észre, hogy figyelem a beszélgetést. Arra is emlékszem, hogy Branithar is, mintha nagyothallásban szenvedne. De nemcsak rajta vettem észre ezt a dolgot. Így volt ez a többi wergorral is. Mint később megtudtam, ennek az a magyarázata, hogy a központi bolygójukon, ahonnan származtak, ritkább volt a levegő, így mindent hangosabban hallottak, mint egy sűrűbb légkörű bolygón, akár ezen is. A Tharixanon körülbelül ugyanolyan lehetett a sűrűsége, mint a mi Angliánkban. A wersgoroknak hangosabban kellett beszélniük, hogy megértsék a beszédüket. Imáimban hálát adtam Istennek, hogy hályogot tett ellenségeink szemére, s így nem látják a bennünk lakozó félelmet és bizonytalanságot.

— Ámen! — mindannyian helyet foglaltunk.

Sir Roger a kék bőrűek vezetőjére emelte szúrós tekintetét.

— Először is tudni szeretném, hogy rangombélivel tárgyalok-e — kezdte kihívóan.

— Mit jelent az, hogy rang? — kérdezte a kék bőrű meglepetten. — Ennek a bolygónak én vagyok a kormányzója, ők pedig a biztonsági erők első tisztjei.

— Úgy érti — tolmácsoltam —, hogy a származásod dönti el, méltó vagy-e arra, hogy tárgyaljon veled.

A wersgorok még jobban összezavarodtak. Megpróbáltam a saját nyelvükön elmagyarázni nekik, mit jelent nemesi ivadéknak lenni, ám ez meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult. Beletelt egy kis időbe, míg végre az egyik tiszt odaszólt urának.

— Azt hiszem, értem már, Grath Huruga! Az idegenek úgy gondolják, hogy előrébb jutottak saját ivadékaik kitenyésztésének tökéletesítésében, mint mi, s ezért magasabb rendűnek érzik magukat.

A wersgoroknak a mi kérdéseink, nekem pedig az elhangzó új szavak értelmezése okozott gondot.

Talán az egész társadalmuk olyan, mint egy katonai szervezet, melynek ezek a szuperteremtmények a legfőbb elöljárói — már ennek a puszta gondolatára is elborzadt.

— Így már érthető, hogy nem akarnak alacsonyabb rendű lényekkel tárgyalni.

— Ez hihetetlen! — kiáltott fel a mellette ülő tiszt. — Hódításaink folyamán eddig még soha nem találtunk…

— Mert a galaktikának mindeddig csak kis részét jártuk be. Amíg nincs több információnk róluk, addig el kell hinnünk, bármit is mondanak — válaszolta Huruga.

Igyekeztek ugyan halkan beszélni, ám én így is jól értettem minden szavukat, s helyeslően feléjük biccentettem, miközben azon mosolyogtam, miket hisznek ezek rólunk.

A kormányzó felém fordult.

— A mi birodalmunkban mindenki olyan rangot kap, amilyet élete folyamán kiérdemelt. A Tharixanon a legfőbb hatalom az én kezemben van.

— Vagyis akkor veletek is tárgyalhatok, legalábbis addig, míg nem találkozom a császárotokkal — mondta Sir Roger.

Ismét olyan szóval találtam magam szembe, amit meglehetősen körülményes volt lefordítani. A wersgorok életvitele semmiben sem hasonlított a földihez. A legvagyonosabb, legfontosabb emberek óriási földbirtokokon éltek zsoldosaikkal, és távbeszélőkön és gyors űrhajóik segítségével tartották egymással a kapcsolatot. Voltak még alacsonyabb rangúak is, az ő feladatuk volt a katonáskodás, a kereskedés vagy a politikai döntés. Ezen a bolygón, a földivel ellentétben a születése pillanatában mindenki egyenlő volt. Minden újszülött egyenlő esélyekkel kezdte az életét, s csak önmagán múlott, hogy minél nagyobb vagyont és pozíciót szerezzen. A wersgorok nem családokban éltek. Vezetéknevüket — ami őseikre utalt volna — egyszerűen számokra cserélték fel. A férfiak és a nők csupán néhány évig élnek egy fedél alatt. Utódaik már kicsiny gyermekkorukban iskolába kerülnek, s addig ott is maradnak, míg érett felnőtté nem érnek. Szüleik inkább nyűgnek tekintik őket, mint áldásnak.

Mindazonáltal, ez az elméletben oly igazságosan felépített köztársaság a gyakorlatban olyan önkényuralmi rendszerként működött, amely még a császárságnál is rosszabb.

A wersgorok nem ragaszkodtak a szülőföldjükhöz. Nem ismerték el a rokoni kötelékeket, s munkájukban sem voltak egymásnak alárendelve. Minden kék bőrű közvetlenül a központi kormány, a legfelsőbb hatalom birtokosa alá tartozott. Angliában, amikor János király semmibe vette a törvényeket és a nemesek jogait, a bárók összefogtak ellene, s kiharcolták a minden angolt megillető szabadságjogokat.

A wersgor ezzel szemben szolgalelkű, tányérnyaló nép volt. Még csak nem is mertek volna arra gondolni, hogy szembeszálljanak legfelsőbb uruk önkényuralmával. Szépen hangzott ugyan, hogy mindenki képességei és érdemei alapján juthatott egyre magasabb posztra, ám a valóságban inkább más kellett az előrejutáshoz. Leginkább azon múlott ez, hogy ki mennyi hasznot nyújt a kormányzóságnak.

De most veszem csak észre, hogy már megint elkalandoztam, pedig az érsek úr már többször is megrótt e rossz tulajdonságom miatt. Térjünk hát vissza a sátorban lezajló eseményekhez, arra a pillanatra, amikor Huruga ijesztő, sárga szemével rám nézett.

— Olyan, mintha kétfélék lennétek. Talán két különböző faj vagytok?

— Szerintem csak a nemük más — vélekedett az egyik tisztje. — Nyilván emlősök.

— Ah, igen! — gondolkozott el Huruga, miközben mereven bámulta a szemérmetlenül mélyen kivágott női ruhákat. — Így már értem!

Sir Roger arra kért, hogy ha már ennyire kíváncsiak, akkor mondjam el nekik azt is, hogy asszonyaink éppoly kitűnő kardforgatók, mint a férfiak.

— Az a szó, hogy kard, talán arra a hegyes fegyveretekre utal?! — csattant fel Huruga.

Nem volt rá időm, hogy kikérjem Sir Roger tanácsát, ezért imádkoztam, hogy a rólunk megalkotott félelmetes képhez illő választ adjak, majd belevágtam.

— Igen. Magad is láthattál már ilyet. Ez a leghasznosabb fegyver, ha közelharcra kerül a sor. De kérdezd csak meg bármelyik harcosodat, aki túlélte az összecsapást!

— Hm. Valóban.

Az egyik wersgor katona Hurugára nézett.

— Már évszázadok óta nem kellett közelharcba bocsátkoznunk. Nekünk nem volt szükségünk ilyen fegyverre. Emlékszem azonban, az egyik határmenti összecsapásunkra a jairekkel. Ők is használtak…

— Különleges célokra… igen, emlékszem — mondta keserűen Huruga. — Most jut eszembe! Valaki beszélt nekem arról, hogy ezek a betolakodók furcsa járműveken ülnek, melyeknek nincs szükségük üzemanyagra, csak fűre.

— Ez igaz, Grath Huruga, de épp olyan sebezhetők, mint a gazdáik. A fegyvereik pedig — mondta az egyik kék bőrű — szerintem még a történelem előtti időkből származnak. Az is különös, hogy a mi hajónkkal érkeztek.

Valamit még motyogott a többieknek, aztán rám kiáltott.

— Idehallgass! Már így is eleget várakoztam! Vagy megadjátok magatokat, vagy a halál fiai vagytok!

— Az erőpajzs megvéd minket minden légi támadástól — mondta gúnyosan Sir Roger. — Ha pedig a földön támadtok, hát akkor… nos, állunk elébe!

Hurugát e szavak hallatán elöntötte a méreg.

— Azt hiszitek, hogy az erőpajzs megvéd titeket a robbanó lövedékek ellen is?! — bömbölte. — Egyetlen is elég ahhoz, hogy az egész táborotokat megsemmisítse.

Elkerekedett szemekkel pillantottam Sir Rogerre, aki nyugodt, rezzenéstelen hanggal hallgatta az ordítozó kék bőrűt.

— Hallottam már az ő híres csodafegyverükről. Gondoltam, hogy előbb-utóbb előhozakodnak vele. De hogy egyetlen lövéssel… Minek néz ez engem?! Azt hiszi, hogy beveszem ezt a mesét?! Jobban félnék, ha azt mondta volna, hogy más fegyvereivel mér ránk csapást!

— Akkor most mit mondjak? — kérdeztem félénken. A báró szeme ravaszul felcsillant.

— Próbáld meg szó szerint lefordítani, amit mondok: Eddig visszafogtuk a fegyvereinket, hogy módot adjunk nekik a megegyezésre. Nem akartunk barbár módon azonnal megsemmisíteni titeket, de ha mindenáron háborúzni akartok, hát csak rajta! A védelmünket úgysem tudjátok áttörni. És azt is jegyezzétek meg, a foglyainkat eszünk ágában sincs a pajzs védelme alá helyezni.

Ez a fenyegetés szemmel láthatóan megtette a hatását. Úgy tűnt, még ez a kőszívű társaság sem meri magára vállalni társai meggyilkolását. Abban ugyan biztosak voltunk, hogy puszta zsarolással nem tarthatjuk őket sokáig távol magunktól, de ez a túszügy mégis adu volt a kezünkben. S ami szintén nem mellékes: nyertünk egy kis időt. Az azonban még kétséges volt, hogy ezt mire fordítsuk, a lelkűnknek a halálra való felkészítésén kívül.

— Nos — kezdte csendesen Huruga. — Egy szóval sem mondtam, hogy nem akarlak meghallgatni titeket. Ám azt még mindig nem tudjuk, hogy miért támadtatok ránk minden ok nélkül!

— Hiszen épp ti voltatok, akik először támadtatok. Pedig mi sohasem ártottunk nektek! — válaszolta Sir Roger. — Otthon, Angliában, mi a „szemet szemért, fogat fogért” elvet valljuk. Így hát királyunk megbízásából eljöttünk, hogy méltóképpen megleckéztessünk titeket.

— Egyetlen hajón?! Ami ráadásul nem is a tiétek?

— Biztos vagyok benne, hogy egy is épp elegendő!

— De hát mit akartok?

— Ha életben akartok maradni, akkor hódoljatok be Angliának.

— Az én türelmem is véges! Beszéljünk hát végre komolyan!

— Én komolyan beszélek! Hogy elkerüljük a további mészárlást, válaszd ki a legjobb harcosaidat, én megvívok velük bármilyen fegyverrel! Akkor aztán elválik, kinek kell behódolni!

— Teljesen elment az eszed?!

— Mi rögtön tudtuk, hogy lelketlen pogányok vagytok! Azt is azonnal láttuk, hogy az eszközeitek és fegyvereitek a mieinkhez hasonlók, bár egy kicsit kezdetlegesebbek. Nagy kárt okozhattatok volna, ha egy kevésbé védett bolygón szálltok le! Akkor viszont elkerülhetetlen lett volna, hogy elpusztítsunk benneteket! Így azonban még van reményetek. Megelégedünk azzal, ha fejet hajtotok előttünk.

— Ti csakugyan elvárjátok, hogy egy állatok hátán harcoló, kezdetleges fegyverekkel rendelkező nép előtt a mi fejlett technikájú civilizációnk… — Huruga félrevonult, hogy tanácskozzon tisztjeivel.

— Ez az átkozott tolmácsolás! — panaszkodott a wersgorok vezetője. — Sohasem lehetek benne biztos, hogy jól értelmezem, amit mondanak. Nem lehetetlen, hogy ez egy büntetőosztag! Bizonyára azért jöttek a mi hajónkkal, hogy ne szerezzünk tudomást a technikai fejlettségükről! Valószínűleg a fegyvereiket is jól elrejtették! De ennek így nincs értelme! Ugyanakkor az is elég hihetetlen, hogy csak úgy önszántából idejöjjön egy barbár csapat, kinyilatkoztatni, hogy óriási birodalom fölött rendelkeznek. És mi van, ha rosszul értettük a követeléseiket? Mit tegyünk? Van valakinek valami elképzelése?

Én eközben Sir Rogerhez fordultam.

— Komolyan azt akarod, hogy…

Lady Catherine nem állta meg szó nélkül.

— Én már ezen sem lepődnék meg!

A báró megrázta a fejét.

— Nem. Természetesen nem. Mit is kezdhetne Edward király ilyenekkel? Elég baja van így is az írekkel! Az az elképzelésem, hogy szép lassan hagyom lebeszélni magam. Cserébe megígértetem velük, hogy örök időkre békén hagynak minket. Talán még aranyat is sikerül kicsikarnom a foglyokért cserébe.

— Ne felejtsd el, uram, hogy vezetőre is szükségünk lesz! — mondtam.

— Ezen még ráérünk gondolkodni! Nem szabad, hogy az ellenség tudomást szerezzen a nehézségeinkről!

Huruga ekkor felém fordult.

— Be kell látnotok, hogy a követeléseitek abszurdak!

Ám ha állításaitokat be tudjátok bizonyítani, úgy uralkodónk szívesen fogadja majd a királyotok követeit.

Sir Roger unottan válaszolt.

— Kíméljetek meg az okoskodásaitoktól! Egyelőre inkább nektek kéne követeket küldenetek a mi királyunkhoz! Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha az illető felveszi a hitünket.

— Mi az a hit? — kérdezte Huruga.

— Az, hogy bízunk Istenben, a bölcsesség, az igazságosság és könyörületesség atyjában, és imádkozunk hozzá, hogy vezessen minket az Ő útján.

— Miről beszél ez, uram? — értetlenkedett az egyik kék bőrű.

— Nem tudom! — válaszolta halkan Huruga. — Lehetséges, hogy ezeknek a… ezeknek az „angoloknak” olyan mesterséges agyat sikerült kifejleszteniük, amely a nehézségtől függetlenül bármilyen problémát megold. Ez az átkozott tolmácsolás! Legjobb lesz, ha várunk még a támadással, hogy megfigyelhessük a viselkedésüket, és hogy alaposabban átgondolhassunk mindent!

— Nem kellene üzennünk az uralkodónak?

— Hogy képzeled, te bolond! Addig nem üzenünk, amíg nem tudunk róluk többet! Talán jobb, ha azt látja a Császár, hogy már a saját problémáinkat sem tudjuk megoldani?! El tudjátok képzelni, hogy ez milyen hatással lenne további előmenetelünkre?! Rajtunk röhögne az egész galaxis, ha megtudnák, hogy néhány barbár miatt azonnal a flottáért kiabálunk?!

Huruga hozzám fordult, és nyugalmat erőltetve magára szelíden megszólalt.

— Rengeteg időnk van még arra, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat. Azt javaslom, napoljuk el ezt a tárgyalást, s addig is gondolkozzunk az elhangzottakon.

Sir Roger arca felderült.

— Nem ártana részletesebben beszélnünk a fegyverszünetről!

Minden egyes óra elteltével csiszolódott a nyelvtudásom, úgyhogy mostanra már igazán nem okozott gondot előadnom a wersgoroknak a fegyverszünetről való elképzeléseinket. Csillapíthatatlan földéhségükben minden népet ellenségükké tettek, így nehezen tudták elképzelni, hogy eskü vagy ígéret kösse őket valakihez, akinek a bőre ráadásul még nem is kék, és farka sincsen.

Ezt a fegyverszünetet nem úgy kell értelmezni, hogy abszolút hivatalos módon megszerkesztettünk valamiféle szerződést, inkább csak egyszerű, kölcsönös megegyezésről volt szó. A kék bőrűek biztosítottak minket arról, hogy nem lőnek sem ránk, sem az erőpajzs hatósugarán kívül legelésző állatainkra, míg mi sem tesszük. Mindkét fél részéről elfogadott volt, miszerint egyik táborból sem szállnak fel hajók, hiszen mindketten féltünk a másik kémkedésétől, bombázásától. Ennek ellenére, biztosak voltunk abban, hogy azonnal megszegnék a megállapodást, ha biztos győzelmet remélhetnének tőle, és valószínűleg ők is ugyanezt gondolták rólunk.

— Akárhogy is nézem, ez az egyezség inkább nekik kedvez — fordultam szomorúan Sir Rogerhez. — A táborunk hiába van tele mindenféle repülő szerkezettel, ha még csak ki sem próbálhatjuk őket! Ha megpróbálnánk, azonnal lecsapnának ránk. Másrészt pedig, a bolygón az itt összegyűlteken kívül, még biztos számtalan hajójuk van, melyek segítséget hozhatnak anélkül, hogy tudnánk róla.

— Aggodalomra semmi ok! — mondta Sir Roger. — Az ilyen megállapodásnak is megvannak a maga előnyei. Vegyük úgy, hogy egyikünk sem ígért semmit. Akkor nem is kell betartanunk semmit.

A báró hirtelen felállt, biccentett Huruga felé, majd kisietett a táborból. Mi követtük.


XI.fejezet

<p>XI.fejezet</p>

A hosszú nappalok során volt időnk felkészülni. A megfélemlített Branithar engedelmesen magyarázta a különböző gépek működését, vagy ha ő nem értett valamihez, akkor tolmácsolta egy másik fogoly szavait. Katonáink szorgalmasan tanulmányozták a fegyvereket, s néhány nap múlva már magabiztosan kezelték mindet. A repülő alkalmatosságok gyakorlati alkalmazásával azonban óvatosnak kellett lennünk. Embereink épp csak néhány hüvelykkel emelkedtek fel velük, nehogy az ellenség bármit is észrevegyen. Megtanulták a maguktól is guruló járművek kezelését, valamint a sugarakat és fémlövedékeket kilövellő kézifegyverek használatát. Annak ellenére, hogy mindannyian most láttunk ilyen dolgokat, s még csak fogalmunk sem volt arról, hogy milyen elven működnek, kis idő elteltével gyerekjátéknak tűnt a kezelésük. Otthon, Angliában leginkább állatokat használtunk munkavégzésre. Bonyolult nyílpuskákat és katapultokat szerkesztettünk, vitorlás hajókat és emelőberendezéseket építettünk. Ezekhez képest az, amit itt kellett csinálnunk, nevetségesen egyszerű, gyerekjáték volt. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy az írástudatlan földművesek, mivel nem tudták elolvasni a feliratokat, nehezen tudták csak megjegyezni, hogy melyik kallantyú mire való. Ugyanakkor számomra furcsának tűnt, hogy mennyire egyszerűek ezek a feliratok.

Mivel a táborunkban én voltam az egyedüli, aki el tudtam olvasni a wersgor írásjeleket, így mindenhol ott kellett lennem. Sir Roger pedig vagy a kapitányaival tanácskozott, vagy a munkálatokat irányította. Azokat a szolgákat, akiket az ég nem sok ésszel áldott meg, a báró kétkezi munkára osztotta be. A nap lassan nyugodni tért; az ég aranyszínben pompázott, amikor a báró ismét magához hívatott.

Leültem, s végignéztem a komoly, mégis reménnyel teli arcokon. Sir Roger tekintete mindig olyan volt, mint egy nyitott könyv. Jól tudtam, mikor cikáznak fejében pokoli gondolatok.

— Megtudtad, hogy melyek ennek a bolygónak a fő erődítményei, és hol vannak?

— Igen, uram — válaszoltam. — Összesen három van, Ganturathot is beleértve.

— Ez hihetetlen! — kiáltott fel Sir Owain. — Így még a kalózoknak sem lenne nehéz…

— Ne felejtsd el, hogy itt nincsenek királyságok, sem pedig földesúri birtokok — válaszoltam. — Minden lakos közvetlenül a kormány alárendeltje. Az erődök is csupán szálláshelyül szolgálnak a főispánoknak, akiknek az a feladatuk, hogy rendet tartsanak, és beszedjék az adókat. Az erődöknek van némi védelmi szerepük is. Leszállóhelyet biztosítanak a nagy csillagközi űrhajóknak, és a katonák is itt állomásoznak. A wersgorok azonban már jó ideje nem viseltek háborút. Hódításaikat a kevésbé fejlett népek ellen irányították, ha pedig mégis magukhoz hasonló fajra bukkantak, akkor szótlanul továbbálltak. Egyszóval, csak kisebb-nagyobb csetepatékban volt már jó ideje részük. Mind mondottam, ezen a bolygón is csak három védelmi állásuk van.

— És milyen erősek? — kérdezte Sir Roger.

— A glóbusz túloldalán van Stularax, ami olyasmi erősségű lehet, mint Ganturath. A harmadik, és egyben a legerősebb bázis a Darova. Huruga is onnan érkezett, és merem állítani, hogy az a tengernyi katona is.

— Hol van a legközelebbi, kék bőrűek, lakta bolygó?

— A leírás szerint körülbelül húsz fényévnyire. A Wersgorixan, az anyabolygó pedig még ennél is messzebb, távolabb, mint a Föld.

— Mit számít ez, amikor az adóvevőjükön azonnal értesíteni tudják az uralkodójukat?

— Nem — válaszoltam. — Az üzenet az adóvevőn keresztül sem halad gyorsabban a fénynél. Vagyis, kénytelenek űrhajókon megvinni a hírünket, és ez beletelik néhány hétbe. Ám én abban sem vagyok biztos, hogy Huruga egyáltalán üzent. Hallottam ugyanis, amint azt mondta az egyik emberének, hogy mindennek titokban kell maradnia.

— Hát persze! — mondta Sir Brian Fritz-William. — A herceg abban reménykedik, hogy egyedül is képes elbánni velünk.

— De amint nagyobb veszélyben érzi magát, azonnal segítséget hív, — vélekedett Sir Owain.

— Pontosan — bólogatott Sir Roger. — És én már azt is tudom, hogy mi lesz az a veszély.

Szomorúan láttam, hogy megérzéseim most is beigazolódtak.

— De hát, hogyan harcolhatnánk? Jóval kevesebb fegyverünk van, mint nekik. Egyszerűen lesöpörnek minket erről a bolygóról.

— Erre is van megoldás — vélekedett a báró. — Azt javaslom, támadjuk meg a kisebbik erődítményt, Stularaxot, és szerezzünk még több fegyvert. Akkor talán Huruga sem lenne olyan magabiztos.

— Vagy éppenséggel azonnal megindulna ellenünk!

— Ez olyan lehetőség, amit nem szabad elszalasztanunk. Ennél a várakozásnál bármilyen harc is csak jobb lehet. Az egyetlen esélyünk, hogy bátran nekivágunk.

Az angolok meglehetősen könnyen fogadták a hírt. Örömmel hallgatták Sir Roger tervét, s készek voltak mindenben, engedelmeskedni uruknak. Egyedül Sir Brian aggodalmaskodott.

— Mégis, uram! Hogy képzeled ezt a támadást? Az az erőd több ezer mérfölddel odébb fekszik, azonnal lelőnek minket, amint a levegőbe emelkedünk!

Sir Owain gúnyosan a báróra nézett.

— Talán valami varázsparipán akarsz odajutni? — mosolyogta.

— Nem egészen, bár nem sokban különbözik tőle — válaszolta a báró. — Most pedig jól nyissátok ki a fületeket!

A férfiak egész éjjel dolgoztak.

Az egyik kisebbik űrhajó alá farönköt tettek, ökröket fogtak elé, és amilyen csendben csak lehetett, elvontatták.

Óriási mezőn keresztül vezetett az út. Az űrhajó mellett marhákat tereltek, hogy a legeltetés látszatát keltsék. Sötét éjszaka volt, s Isten segedelmével a csel bevált. A mező túloldalán fekvő erdőbe felderítők siettek előre, hogy figyelmeztessenek minket, ha kék bőrűeket látnak közeledni. Úgy mozogtak, mint az árnyék.

— Nagy gyakorlatuk van benne — mondta Sir Roger. — Otthon nagy részük orvvadászatból él.

Ez az éjszaka kemény munkával telt el. Mire hajnalodott, a hajó már olyan messze volt, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy felszálláskor észreveszik.

Sajnos azonban, ez a szerkezet bármilyen óriási is volt, túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy komolyabb fegyvereket is szállíthasson. Sir Roger az egész napot a táborban talált különböző lövedékek tanulmányozásával töltötte. Magához rendelt egy rémült wersgor mérnököt, hogy elmagyaráztassa vele a fegyverek működését. A hajóra előzőleg már többfélét felraktak ezekből. Sőt, még egy általuk megépített masina is helyet kapott a többi mellett.

Seregünk másik fele a tábor védelmének megerősítésével volt megbízva. Még az asszonyok és a gyerekek kezébe is jutott lapát. A közeli erdő fejszecsattogástól volt hangos. Ez az éjszaka, ha lehet, még hosszabbnak tűnt, mint az előző. Mindannyian fáradtak és kimerültek voltunk, ám az idő sürgetett. Legfeljebb egy-egy rövid szundikálást, vagy néhány percnyi ebédszünetet engedélyezhettünk magunknak. Elkerülhetetlen volt, hogy a wersgoroknak fel ne tűnjön ez a nagy sürgésforgás. Igyekeztünk mindent úgy csinálni, hogy elfedjük előlük az igazságot. Amikor a napfény első sugarai beragyogták a tábort, az erőd egyik felét gyűrű alakban körülvevő karókat, gödröket és hasonló csapdákat a kíváncsi szemek elől már mind elrejtette a magas fű.

Én magam úgy voltam ezzel a fáradtsággal, hogy végre valami eltereli a gondolataimat a félelemről. Ámbátor, ez a félelem már úgy belém ivódott, mint mondjuk a csont íze egy kutya tudatába. Sir Roger megőrült volna? Abból, amire készült, egyértelműen erre lehetett következtetni. Mégis, minden felvetődő problémára ugyanúgy reagáltam, mint ő.

Miért nem szálltunk fel abban a pillanatban, amikor elfoglaltuk Ganturathot, ahelyett, hogy megvártuk, míg Huruga ideér, és ideszögez minket? Azért, mert a wersgorok irányítása nélkül nem találjuk meg a hazafelé vezető utat. Inkább a halál, mint eltévedve bolyongani a csillagok között, ami kis idő elteltével szintén a halálba vezet.

A fegyverszünet megkötése után miért kellett Sir Rogernek azonnal megszegnie a megállapodásokat azzal, hogy megtámadja Stularaxot? Azon egyszerű oknál fogva, hogy a tűzszünet nem tarthat örökké. Huruga egy idő után rájön, hogy az orránál fogva vezettük, és akkor nekünk végünk. Így viszont, ez a támadás továbbra is abban a hitben tartja, hogy jóval erősebbek vagyunk, mint valójában, és ez valószínűleg még jobban elbizonytalanítja. Ám ha mégis harcba bocsátkozna velünk, úgy egy komoly, az újonnan zsákmányolt fegyverekkel kiegészített arzenállal találná szembe magát.

De vajon maga Sir Roger hisz-e ennek az őrült tervnek a sikerében? Ezt csak ő, és az Isten tudhatja. Jól tudtam, hogy az események irányítják őt, és nem fordítva. Akár egy futó, aki megbotlik, s ezért egyre gyorsabban kell futnia, hogy el ne essen.

És milyen ragyogóan futott! Egészen elkápráztatott a báró találékonysága. Az égieknek ajánlottam lelkemet, s reménykedő szívvel lapátoltam tovább. Lassan derengett. A sátrak, az épületek és a hosszú csövű fegyverek közül hajnali pára szállt fel. Sir Roger emberei közül kiválasztotta az erőd megtámadására kiszemelt húsz embert, köztük Red Johnt és Sir Owain Montbelle-t. Ez utóbbit kinevezte a különítmény parancsnokává.

Különös, hogy ez az oly gyakran bizonytalan lovag mindig újraéled, valahányszor valami férfias cselekedetre kerül sor. Skarlátvörös köpenyében, gyermekien csillogó szemekkel hallgatta Sir Roger utasításait.

— Vágjatok át az erdőn! Vigyázzatok, hogy senki se vegyen észre benneteket! Keressétek meg a hajót, és szálljatok fel! Tudjátok, ugye, hogyan kell használni azt a bizonyos forgó térképet?! Az út, becsléseim szerint, körülbelül egy óráig fog tartani. Ha eléritek a Stularaxot, szálljatok le észrevétlenül! Lőjetek ki rájuk néhány lövedéket, hogy meggyengítsétek a külső védelmi rendszerüket! Ezután hagyjátok el a hajót, s a pillanatnyi zűrzavart kihasználva szerezzetek annyi fegyvert, amennyit csak tudtok! Aztán férjetek vissza a hajóhoz, és siessetek vissza! Ha ideát minden békés, akkor csendben szálljatok le, ám ha időközben újra kiújulnának a harcok, tegyetek legjobb belátásotok szerint!

— Igen, uram! — tisztelgett Sir Owain, talán utoljára. A tiszteletteljes csendet egy női hang törte meg.

— Várjatok!

A férfiak arca az egyik ködbe borult sátor felé fordult. Lady Catherine közeledett feléjük.

— Most hallom, hogy indulni készültök — mondta, tekintetét Sir Owainre emelve. — Ez őrültség! Húsz ember, egy erőd ellen?

— Húsz ember — válaszolta meghajolva Sir Owain. Arca ragyogott a büszkeségtől. — De én is ott leszek, s ön is ott lesz velem, az emlékezetemben!

A Lady hófehér arcát halvány pír öntötte el. Sir Rogerrel mit sem törődve odalépett az ifjú lovaghoz, és a szemébe nézett. Vérző kezében egy íjhúrt tartott.

— Miután már képtelen voltam tovább lapátolni, segítettem húrokat sodorni. Fogadd el tőlem emlékül!

Sir Owain meghatódva csókolta meg a Lady vérző kezét, s némán páncélingébe rejtette a drága ajándékot. Köpenye meglebbent, amint elindult harcosai élén az erdő felé.

Sir Roger mozdulatlanul állt tovább.

— Te bezzeg ma éjszaka is biztonságban, asztal mellett tárgyalsz majd a wersgorokkal — mondta csípősen Lady Catherine, s már el is tűnt a ködben a szállása irányába, amit többé már nem osztott meg a férjével. A báró megvárta, míg hitvese eltávozik, majd ő is elballagott.


XII.fejezet

<p>XII.fejezet</p>

Elcsigázott embereink a hosszú délelőttöt egytől egyig alvásra használták fel. Mostanára már nagyjából sikerült eligazodnom a wersgor órákon, habár az itteni és a földi időegységek közötti eltérés még nem volt egészen világos számomra. Délben felnyergeltem a lovam, és Sir Rogerhez indultam. Egyedül volt.

— Reméljük, minden rendben megy — mondtam bátortalanul.

Arca gondolkodó volt.

— Lehet, hogy nem kellett volna… Ha Huruga megsejt valamit, akkor az Isten legyen hozzánk irgalmas a tárgyaláson! Sajnálom, hogy téged is veszélybe kell sodornom!

Én magam is hasonlóan éreztem, de úgy gondoltam, hogy siránkozásra kár az időt fecsérelni. Úgyhogy inkább imádkoztam.

A lefüggönyözött sátorban ugyanaz a küldöttség várt ránk, mint az első alkalommal. Huruga meglepetten nézett ránk.

— És a többiek?! — kérdezte éles hangon.

— Imádkoznak — válaszoltam, ami igaz is volt.

— Már megint ezek az értelmetlen szavak! — mordult fel az egyik kék bőrű.

— Mit jelent az, hogy ima?

— Ezt! — mondtam, és az érthetőség kedvéért rózsafüzéremet morzsolgatva elmondtam egy Üdvözlégyet.

— Szerintem valami számológép lehet — suttogta egy másik wersgor, az olvasómra mutatva.

— Biztosan azért látszik olyan egyszerűnek, hogy másokat megtévesszen!

— Vajon mire való? — kérdezte egy harmadik, nyugtalanul a fülét hegyezve.

Huruga mérges tekintete ránk szegeződött.

— Túlságosan messzire mentetek! Láttuk, hogy egész éjjel talpon voltatok. Ha valamiben mesterkedtek…

— Ezek szerint ti már kifogytatok az ötletekből? — vágtam a szavába mérges hangon.

Amint azt előre láttam, ez a szemtelenség még jobban megzavarta őket.

Néhány percnyi töprengés után Huruga felénk fordult.

— És most beszéljünk a foglyaitokról! Felelősséggel tartozom a bolygó lakóinak biztonságáért. Nem tárgyalhatok olyanokkal, akik wersgorokat tartanak fogságban! A további együttműködés előfeltétele az, hogy szabadon kell engednetek őket!

— Ebben az esetben nem vagyok hajlandó tovább tárgyalni! Pedig nem állt szándékomban megsemmisíteni titeket! Nem rajtam múlott!

— Márpedig innen addig ki nem mentek, míg el nem engeditek az embereimet! — mondta határozottan Huruga.

Homlokomat elöntötte a veríték. A wersgorok vezére elégedetten mosolygott.

— Abban az esetben, ha nálatok is lenne valami ehhez hasonló — s ruhája alól vigyorogva előhúzott egy fegyvert —, a katonáim egy pillanat alatt elintéznek titeket.

Rémülten meredtem az előbukkanó acélcsőre. Sir Roger unottan ásított, s elmélázva fényesítgette körmeit ruhájának ujján.

— Mit mondott? — kérdezte.

— Árulás! — tört ki belőlem a kétségbeesés. — Megszegték a megállapodást! Fegyvereket hoztak magukkal, és a foglyainkat követelik.

— Erről szó sincs. Senki nem fogadott meg semmit! De azt jó, ha tudja, hogy nem ér felkészületlenül szégyenletes tette. Megtettem a szükséges óvintézkedéseket. — Sir Roger jól láthatóan megnyomta pecsétgyűrűjén a követ, majd keményen összeszorította az öklét.

— Az imént egy igen veszélyes szerkezetet állítottam be. Ha bármi okból kifolyólag szétnyitnám az öklömet, mielőtt hatástalanítanám ezt a kis játékszert, nos uraim, akkor mindannyian Szent Péternél találnánk magunkat.

Vacogó fogakkal tolmácsoltam a báró hazug szavait. Huruga idegesen felugrott.

— Ez igaz? — kérdezte zihálva.

— De még mennyire! — válaszoltam. — Mohamedre esküszöm!

A kék bőrű tisztek zavarodottan sugdolózni kezdtek. Egy-egy elkapott szóból megtudtam, hogy nem is olyan hihetetlen számukra, hogy egy ilyen pici szerkezet ekkora pusztító erővel rendelkezik. Ám a hallottakból az is kiderült, hogy mindeddig egyetlen olyan fejlett fajjal sem találkoztak, amely ezt meg is tudta volna konstruálni.

Végre újra csend lett.

— Nos — mondta Huruga —, úgy látszik, zsákutcába jutottunk. Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy igaz, amit mondasz, de nem kockáztatom az életemet.

Fegyverét lassan visszacsúsztatta csillogó ruhája alá.

— Mindketten lehetetlen helyzetbe kerültünk. Ha nekem nem sikerül kiszabadítanom a foglyokat, akkor nincs más megoldás, segítséget kell kérnem a Wersgorixanról.

— Nem kell elsietni a dolgot — mondta Sir Roger. — Az embereitek jól vannak, de ha gondoljátok, küldjétek néhány orvost, hogy ellenőrizzék az állapotukat. Csak annyit kérek, hogy a fegyvereiket belépéskor adják át az őreinknek, s cserébe mi megvédünk titeket a szaracén kalózok támadásától.

— Hogy mitől?! — ráncolta össze Huruga a magas homlokát.

— A szaracéntámadástól. Pogány kalózok. Lehetetlen, hogy ne hallottál volna róluk! Egyszerűen nem tudom elhinni! Talán épp most készülnek megtámadni ezt a bolygót!

Huruga nagyot nyelt. Magához intette az egyik tisztet, és súgott valamit a fülébe. Ezúttal azonban, sajnos, túl halkan beszélt. A tiszt bólintott, és kisietett.

— Mindent tudni akarok! — szólt Huruga.

— Örömmel! — A báró hanyagul hátradőlt, lábát kényelmesen keresztbe tette. Fantasztikus önuralma ezúttal is bámulatba ejtett. Becslésem szerint Sir Owain hajójának ezekben a pillanatokban kellett megérkeznie Stularaxba. Mint már mondtam, ezek a tárgyalások igen hosszú ideig tartottak. Még mindig túl sok időt vett igénybe a fordítás, az ismeretlen kifejezések körülírása, a megfelelő szavak keresése.

Sir Roger arcátlanul tovább ásítozott. Lassan elmagyarázta a kék bőrűeknek, hogy mi, angolok, pusztán az ő váratlan támadásukra reagáltunk, amikor idejöttünk. Mindannyian azt hittük, hogy a wersgorok a szaracén kalózok szövetségesei. Most azonban, hogy megtudtuk, mi az igazság, szövetséget köthetünk közös ellenségünk, a csillagközi kalózok ellen.

Ebben a pillanatban feldúltan lépett be a kék bőrű tiszt. A fellebbenő függöny mögött eszeveszetten rohangáló katonákat láttam. Riadó hangja ütötte meg a fülemet.

— Nos? — meredt Huruga a belépőre.

— Jelentések… a rádión… a környéken vakító villanásra lettek figyelmesek… Stularax nincs többé… valamilyen szuperlövedék lehetett — zilálta a rémült tiszt.

Sir Roger cinkosan rám pillantott.

Stularax elveszett? Teljesen megsemmisült? Igaz ugyan, hogy a mi célunk csak az volt, hogy különböző sugárfegyvereket szerezzünk a harcosaink számára, de hát ha minden megsemmisült…

Sir Roger megnedvesítette kiszáradt ajkát.

— Parvus testvér! Ezek minden bizonnyal a szaracénok voltak… ezt fordítsd le nekik!

Azonban Huruga nem hagyott időt a tolmácsolásra. Borostyán szemei vérben forogtak, egész testében remegett a dühtől, előrántotta fegyverét, és üvölteni kezdett.

— Elég legyen ebből a komédiából! Ki volt még veletek? Hány űrhajótok van egyáltalán?

Sir Roger tudomást sem véve róla, felemelkedett az asztaltól. Úgy magasodott a zömök wersgor fölé, mint a tölgy a gyenge hanga fölé. Gúnyosan elmosolyodott, és jelentőségteljesen megérintette a gyűrűjét.

— Azt azért mégsem várhatjátok el, hogy minden lapunkat kiteregessük! Talán az lesz a legjobb, ha visszatérünk a táborunkba, míg le nem higgadtok.

Tartok tőle, hogy az én akadozó nyelvemmel nem tudtam olyan hatásosan tolmácsolni ezeket a szavakat, mint kellett volna.

Huruga őrjöngött.

— Ó, nem! Itt maradtok!

— Azt mondtam, hogy megyünk — mondta Sir Roger ellentmondást nem tűrő hangon, s köszönésképpen a kék bőrűek felé biccentett. — Az embereimnek ugyanis parancsuk van rá, hogy az összes foglyot kivégezzék, amennyiben nem térünk vissza időben.

Huruga nagy nehezen lecsillapodott.

— Menjetek! — sziszegte összeszorított fogakkal. — De amint visszaértek a táborba, azonnal támadást indítunk ellenetek. A földön vagy a levegőben, mindenütt utolérünk benneteket.

— És a foglyok? — emlékeztette Sir Roger.

— Támadunk! — ismételte makacsul a vezér. — Az egész földi hadseregünket bevetjük, hogy kiszabadítsuk a túszokat, és megtoroljuk Stularaxot! A nagyobb romboló hatású fegyverek használatától azonban tartózkodunk, nehogy a mieinkben kárt tegyünk. De… — s a nyomaték kedvéért ujjával az asztalra koppintott — ha a fegyvereitek mégsem olyan szuperek, mint ahogyan azt állítjátok, már pusztán létszámbeli fölényünkkel elsöprünk benneteket! Nem hiszem, hogy túl sok harci járművetek van, azokon kívül, amiket a Ganturathról zsákmányoltatok. Ne feledjétek, ha lesznek túlélők, azok a mi fogságunkba kerülnek! Ha akár egyetlen wersgor fogolynak is bántódása esik, gondoskodunk róla, hogy az embereitek halála lassú és gyötrelmes legyen. És ha te is ott leszel a túlélők között, végig fogod nézni az embereid lassú pusztulását, mielőtt meghalsz.

A báró elfehéredett ujjakkal hallgatta a tolmácsolt fenyegetést.

— Hát, Parvus testvér — mondta csöndesen. — Nem úgy alakult, ahogyan elképzeltem, de ha azt vesszük, ennél rosszabbul is végződhetett volna. Mondd meg neki, hogy ha biztonságban visszaenged minket, és elkerüli az igazán pusztító fegyverek bevetését, úgy a foglyok egyedül és kizárólag az ő támadásának eshetnek áldozatul. — Majd kényszeredetten hozzátette: — Amúgy sem tudom elképzelni magamról, hogy képes lennék védtelen foglyokat lemészárolni. De ezt nem muszáj tudatnod velük!

Huruga fagyosan bólintott.

Sir Roger és én elhagytuk a sátrat, nyeregbe szálltunk, és lassan poroszkálva elindultunk a tábor felé, hogy egy-két perccel meghosszabbítsuk a békét, és azt az érzést, amit a napsugarak meleg fénye váltott ki lelkünkből.

— Vajon mi történhetett Stularaxban? — kérdeztem halkan.

— Nem tudom! — válaszolta a báró. — Mindeddig nem hittem benne, hogy egyetlen lövedék elpusztíthat egy egész erődöt, de most már tudom, hogy a kék bőrűek igazat mondtak. Ezek szerint a fegyverek, amikre számítottunk, sohasem fognak megérkezni. Csak reménykedhetünk abban, hogy imáink meghallgatásra találnak, és embereink nem estek áldozatul ennek a rémségnek!

Büszkén az égre emelte tekintetét. Soha angol ember nem küzdött még ilyen elszántan és ilyen tiszta szívvel!


XIII.fejezet

<p>XIII.fejezet</p>

Így lovagoltunk be a táborba. Sir Roger hangosan ujjongott, mintha ez a csata lenne a leghőbb vágya.

Nagy sürgés-forgás közepette az emberek elfoglalták kijelölt helyeiket.

Hadd beszéljek most kissé részletesebben a kialakult helyzetről! Ganturath csupán egy kis erőd volt, nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon egy komolyabb támadásnak. A bázis kisebbik felében, aminek a védelmét az előző éjszaka megerősítettük, kör alakban felépített, alacsony falú épületek álltak. A körön kívül rakétavetők voltak felállítva, az ég felé ásítozó csövekkel, ezeknek azonban nem sok hasznát vehettük, hiszen ezúttal kizárólag földi támadás volt várható. A gyerekeket, a foglyokat, a véneket és az állatokat néhány fel fegyverzett szolga védelme alatt a katakombákban helyeztük el.

A korosodó férfiakat és a harcra alkalmatlan személyeket Sir Roger az épületekbe vezényelte. Az ő feladatuk a sebesültek megkeresése és ellátása, a katonák kiszolgálása és segítése volt.

Ezt a védelmi vonalat, ami egyébként a két tábor határán húzódott, a wersgorok elől az éjszaka emelt földsánc takarta el. A lándzsások, alabárdosok, fejszések sorát nyílpuskások erősítették. A lovasok két szárnyban helyezkedtek el. Mögöttük a fiatalabb nők és a harcképtelen férfiak következtek. Ők azokat a fegyvereket kapták, amelyek fémlövedékeket lőnek ki. (A sugárfegyverek az erőpajzs miatt ugyanis használhatatlanok voltak.) Körülöttünk a védőpajzs sápadt fénye vibrált. Mögöttünk sűrű erdő sötétlett, előttünk kékes füvű mező lejtett a völgy felé. Magányos fák lombjai susogtak, s a távoli hegyek fölött szürke fellegek úsztak az égbolton. A látvány lenyűgöző volt. Mintha csak Tündérföldön lettünk volna.

Miközben kötéseket készítettem a többiekkel, egyfolytában azon tűnődtem, miért kell ilyen gyönyörű helyet vérrel bemocskolni.

Egy űrhajó emelkedett fel, és elhagyta a wersgor tábor légterét. Jó néhány azonban még mindig ott volt a tábor területén. A wersgoroknak igen sok fehérhajójuk volt. E pillanatban azonban Sir Rogert inkább a földi mozgolódások foglalkoztatták.

A wersgorok lassan nyomultak előre zárt alakzatokban, kezükben hosszú csövű golyós fegyverekkel. Amint közelebb értek, soraik felbomlottak, és amennyire csak lehetett, igyekeztek szétszóródni.

A mieink közül sokan örültek ennek, ám én jól tudtam, hogy ez nem más, mint egy jól bevált taktikai lépés. Ha ugyanis valakinek gyorstüzelő fegyvere van, akkor nem tömött sorokban halad, könnyű célpontul szolgálva, hanem megpróbál váratlan helyről támadni.

Néhány masina közeledett, amit valószínűleg Darovából szállítottak ide. Legtöbbjük nyitott tetejű, vékony acélból készült szerkezet volt. Mindegyikben négy katona ült, gyorstüzelő fegyverekkel. Olyan fürgén haladtak előre, mint a vízimolnárkák. Több mint száz mérföldes óránkénti sebességgel vágtak át a hepe-hupás mezőn. Úgy látszott, az a céljuk, hogy vadul nekirohanva a felállított fegyvereknek, rést üssenek a védelmi rendszerünkön.

Néhány kis masina, egyelőre azonban hátra maradt, hogy fedezze a wersgor gyalogságot. A nehézfegyverekkel felszerelt nagyobb gépek azonban egyre közelebb és közelebb vánszorogtak. Alig haladtak gyorsabban egy ügető lónál. Ennek minden bizonnyal méretük és vastag páncélborításuk volt az oka. Olyan nagyok voltak, mint egy parasztház, és valószínűleg mindenféle támadásnak ellen tudtak állni. Tűzokádó, bömbölő torkukkal felbőszült sárkányokra emlékeztettek. Több mint húsz ilyen fenevadat számoltam össze, ahogy lassan, egy vonalban gördültek előre, táborunk felé. Ahol elhaladtak, a fűcsomók gyökerükkel az ég felé fordulva nyögtek borzasztó súlyuk alatt. A besüppedt talaj kőkemény csíkjai emlékeztettek az iszonyú teherre.

Az egyik fegyveresünk, aki megtanulta, hogyan kell bánni az ilyen guruló szerkezetekkel, elhagyta a védelem sorfalát, és az ellenség felé rohant. Sir Roger, aki maga is állig fel volt fegyverkezve, utána vágtatott, és lándzsájával a harcos páncéljára vert.

— Maradj a többiekkel! — kiáltotta. — Mi a fenét akarsz?

— Tüzelni, uram! — lihegte a katona. — Add ki a tűzparancsot, mielőtt szétlövik az állásainkat!

— Ha hinnék abban, hogy gyilkos nyílvesszőink is el tudnak bánni ezekkel a nagyra nőtt csigákkal, akkor kiadnám a parancsot. De nem így van! Azonnal vissza a helyedre!

A katona, fegyverét leeresztve, könyörgő tekintettel nézett a báróra. Sir Roger nem látta értelmét, hogy elmagyarázza: attól tart, hogy mint az Stularaxban is megtörtént, ezek a nagyerejű robbanófegyverek ilyen kis távolság esetén nemcsak az ellenségre, hanem magunkra is veszélyesek lehetnek. Igaz ugyan, arra is gondolhatott volna, hogy a wersgorok is bevethetik ezt a típusú fegyvert.

Eközben a guruló óriások legénységei igencsak nyugtalanok lehettek különös viselkedésünk láttán. Szerintem azon tanakodhattak, hogy milyen titkos fegyverünk van, hogy ily hidegvérűen várakozunk. Nemsokára megtudták. Az egyik óriást hirtelen elnyelte a föld, vagyis elérték a gondosan betemetett gödreinket.

Két további masina is áldozatául esett ezeknek a szokatlan csapdáknak. Kezdeti sikereink alapján biztosak lehettünk benne: az égiek velünk vannak! Csak ennek köszönhettük, hogy ezek a primitív, mély és széles árkok, mélyükön kihegyezett karókkal, ilyen fejlett technikának is képesek útját állni. Azt hiszem, a gödrök önmagukban még nem lettek volna elegendőek, de az ellenség lovainak szánt karók megtették hatásukat. A felaprózott gyilkos farudak a kocsik kerekei közé szorulva megbénították azokat.

A következő járműnek már sikerült kikerülnie az elszórtan elhelyezkedő csapdákat, és lassan közeledett a mellvéd felé. Menet közben egy gyorstüzelő ágyú csöve bukkant elő fedélzetétől. Kezelője röviden célzott, majd lőtt. A lövedékek megannyi tátongó lyukat ütöttek a homokfalban.

— Most segíts meg, Uram! — kiáltott fel Sir Brian, és féltucat lovas élén kivágtatott a fedezék mögül, hogy magára vonja a monstrum figyelmét. A bátor kis csapat félkör alakzatban ügetett a masina előtt, ügyelve arra, nehogy túl közel engedje magához. Sir Brian magabiztosan vezette őket a csapdák között. A fedélzeti ágyú követte minden mozdulatukat, ám mielőtt tüzelhetett volna, az óriás alatt hirtelen megnyílt a föld. Sir Brian diadalmasan kürtjébe fújt, és embereivel visszavágtatott a fedezékek mögé.

A „harci teknősök” visszafordultak. A Tharixanon rajtuk kívül nem volt más földi jármű, így érthető, hogy a kék bőrűek nem szívesen kockáztatják őket. Látva az ellenség visszavonulását, mindannyian megkönnyebbültünk. Tudtuk, hogy számunkra már egyetlen ilyen jármű is végzetes lett volna, ha sikerül átjutnia védelmi vonalainkon.

Huruga nagy hibát követett el, amikor visszaparancsolta a gépeit. Meg kellett volna kockáztatnia az átjutást, még akkor is, ha keveset tudott fegyvereinkről, szövetségeseinkről és általában a harcmodorunkról. Egyszóval, a wersgorok siralmas stratégáknak bizonyultak. De mit is várhattunk volna egy olyan néptől, mely teljesen elszokott a földi csatározásoktól? A harcaikat már évszázadok óta a csillagok között vívták.

Hurugát elbizonytalanította a különös csapdák teljesítménye, annak azonban feltehetően örült, hogy nem használtunk lőfegyvereket. A terve a következő volt: a gyalogosokat és a könnyebb járműveket előreküldi, hogy feltérképezzék a biztonságos útvonalat, a nagyobb harci gépek számára. A magas fűben alig lehetett észrevenni a közeledő alakokat, csak a meg-megcsillanó sisakjaikat és a leszúrt jelzőrudakat láttam. Ennek ellenére tudtam, hogy több ezren vannak. A szívem vadul kalapált, torkom egy korsó hűs sör után sóvárgott.

A katonák előtt robogtak a könnyebb járművek. Néhányuk beleesett a gödreinkbe, és a nagy sebesség miatt használhatatlanná vált. A többieket a karók állították meg. Gyorsaságuk miatt éppoly sebezhetők voltak, mint a lovak. Láttam, amint az egyik szerencsétlenül járt masina felpattant, majd visszaesve a földre, kétszer is átbukfencezett. Teljesen használhatatlanná vált. Egy másiknak, melyet egy karó éppen az üzemanyagtartályánál nyársalt föl, kifolyt a hajtóanyaga, és lángra lobbant. Az egyik vezetőnek sikerült ugyan az utolsó pillanatban félrerántania a kormányt, ám járműje megcsúszott, és belerohant a mellette haladóba. Voltak, akik ezt is megúszták, rájuk a mindenfelé elszórt szögek vártak. Alattomosan belefúródtak a kerekekbe, és megbénították a járművet. Képtelenség volt kihúzni őket. Csak a legszerencsésebbeknek sikerült tovább vánszorogniuk. Ekkor minden bizonnyal újabb parancsot kaphattak, mert mintegy varázsütésre, abbahagyták a féktelen rohanást, és miután újrarendezték soraikat, immár lépésben folytatták útjukat.

Megszólaltak az első katapultok. Nyílvesszők, kövek, és égő olajjal teli edények csapódtak a közeledő gépek közé, ezzel is ritkítva soraikat.

Ezután a lovasságunk következett. Az ellenséges csapatok már olyan közel voltak, hogy mielőtt alkalmuk lett volna többször is tüzelni, a mieink máris a nyakukon voltak. Másrészt, az égő olajtól belobbant fű olyan sűrű füstöt árasztott, hogy alig láthatták a közeledő lovasokat. Hallottam, amint a lándzsások nekicsapódnak a fémborításnak, de látni semmit sem láthattam. Bár én tudtam, hogy egy egyszerű lándzsa nem sok kárt tehet a gépezetben, ám a wersgorok igencsak megrémülhettek a hangos csattanásoktól. A lovak, lovasaik akaratának engedelmeskedve, felágaskodtak, s a patájukkal beletapostak a páncélba, teljesen összezúzva azt. Ekkor aztán a kézifegyvereké lett a szó, és a kék bőrűek nem sokat tehettek. A hagyományos fegyvereken kívül Sir Roger néhány emberénél wersgor lőfegyverek és gránátok is voltak. Ez utóbbiakból csak ki kellett húzni egy vékony szeget, és pár másodperc elteltével felrobbantak. A hatásuk félelmetes volt. Biztos volt ilyen robbanószerkezet a kék bőrűeknél is, ám túlságosan zavarodottak lehettek ahhoz, hogy használják azokat.

A páncélosok megfutamodtak, lovasaink tovább üldözték őket.

— Harcoljatok, ti gyáva férgek! — bömbölte Sir Roger, s dühösen rázta feléjük a lándzsáját. — Gyertek vissza, alávaló patkányok!

Minden bizonnyal felemelő látványt nyújthatott csillogó páncéljában, tollas sisakjában, díszes pajzsával a szénfekete csődörén, ám a wersgorok nem szégyelltek hátat mutatni neki. Páncélosaik menekültek, s átadták a helyüket a gyalogosoknak. Lovasainknak vissza kellett hát térniük, hogy biztonságban legyenek a közelgő gyalogság fegyvereitől. A wersgorok célja a sánc elérése volt. Megállás nélkül tüzeltek, amint egyre közelebb értek. Ha a sáncot elérik, akkor az amögött felállított fegyvereink menthetetlenül elvesznek. Sir Roger a kürtjébe fújt, mire emberei szétszóródtak a síkságon.

A wersgorok elérték a földsáncot. Kihívó tekintetük büszkén ragyogott. Táborunkban a pánikhangulat első jelei kezdtek megmutatkozni, ám ekkor az íjászok kapitánya kiadta a tűzparancsot. Az égboltot gyilkos nyílvesszők sötétítették el.

Számtalan wersgor lelte halálát az égből jött „áldásban”. Amikor közelebb értek, az íjászok szerepét a nyílpuskások vették át. Ez a fegyvernem ugyan lassabban, de sokkal hatékonyabban végezte feladatát. A wersgorok fele már elesett, mindazonáltal olyan elszántan harcoltak tovább, mintha csak angol vér csörgedezett volna ereikben. Akiknek sikerült átjutnia a sáncon, azokra balta, buzogány, tőr és pallos várt. A wersgorok jócskán megfogyatkozott serege még így is kétszer-háromszor akkora volt, mint a miénk. Így már igazságosnak is mondhattuk volna a küzdelmet. Nem volt más, közelharcban használható fegyverük, mint a puskájuk végére erősíthető szurony. Ezzel vagdalkoztak hát, de legtöbben csak kétmarokra kapták fegyverüket a csövüknél fogva, és bunkósbotként csalapáltak vele.

Amikor a lovasságunk visszatért, hogy szétverje a wersgorok seregét, a küzdelem eldőlt. A kék bőrűek fejvesztetten menekültek. A lovasok boldog éljenzések közepette üldözték tovább őket egy darabig, majd az íjászok emelték a magasba a fegyvereiket, s útjukra engedték halált hordozó nyílvesszőiket.

Istennek hála, én ezekben a percekben a sebesültek ellátásával voltam elfoglalva, így nem hallhattam a kapitányok elkeseredett szavait, amikor a már oly közelinek érzett győzelem előtt a csata menete megfordult.

A wersgor sereg nem semmisült meg teljesen, s ennek ékes bizonyítékaként az óriási „páncélteknősök” ismét feltűntek a látóhatáron. Megállíthatatlanul dübörögtek felénk.

A magába roskadt Thomas Bullard ekkor odaállt a báró zászlaja mellé.

— Nos — mondta. — Mi megtettük minden tőlünk telhetőt. Ki hajlandó hát egy utolsó rohamra indulni, hogy megmutassuk, hogyan hal meg egy angol?!

Sir Roger fáradt arca e szavak hallatán indulatossá vált.

— Ránk most ennél nehezebb feladat vár, barátaim! — mondta. — A győzelem reményében jogunkban állt feláldozni életünket, de értelmetlenül nem dobhatjuk csak úgy el! Élnünk kell, ha máshogy nem, hát szolgaként! Mi lesz az asszonyainkkal és a gyerekeinkkel?

— Az ég szerelmére! — kiáltotta Sir Brian. — Ne légy gyáva!

A báró orrlyukai kitágultak.

— Amit mondtam, megmondtam! — sziszegte. — Itt maradsz!

És akkor történt…

Mintha maga Isten ereszkedett volna le hozzánk, hogy segítsen az ő nyáján. Néhány mérfölddel odébb, valahol az erdőben, a villámlásnál is vakítóbb, kékes-fehér ragyogás töltötte be az eget. Olyan erővel sugárzott, hogy akik belenéztek, néhány órára megvakultak.

A wersgor sereg arccal szembe kapta a villanást, így a támadás vaksi botorkálássá vált. Hirtelen hatalmas dörej hallatszott, majd egy borzasztó földrengés döntött le a lábunkról. A lovasok lefordultak a nyergükből. Meleg szél söpört végig a tájon, maga előtt hajtva megannyi ronggyá tépett sátrat. Miután elült ez a különös vihar, az erdőből sötét por — és füstfelhő emelkedett a táj fölé, pokoli gombaként. Lassan oszlani kezdett a füst, de ez a magasba tornyosuló alakzat még órákig lebegett mozdulatlanul.

A wersgorok már tudták, amit mi még nem. Már láthattak ehhez hasonló borzalmat, melyet ember képes előidézni. Én akkor még nem tudtam minderről semmit, de valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ezen a napon istentelen gyalázat történt. A gyarló ember önteltségében az Úrral akar vetekedni!

Ez volt a gondolatom, annak ellenére, hogy a Szentírás nem ítéli el azokat, akik a szent cél érdekében cselekednek, legyen tettük bármily borzasztó is.

Nagy meglepetésemre a robbanás környéke nem nyújtott olyan szörnyű látványt, mint azt vártam. Csupán fél mérföldes körzetben okozott pusztítást, s a levegőbe is kevesebb mérgező anyag jutott, mint egy hasonló erejű, hagyományos robbanásnál.

A wersgorok nagy dilemmába kerültek. Ha ők is hasonló fegyverekhez nyúlnának, talán maguk is áldozatul esnének. Egy időre mindenképpen fel kellett függeszteniük a támadást, hogy elfogják az új ellenfelet. A páncélosaik visszafordultak, s nemsokára jó néhány hajójuk szállt fel, felkutatni a robbanás okozóit. A keresés legfőbb eszköze egy úgynevezett „fémkereső detektor” volt, ami előttem teljesen ismeretlen módon képes volt kimutatni nagyobb tömegű fémet. Mivel ezt minden wersgor űrhajóba beépítették, elméletileg bármelyikük rábukkanhatott hát egy rejtőzködő hajóra, de csak akkor, ha elég közel ért hozzá.

A kutatásuk nem járt eredménnyel. Egy óra múlva, miközben mindannyian buzgón imádkoztunk, Sir Roger hirtelen megszólalt.

— Nem akarok hálátlannak látszani — mondta —, de azt hiszem, ezt a váratlan fordulatot inkább Sir Owain-nek köszönhetjük, mint Istennek! Azért, mert a kék bőrűek nem találtak rájuk, attól nekünk még sikerülhet! Simon atya! Neked tudnod kell, kik a legjobb orvvadászok a bárányaid közül!

— De fiam! — háborodott fel az egyházfi.

Sir Roger elvigyorodott.

— Nem akarom, hogy megsértsd a gyónási titkot, csupán arra kérlek, jelölj ki pár férfit, néhány… mondjuk úgy… ügyes favágót! Ugye, érted, mire gondolok? Keressék meg a társainkat, és ha megtalálták őket, hívják ide Sir Owaint! Nekem nem kell tudnom róla, hogy kiket jelölsz ki.

— Természetesen, minden úgy lesz, ahogy kívánod! — A lelkész magához hívott, és megkért, hogy a távollétében helyettesítsem őt papi teendői elvégzésében.

Sir Roger azonban mást parancsolt. Fehér zászló alatt el kellett kísérnem a wersgorok táborába. Feltételeztünk annyi eszességet a kék bőrűekről, hogy megértik a fehér zászló jelentését. Szerencsénk volt. Huruga személyesen jött elénk az egyik járművel. Arca megnyúlt volt, keze remegett az idegességtől.

— Megadásra szólítalak föl — mondta a báró. — Ne kényszeríts rá, hogy mindannyiótokat elpusztítsalak! Ha megadjátok magatokat, nem esik bántódásotok, s még abba is beleegyezem, hogy jó pénzért kiváltsátok magatokat!

— Hogy én fizessek egy olyan barbárnak, mint te? Csak mert van valami… valamiféle bemérhetetlen lövegetek? Soha! De szeretnék már minél előbb megszabadulni tőletek, úgyhogy hajlandó vagyok elengedni titeket azokon az űrhajókon, amiket zsákmányoltatok.

— Uram! — mondtam nagyokat nyelve. — Lehetséges, hogy megmenekültünk?

— Alig hiszem! — válaszolta a báró. — Ne felejtsd el, hogy segítség nélkül nem tudunk hazajutni! De nyíltan mégsem kérhetünk tőlük vezetőt, mert ezzel lelepleznénk a tudatlanságunkat. De ha valamilyen csoda folytán, valahogy mégiscsak visszajutnánk a Földre, többet akkor sem alhatnánk nyugodtan!

Mit volt mit tennem?! Elmondtam Hurugának, hogy mi egyáltalán nem a vacak, régimódi űrhajóikért jöttünk, s ha nem adják meg magukat, kénytelenek leszünk kiirtani őket. Huruga erre ránk vicsorgott, akár egy őrült, majd válasz nélkül visszatért a táborába. Elindultunk hát mi is, vissza a táborba. Egyszerre érkeztünk meg Simon atya favágócsapatával. Red John is közöttük volt! Azonnal jelentést tett a bárónak:

— Sikerült feltűnés nélkül eljutnunk Stularaxba. Az erődtől kissé távolabb landoltunk. Felállítottuk a trebuchet-t, hogy Sir Owain tanácsára kilőjünk pár lövedéket. Ezután közelebb merészkedtünk, de pár embert hátrahagytunk azzal az utasítással, hogy csak akkor süssék el, amikor már úgy vélik, mi elég közel kerültünk a falakhoz. Kihasználva aztán a robbanás okozta zűrzavart, mi belopakodunk, magunkhoz veszünk néhány, fegyvert, és irány az űrhajó! Ez volt hát a tervünk.

Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy megmagyarázzam, mi is az a trebuchet.

Kezdem azzal, hogy annak idején ez volt a legegyszerűbb s egyszersmind a leghatékonyabb ostromszerkezet. Lényegében nem más, mint egy alátámasztott, szabadon libegő kar. Az alátámasztás ezt a kart két különböző hosszúságú részre osztotta. A hosszabbik fél végére egy vájatba kellett behelyezni a lövedéket, míg a rövidebb rész végén egy óriási, gyakran több tonnás kő helyezkedett el. Ezt a hatalmas súlyt csigával emelték fel arra az időre, míg a lövedéket elhelyezték. Miután ez megtörtént, a követ a magasból ráejtették, s a gondosan elhelyezett lövedék nagy ívben repült, amerre csak akarták.

— Fogalmam sem volt, hogy milyen lövedékeink vannak — folytatta Red John. — Hisz alig párkilónyi volt az egész! Honnan is tudhattuk volna, hogy mekkora ereje van? Legfeljebb durran egy nagyot, gondoltam. Emlékszem, annak idején még Franciaországban hány várat ostromoltunk ilyen trebuchet-vel. Óriási sziklákat lőttünk át a falakon, néha egy-két döglött lovat is. Szóval, mint mondtam, útnak indítottuk a lövedéket. Óriási robbanás rázta meg a földet. A képernyőkön meglepő kép fogadott minket! A wersgor erőd helyén nem volt semmi, csak egy óriási sírgödör. Nem volt értelme hát tovább maradni. Emlékszem, Sir Owain még meg is jegyezte, hogy minek kell nekünk újabb fegyver, amikor ez is bőven elegendő. Na szóval, hazafelé jövet megláttuk a csetepatét, leszálltunk az erdőben, és ismét lőttünk egyet a trebuchet-vel. Sokáig eltartott, míg felállítottuk, ezért késlekedtünk annyit. Most azonban itt vagyunk, és várjuk parancsaidat!

— De mi van a hajótokkal? — kérdezte Sir Roger. — Hogy nem találtak rátok a wersgorok? A trebuchet természetesen fából van, de a hajó? Biztosan ráakadnak! Ha nem most, hát később!

— Ettől nem kell félnünk! — vigyorgott Red John. — Sir Owain felszállt vele az ellenség hajói közé. Ki jönne rá odafenn, hogy az, akit keresnek, éppen mellettük repked?

Sir Roger hangos nevetésben tört ki.

— Lemaradtatok egy dicsőséges ütközetről — mondta —, de megnyertétek az ötletek csatáját! Most menj vissza az embereidhez, és mondd meg nekik, hogy elkezdhetik lőni a wersgor tábort!

A megbeszélt időpontban, amit a foglyaink időmérő szerkezeteivel mértünk, már mindannyian a katakombákban voltunk. Még így is félelmetes volt az a földmorajlás és robbanássorozat, ami a wersgorok pusztulását jelezte. Egyetlen lövés is elegendőnek bizonyult. A túlélők őrjöngve menekültek ebből a pokolból. Kisebb-nagyobb hajók szálltak föl, menekítve a halálra rémült kék bőrűeket. Amikor a lemenő nap fénye aranyba borította a nyugati égboltot, vágyakozó szemekkel néztünk hőn áhított Angliánk feltételezett irányába.


XIV.fejezet

<p>XIV.fejezet</p>

Sir Owain földet érése hőskölteménybe illő jelenet volt, meglehet, tette nem igényelt különösebb erőfeszítést. Ezt a kis sétarepülést a wersgor hajók társaságában arra használta, hogy végre felfrissítse magát. Vizet melegített, megmosakodott, megborotválkozott, és most, mint egy Adonisz lépkedett, felszegett fejjel, csillogó vértezetben, az őt fogadó emberek között. Skarlátvörös köpenye méltóságteljesen úszott utána. Sir Roger a sátra mellett köszöntöttem visszatért ifjút. Sir Owain mellett a báró csak egy mocskos, borostás, véres izzadságszagtól bűzlő közkatonának látszott. Hangja rekedt volt a sok kiabálástól.

— Fogadd elismerésem dicső tettedért, Sir Owain!

Az ifjú mélyen meghajolt Sir Roger előtt, majd finoman bókolt Lady Catherine-nek, aki az ujjongó tömegből sietett felé.

— Ez a legkevesebb, amit tehettem — mondta szerényen a lovag —, egy hölgy ajándékával a keblemben.

A Lady arcát elöntötte a pír. Sir Roger egyikről a másikra tekintett. Valóban összeillő pár voltak. A báró fájdalmasan megmarkolta kicsorbult kardját.

— Menj a sátradba, asszonyom! — parancsolta.

— Még volna némi elintéznivalóm a sebesültek között!

— Mindenkire van gondod, csak épp a saját uradra és gyerekeidre nincs? — Sir Roger mosolyogni próbált, ám egy eltévedt golyó miatt, ami a sisakrostélyáról visszapattanva szerencsétlen módon épp a száját találta el, a mosolyból torz fintor lett. — Azt mondtam, menj a sátradba!

Sir Owain megbotránkozva nézett a báróra.

— Ezek a szavak méltatlanok egy lovaghoz! — mondta ingerülten.

— Talán a titkos találkák méltóak hozzá? — mordult fel Sir Roger.

Lady Catherine arcából kifutott a vér. Rémülten levegő után kapkodott. Mindenki őket nézte a környéken.

— Isten a tanúm, hogy ártatlanul vádolsz! — könnyezte, s elsietett. Sátrába érve hangos zokogásban tört ki.

Sir Owain villogó tekintettel nézett a báróra.

— Elment az eszed? — kiáltotta végül.

Sir Roger felhúzta széles vállait, mintha valami nagy súlyt készült volna felemelni.

— Még nem! A kapitányok, ha megvacsoráztak és megmosakodtak, jöjjenek ide hozzám! A te dolgod lesz, Sir Owain, a tábor védelmére ügyelni!

A lovag újra meghajolt. Mozdulatában nem volt semmi gúnyos, mégis az eszünkbe juttatta, hogy Sir Roger az imént vétett a lovagiasság íratlan szabályai ellen. Elsietett, és kis idő múlva már Branitharral együtt a wersgor tábor felé tartott, hogy számbavegye a még használható masinákat. Az utóbbi néhány nap alatt Branithar újabb angol szavakat tanult meg, ám nyelvtudása még így is meglehetősen gyatra volt. Akkor is ő beszélt, amikor a konferenciára sietve megláttam őket, ám hallani nem hallottam semmit.

A nap már lement, így tüzet kellett gyújtanunk, s fáklyákat szúrtunk a földbe, hogy el ne tévedjünk. A kapitányok egy kecskelábú asztalnál ültek. A fejük fölött egy wersgorok konstruálta szerkezet világított. Az erdőből éjjeli zajok hallatszottak. Mindenki halálosan fáradt volt, mégis éberen figyelte Sir Roger minden mozdulatát.

A báró felállt. Időközben megmosakodott és átöltözött. Igaz, hogy ez az öltözék korántsem volt olyan díszes, mint amiben a wersgorokkal tárgyalt, de tiszta volt. Ujján zafírgyűrű csillogott. Csak a hangja árulkodott az elmúlt napok megpróbáltatásaitól. Nyelve ugyan fürgén járt, ám hangja színtelen volt. Tekintetemet annak a sátornak az irányába fordítottam, melyben Lady Catherine és gyermekei aludtak, de a sötétség miatt semmit sem láttam.

— Az Úr ismét megsegített minket! — kezdte a báró. — Minden veszteségünk ellenére, több járművet és fegyvert szereztünk, mint amennyire szükségünk van. A hadsereg, mely le akart minket rohanni, megsemmisült. Az egész bolygón csak egyetlen erőd maradt!

Sir Brian megsimogatta borostás állat.

— A háborúsdit csak ketten játszhatják — mondta. — Az a kérdés, hogy itt maradjunk-e?! Amint a kék bőrűek felocsúdnak, azonnal bosszút állnak rajtunk.

— Ez így van — bólintott Sir Roger. — Ez az egyik ok, amiért nem szabad tovább haboznunk. A másik, hogy akárhogyan is nézzük, ez a hely nem túl kényelmes! Tudjuk, hogy a három közül Darova a legerősebb erőd. Ha azt elfoglaljuk, akkor már nem kell közvetlen támadástól tartanunk! Az azonban bizonyos, hogy Huruga ezúttal félreteszi büszkeségét, és segítséget kér a többi bolygótól, úgyhogy nem kizárt, hogy nemsokára egy egész armadával kell felvennünk a harcot.

Úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy szavai milyen reakciót váltanak ki.

— Mindezen okokból — folytatta —, Darovát meg kell szereznünk, mégpedig sértetlenül!

— Száz és száz planéta flottájával vegyük föl a harcot? — kiáltott fel Bullard kapitány. — Nem, uram! Ez már nem büszkeség, hanem őrültség! Én azt mondom, tűnjünk el innen, míg nem késő, és imádkozzunk Istenhez, hogy vezessen minket haza!

Sir Roger öklével az asztalra csapott, melynek reccsenése még az erdő zajait is elnyomta.

— Egy olyan dicsőséges győzelem napján, amilyet Oroszlánszívű Richárd óta nem látott a világ, ti farkatokat behúzva, menekülnétek?! Azt hittem, férfiak vagytok!

— És vajon Richárd mit nyert a végén? A váltságdíjak tönkretették az országot! — morogta magában Bullard, de Sir Brian meghallotta szavait, és csendesen odaszólt neki:

— Már kevesebbért is hullt le fej…

Bullard most gondolta csak át, mit is mondott. Ajkait összeharapta, és néma csendbe burkolózott. Ezalatt Sir Roger tovább beszélt.

— Darova fegyvereinek a nagy részét a wersgorok valószínűleg magukkal hozták ide, vagyis majdnem az egész arzenál a birtokunkban van! A harcosokkal ugyanez lehet a helyzet! Legjobb esetben is csak védekezésre szorítkozhatnak!

— Vagyis üljük körbe az erőd falait, és várjuk, hogy megérkezzen az erősítés? — kérdezte egy gúnyos hang az árnyékból.

— Jobb, mint itt ülni, nem gondolod? — Sir Roger nevetése erőltetetten csendült, s ugyancsak gúnyos volt néhány kapitány reagálása is.

Vagyis a vita eldőlt. Elcsigázott népünk ezen az éjszakán sem alhatott. Azonnal munkához kellett látnunk. Több olyan teherhajót is találtunk a wersgor táborban, amelyet úgy-ahogy megkímélt a robbanás. A kisebb-nagyobb hibákat foglyaink ott helyben kijavították. Ezekbe aztán bepakoltunk mindent, amit csak lehetett. Éjfél előtt már minden hajónk Darova felé tartott. Épp időben indultunk el. Mint később megtudtuk, alig egy óra múlva már automata vezérlésű wersgor hajók jelentek meg Ganturath fölött.

Óvatosan haladtunk előre. Elrepültünk egy kisebb beltenger fölött, majd néhány mérfölddel odébb, egy sűrű erdőben megpillantottuk az erődöt.

Mivel keleti irányba repültünk, a bolygónak ezen a részén már hajnalodott. A nap első sugarai beragyogták az erődöt. Mindössze tíz alacsony épületet láttunk, olyan masszív, vastag falakkal, melyek ránézésre bármilyen pusztító erőnek ellenállhatnak. Közöttük megerősített alagutak húzódtak. Valójában azonban az egész erőd mélyen a földbe volt süllyesztve. Körülötte megannyi gigantikus, félig a földbe ágyazott, úgynevezett „rakétavető” és „rakétakilövő” meredezett az ég felé. Mindezeket védelmezőn borította be az erőpajzs. Mintha az égi dicsfény sátáni paródiáját láttam volna magam előtt! A mienken kívül egyetlen űrhajó sem volt a levegőben.

Mostanra — csakúgy mint a többiek —, már én is értettem valamennyire az adóvevőhöz. Addig próbálgattam hát, míg a képernyőn végre megjelent az egyik wersgor tiszt képe. Ezután nyilvánvalóan ő próbálta beállítani a készülékét, mert még néhány percig nem tudtunk kapcsolatba lépni egymással. Arca sápadt, majdhogynem világoskék volt, s nagyokat nyelt az ijedtségtől. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és elfúló hangon megkérdezte:

— Mit akartok?

Sir Roger összevonta a szemöldökét. A nyúzott arc, a karikás szemek, ha lehet, még jobban elrémisztették a kék bőrűt. A wersgor kérdésére a báró indulatosan válaszolt.

— Hurugát!

— Nem szolgáltatjuk ki az urunkat!

— Parvus testvér, mondd meg ennek az idiótának, hogy csupán beszélni akarok a herceggel. Tárgyalni. Ezeknek fogalmuk sincs a civilizált szokásokról?

Megpróbáltam szó szerint tolmácsolni a báró szavait, mire a wersgor sértődött pillantást vetett rám. Ennek ellenére azonban hajlandónak mutatkozott átadni Sir Roger üzenetét. Egy kis doboz fölé hajolt, és beszélni kezdett, miközben sorban nyomogatta az előtte lévő gombokat. Néhány másodperc múlva Huruga képe jelent meg a képernyőn. A kormányzó kitörölte szeméből az álmot, majd színlelt nyugalommal megszólalt.

— Ne gondoljátok, hogy ez az erőd is olyan könnyű préda, mint a többi! Darova úgy épült, hogy a legkeményebb támadásnak is ellen tudjon állni. A ti bombáitok legfeljebb a föld feletti épületekben okozhatnak kárt. És ha esetleg arra ragadtatnátok magatokat, hogy a felszínen támadjatok, azzal a saját halálos ítéleteteket írjátok alá! Szép kis tűzijáték fogadna titeket.

Sir Roger bólintott.

— De vajon meddig tudjátok magatokat tartani?

Huruga dühösen összeszorította éles fogait.

— Tovább, mintsem hinnéd, te állat!

— Őszintén szólva — mondta Sir Roger —, kétségeim vannak afelől, hogy fel lennétek készülve egy ostromra.

Mivel ez az utolsó szó még nem szerepelt szegényes wersgor szókincsemben, így kénytelen voltam körülírni, ez azonban láthatóan nem nagyon sikerült. A wersgor kissé értetlenül nézett rám. Amikor elmagyaráztam Sir Rogernek, hogy mi tartott olyan sokáig, a báró ravaszul bólintott.

— Ezt sejtettem! — mondta. — Idehallgass, Parvus testvér! Ezeknek a csillagközi népeknek a fegyverei, akár Szent Mihály arkangyal kardjával is felvehetnék a versenyt. Egyetlen bombájuk képes elpusztítani egy egész várost, tíz pedig akár egy nagyobb megyét is. Valószínű, hogy nincsenek felkészülve hosszabb harcokra. Na? Biztos igaz, hogy ez az erődítmény bármilyen bombatámadást is kibír, de hogy egy hosszú ostromot… alig hiszem! — A báró a képernyő felé fordult, majd folytatta. — Az a szándékom, hogy letáborozunk a közeletekben, és le nem veszem rólatok a szemem. Az első mozgolódásra tüzelek! Az lesz a legjobb, ha az embereitek lemennek a katakombákba. Ha majd elérkezettnek látjátok az időt arra, hogy megadjátok magatokat, csak hívjatok rádión, és én örömmel megkegyelmezek nektek.

Huruga vigyorgott. Én pontosan tudtam, mire gondol. Nagy örömmel vette tudomásul, hogy hajlandóak vagyunk az erőd falain kívül várakozni. Nyilván úgy gondolta, hogy számukra ez a legbiztonságosabb, míg a felmentő sereg meg nem érkezik. Kikapcsolta a képernyőt.

Az erdőben egész jó táborhelyre bukkantunk. Egy mély, zárt völgyben feküdt, melynek közepén egy halban gazdag, kristálytiszta, hideg vizű folyó kanyargott. Azok a férfiak, akik épp nem voltak szolgálatban, kedvükre vadászhattak ezen a gyönyörű vidéken. Az itt töltött néhány nap visszaadta az emberek életkedvét.

Sir Roger egy pillanatig sem tétlenkedett.

Igyekezett teljesen a munkába temetkezni, hogy ne gondoljon a feleségére, aki a gyerekeit egyszerűen a nevelőnőre bízta, és minden idejét Sir Owainnek szentelte. Együtt mentek mindenhová, ahová csak a lovagot szólította a kötelesség. Igyekeztek persze mindketten az illem szabta határokon belül maradni, de Sir Rogernek így is fájdalmas volt őket együtt látnia. Olyankor rendszerint a legközelebbi emberen töltötte ki bosszúját.

Mélyen a fák között táborunk biztonságban volt a bombáktól és rakétáktól. A sátraink, a hirtelenjében összetákolt kis házaink, a fegyvereink és a szerszámaink nem tartalmaztak fémet olyan nagy mennyiségben, hogy azt a kék bőrűek műszere kimutathatta volna. Arra is ügyeltünk, hogy a Darovát szemmel tartó űrhajó mindig más helyről szálljon le. A trebuchet-t mindvégig készenlétben tartottuk, hogy hirtelen támadás esetén azonnal használni tudjuk. Huruga azonban feltehetően nem is gondolt támadásra. Nagyon is meg volt elégedve a kialakult helyzettel. Időnként elhúzott felettünk egy-egy ellenséges jármű, ami valószínűleg a bolygó valamely más részéből indulhatott útnak, de nem vett észre minket. Igaz, nem is sokáig keresgélhetett, mivel légi járőreink azonnal elzavarták.

A nagyobb hajóink, fegyvereink és földi járműveink egészen máshol voltak. Én magam nem láttam a Sir Roger vezette hajtóvadászatokat, mivel a táborban maradtam. Minden időt felhasználtam arra, hogy tökéletesítsem a Branithar és a magam nyelvtudását, s néhány nap múlva már az okosabb fiúcskákat is tanítani kezdtem a kék bőrűek nyelvére. Semmi kedvem nem volt résztvenni a báró expedícióin.

Sir Rogernek jó néhány csata- és teherhajója, sugárágyúja, bombázója és óriási „páncélteknőse” volt. Ezenkívül ott volt a több száz, pajzsokkal és zászlókkal ellátott, nyitott tetejű kisebb jármű is, négy-négy felfegyverzett harcossal s egy-egy lovassal. Amerre jártak, mindent elpusztítottak maguk körül.

Egyetlen magányos település sem vehette fel velük, a harcot. Mindent kifosztottak és felégettek maguk mögött.

Rengeteg wersgort megöltek, de nem többet, mint amennyi szükséges volt.

A többieket mint foglyokat, az egyik űrhajóban helyezték el. Akadt néhány vakmerő nemes és földműves, akik nem adták meg magukat azonnal, jóllehet, csak egyszerű kézi fegyvereik voltak. Ezeket a báró serege pillanatok alatt lefegyverezte, és végigkergette a saját földjükön. Nem telt bele néhány nap, és az egész bolygó szinte lakatlanná vált.

Még az óceánon sem volt tőlük biztonságban semmi. Ezután az expedíció visszatért.

Nekem az egész kegyetlen mészárlásnak tűnt, noha nem volt kegyetlenebb annál, amit a kék bőrűek műveltek hódításaik folyamán.

Számomra azonban az ilyenfajta dolgok sohasem tűntek logikusnak, s ezért nem is értettem meg őket. Az, amit Sir Roger csinált, ezen a bolygón, bizonyára bevált európai módszer volt. Valószínűleg így verik le a lázadásokat, vagy így támadnak meg egy másik országot.

Én azonban akkor sem néztem jó szemmel az ilyen öldöklést, s ezért, amikor a báró hajói megérkeztek, én inkább odamentem Branitharhoz. A nagyúr emberei csillogó szemmel szálltak ki az űrhajókból.

Büszkén mutogatták a lakosságtól rabolt zsákmányt. Volt ott minden: arany, ezüst, ékszerek, drága italok, értékes holmik. És persze maga a lakosság.

Hirtelen odaszóltam Branitharnak:

— Ezek az új foglyok már meghaladják az erőmet. Sajnos őket már nem tudom megvédeni — mondtam —, de a ganturathi testvéreidnek azt üzenem, hogyha a báró meg akarná öletni őket, úgy először az én fejemet kellene vennie.

A wersgor meglepetten nézett rám.

— Miért aggódsz te az én népemért?

— Isten bocsássa meg nekem, ha tévedek — válaszoltam —, de azt hiszem, ti is az Ő teremtményei vagytok.

Utolsó szavaimat a báró is meghallotta, s intett, hogy kövessem.

Láttam, amint a tisztások megtelnek birkák módjára összezsúfolódott, rémült foglyokkal. Igaz ugyan, hogy veszélyes dolog volt az űrhajó leszállásával felfednünk hollétünket, de Sir Roger azt akarta, hogy Huruga jól láthassa — a nagyítóján keresztül — mi történik a népével.

Én magam elszorult torokkal néztem, hogyan nyugtatgatják a kék bőrű anyák bömbölő kicsinyeiket.

A báró leült egy fatörzsre, s rágcsálni kezdett egy pirosra sült marhacombot. A fölé magasodó fa levelein keresztül beszűrődő napfény csak foltokban világította meg az arcát.

— Mi van veled? — kiáltotta. — Annyira szívedhez nőttek ezek a malacképűek, hogy a saját életedet is feláldoznád értük!

Kihúztam magam, és mélyen a szemébe néztem.

— Ha másra nem gondolsz — mondtam —, gondolj arra, hogy a halálukat az égiek a te számládra írják majd!

— Micsoda?! — húzta össze vastag szemöldökét a nagyúr. — Ki beszél itt halálról? Talán nem hallottál még arról, hogy a foglyokat szabadon is lehet engedni?!

Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Sir Roger a térdét csapkodva hahotázott.

— A használható foglyokat azért itt tartjuk. Branitharra és néhány, magát mérnöknek nevező kék bőrűre gondoltam. Az összes többit Darovába szállítjuk. Ezrek és ezrek nyerhetik vissza a szabadságukat. Mit gondolsz, Huruga vajon hálás lesz nekünk?

Esetlenül álltam a magas fűben, a ragyogó napsütésben.

— Hha, hha, hha — hallatszott mindenfelől.

Így hát a megszámlálhatatlanul sok wersgor fogoly megindult a szabadság felé. A gúnyolódó katonák lándzsákkal ösztökélték az egymástól lépni is alig tudó szerencsétleneket. Azok pedig egymásba kapaszkodva bukdácsoltak a sziklás, kavicsos, patakokkal szabdalt terepen, míg végre kiérve a mezőre, a távolban megpillantották Darovát. Néhányan a tömegből félénken előresiettek. Az angolok vigyorogva célba vették őket. Az egyik wersgor futni kezdett. Senki nem lőtt rá. Erre egy másik és egy harmadik is követte a példáját, s hamarosan az egész rétet rohanó kék bőrűek lepték el.

Aznap este Huruga megadta magát.

— Egyszerű — kuncogott Sir Roger. — Először is bezártam az erődjébe. Biztos voltam benne, hogy nincs sok utánpótlása, hiszen ezen a bolygón az ostrom és a zsákmányolás ismeretlen fogalmak. Ekkor megmutattam neki, hogy ha akarom, az egész planétát lakatlanná változtatom. Azután hazaküldtem több ezer éhes szájat — mondta, s egyre hangosabban nevetve hátba vágott.

Amikor feltápászkodtam, és leporoltam magam, rám nézett, és megkérdezte.

— Nos, Parvus testvér! Most, hogy miénk ez a bolygó… nem lenne kedved megalapítani az első apátságot?


XV.fejezet

<p>XV.fejezet</p>

Természetesen ilyen ajánlatot nem fogadhattam el. A felszentelés bonyolult kérdéseitől eltekintve, azt reméltem, tudom, mi az alázattal vállalt szerepem a világban. Egyébként is, ez csupán üres fecsegés volt. E pillanatban még rengeteg elintéznivalónk is akadt. Különben sem elegendő pusztán hálaadó misékkel megköszönni az Úrnak, amit értünk tett.

Majdnem az összes wersgort elengedtük. A rádión keresztül Sir Roger proklamációt intézett a Tharixan lakóihoz. A nagyobb földbirtokosokat visszahívta az el nem pusztított földekre, s kijelentette, hogy ő az úr ezen a bolygón. Ezen kívül mindenkitől megkövetelte, hogy járuljon elé, és hajtson fejet neki. Elrendelte továbbá, hogy az otthon nélkül maradottak jöjjenek az ő szolgálatára. A wersgorok jól emlékeztek a kemény leckére, így az elkövetkezendő napokban elárasztottak minket az új urukat köszöntő kék bőrűek. Én az örök tolmács, már arra sem emlékeztem, mikor aludtam utoljára. Többnyire szelíden és alázatosan viselkedtek, valójában már olyan hosszú ideje uralkodtak a többi bolygón, hogy csak a katonáiknak volt alkalmuk szembenézni az erőszakos halállal. S most, hogy ők is behódoltak a bárónak, a polgárok és a földbirtokosok nyomban követték példájukat. Olyannyira megszokták, hogy teljhatalmú kormány rendelkezik felettük, hogy más megoldás eszükbe sem jutott.

Ezekben a napokban Sir Roger arra fordított legnagyobb gondot, hogy népét felkészítse a helyőrségi szolgálat átvételére. Mivel ennek az erődnek a gépei is olyan egyszerűen működtek, mint a legtöbb wersgor gép, így ezek kezelésével az asszonyokat, gyerekeket, a szolgákat és az időseket bízták meg. Támadás esetén, ha nem is sokáig, de rövid ideig egyedül is képesek lettek volna tartani a frontot. Azokat viszont, akik reménytelen esetnek bizonyultak — mert egyszerűen képtelenek voltak olyan ördöngős dolgokra, mint… leolvasni egy mutatót, benyomni egy gombot, vagy elfordítani egy kart —, a báró egy biztonságos kis szigetecskére küldte, hogy vigyázzanak az állatainkra.

Amikor már egészen biztos volt benne, hogy az ideiglenesen idetelepült Ansby egyedül is meg tudja védeni magát, a báró összeszedte az embereit, hogy újabb expedícióra induljon velük az égbe. Azt hiszem, én voltam az első, akinek elmondta a tervét. Mégpedig azért, mert egyedül én beszéltem úgy-ahogy folyékonyan a wersgor nyelvet. Annak ellenére, hogy Branithar többeket is megpróbált megtanítani rá.

— Eddig jól csináltuk, Parvus testvér — mondta gondterhelten —, de egy nagyobb támadást nem fogunk túlélni. Abban reménykedem, hogy sikerült megtanulnod az ő nyelvükön írni és számolni legalább annyira, hogy észrevedd, ha egy wersgor olyan helyre navigál minket a csillagok között, ahova nem akarunk menni.

— Valamennyire ismerem a csillagközi térképek kifejezéseit — válaszoltam —, bár az igazat megvallva, ők térképek helyett inkább kusza számoszlopokat használnak. Sőt a pilótáik általában nem is halandó lények. Felszálláskor egyszerűen átadják az irányítást az úgynevezett „automatavezérlésnek”, ami aztán biztonságosan a megadott cél felé viszi a hajót.

— Ezt nagyon is jól tudom — morogta a báró. — Branithar éppen ezzel fogott meg bennünket. Veszélyes fickó, ugyanakkor túl hasznos nekünk ahhoz, hogy végezzünk vele. Örülök, hogy ezen az utazáson nem lesz velünk a fedélzeten, egyszersmind azonban félek is attól, hogy itt hagyjam Darovában.

— De hát hova készülsz, uram? — szakítottam félbe.

— Ja, igen… Nos — kimerültén dörzsölte meg kivörösödött szemét. — Te is hallottad, hogy a wersgorokon kívül más fejlett civilizáció is él ebben a csillagrendszerben. Kisebb népek, amelyek egész életükben attól rettegtek, hogy ezek az ormányos ördögfajzatok egyszer végleg leszámolnak velük. Szövetségeseket keresek.

Logikus lépésnek tűnt, ám én mégis haboztam.

— Nos? — kérdezte Sir Roger. — Mi bajod van?

— Ha eddig nem bocsátkoztak háborúba — mondtam halkan —, akkor most miért tennék? Azért, mert néhány elmaradott, műveletlen barbár szövetséget kínál nekik?

— Idehallgass, Parvus testvér! — mondta a báró. — Elegem van abból, hogy állandóan a tudatlanságunkon és a gyengeségünkön siránkozzunk! Talán a keresztényi hit dolgában is olyan rosszul állunk? És ami a legfontosabb: igaz ugyan, hogy a harci eszközök nagyon sokat változtak az évszázadok folyamán, de ezek a népek is ugyanolyan kegyetlenül versenyeznek egymással, mint mi otthon. A hódítások során itt is elpusztulnak a gyengébbek. Azért, mert mi más fegyverekkel harcolunk, mint ők, azért már barbárok vagyunk?

Ezt az érvelést nemigen tudtam megcáfolni. Már csak azért sem, mert én magam is csak a helytállásukban reménykedtem, ha nem akartam vaktában nekivágni az ismeretlennek.

A legjobb űrhajók Darova boltozatos épületeiben pihentek, félig-meddig a föld felszíne alatt. Éppen ezekkel foglalatoskodtunk, amikor egy óriási jármű sötétítette el az eget. Úgy lebegett a fejünk felett, mint egy fekete viharfelhő. Az embereknek a földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől. Egyedül Sir Owainnek volt annyi lélekjelenléte, hogy fülön fogjon egy wersgor foglyot, és a rádióhoz hurcolja. Ezután engem is odaintett. A lovag kivont karddal állt a képernyő mögé, s onnan kényszerítette a foglyot, hogy lépjen kapcsolatba az idegen hajó kapitányával.

Mint kiderült, ez csak egy kereskedőhajó volt, ami rendszeresen fel szokta keresni ezt a bolygót. A lerombolt Ganturath és Stularax látványa egészen elborzasztotta a legénységet. A hajó ugyan könnyű célpontul szolgált fenn a levegőben, de nem lőttünk rá. Sir Owain csendesen utasította a bábuként használt wersgort, hogy ismételje meg az ő szavait. A kapitánynak beadott mese szerint a bolygót támadás érte az űrből, amit hamarosan sikerült visszavernie a darovai legénységnek, így semmi akadálya, hogy leszálljanak. A kapitány engedelmeskedett. Amint a jármű ajtói kinyíltak, Sir Owain jó néhány emberével belódult rajtuk, és könnyűszerrel foglyul ejtette a legénységet.

Katonái éjjel-nappal ünnepelték a bátor lovagot, aki mindig készen állt jó tréfákra és hőstettekre. Sir Roger ezzel szemben egyre durvább és megközelíthetetlenebb lett. Megállás nélkül dolgozott, és gondoskodott róla, hogy a többiek se pihenhessenek túl sokat. Alakját félelemmel vegyes tisztelet övezte, ami olykor-olykor gyűlöletbe csapott át. Olyanok voltak ők ketten, mint Oberon és a medve.

A nőknek legalább a fele szerelmes volt az ifjú lovagba, ám az ő számára csak Lady Catherine létezett.

Embereink ezúttal is nagy zsákmányra tettek szert. A hajón óriási mennyiségű gabona volt felhalmozva. Először is a szigeten legeltetett állatoknak adtunk belőle, amelyek teljesen lesoványodtak az ízetlen kék fűtől. Olyan mohón falták az új takarmányt, mintha jó, hazai zab lett volna. Amikor Sir Roger meghallotta ezt, azonnal felkiáltott.

— Akármelyik bolygóról is jött ez a hajó, ez lesz a következő, amit meghódítunk!

Erre én keresztet vetettem, és elsiettem.

Nem volt vesztegetni való időnk. Jól tudtuk, hogy a második ganturathi csata után Huruga segítséget kért a Wersgorixanról. Azt is tudtuk azonban, hogy beletelik néhány napba, míg a segélykérő hajó eljut a birodalom urához. Ott aztán szintén eltelik egy pár hét, míg a császár összevonja csapatait óriási birodalmából, s míg azok megérkeznek a Tharixanra. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy bőviben vagyunk az időnek.

Az asszonyokból, gyerekekből, öregekből és szolgákból álló őrség élére Sir Roger saját feleségét állította. Igaz, sokan azt mondják, hogy a krónikások tudománytalan dolgot művelnek, amikor megpróbálják elképzelni és leírni a nagy emberek között folyó beszélgetéseket, de hát… Én mindkettőjüket jól ismertem. Tudtam, hogy milyen lélek lakozik a dölyfös külső mögött. Szinte láttam őket, amint ott állnak a hazájuktól oly távoli, idegen erőd föld alatti szobájában.

Lady Catherine színes kárpitokkal borította be a falakat és a padlót, s az idegen lámpák helyett inkább a meleg fényű, otthonára emlékeztető gyertyákkal világított, hogy barátságosabbá tegye lakhelyét.

Gőgösen állt díszes ruhájában, míg férje elbúcsúzott a gyerekeitől. A kis Matilda keservesen zokogott. A nagyobbik, Robert is könnyeivel küszködött, ezért gyorsan bezárta apja mögött az ajtót, mert úgy gondolta, hogy egy de Tourneville-nek nem szabad más előtt sírnia.

Sir Roger lassan elindult. Régóta nem volt már ideje borotválkozni, így sebhelyes arcát sűrű, drótszerű szakáll borította. Szürke szeme elvesztette korábbi fényét, arcizmai idegesen rángatóztak. Mielőtt idejött, megfürdött a csövekből folyó kellemes meleg vízben, de ugyanazt a durva zubbonyt és foltozott harisnyát vette vissza, ami rajta volt. Hatalmas kardja minden lépésnél megcsörrent, amint odament feleségéhez.

— Nos — mondta ügyetlenül —, indulnom kell!

— Igen — válaszolta a büszke Lady.

— Azt hiszem — köszörülte meg a torkát Sir Roger —, azt hiszem, mindent tudsz, amit tudnod kell. — Lady Catherine nem válaszolt. — Ne felejtsd el, amiket mondtam! Azoknak az embereknek, akik ezt a feladatot kapták, továbbra is rendületlenül tanulniuk kell a wersgor nyelvet, különben olyanok leszünk az ellenség között, mint a süketnémák. És ne bízz a foglyokban! Minden kék bőrűre két fegyveres vigyázzon éjjel-nappal!

— Úgy lesz! — bólintott a hölgy. Aranybarna haján gyertyafény tündökölt. — Azt sem felejtem el, hogy a disznók nem kaphatják ugyanazt, amit a többi állat.

— Nagyon fontos! És gondod legyen rá, hogy az erődben elegendő élelem legyen! Mivel egy sem betegedett meg azok közül, akik ettek az itteni ételekből, így a wersgorok magtáraiból is gazdálkodhatsz!

Néma csend telepedett rájuk.

— Hát akkor — mondta. — Mennem kell!

— Isten legyen veled, uram!

A báró egy pillanatig szótlanul állt. Úgy érezte, hogy hitvese hűvös hangja megenyhült.

— Catherine…

— Igen, uram?

— Rosszul bántam veled! — mondta ki végül. — És elhanyagoltalak. Ami még rosszabb…

A Lady férje felé nyújtotta karját. A bárd durva tenyerébe zárta a hófehér kezet.

— Mindenki követ el hibát! — Sir Roger mélyen az asszony szemébe nézett. — Adsz nekem valamit, ami rád emlékeztet? — kérdezte.

— Vigyázz magadra! Térj vissza!

A báró gyengéden átfogta hitvese derekát, magához húzta, és boldogan felkiáltott.

— Adj nekem egy zálogot asszonyom! Győzelmet aratok, s az egész birodalmat a lábaid elé teszem!

Lady Catherine kibontakozott a báró karjaiból. Ajka megremegett az indulattól.

— És a Földünket mikor fogod végre megkeresni?

— Lopakodjunk haza, mint a tolvajok, amikor már az egész csillagrendszer a mi nevünket féli?! — hangjából büszkeség csendült ki.

— Az Úr legyen velünk — suttogta a Lady, és elviharzott.

Sir Roger mozdulatlanul állt, míg asszonya lépteinek zaját el nem nyelte a hosszú folyosó, majd megfordult, és kiment az embereihez.

Egyetlen hajóba is befértünk volna, de úgy gondoltuk, jobb, ha többel megyünk. Minden hajót átfestettünk az erődben tárolt festékekkel skarlátvörösre, lilára, vagy aranyszínűre. Egy igen tehetséges ifjú, a parancsnoki hajóra felfestette a de Tourneville címert és az angol oroszlánt.

A Tharixan mint egy kő zuhant alá. Megdőlni látszott Euklidésznek az az elmélete, hogy a világ háromdimenziós. Űrhajónk átlépett a negyedik dimenzióba. Mindenfelé csillagok ragyogtak, s mi azzal szórakoztunk, hogy neveket adtunk a számunkra új csillagképeknek. Volt ott Lovag, Arató, és néhány olyan elnevezés is, melyek már súrolták a trágárság határát, s ezért inkább nem említem ezeket.

Az utazás nem tartott hosszú ideig, nem lehetett több néhány földi napnál, már amennyire meg tudtuk becsülni. A korábbi napok mozgalmasságához képest azonban meglehetősen hosszúnak tűnt ez a semmittevés, így amikor végre beléptünk a Bodavant csillagrendszerbe, mindannyian türelmetlen vadászkutyák módjára vártuk a vadászat kezdetét.

Most láthattuk először, hogy nem minden nap egyforma színű és méretű, hiszen a wersgorok, akiket eddig megismertünk, a kisebb, sárga fényű napokat kedvelték, csakúgy, mint mi, emberek. A Bodavant birodalom vörösebb és hidegebb volt. Itt is csupán egyetlen planétán, Bodán volt élet. Valószínű, hogy a wersgorok és az emberek túl komornak és fagyosnak találnák ezt a világot ahhoz, hogy itt éljenek. A wersgorok ezért nem igyekeztek meghódítani a világegyetemnek ezt a részét, s az itt lakó jairokat. Ehelyett megtiltották nekik, hogy az eddig megszerzett bolygókon kívül újabbakat olvasszanak a birodalmukba, s előnytelen kereskedelmi szerződéseket erőltettek rájuk.

A bolygó leginkább egy hatalmas, rozsdás pajzshoz hasonlított. A jairok hadihajóinak jelzéseire engedelmesen ráálltunk a számunkra kijelölt hiperbolikus pályára. Ez azonban korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Bizony, komoly fejfájást okozott nekem, aki az égi pályák tanulmányozását inkább asztrológusokra és az angyalokra hagyom.

Sir Roger a parancsnoki hajóra invitálta a jairok admirálisát. A beszélgetés természetesen wersgor nyelven folyt, s a tolmács szerepét ismét én töltöttem be. Mivel ez a tárgyalás meglehetősen hosszú és unalmas volt, így krónikámban kizárólag a lényegre szorítkozom.

Az admirálist igyekeztünk rangjához méltóan fogadni, hogy elnyerjük rokonszenvét. A bejárattól az ebédlőig húzódó folyosóra sorfalat állítottunk. A nyílpuskások rendbe hozták zöld színű zekéjüket és harisnyájukat, tollakat tűztek sisakjukra, s szörnyű fegyverüket maguk elé tartva, mozdulatlanul álltak helyükön. A gyalogosok kifényesítették vértezetüket, s lándzsájukat különböző magasságban felemelve tökéletes boltívet formáltak. Távolabb, ahol a folyosó kiszélesedett, húsz ragyogó páncélzatú, lándzsát tartó, tollakkal, zászlóval és címerrel ékesített büszke tartású lovas feszített legjobb harci méneinken. A sor végén Sir Roger fővadásza állt, csuklóján egy gyönyörű, betanított sólyommal, s a lába körül egy csapat szelindekkel. Szóltak a kürtök, peregtek a dobok, ágaskodtak a lovak, csaholtak a kutyák, s a katonák egyszerre kiáltották teli torokbó Isten és Szent György nevében! Éljen a dicsőséges Anglia! Hurrá!

A jairokat láthatólag félelemmel töltötte el ez a látvány, de azért folytatták útjukat a tanácsteremnek kinevezett ebédlő felé. A termet a wersgoroktól zsákmányolt pompás holmik díszítették. A középre helyezett hosszú asztal végén méltóságteljesen ült Sir Roger. A pompás ruhába öltözött bárót, aki egy néhány nap alatt kifaragott trónuson ült, markáns arcú alabárdosok és nyílpuskások vették körül. Amikor a jairok beléptek, a nagyúr megemelte a finom, angol sörrel teli aranykupáját, és kiitta az egészségükre. Igaz ugyan, ő inkább bort választott volna ehhez a ceremóniához, de Simon atya úgy határozott, a bort az úrvacsorára tartalékolja. Egyébként is biztos, hogy a jairoknak fogalmuk sincs a kettő közti különbségről.

A jairok zavartan néztek a hosszú asztal mellett sorakozó székekre, míg végre az apródok — olyan szertartásossággal, amilyen csak a királyi udvarban szokásos — helyükre vezették őket. Ezek után rózsafüzérrel a kezemben elmondtam egy imát, és az Úr áldását kértem erre a konferenciára. Be kell azonban vallanom, hogy ennek ezúttal nem csupán vallási okai voltak. A wersgorok elejtett szavaiból ugyanis megtudtam,— hogy a jairok bizonyos beszéd formulákat használnak, hogy felszabadítsák testük és szellemük rejtett erőit. Márpedig, ha ez a nép olyan hiszékeny, hogy az imát egy, az övékénél mélyebb elmerülésnek hiszi, az ugye nem a mi hibánk?

— Köszöntelek, uram! — kezdte Sir Roger végtelen nyugalommal. Mintha valami gonosz fény csillogott volna a szemében. Csak aki jól ismerte, az tudta, hogy ez csupán álarc.

— Elnézésedet kérem, amiért így hirtelen, bejelentkezés nélkül betörtem a birodalmadba, de a hír, ami hozott, nem várhatott!

A jair admirális megfeszült testtel előrehajolt. Kicsit magasabb volt, mint egy ember, de vékonyabb. Testét puha, szürkés színű szőrzet borította, feje körül fehér tollazat ékeskedett. Képe olyasmi volt, mint a macskáé, legalábbis, ami a macskapofáját és bajszát illeti. Óriási, bíbor szeme ragyogott. Máskülönben egész emberi kinézete volt. (Ezt úgy kell érteni, hogy körülbelül annyira hasonlított az emberhez, mint azok a szárnyas oltárokra festett arcok, amiket nem túl ügyes festők festettek.) Rangjelzésekkel díszített szűk, testhez simuló, barna színű ruhát viselt. Nyolc kísérőjével együtt mégis inkább szürkéknek látszottak. Főleg amellett a káprázatos pompa mellett, amit a terembe varázsoltunk. Az admirális neve — mint később megtudtuk — Beljad Sor Van volt. Az a feltételezésünk, miszerint a birodalom védelmével megbízott személy magas posztot foglalhat el a kormányban, igaznak bizonyult.

— El sem tudom képzelni, hogy a wersgorok annyira megbíznának egy másik népben, hogy szövetségesükként még fel is fegyverezik őket — mondta.

Sir Roger nevetett.

— Nem is így történt, kedves uram! Én meghódítottam a Tharixant. Nem tévedtél azonban, amikor az ő gépeiket vélted felismerni! Úgy gondoltam, hogy a zsákmányolt wersgor hajókkal kiegészítem a flottámat.

Beljad úgy ült, mint aki karót nyelt. Az izgatottságtól még a szőre is felborzolódott.

— Akkor ti egy másik bolygóról valók vagytok?! — kiáltotta.

— Mi a hatalmas angolok vagyunk! — tért ki Sir Roger a válasz elől. Nem akart a kelleténél többet hazudni jövendőbeli szövetségesének, nehogy később kellemetlenségei legyenek belőle, ha esetleg kiderülne az igazság. — Számos idegen gyarmat fölött uralkodunk, ilyen többek közt Ulster, Leinster, Normandia… de nem akarlak fárasztani világaink felsorolásával.

Azonnal feltűnt nekem, hogy a megnevezett megyéket és a hercegségeket nem nevezte konkrétan bolygóknak.

— Röviden, a mienk egy nagyon régi civilizáció. Hiteles feljegyzések bizonyítják, hogy több mint ötezer éves. — Az időt illetően a báró igyekezett a Wersgor Birodalom fennállását alapul venni. És egyébként is, ugyan ki vonná kétségbe a Szentírásban foglaltakat az Ádám óta eltelt időre vonatkozóan?

Beljadot a hallottak nem lepték meg annyira, mint vártuk.

— A Wersgor Birodalomról csupán az utóbbi kétezer évre visszamenőleg vannak hiteles bizonyítékaink. Ekkor fejeződött be ugyanis az utolsó gyilkos háború, ami után az egész birodalmat újjá kellett építenünk — mondta. — Ezzel szemben, s ezt megbízható forrásokból tudjuk, a mi népünk már nyolcezer éve él ezen a világon.

— És mióta röpködtök az űrben? — kérdezte Sir Roger.

— Körülbelül kétszáz éve.

— Ó, a mi első kísérleteink… mikor is voltak, Parvus testvér?

— Azt hiszem, úgy háromezer-ötszáz évvel ezelőtt. Azon a helyen, amit Bábelnek neveznek — mondtam nekik.

Beljad nagyot nyelt. Sir Roger tovább beszélt.

— Az univerzum olyan hatalmas, hogy a terjeszkedő Angol Királyság csak nemrég találta szembe magát a Wersgor Birodalommal, ők persze minden ok nélkül azonnal megtámadtak minket anélkül, hogy felmérték volna az erőinket. Mi ezzel szemben békeszerető nép vagyunk. A gőgös foglyoktól megtudtuk, hogy a Jair Köztársaság helyteleníti a háborúskodást, és soha nem gyarmatosít olyan bolygót, amely már lakott. — Sir Roger összekulcsolta a kezét, és az égre emelte a tekintetét. — Az egyik legfontosabb alapelvünk: Ne ölj! Bár, ha meggondoljuk, talán nagyobb bűn megkegyelmezni egy kegyetlen és veszélyes birodalomnak, amilyen a wersgor is, s hagyni, hogy pusztítsa a védteleneket.

— Hm — Beljad elgondolkozva vakargatta szemöldökét. — Hol is van ez a ti Angliátok?

— Ugyan, ugyan — mosolygott Sir Roger.— Nem gondolhatjátok komolyan, hogy egy ilyen fontos dolgot azonnal elárulunk egy vadidegennek, legyen az bármilyen nagyra becsült is! Először közelebbi kapcsolatba kell kerülnünk! Ezt még maguk a wersgorok sem tudják, annak ellenére, hogy a saját hazánkban támadtak meg minket. A felderítőhajójukat ugyanis fogságba ejtettük. Ezt az expedíciót azért szerveztük, hogy megbüntessük őket, és adatokat szerezzünk. Mint már mondtam, a Tharixant jelentéktelen veszteségekkel sikerült elfoglalnunk. De az már nem a mi módszerünk, hogy más intelligens fajok ügyeibe csak úgy beleavatkozzunk anélkül, hogy alaposan utánanéznénk a dolgoknak. Esküdni mernék, hogy III. Edward sem nézné ezt jó szemmel. Ha lehet, inkább szövetséget kötök veletek jairokkal, és mindazokkal, akik sokat szenvedtek a wersgor gonoszságtól. Csatlakozzatok hozzánk! Indítsunk ellenük keresztes hadjáratot! Mutassuk meg, hogy még nekik sem lehet büntetlenül eltiporni másokat! S ezzel a szövetséggel jogot szereztek arra is, hogy a győzelem után osztozzatok velünk a birodalmukon!

— Te, aki csak egy kisebb katonai szervezet feje vagy, vajon fel vagy-e hatalmazva arra, hogy ilyen kérdésekről tárgyalj? — kérdezte Beljad kétkedőn.

— Én nem egyszerű nemes vagyok! — válaszolta gőgösen a báró. — A származásom alapján van olyan rangom, mint neked. Az egyik ősöm, név szerint Noé, annak idején planétánk teljes hajóhadát egyedül irányította.

— Ez az egész olyan hirtelen jött — dadogta Beljad. — Nem is hallottunk még rólatok! Mi nem… Én nem… meg kell beszélnünk, és…

— Természetesen! De ne sokáig gondolkozzatok! — emelte fel a nagyúr a hangját. — Én lehetőséget kínálok nektek, hogy együtt törjük meg a wersgor barbárokat, akik megsértették Angliát. Ha osztoztok velünk a megpróbáltatásokban, osztozhattok velünk a zsákmányban is. Egyébként is szükségünk lesz valakire, aki rendet tart majd a meghódított birodalomban! Vagyis, azt mondom, csatlakozzatok a keresztes hadjárathoz! És miénk a győzelem!


XVI.fejezet

<p>XVI.fejezet</p>

A jairok — csakúgy, mint általában a szabad népek — nem voltak olyan hiszékenyek. Meghívtak minket a bolygójukra, bizonyára azért, hogy jobban megismerjenek. Különös volt ez a látogatás. Mintha az időtlen Elf Hillben lettünk volna. Karcsú tornyokra emlékszem, amiket kecses hidak kötöttek össze egymással, városokra, ahol a lakók a házak közötti gyönyörű parkokban pihentek, csillogó tavakon lágyan ringatózó csónakokra, diákokra, akik szívesen megtanultak volna tőlem angolul, óriási aranycsináló laboratóriumokra, és gyönyörű zenére, amit álmaimban még most is gyakran újra hallok.

De ez most nem ilyen könyv, s egyébként is, egy ősi, nem emberi civilizációról még egy hiteles leírás is vadabbnak tűnik egy hétköznapi angol ember számára, mint a közismert velencei — Marco Polo — fantazmagórái.

A jair katonai vezetők, a bölcsek és a politikusok udvariasan ugyan, de megpróbáltak minél több információt kiszedni belőlünk. Ám úgy gondolhatták, hogy ez még mindig nem elég, mert expedíciót szerveztek a Tharixanra, hogy saját szemükkel lássák, mi történt. Lady Catherine nagy pompával fogadta őket, s beleegyezett, hogy kikérdezzék a wersgorokat. Egyedül Branithart rejtette el a szemük elől, aki túlságosan jól tudta, mi az igazság. A többiek azonban, beleértve Hurugát is, csak kusza, önmaguk számára is érthetetlen dolgokat mesélhettek egy borzalmas, megállíthatatlan támadásról.

Mivel nem voltak tisztában azzal, hogy az emberek külseje sok mindent elárul akár fizikai, akár szellemi képességeikről, így nem vehették észre, hogy a Tharixanon az őrséget a leggyengébbek látják el. Megszámolni azonban megszámolták őket, és igen elcsodálkoztak, hogy ilyen kis sereg ilyen teljesítményre volt képes. Valószínűleg ők is azt hihették, hogy valamiféle csodafegyver van a birtokunkban. A szabadon legelésző marhacsordákból, a lóháton lovagoló emberekből és a szabadtűzön főző asszonyokból azt a következtetést vonták le, hogy mi, angolok leginkább a természetben, a szabad ég alatt szeretünk élni. Ez annál is inkább fontos megállapítás volt, mivel ők is ilyen életmódot szerettek volna kialakítani.

Az volt a mi szerencsénk, hogy a közös nyelv hiányában kénytelenek voltak annyi információval megelégedni, amennyit a szemükkel láttak. Istennek hála, azok sem tettek még szert komolyabb tudásra, akik már elkezdték tanulni a wersgor nyelvet. Ki tudja, mi lett volna, ha valaki, esetleg egy katona könyörögni kezd a jairoknak, hogy vigyék végre haza?! De szerencsére egyedül én beszéltem valamennyire ezt a nyelvet, s így minden beszélgetést megváltoztathattam, ha jónak láttam.

A végén már én is olyan dölyfösen beszéltem, mint Sir Roger.

A báró nem hallgatta el előlük, hogy Darova légterét hamarosan bosszúvágyó wersgor hajók tömkelege fogja elözönleni. Úgy is mondhatnám, hogy büszke volt rá. A csapdát már felállította — mondta —, és ha Boda vagy a többi csillagjáró nép nem segít, akkor üzenni fog haza Angliába, hogy küldjenek erősítést. Vendéglátóinkat nyugtalanította az a gondolat, hogy egy eddig teljesen ismeretlen birodalom jelenik meg a közelükben. Nincsenek kétségeim afelől, hogy néhányan egyszerű kalandoroknak tartottak minket. Az sem kizárt, hogy egyenesen törvényen kívülieknek hittek, akik nem számíthatnak hazájuk segítségére. Ám a többiek — és ők voltak a többen — nem törődtek velük.

— Talán üljünk ölbe tett kézzel, és nézzük, hogy mi történik?! És ha kalózok? Mit számít az? Ezek a jövevények meghódítottak egy bolygót. Megmutatták, mi a bátorság. Mindenképpen fel kell fegyverkeznünk, azonban, arra az esetre, ha kiderülne, hogy Anglia… annak ellenére, hogy ők éppen az ellenkezőjét állítják… ugyanolyan kegyetlen hódító, mint a Wersgor Birodalom! Hát akkor nem jobb, ha ennek a Rogernek a segítségével néhány bolygót is elfoglalunk? Ha belegondolunk, nincs is más választásunk. A wersgorokkal nem szövetkezhetünk ezek ellen. Az elképzelhetetlen lenne.

Mindezekhez hozzájött az is, hogy a jairokat egyszerűen rabul ejtette különös látogatóik titokzatossága és büszkesége. Kíváncsi szemek kísérték Sir Rogert és pompás kíséretét, amint végigügetett a széles sugárúton. Elégedetten, sőt boldogan fogadták a hírt, ez az ismeretlen, maroknyi csapat győzelmet aratott régi nagy ellenségükön. S mivel jól tudták, hogy ők az univerzumnak csak egy kis részét ismerik, kételkedés nélkül elhitték, hogy léteznek olyan, övéknél jóval nagyobb és erősebb birodalmak, melyekről eddig még sohasem hallottak. Így hát, amikor a fülükbe jutott, hogy az idegenek hadjáratot akarnak indítani a wersgorok ellen, azonnal elöntötte őket a harci kedv, s követelni kezdték a háborút. A jairok valódi köztársaságban éltek, nem úgy, mint a wersgorok. Ennek a népnek volt szava az országházban. De még milyen szava!

A wersgor követ tiltakozott. Rombolással fenyegetőzött. De messze volt a hazájától, így a jelentések, amiket elküldött, csak sokára érkezhettek meg. Eközben a tömeg kőzáport zúdított a rezidenciájára.

Sir Roger két másik követtel tárgyalt. Ók voltak azoknak a kisebb birodalmaknak a képviselői — az ashenkoghlik és a pr?*tek, akiket, csakúgy mint házigazdáinkat, a wersgorok már régóta sakkban tartottak. (A másodiknak említett különös faj nevének füttyből és morgásból álló leírásával sokat kínlódtam, de ennél jobb, mint pr?*t, nem jutott az eszembe.)

Ám, hogy újra a lényegre térjek, következtek az újabb tárgyalások, amelyekből egyet, szokásomhoz híven meg is örökítettem.

Mint mindig, a beszélgetés most is wersgor nyelven folyt. Ezúttal azonban jóval több nehézségem akadt a tolmácsolásban, mivel a pr?*t követ mindvégig egy üvegkalitkában ült. Mint megtudtam, erre azért volt szükség, mert a szervezete melegebb és mérgezőbb levegőhöz szokott, mint az itteni, ezt a kalitka biztosította neki. Kénytelen voltam egy hangosbeszélőn keresztül tárgyalni vele, ami még jobban eltorzította amúgy is szörnyű akcentusát. A saját nevét és rangját meg sem kérdeztem, mivel bonyolultabb kifejezésnek ígérkezett, mint azok, amelyeket Maimonidész könyvében olvashatunk. Egyszerűen csak úgy gondoltam rá, mint az Északnyugati Kaptárok Tercius Tojásmesterére, s Ethelbertnek neveztem el.

Mindannyian egy hűvös, kék színű szobában ültünk, valahol a város felett.

Ethelbert hosszú, unalmas, udvariaskodó bevezetőt mondott, s közben megállás nélkül hadonászott különös csápjaival. A homályos üvegfalon keresztül legalábbis ilyen látványt nyújtott. Sir Roger ezalatt az alattunk elterülő várost mustrálgatta. Ez mindannyiunkat magabiztossá tett, s ezáltal megsokszorozta az erőnket.

— Uram! Azt hiszem, ismered az érveimet, amik a harc mellett szólnak — mondta Sir Roger. — Ha jól tudom, nektek is jó okotok van rá, hogy csatlakozzatok hozzánk. Úgy hallottam, hogy a Prr — Prrr… vagy hogy a csudába hívják az anyabolygótokat, szintén sokat szenvedett a wersgoroktól.

Elkeseredtem nehéz sorsomon, hogy a tolmácsolás minden terhét egyedül kell cipelnem, de aztán azonnal bűnbánatot gyakoroltam lázadásomért. A wersgor nyelv annyira barbárnak és idegennek tűnt még ennyi idő elteltével is, hogy képtelen voltam egyből erre a nyelvre fordítani. Ezért hát Sir Roger franciául elhangzott szavait minden alkalommal először anyanyelvemre — vagyis az angolra — kellett átültetnem. Ezt követte a méltóságteljes latin, s végül a wersgor. A folyamat azonban itt még nem ért véget, mivel a követeknek a wersgorról saját pr?*t nyelvére kellett fordítania a hallottakat. Bábeli zűrzavar. Isteni találmány.

— A Kaptárok csakugyan sokat szenvedtek — ismerte el a követ. — A wersgorok mindenbe beleszólnak. Ők szabják meg a hadseregünk létszámát. Megtiltották, hogy terjeszkedjünk. Óriási hadisarcot fizetünk nekik ritka fémek formájában. Viszont nem vagyunk közvetlen életveszélyben. A mi bolygónk légköre mérgező, ami azt jelenti, hogy sohasem fogják meghódítani. Miért haragítsuk őket magunkra?

— Azt hiszem, ezeknek a teremtményeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a méltóság — fordult felém a báró. — Mondd meg nekik, hogyha a wersgorok elpusztulnak, akkor nem kell több sarcot fizetniük!

— Ez igaz — volt a hűvös válasz. — De ez kevés ahhoz, hogy vállaljuk a pusztulás kockázatát!

— De ez a kockázat annál kisebb, minél többen fogunk össze! Ha meg kell osztania az erőit, kevésbé veszélyes a számunkra!

— De hol találunk még szövetségeseket?

— Biztos vagyok benne, hogy a Bodán tartózkodó ashenkoghli úrnak szándékában áll, csatlakozni hozzánk. Feltehetően a többi klán feje is hasonlóan dönt majd, ha másért nem, hát azért, nehogy egyik társuk nagyobb hatalomhoz jusson.

— Uram — tiltakoztam angolul. — Te is tudod, hogy Ashent egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy beszálljon ebbe a „játékba”.

— Te csak tolmácsold ennek a szörnyetegnek, amit mondok!

— De uram! Ez nem igaz!

— De még igaz lehet, vagyis valójában, nem hazugság.

Nem volt mit tenni. Engedelmeskednem kellett.

— Miből gondolod ezt? Eddig mindannyian óvatosnak ismertük Ashent követét — vágott vissza Ethelbert.

— Hogyne! — válaszolta gúnyosan, ám egyszersmind nyájasan a báró.

— Ám amennyire én ismerem… nem veri nagydobra az ügyet. Talán az emberei… elfecsegik… vagy nem tudják megállni, hogy el ne újságolják a nagy hírt.

— Ennek utána kell néznünk! — mondta Ethelbert.

Megpróbáltam olvasni a gondolataiban. Talán jairokat akar lefizetni, hogy kémkedjenek neki?

Sir Roger és én egy távoli zugba húzódtunk, hogy nyugodtan kielemezhessük azt a beszélgetést, amit a báró egy ifjú ashenkogh-gal folytatott. Ez a tüzes kentaur égett a vágytól, hogy háborúzhasson, s így hírnévre és gazdagságra tegyen szert. Nagyon készséges volt. Mindent elmondott a birodalomról, ami Sir Roger számára fontos lehetett. A báró elmondta neki, hogy milyen dokumentumokat hamisítson, s hagyjon olyan helyen, ahol Ethelbert kémei ráakadhatnak.

Alaposan kitanította, miket áruljon el részegen, milyen szavak csússzanak ki a szájából. Kis idő múlva az ashenkoghli követet kivéve már mindenki tudta, hogy csatlakozni akar.

Így hát Ethelbert üzenetében háborúra való felkészülésre szólította fel a népét. Igaz ugyan, hogy ez az üzenet titkos volt, de Sir Roger megvesztegette azt a jair biztonsági embert, akinek a diplomáciai iratokat kellett a postahajóra szállítani. A báró, a Tharixan egyik szigetvilágát ajánlotta fel szolgálataiért cserébe. El kell ismernem, hogy ismét elkápráztatott éles elméjével. Most ugyanis, hogy kezében volt Ethelbert haza írott levele, elég volt azt az ashenkoghli követ orra elé tenni, s az máris hajlandó volt belépni a szövetségbe. Sőt! Erre szólította fel a többi klánt is.

Mostanra már Boda katonai szervei is mozgolódni kezdtek. Azt azért mégsem hagyhatták, hogy a pr?*tek és az ashenek minden dicsőséget learassanak előlük. A szövetségbe tehát ők is beléptek. A parlament kimondta a hadbalépést.

Sir Rogernek az egész arca nevetett.

— Egész könnyen ment! — mondta kapitányai elismerő szavaira. — Csak meg kellett találnom azt a kulcsot, ami az itteni zárakat nyitja. Ezek a csillagközi népek olyan csapdákba is beleesnek, amit még egy féleszű germán herceg is könnyű szerrel kikerülne.

— De hát hogyan lehetséges ez? — kérdezte Sir Owain. — Hiszen ez a nép ősibb, erősebb és okosabb, mint a mienk!

— Az első kettőt elismerem — bólintott a báró. Olyan jókedve volt, hogy még a lovaggal való korábbi összetűzéseket is elfelejtette. — De a harmadikat nem.

Ezek a fura teremtmények olyanok, akár a gyerekek.

— És hogy miért? A Földön évszázadok óta nagyon sok fejedelem és nemzet él egyszerű viszonyok között, és mind hadilábon áll egymással. Miért volt annyi háború Franciaországban? Azért, mert az Anjou herceg egyszerre volt francia születésű nemes és Anglia királya. Nem nehéz elképzelni, hogy ez mire vezethetett. És ez csak egy egyszerű példa! A Földön minden fortélyt kitanultunk, hogy talpon maradhassunk. De itt fent már évszázadok óta a wersgorok kezében van a hatalom. Egyetlen módszerrel hódítanak: kegyetlenül lemészárolják azokat a fajokat, amelyek nem tudnak visszavágni. Akadt ugyan három másik birodalom, mely ugyanolyan fejlett haditechnikával rendelkezett, mint ők, szerencsétlenségükre azonban jóval kevesebben voltak, mint a wersgorok, így a hatalmas birodalom újabb gyarmatokat szerzett. A három leigázott, meggyengített nép meg sem próbált összefogni elnyomója ellen. Szinte gyerekjáték volt irányítani őket, csak tudni kellett, mikor mit kell kihasználni: az egyszerűségüket, a kapzsiságukat vagy a gyávaságukat.

— Túlságosan szerény vagy, uram — mosolygott Sir Owain.

A báró jókedve egy pillanat alatt elszállt.

— A sátán művel ilyen dolgokat! Az ellenség már úton van, s nekünk itt kell ülnünk és várnunk, míg a hadsereg, indulásra készen áll.

Olyan volt, mint egy rémálom. Már nagyon szerettünk volna visszamenni az erődbe az asszonyokhoz és a gyerekekhez, de nem hagyhattuk itt Bodát. A szövetség még mindig meglehetősen ingatag lábakon állt. Sir Rogernek ezerszer is meg kellett erősítenie, gyakran olyan eszközökkel, amiket a túlvilágon biztosan a fejére olvasnak majd. Mi többiek minden időnket a történelem, a nyelvek, a földtan, pontosabban a csillagászat és a boszorkányos berendezések tanulmányozásával töltöttük. Persze ez utóbbiakat azzal az ürüggyel vizsgálgattuk, hogy összehasonlítsuk a mi otthoni gépeinkkel. Ebben az összehasonlításban — ugye mondanom sem kell — mindig a mieink győztek. Szerencsére Sir Roger, még mielőtt elhagytuk volna Tharixant, a tisztektől és a dokumentumokból megtudta, hogy a birtokunkba került fegyverek titkosak. Így hát minden további nélkül megmutattunk nekik egy angol fegyvernek titulált különösen hatékony kézifegyvert, arra azonban vigyáztunk, hogy egyik szövetségesünk se nézhesse meg alaposabban.

Késő este a jairok összekötő hajója azzal tért vissza a Tharixanról, hogy az ellenséges armada megérkezett. Sir Roger azonnal bement a szobájába. Nem tudom, mi történt, de másnap az összes bútor szilánkokra hasogatva feküdt a padlón, s a báró kardját újra kellett köszörülni.

Nem kellett tovább várnunk. A bodavanti flotta útra készen állt. Nem sokkal ezután több tucat kisebb csatahajó érkezett az Ashenkről, a Pr?*t mérgező légkörét elhagyva pedig néhány doboz alakú jármű közeledett felénk. Hajóra szálltunk, és elindultunk a csatába.

Beléptünk a Tharixan légkörébe. Abban a pillanatban, ahogy megláttuk Darovát, kétségessé vált számunkra, hogy bárki is túlélte azt, ami itt történhetett. Több száz mérföldes körzetben minden elpusztult. Fekete, üszkös föld emlékeztetett a rémségekre. Megolvadt, bugyborékoló sziklák jelezték, hova csapódott be a bomba. Az alattomos halál pokoli lehelete — amit csak a műszerek érzékeltek — elárasztotta az egész kontinenst, s évekig ott lebegett fölötte.

De Darova úgy épült, hogy átvészelje az ilyenfajta támadást, és Lady Catherine is mindent megtett, hogy ez sikerüljön. Közvetlenül az erőpajzs felett egy wersgor hajórajt pillantottam meg. A lövedékek egymás után robbantak szét a földből kimagasló épületek falain, az ég felé röpítve a kiszakított kődarabokat, de a belső terekben nem tudtak kárt tenni. A felperzselt föld szétnyílt, s mint ahogy a vipera, ami kidugja, majd gyorsan visszahúzza a nyelvét, az ágyúk kiokádták gyilkos terhüket, s újra a föld biztonságos mélységeibe húzódtak. A levegőben három eltalált wersgor gép járta a haláltáncát. Roncsaik nemsokára vérrel keveredtek a földön — azoknak az áldozatoknak a vérével, akik a kegyetlen közelharcban lelték halálukat.

Aztán többé nem láttam a füstbe burkolózott Darovát. A csata egyre inkább az űrben folytatódott, s itt a wersgorok erőfölényben voltak.

Különös csata volt. Óriási távolságokban, különböző sugárágyúkkal folyt a harc. A hajók automata, vezérléssel manővereztek, olyan sebesség mellett, hogy a legénység csak a súlytalanságnak köszönhette, hogy nem kenődött fel a falakra. A légüres térben még a találatot kapott gépek sem zuhantak le. Megsérült részük levált a hajótestről, és a hajó tovább harcolt. Ilyen volt hát egy szokványos űrháború. Sir Roger azonban úgy döntött, hogy újít. Amikor közölte a tervét a jair admirálisokkal, azok először nagyon megijedtek, ám a báró elhitette velük, hogy ez egy jól bevált angol taktika, ami — ha úgy vesszük — igaz is volt. Valójában azonban inkább az attól való félelem vezette erre a lépésre, hogy emberei az idegen fegyverek ügyetlen kezelésével elárulják magukat.

A korábbi támadóalakzatot felbontva a báró kisebb, gyorsabban mozgó egységekre osztotta a hajórajt. Ezzel a szokatlan felállással az volt a céljuk, hogy az ellenséges gépeket összetömörítsék. Így, amikor végre eljött az alkalom, Sir Roger hajói óriási sebességgel száguldottak egyenesen a sűrűjébe. Néhányan ugyan elpusztultak, ám a többiek töretlen erővel folytatták útjukat a wersgorok parancsnoki hajója felé. Ez egy óriási, majdnem fél mérföld hosszú monstrum volt, minden bizonnyal erőpajzzsal körülvéve. Ám az angol sereg megtalálta a módját, hogy áttörje a sugárvédelmet. Egyszerűen bombázni kezdett. A lövedékek itt is, ott is átfúrták a hajótestet. Ezeken a lyukakon át, jutottak be aztán a mieink a szörnyeteg belsejébe. Címerrel a ruhájukon, íjakkal és alabárdokkal a kezükben rohantak az ellenre.

Túl kevesen voltak ugyan ahhoz, hogy az óriási labirintus minden folyosóját és kabinját elfoglalják, de erre nem is volt szükség. Kis veszteségekkel, fantasztikus elszántsággal harcoltak a közelharcban járatlan, halálra vált kék bőrűekkel. Egyszer csak a legénység hirtelen elhagyta a hajót. Ezt látva Sir Roger is visszavonta csapatait, még éppen idejében. A monstrum felrobbant, s darabokra szakadt.

Csak maga az Úristen és a harcos szentek tudhatják, mennyit köszönhettünk a báró ezen lépésének. Nagyon sok wersgor hajó elpusztult, s jó néhány harcképtelenné vált. Minden egyes támadás közelebb hozta a győzelmet. Az ellenséget felkészületlenül érte ez a harcmodor. Igyekeztünk beszorítani őket Darova erődje és a mi egységeink közé, hogy a lentiek is segíthessenek eldönteni a csatát.

A győzelem küszöbén sok szavahihető katona látta Szent Györgyöt, amint átvágtatott a csillagokkal kirakott tejúton, s egymás után tűzte kardjára a kék bőrűek hajóit, mint megannyi sárkányt. A wersgorok végül feladták a harcot. Rendezett sorokban visszavonultak, maguk mögött hagyva flottájuk negyedének roncsait. Ezúttal nem üldöztük őket, hanem Darova fölé ereszkedtünk. Sir Roger és szövetségeseinek kapitányai egy kisebb hajóval leszálltak az erődbe. A központi föld alatti csarnokban a kimerült, elcsigázott őrség erőtlen éljenzéssel fogadta az érkezőket. A több napon át, tartó küzdelem kiszívta az erejüket. Lady Catherine megfürödve, legszebb ruhájába öltözve várta a visszatérőket, s most úgy vonult át a csarnokon, mint egy királynő, hogy köszöntse a kapitányokat. Ám amikor a hűvösen ragyogó fényben meglátta férjét, léptei elbizonytalanodtak.

— Uram…

A báró egész lelke feltárulkozott a mozdulataiban, ahogyan levette fényes sisakját, karjával teste mellé szorította, s fél térdre ereszkedett asszonya előtt.

— Nem! — kiáltotta hangosan. — Ne mondd ezt! Hadd mondjam inkább én! Asszonyom! Kedvesem…

A Lady alvajáróként indult férje felé.

— Tiéd a győzelem?

— Nem, a tiéd!

— És most…

Sir Roger elkomordva emelkedett fel, az erődben rá váró kötelezettségekre gondolva.

— Konferenciák, számbavenni és kijavítani a károkat, új hajókat építeni, nagyobb hadsereget állítani, újabb szövetségeseket keresni, buzdítani, és harcolni, és újra harcolni, mindaddig, míg Isten segedelmével a kék bőrűek végre visszahúzódnak a planétájukra és behódolnak. — A Lady arcából kiszökött a vér. — De ma éjszaka, asszonyom — mondta ügyetlenül, annak ellenére, hogy valószínűleg számtalanszor elpróbálta magában ezeket a szavakat —, azt hiszem, mindketten kiérdemeltük, hogy végre kettesben lehessünk.

Lady Catherine levegő után kapkodott.

— Sir Owain Montbelle életben van?

Mivel a báró nem intett nemet, a Lady ajkán halvány mosoly jelent meg. Keresztet vetett, majd az idegen kapitányok felé fordult. Köszöntötte őket, s kezét feléjük nyújtotta, hogy kezet csókoljanak neki.


XVII.fejezet

<p>XVII.fejezet</p>

Történetem egyik szomorú epizódjához érkeztem. Nehéz erről írnom, annál is inkább, mert csak a legvégén voltam jelen.

Mindez annak a következménye volt, hogy Sir Roger teljesen belelovallta magát a keresztes hadjáratba. Mintha menekült volna valami elől — s ez tulajdonképpen igaz is volt. Engem is úgy sodort magával, mint viharos szél a falevelet. A tolmácsa voltam, ezen kívül pedig — úgy is mondhatjuk — a tanára, hiszen minden szabad percben a wersgorok nyelvére okítottam. Esténként, mikor már teljesen úrrá lett rajtam a fáradtság, s mélyen álomba zuhantam, a Nagyúr magához hívatott egy jair nyelvészt, akivel hajnalig folytatta a tanulást. Néhány hét múlva már mindkét nyelven folyékonyan káromkodott.

A báró az ellenséggel is éppolyan kegyetlenül bánt, mint magával. A wersgorok nem juthattak pihenőhöz. Egyik bolygót a másik után foglaltuk el. Minden planétán saját helyőrséget állítottunk fel. Az ellenség meggyöngült. A rabszolgaságban élő bennszülött lakosság mindenhol nagy segítségünkre volt. Csak fegyvert kellett a kezükbe adni, s máris úgy támadtak elnyomóikra, hogy azok nemegyszer tőlünk kértek védelmet ellenük. A jairok, az ashenkoghlik és a pr?*tek elborzadva szemlélték az uraik ellen forduló népek küzdelmét. Ők abszolút tapasztalatlanok voltak ilyen téren, nem úgy, mint Sir Roger, aki jó néhány parasztfelkelést láthatott már Franciaországban. Szövetségesei hamarosan elfogadták őt a vezetőjüknek. Hogy mi minden történt ezeken a bolygókon, azt képtelenség leírni. A leglényegesebb azonban feltétlenül szót érdemel. Vagyis az, hogy annak idején a wersgorok minden civilizációt leromboltak, ami az útjukba akadt. Most viszont rájuk került a sor. Az őslakosok eddig éhínségben, anarchiában, hitetlenségben és abban az állandó fenyegetettségben éltek, hogy a kék bőrűek bármikor visszatérhetnek földjükre. Belőlük kellett Sir Rogernek kiegészítenie a helyőrségeket. A báró igyekezett végleges megoldást találni a bolygókon uralkodó áldatlan állapotokra. Mivel Róma bukása után is hasonló helyzet alakult ki, a nagyúr az ott bevált módszert alkalmazva feudális rendszert épített ki.

Ez a hosszú, kemény küzdelem teljesen felemésztette az erejét. Isten óvja a lelkét! Soha nem élt még ilyen nemes lovag. Még most, annyi idő elteltével is könny szökik a szemembe, s szeretnék minél hamarabb túljutni krónikám ezen részén. Talán megbocsátható számomra, hogy így teszek, annál is inkább, mivel alig voltam jelen a történteknél.

Akadtak néhányan, akik cserben, hagyták urukat, ám ezek elbuktak, mielőtt igazán ártani tudtak volna. A legfőbb gondot nem ők okozták. Ha Sir Roger jobban ügyelt volna a figyelmeztető jelekre, mindez nem következhetett volna be. Az elkövetkezendő események leírásánál úgy érzem, fel kell hagynom a tárgyilagos stílussal, s vissza kell térnem a korábbi, melegebb hangvételhez. Így, a mostanra már igen-igen beszennyeződött embereket újra esendő lelkekként ajánlhatom az Úr kegyeibe.

Mi is történik a Tharixanon? A flotta épp most hagyta el ezt a bolygót, hogy kezdetét vegye a többi planéta ostroma. Darovát jair helyőrség vigyázta. Az erődöt oly hősiesen védő asszonyok, gyerekek és öregek Sir Roger elismeréseként átköltözhettek arra a békés szigetre, ahol a teheneink legeltek. Ott aztán házat építettek a mezőkön vagy az erdőkben, legeltettek, vadásztak, vetettek, arattak, csakúgy, mint otthon. Természetesen továbbra is Lady Catherine-nek tartoztak engedelmességgel. A Lady gondoskodott róla, hogy Branithar ne adhasson semmiféle felvilágosítást a jairoknak. Volt egy kis űrkompja is, amivel azonban kizárólag sürgős esetekben közlekedett. A jairoknak tilos volt ellátogatni erre a szigetre, nehogy túl sokat lássanak az igazságból.

Békés, nyugodt időszak volt, a Lady szívében azonban bánat lakozott.

Amikor Sir Roger elindult a keresztes hadjáratra, szomorúság töltötte el. Virágos mezőn sétált néhány komornája kíséretében, s hallgatta a fák között fújó szél halk zenéjét. Mintha csak álmodta volna az erdő mélyéből jövő fejszecsattogást és kutyaugatást.

Hirtelen megállt. Egy pillanatig szóhoz sem jutott az ámulattól, majd lopva keresztet vetett.

— Az ég legyen veled, Mary! — suttogta halkan. Komornái jól nevelten hallótávolságon kívülre húzódtak. Sir Owain Montbelle bicegett elő a tisztásról. Tetszetős, színpompás ruhát viselt. Az oldalán lógó kardon kívül semmi sem emlékeztetett a háborúra. Kicsit komikus volt, amint mankójára támaszkodva íjából elegánsan kiröppentett egy tollakkal ékesített nyílvesszőt.

— Ah! — kiáltotta. — E pillanatban ez a hely Árkádia, s az öreg Hob, a kanász, akivel az imént találkoztam, a pogány Apolló, aki hárfáján dicshimnuszt zeng az elbűvölő Vénusznak.

— Mi ez? — kérdezte rémülten a Lady. — A flotta visszatért?

— Nem — válaszolta vállrándítva a lovag —, csupán ügyetlenségem miatt nekem itt kellett maradnom. Golyózás közben ugyanis megbotlottam, és kificamítottam a bokámat. Nem sok hasznomat vennék most a harcban. A hatalmamat az ifjú Hugh Thorne-ra ruháztam, én pedig egy repülőgépen visszatértem a Tharixanra. Itt megvárom, míg rendbe jövök, majd egy jair pilótával és egy kölcsönkért géppel visszamegyek az egységemhez.

Catherine ugyan megpróbálta összeszedni magát, hangja azonban még mindig remegett.

— A… nyelvórákon… Branithar említette, hogy a csillagközi népek tudása igen fejlett a… a sebészet terén. — Arca úgy lobogott, mint a tűz. — A lencséikkel… az élő testbe is belelátnak. Csak befecskendeznek valamilyen gyógyszert… és… és néhány nap alatt a legkomolyabb sérülés is rendbejön.

— Gondoltam rá — mondta Sir Owain —, hiszen nem ülhetek itt tétlenül, amikor háború van. Ám eszembe jutottak a báró szigorú szavai, miszerint minden reményünk abban van, hogy elhitessük ezekkel a démonokkal, hogy mi is épp olyan fejlettek vagyunk, mint ők.

A Lady megmarkolta a nyakában lógó keresztet.

— Éppen ezért nem kérhettem segítséget tőlük — folytatta az ifjú. — Azt mondtam nekik, hogy maradt néhány elintéznivaló dolgom ezen a bolygón, a mankó pedig a bűneimért való vezeklés. Amikor a természet magától meggyógyít, akkor útnak indulok. Valójában azonban olyan, mintha kitépném a szívem, ha téged itt kell hagynom.

— Sir Roger tudja ezt?

A lovag bólintott, s erről a dologról nem beszéltek többet. Sir Owain azonban hazudott, amikor azt mondta, hogy Sir Roger tud a visszatéréséről. Egyik katona sem merte ugyanis elmondani a bárónak, mi történt. Talán én megkockáztathattam volna — hiszen egy egyházi személyre mégsem támadt volna rá —, de én nem tudtam semmiről sem. Mivel a nagyúr ezekben az időkben igencsak kerülte Sir Owain társaságát, és mivel amúgy is tele volt gondokkal, nemigen gondolt rá. Én azonban azt gondoltam, hogy inkább nem akart rá gondolni.

Vajon a lovag valóban megrándította a bokáját? Alig hiszem! Mindenesetre a véletlen egybeesés sem kizárt. Bár ami azt illeti, én el tudom képzelni, hogy részletesen, jó előre megtervezte az árulását. Valószínűleg ismét Branitharral akart beszélni, hogy megtudja, mire számíthat.

Sir Owain nevetve Catherine-hez hajolt.

— Amíg itt lehetek… — mondta — áldani fogom a véletlent.

— Miért? — remegett meg a Lady.

— Szerintem te is tudod… — ragadta meg a lovag a kezét.

— Ne felejtsd el, kérlek, hogy a férjem háborúban van! — tiltakozott Catherine, s visszahúzta a kezét.

— Istenemre, nem! — kiáltotta a Sir Owain. — Inkább meghalnék semhogy, a te szemedben becstelennek látsszak.

— Nem… soha nem tartanék becstelennek egy ilyen… ilyen kedves lovagot!

— Hogyan?! Csupán annyi volnék?! Kedves? Szórakoztató? Egy udvari bolond, aki felvidít? Catherine bolondja vagyok, s nem Vénusz szerelmese? Hát akkor hadd szórakoztassalak kicsit! — s olyan mozdulatot tett, mintha dicshimnuszt kezdene zengeni a Ladyről.

— Nem! — menekült el előle Catherine, mint halálra vált őzsuta a vadász elől. — Én… zálogot is adtam!

— A szerelemre csak egyfajta zálog létezik. Maga a szerelem! — A lovag haján napsugár tündökölt.

— Van két gyermekem, akikről gondoskodnom kell — mondta szinte könyörgő hangon a Lady.

A lovag elkomorodott.

— Valóban, asszonyom. Jól tudom, hiszen nem egyszer lovagolt Robert és a kis Matilda a térdemen. És remélem, még ezután is fognak! Amíg Isten engedi…

A Lady újra a lovagra nézett. Szinte meghajolt előtte, úgy kérdezte.

— Mire gondolsz?

— Ó, nem… semmire — mondta, s üres tekintettel meredt a suttogó erdőre, ahol a leveleknek sem formája, sem a színe nem emlékeztetett földi társukéra. — Nem akarom, hogy azt hidd, áruló vagyok!

— De a gyerekek! — ezúttal Catherine ragadta meg az ő kezét. — Krisztusra kérlek, ha tudsz valamit, mondd el!

A lovag felé sem fordította arcát. Nagyon szép profilja volt.

— Semmiféle titok nincs a birtokomban, Catherine — mondta. — Te jobban meg tudod ítélni a dolgokat, mint én. Te ismered legjobban a bárót.

— Ismerheti őt egyáltalán valaki?! — kérdezte keserűen a Lady.

— Nekem úgy tűnik, hogy egyre merészebb vágyai vannak. S ennek csak halál lehet a vége. Először még megelégedett volna annyival, hogy Franciaországba repül, és csatlakozik a királyhoz. Azután már a Szentföldet akarta felszabadítani. Amikor balszerencsénkre idekerültünk, azt mondta, hogy ezt végig kell csinálnunk. És amikor időt nyert, talán megpróbálta megkeresni a Földet? Nem! Inkább ezt a világot hódította meg. Most már a csillagokat akarja leigázni! Mikor lesz ennek vége?

— Mikor… — Lady Catherine nem tudta folytatni. Képtelen volt levenni tekintetét Sir Owainről.

— Isten mindennek korlátot szabott. Csak a Sátán gonoszságának nincsenek határai. Amikor álmatlanul fekszel éjszakánként, asszonyom, nem érzed úgy, hogy túl messzire mentünk, s hogy ezért bűnhődni fogunk? — Majd hosszú hallgatás után hozzátette: — Miért is mondom ezt? Krisztus és a Szűzanya megsegíti a kicsiny gyermekeit.

— Mit tehetünk? — kiáltott elgyötört hangon Catherine. — Elvesztettük a Földre vezető utat!

— De újra megtalálhatjuk!

— Mikor?! Száz év múlva?

A lovag szótlanul nézte, mielőtt válaszolt.

— Nem akarok hiú reményeket ébreszteni egy ilyen drága szívben, de napról napra egyre többet beszélgetek Branitharral. Igaz ugyan, hogy nem nagyon értjük még egymás nyelvét, és ő nem bízik túlzottan az emberekben, mégis… néhány dolog, amit mondott… Szóval úgy gondolom, meg tudnánk találni a hazafelé vezető utat.

— Micsoda? — ragadta meg Catherine a lovagot. — Hogyan? Merre? Owain, megőrültél?

— Nem! — csattant fel az, szándékos durvasággal a hangjában. — De tegyük fel, hogy igaz, amit mondok. Hogy Branithar minden bűnünk ellenére hazavisz minket. Persze valószínűleg nem ingyen. Mit gondolsz, Sir Roger hajlandó lenne otthagyni a keresztes hadjáratát, hogy visszatérjen Angliába?

— Ő… miért…?

— Hát nem azt mondja mindig, hogy amíg a Wersgor Birodalom áll, addig Anglia halálos veszélyben forog? Legfeljebb azért térne vissza a Földre, hogy megsokszorozza az erőit. De akkor mi értelme van megtalálni az utat? A háború addig tartana, míg bele nem pusztulnánk.

A Lady remegve keresztet vetett.

— Mióta itt vagyok — fejezte be Sir Owain —, egyfolytában azt próbálom megtudni, hogy van-e esélyünk a hazatérésre. Ezek után neked talán sikerül megtalálnod a hogyant.

Udvariasan elköszönt Catherine-től, s lassan eltűnt az erdőben.


XVIII.fejezet

<p>XVIII.fejezet</p>

Nagyon sok tharixani nap telt már el, földi idő szerint több hét is. Miután meghódította az első bolygót, Sir Roger azonnal elindult csapatával a következőre. Szövetségeseinek az volt a feladatuk, hogy magukra vonják az ellenség figyelmét; ezalatt a báró emberei lombokkal álcázva magukat a földön rohamozták meg az erődítményt. Ez a hely a későbbiekben arról volt nevezetes, hogy Red John Hameward innen szabadított ki egy fogva tartott hercegnőt. Igaz ugyan, hogy zöld hajjal, különös, tollas csáppal rendelkezett a hölgy, és semmi esélye nem volt annak, hogy az ő faja és az emberek keveredéséből utódok születhetnek, mégis végtelenül hálás volt a megmentőinek, s mindent megtett azért, hogy jó kedvre derítse a magányos férfiakat. Akárhogyan is, Leviticus tilalmai körül még mindig viták dúlnak.

A wersgorok ellentámadást indítottak a környező kisbolygókról. Sir Roger ideutazáskor kikapcsoltatta a mesterséges gravitációt, hogy emberei megtanulhassák, hogyan kell mozogni a súlytalanság állapotában. Íjászaink támadásba lendültek — megkezdődött a „meteorok csatája”. A wersgorok legnagyobb meglepetésére a nyílvesszők mindenféle villanás vagy mágneses jelenség nélkül szedték áldozatukat. Az ellenség újból visszavonulásra kényszerült. Igen ám, csakhogy amíg a kék bőrűek ezt a bolygójukat védték ellenünk, Beljad admirális három másikat is elfoglalt. Ez azt jelentette, hogy csapataikat jóval távolabbi planétára kellett visszavonniuk.

Eközben a Tharixanon Sir Owain Montbelle tette a szépet Lady Catherine-nek, s emellett nyelvtanulás ürügyén igyekezett egyre többet beszélgetni Branitharral. Miután a lovag és a kék bőrű már alaposan kipuhatolták egymás szándékait, úgy nézett ki, akár szövetségre is léphetnek.

Már csak az volt hátra, hogy a bárónőt is meggyőzzék.

Már mindkét hold magasan fenn járt az égen. Fényük ezüsttel vonta be a fák koronáját. A fűben harmatcseppek ragyogtak. Mindennek két árnyéka volt. Az éjszaka hangjai egyre ismerősebbé és békésebbé váltak. Lady Catherine ezen az éjszakán is elhagyta a sátrát. Gyermekei már elaludtak, de neki nem jött álom a szemére. Magára terített egy köpenyt, s végigsétált a most épülő kis falu vesszőből font kunyhói között vezető úton, ki egészen a mezőre. Sziklás medrében hűs vizű patak csobogott. Megállt mellette, s mélyen magába szívta a virágok illatát. Visszaemlékezett azokra a tavaszokra, amikor galagonyával koronázták meg május királynőjét. Megrohanták az emlékek. Látta magát, amint ott áll Doverben, a kavicsos tengerparton, s hosszan integet kendőjével ifjú férjének, aki házasságkötésük után szinte rögtön harcba indult. Itt azonban a csillagok hideg fényében senki sem láthatta olykor-olykor meglebbenő kendőjét. Lehajtotta a fejét, s arra gondolt, hogy nem szabad sírnia.

Hirtelen hárfa hangja ütötte meg a fülét, majd Sir Owaint pillantotta meg. A lovag eldobta a mankóját, de vigyázott rá, hogy valamennyire azért még sántítson. Fekete bársonyruháját díszítő hosszú ezüstláncán megcsillant a holdfény.

— Hohó! — mondta lágyan mosolyogva. — A nimfa és az erdei tündér találkozik.

— Ah! — tört ki Catherine-ből az örvendezés.

Megfogadta ugyan, hogy elutasítja a lovag közeledését, de annak kedves szavai azon nyomban visszahozták jókedvét, s olyan boldogságot érzett, mint valamikor régen, kislány korában. Arca ragyogott, de mozdulatai elutasítóak voltak. Nem volt elég bátor ahhoz, hogy az érzéseire bízza magát.

— Nem, jó lovag! Ezt nem illik!

— Ilyen ég alatt, ebben a helyzetben nincs olyan, hogy illetlen — válaszolta az. — A paradicsom bűntelen!

— Ne beszélj így! — válaszolta fájdalmasan. — Bármerre járunk, a mi utunk a pokolba vezet!

— Ahol az én hölgyem van, az a Paradicsom.

— Olyan helynek tartod ezt, ahol helye van udvarlásnak? — kérdezte keserűen.

— Nem — mondta elkomorodva Sir Owain. — Egy sátor vagy egy kunyhó nem méltó egy olyan hölgyhöz, aki annyi férfiszívet ejtett rabul. S ezek az emberek sem biztosítanak méltó otthont a számodra és a gyermekeid számára. Rózsák közt volna a helyed, mint a szerelem és szépség királynőjének! Lovagok ezrei harcolnának kegyeidért, s lantok zengedeznék földöntúli szépségedet.

A Lady tiltakozni próbált.

— Hacsak újra megláthatnám Angliát, már az is… — szavai elakadtak.

A lovag a patak vizén megcsillanó holdsugarat nézte. Sokáig álltak így, majd a férfi a köpenye alól kihúzott valami fényeset. A Lady riadtan hátralépett. A lovag a magasba emelte kardja markolatát, s ünnepélyes hangon — melyet olyan jól tudott céljai szolgálatába állítani — azt mondta:

— A becsületemre és a megváltóra esküszöm, teljesítem a kívánságodat! — Hosszasan nézte törött kardját, s alig hallhatóan még hozzátette: — Ha valóban kívánod!

— Hogy érted ezt? — nézett rá kérdőn Lady Catherine, s fázósan összehúzta magán, a köpenyét. Sir Owain szelíd hangja egészen más volt, mint Sir Roger rekedt durvasága. A lovag nyájas szavaival nem vetekedhetett a báró dadogása. Mégis, Catherine félt ettől az embertől, s minden ékszerét odaadta volna, ha férje megjelent volna hirtelen itt az erdőben.

— Soha nem beszélsz őszintén… — suttogta.

Sir Owain bánatos, gyermekien ártatlan szemekkel nézett rá.

— Talán igazad van! Lehet, hogy sohasem tudtam egyenesen beszélni. De ha most tétovázom, az csak azért van, mert nem tudom, elmondjam-e neked…

A Lady rámeredt. Egy pillanatra olyan volt, mintha maga Sir Roger lett volna. Tisztára az ő nézése volt. Aztán újra visszaváltozott Catherine-né, aki bátorsággal, vegyes félelemmel buzdította a lovagot.

— Beszélj, kérlek!

— Branithar tudja az utat…

Catherine nem az a fajta volt, aki lépten-nyomon elájul, ezúttal azonban forogni kezdett vele a világ, s csak kis idő múlva tért magához, a lovag erős karjaiban. Sir Owain gyengéden átölelte a derekát, ajka lassan közeledett a Ladyéhez. Catherine kissé visszahúzódott. Nem viszonozta a csókot, ám ahhoz túl gyengének érezte magát, hogy kibontakozzon az ölelésből.

— Nem tudom, hogyan beszéljek erről — kezdte a lovag. — Sir Roger sohasem hagyná itt a hadjáratot.

— De minket biztosan hazaengedne — mondta szinte könyörögve Catherine.

Sir Owain kétkedő nézett rá.

— Valóban azt hiszed, hogy megtenné? Minden lélekre szüksége van a helyőrségekhez, és hogy az erő látszatát fenntartsa. Te is hallhattad, mit mondott, mielőtt elhagyta a Tharixant. Amint egy bolygón megszilárdul a rend, azonnal emberekért küld ide a faluba, hogy csatlakozzon az általa kinevezett hercegekhez és lovagokhoz. Örökké Anglia felvirágzásáról beszél, de mondta-e akár egyszer is, hogy a királynőjévé tesz?

Lady Catherine nem nagyon tudott mit mondani erre. Csupán egyetlen kérdése volt…

— Branithar maga fogja elmagyarázni — válaszolta Sir Owain.

Ekkor a wersgor előlépett a nádasból, ahol eddig várakozott. Meglehetősen szabadon mozoghatott az angolok között, mivel erről a szigetről képtelenség volt megszökni. Tömzsi alakját még jobban kiemelte öltözéke, ami úgy ragyogott, mintha gyöngyből varrták volna. A kerek fejű, kopasz, hosszú fülű, ormányos alak már nem is tűnt olyan csúnyának, mint előző alkalommal. A borostyán szemek kifejezetten kedvesen világítottak. Mostanra már Catherine is értette valamelyest a kék bőrűek nyelvét, úgyhogy közvetítőre nem volt szükség.

— Tehát, asszonyom, arra lenne kíváncsi, hogy megtalálnám-e az utat a rengeteg feltérképezetlen csillag között — mondta. — Bevallom, magam is kétségbe vontam ennek az esélyeit, amikor Ganturathnál elvesztek a navigációs feljegyzések. Abban a körzetben, ahol lakható bolygó után kutattunk, számos, a tiétekhez hasonló nap ragyog. Ezer év is kevés lenne, hogy megtaláljuk azt az egyet, amit keresünk. Ez annál is inkább igaz, mivel az űrben vannak bizonyos ködfoltok, amik eltakarják a naprendszerek egy részét, s azok csak akkor válnak újra láthatóvá, ha valamelyik csillag tüzével szétoszlatja ezt a hideg takarót. Ha valamelyik fedélzeti tiszt túlélte volna a támadásotokat, most könnyebben boldogulhatnánk. Az én feladatom viszont kizárólag a gépek kezelése volt. A csillagokat, amik mellett elhaladtunk, csak nagyon ritkán láthattam. Amikor azon az átkozott napon átvertelek titeket, akkor sem tettem mást —, mint amit bárki meg tudott volna tenni — bekapcsoltam a robotpilótát. Így kerültetek ide.

Ekkor Catherine türelme elfogyott. Kiszabadította magát Sir Owain karjaiból, és felcsattant.

— Én sem vagyok teljesen bolond! Az uram eléggé okosnak tartott ahhoz, hogy elmondja nekem ezeket a dolgokat. Akkor szóljatok, ha felfedeztetek valami újat!

— Nem felfedezésre van szükség — mondta Branithar —, hanem emlékezésre! Ez ugyan már korábban is eszembe juthatott volna, de hát annyi minden történt… Szóval… Tudvalevő, asszonyom hogy a világűrben vannak úgynevezett jelzőcsillagok. Ezek olyan erős fényt bocsátanak ki magukból, hogy a spirális szerkezetű galaktika bármely pontjából láthatóak. Ezeket használjuk a navigálásnál. Mi Ulovarnának, Yariznak és Gratchnek neveztük el őket. Attól függően, hogy ezek a csillagok milyen csillagképet mutatnak, meg tudjuk mondani, hogy a világűrnek melyik részén vagyunk. Ha pusztán a szemünkkel, műszerek nélkül becsüljük meg a három csillag egymáshoz viszonyított helyzetét, már akkor is körülbelül húszmillió fényévnyi pontossággal tudjuk elhelyezni magunkat a tejúton. Ez pedig már igazán nem olyan nagy térség, hogy ne találjunk meg benne egy sárga fényű napot, amilyen a tiétek is.

Catherine elgondolkozva bólintott.

— Igen. Azok a fénylő csillagok, amikről beszélsz… talán a Sirius, a Rigel…

— Egy bolygó égboltjának vezércsillagai nem feltétlenül azok, amikről most szó van — szólt közbe Branithar. — Talán egyszerűen csak közel vannak hozzájuk. Mindenesetre a navigátornak viszonylag pontos csillagkép rajzokra van szüksége, amelyeken minden nagyobb csillag a színével együtt van feltüntetve. Ezekből az adatokból deríti majd ki, hogy melyek a jelzőcsillagok. Ezután megvizsgálja, hogy hogyan helyezkednek el egymáshoz képest ezek a napok, s ebből kiszámítja, hogy hol van az a hely, amilyet a kért rajzon lehet látni.

— Azt hiszem, a zodiákust le tudnám rajzolni — mondta a Lady bizonytalanul.

— Semmi értelme nem lenne, úrnőm! — felelte Branithar. — Olyan pontosan, ahogy nekünk kellene, úgysem tudnád. Meg kell hogy mondjam, ebben a témában én sem vagyok valami jártas. Sohasem tanultam csillagászatot. A csillagokról mindössze annyit tudok, amennyit életem folyamán másoktól hallottam. Amikor pedig a Földeteken jártunk, s én végre bemehettem a vezérlőterembe, akkor sem figyeltem különösebben a csillagképeket. Egyébként sem tudom megjegyezni, hogy hogyan néznek ki.

Catherine szívverése újra lelassult.

— Akkor elvesztünk…

— Még nem egészen. Úgy is mondhatnám, csupán annyi a gond, hogy a memóriámban tároltak nem kerültek a „felszínre”, nem váltak tudatossá. Mi wersgorok ugyanis már régóta tudjuk, hogy az elme nem korlátozódik kizárólag a tudatos folyamatokra.

— Ez igaz — bólogatott bölcsen Catherine. — Ott van még a lélek is.

— Hm… Nos, nem egészen ugyanaz, mint amiről én beszélek. Szerintünk ugyanis az elmének van egy úgynevezett tudatalattija is. Ebből jönnek például az álmok és… Nos a lényeg az, hogy ez a tudatalatti soha nem felejt. A legegyszerűbb dolgokat is kitörölhetetlenül a memóriájában tartja, amikkel csak az elme találkozhatott. Ha transzba esnék, és lenne valaki, aki ért hozzá, hogyan kell irányítani ilyenkor az elmét, pontos rajzot tudnék készíteni a Föld egéről annak alapján, amilyennek azon a bizonyos napon láttam. Ezután egy képzett navigátor a csillagképek táblázatainak és a matematika tudományának segítségével már meg tudná mondani, hogy hol lehet az a hely, ahonnan olyannak látszik az égbolt, mint a rajzon. Igaz, ez beletelik egy kis időbe, hiszen nagyon sok kék színű csillagról feltételezhetnénk, hogy az a Gratch, holott tudjuk, hogy azok közül is csak egy az igazi. Vagyis egy részletes tanulmány kidolgozására van szükség ahhoz, hogy kizárjuk azokat a csillagokat, amelyek nem állhatnak közvetlen kapcsolatban, mondjuk a Torgelta nevezetű térséggel. Végül eljuthat odáig, hogy sikerül leszűkítenie a kört az előbb említett kisebb régióra. Ezután egy hajóraj odautazik, és a pilóta segítségével minden sárga csillagot szemügyre vesz a közelben, egészen addig, míg meg nem találja a ti Napotokat.

Catherine örömében összecsapta a kezét.

— Hiszen ez csodálatos! — kiáltotta. — Ó, Branithar, mit kérsz ezért cserébe? Mondd, mi a kívánságod! Az uram minden bizonnyal neked adományozza az egész királyságot.

Branithar keményen megvetette a lábát, felnézett a Lady árnyékfedte arcára, és a tőle már annyira megszokott nyers hangon válaszolt.

— Mi örömöm telne egy királyságban, ami birodalmunk összetört cserepeiből épült fel? Miért segítenék nektek megtalálni a hazátokat, ha azzal még több angolt szabadítanék a népemre?

A Lady ökölbe szorította a kezét, s a normannok tüzével a szemében méregette a kék bőrűt.

— Gondom lesz rá, hogy Félszemű Hubert kiszedjen belőled mindent, amit csak tudsz!

Branithar vállat vont.

— A tudatalattit nem lehet ilyen eszközökkel felszínre hozni. A ti kegyetlen, barbár módszereitek áthághatatlan akadályt gördítenek ennek a folyamatnak az útjába. — Beszéd közben a kék bőrű a ruhája alá nyúlt, s a következő pillanatban egy kés pengéje villant meg a kezében. — Én nem akarom, hogy megkínozzatok! Hátrább! Ezt a kést Owain adta nekem. Biztosak lehettek benne, hogy eltalálom a szívemet!

Catherine kétségbeesetten felsikított.

A lovag szelíden, ám határozottan magához húzta.

— Hallgass meg, mielőtt ítélkezel! Hetek óta azon igyekszem, hogy megtudjam, mit tudna segíteni Branithar, s hogy mit kérne ezért cserébe, ó egyre csak célozgatott, s én is ezt tettem. Úgy alkudoztunk, mint két mór, kereskedő anélkül, hogy beismertük volna, hogy alkudozunk. Végül, a tervekért cserébe egy tőrt kért tőlem. El sem tudnám képzelni, hogy valamelyikünket is bántaná vele, így hát beleegyeztem. Hiszen ha belegondolsz, még a gyerekeink is komolyabb fegyvereket hordanak maguknál. Miután tehát megkapta a tőrt, elmondta nekem azt, amit most te is hallhattál.

Catherine lassan levetkőzte görcsös szorongását. Az elmúlt időszak tele volt félelemmel, rettegéssel, s a Ladynek mindezt magányosan, egyedül kellett elviselnie. Semmihez nem volt már ereje. Elfáradt. Már nem félt. Nem volt ereje félni.

— Mire van szükséged? — kérdezte.

Branithar hüvelykujját lassan végighúzta a kés pengéjén, bólintott. Tőrét visszadugta ruhája alá, majd lágy, szinte kedves hangon beszélni kezdett.

— Először is hoznotok kell egy wersgor pszichológust. A Darovában őrzött nyilvántartás segítségével ez nem lesz nehéz feladat. Csak valamilyen ürügyet kell találnotok, s a jairok biztosan kölcsönadják ezt a könyvet. Ezen kívül szükség van egy navigátorra, aki megmondja a pszichológusnak, hogy milyen kérdéseket tegyen fel nekem, és segít a transz állapotában megrajzolnom a csillagképeket. Később szereznünk kell egy pilótát, és néhány fegyverest. Ehhez ragaszkodom! A Tharixanon biztosan találunk megfelelő egyéneket. Majd azt mondjátok a szövetségeseiteknek, hogy az ellenség fejlesztési titkai után nyomoztok.

— És ha meglesz a térkép? Mit csinálunk?

— Nos, mivel úrnőm férje igen kiismerhetetlen ember, úgy gondolom, bizonyos óvintézkedéseket kell hoznom, mielőtt odaadom neki. A tervem az, hogy titokban felszállunk az egyik gépeteken az űrbe, és megkeressük Sir Rogert. Nálatok lesznek a fegyverek, nálunk pedig a Földre vezető út térképe. Fenn a világűrben aztán, anélkül hogy túlságosan közel mennénk hozzá, alkut kötünk a báróval. Ha hajlandó lesz abbahagyni a háborút, mi is hajlandók leszünk hazavinni titeket, és megígérjük, hogy soha többé nem támadjuk meg a bolygótokat.

— És ha nem fogadja el ezt az ajánlatot? — kérdezte még mindig színtelen hangon a Lady.

Sir Owain közelebb hajolt hozzá, és franciául kezdett suttogni neki.

— Akkor… te és a gyerekek… és én, nélküle indulunk útnak. Erről persze Sir Rogernek nem kell tudnia.

— Nem tudom — mondta Catherine, arcát tenyerébe temetve. — Mennyei Atyám! Nem tudom, mit tegyek!

— Ha a seregetek, a népetek folytatni akarja ezt az őrült háborút, tudnotok kell, hogy a végső vesztesek csak ti lehettek.

Hányszor hallotta már Catherine a lovagtól ezeket az utolsó szavakat! Ő volt az egyetlen ember és katona, akivel őszintén beszélhetett. Visszagondolt az erőd romjai között heverő összeégett holttestekre, a kis Matilda kétségbeesett sírására, valahányszor egy-egy lövedék becsapódott Darova erődjének falaiba. Látni vélte a csodás angol erdőket, ahová házasságuk első éveiben Roger és ő gyakran kijártak solymászni. De látta azokat az éveket is, amelyek véres harcokkal telnek majd, harcokkal, amiknek ő képtelen volt felfogni az értelmét. Arcát a holdra emelte. A fénysugár hűvösen ragyogott könnyeiben.

— Hát legyen…


XIX.fejezet

<p>XIX.fejezet</p>

Nem tudom, mi vezethette Sir Owaint arra, hogy elárulja a bárót. Annyi azonban bizonyos, hogy az ifjú lelkében örökké vihar dúlt. Két énje volt, ami állandóan harcban állt egymással. Az egyik, mélyebb érzésű sohasem tudta elfelejteni, hogyan bánt az apja anyjának népével. Nem kétséges, hogy árulásának az egyik oka az volt, hogy nagyon erős szálak fűzték Catherine-hez. A rémséges helyzet, amibe együtt kerültek, a harc kimenetelének kétségessége, a szerelem, amit iránta érzett, az aggódás, a féltés. Tettének azonban más, becstelenebb okai is voltak. Ez az ok kezdetben csak egy csábító ötlet volt, idővel azonban egyre követelőzőbb és veszélyesebb gondolattá vált. Egyre többször fordult meg a fejében, hogy mi mindent lehetne kezdeni néhány wersgor fegyverrel a Földön! Kérlek téged krónikám hűséges olvasója! Amikor Sir Roger és Lady Catherine lelkéért imádkozol, mondj néhány szót a boldogtalan Sir Owain Montbelle lelki üdvéért is!

Bármilyen gondolat is költözött belé, gyávaságát mindig merészséggel és ravaszsággal álcázta. A szemét állandóan a wersgorokon tartotta. Elvárta, hogy mindenben legyenek Branithar segítségére. Több hét telt el így, keményen dolgozva az álom megvalósításán, amit ő álmodott meg, de amiről elhitette Branitharral, hogy a kék bőrűeknek a legfontosabb. Belekóstolt az arabok tudományánál is jóval bonyolultabb wersgor matematikába és csillagászatba, s közben lankadatlanul azon fáradozott, hogy lelket öntsön cinkostársába, a bárónőbe.

A Lady hamar megbánta tettét. Napokig zokogott, hisztériázott, s minduntalan azt kiabálta a lovagnak, hogy tűnjön a szeme elől.

Egyik nap egy űrhajó érkezett a Tharixanra azzal a paranccsal, hogy ennyi és ennyi ember települjön át az egyik meghódított bolygóra. A parancson kívül azonban egy levél is érkezett. Sir Rogertől jött, Lady Catherine számára. A báró, mivel az ő helyesírása hagyott némi kívánnivalót maga után, nekem diktálta azokat a sorokat, így alkalmam nyílt kicsit kedvesebbé, lágyabbá tenni hitveséhez írt üzenetét. Catherine azonnal megírta rá a választ. Beismerte benne szörnyű tettét, s könyörgött, esedezett férje bocsánatáért. Sir Owain azonban jól tudta, mit tesz a Lady. Mielőtt a hajó visszaindult volna, a levél már a lovagnál volt. Elégette, s rábeszélte Catherine-t, hogy tartson ki a tervük mellett. Megesküdött rá, hogy tettükkel jó ügyet szolgálnak, s hogy még magának a bárónak is így lesz a legjobb.

Végül a Lady, ahogyan azt előre megbeszélték, azzal az indokkal, hogy férjéhez kell csatlakoznia, gyermekeivel és két komornájával elhagyta a falut. Sir Owain már egészen jól vezetett. Sima felszállás, kisebb gond a megfelelő gombok használatával, majd egyenes út. Branithart, a pszichológust, a pilótát, a navigátort és a hajótest külsejére szerelt fegyverek használatára kiképzett katonákat a lovag előző éjszaka csempészte a hajóba. A fedélzeten csak Owainnél és Catherine-nél volt fegyver. Voltak ugyan kézifegyverek még a hálófülke ruhásládájában is, ám ezekre az egyik komorna állandóan vigyázott. A lányok annyira féltek és viszolyogtak a kék bőrűektől, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra azonnal fellármázták volna a lovagot. Owain és Catherine éber farkasokként ügyeltek wersgor utasaikra. Branithar számára ugyanis kézenfekvő lett volna a Wersgorixanra irányítania őket, hogy elárulhassa császárának a Föld pontos koordinátáit. Akkor aztán az összes angolt túszul ejthették volna, s Sir Roger kénytelen lett volna megadni magát. Másrészt pedig, ha kiderül rólunk, hogy állításainkkal ellentétben nem egy óriási csillagközi birodalom harcosai vagyunk, hanem csak egyszerű, jámbor keresztények, akiket a sors kényszerített ebbe a véres küzdelembe, nos, nem nehéz elképzelni, mire vezetne ez. A wersgorok felbátorodnának, szövetségeseink pedig kiábrándultan, csalódottan, s nem utolsósorban reményvesztetten adnák meg magukat. Minden okuk megvolt hát, hogy Branithar mozdulatait árgus szemmel figyeljék.

Biztos vagyok benne, hogy Branithar előre látta azokat a kellemetlenségeket, amik akkor érhetik, amikor utasait Anglia földjére teszi. Nem kétséges, hogy idő közben tervet is dolgozott ki ezen meglepetés ellen. Pillanatnyilag azonban mindkettőjük érdeke azonos volt.

Az előbb elmondottak már önmagukban is cáfolták azokat a pletykákat, amik Lady Catherine körül keringtek. A Lady és Sir Owain ugyanis sohasem pihenhetett egyszerre. Egész idő alatt felváltva kellett őrködniük, nehogy utasaik átvegyék az irányítást. A történelem folyamán talán még soha senkire sem vigyáztak ennyire. Lady Catherine azonban minden bizonnyal más körülmények között sem viselkedett volna úgy, hogy azért bárki is megszólhatná. Olykor ugyan előfordult, hogy összezavarodtak benne a dolgok, de soha nem vált hűtlenné.

Sir Owain ugyan biztos volt benne, hogy a Branitharnál levő számítások jók, mégis mindenáron bizonyítékokat akart. Körülbelül tíz napba telt, míg a hajó megérkezett a behatárolt térségbe. Újabb hetek teltek el aztán a bolygónk keresésével. Lehetetlenség leírni, hogy mit érezhették ezek az emberek, amikor kezdtek ismerőssé válni az égbolton kirajzolódó csillagképek, vagy amikor megpillantották a fehér sziklák fölött lobogó angol zászlót. A bizalmatlan Branithart ugyanis végül sikerült rávenniük arra, hogy egy pillanatra leereszkedjenek a Föld légkörébe. Nem hiszem, hogy valaha is beszéltek erről az élményről.

Hajójuk ezután újra elhagyta a Föld atmoszféráját, s visszarepült az idegen csillagok közé.


XX.fejezet

<p>XX.fejezet</p>

Sir Roger és serege az általunk New Avalonnak elnevezett bolygón táborozott le. A seregnek pihenésre volt szüksége, neki pedig időre ahhoz, hogy megoldja a már megszerzett óriási királyság védelmét. Ezen kívül titkos tárgyalásokat folytatott a térség wersgor kormányzójával. A kék bőrű hajlandónak mutatkozott átadni az irányítása alatt álló bolygót, némi anyagi ellenszolgáltatás reményében, s természetesen megfelelő biztosítékokért cserébe. Az alkudozás ugyan lassan ment, ám Sir Roger biztos volt a sikerben.

— Ezek a népek igen járatlanok a másik fél szándékainak kipuhatolózásában — jegyezte meg a báró. — Ez a kormányzó kevesebbel beérte, mint egy itáliai város. A szövetségeseink biztosan nem próbálkoznak meg hasonló lefizetésekkel. Ők azt képzelik, hogy a wersgorok ugyanolyan szilárdak és őszinték, mint ők maguk. Mégis vajon mi az oka annak, hogy egy ilyen óriási távolságokra szétszórt birodalom, ahol egy-egy bolygót több napig, vagy akár több hétig is tartó utazással lehet elérni, olyan sok mindenben hasonlít az európai országokra? Sőt… Ha a megvesztegethetőségét vesszük, túl is tesz rajta.

— Hiszen hitetlenek — mondtam.

— Hát igen. Kétségtelenül. Bár ha jól meggondolom, a keresztények között sem találkoztam még olyannal, aki visszautasított volna hasonló jellegű ajánlatot. Ami pedig a wersgorokat illeti: a kormányuk még csak feltétlen hűséget sem követel.

Bármi történt is a háttérben, ez a néhány nap végre békében telt. Egy óriási sziklaszirtek közé zárt völgyben ütöttünk tábort. Az üvegnél is áttetszőbb vizű zuhatag nyílegyenesen zúdult alá a fákkal szegélyezett tóba. Még a mi lármás, szétdobált táborunk sem tudta elcsúfítani ezt a gyönyörű tájat.

Kint ültem a sátram előtt. A munkámat egy időre félretettem, s pihenésképpen a Szent Cosmas csodái, című, meglehetősen bágyasztó, otthonról hozott könyvet olvasgattam. Közben fél füllel hallottam a lőgyakorlat egyre megszokottabbá vált hangjait, az íjászok nyílvesszőinek suhogását és a különböző játékokkal szórakozó katonák mulatozását. Már majdnem elbóbiskoltam, amikor valaki hirtelen odatoppant mellém.

Az álomtól és a napfénytől hunyorogva néztem a báró apródjának halálsápadt arcára.

— Parvus testvér! — kiáltotta. — Isten nevében kérlek, jöjj azonnal!

— Mi? Ki? Én? — dadogtam, még mindig félálomban.

— Igen. Most rögtön!

Magamra kaptam hát a reverendámat, belebújtam a lábbelimbe, és elindultam. Úgy elmélyedtem a gondolataimban, hogy tudomást sem vettem a napsütésről, a virágba borult mezőről, a hangos madárcsivitelésről. A szívem vadul zakatolt, s most éreztem csak igazán, milyen távol vagyunk az otthonunktól.

— De hát mi történt? — kérdeztem.

— Nem tudom — mondta az apród. — Rádión üzenetet kaptunk az egyik hajónkról. Sir Owain Montbelle meghallgatást kért Sir Rogertől. Nem tudom, miről beszélhettek. Csak azt láttam, hogy a báró kitántorgott a kabinból, és közben egyfolytában azt üvöltözte, hogy kerítsünk téged elő, akár a föld alól is. Ó, Parvus testvér, szörnyű látvány volt!

Úgy gondoltam, eljött az idő, hogy mindannyiunkért imádkozzam, ha már a nagyúr ereje és ravaszsága nem tud többé megvédeni minket ellenségeiktől. Ám ebben a pillanatban csak Sir Rogerre tudtam gondolni. Túlságosan sok gondot vett a vállára, s ez alatt a hosszú idő alatt egyetlen lélek sem akadt, akivel megoszthatta volna a terhét. A szentekhez fohászkodtam, hogy álljanak mellé, és segítsék ezt a nagyszerű embert.

A hordozható jair sátor előtt Red John Hameward őrködött. Amint megtudta, hogy a báró milyen állapotban van, odarohant a mulatozó katonákhoz, s kifeszített íját rájuk emelve megfenyegette őket.

— Vissza! Vissza a helyetekre! Istenemre, az elsőt, aki zavarni merészeli a nagyurat, lenyilazom, a következőnek pedig saját kezemmel töröm ki a nyakát! Azt mondtam, tűnés!

Elhaladtam az óriás előtt, és beléptem a sátorba. Odabent fülledt meleg volt. A napfény teljesen átvilágította az áttetsző ponyvát. Mindenhol otthonról hozott felszerelést láttam: bőröket, szőnyegeket, címereket. Az egyik polcon azonban idegen tárgyak sorakoztak, lent a földön pedig egy nagy méretű távbeszélő készülék állt.

Sir Roger lógó fejjel, ernyedt karokkal ült a rádió előtt lévő székben. Odamentem a háta mögé, kezemet a vállára tettem, és olyan szelíden, ahogyan csak tudtam, megkérdeztem:

— Mi a baj, uram?

— Menj innen! — mondta zordan.

— Hívattál…

— Már nem emlékszem, mit csináltam. Ez csak rám tartozik, és… menj innen!

Hangja határozott és parancsoló volt, én azonban összeszedtem minden bátorságomat, megkerültem a székét, elé álltam, és azt mondtam:

— Feltételezem, hogy üzenetet kaptál a rádión…

— Igen. Igen. Legszívesebben szétverném ezt az átkozott…

— Ne!

A báró lassan rám emelte a tekintetét. A szeméről egy csapdába esett farkas jutott eszembe. Emlékszem, az az állat ugyanígy nézett, amikor az emberek botokkal a kezükben köré gyűltek, hogy agyonverjék.

— Nem akarlak megsérteni, Parvus testvér — mondta.

— Akkor ne tedd! — válaszoltam kissé gorombán, és leguggoltam, hogy megnyomjam a lejátszó gombját.

— Ha meghallgatod ezt az üzenetet — figyelmeztetett székéből felemelkedve —, meg kell, hogy öljelek, különben elveszítem a méltóságomat.

Emlékezetembe idéztem gyermekkoromat, s azokat a köznép használta hamisítatlan angol szavakat… Rövidek voltak, csípősek, gúnyosak, trágárok… Majd hirtelen kitört belőlem az egyik ilyen… szó. A bárónak leesett az álla. Elképedve rogyott vissza a székébe. Az első szitkot újabb követte, majd lassan megnyugodtam, s higgadt hangon beszélni kezdtem.

— A te méltóságod, a te tekintélyed azon áll, hogy milyen életet biztosítasz a népednek. Olyan ügyben nem ítélkezhetsz józanul, ami ennyire kifordított önmagádból. Hagyd, hogy meghallgassam azt az üzenetet!

A báró magába roskadva ült. Megnyomtam a gombot. A képernyőn Sir Owain arca jelent meg. Soványabb és sápadtabb volt, mint amilyen szokott lenni. Karikás szeme, megnyúlt arca fáradtságról tanúskodott. Visszafogott, hivatalos hangon beszélt ugyan, de szája sarkában diadalmas mosoly bujkált.

Már nem emlékszem, mit mondott szó szerint, de ez nem is olyan fontos. Elmondta, hogy kint van az űrben, egy lopott hajón. Megközelítette a New Avalont, hogy rádióösszeköttetésbe kerüljön Sir Rogerrel, de amint átadta üzenetét, máris elhagyja ezt a régiót, képtelenség lesz rátalálni. Ha a báró megadja magát, ő elintézi, hogy visszatérhessünk Angliába. Azt mondta, Branithar biztosította őt arról, hogy a wersgorok császára nem fogja többé megtámadni a Földet. Ha viszont Sir Roger nem adja meg magát, akkor elmegy a Wersgorixanra, és elmondja rólunk az igazat. Az ellenség legfeljebb francia és szaracén zsoldosokat fogad majd, hogy véget vessen ennek a „keresztes hadjáratnak”. Bár erre valószínűleg nem is lesz szükség, hiszen ha a szövetségeseink megtudják, hogy milyen gyengék vagyunk, a harc magától eldől. Bárhogyan legyen is, a báró sohasem láthatja viszont a feleségét és a gyermekeit.

A következő pillanatban Lady Catherine alakja tűnt fel a képernyőn. Jól emlékszem, mit mondott, de nem akarom leírni. Aztán ő is eltűnt.

A nagyúr és én egy kis ideig szótlanul bámultunk magunk elé. Végül Sir Roger törte meg a csendet.

— Nos… — mondta egy megtört öregember hangján.

— Montbelle azt mondta, hogy holnap egy bizonyos órában visszatér a rádiónk vevőkörzetébe, hogy megtudja, hogyan határoztál — motyogtam, inkább magamban. — Talán kiküldhetnénk néhány mágneses érzékelővel felszerelt automatavezérlésű hajót ebbe a körzetbe, hogy megsemmisítsék ezt az árulót.

— Túl sokat kérsz tőlem, Parvus testvér — szólalt meg a báró színtelen hangon. — Ne kívánd tőlem, hogy elpusztítsam az asszonyomat és a gyermekeimet… feloldozatlanul.

— Hát persze. Nem lehetne valahogy foglyul ejteni azt a hajót? Nem… — válaszoltam magamnak. — Lehetetlenség. Ha csak a közelébe lövünk, hogy elrontsuk a hajtóművét, már az is szétveti az egész masinát. Vagy pedig semmi baja nem lesz, és a következő pillanatban már el is tűnik a szemünk elől.

A báró rám szegezte zord tekintetét.

— Bármi történjen is — mondta —, senki sem tudhatja meg, hogy az asszonyom is belekeveredett ebbe a… Megértetted? Nem tudja, mit csinál! Biztosan a sátán kerítette a hatalmába…

Szántam ezt az embert. Milyen igazságtalan a sors!

— Elég ravasz vagy ahhoz, hogy ebből is győztesen kerülj ki — mondtam biztatóan.

— Mit tehetnék? — kérdezte elgondolkozva.

— Folytathatod a harcot.

— Reménytelenül? Ha már Montbelle elmegy a Wersgorixanra…

— Vagy… elfogadod a feltételeket.

— Ha… Mit gondolsz, meddig lenne a Föld biztonságban a kék bőrűektől?

— Sir Owainnek biztosan megvan rá az oka, hogy higgyen az ígéretükben — mondtam bátortalanul.

— Az egy bolond! — kiáltotta Sir Roger, s öklével a karfára vágott. Most már felegyenesedve ült. Erőteljes, rekedt hangja ismét reményeket ébresztett bennem. — Vagy még annál is aljasabb, mint hisszük! Júdás! Talán abban reménykedik, hogy a hadjárat után alkirály lesz belőle. Hát nem értitek?! A wersgorok ezek után már nem azért támadnák meg a Földet, hogy szerezzenek egy újabb bolygót! Bebizonyítottuk, hogy veszélyesek lehetünk rájuk. Most még nem kell tartaniuk a földlakóktól, de néhány évszázad múlva az ember is megépíti majd a maga űrhajóját, és elindul, hogy meghódítsa a világűrt.

— A wersgorok sokat veszítettek ebben a háborúban — próbáltam vitatkozni. — Időre lesz szükségük, hogy mindenüket visszaszerezhessék. Még akkor is, ha a szövetségeseik önként visszaadják a meghódított bolygókat. Legalább száz évig biztosan békén hagyják a Földünket.

— Vagyis mire jönnek, mi már mindannyian halottak leszünk — bólogatott Sir Roger. — Ez aztán a nagy kísértés! Vajon a pokolnak hányadik bugyrába kerülnénk azért, hogy a születendő gyermekeink életével váltjuk meg a magunkét?

— S honnan tudhatjuk, hogy nem lesz-e a legjobb az emberiség számára? Akármi álljon is a mi hatalmunk és erőnk mögött, az Istentől ered.

— De nem, nem és nem! — hajtogatta Sir Roger imára kulcsolt kézzel. — Nem tudom megtenni! Akkor már inkább most haljunk meg… még Catherine is.

Hosszú szünet után újra megszólaltam.

— Talán még nem késő jobb belátásra bírni Sir Owaint. Beszélned kellene vele! A méltóságról, a becsületről, arról, hogy milyen őrültség megbízni egy wersgor szavában. Bocsásd meg neki tettét, és kínálj neki magasabb posztot!

— Talán még a feleségemet is?! — mondta gúnyosan, majd némi gondolkodás után: — Miért ne? De talán… igen! Talán beszélni kellene… Meg kellene próbálnom alázatosabban viselkednem vele. Segítesz nekem, Parvus testvér? Szükségem van rá, hogy erősítsd a lelkemet, nehogy szembe átkozzam…


XXI.fejezet

<p>XXI.fejezet</p>

Másnap este elhagytuk New Avalont. Egy kicsi űrkompban ültünk, Sir Roger és én. Nálam, mint mindig, most is csak a reverendám és az olvasóm volt. A báró zekét és harisnyát viselt, egyszerűbbet mint máskor, ám a kardja, a tőre és a csizmáján csillogó aranyozott sarkantyú mégiscsak mutatta igazi rangját. Robosztus alakjával úgy ült a pilótaülésben, mint egy nyeregben. Fagyos tekintetét a csillagos égboltra emelte.

A kapitányoknak azt mondtuk, hogy Sir Owain hozott valami különlegeset, amit mi meg akarunk nézni. A tábor azonban érezte, hogy ez hazugság, s nyugtalanul zúgolódni kezdett. Red John két dákot is összetört, míg végre sikerült rendet teremtenie. Amikor beszálltam a kompba, olyan érzésem volt, mintha mégsem kellene elindulnunk. Az emberek lecsendesedtek. Talán túlságosan is. Szélcsendes este volt. A zászlóink ernyedten lógtak nádjaikon. Most láttam csak milyen fakók és rongyosak.

Iszonyatos gyorsasággal távolodtunk New Avalontól, s hamarosan, mint a kiűzött Lucifer léptük át a sötétség birodalmának kapuját. Egy járőröző csatahajót megpillantva arra gondoltam, mennyivel biztonságosabb lenne ez az út, és persze a találkozás, ilyen fegyverarzenállal a kezünkben. De hát nem tehettünk mást. A megállapodás szerint — amit egy újabb rádióbeszélgetés alkalmával kötöttünk — ezzel a kis, védtelen, vacak hajóval kellett jönnünk.

— Ha úgy kívánod, de Tourneville, hajlandó vagyok tárgyalni veled. De egyedül kell jönnöd, egy egyszerű űrkomppal… és persze fegyvertelenül… Ó, hogy el ne felejtsem! Magaddal hozhatod a barátot is. Idejében megtudod majd, melyik pályára kell ráállnod. A többi az én dolgom! Ha a teleszkópok vagy a detektorok valami gyanúsat észlelnek, egyenesen a Wersgorixan felé veszem az irányt! — Ezek voltak tehát Sir Owain feltételei.

Egyre gyorsabban és gyorsabban mentünk. Idegtépő csönd ereszkedett ránk. Vártam egy ideig, aztán megkockáztattam a beszélgetést.

— Ha ti ketten kibékülnétek, az visszaadná az emberek hitét. Lelket öntene beléjük. Akkor aztán igazán legyőzhetetlenek lennénk.

— Catherine és én? — fordult felém feldúlt arccal Sir Roger.

— Hát… én… úgy értem, te meg Sir Owain — dadogtam, miközben egyre biztosabb lettem abban, hogy igazából mégiscsak a Ladyre gondoltam. Önmagában Owain senki sem volt. A mi népünk sorsa nem az ő kezében volt, hanem a báróéban. A báró viszont képtelennek látszott tovább folytatni a harcot anélkül az asszony nélkül, akit szeret, akinek odaadta a lelkét.

Kizárólag őmiatta és a gyermekeik miatt volt hajlandó szóba állni Sir Owainnel.

Egyre távolabb és távolabb repültünk. A New Avalon színehagyott érmévé zsugorodott alattunk. Még soha nem éreztem magam ilyen egyedül és kiszolgáltatottan. Még akkor sem, amikor azon az átkozott napon elhagytuk a mi jó öreg Földünket.

Egyszer csak néhány csillag eltűnt az égről. Ám a következő pillanatban megpillantottuk a karcsú, fekete űrhajót, ami magyarázattal szolgált a különösnek vélt jelenségre. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy kézigránáttal is megsemmisíthettük volna őket. Sir Owain azonban jól tudta, hogy mi nem tennénk ilyet, míg Catherine, Robert és Matilda a fedélzeten van. Hirtelen egy mágneses horgonyféleség csapódott kompunk falához. A két hajótest lassan közeledni kezdett egymáshoz. Ajtó az ajtóhoz. Fémek hideg csókja. Kinyitottuk a zsilipet és vártunk.

Elsőként Branithar lépett be. Arca a diadal tüzétől lángolt. Amikor azonban meglátta Sir Roger kardját és tőrét, ijedten visszahőkölt.

— Nem lett volna szabad fegyverekkel jönnöd! — mondta éles hangon.

— Ó, ó! Hát persze! — mondta a báró, unottan nézegetve éles pengéit. — Soha nem úgy gondoltam rájuk… olyanok, mint a sarkantyúm. Ezek jelzik, hogy ki is vagyok… semmi több.

— Add át a fegyvereidet! — mondta Branithar.

Sir Roger lecsatolta a kardját és a tőrét, s hüvelyükben hagyva odaadta a wersgornak. Branithar továbbadta egy másik kék bőrűnek, ő maga pedig átkutatott minket.

— Nincs náluk több — mondta határozottan.

A motozás során arcomat szégyenpír öntötte el, de ezt Sir Roger nemigen vette észre.

— Jól van — mondta Branithar. — Kövessetek!

Egy hosszú folyosón át, vezetett az út a tárgyalóterembe. Sir Owain egy intarziás asztal mögött ült. Fekete bársonyruhája és a csuklóján ragyogó ékszerek méltóságteljes külsőt kölcsönöztek neki. Kezét az asztalon fekvő fegyveren nyugtatta. Lady Catherine szürke köpenyt és fátyolt viselt. Homlokába lógó aranybarna hajtincsei parázsló tűzként égették viasszerű arcát.

A báró alighogy átlépte a küszöböt, máris asszonyához fordult.

— Hol vannak a gyerekek?

— A komornáim vigyáznak rájuk a hálófülkében — mondta a Lady gépiesen. — Jól vannak. Semmi bajuk sincs.

— Foglalj helyet, uram! — sietett közbeszólni Sir Owain.

Tekintetét körülhordozta a helyiségben. Branithar a lovag jobbján állt, előtte az elkobzott fegyverek. Két másik wersgor, karba tett kézzel, megvetett lábakkal ácsorgott a bejáratnál, közvetlenül a hátunk mögött. Bizonyára a pszichológus és a navigátor, gondoltam. A két tüzér és a pilóta valószínűleg a helyén volt, hogy ha bármi történik, időben reagálhasson rá. Lady Catherine kifejezéstelen arccal állt Sir Owain bal oldalán.

— Biztosítalak, semmi okod, hogy neheztelj rám — mondta az áruló.

— A szerelemben és a háborúban mindenki tudja a helyét.

Catherine szomorúan, de még mindig hidegen emelte fel a kezét.

— Csak a háborúban — hangja azonban alig hallatszott, s keze bágyadtan hullott vissza teste mellé.

Sir Roger és én továbbra mozdulatlanul, álltunk. A nagyúr kiköpött a padlóra. Sir Owain elvörösödött.

— Idehallgass! — kiáltotta. — Hagyjuk most a megszegett esküket. A te helyzeted e pillanatban több mint kétséges. Önkényesen nemest csináltál a parasztokból és a szolgákból, azzal, hogy földet adtál nekik. Miért is ne lehetnél király, ha megteheted?! Csakhogy te esküt tettél Edwardnak.

— Semmi olyat nem tettem, amivel megszegtem volna a fogadalmamat — válaszolt Sir Roger elfúló hangon. — Amint visszajutunk a Földre, a lábai elé teszem az egész birodalmat. Ám addig sem hagyhatom kormányzás nélkül ezeket a bolygókat. Mi mást tehetnék, minthogy feudális rendszert építek ki rajtuk?

— Igen. Eddig így állt a dolog — mondta Sir Owain újra mosolyogva, — de nekem köszönhetően, Roger, ez a gond már nem a te gondod. Végre hazamehetünk!

— Mint wersgorok terelte marhák?

— Nem hinném. De üljetek már le, urak! Van egy kis borom és süteményem. Elvégre ti most az én vendégeim vagytok.

— Azt már nem. Nem kérek abból, ami a tied!

— Akkor éhen haltok — mondta Sir Owain nevetve.

Roger kővé dermedt. Csak most vettem észre Lady Catherine oldalán a fegyvertáskát, ami azonban üres volt. Ki tudja, milyen ürüggyel vette el tőle Owain a fegyvert, így mindenesetre egyedül csak nála volt. Arckifejezésünket látva a lovag ismét elkomolyodott.

— Uram! — mondta. — Csak nem gondoltad, hogy elszalasztom ezt a nagyszerű alkalmat? Barátkozz meg a gondolattal, hogy velünk maradsz.

Catherine-t villámcsapásként érték ezek a szavak.

— Owain, ne! — kiáltotta — Soha nem mondtad nekem… Megígérted, hogy szabadon elhagyhatja ezt a hajót, ha…

Sir Owain a Lady felé fordította szép profilját, és szelíden azt mondta:

— Emlékezz csak, asszonyom! Nem az volt-e a leghőbb vágyad, hogy biztonságban tudd őt?

Catherine valószínűleg túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy a második eshetőséget is számba vegye. Magában már az új élet álmait szövögette. Könny áztatta arccal, mosolyogva nézett a férjére.

— Szerelmem! Hazamegyünk végre!

Sir Roger futó pillantást vetett rá, majd Sir Owain-hez fordult.

— De mi lesz azokkal az emberekkel, akiket mi hoztunk ide?

— Nem kockáztathatom meg, hogy magunkkal vigyük őket! — vonta meg a vállát a lovag. — Egyébként is csak köznép.

Sir Roger bólintott.

— Aha — mondta —, hát így állunk!

Újra a feleségére nézett, majd teljes erőből hátrarúgott. Sarkantyúja, lovagi rangjának egyik jele a háta mögött álló wersgor hasába fúródott. A kék bőrű összerogyott.

A báró még ugyanazzal a mozdulattal a padlóra vetette magát. Sir Owain őrjöngve ugrott talpra. Elsütötte fegyverét, de a golyó nem talált. A báró gyorsabb volt. Megragadta az elképedve álló másik kék bőrűt és magára rántotta. A második lövés ebbe az élő pajzsba fúródott.

Sir Roger maga elé tartotta a súlyos testet, s erejét megfeszítve rohant terhével Sir Owain felé. Annak már csupán egyetlen lövésre maradt ideje, s az is a halott húsba fúródott. A báró teljes erőből a lovag arcába dobta a wersgor szétlőtt testét.

Owain a földre esett. Sir Roger a kardja után kapott, ám Branithar gyorsabb volt nála. A báró felkapta tőrét. Az éles penge megvillant, s a wersgor kezét kíméletlenül az asztalhoz szögezte. A penge markolatig hatolt.

— Itt várj meg! — vicsorgott rá Sir Roger, s megragadta a kardját. — Uram! A sorsunk a kezedben van!

Sir Owain nagy nehezen kiszabadult a kék bőrű teste alól, s fegyverét még mindig a kezében tartva felemelkedett. Csak az asztal választotta el tőlem. Szinte ott álltam mellette. Felemelte iszonyú fegyverét, s célba vette Sir Rogert. A szentekhez fohászkodtam, s a rózsafüzérrel rávágtam az áruló csuklójára. Fájdalmában felkiáltott. A fegyver kiesett a kezéből, s végigcsúszott az asztal lapján. Sir Roger megsuhintotta kardját. Owain épphogy csak ki tudott térni előle. Az éles acélpenge beleállt a fába. A báró alig tudta kiszabadítani. A tűzfegyver a padlón feküdt. Lady Catherine és én egyszerre vetettük rá magunkat. Homlokunk hatalmas csattanással összeütődött. Amikor visszanyertem az eszméletemet, Sir Roger már a folyosón üldözte Owaint.

A Lady felkiáltott.

Roger, mintha hurokba akadt volna, lecövekelt. Catherine ruhájának örvényében emelkedett fel a földről.

— A gyerekek, uram! Hátul vannak a hálófülkében! Ahol a fegyverek…

A báró káromkodva elrohant. A Lady utána. Lassan én is feltápászkodtam a padlóról. Vadul szorítottam markomban a fegyvert, amiről mindketten elfeledkeztek. Branithar eszelősen vicsorgott. Megpróbálta kiszabadítani a kezét a tőr fogságából, mire még jobban kezdett ömleni belőle a vér. Úgy láttam, hogy őrá nem kell vigyáznom. Körülnéztem. A másik wersgor, akinek a báró szétrúgta a hasát, lógó belekkel feküdt a padlón. Még élt. Egy pillanatig haboztam. Vajon kinek van most nagyobb szüksége rám? A nagyúrnak és az úrnőnek, vagy egy haldokló pogánynak? Lehajoltam az eltorzult archoz.

— Atyám! — zihálta.

Nem tudom, kit vagy mit hívott. Letérdeltem mellé, hogy lelkét felkészítsem a halálra — bár még akkor sem tudtam igazán, hogy van-e egyáltalán lelke —, s mindaddig mellette maradtam, míg meg nem halt.

Sir Roger jelent meg az ajtóban, kardját tisztogatva. Széles vigyor ült az arcán. Ritkán láttam még embert ilyen jókedvűnek.

— A kis farkas! — kiáltotta. — Nem hiába! A normann vér…

— Mi történt? — kérdeztem, vértől mocskos reverendámban felemelkedve.

— Owainnek eszébe sem jutott, hogy a fegyverekért menjen — mondta Sir Roger. — Valószínűleg inkább a vezérlőterembe rohant. A két tüzér viszont — bizonyára hallották, mi történik — azonnal felmérte a helyzetet, és igyekezett felfegyverkezni. Láttam, amint az egyik belép a budoárba, a másik a nyomában egy hosszú villáskulccsal. Nekirontottam a kardommal, de olyan keményen harcolt, hogy beletelt egy kis időbe, míg végre sikerült felaprítanom. Ezalatt Catherine elkapta a másikat, és puszta kézzel nekiesett. Persze az az állat leütötte. A két komorna meg csak reszketett és sikítozott. De hát mi mást lehet várni tőlük? És akkor! Ezt hallgasd meg, Parvus testvér! A fiam felnyitotta a ládát, előkapta az egyik fegyvert, és olyan takarosan lepuffantotta a kék bőrűt, hogy maga Red John sem csinálta volna különbül. Ó, a kis ördögfióka!

Belépett a Lady. Haja kócos volt, bájos arcán lila folt éktelenkedett. Olyan hangon szólalt meg, mint egy őrmester, aki jelentést tesz az őrségváltásról.

— Megnyugtattam a gyerekeket.

— Szegény kis Matilda! — morgott a férje. — Nagyon megijedt?

Lady Catherine szinte sértetten nézett rá.

— Sőt! Harcolni akartak ők is!

— Várj meg itt! — kérte a báró.— Megkeresem Owaint és a pilótát.

Catherine mély lélegzetet vett.

— Muszáj nekem mindig elbújnom, amikor az uram harcba megy?

Roger csak állt, és nézte.

— Azt hittem… — kezdte bizonytalanul.

— Hogy elárultalak téged, csupán azért, hogy hazajussunk. Igen. — A Lady lesütötte a szemét. — Azt hiszem, hamarabb meg fogsz nekem bocsátani, mint én magamnak. Pedig csak azt tettem, ami a legjobbnak tűnt… számodra… és… össze voltam zavarodva. Olyan volt, mint egy lázálom. Nem lett volna szabad olyan sokáig egyedül hagynod, uram! Nagyon magányos voltam:

Sir Roger elgondolkozva bólintott.

— Nekem kellene bocsánatot kérnem tőled — mondta. — Isten, adj nekem elég időt ahhoz, hogy kiérdemeljelek!

Gyöngéden átölelte asszonya vállát.

— Maradj csak itt! Őrizned kell a kék bőrűt. Ha meg kell ölnöm Owaint és a pilótát…

— Tedd meg! — kiáltotta elszántan a Lady.

— Ha lehet, inkább nem — mondta a báró, még mindig ugyanazon a kedves hangon, amit az előbb vele szemben használt. — Ha rád nézek, meg tudom érteni… De akármi lesz is, Branithar haza tud minket vinni! Úgy vigyázz rá!

Catherine elvette tőlem a fegyvert, és leült. Az asztalhoz szögezett fogoly kihívó, dacos tekintettel nézett.

— Jöjj velem, Parvus testvér! — mondta Sir Roger. — Szükségem lehet valakire, aki úgy tud bánni a szavakkal, mint te.

Magához vette a kardját, s övébe dugott egy lőfegyvert. Végigmentünk egy folyosón, fel a rámpán, egészen a vezérlőterem bejáratáig. Az ajtó belülről be volt zárva.

Sir Roger megdöngette a kardja gombjával, és bekiáltott.

— Hé, ti ketten! Adjátok meg magatokat!

— És ha nem? — szűrődött át Owain hangja a falon.

— Akkor — válaszolta a báró határozottan — összetöröm a gépeket, átszállok a hajómra, titeket pedig a sorsotokra hagylak. Ide hallgass! Már nem haragszom! Végül is minden jól végződött. Haza fogunk menni, de csak ha már Angliát biztonságban tudhatjuk ezektől a… Valaha barátok voltunk, Owain! Nyújtsunk ismét kezet! Esküszöm, hogy semmi bántódásod sem esik!

Súlyos csend telepedett ránk.

Aztán az ajtó mögül újra megszólalt a hang.

— Rendben van! Nem olyan embernek ismertelek meg, aki megszegi az adott szavát. Gyere be, Roger!

Hallottam, amint kinyílik a zár. A báró az ajtóra tette a kezét. Nem tudom, mi késztetett rá, de ezt mondtam:

— Várj, uram! — s hallatlan udvariatlansággal elé léptem.

— Mi az? — pislogott az elégedettségtől bódultan. Kitártam az ajtót, és átléptem a küszöbön. Abban a pillanatban két vasdorong csapott le rám.

A kaland hátralevő részét már csak elbeszélésekre támaszkodva írom le, mivel egy teljes héten keresztül eszméletlen voltam.

Elvágódtam, a fejemből ömlött a vér, Sir Roger azt hitte, hogy meghaltam.

Amint meglátták, hogy nem a bárót ütötték le, nyomban rátámadtak. A kezükben vasrúd volt, olyan hosszú és nehéz, akár egy kard. A pilóta előredöfött fegyverével. A pengék szikrát hányva elcsúsztak egymáson. Sir Roger kiáltásába még a falak is beleremegtek.

— Ti ártatlanok gyilkosai!

A második kardcsapás kiütötte a vasrudat a wersgor elzsibbadt kezéből. Sir Roger újra meglendítette a kardját, s az éles penge levágta a kék fejet.

Catherine meghallotta a csatazajt, odament a tárgyalóterem ajtajához, és kinézett a folyosóra. A félelemtől látása élesebb lett, mint valaha, s így meglátta, mi folyik a távolban. Branithar összeszorította a fogait, s baljával megragadta a kezét fogva tartó borzalmas tőrt. Vállizmai megfeszültek. Kevés ember tudta volna kirántani azt a pengét, de Branithar ezen kevesek közé tartozott.

A Lady meghallotta a háta mögül jövő zajt, és megpördült. Branithar megkerülte az asztalt. Jobb keze véres rongyként lógott törzse mellett. Másik kezében vészjóslóan megvillant a tőr.

Catherine ráfogta a fegyverét.

— Vissza! — kiáltotta.

— Tedd le! — mondta megvetően a wersgor. — Úgysem használnád! Tudod jól, hogy nem ismered eléggé a földi csillagképeket. Én vagyok az egyedüli reményetek, hogy hazajussatok!

Az asszony belenézett férje ellenségének a szemébe, és egy halálos lövéssel leterítette. Ezután a vezérlőterem irányába rohant.

Sir Owain Montbelle visszahúzódott a helyiség hátsó részébe. Sir Rogert már semmi sem állíthatta meg.

A báró előhúzta a lőfegyvert. Owain felkapott egy könyvet, és maga elé tartotta.

— Jól vigyázz! — zihálta. — Ez a hajónapló. Ebben vannak a Föld adatai. Minden ebben van! Csak ebben!

— Hazudsz! Branithar is ismeri az adatokat. — Szavai ellenére Sir Roger visszadugta övébe a fegyvert, miközben súlyos léptei egyre közeledtek Owain felé.

— Nem mocskolnám be ezt az acélt a véreddel. De megölted Parvus testvért, és ezért meghalsz!

Owain felegyenesedett. A vasrúd ügyetlen fegyver volt. Két kézzel megragadta, és meghajlította. Egy hatalmas ütés a homlokára, s Sir Roger megtántorodott. Owain odaugrott hozzá, elhajolt egy erőtlen csapás elől, s kirántotta a megszédült férfi övéből a fegyvert. Diadalmas rikoltással hátraugrott. Roger zúgó fejjel követte. Owain megcélozta.

Ekkor Catherine jelent meg az ajtóban, és szó nélkül elsütötte fegyverét. Az útinaplóból nem maradt más, csak egy marék hamu. Owain fájdalmasan felkiáltott. Catherine hidegvérrel újra rálőtt, mire a földre rogyott.

Az asszony Roger karjaiba vetette magát, és zokogott. A férfi simogatva vigasztalta. Ma sem tudom, melyikük merített nagyobb erőt a másikból.

— Attól félek, ezt rosszul csináltuk. Most már biztos, hogy nem találunk haza.

— Nem számít — suttogta Catherine. — Ahol te vagy, ott van Anglia.


Epilógus

<p>Epilógus</p>

Trombita hangja harsant fel. A kapitány az asztalra fektette a lapokat, és megnyomta a távbeszélő egyik gombját.

— Mi ez a zaj? — kérdezte.

— Az a nyolclábú udvarmester, uram, fent a várban végre megtalálta a főnökét — válaszolta a szociotechnikus. — Úgy tudom, a naprendszer hercege vadászaton volt, és csak most tudták meg, hogy pontosan merre is. A vadászterülete egy egész kontinens. Na de épp most érkezik! Jöjjön, nézze meg ezt a látványosságot. Vagy száz antigravitációs repülőgép! Jó isten! És lovasok léptetnek ki belőlük!

— Ünnepélyes, kétségtelen. Egy perc, és ott vagyok! — A kapitány a gépelt sorokra bámult. Körülbelül a felénél járt. Hogyan beszélhetne intelligensen ezzel a fantasztikus nagyúrral anélkül, hogy célozna rá, mi fejlődött itt ki?!

Gyorsan végiglapozta a könyvet. A keresztes hadjárat krónikája hosszú és viharos volt. Elég elolvasni a befejezést: New Canterbury érseke megkoronázta Roger királyt, aki jó néhány évig uralkodott virágzó birodalmában.

De mi történt? Ó, persze, így vagy úgy, az angolok megnyerték a csatákat. Végül olyan erősek lettek, hogy már nem függtek vezetőjük szerencséjétől és ravaszságától. De a társadalmuk! Hogyan élhette túl a nyelvük a más népekkel való kapcsolatot? Az ördög vigye el! Miért is fordította le egyáltalán a szociotechnikus ennek a szószátyár Parvus testvérnek a krónikáját? Talán az eredeti szövegből megtudhattunk volna valamit! Várjunk csak! Igen… A kapitány tekintete megakadt az egyik bekezdésen, nem sokkal a könyv vége előtt.

„… már megjegyeztem, hogy Sir Roger de Tourneville a hazájából hozott feudális rendszert kiterjesztette azokra a nemrég elfoglalt bolygókra, amelyeket szövetségesei az ő gondjaira bíztak. Nemes uram gúnyos kritikusai arra célozgatnak, hogy ezt csupán azért tette, mert nem volt jobb ötlete. Én ezt megcáfolom. Mint ahogyan korábban is mondtam: Wersgorixan bukása épp olyan volt, mint Róma bukása. Hasonló problémákra a válaszok is mindig hasonlóak. Sir Roger előnye az volt, hogy azonnal tudta a választ. Évszázadok folyamán összegyűjtött földi tapasztalat birtokosának mondhatta magát.

Kétségtelen, hogy minden planéta más eset volt, s ezért mindegyikük más bánásmódot igényelt, habár a legtöbb megegyezett bizonyos dolgokban. A bennszülött lakosság égett a vágytól, hogy követhesse a parancsainkat, hiszen mi voltunk a felszabadítók. Szerencsétlen, gyökértelen népek voltak. Saját kultúrájukat lerombolták, s így mindenben irányításra szorultak. Felvették a keresztény hitet, s ezzel bebizonyították, hogy van lelkük. Angol papjainknak sürgősen meg kellett szentelni a megtérteket. Simon atya a Szentírásból azt olvasta ki, hogy erre mindenképpen szükség van, jóllehet, ő soha nem élt az ilyen dolgokkal. Őt maga Isten szentelte fel azzal, hogy ilyen messzire küldte in partibus infidelium. Amikor ezt elfogadtuk, az következett, hogy nem kíván részt venni a katolikus templom alapításában, mert nincs rá meghatalmazása. Az ő idejében mindig vigyáztunk arra, hogy a New Canterbury-i érseket ne tituláljuk a mi pápánknak, mert ilyenkor mindig emlékeztetett minket arra, hogy ő a Szent Atyának csak egy követe. Helytelenítem, hogy a fiatalabb generáció olyan meggondolatlan a címek dolgában.

Különös volt, hogy hamarosan néhány wersgor is elfogadta az új rendet. A kormányuk számukra túlságosan távoli volt. Nem egyéb, mint egy adószedő és törvényhozó szerv. A kék bőrűeket ámulatba ejtették gazdag, látványos ünnepeink, s a nemesekből álló kormányzóság iránt is nagy bizalommal viseltettek, hiszen tagjaival személyesen is találkozhattak. Sőt! Ha hűen szolgálták ezeket az urakat, még a földjeiket, s esetleg a rangjukat is visszakapták. Azok közül a wersgorok közül, akik megbánták bűneiket, s értékes keresztény angolokká váltak, csak egyet említenék konkrétan: egykori ellenségünket, Hurugát, aki részünkről olyan tiszteletnek örvendett, mint William érsek úr.

Sir Roger nem volt hamis vagy álnok. Soha nem árulta el szövetségeseit, jóllehet, mások ezzel vádolták. Csak ravasz volt. És az is csupán azért, mert el kellett titkolnunk előlük, hogy kik is vagyunk valójában. Ezt az álarcot azonban azonnal le is vette, amint eléggé megerősödtünk ahhoz, hogy ne legyen félnivalónk. Nem az ő hibája, hogy Isten mindig az angolokat pártfogolja.

A jairok, az ashenkoghlik és a pr?*tek készségesen elfogadták a báró irányítását. Igazából nem sok fogalmuk volt a birodalommal járó gondokról. Bármelyik lakatlan planétát elfogadták azok közül, amelyeket együtt szereztünk, s örültek, hogy mi, emberek átvállaljuk azoknak a bolygóknak a sok fejfájást okozó kormányzását, amelyeken bennszülöttek is éltek. Álszent arccal fordultak el az ilyenfajta igazgatás gyakran véres módszereitől. Biztos vagyok benne azonban, hogy nem egy politikusuk titokban örült, hogy rejtélyes szövetségesük száma még inkább megritkul ezen felelősségek mindegyikével; mert kénytelenek egy herceget ültetni minden bolygó trónjára, és egy kisebb nemességet hagyni ott a kicsiny erődökben, és kiképezni a bennszülötteket. Felkelések, belső háborúk, wersgor ellentámadások és hasonlók még inkább csökkentik ezek létszámát. Mivel csekély katonai hagyománnyal rendelkeztek, a jairok, az ashenkoghlik és a pr?*tek nem is sejtették, hogy ezek a kegyetlen évek szoros köteléket képeztek a bennszülött parasztok és az angol arisztokraták között. És mivel maguk meglehetősen meddők voltak, meg sem álmodták, milyen termékenyen fognak az emberek szaporodni. Így végül, amikor már minden világos volt, mint a vakablak, túl késő lett. Szövetségeseink még mindig három, elkülönült náció voltak, más-más nyelvvel, más-más életformával. Körülöttük azonban száz és száz faj vette fel a kereszténységet, beszélt angolul, és ismerte el az angol koronát. Mi emberek, akarattal sem lettünk volna képesek ennél többet elérni. Sőt, mi jobban meglepődtünk, mint bárki. Annak bizonyítékaként, hogy Sir Roger sohasem szőtt összeesküvést szövetségesei ellen, gondoljunk csak bele, milyen könnyedén lerohanhatta volna őket néhány évvel később, amikor a világegyetem minden idők leghatalmasabb, birodalmának uralkodója lett. Ezzel szemben igyekezett mindig nagylelkű lenni. Nem ő tehetett arról, hogy a fiatalabb nemzedékek, sikereinken felbuzdulva, egyre inkább utánozni próbálták módszereinket…”

A kapitány letette a lapokat, és kisietett a légzsilip bejáratához. A rámpa leereszkedett, és egy vörös hajú emberóriás lépkedett fel rajta, hogy üdvözölje őt. Fantasztikus öltözéket viselt, hozzá gazdagon díszített kardot és komoly lőfegyvert. Mögötte zöldben feszítő fegyveres őrség állt. Fejük fölött zászló lobogott, közepében a nagy Hameward család címerével. A kapitány keze elveszett a szőrös hercegi kézben.

— Végre! Istennek hála! A jó öreg Földön is tudnak már űrhajót építeni. Üdvözöllek, uram! — fordította a szociotechnikus az ősi angol szavakat.

— De hogy lehet az, hogy nem találtatok tunk… öö… nagyuram? — dadogta a kapitány. Amikor a szociotechnikus lefordította a kérdését, a herceg vállat vont, és azt válaszolta:

— Hát mi keresgéltünk! Több generáción keresztül minden ifjú lovag elindult megkeresni a Földet. Már amelyik éppen nem a Szent Grált kutatta. De hát tudod, mennyi rohadt nap van arrafelé. Na meg a galaxis központjában, ahol más csillagközi népeket találtunk… Kereskedelem, felfedezések, háborúk. Mind akadályozták a további kutatást. Ez a provincia, ahol most vagyunk, birodalmunk egyik legtávolabbi csücske. A király és a pápa a hetedik mennyországban lakik… Végül a keresési láz lassan alábbhagyott. Az elmúlt századokban a Föld szinte már csak mint tradíció létezett számunkra.

Arca felragyogott.

— De most minden a feje tetejére állt. Ti találtatok meg minket! Ez csodálatos! Hadd tudjam meg: a Szentföld megszabadult végre a pogányoktól?

— Nos… — mondta Yeshu haLevi kapitány, az Izraeli Birodalom-hűséges polgára — igen.

— A fenébe! Pedig már úgy hiányzik egy újabb keresztes hadjárat! Mióta meghódítottuk a sárkányokat úgy tíz évvel ezelőtt, azóta unalmas az élet. Bár azt mondják, hogy a királyi expedíció a Nyilas felhőinek kutatása közben ígéretes planétákra bukkant. De ide hallgass! El kell jönnöd a várba! A vendégem vagy! Majd elintézem, hogy elmehess a királyhoz. Meglehetősen nehéz oda eljutni, az igaz, de majd adok melléd egy csillagjóst, aki tudja az utat.

— Mit mondott most? — kérdezte haLevi, amikor abbamaradt a dörmögés.

A szociotechnikus lefordította. HaLevi kapitány elvörösödött.

— Az én hajómba be nem teszi csillagjós a lábát!

A szociotechnikus felsóhajtott. Mennyi munka várna rá az elkövetkezendő években…


A nagy keresztes hadjárat

Regény

PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN

Eredeti cím: The High Crusade

©Copyright 1960 by

Street Smith Publications, Inc.

All rights reserved!

A borítón Szendrei Tibor festménye

Fordította: Moczok Edit

Hungarian edition ©by Phoenix Könyvkiadó, 1992

Hungarian translation ©by Cherubion Kft., 1992

HU ISSN 0865-2953

ISBN 963 7457 37 2

PHOENIX

Könyvkiadó és Terjesztő Kft.

Felelős kiadó Tóth Csaba ügyvezető

Szedte és tördelte a Hajja Fiai

Nyomta a Dabasi Nyomda

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 92-0282

Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató

Terjedelem: 8 (A/5) ív

Készült Dabason, az Úr 1992. évében