Isaac Asimov

Alapítvány és Föld


Alapítvány születésének története

<p>Alapítvány születésének története</p>

1941. augusztus l-jén 21 éves ifjonc voltam, a Columbia Egyetem kémiai fakultásának végzős hallgatója, s már — három esztendeje a science fiction hivatásos művelője. Sürgősen találkozni akartam John Campbell-lel, az Astounding szerkesztőjével, akinek akkor már öt történetemet adtam el. Mindenáron el akartam neki mesélni egy vadonatúj ötletemet.

A Galaktikus Birodalom bukásának történetét, tehát egy, a jövőben játszódó történelmi regény megírását terveztem. Magávalragadó lehetett a lelkesedésem, mivel Campbell is izgalomba jött tőle. Az volt a kívánsága, hogy ne egyetlen történetet írjak meg, hanem történetek sorozatát az Első Galaktikus Birodalom bukása és a Második Galaktikus Birodalom tündöklő felemelkedése közti zűrzavaros ezer esztendőről. Mindezt a „pszichohistória” tudománya fényében, amit Campbell és én részletesen megvitattunk egymás között.

Az első történet az Astounding 1942. májusi számában, a második az 1942. júniusi számban jelent meg. Egy csapásra népszerűek lettek, és Campbell gondoskodott róla, hogy még az évtized vége előtt megírjak hat további történetet. A sztorik egyre hosszabbak és hosszabbak lettek: az első mindössze 12 ezer szóból állt, míg az utolsó háromból kettő egyenként ötvenezerből.

Az évtized végére azonban belefáradtam a sorozatba, abba is hagytam, és más témákba fogtam bele. Addigra már számos kiadó próbálkozott kemény fedelű science fiction könyvek publikálásával. Az egyik ilyen kiadón belül működött egy kicsiny, félhivatalos cég, a Gnome Press, amely három kötetben megjelentette az én Alapítvány-sorozatomat: Alapítvány (1951), Alapítvány és Birodalom (1952) és Második Alapítvány (1953). Később a három könyv az Alapítvány-trilógia néven vált ismertté.

A könyvek nem hoztak igazi sikert, mert a Gnome Pressnek nem volt akkora tőkéje, hogy megfelelő reklámot csinálhasson nekik. Magam sem kimutatást, sem honoráriumot nem kaptam tőlük.

1961 elején Timothy Seldes, akkori szerkesztőm a Doubleday-nél, szóba hozta, hogy egy külföldi kiadó érdeklődött az Alapítvány-könyvek utánnyomásban való megjelentetése iránt. Miután azok nem voltak Doubleday-könyvek, Seldes a kérést hozzám továbbította. Én vállat vontam. „Nem vagyok érdekelt az ügyben, Tim. Még honoráriumot sem kapok utánuk” — mondtam.

Seldes elszörnyedt, és haladéktalanul hozzálátott, hogy megszerezze a jogokat a Gnome Presstől (amely akkor már a végét járta). A trilógia még az év augusztusában (az Én, a Robottal együtt) a Doubleday tulajdonába került.

Ettől a pillanattól kezdve az Alapítvány-sorozat befutott, és egyre több pénzt hozott. A Doubleday egyetlen kötetben jelentette meg a Trilógiát, s a Science Fiction Könyvklub révén terjesztette. Ennek köszönhető, hogy az Alapítvány-sorozat rendkívül széles körben ismertté vált.

Az 1966-ban Clevelandben tartott Science Fiction Világkongresszuson felkérték a sci-fi rajongókat, szavazzák meg a „minden idők legjobb sorozata” kategóriát is. Ez volt az első (és mindeddig az utolsó) alkalom, hogy ez a kategória részt vett a Hugó-díjért való nevezésben. Az Alapítvány-trilógia elnyerte a díjat, ami tovább növelte a sorozat népszerűségét.

Mind több rajongó kérte, hogy folytassam a sorozatot. Én udvariasan bár, de elutasítottam a kérést— ugyanakkor elbűvölt, hogy a sorozat indításakor még meg sem született emberek ilyen erős vonzódást éreznek iránta.

De a Doubleday komolyan vette a követelést. Igaz, hogy húsz éven át csak ugratott vele, de miután az igény mind erőteljesebben és sürgetőbben mutatkozott, a kiadó végül elvesztette a türelmét. 1981-ben közölték velem, nincs más hátra, írnom kell egy újabb Alapítvány-történetet, és — hogy megédesítsék számomra a keserű pirulát — a. szerződésben a szokásosnál tízszer több előleggel kecsegtettek.

Idegesen, de azért beleegyeztem. Harminckét éve nem írtam Alapítvány-sztorit, és most megparancsolják, hogy írjak meg egy 140 ezer szóból állót, azaz kétszer olyan hosszút, mint bármelyik előző kötetem, s csaknem háromszor olyan hosszút, mint bármelyik korábbi önálló regényem. Újra elolvastam hát az Alapítvány-trilógiát, majd egy mély lélegzettel belemerültem a feladatba.

A sorozat negyedik kötete, Az Alapítvány pereme, 1982 októberében látott napvilágot — és akkor valami nagyon furcsa dolog történt. Nyomban fölkerült a New York Times bestseller listájára. A legnagyobb meglepetésemre rajta is maradt huszonöt héten keresztül. Ilyesmi még sohasem esett meg velem.

A Doubleday azonnal szerződést kötött vélem újabb regények megírására — ezekből kettőt meg is írtam, egy másik sorozat, a Robot Regények számára…És akkor elérkezett az idő, hogy visszatérjek az Alapítványhoz. Így írtam meg az Alapítvány és Földet, amely azzal a pillanattal kezdődik, amellyel Az Alapítvány pereme befejeződött. Az olvasó most ezt a könyvet tartja a kezében. Ha fel akarja frissíteni az emlékezetét, lapozza át Az Alapítvány pereméi, de ez sem szükséges feltétlenül. Az Alapítvány és Föld megáll önmagában is. Bízom benne, hogy az olvasó élvezni fogja.


Isaac Asimov

New York City, 1986


Első rész

GAIA

ELSŐ FEJEZET

A kutatás megkezdődik

1.

2.

3.

4.

MÁSODIK FEJEZET

Útban a Comporellon felé

5.

6.

7.

8.

<p>Első rész</p> <p>GAIA</p>
<p>ELSŐ FEJEZET</p> <p>A kutatás megkezdődik</p>
<p>1.</p>

— Miért tettem? — kérdezte Golan Trevize.

A kérdés nem volt új. Amióta csak megérkezett Gaiára, újra meg újra feltette magában. Valahányszor felriadt mély álmából a kellemesen hűs éjszaka kellős közepén, ez a kérdés visszhangzóit az agyában, mint valami halk dobpergés: „Miért tettem? Miért tettem?”

De csak most szánta el magát, hogy Gaia öregjétől, Domtól is megkérdezze.

Dom pontosan tudta, milyen feszült idegállapotban van Trevize, mert képes volt rá, hogy érzékelje a tanácsos elméjének finom szerkezetét. Mégsem válaszolt. Gaia soha semmilyen módon nem nyúlhat Trevize elméjéhez, és a kísértésnek úgy állhat ellen a leginkább, ha szinte aggályosán figyelmen kívül hagyja a tanácsos érzéseit.

— Mit, miért tett, Trev? — kérdezte Dom. Nehezére esett volna, hogy egy szótagnál többet kell kiejtenie egy névből, de a dolognak nem volt jelentősége, Trevize is megszokta lassan.

— Miért döntöttem így? Miért mondtam, hogy Gaia legyen a jövő?

— Igaza volt, amikor így döntött — nézett fölültéből Dom az előtte álló alapítványi férfira. Mélyen ülő szeme vén volt és komoly.

— Persze hogy azt mondja, igazam volt — mordult fel Trevize ingerülten.

— Én(mi)Gaia tudja, hogy igaza volt. Épp ezért értékes a számunkra. Mert képes rá, hogy hiányos adatok alapján jusson a helyes döntésre. És maga döntött. Gaiát választotta! Éppúgy elvetette az Első Alapítvány fejlett technológiájára épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját, mint a Második Alapítvány rejlett mentális erejére épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját. Úgy ítélte meg, hogy egyik sem lehet tartós életű, így aztán Gaiát választotta.

— Igen — jelentette ki Trevize. — Úgy, ahogy mondja! Gaiát, a szuper organizmust választottam, a közös elméjű, közös személyiségű bolygót, ahol az embernek az „én(mi)Gaia” kiagyalt névmáshoz kell folyamodnia, ha ki akarja fejezni a kifejezhetetlent. — Nyugtalan léptekkel járkált föl-alá. — És a végén megszületik Galaxia, a szuper-szuperorganizmus, hogy magába foglalja ezt az egész nyüzsgő Tejutat.

Megtorpant, s szinte rátámadt Domra:

— Érzem én, hogy igazam van, ahogy érzi maga is, de maga akarja, hogy Galaxia megszülessék, tehát elégedett a döntésemmel. Bennem viszont van valami, ami nem akarja ezt, ezért nem tudom olyan könnyen elfogadni, hogy helyesen határoztam. Tudni akarom, miért döntöttem így; csak akkor láthatom be, hogy jogos volt, ha mérlegre tettem és valóban jogosnak ítéltem. Nem elég, ha csak érzem, hogy igazam volt. Hogyan tudhatom meg, hogy igazam volt? Mi a módja, hogy megbizonyosodjam róla?

— Én(mi)Gaia nem tudja, hogyan sikerült eljutnia a helyes döntéshez. Fontos, hogy tudjuk, ha már úgyis a birtokunkban van a döntés?

— Ugye, maga az egész bolygó nevében beszél? Az a közös öntudat beszél magából, ami benne van minden egyes harmatcseppben, kavicsban, de még a bolygó folyékony magjában is?

— Úgy van, s megtehetné ugyanezt a bolygó bármely része, amelyben kellő intenzitással él ez a közös öntudat.

— És ez a hatalmas, közös öntudat beéri azzal, hogy engem holmi fekete dobozként kezeljen? S mert ez a. fekete doboz működik, már nem is kell tudni, mit rejt a belseje?…Ez egyáltalán nincs ínyemre. Nem óhajtok fekete doboz lenni. Tudni akarom, mi van belül. Tudni akarom, hogyan és miért szavaztam úgy, hogy Gaia és Galaxia legyen a jövő. Csak így találhatom meg a nyugalmamat és a lelki békémet.

— De hát miért ilyen elégedetlen vagy bizalmatlan a saját döntésével szemben?

Trevize mély lélegzetet vett.

— Mert én nem akarok egy szuperorganizmus része lenni — válaszolta halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Nem akarok alárendelt rész lenni, amelytől a szuperorganizmus bármikor megszabadulhat, ha úgy ítéli meg, hogy ezzel szolgálatot tesz a nagy egésznek.

Dom töprengve nézett rá.

— Vagyis meg akarja változtatni a döntését, Trev? Megteheti, maga is tudja.

— Nagyon szeretném megváltoztatni, de csak azért, mert ellenszenvesnek találom, nem tehetem meg. Előbb meg kell tudnom, helyesen döntöttem-e vagy sem, csak aztán tehetek bármit is. Nem elég, ha csak érzem, hogy jól választottam.

— Ha érzi, hogy igaza van, akkor igaza is van. — Mindig ez a nyugodt, szelíd hang, amely annyira ellentétes volt a Trevize lelkében kavargó indulatokkal, hogy szinte felbőszült tőle.

Amikor fojtott hangon megszólalt, tudta, hogy most győzi le magában azt a makacs ingadozást érzés és tudás között:

— Meg kell találnom — a Földet.

— Mert van valami köze ahhoz, hogy maga ilyen szenvedélyesen igényli a tudást?

— Mert ez is egy megoldandó feladat, amely elviselhetetlenül nyugtalanít, és mert érzem, hogy a kettő összefügg egymással. Nem vagyok-e fekete doboz? Egyszerűen érzem az összefüggést. Ennyi nem elég, hogy elfogadja mint tényt?

— Talán — válaszolta Dom szemrebbenés nélkül.

— Ha igaz, hogy a Galaxis népét immár évezredek óta — lehet, hogy húszezer éve — foglalkoztatja a Föld, akkor hogy lehet, hogy mindent elfelejtettünk, ami a származásunk bolygójára vonatkozik?

— Húszezer év hosszabb idő, mint gondolja. Sok szempontból vajmi keveset tudunk a Birodalom korai időszakáról is; legendák sorát ismerjük, mélyek szinte bizonyosan költöttek, de azért meséljük őket, még hiszünk is bennük, mert nincs helyettük más. És a Föld régebbi, mint a Birodalom.

— De biztosan vannak följegyzések. Az én jó barátom, Pelorat, az ősi Föld mítoszait és legendáit gyűjti; mindent, amit csak össze tud szedni bármilyen forrásból. Ez a hivatása, mi több, a szenvedélye is. De csak ezeket a mítoszokat és legendákat ismerjük. Nincsenek hiteles feljegyzések, dokumentumok.

— Húszezer esztendős dokumentumok? A tárgyak megrongálódnak, tönkremennek, elpusztulnak, ha nem kezelik őket szakszerűen, vagy ha háború van.

— Akkor is kellett volna feljegyzéseket készíteni a dokumentumokról; másolatokat a másolatok másolatairól, és további másolatokat e másolatok másolatainak a másolatairól; használható anyagot, mely sokkal fiatalabb a húszezer esztendős eredetinél. Ezeket eltüntették. A Trantoron lévő Galaktikus Könyvtárban meg kellett lenniük a Földre vonatkozó dokumentumoknak. Az ismert történelmi évkönyvek hivatkoznak rájuk, de maguk a dokumentumok már nincsenek meg a Galaktikus Könyvtárban. Itt-ott még fellelhető egy-egy rájuk vonatkozó utalás, de az eredeti idézetek már nincsenek meg.

— Emlékezzék csak, a Trantort néhány évszázada teljesen kifosztották.

— A Könyvtár érintetlen maradt. A Második Alapítvány tagjai megvédtek. És éppen ők fedezték föl nemrégiben, hogy a Földre vonatkozó anyagnak nyoma veszett. Ezt az anyagot szándékosan tüntették el, méghozzá nem is olyan régen. Miért? — Trevize felhagyott a járkálással, fürkésző tekintetét Domra szegezte. — Ha megtalálom a Földet, rá fogok jönni, mit rejteget…

— Rejteget?

— Vagy rejteget, vagy rejtőzik. Ha ezt sikerül tisztáznom, úgy érzem, azt is tudni fogom, miért választottam Gaiát és Galaxiát a saját önálló egyéniségünk kárára. Úgy gondolom, akkor tudni fogom, nemcsak érezni, hogy helyesen cselekedtem, és ha helyesen cselekedtem — vonta föl megadóan a vállát —, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.

— Ha így látja — mondta Dom —, és úgy érzi, meg kell keresnie a Földet, mi természetesen mindenben segítünk magának, amiben csak tudunk. Mindenben persze nem tudunk segíteni. Én(mi)Gaia például nem tudja, hol található a Föld a Galaxist felépítő világok határtalan vadonában.

— Nekem akkor is meg kell keresnem — szögezte le Trevize. — Akkor is, ha a Galaxis végtelen csillagfelhőjében reménytelennek látszik a kutatás, s akkor is, ha az utat egyedül kell végigjárnom.

<p>2.</p>

Úgy érezte, Gaia maga a szelíd unalom. Az idő kellemes volt, mint mindig, frissítő szellő fújdogált — a fagyos szelet itt nem ismerték. Felhők úsztak az égen, el-eltakarva a napot, és ha a nyílt mezők fölött a vízpára mennyisége kellőképpen lecsökkent, ott és annyi eső esett, amitől az egyensúly nyomban helyreállt.

A fák szabályos-sorokban nőttek, akár egy gyümölcsöskertben, és bizonyára így volt ez szerte az egész bolygón. Szárazföld és tenger kellő számú növényi és állati életet hordozta — megfelelő változatossággal gondoskodva a megfelelő ökológiai egyensúlyról. És nem vitás, ez az egész, így együtt az örökös számbeli ingadozás képét mutatta, de ez a lassú folyamat mindig a már felismert optimumot szolgálta… És nem volt ez másként az emberi lényekkel sem.

Trevize bármerre nézett, mindig csak egy oda nem illő tárgyat látott: a saját hajóját, a Távoli csillagot.

Gaia emberi alkotóelemeinek egy csoportja hatékonyan és alaposan kitisztította, felfrissítette a hajót. Feltöltötték az élelem- és italraktárat, felújították vagy kicserélték a berendezéseket, átvizsgálták a mechanikus gépezeteket. A hajó számítógépét maga Trevize ellenőrizte gondosan.

Üzemanyag-újratöltésre nem volt szükség, mivel a hajó az Alapítvány néhány gravitikus hajójának egyike volt, mely a Galaxis egyetemes gravitációs mezőjének energiáját hasznosította, s ez elég volt rá, hogy észrevehető energiaveszteség nélkül tehessen meg tetszőleges számú utat az emberiség valószínű létezése határáig.

Három hónapja Trevize még a Terminus egyik tanácsosa volt. Ez egyben az Alapítvány törvényhozó testületének tagságát is jelentette, vagyis Trevize ex officio a Galaxis tekintélyes tagjának számított. Csak három honapja volt? Úgy érezte, mintha harminckét esztendőt számláló életének fele telt volna el azóta, hogy ezt a posztot betöltötte, s legfőbb gondja az volt, vajon érvényes-e egyáltalán a nagy Seldon-terv, vagy sem; hogy vajon jól volt-e kijelölve az az út, amelyen az Alapítvány a kis vidéki bolygóról oly könnyedén érte el a galaktikus hatalmasság rangját, vagy sem.

Bizonyos értelemben, persze, nem változott a helyzete. Továbbra is tanácsos maradt. Megvolt a státusa, megvoltak az előjogai, csak éppen gondolni sem mert rá, hogy valaha is visszatérhet a Terminusra, s igényt formálhat e státusra és előjogokra. Ma már éppúgy nem tudna beilleszkedni az Alapítvány zűrzavaros világába, mint e gaiabeli kicsinyes szabályosságba. Már sehol sem érzi magát otthon, a világmindenség árvája lett belőle.

Álla megfeszült, dühösen beletúrt fekete hajába. Most még kár a sorsa felett való kesergéssel vesztegetnie az időt, előbb csak találja meg a Földet. Ha túléli a kutatást, bőven lesz ideje, hogy leüljön és sírjon egy sort. Meglehet, akkor több oka is lesz rá.

Amikor végre visszanyerte szokott egykedvűségét, számba vette a történteket…

Három hónapja, hogy Janov Pelorattal, ezzel a tehetséges, kissé gyermeteg tudóssal elhagyta a Terminust. Peloratot a régi korok iránti lelkesedése hajtotta, hogy megtalálja a régen elvesztett Földet, Trevize pedig vele tartott, ürügyként használva föl Pelorat célját arra, amit ő a saját valódi céljának vélt. A Földet ugyan nem találták meg, de megtalálták Gaiát, és Trevize ott kényszerült rá, hogy meghozza azt a sorsdöntő választást.

És most ő fordul el — fordít teljesen hátat —, hogy útnak induljon s fölkutassa a Földet.

Ami Peloratot illeti, nos, ő is talált valamit, amire nem számított. Rátalált a fekete hajú, fekete szemű Blissre, arra a fiatal nőre, aki éppúgy Gaia volt, mint Dom — vagy bármelyik homokszem, fűszál… Pelorat az élete delén jóval túljáró férfi sajátos szenvedélyességével szeretett bele a nála sokkal fiatalabb nőbe, s ami még különösebb, úgy tűnt, mintha a helyzet az ifjú hölgyet is boldoggá tenné.

Furcsa… ámbár Pelorat valóban boldog volt, és Trevize-nak bele kellett nyugodnia, hogy mindenki a maga módján találja meg a boldogságát. Ez az egyéni lét értelme — az egyéniségé, melyet Trevize, saját választása révén, eltörölt (jó előre) a Galaxisban.

Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amit hozott, amit hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül; és…

— Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott. — Á, Janov — mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. — Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől — kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját, hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

— Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a… nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

— Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

— Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

— És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

— Igen, de azért az enyém is… még ma is.

— De hát… — Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

— Magával akarok menni — bökte ki Pelorat egy lélegzetre. Trevize elképedt.

— Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia.

— Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

— Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

— Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát bennük.

— És elhagyná Blisst? Ugyan már! Pelorat arcát halvány pír lepte el.

— Nem éppen ez a szándékom, drága barátom, de ő azt mondta…

— Talán bizony meg akar szabadulni magától, Janov — húzta össze Trevize a szemöldökét. — Nekem azt ígérte…

— Nem, nem értett meg. Kérem, Golan, hallgasson végig. Magában megvan az a kellemetlen tulajdonság, hogy meg sem hallgatja az embert, máris levonja a következtetéseket. Tudom, éppen ez a különleges magában, ami pedig engem illet, nyilván nem erősségem a tömörség, de azért.

— Jól van — szólt közbe Trevize szelíden. — Mi lenne, ha részletesen elmesélné, méghozzá a saját szája íze szerint, mit forgat Bliss a fejében, és én ígérem, hogy nagyon türelmes leszek.

— Köszönöm. Ha valóban türelmesen végighallgat, talán egyből ki is tudok rukkolni vele. Tudja, Bliss is velünk akar jönni.

— Bliss jönni akar? — horkant fel Trevize. — Nem, érzem, hogy megint robbanni készülök. Nem fogok szétrobbanni. Mesélje el, Janov, miért akar Bliss velünk jönni. Szépen, nyugodtan kérdezem.

— Azt nem mondta. Azt mondta, beszélni akar magával.

— Akkor most miért nincs itt, mi?

— Azt hiszem — mondom, azt hiszem —, Bliss úgy érzi, maga, Golan, nem nagyon kedveli őt, és ezért nem szívesen közeledik magához. — Én minden tőlem telhetőt megtettem, öregem, hogy meggyőzzem, magának nincs kifogása ellene. El sem tudom képzelni, hogy valaki ne a legnagyobb megbecsüléssel gondoljon Blissre. Ő mégis arra kért, hogy én hozzam szóba a dolgot, hogy úgy mondjam, maga előtt. Megmondhatom neki, Golan, hogy hajlandó találkozni vele?

— Természetesen, méghozzá most rögtön.

— És belátó lesz? Tudja, öregem, ő meglehetősen ragaszkodik a dologhoz. Azt mondja, életbevágóan fontos, és neki muszáj velünk jönnie.

— De ugye azt nem mondta, hogy miért?

— Nem, de ha ő úgy érzi, hogy jönnie kell, akkor; Gaiának kell jönnie.

— Ami azt jelenti, hogy nem utasíthatom vissza, így van, Janov?

— Igen, azt hiszem, nem utasíthatja vissza, Golan.

<p>3.</p>

Az alatt a rövid idő alatt, amit Gaián töltött, Trevize először lépett be Bliss házába — amely most már Peloratnak is otthont nyújtott.

Futólag körülnézett. Gaián a házak szándékosan egyszerűek voltak. Mivel az időjárás nélkülözött mindenféle szeszélyességet, s ezen a szélességi fokon, állandóan kellemes éghajlat uralkodott (még a tektonikus rétegek is lágyan csusszantak arrébb, ha mozgásba kellett jönniük), nem volt értelme olyan házakat tervezni, amelyek mindenféle értelemben megvédik lakóikat, vagy holmi kellemetlen környezetben a kellemes közérzetet biztosítják. Maga a bolygó volt a ház, eleve úgy tervezték, hogy minden lakójának menedéket nyújtson.

E bolygóméretű házon belül Bliss háza kicsiny volt: a redőnyös ablakok nem kívántak üveget, s az a kevés, kecses vonalú bútor is inkább csak hasznossági célokat szolgált. A falakon holografikus képek függtek; az egyikről Pelorat nézett le meglepetten és elfogódottan. Trevize ajka megrándult, de mert nem akarta, hogy meglássák rajta, milyen jól mulat, aprólékos gonddal kezdte rendezgetni a derekára simuló széles selyemövet.

Bliss figyelte. Most nem mosolygott. Inkább komolynak látszott, szép, sötét szeme tágra nyílt, haja szelíd, fekete hullámokban omlott a vállára. Csupán telt, halványpiros ajka kölcsönzött némi színt az arcának.

— Köszönöm, hogy eljött hozzám, Trev.

— Janov ragaszkodott hozzá, Blissenobiarella.

Bliss arcán mosoly suhant át.

— Jól megkaptam. Ha továbbra is Blissnek szólít, e szép, egyszótagos néven, én is megpróbálom kiejteni a teljes nevét, Trevize. — Nyelve alig észrevehetően megbotlott a második szótag kimondásakor.

Trevize fölemelte a jobb kezét.

— Jó lenne, ha ebben maradhatnánk. Felismertem már azt a gaiai szokást, hogy az általános gondolatcsere során a nevekből csak egy-egy szótagot használnak, ezért nem leszek megsértve, ha időnként véletlenül Trevnek szólít. De jobban erezném magam, ha minél gyakrabban próbálna Trevize-nak hívni — én pedig Blissnek fogom szólítani.

Alaposan megnézte a nőt, mint mindig, ha találkoztak. Ránézésre a húszas évei elején járó fiatal lánynak látszott — de mint Gaia része, több ezer éves lehetett. A külsején ez nem hagyott nyomot, de néha érződött a beszédén s valami különös módon a lényén is. Ő, Trévize, valóban ilyennek szeretne látni minden egyes élő embert? Nem! Persze hogy nem, és mégis…

— Rögtön a tárgyra térek — szólalt meg Bliss. — Maga ragaszkodik hozzá, hogy megkeresse a Földet…

— Domnak említettem — szögezte le Trévize, mert eltökélte, hogy Gaiával szemben körömszakadtáig ragaszkodni fog a saját szempontjaihoz.

— Igen, de amikor Dommal beszélt, ugyanakkor Gaiához, annak minden külön részéhez is beszélt, tehát történetesen hozzám is.

— Hallotta, hogy mit mondtam?

— Nem, mert nem hallgatóztam, de ha akarnám, felidézhetném a szavait. Kérem, törődjön ebbe bele, és folytassuk a beszélgetést. Tehát kifejezte azt az óhaját, hogy megkeresse a Földet, és azt állította, hogy ez nagyon fontos. Én ugyan nem látom be, miért olyan fontos, de maga jól szokta megítélni a dolgokat, ezért nekem(nekünk)Gaiának el kell fogadnia, amit mond. Ha a küldetés alapvetően érinti a maga Gaiával kapcsolatos döntését, akkor az mindennél fontosabb Gaiának, s ezért magával kell tartania, ha másért nem, hát azért, hogy ahol lehet, védelmezze magát.

— Amikor azt mondja, hogy Gaiának velem kell jönnie, úgy érti, magának kell velem jönnie. Helyesen látom?

— Én Gaia vagyok — közölte Bliss.

— Csakhogy minden más is az, ami csak létezik a bolygón. Akkor hát miért éppen maga? Miért nem Gaia valamely más része?

— Mert Pel magával szeretne menni, és ha ő magával tart, nem lesz boldog Gaia semmilyen más részével, csakis velem.

Ekkor halkan megszólalt Pelorat, aki mindeddig tapintatosan meghúzódott a szoba egyik sarkában (háttal a saját képmásának, mint Trevize megfigyelte):

— Ez igaz, Golan. Bliss Gaiának a hozzám tartozó része.

Bliss arcán felragyogott a mosoly.

— Milyen izgalmas, hogy valaki így gondol rám! Roppant szokatlan, nem mondom.

— Hát akkor lássuk csak. — Trevize a tarkójára kulcsolta a kezét, s e mozdulattal hátradöntötte a székét, melynek lábai panaszosán megnyikordultak. Gyorsan visszakozott hát, leengedve a széket mind a négy lábára, hátha nem lesz ereje e játék elviselésére. — Maga akkor is Gaia része lesz, ha elhagyja a bolygót?

— Nem szükségszerűen. Ha például úgy érzem, komoly veszélyben vagyok, elkülöníthetem magam tőle, s így a veszély nem hárul át feltétlenül Gaiára is… de megtehetem, ha valami nyomós okát látom. De ilyesmi csak végveszélyben fordulhat elő. Rendes körülmények között továbbra is Gaia része maradok.

— Még akkor is, ha átugrunk a hipertéren?

— Még akkor is, ámbár az kissé bonyolítaná a helyzetet.

— Ez valahogy nem nyugtat meg engem.

— Miért nem?

Trevize elfintorodott, mint amikor egy kellemetlen szag csapja meg az ember orrát.

— Vagyis bármi hangzik el vagy játszódik le a hajómon a maga füle hallatára vagy szeme láttára, azt hallja és látja az egész Gaia.

— Én Gaia vagyok, tehát mindent, amit látok, hallok vagy érzékelek, Gaia is látja, hallja, érzékeli.

— Erről van szó. Még ez a fal is látni, hallani, érzékelni fogja.

Bliss ránézett a falra, ahová Trevize mutatott, s megrándította a vállát.

— Igen, még ez a fal is. Csakhogy a végtelenül kicsiny tudatossága miatt az érzékelési és felfogási készsége is végtelenül kicsiny… de én úgy vélem, az atomok szintje alatt most is lejátszódhat benne némi elmozdulás, esetleg éppen a mi imént mondott szavaink hatására — azért, hogy az adott részecskék még pontosabban illeszkedjenek Gaiába, s még tökéletesebben szolgálják a nagy egészet.

— De mi van akkor, ha én el akarok különülni? Ha nem akarom, hogy a fal tudja, mit mondok vagy mit teszek?

Bliss bosszúsnak látszott, de ekkor váratlanul közbeszólt Pelorat:

— Tudja, Golan, nem szeretnék beleavatkozni, miután én nyilvánvalóan nem sokat tudok Gaiáról. De sok időt eltöltöttem már Bliss-szel, s kezdem sejteni, tulajdonképpen miről is van itt szó. Képzelje el, hogy a Terminuson van, épp egy sűrű tömegben lépked. Sok mindent lát, hall, esetleg utóbb egyre-másra vissza is tud emlékezni. Ha kellőképpen stimulálják az agyát, még az is megeshet, hogy mindent fel tud idézni, de általában mégiscsak az a helyzet, hogy nem törődik vele. Hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Előfordulhat, hogy egy idegenek között lejátszódó érzelmes jelenetnek lesz a tanúja, és esetleg föl is kelti a figyelmét, de mivel nem tartozik magára, hát nem törődik vele… elfelejti. Valahogy így lehet Gaia esetében is. Lehetnek Gaiának közvetlen tapasztalatai a maga dolgáról, ez mégsem jelenti szükségszerűen azt, hogy Gaia törődik velünk. Nem így van, Bliss drágám?

— Erre én sohasem gondoltam így, Pel, de van abban valami, amit mondasz. De az az elkülönülés, amiről Trev beszél — bocsánat, Trevize —, nos, ennek számunkra nincs semmi értéke. Én(mi)Gaia ezt megfoghatatlannak tartja. Hogy valaki ne akarjon rész lenni… ne akarja, hogy hallják a hangját… hogy tanúi legyenek a cselekedeteinek… hogy érzékeljék a gondolatait… — Bliss erőteljesen megrázta a fejét. — Említettem, hogy kényszerhelyzetben képesek vagyunk elzárni magunkat, de ki akarna így élni, akár csak egy óráig is?

— Én — felelte Trevize. — Ezért kell megtalálnom a Földet… hogy kiderítsem, mi kényszerített, ha kényszerített valami egyáltalán, hogy ezt az ijesztő sorsot válasszam az emberiség számára.

— Ez a sors nem ijesztő, de ezen most ne vitatkozzunk. Magával megyek, nem mint kém, de mint barát és segítőtárs. Gaia ott lesz maga mellett, nem mint kém, hanem mint barát és segítőtárs.

— Gaia azzal segítene nekem a legtöbbet, ha elvezetne a Földre — jegyezte meg Trevize mogorván.

Bliss lassan ingatta a fejét.

— Gaia nem tudja, hol van a Föld. Ezt már Dom is megmondta magának.

— Egyszerűen nem tudom elhinni. Hiszen maguknál meg kell lenniük a feljegyzéseknek. Miért nem tudtam soha, amióta csak itt vagyok, belenézni azokba a feljegyzésekbe? Lehet, hogy Gaia valóban nem ismeri a Föld helyét, de én találhatnék némi támpontot. a feljegyzésekben. Meglehetős részletességgel ismerem a Galaxist, annál bizonyára jobban, mint Gaia. Talán megérteném és követhetném a dokumentumok rejtett utalásait, amelyek bizonyára elkerülték Gaia figyelmét.

— De hát miféle dokumentumokról beszél, Trevize?

— Bármifélékről. Könyvekről, filmekről, hangfelvételekről, holográfokról, tárgyakról… mindenről, amijük csak van. Amióta itt vagyok, egyetlen darabot sem láttam, amit dokumentumként foghattam volna fel. Hát maga, Janov?

— Nem — hangzott Pelorat tétova válasza —, de én igazából nem is kerestem.

— Én viszont igen, a magam csendes módján — emelte föl a hangját Trevize —, és nem találtam semmit! Semmit! Csak arra tudok gondolni, hogy eldugták előlem. Csak tudnám, miért! Elárulná nekem?

Bliss sima, ifjú homlokán zavart redők gyülekeztek.

— Miért nem kérdezte ezt meg előbb? Én(mi)Gaia semmit sem rejteget, s hazudni sem szokott. Egy szigetember — az az egyén, aki elszigeteltségben elmondhat valótlanságokat. Az ilyen korlátok között él, s éppen mert korlátok között él, tele van félelemmel. Ezzel szemben Gaia hatalmas mentális képességgel rendelkező, bolygóméretű organizmus, tehát nem ismeri a félelmet. Merőben szükségtelen, hogy Gaia hazugságokat mondjon, s a valósággal ellentétes képet fessen magáról.

— Akkor miért intézték úgy, hogy ne nyerhessek bepillantást egyetlen dokumentumba se? — csattant fel Trevize. — Erre adjon valami értelmes magyarázatot!

— Kérem. — A nő feltartotta mindkét kezét, tenyérrel kifordítva. — Nekünk egyáltalán nincsenek dokumentumaink.

<p>4.</p>

Elsőnek Pelorat tért magához, mint aki kevésbé van elképedve a másiknál. — Drágám — mondta szelíden —, ez teljességgel lehetetlen. Értelmes civilizáció nem létezhet valamiféle dokumentumok nélkül. Bliss felhúzta a szemöldökét.

— Ezt értem. Amit mondtam, úgy értettem, hogy nekünk nincsenek olyasfajta feljegyzéseink, melyekről Trev — Trevize — beszél, vagy amilyenekre egyáltalán célozni akart. Én(mi)Gaia nem rendelkezik írásos anyagokkal, nyomtatott szövegekkel, filmekkel, számítógépes adatbankokkal, semmivel. Ami azt illeti, kőbe vésett felirataink sincsenek. Ez minden, amit mondhatok. Természetes, hogy Trevize nem talált semmit, miután nálunk nincs semmi ilyesmi.

— Akkor hát mijük van, ha olyan feljegyzéseik nincsenek, amelyeket én feljegyzéseknek foghatnék fel? — érdeklődött Trevize.

Mire Bliss lassan, tagoltán, mintha gyermekhez beszélne, azt válaszolta:

— Nekem(nekünk)Gaiának emlékezete van. Én emlékszem.

— Mire? — tudakolta Trevize.

— Mindenre.

— Emlékszik minden hivatkozási adatra?

— Hogyne.

— Mióta? Hány évre visszamenőleg?

— Végtelen időkre visszamenőleg.

— Képes rá, hogy történelmi, életrajzi, földrajzi, tudományos adatokkal szolgáljon nekem? Még a helyi pletykákról is?

— Mindenről.

— Mindez ebben a kis buksiban — mutatott Trevize maró gúnnyal Bliss jobb halántékára.

— Nem — felelte a lány. — Gaia emlékei nem korlátozódnak az én koponyám tartalmára. Mert nézze csak — ütött meg Bliss valamivel szárazabb, talán kicsit szigorú hangot, hiszen ebben a pillanatban már nem pusztán Bliss volt, hanem a lények egész ötvözete —, a történelem hajnalán léteznie kellett egy olyan korszaknak, amikor a kezdetleges fejlődési fokon álló ember hiába emlékezett az eseményekre, beszélni még nem tudott. A beszéd arra való, hogy az emlékek kifejezését és egyik személyről a másikra való átvitelét szolgálja. Az írást pedig végső soron arra találták ki, hogy az emlékeket tárolják és nemzedékről nemzedékre vigyék át az időben. Azóta minden műszaki haladás azt a célt szolgálja, hogy még több helyet szorítsanak az emlékek tárolására és átvitelére, és hogy még könnyebben hívhassák elő a kívánt tételeket. De mihelyt az egyének a Gaiában összekapcsolódtak egymással, mindez elavulttá vált. Visszatérhettünk az adattárolás alaprendszeréhez, az emlékezethez, amelyre minden egyéb csak ráépült. Érti?

— Azt. akarja mondani, hogy a Gaián élő valamennyi agy összességében sokkal több adatra emlékszik, mint egyetlen agy? — kérdezte Trevize.

— Persze.

— De ha Gaia minden egyes dokumentuma szét van szóródva a bolygóméretű emlékezetben, akkor ebben mi a jó magának, aki ugyanakkor Gaia egyik, önálló személyiséggel is rendelkező része?

— Mindaz a jó, amit csak kívánhat. Mert bármi, amit tudni szeretnék, megvan valahol, akár egy, akár több önálló agyban is. Ha az a dolog alapvető fontosságú, például a „szék” szó jelentése, akkor benne van minden agyban. De ha elvontabb, s Gaia elméjének csak kis hányadában szerepel, akkor szükség esetén előhívhatom… igaz, ez hosszabb időbe telik, mint ha az emlék széles körben volna ismert. Nézze, Trevize, ha maga kíváncsi valamire, utánanéz a megfelelő könyvfilmben vagy egy számítógép adatbankjában. Én letapogatom Gaia agyát.

— Hogyan védekezik az ellen, hogy az összes információ beszivárogjon az agyába és szétvesse a koponyáját? — kérdezte Trevize.

— Szabad folyást enged a gúnyolódási hajlamának?

— Jaj, Golan, ne legyen modortalan! — szólt közbe Pelorat.

Trevize fürkésző pillantást vetett mindkettejük arcára, majd látható erőfeszítéssel végre ellazította megfeszült arcizmait.

— Sajnálom. Rettenetesen nyomaszt a nem kívánt felelősség érzése, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Nyilván emiatt vagyok modortalan, pedig nem akarok az lenni. Én tényleg tudni szeretném, Bliss. Hogyan meríthet mások agyából adatokat, melyeket nem raktároz el a sajátjában? Mert ha ezt tenné, pillanatok alatt túlterhelné az agyát…

— Nem tudom, Trevize — felelte Bliss: — Éppúgy, ahogy, maga sem ismeri saját, önálló agyának pontos működését. Gondolom, tudja, milyen messze van a maguk napja valamely szomszédos csillagtól, mégsem jut eszébe minden pillanatban. Elraktározza valahová, hogy amikor kell, elő tudja venni. Ha senki sem kérdezi meg, idővel nyugodtan elfelejtheti a számot, de továbbra is bármikor előhívhatja valamely adatbankból. Tekintse Gaia agyát egy hatalmas adatbanknak, amihez én bármikor folyamodhatok, de fölösleges, hogy tudatosan emlékezzem bármilyen adatra, amit egyszer már használtam. Amikor egy tényre vagy emlékre már nincs szükségem, egyszerűen hagyom, hogy kihulljon az emlékezetemből. De, hogy úgy mondjam, tudatosan vissza is tehetem oda, ahonnan elvettem.

— Hány ember él Gaián, Bliss? Hány emberi lény?

— Körülbelül egymilliárd. Kíváncsi a pillanatnyilag érvényes, pontos számra?

— Tökéletesen megértettem — felelte Trevize gyászos mosollyal —, hogy ha akarná, előhívhatná a pontos számot, de most megelégszem a hozzávetőlegessel.

— Jelenleg a népesség száma állandónak mondható, kisebb ingadozásokkal valamivel meghaladja az egymilliárdot — mondta Bliss. — A növekedés, illetve csökkenés mértékét is meg tudom mondani, ha kiterjesztem a tudatomat, és… szóval… ha letapogatom a határokat. Ennél világosabban nem tudom megmagyarázni annak, akinek nincs meg a tapasztalata.

— Én viszont úgy gondolom, hogy egymilliárdnyi emberi agy — melyek bizonyos hányada gyermekénem lehet elég, hogy egy bonyolult társadalom működéséhez szükséges minden adatot fejben tartson.

— De hiszen nemcsak emberi lények élnek Gaián, Trev.

— Úgy érti, hogy az állatok is emlékeznek?

— A nem emberi agyak nem tudják ugyanolyan tömör formában tárolni az emlékeket, mint az emberiek, továbbá minden egyes agy — emberé vagy nem emberé — a személyes emlékeknek tartja fenn a tárolórész nagy részét. Ezek alig-alig használhatók, kivéve a bolygótudatnak azt a sajátos összetevőjét, amelyben ezek az emlékek tárolódnak. De azért a nem régi keletű adatok jelentős részét el lehet — és el is kell — raktározni állati agyakban, csakúgy, mint növényi szövetekben és a bolygó ásványi anyagában.

— Az ásványi anyagban? Úgy érti, a sziklák és hegyek rétegében?

— Sőt bizonyos adatok esetében az óceán és a légkör térségében. Ez mind, mind Gaia.

— De hát mit őrizhetnek az élettelen szervezetek?

— Sok mindent. Bár alacsony intenzitással, de olyan mérhetetlen mennyiségben, hogy Gaia összes emlékének túlnyomó többsége a kövekben rejtőzik. Kicsit sokáig tart ugyan, míg megelevenítjük és a helyükre tesszük a kőemlékeket, ezért általában bennük raktározzuk az élettelen adatokat, hogy úgy mondjam, azokat az egységeket, melyeket normális körülmények között ritkán hívunk elő.

— Mi történik, ha olyasvalaki hal meg, akinek az agya jelentős értékű adatokat tárol?

— Az adatok nem vesznek el. Amikor a halál beállta után az agy lassú bomlásnak indul, ezek szép lassan kiáramlanak és szétoszolnak Gaia más részeibe. És amikor a csecsemőkkel együtt megjelennek az új agyak, melyek a növekedés során mind szervezettebbekké válnak, nemcsak személyes emlékekkel és gondolatokkal, hanem más forrásokból származó tudásanyaggal is megtelnek. Amit maguk nevelésnek hívnak, az nálam(nálunk)Gaiénál teljesen automatikus folyamat.

— Őszintén szólva, Golan — szólt közbe Pelorat —, szerintem sok minden szól egy ilyen élővilág-fogalom mellett.

Trevize éppen csak a szeme sarkából sandított alapítványbeli társára.

— Ebben biztos vagyok, Janov, engem viszont cseppet sem bűvöl el. Ez a bolygó, legyen bármilyen hagy és sokrétű, egyetlen agyat képvisel. Egyetlenegyet! Minden egyes születő, új agy beleolvad a nagy egészbe. Hol itt a lehetőség az ellentmondásra, az egyet nem értésre? Ha végigtekint az emberiség történelmén, mindig voltak olyan emberek, akik kisebbségi nézőpontot képviseltek, s bár elítélhette őket a társadalom, végül mégiscsak győztek, s ezzel megváltoztatták a világot. A történelem nagy lázadói miféle esélyt kaphatnak Gaián?

— Vannak belső konfliktusok — vetette közbe Bliss. — Nem szükségszerű, hogy Gaia minden megjelenési formája elfogadja a közös álláspontot.

— De csak bizonyos korlátok között — vitatkozott Trevize. — Egyetlen organizmuson belül a zavar nem léphet át egy határt, különben a működés sínyli meg. Ha teljesen megállítani nem is, azért lassítani lehet a haladást és a fejlődést. Vállalhatjuk-e a kockázatot, hogy ráerőszakoljuk ezt az egész Galaxisra? Az egész emberiségre?

— Most kétségbe vonja a saját döntését? — kérdezte minden látható érzelem nélkül Bliss. — Megváltoztatja a véleményét, s azt állítja, hogy Gaia nemkívánatos jövő az emberiség számára?

Trevize összeszorította a száját, majd lassan, tétován megszólalt:

— Szeretném, de… most még nem. Volt valamilyen alapja a döntésemnek… valami öntudatlan alapja… és amíg nem jövök rá, mi volt ez az alap, fogalmam sincs, fenn kell-e tartanom, vagy meg kell-e változtatnom a döntésemet. Ezért most beszéljünk újra a Földről.

— Ahol, úgy érzi, meg fogja érteni, milyen alapon döntött, így van, Trevize?

— Legalábbis így érzem… Dom azt mondja, nem tudja, hol van a Föld. És maga, gondolom, egyetért vele.

— Persze hogy egyetértek vele. Én sem vagyok kevésbé Gaia, mint ő.

— És lehetséges, hogy rejteget előlem bármiféle tudást? Úgy értem, tudatosan.

— Természetesen nem lehetséges. Még ha tudna is Gaia hazudni, magának semmi esetre sem hazudna. A sorsunk mindenekelőtt a maga következtetésein múlik, méghozzá helyes következtetésein, tehát azok csakis a valóságból indulhatnak ki.

— Ebben az esetben — folytatta Trevize — folyamodjunk a maga világemlékezetéhez. Nyúljon vissza az időbe, és árulja el nekem, meddig tud visszaemlékezni az időben.

Tétova csend válaszolt a szavaira. Bliss üres tekintettel nézett rá, mintha egy pillanatra öntudatát vesztette volna. Aztán megszólalt:

— Tizenötezer évre.

— Miért habozott?

— Időbe telt. Régi emlékek… nagyon régiek… a hegyek mélyéből kellett felhozni őket.

— Tehát tizenötezer esztendőre. Akkor alapították Gaiát?

— Nem, legjobb tudomásunk szerint még azelőtt körülbelül háromezer évvel.

— Miért ilyen bizonytalan benne? Nem emlékszik? És Gaia sem?

— Gaia akkor még nem állt azon a fejlettségi fokon, amelyen az emlékezet mindent átfogó jelenséggé vált — felelte Bliss.

— Mielőtt kialakult volna magukban a kollektív emlékezet, biztos, hogy voltak dokumentumok Gaián, Bliss. Mindenféle közönséges dokumentum — nyilvántartásba vett, írásba foglalt, filmre vett anyagok és így tovább.

— Elképzelhető, de ezek aligha állhatták ki az idő próbáját.

— Lemásolhatták volna, vagy ami még jobb, áttehették volna ezeket a mindent átfogó emlékezetbe, miután az már kialakult.

Bliss összehúzta a szemöldökét. Ez az újabb elbizonytalanodás tovább tartott, mint az előző.

— Nem látom jelét azoknak a korai feljegyzéseknek, amelyekről beszél.

— Vajon miért nem?

— Nem tudom, Trevize. Talán nem volt különösebb jelentőségük. Úgy képzelem, hogy idővel rájöttek, a korai, emlékezet előtti feljegyzések romlandók, s gyanítom, hogy ezért ítélték őket elavultnak és fölöslegesnek.

— Nem tudja. Képzeli, gyanítja, de nem tudja. Gaia nem tudja.

Bliss lesütötte a szemét.

— Így kellett történnie.

— Kellett? Én nem vagyok Gaia része, tehát nincs szükségem rá, hogy azt gyanítsam, amit Gaia gyanít… Ebből maga is láthatja, milyen fontos lehet a különállás. Én mint szigetember egészen mást gyanítok.

— Mit?

— Először is van valami, amiben biztos vagyok. Egy élő civilizációra nem jellemző, hogy megsemmisíti a korai korszakára vonatkozó dokumentumokat. Szó sincs róla, hogy elavultnak és fölöslegesnek ítélné, inkább túlzott tisztelettel és aggályos gondossággal őrzi őket. Ha Gaia az átfogó emlékezet előtti korból származó dokumentumait megsemmisítette, ez a rombolás minden valószínűség szerint nem volt önkéntes, Bliss.

— Akkor hát mivel magyarázza?

— A trantori könyvtár minden Földre vonatkozó utalását eltávolították olyan személyek vagy erők, melyek kívül estek magán a trantori Második Alapítványon. Nem gondolja, hogy Gaián is eltávolított minden Földre vonatkozó utalást valami, ami nem tartozik Gaiához?

— Honnan tudja, hogy a korai dokumentumok a Földre vonatkoztak?

— Maga szerint Gaiát legalább tizennyolcezer évvel ezelőtt alapították. Abban az időben még nem létezett a Galaktikus Birodalom; az idő tájt népesült be a Galaxis, és a Telepesek elsődleges forrása a Föld volt. Pelorat a megmondhatója.

Pelorat, akit kissé váratlanul ért; hogy az ő neve került szóba, megköszörülte a torkát.

— Ezt mondják a legendák, drágám. Én komolyan veszem ezeket a legendákat, és ahogy Golan Trevize, úgy én is hiszek benne, hogy az emberi faj eredetileg egyetlen bolygóhoz volt kötve, és ez a bolygó a Föld volt. A legelső Telepesek a Földről jöttek.

— Márpedig ha a Gaiát a hipertéri utazás korának hajnalán alapították — vette vissza a szót Trevize —, akkor nagyon valószínű, hogy a gyarmatosítók földi emberek voltak, esetleg egy nem túl régi világ szülöttei, egy olyan világé, amelyet valamivel korábban földi emberek gyarmatosítottak. Ezért a Gaia alapításának és az ezt követő első néhány évezrednek az emlékei nyilván a Földre és a földi emberekre vonatkoztak, és ezek a dokumentumok eltűntek. Úgy látszik, valami gondoskodik róla, hogy a Földről ne történjék említés sehol a Galaxis dokumentumaiban. Ha pedig ez így van, annak biztosan van valami oka.

— Ez csak feltevés, Trevize — méltatlankodott Bliss. — Nincs rá bizonyítéka.

— De hiszen épp Gaia állítja, hogy megvan bennem az a különleges képesség, hogy elégtelen bizonyítékok alapján jutok el a helyes következtetésig! És most, hogy eljutottam egy határozott következtetésig, épp maga mondja, hogy nincsenek bizonyítékaim!

Bliss hallgatott.

— Eggyel több ok, hogy megtaláljam a Földet — folytatta Trevize. — Ragaszkodom, hogy indulhassak, mihelyt a Távoli csillag készen áll az útra. Még most is velem akarnak jönni?

— Igen — vágta rá Bliss.

— Igen — csatlakozott hozzá Pelorat.

<p>MÁSODIK FEJEZET</p> <p>Útban a Comporellon felé</p>
<p>5.</p>

Csendes eső esett. Trevize fölnézett az egyhangú, szürkésfehér égre.

Esőkalapján leperegtek az esőcseppek, s onnan minden irányban szétszóródva szárazon hagyták a testét. A szertefröccsenő cseppek elől távolabbra húzódó Peloratnak nem volt ilyen védelme.

— Nem értem, mire jó, ha csuromvizesre áztatja magát, Janov — jegyezte meg Trevize.

— Engem nem zavar, ha megázom, drága barátom — válaszolta Pelorat a szokott komolyságával. — Csendes, meleg eső esik, igazából a szél sem fúj. És különben is, hogy a mondást idézzem: „Ha az Anakreonon vagy, tégy úgy, mint az anakreoniak.” — Kezével intett a néhány gaialakó felé, akik csendben álldogálva a Távoli csillagot figyelték. Szétszóródtak a hajó körül, mint a fák a gaiai ligetekben; egyikük sem viselt esősapkát.

— Gondolom, ők nem bánják, ha átnedvesednek, hiszen Gaia többi része is nedves — tűnődött Trevize.

— A fák… a fű… a föld… minden nedves, és minden Gaia, beleértve a bolygólakókat is.

— Én ésszerűnek gondolom — jegyezte meg Pelorat. — Nemsokára előbújik a nap, és hamar megszárad minden. A ruha nem gyűrődik, nem megy össze, nincs hidegérzet, és mivel nem léteznek haszontalan kórokozó mikroorganizmusok, senki sem fázik meg, nem kap influenzát vagy tüdőgyulladást. Akkor meg mi rossz van abban, ha kicsit vizes lesz az ember?

Trevize minden további nélkül belátta az okfejtés logikáját, de a világért sem mondott volna le sértődöttségéről.

— Azért nem kellene épp akkor esnie, amikor útnak indulunk. Gaián nem esik az eső, ha ő nem akarja. Ez majdnem olyan, mintha így akarná kimutatni, mennyire megvet bennünket.

Pelorat szája széle egy pillanatra megrándult.

— Lehet, hogy bánatában sír, amiért elhagyjuk.

— Lehet — hagyta rá Trevize —, én viszont nem sírok.

— Ami azt illeti — fűzte tovább a szót Pelorat —, szerintem a talajnak ebben a térségben most nedvességre van szüksége, s ez a szükséglet fontosabb, mint a maga vágya a napfény után.

Trevize elmosolyodott.

— Ugye, maga tényleg megszerette ezt a bolygót? Úgy értem, Blisstől eltekintve is.

— Igen — válaszolta Pelorat majdnem szégyenkezve. — Én mindig nyugodt, szabályos életet éltem, és gondolja csak el, milyen jó dolgom lenne itt, ahol egy egész világ dolgozik azon, hogy semmi se zavarja meg a nyugalmat és a rendet. Végtére is, Golan, ha házat építünk — vagy akár ezt a hajót —, a lehető legtökéletesebb menedékké, próbáljuk formálni. Felszereljük mindennel, amire csak szükségünk lehet, gondoskodunk a megfelelő hőmérsékletről, a jó minőségű levegőről, a világításról és minden egyéb fontos dologról, melyeket úgy szabályozunk és működtetünk, hogy amennyire csak lehet, szolgálják a kényelmünket. Gaia nem más, mint a kényelem- és biztonságérzet, vágyának egy egész bolygóra való kiterjesztése. Mi rossz van ebben?

— Ebben az a rossz — válaszolta Trevize —, hogy a házam vagy a hajóm úgy van megépítve, hogy megfeleljen nekem. Én nem úgy vagyok megépítve, hogy megfeleljek neki. Ha Gaia része lennék, lehetne a bolygó akármilyen ideálisan megszerkesztve, hogy megfeleljen nekem, rettenetesen zavarna a tudat, hogy nekem is meg kell felelnem neki.

Pelorat elbiggyesztette a száját.

— Erre azt is mondhatnám, hogy minden társadalom önmagához alakítja a tagjait. Kialakulnak szokások, melyek a társadalmon belül nyernek csak értelmet, s így minden egyént szoros szálakkal fűznek a társadalom szükségleteihez.

— Az általam ismert társadalmakban az egyén fellázadhat. Vannak különcök, de még bűnözők is.

— Maga különcöket és bűnözőket akar?

— Miért ne? Maga és én különcök vagyunk. Bizonyos, hogy nem a Terminuson élő átlagembert, testesítjük meg. Ami pedig a bűnözőket illeti, ez meghatározás kérdése. És ha a bűnözőkkel kell megfizetnünk az árat a lázadókért, eretnekekért és géniuszokért, én hajlandó vagyok ezt az árat megfizetni. Elvárom, hogy az ár meg legyen fizetve.

— Csak bűnözőkkel lehet fizetni? Nem lehetnek lángelmék bűnözők nélkül?

— Nem születhetnek zsenik és szentek, ha nem létezhetnek a normát messze túllépő emberek, és nem látom be, milyen jogon kíván a normákat csak az egyik irányba túllépő egyéneket. Valamiféle szimmetriának lennie kell. Akár így, akár úgy, nekem nyomósabb ok kell, hogy Gaiát tegyem meg az emberiség jövőjének, mint az, hogy holmi kényelmes házat tágítsak bolygó méretűvé.

— Ó, drága barátom, ezzel a kis vitatkozással egyáltalán nem akartam arra kényszeríteni, hogy nyugodjon bele a döntésébe! Csak egy megfigyelé…

Elakadt a szava. Bliss közeledett feléjük, sötét haja átnedvesedett, testére tapadó ruhája kiemelte csípőjének dús vonalait. Bólintással üdvözölte őket.

— Sajnálom, hogy feltartottam magukat — mondta kissé pihegve. — Tovább tartott, mint gondoltam, míg egyeztettem a dolgokat Dommal.

— Pedig mindent tud, amit ő — jegyezte meg Trevize.

— Olykor azért adódik különbség az értelmezésben. Nem vagyunk egyformák, így aztán vitatkozunk is. Nézze — folytatta valamivel keményebb hangon —, az embernek két keze van. Mindkettő része a testének, és egyformának tűnnek, azzal a megszorítással, hogy tükörképei egymásnak. Mégsem azonos módon használja őket, igaz? Bizonyos dolgokat általában a jobb kezével, másokat a ballal végez. Értelmezésbeli különbség, ha úgy tetszik.

— Most megfogta magát — jelentette ki Pelorat érezhető elégedettséggel.

Trevize bólintott.

— Hatásos analógia, feltéve, hogy helytálló, amiről viszont nem vagyok teljesen meggyőződve. Mindenesetre ez most azt jelenti, hogy végre hajóra szállhatunk? Esik.

— Persze, persze. Az embereink már mind elhagyták a hajót, és igazán remek állapotban van. Maga teljesen száraz — fordult hirtelen kíváncsi tekintettel Trevize felé. — Nem érik az esőcseppek!

— Úgy van — felelte Trevize. — Nem akarok vizes lenni.

— Nem esik jól, ha néha-néha víz éri a testét?

— Dehogynem. De akkor, amikor én akarom, nem pedig az eső.

Bliss vállat vont.

— Ahogy gondolja. Minden csomagunk a hajón van, szálljunk hát be.

Elindultak a Távoli csillag felé. Az eső tovább csendesedett, de a fű alaposan átnedvesedett. Trevize azon kapta magát, hogy lábujjhegyen lépked, Bliss azonban lerúgta a szandálját, a kezébe kapta őket, és mezítláb gázolt át a füvön.

— Csodás érzés — mondta, válaszul Trevize pillantására.

— Helyes — dünnyögte a férfi szórakozottan, majd kissé ingerülten azt kérdezte: — Tulajdonképpen miért ácsorognak itt ezek a gaiaiak?

— Megörökítik ezt az eseményt, mert Gaia különös jelentőséget tulajdonít neki. Maga fontos nekünk, Trevize… ennek az utazásnak az eredményeképpen akár meg is változtathatja a döntését, méghozzá ellenünk, s ez azt jelenti, hogy sohasem fejlődünk Galaxiává, de még Gaiának sem maradhatunk meg.

— Vagyis én képviselem Gaia számára az életet vagy a halált; az egész világukra szóló érvénnyel.

— Mi úgy gondoljuk.

Trevize hirtelen megtorpant, és lekapta az esőkalapját. Az égbolton kék foltok tünedeztek föl.

— De most még a javukra szóló döntésem van érvényben. Ha megölnek, többé már nem tudom megváltoztatni.

— Golan — mormolta Pelorat döbbenten. — Szörnyűséget beszél.

— Jellemző a szigetemberekre — jegyezte meg Bliss nyugodtan. — Meg kell értenie, Trevize, minket nem a maga személye, nem is a szava érdekel, hanem a tények igazsága. Maga csak mint az igazság közvetítője — fontos, a szava pedig mint az igazság felmutatása. Mi ezt várjuk magától, és ha megöljük, pusztán azért, hogy ne változtathassa meg a döntését, azzal az igazságot rejtenénk el magunk elől.

— Ha azt mondom, hogy az igazság a nem Gaia, boldogan belenyugszanak a halálba?

— Talán nem éppen boldogan, de a végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége.

Trevize megrázta a fejét.

— Ha lenne valami, ami meggyőzhetne arról, hogy Gaia szörnyű és megérdemli a pusztulást, a maga iménti megjegyzése lenne az. — A türelmesen várakozó (és valószínűleg hallgatózó) gaiaiakra nézve megkérdezte: — Miért állnak ilyen távol egymástól? És miért vannak ennyien? Ha csak egyikőjük nézné végig és raktározná el az elméjében az eseményt, az az információ nem volna elérhető az egész bolygó számára? Éppenséggel nem tárolhatnák ugyanazt akár millió helyen is?

— Így különféle szögekből figyelhetik meg az egészet, és valamennyien kicsit más agyba raktározzák el. Később, az összes megfigyelést szemügyre véve észrevehetővé válik, hogy az esemény sokkal érthetőbb így, mintha külön-külön, egyénként néznénk meg.

— Más szóval az egész több, mint a részek összege.

— Pontosan. Ezzel már be is látta Gaia létezésének alapvető fontosságát. Maga mint egyetlen ember körülbelül ötvenbillió sejtből áll, de többsejtű egyénként mégis sokkal fontosabb, mint az ötvenbillió egyéni fontosságának az összege. Ezzel bizonyára egyetért.

— Igen — felelte Trevize —, ezzel egyetértek.

Amikor belépett a hajóba, még visszafordult, hogy utolsó, kurta pillantást vessen Gaiára. Az átfutó zápor felfrissítette a levegőt. Látta a buján zöldellő, csendes, békés világot: a zaklatott Galaxis forgatagában megbújó derűs kertet.

És nagyon remélte, hogy sohasem látja többé.

<p>6.</p>

Amikor a légzsilip bezárult mögöttük, nem is mintha egy lidérces álmot zárt volna ki, inkább valami vészesen rendellenes dolgot, amely mindeddig megakadályozta abban, hogy szabadon lélegezzék.

De arról egy percre sem feledkezett meg, hogy ennek a rendellenességnek egy darabja továbbra is vele van — Bliss személyében. Amíg ő ott volt, Gaia is ott volt — ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy a lány jelenléte elengedhetetlen. Igen, ez megint a fekete doboz volt, és erősen remélte, hogy soha többé nem kell túlságosan e fekete dobozra hagyatkoznia.

Amikor körülnézett, megállapította, hogy a hajó gyönyörű. Kizárólag az övé volt, amióta az Alapítvány polgármestere, Harla Branno erővel fölpakolta rá, és kizavarta a csillagok közé, amolyan élő villámhárítóként, hogy magához vonzza az Alapítvány állítólagos ellenségeinek villámát. A feladatot elvégezte, s lám, a hajó azóta is az övé, s nem is szándékozik visszaszolgáltatni.

Alig néhány hónapja az övé, de máris otthonának érzi, annyira, hogy már csak halványan emlékszik egykori otthonára, a házra a Terminuson.

Terminus! Az Alapítvány félreeső központja, amely Seldon terve szerint jött létre, hogy az elkövetkező ötszáz év alatt megteremtse a második és még nagyobb Birodalmat; csakhogy ezt a tervet ő, Trevize, most kisiklatta. Elhatározott valamit, amellyel semmivé tette az Alapítványt, hogy helyette utat nyisson egy új társadalom, egy új életrend, egy félelmetes forradalom számára, amely nagyobb megrázkódtatással fog járni, mint bármelyik a többsejtű élet kialakulása óta.

Most elindul, hogy bebizonyítsa (vagy megcáfolja) önmagának, hogy amit tett, helyesen tette.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mozdulatlanul áll, gondolataiba merülten, s ekkor bosszúsan megrázta magát. A vezérlőfülkébe sietett, a számítógépéhez.

A gép csillogott-villogott, mint körös-körül minden más is. Igazán gondosan takarítottak. A szinte találomra kipróbált kapcsolások tökéletesen működtek, esküdni mert volna rá, hogy még nagyobb buzgalommal, mint eddig. A szellőzőberendezés olyan zajtalanul járt, hogy nem is érezte a levegő áramlását, míg a kezét a ventilátor fölé nem helyezte.

A számítógép fényköre szinte hívogatta. Amikor megérintette, a fény szétterült az asztal lapján, melyen egy jobb és egy bal kéz körvonalai rajzolódtak ki. Csak amikor nagyot sóhajtott, vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A gaiaiaknak fogalmuk sem volt az Alapítvány fejlett technológiájáról, és könnyen megeshetett volna, hogy mindenféle rossz szándék nélkül kárt tesznek a számítógépben. Eddig nem történt baj — a kezek most is ott voltak.

De egy pillanatra elbizonytalanodott, mert tudta, csak akkor derül ki, nincs-e baj, ha két kezét ráfekteti a kijelölt helyre. Ha van, azt az első pillanatban tudni fogja… csak azt nem, hogy akkor mitévő lesz. Ha a gépet meg kell javítani, ahhoz vissza kell térnie a Terminusra, márpedig szentül meg volt győződve róla, hogy Branno polgármester soha többé nem engedné el. De ha nem megy…

A szíve a torkában dobogott, és tudta, nincs értelme, hogy tovább növelje a feszültséget.

Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbat, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.

Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.

Félresöpörte őket, a Galaxist akarta, s lám ott is volt az oldalnézettől megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított — az idő látszólagos múlásán, majd elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillag, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.

Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak akkor vette észre, hogy le sem ült, a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.

Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban, támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.

Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.

Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerekkel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.

Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett Pelorat szobájába.

— Itt Bliss is el fog férni, Janov?

— Ó, hogyne, persze.

— Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből. Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.

— Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Fellel. De, gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.

— Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.

— Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga nem járkál be a mi szobánkba.

— Természetesen — válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte:

— Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.

— Tekintve, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.

Trevize elnyomott egy mosolyt.

— Nagyon jóban kell lenniük egymással.

— Jóban vagyunk — szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. — De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta Trevize lassan.

— Újra le kell-szögeznem, hogy ez itt nem nászutas lakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.

— Van ajtó — közölte Bliss —, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket — feltéve, hogy nincs komoly veszélyhelyzet.

— Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.

— Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.

— Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, hogy itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.

Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:

— Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.

— Erre már gondoltam, Janov — mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy kacsintást próbálna elnyomni —, de nem akartam szóba hozni… hátha magának még nem jutott eszébe.

— De eszembe jutott, sajnos.

— Ne fújja fel a dolgot, Trevize — vágott közbe Bliss. — Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más, gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegeződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amit egyetlen más világ sem képes átélni.

— Nekünk is megvan a magunk örömei amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartjuk magunknak — jegyezte meg Trevize.

— Ha erezné a mienket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.

— Honnan tudja, mit érzünk mi?

— Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.

— Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.

— Ne gúnyolódjon — intette Bliss. — Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban, a fogaiban lévő ásványi kristályok, nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.

— Ebben van igazság — ismerte el Trevize —, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.

— Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem — szólt ismét Pelorat. — Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?

— Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.

— Végtére is — folytatta Pelorat —, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre…

— Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón — szakította félbe Trevize —, de ezen a hajón én parancsolok.

— Úgy van — állapította meg Pelorat.

— Miután ezt szépen megbeszéltük, ideje, hogy induljunk.

— Várjon csak — fogta meg Pelorat Trevize ingujját. — Induljunk, de hová? Nem tudja, hol van a Föld, nem tudom én sem, és nem tudja Bliss sem. És nem tudja a számítógépe sem, hiszen egyszer régen már említette, hogy semmiféle információval nem rendelkezik a Földről. Akkor hát mit akar tenni? Nem sodródhat vaktában az űrben, drága barátom.

Míg hallgatta, Trevize arcát már-már vidám mosoly öntötte el. Amióta belekerült Gaia szorításába, most először érezte újra, hogy ura a saját sorsának.

— Biztosíthatom, Janov — felelte —, hogy nem áll szándékomban vaktában sodródni. Pontosan tudom, hová megyünk.

<p>7.</p>

Pelorat — miután hosszú percekig nem kapott választ bátortalan kopogására — csendben belépett a vezérlőfülkébe. Látta, hogy Trevize teljesen belefeledkezett a csillagmező látványába.

— Golan… —.szólalt meg, és tovább várakozott.

— Janov! — nézett föl Trevize. — Üljön le. Hol van Bliss?

— Alszik… Látóm, kint vagyunk az űrben.

— Jól látja. — Trevize nem csodálkozott társa enyhe meglepődésén. Az új, gravitikus hajókon egyszerűen nem lehetett érezni a felszállást. Nem érvényesültek a tehetetlenségi hatások, észrevétlen maradt a gyorsulás, nem volt zaj, sem rázkódás.

A Távoli csillag, amely el tudta szigetelni magát a külső gravitációs terektől, úgy emelkedett föl egy bolygó felszínéről, mintha egy kozmikus tenger felszínén lebegne. És mind e. közben a hajó belsejében lévő gravitáció, paradox módon, normális maradt.

A légkör térségében természetesen nem volt szükség akkora gyorsulásra, hogy a levegő a nagy sebességtől sivítva, vibrálva száguldjon el a hajótest mellett. A légkört maguk mögött hagyva kezdődött az elképesztő mértékű gyorsulás, de ezt az utasok nem érzékelték.

Ez volt a kényelem netovábbja, és Trevize el sem tudta képzelni, mit lehetne ezen még tökéletesíteni mindaddig, amíg az ember rá nem jön, hogyan surranjon át hajó nélkül a hipertéren, ügyet sem vetve a közeli, nagy erejű gravitációs mezőkre. Most azonban a Távoli csillagnak az a dolga, hogy napokig haladjon egyre gyorsulva, mindjobban távolodva Gaia napjától, egészen addig, míg a gravitációs erő elenyészik, s végre megkísérelhetik az ugrást.

— Golan, drága barátom — szólalt meg Pelorat. — Beszélhetnék magával egy-két percet? Nincs túlságosan elfoglalva?

— Egyáltalán nem vagyok elfoglalva. A számítógép elintéz mindent, ha már megadtam neki a pontos utasításokat. Néha mintha előre kitalálná a gondolataimat… még ki se mondom, már végre is hajtotta őket. — Trevize szeretettel simított végig az asztal lapján.

— Igazán összebarátkoztunk, Golan, az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást — kezdett bele Pelorat —, noha be kell vallanom, számomra alig-alig tűnik rövid időnek. Annyi minden történt ezalatt. Néha elgondolkodom az én viszonylag hosszú életemen, és igazán meglep, hogy mindannak az eseménynek, amit átéltem, a fele ebbe az utolsó pár hónapba zsúfolódott. Legalábbis úgy érzem. Már szinte azon vagyok, hogy…

— Janov, megesküdnék rá, hogy elkalandozik az eredeti tárgyától — emelte föl a kezét Trevize. — Azzal kezdte, hogy nagyon rövid idő alatt milyen jól összebarátkoztunk. Igen, és továbbra is jó barátok vagyunk. Ami azt illeti, Blisst még rövidebb ideje ismeri, s vele még jobban összebarátkozott.

— Az más, természetesen — krákogott Pelorat zavartan.

— Természetesen — hagyta rá Trevize. — De mi következik a mi rövid, de állhatatos barátságunkból?

— Ha még most is barátok vagyunk, ahogy az imént mondta, drága öregem, ezt érvényesnek kell tekintenem Blissre nézve is, aki, ahogy szintén az imént említette, különösen kedves nekem.

— Értem. És mit akar ezzel mondani?

— Tudom, Golan, hogy nem kedveli Blisst, de szeretném, ha a kedvemért…

Trevize ismét fölemelte a kezét.

— Egy pillanat, Janov. Nem vagyok túlzottan elragadtatva Blisstől, de gyűlöletet sem érzek iránta. Ami azt illeti, még ellenszenvet sem. Vonzó, fiatal nő, és ha nem lenne is az, a maga kedvéért mindent megtennék, hogy annak lássam. Gaia az, amit nem szeretek.

— De hiszen Bliss éppen hogy Gaia.

— Tudom, Janov. Ez bonyolítja annyira a dolgokat. Addig nincs semmi gond, amíg úgy tekintek Blissre, mint személyre. Gond akkor van, ha Gaiaként nézek rá.

— De maga még esélyt sem ad Gaiának, Golan… Nézze, drága öregem, bevallok magának valamit. Amikor Bliss és én bizalmasan vagyunk együtt, ő néha megnyitja előttem az elméjét egy percre. Többre nem, mert azt mondja, túl öreg vagyok már az alkalmazkodásra. Ó, ne vigyorogjon, Golan, maga is túl öreg lenne rá. Ha egy szigetember, mint például maga vagy én, egy-két percnél tovább osztozna Gaiában, könnyen megsérülhetne az agya, s öt-tíz perc elteltével a folyamat visszafordíthatatlanná válna. Bárcsak maga is megtapasztalhatná, Golan!

— Mit? A visszafordíthatatlan agykárosodást? Nem, köszönöm.

— Golan, maga készakarva félreért engem. Úgy értem, az egyesülésnek azt a kurta kis pillanatát. Nem is tudja, mit veszít. Leírhatatlan! Bliss azt mondja, ez egyfajta örömérzés. Van egy mondás, amely szerint az az igazi öröm, ha a szomjhalál szélén álló ember egy korty vizet ihat. Meg sem kísérlem, hogy elmondjam, milyen ez az érzés. Átéli mindazt a gyönyörűséget, amit milliárdnyi ember érez külön-külön. Ez nem afféle egyenletes öröm, ha az lenne, el is múlna egykettőre. Vibráló… csillámló… lüktető ritmusa van, amely nem engedi el az embert. Ez nagyobb öröm… nem, nem, jobb öröm, mint amit az ember egyénileg valaha is képes átélni. Sírni tudnék, ha végül becsukja előttem az ajtót…

Trevize megcsóválta a fejét.

— Meglepően ékesszóló lett, kedves barátom, de mindaz, amit elmondott, egészen olyan, mintha egy pszeudoendorphin szenvedélyt írna le, vagy valami egyéb kábítószerről beszélne, ami rövid gyönyörűséget nyújt az embernek azon az áron, hogy a közbenső időket rettegésben éli át. Ezt nem nekem találták ki! Én nem szívesen adnám fel az egyéniségemet holmi kurta gyönyörérzetekért.

— Nekem még most is megvan az egyéniségem, Golan.

— De meddig, ha így folytatja tovább, Janov? Egyre több és több kábítószerért fog könyörögni, míg végül valóban károsodik az agya. Janov, nem lenne szabad engednie Blissnek, hogy ezt tegye magával! Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele erről.

— Nem! Ne tegye! Tudja, magának nem erős oldala a tapintat, és nem szeretném, ha Bliss megbántódna. Biztosíthatom, jobban vigyáz rám ebben a vonatkozásban, mint el tudja képzelni. Őt inkább aggasztja az agykárosodás veszélye, mint engem. Efelől megnyugtathatom.

— Nos, akkor magával beszélek. Janov, ne tegye többé. Ötvenkét évet megért a maga testére szabott öröm- és gyönyörérzés képességével, és az agya ennek az elviselésére van megszerkesztve. Ne adja át magát egy merőben új, szokatlan élvezetnek. Nagy árat kellene fizetnie érte; ha rögtön nem is, de végül.

— Igen, Golan — felelte Pelorat halkan, szemét a cipője orrára szegezve. Aztán így folytatta: — Másképpen is nézhetjük a dolgot. Mi van akkor, ha maga egy egysejtű lény?…

— Tudom, mit akar mondani, Janov. Felejtse el. Bliss és én már utaltunk erre a hasonlóságra.

— Igen, de gondolkozzunk egy kicsit. Képzeljünk el olyan egysejtűeket, melyek emberi mértékű tudattal és gondolkodási képességgel rendelkeznek, és képzeljük el, hogy megnyílik előttük a többsejtű lénnyé válás lehetősége. Vajon ezek az egysejtűek nem siratnák el az egyéniségük elvesztését, és nem panaszolnák fel keserűen, hogy a jövőben kénytelenek lesznek egyéniségüket beolvasztani egy mindenre kiterjedő organizmusba? És ugye hogy nem lenne igazuk? Egyetlen sejt el tudná egyáltalán képzelni, milyen hatalmas egy emberi agy?

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

— Nem, Janov, ez hamis hasonlóság. Az egysejtű szervezetek sem tudattal, sem gondolkodási képességgel nem rendelkeznek. Vagy ha mégis, az oly végtelenül kicsiny lehet, hogy bátran nemlétezőnek tekinthetjük. Ha ezek — miután összekapcsolódtak — elvesztik az egyéniségüket, akkor olyasmit veszítenek el, amijük nem is volt soha, tehát a feltételezés értelmetlen. Az emberi lény ellenben valóban tudatos, és valóban megvan benne a gondolkodás képessége. Ő valódi tudatosságot és valódi független értelmet veszítene el, ezért hibás az analógia.

Egy pillanatra csend támadt köztük, szinte nyomasztó csend; végül Pelorat, hogy megpróbáljon új irányt adni a beszélgetésnek, megkérdezte:

— Miért bámul úgy a megfigyelőernyőre?

— Szokásból — válaszolta Trevize fanyar mosollyal. — A számítógép azt mondja, nem követnek gaiai hajók, és sayshelli flotta sem közeledik felénk. S én mégis aggodalmasan figyelem, mert csak akkor nyugszom meg, ha a saját szememmel látom, holott a számítógép érzékelői százszor finomabbak és érzékenyebbek, mint az én szemem. Sőt, a számítógép az űrnek olyan jelenségeit is megbízhatóan érzékeli, melyeket én semmi körülmények között sem észlelnék. Mindezt jól tudva mégis bámulom az ernyőt.

— Golan, ha valóban barátok vagyunk… — kezdte Pelorat.

— Megígérem, nem teszek semmit, amivel Blisst megbántanám… szándékosan semmi esetre sem.

— Most másról van szó. Arról, hogy eltitkolja előlem az úticélt, mintha nem akarná az orromra kötni. Hová megyünk? Az a véleménye, hogy most már tudja, hol van a Föld?

Trevize felhúzott szemöldökkel nézett rá.

— Ne haragudjon. Tehát úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat eltitkolok maga elől?

— Igen, de miért?

— Lássuk csak, miért is. Nem tudom, kedves barátom, vajon ennek is nem Bliss-e az oka.

— Bliss? Vagyis nem akarja, hogy ő tudjon róla. De igazán, drága öregem, benne teljesen megbízhat.

— Nem erről van szó. Mi értelme lenne nem megbízni benne? Szerintem, ha akarná, bármiféle titkot kiszippanthatna az agyamból. Azt hiszem, ennél gyerekesebb okom van rá. Az az érzésem, hogy maga már csak őrá tud figyelni, s én igazából már nem is létezem.

Pelorat elszörnyedt.

— De hát ez nem igaz, Golan!

— Tudom, csak elemezni akarom az érzéseimet. Maga épp azzal jött most hozzám, hogy félti a barátságunkat, és ha jól belegondolok, mintha bennem is ugyanezek a félelmek dolgoznának. Nyíltan ugyan nem vallottam be magamnak, de azt hiszem, Bliss miatt mellőzve érzem magam. Talán úgy akartam „egyenlíteni”, hogy a dolgokat elhallgattam maga elől. Gyerekes viselkedés, nem?

— Golan!

— Gyerekest mondtam, ugye? De hol az az ember, aki időnként nem viselkedik gyerekesen? De azért mi tényleg barátok vagyunk. Ezt most megbeszéltük, abbahagyhatom hát ezt a buta játékot. A Comporellonra megyünk.

— Comporellon? — Pelorat az első pillanatban nem kapcsolt.

— Biztosan emlékszik a barátomra, az áruló Munn Li Comporra. A Sayshellen találkoztunk hármasban.

Pelorat arcán látszott, hogyan gyúl világosság az agyában.

— Persze hogy emlékszem. A Comporellon volt az ősei bolygója.

— Ha az volt. Nem feltétlenül hiszek el mindent, amit Compor mondott. De a Comporellon ismert világ, és Compor azt mondta, a lakói tudnak a Földről. Nos, odamegyünk és kiderítjük. Lehet, hogy semmit sem tudunk meg, de ez az egyetlen kiindulópontunk.

Pelorat kétkedő arccal köszörülte meg a torkát.

— Ó, drága barátom, biztos ebben?

— Az égvilágon semmi sincsen, amiben biztosak lehetünk, és amiben nem. De van egy kiindulópontunk, s lehet akármilyen bizonytalan, mégiscsak ez az egyetlen lehetőségünk.

— Igen ám, de ha ezt elhisszük abból, amit Compor mesélt, akkor talán minden másban is hitelt kellene adnunk a szavának. Nekem úgy rémlik, a leghatározottabban állította, hogy a Föld mint élő bolygó már nem létezik. Hogy a felszíne radioaktív, megszűnt rajta minden élet. Márpedig ha ez így van, akkor teljesen hiába megyünk a Comporellonra.

<p>8.</p>

Hármasban ebédeltek, s ezzel gyakorlatilag be is töltötték az egész ebédlőt.

— Nagyon finom — jegyezte meg Pelorat roppant elégedetten. — Ez még az eredeti, terminusi készletből való?

— Nem, szó sincs róla — felelte Trevize. — Az már rég elfogyott. Ezt a Sayshellen vásároltuk, mielőtt Gaia felé vettük volna az irányt. Szokatlan, nem? Valami tengeri halféle, de elég ropogós. Ami pedig ezt a másikat illeti, amolyan káposztafélének gondoltam, amikor megvettem, de az íze cseppet sem hasonlít rá.

Bliss figyelt, de nem szólt közbe. Óvatosan, nem nagy kedvvel csipegetett a tányérjáról.

— Enned kell, drágám — szólt rá szelíden Pelorat.

— Tudom, Pel, eszem is.

— Gaiai ételünk is van, Bliss — szólalt meg, akaratán kívül csöppnyi ingerültséggel Trevize.

— Tudom — felelte Bliss —, de azt inkább későbbre tartogatom. Ki tudja, milyen hosszú ideig leszünk kint az űrben, és a végén kénytelen leszek ráfanyalodni a szigetemberek ételére.

— Olyan rossznak találja? Vagy Gaiának csak Gaiát szabad fogyasztania? Bliss felsóhajtott.

— Van egy mondás nálunk: „Nincs nyereség, sem veszteség, ha Gaia Gaiát eszik.” Itt nem másról van szó, mint a tudatosság le- és felszállításáról a skálán. Bármit eszem Gaián, az maga is Gaia, s bármennyi alakul is át, válik belőle az én részemmé, Gaia marad akkor is. Azáltal, hogy megettem, az étel bizonyos hányada esélyt kap rá, hogy részt vegyen a tudatosságnak egy nagyobb intenzitásában, miközben más részei, természetesen, a veszteséglistára kerülnek, tehát alásüllyednek a tudatosság skáláján.

Elszántan beleharapott az ételbe, erőteljesen megrágta, lenyelte a falatot, csak aztán folytatta:

— Egy óriási körforgás az egész. A növények megnőnek, megeszik őket az állatok. A táplálkozó állatok szintén táplálékká válnak. Minden szervezet, amely elpusztul, összekeveredik a humusz, a rothasztó baktériumok sejtjeivel és így tovább — de akkor is Gaia marad. A tudatosságnak ebben a hatalmas körforgásában részt vesz még a szervetlen anyag is, és eközben mindennek megvan az esélye, hogy időről időre bekerüljön oda, ahol a tudatosság egy magasabb szintje működik.

— Mindezt ugyanígy el lehet mondani bármelyik világról — szólt közbe Trevize. — Az én testem minden egyes atomja hosszú múlttal rendelkezik, s ezalatt számtalan élőlény része lehetett, akár emberi lényé is, de hosszú időt tölthetett akár a tenger, akár egy széndarab, vagy egy sziklakő, vagy a felettünk fújó szél részecskéjeként.

— Gaián azonban minden atom ugyanakkor folyamatosan részese egy magasabb rendű bolygótudatnak, amelyről maga semmit sem tud — ellenkezett Bliss.

— Hát akkor most mi történik azokkal a Sayshellről származó növényekkel, amiket az imént evett meg? — tudakolta Trevize. — Azok is Gaia részévé válnak?

— Igen… de meglehetősen lassan. Továbbá azok az anyagok, amelyeket kiürítek, éppoly lassan megszűnnek Gaia része lenni. Végül is mindaz, ami engem elhagy, Gaiával is elveszti a kapcsolatát. Még az a kevéssé közvetlen hipertéri kapcsolat is megszűnik, amit én fenn tudok tartani, hála a nagyfokú tudatosságomnak. Éppen ez a hipertéri kapcsolat teszi lehetővé, hogy a nem gaiai étel, ha már megettem, bár lassan, de mégiscsak Gaia részévé váljon.

— És mi a helyzet a mi készletünkben lévő gaiai ételekkel? Lassanként az is nem gaiaivá válik? Ha igen, jobb, ha minél előbb megeszi.

— Emiatt nem kell aggódnia — felelte Bliss. — A gaiai ételek olyan kezelést kapnak, hogy hosszú ideig Gaia részei maradnak.

Hirtelen Pelorat is megszólalt:

— De mi történik akkor, ha mi eszünk gaiai ételt? Egész pontosan mi történt velünk, amikor magán a Gaián ettünk gaiai ételeket? Lassanként magunk is gaiaivá kezdtünk válni?

Bliss megrázta a fejét, s az arcán különös, zavart kifejezés jelent meg.

— Nem, Pel, amit ti megettetek, az számunkra elveszett. Vagy legalábbis az a része elveszett, amely az átalakulás során a ti szöveteitekbe épült be. Az ürüléketek viszont Gaia maradt, vagy szép lassan Gaiává fog válni, úgyhogy végül az egyensúly megmaradt, de a látogatásotok eredményeképpen Gaia számtalan atomja vált nem Gaiává.

— Miért így történt? — kérdezte Trevize kíváncsian. — Mert maguk nem bírták volna ki az átalakulást, még egy nagyon részlegeset sem. A vendégeink voltak, az igazat megvallva a kényszer hozta magukat a bolygónkra, és még azon az áron is meg kellett védenünk magukat a veszélytől, hogy bizonyos töredékeket elveszítünk Gaiából. Ezt az árat önként, de nem örömmel fizettük meg.

— Sajnáljuk — mondta erre Trevize, majd azt kérdezte: — De biztos benne, hogy a nem gaiai étel vagy bizonyos nem gaiai ételek ezzel szemben magának nem ártanak?

— Nem — felelte Bliss. — Amit maguk megehetnek, megehetem én is. Pusztán az nehezíti meg a dolgomat, hogy az ilyen ételeket nemcsak a saját szöveteim anyagává, hanem Gaiává is kell alakítanom. Ez egy lélektani korlát, ami megakadályozza, hogy élvezetet találjak az evésben — ezért eszem lassan, de idővel túlteszem magam rajta.

— És mi a helyzet a fertőzésekkel? — kérdezte Pelorat hirtelen támadt rémülettel. — Nem is értem, miért nem gondoltam erre már korábban. Bliss! Bármilyen világra teszed is a lábad, találkozhatsz olyan mikroorganizmusokkal, amelyek ellen nem tudsz védekezni, és a legegyszerűbb fertőző betegség a halálodat okozhatja! Trevize, vissza kell fordulnunk!

— Ne ess pánikba, Pel, drágám — nyugtatta meg Bliss mosolyogva. — A mikroorganizmusok is Gaiává dolgozódnak fel, ha az étellel vagy bármi más módon behatolnak a testembe. Ha valami kóros folyamat jelei mutatkoznának, annál gyorsabban igyekeznek majd asszimilálódni, s mihelyt Gaiává váltak, már nem árthatnak nekem.

Az étkezés végére érve Pelorat belekortyolt fűszeres, meleg gyümölcsitalába.

— Te jó Isten — mondta a száját nyalogatva —, azt hiszem, ideje lenne újra témát változtatni. Határozottan az az érzésem, mintha ezen a hajón az én feladatom egyedül a témaváltoztatás volna. Mi lehet ennek az oka?

— Az, hogy Bliss és én inkább ölre mennénk, de nem tágítanánk attól, aminek a megvitatásába egyszer belementünk — felelte Trevize komoly arccal. — Csak magán múlik, Janov, hogy meg tudjuk-e őrizni a józanságunkat. Milyen témáról beszélne a legszívesebben, öreg barátom?

— Átnéztem a Comporellonra vonatkozó anyagaimat; az egész szektor, amelyhez a bolygó tartozik, tele van a régi korokról szóló legendákkal. Letelepedésük idejét valahová az ősidőkbe helyezik, a hipertéri utazás első évezredébe. Beszélnek egy Benbally nevű legendás alapítóról is, noha nem tudják, honnan jött az illető. Szerintük a bolygó eredeti neve Benbally világ volt.

— És maga szerint mennyi ebben az igazság, Janov?

— A veleje, talán, de ki tudhatná, mi lehet a veleje?

— Egyetlen élő történelmi személyiségről sem tudok, akit Benballynak hívtak volna. Hát maga?

— Nem, én sem, de maga is tudja, hogy a Birodalom késői korszakában szándékosan elhallgatták a Birodalom előtti történelmi eseményeket. Az utolsó, zűrzavaros századok császárai mindent elkövettek, hogy visszaszorítsák a lokálpatriotizmust, mivel bomlasztó hatást tulajdonítottak neki — teljes joggal, így aztán a Galaxis szinte minden szektorában csak akkor indulhatott meg az igazi történelmi események feltárása — s ezzel együtt a teljes dokumentáció és a pontos időrend felderítése —, amikor már éreztette hatását a Trantor befolyása, és a szóban forgó szektor a Birodalom szövetségesévé vált, vagy hatalmi szóval csatolták hozzá.

— Nem hiszem, hogy a történelmet ilyen könnyen el lehetne törölni — jegyezte meg Trevize.

— Sokféle szempontból nem is lehet — válaszolta Pelorat —, de egy elszánt és nagy hatalmú kormány képes rá, hogy elhalványítsa az egykori események emlékét. És ha a kép már kellőképpen elmosódottá vált, már csak az itt-ott fellelhető tárgyi anyagok, no meg elkorcsosult formában a népmesék őrzik a régi korok históriáját. Az efféle népmesék telis-tele vannak túlzásokkal, és az illető szektort valahogy mindig sokkal öregebbnek és hatalmasabbnak tünteti fel, mint amilyenek minden bizonnyal a valóságban voltak. És szólhat egy-egy helyi legenda akármilyen butaságról, állíthat akármilyen képtelenséget a valósághoz mérten, a helybéliek számára hazafiassági kérdés, hogy higgyenek benne. Mutathatok magának meséket a Galaxis minden szögletéből, melyek szerint az adott világ gyarmatosítása magáról a Földről indult el, noha nem mindig ezt a nevet adják a szülőbolygónak.

— Minek nevezik még?

— Számtalan néven. Néha az Egyetlennek, néha a Legöregebbnek, de hívják Holdas Világnak, amit néhány szaktekintély az óriás szatellitre való utalásnak tart. Mások azt állítják, hogy a név eredetileg „Holtas Világ” volt, melyben a „holt” egy pregalaktikus szó, halottat, elpusztultat, jelent.

— Janov, álljon meg! — szólt Trevize szelíden. — Míg a világ világ, képes lenne idézni a szaktekintélyeket és az ellenszaktekintélyeket. Azt mondja, ilyen legendák mindenütt élnek?

— Ó, igen, drága barátom. Rengeteg. Csak el kell olvasnia őket, hogy ráérezzen arra az emberi szokásra, hogy az igazság kicsinyke magját hogyan lehet a valótlanság többszörös burkába göngyölni — valahogy úgy, ahogy a Rhampora osztriga burkolja gyöngybe a parányi homokszemet. Ez a hasonlat akkor jutott eszembe, amikor egyszer…

— Janov! Most megint álljon meg! Inkább azt mondja meg, különböznek-e bármiben is a többitől a comporelloni legendák.

— Ó! — Pelorat egy pillanatig értetlenül nézett Trevize-ra. — Hogy különböznek-e? Nos, azt állítják, hogy a Föld viszonylag közel van hozzájuk, és ez szokatlan. A legtöbb világ, amely említi a Földet — bármilyen néven is —, hajlamos rá, hogy a hollétét illetően bizonytalanságban hagyjon bennünket… esetleg valami végtelen messzeségbe vagy a senki földjére helyezi a bolygót.

— Igen, épp a Sayshellen állította valaki hasonlóképpen, hogy Gaia a hipertérben van — jegyezte meg Trevize.

Bliss fölkacagott.

Trevize gyors pillantást vetett rá.

— Így igaz. Ezt mondták nekünk.

— Elhiszem, de még mennyire — felelte Bliss. — Csak mulatságos, ennyi az egész. Persze mi akartuk, hogy ezt higgyék. Azt akartuk, hogy hagyjanak békén bennünket, és hol lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint a hipertérben? Ha az emberek elhiszik, hogy ott vagyunk, az olyan, mintha valóban ott is lennénk.

— És ugyanígy létezik valami, ami elhiteti az emberekkel, hogy a Föld nem létezik, vagy rettenetesen messze van, vagy a felszíne radioaktívvá vált — tette hozzá Trevize fanyarul.

— Ezzel szemben — sietett megjegyezni Pelorat — a comporelloniak úgy tartják, hogy viszonylag közel van hozzájuk.

— De radioaktívnak tartják, így vagy úgy, de minden nép, amelynek van Föld-legendája, megközelíthetetlennek tartja a bolygót.

— Ez többé-kevésbé igaz — állapította meg Pelorat.

— A Sayshellen sokan hittek benne, hogy Gaia közel van… valaki még a napját is be tudta azonosítani… és mégis megközelíthetetlennek tartotta mindenki. Akadhatnak comporelloniak, akik állítják ugyan, hogy a Föld radioaktív és halott, de meg tudják mutatni a napját. Mi majd odamegyünk, még ha ők megközelíthetetlennek tartják is. Pontosan azt tesszük, mint Gaia esetében.

— Gaia várta magát, Trevize — szólalt meg Bliss. — Tehetetlen volt a markunkban, de eszünk ágában sem volt, hogy ártsunk magának. Mi van akkor, ha a Földnek is van hatalma, de nem jó szándékú? Akkor mi lesz?

— Mindenféleképpen meg kell próbálnom, és vállalnom kell a következményeket. De ez egyedül az én feladatom. Ha megtaláltam és elindulok feléje, még akkor sem lesz késő, hogy maguk visszamenjenek. Leteszem mindkettőjüket a legközelebbi alapítványi világra, vagy ha ragaszkodnak Gaiához, akkor oda, aztán egyedül indulok a Földre.

— Drága barátom — szólalt meg Pelorat érezhető nehezteléssel —, ne is mondjon ilyeneket. Eszembe sem jut, hogy elhagyjam magát.

— Nekem se, hogy elhagyjam Pelt — tette hozzá Bliss, s megsimogatta Pelorat arcát.

— Akkor minden rendben van. Már nem kell sokáig várni a Comporellonhoz vezető ugrásra, s reménykedjünk, hogy onnan mehetünk tovább — egyenesen a Földre.


ELSŐ FEJEZET

A kutatás megkezdődik

1.

2.

3.

4.

<p>ELSŐ FEJEZET</p> <p>A kutatás megkezdődik</p>
<p>1.</p>

— Miért tettem? — kérdezte Golan Trevize.

A kérdés nem volt új. Amióta csak megérkezett Gaiára, újra meg újra feltette magában. Valahányszor felriadt mély álmából a kellemesen hűs éjszaka kellős közepén, ez a kérdés visszhangzóit az agyában, mint valami halk dobpergés: „Miért tettem? Miért tettem?”

De csak most szánta el magát, hogy Gaia öregjétől, Domtól is megkérdezze.

Dom pontosan tudta, milyen feszült idegállapotban van Trevize, mert képes volt rá, hogy érzékelje a tanácsos elméjének finom szerkezetét. Mégsem válaszolt. Gaia soha semmilyen módon nem nyúlhat Trevize elméjéhez, és a kísértésnek úgy állhat ellen a leginkább, ha szinte aggályosán figyelmen kívül hagyja a tanácsos érzéseit.

— Mit, miért tett, Trev? — kérdezte Dom. Nehezére esett volna, hogy egy szótagnál többet kell kiejtenie egy névből, de a dolognak nem volt jelentősége, Trevize is megszokta lassan.

— Miért döntöttem így? Miért mondtam, hogy Gaia legyen a jövő?

— Igaza volt, amikor így döntött — nézett fölültéből Dom az előtte álló alapítványi férfira. Mélyen ülő szeme vén volt és komoly.

— Persze hogy azt mondja, igazam volt — mordult fel Trevize ingerülten.

— Én(mi)Gaia tudja, hogy igaza volt. Épp ezért értékes a számunkra. Mert képes rá, hogy hiányos adatok alapján jusson a helyes döntésre. És maga döntött. Gaiát választotta! Éppúgy elvetette az Első Alapítvány fejlett technológiájára épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját, mint a Második Alapítvány rejlett mentális erejére épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját. Úgy ítélte meg, hogy egyik sem lehet tartós életű, így aztán Gaiát választotta.

— Igen — jelentette ki Trevize. — Úgy, ahogy mondja! Gaiát, a szuper organizmust választottam, a közös elméjű, közös személyiségű bolygót, ahol az embernek az „én(mi)Gaia” kiagyalt névmáshoz kell folyamodnia, ha ki akarja fejezni a kifejezhetetlent. — Nyugtalan léptekkel járkált föl-alá. — És a végén megszületik Galaxia, a szuper-szuperorganizmus, hogy magába foglalja ezt az egész nyüzsgő Tejutat.

Megtorpant, s szinte rátámadt Domra:

— Érzem én, hogy igazam van, ahogy érzi maga is, de maga akarja, hogy Galaxia megszülessék, tehát elégedett a döntésemmel. Bennem viszont van valami, ami nem akarja ezt, ezért nem tudom olyan könnyen elfogadni, hogy helyesen határoztam. Tudni akarom, miért döntöttem így; csak akkor láthatom be, hogy jogos volt, ha mérlegre tettem és valóban jogosnak ítéltem. Nem elég, ha csak érzem, hogy igazam volt. Hogyan tudhatom meg, hogy igazam volt? Mi a módja, hogy megbizonyosodjam róla?

— Én(mi)Gaia nem tudja, hogyan sikerült eljutnia a helyes döntéshez. Fontos, hogy tudjuk, ha már úgyis a birtokunkban van a döntés?

— Ugye, maga az egész bolygó nevében beszél? Az a közös öntudat beszél magából, ami benne van minden egyes harmatcseppben, kavicsban, de még a bolygó folyékony magjában is?

— Úgy van, s megtehetné ugyanezt a bolygó bármely része, amelyben kellő intenzitással él ez a közös öntudat.

— És ez a hatalmas, közös öntudat beéri azzal, hogy engem holmi fekete dobozként kezeljen? S mert ez a. fekete doboz működik, már nem is kell tudni, mit rejt a belseje?…Ez egyáltalán nincs ínyemre. Nem óhajtok fekete doboz lenni. Tudni akarom, mi van belül. Tudni akarom, hogyan és miért szavaztam úgy, hogy Gaia és Galaxia legyen a jövő. Csak így találhatom meg a nyugalmamat és a lelki békémet.

— De hát miért ilyen elégedetlen vagy bizalmatlan a saját döntésével szemben?

Trevize mély lélegzetet vett.

— Mert én nem akarok egy szuperorganizmus része lenni — válaszolta halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Nem akarok alárendelt rész lenni, amelytől a szuperorganizmus bármikor megszabadulhat, ha úgy ítéli meg, hogy ezzel szolgálatot tesz a nagy egésznek.

Dom töprengve nézett rá.

— Vagyis meg akarja változtatni a döntését, Trev? Megteheti, maga is tudja.

— Nagyon szeretném megváltoztatni, de csak azért, mert ellenszenvesnek találom, nem tehetem meg. Előbb meg kell tudnom, helyesen döntöttem-e vagy sem, csak aztán tehetek bármit is. Nem elég, ha csak érzem, hogy jól választottam.

— Ha érzi, hogy igaza van, akkor igaza is van. — Mindig ez a nyugodt, szelíd hang, amely annyira ellentétes volt a Trevize lelkében kavargó indulatokkal, hogy szinte felbőszült tőle.

Amikor fojtott hangon megszólalt, tudta, hogy most győzi le magában azt a makacs ingadozást érzés és tudás között:

— Meg kell találnom — a Földet.

— Mert van valami köze ahhoz, hogy maga ilyen szenvedélyesen igényli a tudást?

— Mert ez is egy megoldandó feladat, amely elviselhetetlenül nyugtalanít, és mert érzem, hogy a kettő összefügg egymással. Nem vagyok-e fekete doboz? Egyszerűen érzem az összefüggést. Ennyi nem elég, hogy elfogadja mint tényt?

— Talán — válaszolta Dom szemrebbenés nélkül.

— Ha igaz, hogy a Galaxis népét immár évezredek óta — lehet, hogy húszezer éve — foglalkoztatja a Föld, akkor hogy lehet, hogy mindent elfelejtettünk, ami a származásunk bolygójára vonatkozik?

— Húszezer év hosszabb idő, mint gondolja. Sok szempontból vajmi keveset tudunk a Birodalom korai időszakáról is; legendák sorát ismerjük, mélyek szinte bizonyosan költöttek, de azért meséljük őket, még hiszünk is bennük, mert nincs helyettük más. És a Föld régebbi, mint a Birodalom.

— De biztosan vannak följegyzések. Az én jó barátom, Pelorat, az ősi Föld mítoszait és legendáit gyűjti; mindent, amit csak össze tud szedni bármilyen forrásból. Ez a hivatása, mi több, a szenvedélye is. De csak ezeket a mítoszokat és legendákat ismerjük. Nincsenek hiteles feljegyzések, dokumentumok.

— Húszezer esztendős dokumentumok? A tárgyak megrongálódnak, tönkremennek, elpusztulnak, ha nem kezelik őket szakszerűen, vagy ha háború van.

— Akkor is kellett volna feljegyzéseket készíteni a dokumentumokról; másolatokat a másolatok másolatairól, és további másolatokat e másolatok másolatainak a másolatairól; használható anyagot, mely sokkal fiatalabb a húszezer esztendős eredetinél. Ezeket eltüntették. A Trantoron lévő Galaktikus Könyvtárban meg kellett lenniük a Földre vonatkozó dokumentumoknak. Az ismert történelmi évkönyvek hivatkoznak rájuk, de maguk a dokumentumok már nincsenek meg a Galaktikus Könyvtárban. Itt-ott még fellelhető egy-egy rájuk vonatkozó utalás, de az eredeti idézetek már nincsenek meg.

— Emlékezzék csak, a Trantort néhány évszázada teljesen kifosztották.

— A Könyvtár érintetlen maradt. A Második Alapítvány tagjai megvédtek. És éppen ők fedezték föl nemrégiben, hogy a Földre vonatkozó anyagnak nyoma veszett. Ezt az anyagot szándékosan tüntették el, méghozzá nem is olyan régen. Miért? — Trevize felhagyott a járkálással, fürkésző tekintetét Domra szegezte. — Ha megtalálom a Földet, rá fogok jönni, mit rejteget…

— Rejteget?

— Vagy rejteget, vagy rejtőzik. Ha ezt sikerül tisztáznom, úgy érzem, azt is tudni fogom, miért választottam Gaiát és Galaxiát a saját önálló egyéniségünk kárára. Úgy gondolom, akkor tudni fogom, nemcsak érezni, hogy helyesen cselekedtem, és ha helyesen cselekedtem — vonta föl megadóan a vállát —, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.

— Ha így látja — mondta Dom —, és úgy érzi, meg kell keresnie a Földet, mi természetesen mindenben segítünk magának, amiben csak tudunk. Mindenben persze nem tudunk segíteni. Én(mi)Gaia például nem tudja, hol található a Föld a Galaxist felépítő világok határtalan vadonában.

— Nekem akkor is meg kell keresnem — szögezte le Trevize. — Akkor is, ha a Galaxis végtelen csillagfelhőjében reménytelennek látszik a kutatás, s akkor is, ha az utat egyedül kell végigjárnom.

<p>2.</p>

Úgy érezte, Gaia maga a szelíd unalom. Az idő kellemes volt, mint mindig, frissítő szellő fújdogált — a fagyos szelet itt nem ismerték. Felhők úsztak az égen, el-eltakarva a napot, és ha a nyílt mezők fölött a vízpára mennyisége kellőképpen lecsökkent, ott és annyi eső esett, amitől az egyensúly nyomban helyreállt.

A fák szabályos-sorokban nőttek, akár egy gyümölcsöskertben, és bizonyára így volt ez szerte az egész bolygón. Szárazföld és tenger kellő számú növényi és állati életet hordozta — megfelelő változatossággal gondoskodva a megfelelő ökológiai egyensúlyról. És nem vitás, ez az egész, így együtt az örökös számbeli ingadozás képét mutatta, de ez a lassú folyamat mindig a már felismert optimumot szolgálta… És nem volt ez másként az emberi lényekkel sem.

Trevize bármerre nézett, mindig csak egy oda nem illő tárgyat látott: a saját hajóját, a Távoli csillagot.

Gaia emberi alkotóelemeinek egy csoportja hatékonyan és alaposan kitisztította, felfrissítette a hajót. Feltöltötték az élelem- és italraktárat, felújították vagy kicserélték a berendezéseket, átvizsgálták a mechanikus gépezeteket. A hajó számítógépét maga Trevize ellenőrizte gondosan.

Üzemanyag-újratöltésre nem volt szükség, mivel a hajó az Alapítvány néhány gravitikus hajójának egyike volt, mely a Galaxis egyetemes gravitációs mezőjének energiáját hasznosította, s ez elég volt rá, hogy észrevehető energiaveszteség nélkül tehessen meg tetszőleges számú utat az emberiség valószínű létezése határáig.

Három hónapja Trevize még a Terminus egyik tanácsosa volt. Ez egyben az Alapítvány törvényhozó testületének tagságát is jelentette, vagyis Trevize ex officio a Galaxis tekintélyes tagjának számított. Csak három honapja volt? Úgy érezte, mintha harminckét esztendőt számláló életének fele telt volna el azóta, hogy ezt a posztot betöltötte, s legfőbb gondja az volt, vajon érvényes-e egyáltalán a nagy Seldon-terv, vagy sem; hogy vajon jól volt-e kijelölve az az út, amelyen az Alapítvány a kis vidéki bolygóról oly könnyedén érte el a galaktikus hatalmasság rangját, vagy sem.

Bizonyos értelemben, persze, nem változott a helyzete. Továbbra is tanácsos maradt. Megvolt a státusa, megvoltak az előjogai, csak éppen gondolni sem mert rá, hogy valaha is visszatérhet a Terminusra, s igényt formálhat e státusra és előjogokra. Ma már éppúgy nem tudna beilleszkedni az Alapítvány zűrzavaros világába, mint e gaiabeli kicsinyes szabályosságba. Már sehol sem érzi magát otthon, a világmindenség árvája lett belőle.

Álla megfeszült, dühösen beletúrt fekete hajába. Most még kár a sorsa felett való kesergéssel vesztegetnie az időt, előbb csak találja meg a Földet. Ha túléli a kutatást, bőven lesz ideje, hogy leüljön és sírjon egy sort. Meglehet, akkor több oka is lesz rá.

Amikor végre visszanyerte szokott egykedvűségét, számba vette a történteket…

Három hónapja, hogy Janov Pelorattal, ezzel a tehetséges, kissé gyermeteg tudóssal elhagyta a Terminust. Peloratot a régi korok iránti lelkesedése hajtotta, hogy megtalálja a régen elvesztett Földet, Trevize pedig vele tartott, ürügyként használva föl Pelorat célját arra, amit ő a saját valódi céljának vélt. A Földet ugyan nem találták meg, de megtalálták Gaiát, és Trevize ott kényszerült rá, hogy meghozza azt a sorsdöntő választást.

És most ő fordul el — fordít teljesen hátat —, hogy útnak induljon s fölkutassa a Földet.

Ami Peloratot illeti, nos, ő is talált valamit, amire nem számított. Rátalált a fekete hajú, fekete szemű Blissre, arra a fiatal nőre, aki éppúgy Gaia volt, mint Dom — vagy bármelyik homokszem, fűszál… Pelorat az élete delén jóval túljáró férfi sajátos szenvedélyességével szeretett bele a nála sokkal fiatalabb nőbe, s ami még különösebb, úgy tűnt, mintha a helyzet az ifjú hölgyet is boldoggá tenné.

Furcsa… ámbár Pelorat valóban boldog volt, és Trevize-nak bele kellett nyugodnia, hogy mindenki a maga módján találja meg a boldogságát. Ez az egyéni lét értelme — az egyéniségé, melyet Trevize, saját választása révén, eltörölt (jó előre) a Galaxisban.

Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amit hozott, amit hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül; és…

— Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott. — Á, Janov — mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. — Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől — kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját, hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

— Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a… nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

— Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

— Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

— És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

— Igen, de azért az enyém is… még ma is.

— De hát… — Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

— Magával akarok menni — bökte ki Pelorat egy lélegzetre. Trevize elképedt.

— Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia.

— Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

— Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

— Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát bennük.

— És elhagyná Blisst? Ugyan már! Pelorat arcát halvány pír lepte el.

— Nem éppen ez a szándékom, drága barátom, de ő azt mondta…

— Talán bizony meg akar szabadulni magától, Janov — húzta össze Trevize a szemöldökét. — Nekem azt ígérte…

— Nem, nem értett meg. Kérem, Golan, hallgasson végig. Magában megvan az a kellemetlen tulajdonság, hogy meg sem hallgatja az embert, máris levonja a következtetéseket. Tudom, éppen ez a különleges magában, ami pedig engem illet, nyilván nem erősségem a tömörség, de azért.

— Jól van — szólt közbe Trevize szelíden. — Mi lenne, ha részletesen elmesélné, méghozzá a saját szája íze szerint, mit forgat Bliss a fejében, és én ígérem, hogy nagyon türelmes leszek.

— Köszönöm. Ha valóban türelmesen végighallgat, talán egyből ki is tudok rukkolni vele. Tudja, Bliss is velünk akar jönni.

— Bliss jönni akar? — horkant fel Trevize. — Nem, érzem, hogy megint robbanni készülök. Nem fogok szétrobbanni. Mesélje el, Janov, miért akar Bliss velünk jönni. Szépen, nyugodtan kérdezem.

— Azt nem mondta. Azt mondta, beszélni akar magával.

— Akkor most miért nincs itt, mi?

— Azt hiszem — mondom, azt hiszem —, Bliss úgy érzi, maga, Golan, nem nagyon kedveli őt, és ezért nem szívesen közeledik magához. — Én minden tőlem telhetőt megtettem, öregem, hogy meggyőzzem, magának nincs kifogása ellene. El sem tudom képzelni, hogy valaki ne a legnagyobb megbecsüléssel gondoljon Blissre. Ő mégis arra kért, hogy én hozzam szóba a dolgot, hogy úgy mondjam, maga előtt. Megmondhatom neki, Golan, hogy hajlandó találkozni vele?

— Természetesen, méghozzá most rögtön.

— És belátó lesz? Tudja, öregem, ő meglehetősen ragaszkodik a dologhoz. Azt mondja, életbevágóan fontos, és neki muszáj velünk jönnie.

— De ugye azt nem mondta, hogy miért?

— Nem, de ha ő úgy érzi, hogy jönnie kell, akkor; Gaiának kell jönnie.

— Ami azt jelenti, hogy nem utasíthatom vissza, így van, Janov?

— Igen, azt hiszem, nem utasíthatja vissza, Golan.

<p>3.</p>

Az alatt a rövid idő alatt, amit Gaián töltött, Trevize először lépett be Bliss házába — amely most már Peloratnak is otthont nyújtott.

Futólag körülnézett. Gaián a házak szándékosan egyszerűek voltak. Mivel az időjárás nélkülözött mindenféle szeszélyességet, s ezen a szélességi fokon, állandóan kellemes éghajlat uralkodott (még a tektonikus rétegek is lágyan csusszantak arrébb, ha mozgásba kellett jönniük), nem volt értelme olyan házakat tervezni, amelyek mindenféle értelemben megvédik lakóikat, vagy holmi kellemetlen környezetben a kellemes közérzetet biztosítják. Maga a bolygó volt a ház, eleve úgy tervezték, hogy minden lakójának menedéket nyújtson.

E bolygóméretű házon belül Bliss háza kicsiny volt: a redőnyös ablakok nem kívántak üveget, s az a kevés, kecses vonalú bútor is inkább csak hasznossági célokat szolgált. A falakon holografikus képek függtek; az egyikről Pelorat nézett le meglepetten és elfogódottan. Trevize ajka megrándult, de mert nem akarta, hogy meglássák rajta, milyen jól mulat, aprólékos gonddal kezdte rendezgetni a derekára simuló széles selyemövet.

Bliss figyelte. Most nem mosolygott. Inkább komolynak látszott, szép, sötét szeme tágra nyílt, haja szelíd, fekete hullámokban omlott a vállára. Csupán telt, halványpiros ajka kölcsönzött némi színt az arcának.

— Köszönöm, hogy eljött hozzám, Trev.

— Janov ragaszkodott hozzá, Blissenobiarella.

Bliss arcán mosoly suhant át.

— Jól megkaptam. Ha továbbra is Blissnek szólít, e szép, egyszótagos néven, én is megpróbálom kiejteni a teljes nevét, Trevize. — Nyelve alig észrevehetően megbotlott a második szótag kimondásakor.

Trevize fölemelte a jobb kezét.

— Jó lenne, ha ebben maradhatnánk. Felismertem már azt a gaiai szokást, hogy az általános gondolatcsere során a nevekből csak egy-egy szótagot használnak, ezért nem leszek megsértve, ha időnként véletlenül Trevnek szólít. De jobban erezném magam, ha minél gyakrabban próbálna Trevize-nak hívni — én pedig Blissnek fogom szólítani.

Alaposan megnézte a nőt, mint mindig, ha találkoztak. Ránézésre a húszas évei elején járó fiatal lánynak látszott — de mint Gaia része, több ezer éves lehetett. A külsején ez nem hagyott nyomot, de néha érződött a beszédén s valami különös módon a lényén is. Ő, Trévize, valóban ilyennek szeretne látni minden egyes élő embert? Nem! Persze hogy nem, és mégis…

— Rögtön a tárgyra térek — szólalt meg Bliss. — Maga ragaszkodik hozzá, hogy megkeresse a Földet…

— Domnak említettem — szögezte le Trévize, mert eltökélte, hogy Gaiával szemben körömszakadtáig ragaszkodni fog a saját szempontjaihoz.

— Igen, de amikor Dommal beszélt, ugyanakkor Gaiához, annak minden külön részéhez is beszélt, tehát történetesen hozzám is.

— Hallotta, hogy mit mondtam?

— Nem, mert nem hallgatóztam, de ha akarnám, felidézhetném a szavait. Kérem, törődjön ebbe bele, és folytassuk a beszélgetést. Tehát kifejezte azt az óhaját, hogy megkeresse a Földet, és azt állította, hogy ez nagyon fontos. Én ugyan nem látom be, miért olyan fontos, de maga jól szokta megítélni a dolgokat, ezért nekem(nekünk)Gaiának el kell fogadnia, amit mond. Ha a küldetés alapvetően érinti a maga Gaiával kapcsolatos döntését, akkor az mindennél fontosabb Gaiának, s ezért magával kell tartania, ha másért nem, hát azért, hogy ahol lehet, védelmezze magát.

— Amikor azt mondja, hogy Gaiának velem kell jönnie, úgy érti, magának kell velem jönnie. Helyesen látom?

— Én Gaia vagyok — közölte Bliss.

— Csakhogy minden más is az, ami csak létezik a bolygón. Akkor hát miért éppen maga? Miért nem Gaia valamely más része?

— Mert Pel magával szeretne menni, és ha ő magával tart, nem lesz boldog Gaia semmilyen más részével, csakis velem.

Ekkor halkan megszólalt Pelorat, aki mindeddig tapintatosan meghúzódott a szoba egyik sarkában (háttal a saját képmásának, mint Trevize megfigyelte):

— Ez igaz, Golan. Bliss Gaiának a hozzám tartozó része.

Bliss arcán felragyogott a mosoly.

— Milyen izgalmas, hogy valaki így gondol rám! Roppant szokatlan, nem mondom.

— Hát akkor lássuk csak. — Trevize a tarkójára kulcsolta a kezét, s e mozdulattal hátradöntötte a székét, melynek lábai panaszosán megnyikordultak. Gyorsan visszakozott hát, leengedve a széket mind a négy lábára, hátha nem lesz ereje e játék elviselésére. — Maga akkor is Gaia része lesz, ha elhagyja a bolygót?

— Nem szükségszerűen. Ha például úgy érzem, komoly veszélyben vagyok, elkülöníthetem magam tőle, s így a veszély nem hárul át feltétlenül Gaiára is… de megtehetem, ha valami nyomós okát látom. De ilyesmi csak végveszélyben fordulhat elő. Rendes körülmények között továbbra is Gaia része maradok.

— Még akkor is, ha átugrunk a hipertéren?

— Még akkor is, ámbár az kissé bonyolítaná a helyzetet.

— Ez valahogy nem nyugtat meg engem.

— Miért nem?

Trevize elfintorodott, mint amikor egy kellemetlen szag csapja meg az ember orrát.

— Vagyis bármi hangzik el vagy játszódik le a hajómon a maga füle hallatára vagy szeme láttára, azt hallja és látja az egész Gaia.

— Én Gaia vagyok, tehát mindent, amit látok, hallok vagy érzékelek, Gaia is látja, hallja, érzékeli.

— Erről van szó. Még ez a fal is látni, hallani, érzékelni fogja.

Bliss ránézett a falra, ahová Trevize mutatott, s megrándította a vállát.

— Igen, még ez a fal is. Csakhogy a végtelenül kicsiny tudatossága miatt az érzékelési és felfogási készsége is végtelenül kicsiny… de én úgy vélem, az atomok szintje alatt most is lejátszódhat benne némi elmozdulás, esetleg éppen a mi imént mondott szavaink hatására — azért, hogy az adott részecskék még pontosabban illeszkedjenek Gaiába, s még tökéletesebben szolgálják a nagy egészet.

— De mi van akkor, ha én el akarok különülni? Ha nem akarom, hogy a fal tudja, mit mondok vagy mit teszek?

Bliss bosszúsnak látszott, de ekkor váratlanul közbeszólt Pelorat:

— Tudja, Golan, nem szeretnék beleavatkozni, miután én nyilvánvalóan nem sokat tudok Gaiáról. De sok időt eltöltöttem már Bliss-szel, s kezdem sejteni, tulajdonképpen miről is van itt szó. Képzelje el, hogy a Terminuson van, épp egy sűrű tömegben lépked. Sok mindent lát, hall, esetleg utóbb egyre-másra vissza is tud emlékezni. Ha kellőképpen stimulálják az agyát, még az is megeshet, hogy mindent fel tud idézni, de általában mégiscsak az a helyzet, hogy nem törődik vele. Hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Előfordulhat, hogy egy idegenek között lejátszódó érzelmes jelenetnek lesz a tanúja, és esetleg föl is kelti a figyelmét, de mivel nem tartozik magára, hát nem törődik vele… elfelejti. Valahogy így lehet Gaia esetében is. Lehetnek Gaiának közvetlen tapasztalatai a maga dolgáról, ez mégsem jelenti szükségszerűen azt, hogy Gaia törődik velünk. Nem így van, Bliss drágám?

— Erre én sohasem gondoltam így, Pel, de van abban valami, amit mondasz. De az az elkülönülés, amiről Trev beszél — bocsánat, Trevize —, nos, ennek számunkra nincs semmi értéke. Én(mi)Gaia ezt megfoghatatlannak tartja. Hogy valaki ne akarjon rész lenni… ne akarja, hogy hallják a hangját… hogy tanúi legyenek a cselekedeteinek… hogy érzékeljék a gondolatait… — Bliss erőteljesen megrázta a fejét. — Említettem, hogy kényszerhelyzetben képesek vagyunk elzárni magunkat, de ki akarna így élni, akár csak egy óráig is?

— Én — felelte Trevize. — Ezért kell megtalálnom a Földet… hogy kiderítsem, mi kényszerített, ha kényszerített valami egyáltalán, hogy ezt az ijesztő sorsot válasszam az emberiség számára.

— Ez a sors nem ijesztő, de ezen most ne vitatkozzunk. Magával megyek, nem mint kém, de mint barát és segítőtárs. Gaia ott lesz maga mellett, nem mint kém, hanem mint barát és segítőtárs.

— Gaia azzal segítene nekem a legtöbbet, ha elvezetne a Földre — jegyezte meg Trevize mogorván.

Bliss lassan ingatta a fejét.

— Gaia nem tudja, hol van a Föld. Ezt már Dom is megmondta magának.

— Egyszerűen nem tudom elhinni. Hiszen maguknál meg kell lenniük a feljegyzéseknek. Miért nem tudtam soha, amióta csak itt vagyok, belenézni azokba a feljegyzésekbe? Lehet, hogy Gaia valóban nem ismeri a Föld helyét, de én találhatnék némi támpontot. a feljegyzésekben. Meglehetős részletességgel ismerem a Galaxist, annál bizonyára jobban, mint Gaia. Talán megérteném és követhetném a dokumentumok rejtett utalásait, amelyek bizonyára elkerülték Gaia figyelmét.

— De hát miféle dokumentumokról beszél, Trevize?

— Bármifélékről. Könyvekről, filmekről, hangfelvételekről, holográfokról, tárgyakról… mindenről, amijük csak van. Amióta itt vagyok, egyetlen darabot sem láttam, amit dokumentumként foghattam volna fel. Hát maga, Janov?

— Nem — hangzott Pelorat tétova válasza —, de én igazából nem is kerestem.

— Én viszont igen, a magam csendes módján — emelte föl a hangját Trevize —, és nem találtam semmit! Semmit! Csak arra tudok gondolni, hogy eldugták előlem. Csak tudnám, miért! Elárulná nekem?

Bliss sima, ifjú homlokán zavart redők gyülekeztek.

— Miért nem kérdezte ezt meg előbb? Én(mi)Gaia semmit sem rejteget, s hazudni sem szokott. Egy szigetember — az az egyén, aki elszigeteltségben elmondhat valótlanságokat. Az ilyen korlátok között él, s éppen mert korlátok között él, tele van félelemmel. Ezzel szemben Gaia hatalmas mentális képességgel rendelkező, bolygóméretű organizmus, tehát nem ismeri a félelmet. Merőben szükségtelen, hogy Gaia hazugságokat mondjon, s a valósággal ellentétes képet fessen magáról.

— Akkor miért intézték úgy, hogy ne nyerhessek bepillantást egyetlen dokumentumba se? — csattant fel Trevize. — Erre adjon valami értelmes magyarázatot!

— Kérem. — A nő feltartotta mindkét kezét, tenyérrel kifordítva. — Nekünk egyáltalán nincsenek dokumentumaink.

<p>4.</p>

Elsőnek Pelorat tért magához, mint aki kevésbé van elképedve a másiknál. — Drágám — mondta szelíden —, ez teljességgel lehetetlen. Értelmes civilizáció nem létezhet valamiféle dokumentumok nélkül. Bliss felhúzta a szemöldökét.

— Ezt értem. Amit mondtam, úgy értettem, hogy nekünk nincsenek olyasfajta feljegyzéseink, melyekről Trev — Trevize — beszél, vagy amilyenekre egyáltalán célozni akart. Én(mi)Gaia nem rendelkezik írásos anyagokkal, nyomtatott szövegekkel, filmekkel, számítógépes adatbankokkal, semmivel. Ami azt illeti, kőbe vésett felirataink sincsenek. Ez minden, amit mondhatok. Természetes, hogy Trevize nem talált semmit, miután nálunk nincs semmi ilyesmi.

— Akkor hát mijük van, ha olyan feljegyzéseik nincsenek, amelyeket én feljegyzéseknek foghatnék fel? — érdeklődött Trevize.

Mire Bliss lassan, tagoltán, mintha gyermekhez beszélne, azt válaszolta:

— Nekem(nekünk)Gaiának emlékezete van. Én emlékszem.

— Mire? — tudakolta Trevize.

— Mindenre.

— Emlékszik minden hivatkozási adatra?

— Hogyne.

— Mióta? Hány évre visszamenőleg?

— Végtelen időkre visszamenőleg.

— Képes rá, hogy történelmi, életrajzi, földrajzi, tudományos adatokkal szolgáljon nekem? Még a helyi pletykákról is?

— Mindenről.

— Mindez ebben a kis buksiban — mutatott Trevize maró gúnnyal Bliss jobb halántékára.

— Nem — felelte a lány. — Gaia emlékei nem korlátozódnak az én koponyám tartalmára. Mert nézze csak — ütött meg Bliss valamivel szárazabb, talán kicsit szigorú hangot, hiszen ebben a pillanatban már nem pusztán Bliss volt, hanem a lények egész ötvözete —, a történelem hajnalán léteznie kellett egy olyan korszaknak, amikor a kezdetleges fejlődési fokon álló ember hiába emlékezett az eseményekre, beszélni még nem tudott. A beszéd arra való, hogy az emlékek kifejezését és egyik személyről a másikra való átvitelét szolgálja. Az írást pedig végső soron arra találták ki, hogy az emlékeket tárolják és nemzedékről nemzedékre vigyék át az időben. Azóta minden műszaki haladás azt a célt szolgálja, hogy még több helyet szorítsanak az emlékek tárolására és átvitelére, és hogy még könnyebben hívhassák elő a kívánt tételeket. De mihelyt az egyének a Gaiában összekapcsolódtak egymással, mindez elavulttá vált. Visszatérhettünk az adattárolás alaprendszeréhez, az emlékezethez, amelyre minden egyéb csak ráépült. Érti?

— Azt. akarja mondani, hogy a Gaián élő valamennyi agy összességében sokkal több adatra emlékszik, mint egyetlen agy? — kérdezte Trevize.

— Persze.

— De ha Gaia minden egyes dokumentuma szét van szóródva a bolygóméretű emlékezetben, akkor ebben mi a jó magának, aki ugyanakkor Gaia egyik, önálló személyiséggel is rendelkező része?

— Mindaz a jó, amit csak kívánhat. Mert bármi, amit tudni szeretnék, megvan valahol, akár egy, akár több önálló agyban is. Ha az a dolog alapvető fontosságú, például a „szék” szó jelentése, akkor benne van minden agyban. De ha elvontabb, s Gaia elméjének csak kis hányadában szerepel, akkor szükség esetén előhívhatom… igaz, ez hosszabb időbe telik, mint ha az emlék széles körben volna ismert. Nézze, Trevize, ha maga kíváncsi valamire, utánanéz a megfelelő könyvfilmben vagy egy számítógép adatbankjában. Én letapogatom Gaia agyát.

— Hogyan védekezik az ellen, hogy az összes információ beszivárogjon az agyába és szétvesse a koponyáját? — kérdezte Trevize.

— Szabad folyást enged a gúnyolódási hajlamának?

— Jaj, Golan, ne legyen modortalan! — szólt közbe Pelorat.

Trevize fürkésző pillantást vetett mindkettejük arcára, majd látható erőfeszítéssel végre ellazította megfeszült arcizmait.

— Sajnálom. Rettenetesen nyomaszt a nem kívánt felelősség érzése, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Nyilván emiatt vagyok modortalan, pedig nem akarok az lenni. Én tényleg tudni szeretném, Bliss. Hogyan meríthet mások agyából adatokat, melyeket nem raktároz el a sajátjában? Mert ha ezt tenné, pillanatok alatt túlterhelné az agyát…

— Nem tudom, Trevize — felelte Bliss: — Éppúgy, ahogy, maga sem ismeri saját, önálló agyának pontos működését. Gondolom, tudja, milyen messze van a maguk napja valamely szomszédos csillagtól, mégsem jut eszébe minden pillanatban. Elraktározza valahová, hogy amikor kell, elő tudja venni. Ha senki sem kérdezi meg, idővel nyugodtan elfelejtheti a számot, de továbbra is bármikor előhívhatja valamely adatbankból. Tekintse Gaia agyát egy hatalmas adatbanknak, amihez én bármikor folyamodhatok, de fölösleges, hogy tudatosan emlékezzem bármilyen adatra, amit egyszer már használtam. Amikor egy tényre vagy emlékre már nincs szükségem, egyszerűen hagyom, hogy kihulljon az emlékezetemből. De, hogy úgy mondjam, tudatosan vissza is tehetem oda, ahonnan elvettem.

— Hány ember él Gaián, Bliss? Hány emberi lény?

— Körülbelül egymilliárd. Kíváncsi a pillanatnyilag érvényes, pontos számra?

— Tökéletesen megértettem — felelte Trevize gyászos mosollyal —, hogy ha akarná, előhívhatná a pontos számot, de most megelégszem a hozzávetőlegessel.

— Jelenleg a népesség száma állandónak mondható, kisebb ingadozásokkal valamivel meghaladja az egymilliárdot — mondta Bliss. — A növekedés, illetve csökkenés mértékét is meg tudom mondani, ha kiterjesztem a tudatomat, és… szóval… ha letapogatom a határokat. Ennél világosabban nem tudom megmagyarázni annak, akinek nincs meg a tapasztalata.

— Én viszont úgy gondolom, hogy egymilliárdnyi emberi agy — melyek bizonyos hányada gyermekénem lehet elég, hogy egy bonyolult társadalom működéséhez szükséges minden adatot fejben tartson.

— De hiszen nemcsak emberi lények élnek Gaián, Trev.

— Úgy érti, hogy az állatok is emlékeznek?

— A nem emberi agyak nem tudják ugyanolyan tömör formában tárolni az emlékeket, mint az emberiek, továbbá minden egyes agy — emberé vagy nem emberé — a személyes emlékeknek tartja fenn a tárolórész nagy részét. Ezek alig-alig használhatók, kivéve a bolygótudatnak azt a sajátos összetevőjét, amelyben ezek az emlékek tárolódnak. De azért a nem régi keletű adatok jelentős részét el lehet — és el is kell — raktározni állati agyakban, csakúgy, mint növényi szövetekben és a bolygó ásványi anyagában.

— Az ásványi anyagban? Úgy érti, a sziklák és hegyek rétegében?

— Sőt bizonyos adatok esetében az óceán és a légkör térségében. Ez mind, mind Gaia.

— De hát mit őrizhetnek az élettelen szervezetek?

— Sok mindent. Bár alacsony intenzitással, de olyan mérhetetlen mennyiségben, hogy Gaia összes emlékének túlnyomó többsége a kövekben rejtőzik. Kicsit sokáig tart ugyan, míg megelevenítjük és a helyükre tesszük a kőemlékeket, ezért általában bennük raktározzuk az élettelen adatokat, hogy úgy mondjam, azokat az egységeket, melyeket normális körülmények között ritkán hívunk elő.

— Mi történik, ha olyasvalaki hal meg, akinek az agya jelentős értékű adatokat tárol?

— Az adatok nem vesznek el. Amikor a halál beállta után az agy lassú bomlásnak indul, ezek szép lassan kiáramlanak és szétoszolnak Gaia más részeibe. És amikor a csecsemőkkel együtt megjelennek az új agyak, melyek a növekedés során mind szervezettebbekké válnak, nemcsak személyes emlékekkel és gondolatokkal, hanem más forrásokból származó tudásanyaggal is megtelnek. Amit maguk nevelésnek hívnak, az nálam(nálunk)Gaiénál teljesen automatikus folyamat.

— Őszintén szólva, Golan — szólt közbe Pelorat —, szerintem sok minden szól egy ilyen élővilág-fogalom mellett.

Trevize éppen csak a szeme sarkából sandított alapítványbeli társára.

— Ebben biztos vagyok, Janov, engem viszont cseppet sem bűvöl el. Ez a bolygó, legyen bármilyen hagy és sokrétű, egyetlen agyat képvisel. Egyetlenegyet! Minden egyes születő, új agy beleolvad a nagy egészbe. Hol itt a lehetőség az ellentmondásra, az egyet nem értésre? Ha végigtekint az emberiség történelmén, mindig voltak olyan emberek, akik kisebbségi nézőpontot képviseltek, s bár elítélhette őket a társadalom, végül mégiscsak győztek, s ezzel megváltoztatták a világot. A történelem nagy lázadói miféle esélyt kaphatnak Gaián?

— Vannak belső konfliktusok — vetette közbe Bliss. — Nem szükségszerű, hogy Gaia minden megjelenési formája elfogadja a közös álláspontot.

— De csak bizonyos korlátok között — vitatkozott Trevize. — Egyetlen organizmuson belül a zavar nem léphet át egy határt, különben a működés sínyli meg. Ha teljesen megállítani nem is, azért lassítani lehet a haladást és a fejlődést. Vállalhatjuk-e a kockázatot, hogy ráerőszakoljuk ezt az egész Galaxisra? Az egész emberiségre?

— Most kétségbe vonja a saját döntését? — kérdezte minden látható érzelem nélkül Bliss. — Megváltoztatja a véleményét, s azt állítja, hogy Gaia nemkívánatos jövő az emberiség számára?

Trevize összeszorította a száját, majd lassan, tétován megszólalt:

— Szeretném, de… most még nem. Volt valamilyen alapja a döntésemnek… valami öntudatlan alapja… és amíg nem jövök rá, mi volt ez az alap, fogalmam sincs, fenn kell-e tartanom, vagy meg kell-e változtatnom a döntésemet. Ezért most beszéljünk újra a Földről.

— Ahol, úgy érzi, meg fogja érteni, milyen alapon döntött, így van, Trevize?

— Legalábbis így érzem… Dom azt mondja, nem tudja, hol van a Föld. És maga, gondolom, egyetért vele.

— Persze hogy egyetértek vele. Én sem vagyok kevésbé Gaia, mint ő.

— És lehetséges, hogy rejteget előlem bármiféle tudást? Úgy értem, tudatosan.

— Természetesen nem lehetséges. Még ha tudna is Gaia hazudni, magának semmi esetre sem hazudna. A sorsunk mindenekelőtt a maga következtetésein múlik, méghozzá helyes következtetésein, tehát azok csakis a valóságból indulhatnak ki.

— Ebben az esetben — folytatta Trevize — folyamodjunk a maga világemlékezetéhez. Nyúljon vissza az időbe, és árulja el nekem, meddig tud visszaemlékezni az időben.

Tétova csend válaszolt a szavaira. Bliss üres tekintettel nézett rá, mintha egy pillanatra öntudatát vesztette volna. Aztán megszólalt:

— Tizenötezer évre.

— Miért habozott?

— Időbe telt. Régi emlékek… nagyon régiek… a hegyek mélyéből kellett felhozni őket.

— Tehát tizenötezer esztendőre. Akkor alapították Gaiát?

— Nem, legjobb tudomásunk szerint még azelőtt körülbelül háromezer évvel.

— Miért ilyen bizonytalan benne? Nem emlékszik? És Gaia sem?

— Gaia akkor még nem állt azon a fejlettségi fokon, amelyen az emlékezet mindent átfogó jelenséggé vált — felelte Bliss.

— Mielőtt kialakult volna magukban a kollektív emlékezet, biztos, hogy voltak dokumentumok Gaián, Bliss. Mindenféle közönséges dokumentum — nyilvántartásba vett, írásba foglalt, filmre vett anyagok és így tovább.

— Elképzelhető, de ezek aligha állhatták ki az idő próbáját.

— Lemásolhatták volna, vagy ami még jobb, áttehették volna ezeket a mindent átfogó emlékezetbe, miután az már kialakult.

Bliss összehúzta a szemöldökét. Ez az újabb elbizonytalanodás tovább tartott, mint az előző.

— Nem látom jelét azoknak a korai feljegyzéseknek, amelyekről beszél.

— Vajon miért nem?

— Nem tudom, Trevize. Talán nem volt különösebb jelentőségük. Úgy képzelem, hogy idővel rájöttek, a korai, emlékezet előtti feljegyzések romlandók, s gyanítom, hogy ezért ítélték őket elavultnak és fölöslegesnek.

— Nem tudja. Képzeli, gyanítja, de nem tudja. Gaia nem tudja.

Bliss lesütötte a szemét.

— Így kellett történnie.

— Kellett? Én nem vagyok Gaia része, tehát nincs szükségem rá, hogy azt gyanítsam, amit Gaia gyanít… Ebből maga is láthatja, milyen fontos lehet a különállás. Én mint szigetember egészen mást gyanítok.

— Mit?

— Először is van valami, amiben biztos vagyok. Egy élő civilizációra nem jellemző, hogy megsemmisíti a korai korszakára vonatkozó dokumentumokat. Szó sincs róla, hogy elavultnak és fölöslegesnek ítélné, inkább túlzott tisztelettel és aggályos gondossággal őrzi őket. Ha Gaia az átfogó emlékezet előtti korból származó dokumentumait megsemmisítette, ez a rombolás minden valószínűség szerint nem volt önkéntes, Bliss.

— Akkor hát mivel magyarázza?

— A trantori könyvtár minden Földre vonatkozó utalását eltávolították olyan személyek vagy erők, melyek kívül estek magán a trantori Második Alapítványon. Nem gondolja, hogy Gaián is eltávolított minden Földre vonatkozó utalást valami, ami nem tartozik Gaiához?

— Honnan tudja, hogy a korai dokumentumok a Földre vonatkoztak?

— Maga szerint Gaiát legalább tizennyolcezer évvel ezelőtt alapították. Abban az időben még nem létezett a Galaktikus Birodalom; az idő tájt népesült be a Galaxis, és a Telepesek elsődleges forrása a Föld volt. Pelorat a megmondhatója.

Pelorat, akit kissé váratlanul ért; hogy az ő neve került szóba, megköszörülte a torkát.

— Ezt mondják a legendák, drágám. Én komolyan veszem ezeket a legendákat, és ahogy Golan Trevize, úgy én is hiszek benne, hogy az emberi faj eredetileg egyetlen bolygóhoz volt kötve, és ez a bolygó a Föld volt. A legelső Telepesek a Földről jöttek.

— Márpedig ha a Gaiát a hipertéri utazás korának hajnalán alapították — vette vissza a szót Trevize —, akkor nagyon valószínű, hogy a gyarmatosítók földi emberek voltak, esetleg egy nem túl régi világ szülöttei, egy olyan világé, amelyet valamivel korábban földi emberek gyarmatosítottak. Ezért a Gaia alapításának és az ezt követő első néhány évezrednek az emlékei nyilván a Földre és a földi emberekre vonatkoztak, és ezek a dokumentumok eltűntek. Úgy látszik, valami gondoskodik róla, hogy a Földről ne történjék említés sehol a Galaxis dokumentumaiban. Ha pedig ez így van, annak biztosan van valami oka.

— Ez csak feltevés, Trevize — méltatlankodott Bliss. — Nincs rá bizonyítéka.

— De hiszen épp Gaia állítja, hogy megvan bennem az a különleges képesség, hogy elégtelen bizonyítékok alapján jutok el a helyes következtetésig! És most, hogy eljutottam egy határozott következtetésig, épp maga mondja, hogy nincsenek bizonyítékaim!

Bliss hallgatott.

— Eggyel több ok, hogy megtaláljam a Földet — folytatta Trevize. — Ragaszkodom, hogy indulhassak, mihelyt a Távoli csillag készen áll az útra. Még most is velem akarnak jönni?

— Igen — vágta rá Bliss.

— Igen — csatlakozott hozzá Pelorat.


1.

<p>1.</p>

— Miért tettem? — kérdezte Golan Trevize.

A kérdés nem volt új. Amióta csak megérkezett Gaiára, újra meg újra feltette magában. Valahányszor felriadt mély álmából a kellemesen hűs éjszaka kellős közepén, ez a kérdés visszhangzóit az agyában, mint valami halk dobpergés: „Miért tettem? Miért tettem?”

De csak most szánta el magát, hogy Gaia öregjétől, Domtól is megkérdezze.

Dom pontosan tudta, milyen feszült idegállapotban van Trevize, mert képes volt rá, hogy érzékelje a tanácsos elméjének finom szerkezetét. Mégsem válaszolt. Gaia soha semmilyen módon nem nyúlhat Trevize elméjéhez, és a kísértésnek úgy állhat ellen a leginkább, ha szinte aggályosán figyelmen kívül hagyja a tanácsos érzéseit.

— Mit, miért tett, Trev? — kérdezte Dom. Nehezére esett volna, hogy egy szótagnál többet kell kiejtenie egy névből, de a dolognak nem volt jelentősége, Trevize is megszokta lassan.

— Miért döntöttem így? Miért mondtam, hogy Gaia legyen a jövő?

— Igaza volt, amikor így döntött — nézett fölültéből Dom az előtte álló alapítványi férfira. Mélyen ülő szeme vén volt és komoly.

— Persze hogy azt mondja, igazam volt — mordult fel Trevize ingerülten.

— Én(mi)Gaia tudja, hogy igaza volt. Épp ezért értékes a számunkra. Mert képes rá, hogy hiányos adatok alapján jusson a helyes döntésre. És maga döntött. Gaiát választotta! Éppúgy elvetette az Első Alapítvány fejlett technológiájára épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját, mint a Második Alapítvány rejlett mentális erejére épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját. Úgy ítélte meg, hogy egyik sem lehet tartós életű, így aztán Gaiát választotta.

— Igen — jelentette ki Trevize. — Úgy, ahogy mondja! Gaiát, a szuper organizmust választottam, a közös elméjű, közös személyiségű bolygót, ahol az embernek az „én(mi)Gaia” kiagyalt névmáshoz kell folyamodnia, ha ki akarja fejezni a kifejezhetetlent. — Nyugtalan léptekkel járkált föl-alá. — És a végén megszületik Galaxia, a szuper-szuperorganizmus, hogy magába foglalja ezt az egész nyüzsgő Tejutat.

Megtorpant, s szinte rátámadt Domra:

— Érzem én, hogy igazam van, ahogy érzi maga is, de maga akarja, hogy Galaxia megszülessék, tehát elégedett a döntésemmel. Bennem viszont van valami, ami nem akarja ezt, ezért nem tudom olyan könnyen elfogadni, hogy helyesen határoztam. Tudni akarom, miért döntöttem így; csak akkor láthatom be, hogy jogos volt, ha mérlegre tettem és valóban jogosnak ítéltem. Nem elég, ha csak érzem, hogy igazam volt. Hogyan tudhatom meg, hogy igazam volt? Mi a módja, hogy megbizonyosodjam róla?

— Én(mi)Gaia nem tudja, hogyan sikerült eljutnia a helyes döntéshez. Fontos, hogy tudjuk, ha már úgyis a birtokunkban van a döntés?

— Ugye, maga az egész bolygó nevében beszél? Az a közös öntudat beszél magából, ami benne van minden egyes harmatcseppben, kavicsban, de még a bolygó folyékony magjában is?

— Úgy van, s megtehetné ugyanezt a bolygó bármely része, amelyben kellő intenzitással él ez a közös öntudat.

— És ez a hatalmas, közös öntudat beéri azzal, hogy engem holmi fekete dobozként kezeljen? S mert ez a. fekete doboz működik, már nem is kell tudni, mit rejt a belseje?…Ez egyáltalán nincs ínyemre. Nem óhajtok fekete doboz lenni. Tudni akarom, mi van belül. Tudni akarom, hogyan és miért szavaztam úgy, hogy Gaia és Galaxia legyen a jövő. Csak így találhatom meg a nyugalmamat és a lelki békémet.

— De hát miért ilyen elégedetlen vagy bizalmatlan a saját döntésével szemben?

Trevize mély lélegzetet vett.

— Mert én nem akarok egy szuperorganizmus része lenni — válaszolta halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Nem akarok alárendelt rész lenni, amelytől a szuperorganizmus bármikor megszabadulhat, ha úgy ítéli meg, hogy ezzel szolgálatot tesz a nagy egésznek.

Dom töprengve nézett rá.

— Vagyis meg akarja változtatni a döntését, Trev? Megteheti, maga is tudja.

— Nagyon szeretném megváltoztatni, de csak azért, mert ellenszenvesnek találom, nem tehetem meg. Előbb meg kell tudnom, helyesen döntöttem-e vagy sem, csak aztán tehetek bármit is. Nem elég, ha csak érzem, hogy jól választottam.

— Ha érzi, hogy igaza van, akkor igaza is van. — Mindig ez a nyugodt, szelíd hang, amely annyira ellentétes volt a Trevize lelkében kavargó indulatokkal, hogy szinte felbőszült tőle.

Amikor fojtott hangon megszólalt, tudta, hogy most győzi le magában azt a makacs ingadozást érzés és tudás között:

— Meg kell találnom — a Földet.

— Mert van valami köze ahhoz, hogy maga ilyen szenvedélyesen igényli a tudást?

— Mert ez is egy megoldandó feladat, amely elviselhetetlenül nyugtalanít, és mert érzem, hogy a kettő összefügg egymással. Nem vagyok-e fekete doboz? Egyszerűen érzem az összefüggést. Ennyi nem elég, hogy elfogadja mint tényt?

— Talán — válaszolta Dom szemrebbenés nélkül.

— Ha igaz, hogy a Galaxis népét immár évezredek óta — lehet, hogy húszezer éve — foglalkoztatja a Föld, akkor hogy lehet, hogy mindent elfelejtettünk, ami a származásunk bolygójára vonatkozik?

— Húszezer év hosszabb idő, mint gondolja. Sok szempontból vajmi keveset tudunk a Birodalom korai időszakáról is; legendák sorát ismerjük, mélyek szinte bizonyosan költöttek, de azért meséljük őket, még hiszünk is bennük, mert nincs helyettük más. És a Föld régebbi, mint a Birodalom.

— De biztosan vannak följegyzések. Az én jó barátom, Pelorat, az ősi Föld mítoszait és legendáit gyűjti; mindent, amit csak össze tud szedni bármilyen forrásból. Ez a hivatása, mi több, a szenvedélye is. De csak ezeket a mítoszokat és legendákat ismerjük. Nincsenek hiteles feljegyzések, dokumentumok.

— Húszezer esztendős dokumentumok? A tárgyak megrongálódnak, tönkremennek, elpusztulnak, ha nem kezelik őket szakszerűen, vagy ha háború van.

— Akkor is kellett volna feljegyzéseket készíteni a dokumentumokról; másolatokat a másolatok másolatairól, és további másolatokat e másolatok másolatainak a másolatairól; használható anyagot, mely sokkal fiatalabb a húszezer esztendős eredetinél. Ezeket eltüntették. A Trantoron lévő Galaktikus Könyvtárban meg kellett lenniük a Földre vonatkozó dokumentumoknak. Az ismert történelmi évkönyvek hivatkoznak rájuk, de maguk a dokumentumok már nincsenek meg a Galaktikus Könyvtárban. Itt-ott még fellelhető egy-egy rájuk vonatkozó utalás, de az eredeti idézetek már nincsenek meg.

— Emlékezzék csak, a Trantort néhány évszázada teljesen kifosztották.

— A Könyvtár érintetlen maradt. A Második Alapítvány tagjai megvédtek. És éppen ők fedezték föl nemrégiben, hogy a Földre vonatkozó anyagnak nyoma veszett. Ezt az anyagot szándékosan tüntették el, méghozzá nem is olyan régen. Miért? — Trevize felhagyott a járkálással, fürkésző tekintetét Domra szegezte. — Ha megtalálom a Földet, rá fogok jönni, mit rejteget…

— Rejteget?

— Vagy rejteget, vagy rejtőzik. Ha ezt sikerül tisztáznom, úgy érzem, azt is tudni fogom, miért választottam Gaiát és Galaxiát a saját önálló egyéniségünk kárára. Úgy gondolom, akkor tudni fogom, nemcsak érezni, hogy helyesen cselekedtem, és ha helyesen cselekedtem — vonta föl megadóan a vállát —, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.

— Ha így látja — mondta Dom —, és úgy érzi, meg kell keresnie a Földet, mi természetesen mindenben segítünk magának, amiben csak tudunk. Mindenben persze nem tudunk segíteni. Én(mi)Gaia például nem tudja, hol található a Föld a Galaxist felépítő világok határtalan vadonában.

— Nekem akkor is meg kell keresnem — szögezte le Trevize. — Akkor is, ha a Galaxis végtelen csillagfelhőjében reménytelennek látszik a kutatás, s akkor is, ha az utat egyedül kell végigjárnom.


2.

<p>2.</p>

Úgy érezte, Gaia maga a szelíd unalom. Az idő kellemes volt, mint mindig, frissítő szellő fújdogált — a fagyos szelet itt nem ismerték. Felhők úsztak az égen, el-eltakarva a napot, és ha a nyílt mezők fölött a vízpára mennyisége kellőképpen lecsökkent, ott és annyi eső esett, amitől az egyensúly nyomban helyreállt.

A fák szabályos-sorokban nőttek, akár egy gyümölcsöskertben, és bizonyára így volt ez szerte az egész bolygón. Szárazföld és tenger kellő számú növényi és állati életet hordozta — megfelelő változatossággal gondoskodva a megfelelő ökológiai egyensúlyról. És nem vitás, ez az egész, így együtt az örökös számbeli ingadozás képét mutatta, de ez a lassú folyamat mindig a már felismert optimumot szolgálta… És nem volt ez másként az emberi lényekkel sem.

Trevize bármerre nézett, mindig csak egy oda nem illő tárgyat látott: a saját hajóját, a Távoli csillagot.

Gaia emberi alkotóelemeinek egy csoportja hatékonyan és alaposan kitisztította, felfrissítette a hajót. Feltöltötték az élelem- és italraktárat, felújították vagy kicserélték a berendezéseket, átvizsgálták a mechanikus gépezeteket. A hajó számítógépét maga Trevize ellenőrizte gondosan.

Üzemanyag-újratöltésre nem volt szükség, mivel a hajó az Alapítvány néhány gravitikus hajójának egyike volt, mely a Galaxis egyetemes gravitációs mezőjének energiáját hasznosította, s ez elég volt rá, hogy észrevehető energiaveszteség nélkül tehessen meg tetszőleges számú utat az emberiség valószínű létezése határáig.

Három hónapja Trevize még a Terminus egyik tanácsosa volt. Ez egyben az Alapítvány törvényhozó testületének tagságát is jelentette, vagyis Trevize ex officio a Galaxis tekintélyes tagjának számított. Csak három honapja volt? Úgy érezte, mintha harminckét esztendőt számláló életének fele telt volna el azóta, hogy ezt a posztot betöltötte, s legfőbb gondja az volt, vajon érvényes-e egyáltalán a nagy Seldon-terv, vagy sem; hogy vajon jól volt-e kijelölve az az út, amelyen az Alapítvány a kis vidéki bolygóról oly könnyedén érte el a galaktikus hatalmasság rangját, vagy sem.

Bizonyos értelemben, persze, nem változott a helyzete. Továbbra is tanácsos maradt. Megvolt a státusa, megvoltak az előjogai, csak éppen gondolni sem mert rá, hogy valaha is visszatérhet a Terminusra, s igényt formálhat e státusra és előjogokra. Ma már éppúgy nem tudna beilleszkedni az Alapítvány zűrzavaros világába, mint e gaiabeli kicsinyes szabályosságba. Már sehol sem érzi magát otthon, a világmindenség árvája lett belőle.

Álla megfeszült, dühösen beletúrt fekete hajába. Most még kár a sorsa felett való kesergéssel vesztegetnie az időt, előbb csak találja meg a Földet. Ha túléli a kutatást, bőven lesz ideje, hogy leüljön és sírjon egy sort. Meglehet, akkor több oka is lesz rá.

Amikor végre visszanyerte szokott egykedvűségét, számba vette a történteket…

Három hónapja, hogy Janov Pelorattal, ezzel a tehetséges, kissé gyermeteg tudóssal elhagyta a Terminust. Peloratot a régi korok iránti lelkesedése hajtotta, hogy megtalálja a régen elvesztett Földet, Trevize pedig vele tartott, ürügyként használva föl Pelorat célját arra, amit ő a saját valódi céljának vélt. A Földet ugyan nem találták meg, de megtalálták Gaiát, és Trevize ott kényszerült rá, hogy meghozza azt a sorsdöntő választást.

És most ő fordul el — fordít teljesen hátat —, hogy útnak induljon s fölkutassa a Földet.

Ami Peloratot illeti, nos, ő is talált valamit, amire nem számított. Rátalált a fekete hajú, fekete szemű Blissre, arra a fiatal nőre, aki éppúgy Gaia volt, mint Dom — vagy bármelyik homokszem, fűszál… Pelorat az élete delén jóval túljáró férfi sajátos szenvedélyességével szeretett bele a nála sokkal fiatalabb nőbe, s ami még különösebb, úgy tűnt, mintha a helyzet az ifjú hölgyet is boldoggá tenné.

Furcsa… ámbár Pelorat valóban boldog volt, és Trevize-nak bele kellett nyugodnia, hogy mindenki a maga módján találja meg a boldogságát. Ez az egyéni lét értelme — az egyéniségé, melyet Trevize, saját választása révén, eltörölt (jó előre) a Galaxisban.

Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amit hozott, amit hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül; és…

— Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott. — Á, Janov — mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. — Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől — kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját, hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

— Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a… nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

— Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

— Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

— És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

— Igen, de azért az enyém is… még ma is.

— De hát… — Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

— Magával akarok menni — bökte ki Pelorat egy lélegzetre. Trevize elképedt.

— Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia.

— Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

— Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

— Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát bennük.

— És elhagyná Blisst? Ugyan már! Pelorat arcát halvány pír lepte el.

— Nem éppen ez a szándékom, drága barátom, de ő azt mondta…

— Talán bizony meg akar szabadulni magától, Janov — húzta össze Trevize a szemöldökét. — Nekem azt ígérte…

— Nem, nem értett meg. Kérem, Golan, hallgasson végig. Magában megvan az a kellemetlen tulajdonság, hogy meg sem hallgatja az embert, máris levonja a következtetéseket. Tudom, éppen ez a különleges magában, ami pedig engem illet, nyilván nem erősségem a tömörség, de azért.

— Jól van — szólt közbe Trevize szelíden. — Mi lenne, ha részletesen elmesélné, méghozzá a saját szája íze szerint, mit forgat Bliss a fejében, és én ígérem, hogy nagyon türelmes leszek.

— Köszönöm. Ha valóban türelmesen végighallgat, talán egyből ki is tudok rukkolni vele. Tudja, Bliss is velünk akar jönni.

— Bliss jönni akar? — horkant fel Trevize. — Nem, érzem, hogy megint robbanni készülök. Nem fogok szétrobbanni. Mesélje el, Janov, miért akar Bliss velünk jönni. Szépen, nyugodtan kérdezem.

— Azt nem mondta. Azt mondta, beszélni akar magával.

— Akkor most miért nincs itt, mi?

— Azt hiszem — mondom, azt hiszem —, Bliss úgy érzi, maga, Golan, nem nagyon kedveli őt, és ezért nem szívesen közeledik magához. — Én minden tőlem telhetőt megtettem, öregem, hogy meggyőzzem, magának nincs kifogása ellene. El sem tudom képzelni, hogy valaki ne a legnagyobb megbecsüléssel gondoljon Blissre. Ő mégis arra kért, hogy én hozzam szóba a dolgot, hogy úgy mondjam, maga előtt. Megmondhatom neki, Golan, hogy hajlandó találkozni vele?

— Természetesen, méghozzá most rögtön.

— És belátó lesz? Tudja, öregem, ő meglehetősen ragaszkodik a dologhoz. Azt mondja, életbevágóan fontos, és neki muszáj velünk jönnie.

— De ugye azt nem mondta, hogy miért?

— Nem, de ha ő úgy érzi, hogy jönnie kell, akkor; Gaiának kell jönnie.

— Ami azt jelenti, hogy nem utasíthatom vissza, így van, Janov?

— Igen, azt hiszem, nem utasíthatja vissza, Golan.


3.

<p>3.</p>

Az alatt a rövid idő alatt, amit Gaián töltött, Trevize először lépett be Bliss házába — amely most már Peloratnak is otthont nyújtott.

Futólag körülnézett. Gaián a házak szándékosan egyszerűek voltak. Mivel az időjárás nélkülözött mindenféle szeszélyességet, s ezen a szélességi fokon, állandóan kellemes éghajlat uralkodott (még a tektonikus rétegek is lágyan csusszantak arrébb, ha mozgásba kellett jönniük), nem volt értelme olyan házakat tervezni, amelyek mindenféle értelemben megvédik lakóikat, vagy holmi kellemetlen környezetben a kellemes közérzetet biztosítják. Maga a bolygó volt a ház, eleve úgy tervezték, hogy minden lakójának menedéket nyújtson.

E bolygóméretű házon belül Bliss háza kicsiny volt: a redőnyös ablakok nem kívántak üveget, s az a kevés, kecses vonalú bútor is inkább csak hasznossági célokat szolgált. A falakon holografikus képek függtek; az egyikről Pelorat nézett le meglepetten és elfogódottan. Trevize ajka megrándult, de mert nem akarta, hogy meglássák rajta, milyen jól mulat, aprólékos gonddal kezdte rendezgetni a derekára simuló széles selyemövet.

Bliss figyelte. Most nem mosolygott. Inkább komolynak látszott, szép, sötét szeme tágra nyílt, haja szelíd, fekete hullámokban omlott a vállára. Csupán telt, halványpiros ajka kölcsönzött némi színt az arcának.

— Köszönöm, hogy eljött hozzám, Trev.

— Janov ragaszkodott hozzá, Blissenobiarella.

Bliss arcán mosoly suhant át.

— Jól megkaptam. Ha továbbra is Blissnek szólít, e szép, egyszótagos néven, én is megpróbálom kiejteni a teljes nevét, Trevize. — Nyelve alig észrevehetően megbotlott a második szótag kimondásakor.

Trevize fölemelte a jobb kezét.

— Jó lenne, ha ebben maradhatnánk. Felismertem már azt a gaiai szokást, hogy az általános gondolatcsere során a nevekből csak egy-egy szótagot használnak, ezért nem leszek megsértve, ha időnként véletlenül Trevnek szólít. De jobban erezném magam, ha minél gyakrabban próbálna Trevize-nak hívni — én pedig Blissnek fogom szólítani.

Alaposan megnézte a nőt, mint mindig, ha találkoztak. Ránézésre a húszas évei elején járó fiatal lánynak látszott — de mint Gaia része, több ezer éves lehetett. A külsején ez nem hagyott nyomot, de néha érződött a beszédén s valami különös módon a lényén is. Ő, Trévize, valóban ilyennek szeretne látni minden egyes élő embert? Nem! Persze hogy nem, és mégis…

— Rögtön a tárgyra térek — szólalt meg Bliss. — Maga ragaszkodik hozzá, hogy megkeresse a Földet…

— Domnak említettem — szögezte le Trévize, mert eltökélte, hogy Gaiával szemben körömszakadtáig ragaszkodni fog a saját szempontjaihoz.

— Igen, de amikor Dommal beszélt, ugyanakkor Gaiához, annak minden külön részéhez is beszélt, tehát történetesen hozzám is.

— Hallotta, hogy mit mondtam?

— Nem, mert nem hallgatóztam, de ha akarnám, felidézhetném a szavait. Kérem, törődjön ebbe bele, és folytassuk a beszélgetést. Tehát kifejezte azt az óhaját, hogy megkeresse a Földet, és azt állította, hogy ez nagyon fontos. Én ugyan nem látom be, miért olyan fontos, de maga jól szokta megítélni a dolgokat, ezért nekem(nekünk)Gaiának el kell fogadnia, amit mond. Ha a küldetés alapvetően érinti a maga Gaiával kapcsolatos döntését, akkor az mindennél fontosabb Gaiának, s ezért magával kell tartania, ha másért nem, hát azért, hogy ahol lehet, védelmezze magát.

— Amikor azt mondja, hogy Gaiának velem kell jönnie, úgy érti, magának kell velem jönnie. Helyesen látom?

— Én Gaia vagyok — közölte Bliss.

— Csakhogy minden más is az, ami csak létezik a bolygón. Akkor hát miért éppen maga? Miért nem Gaia valamely más része?

— Mert Pel magával szeretne menni, és ha ő magával tart, nem lesz boldog Gaia semmilyen más részével, csakis velem.

Ekkor halkan megszólalt Pelorat, aki mindeddig tapintatosan meghúzódott a szoba egyik sarkában (háttal a saját képmásának, mint Trevize megfigyelte):

— Ez igaz, Golan. Bliss Gaiának a hozzám tartozó része.

Bliss arcán felragyogott a mosoly.

— Milyen izgalmas, hogy valaki így gondol rám! Roppant szokatlan, nem mondom.

— Hát akkor lássuk csak. — Trevize a tarkójára kulcsolta a kezét, s e mozdulattal hátradöntötte a székét, melynek lábai panaszosán megnyikordultak. Gyorsan visszakozott hát, leengedve a széket mind a négy lábára, hátha nem lesz ereje e játék elviselésére. — Maga akkor is Gaia része lesz, ha elhagyja a bolygót?

— Nem szükségszerűen. Ha például úgy érzem, komoly veszélyben vagyok, elkülöníthetem magam tőle, s így a veszély nem hárul át feltétlenül Gaiára is… de megtehetem, ha valami nyomós okát látom. De ilyesmi csak végveszélyben fordulhat elő. Rendes körülmények között továbbra is Gaia része maradok.

— Még akkor is, ha átugrunk a hipertéren?

— Még akkor is, ámbár az kissé bonyolítaná a helyzetet.

— Ez valahogy nem nyugtat meg engem.

— Miért nem?

Trevize elfintorodott, mint amikor egy kellemetlen szag csapja meg az ember orrát.

— Vagyis bármi hangzik el vagy játszódik le a hajómon a maga füle hallatára vagy szeme láttára, azt hallja és látja az egész Gaia.

— Én Gaia vagyok, tehát mindent, amit látok, hallok vagy érzékelek, Gaia is látja, hallja, érzékeli.

— Erről van szó. Még ez a fal is látni, hallani, érzékelni fogja.

Bliss ránézett a falra, ahová Trevize mutatott, s megrándította a vállát.

— Igen, még ez a fal is. Csakhogy a végtelenül kicsiny tudatossága miatt az érzékelési és felfogási készsége is végtelenül kicsiny… de én úgy vélem, az atomok szintje alatt most is lejátszódhat benne némi elmozdulás, esetleg éppen a mi imént mondott szavaink hatására — azért, hogy az adott részecskék még pontosabban illeszkedjenek Gaiába, s még tökéletesebben szolgálják a nagy egészet.

— De mi van akkor, ha én el akarok különülni? Ha nem akarom, hogy a fal tudja, mit mondok vagy mit teszek?

Bliss bosszúsnak látszott, de ekkor váratlanul közbeszólt Pelorat:

— Tudja, Golan, nem szeretnék beleavatkozni, miután én nyilvánvalóan nem sokat tudok Gaiáról. De sok időt eltöltöttem már Bliss-szel, s kezdem sejteni, tulajdonképpen miről is van itt szó. Képzelje el, hogy a Terminuson van, épp egy sűrű tömegben lépked. Sok mindent lát, hall, esetleg utóbb egyre-másra vissza is tud emlékezni. Ha kellőképpen stimulálják az agyát, még az is megeshet, hogy mindent fel tud idézni, de általában mégiscsak az a helyzet, hogy nem törődik vele. Hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Előfordulhat, hogy egy idegenek között lejátszódó érzelmes jelenetnek lesz a tanúja, és esetleg föl is kelti a figyelmét, de mivel nem tartozik magára, hát nem törődik vele… elfelejti. Valahogy így lehet Gaia esetében is. Lehetnek Gaiának közvetlen tapasztalatai a maga dolgáról, ez mégsem jelenti szükségszerűen azt, hogy Gaia törődik velünk. Nem így van, Bliss drágám?

— Erre én sohasem gondoltam így, Pel, de van abban valami, amit mondasz. De az az elkülönülés, amiről Trev beszél — bocsánat, Trevize —, nos, ennek számunkra nincs semmi értéke. Én(mi)Gaia ezt megfoghatatlannak tartja. Hogy valaki ne akarjon rész lenni… ne akarja, hogy hallják a hangját… hogy tanúi legyenek a cselekedeteinek… hogy érzékeljék a gondolatait… — Bliss erőteljesen megrázta a fejét. — Említettem, hogy kényszerhelyzetben képesek vagyunk elzárni magunkat, de ki akarna így élni, akár csak egy óráig is?

— Én — felelte Trevize. — Ezért kell megtalálnom a Földet… hogy kiderítsem, mi kényszerített, ha kényszerített valami egyáltalán, hogy ezt az ijesztő sorsot válasszam az emberiség számára.

— Ez a sors nem ijesztő, de ezen most ne vitatkozzunk. Magával megyek, nem mint kém, de mint barát és segítőtárs. Gaia ott lesz maga mellett, nem mint kém, hanem mint barát és segítőtárs.

— Gaia azzal segítene nekem a legtöbbet, ha elvezetne a Földre — jegyezte meg Trevize mogorván.

Bliss lassan ingatta a fejét.

— Gaia nem tudja, hol van a Föld. Ezt már Dom is megmondta magának.

— Egyszerűen nem tudom elhinni. Hiszen maguknál meg kell lenniük a feljegyzéseknek. Miért nem tudtam soha, amióta csak itt vagyok, belenézni azokba a feljegyzésekbe? Lehet, hogy Gaia valóban nem ismeri a Föld helyét, de én találhatnék némi támpontot. a feljegyzésekben. Meglehetős részletességgel ismerem a Galaxist, annál bizonyára jobban, mint Gaia. Talán megérteném és követhetném a dokumentumok rejtett utalásait, amelyek bizonyára elkerülték Gaia figyelmét.

— De hát miféle dokumentumokról beszél, Trevize?

— Bármifélékről. Könyvekről, filmekről, hangfelvételekről, holográfokról, tárgyakról… mindenről, amijük csak van. Amióta itt vagyok, egyetlen darabot sem láttam, amit dokumentumként foghattam volna fel. Hát maga, Janov?

— Nem — hangzott Pelorat tétova válasza —, de én igazából nem is kerestem.

— Én viszont igen, a magam csendes módján — emelte föl a hangját Trevize —, és nem találtam semmit! Semmit! Csak arra tudok gondolni, hogy eldugták előlem. Csak tudnám, miért! Elárulná nekem?

Bliss sima, ifjú homlokán zavart redők gyülekeztek.

— Miért nem kérdezte ezt meg előbb? Én(mi)Gaia semmit sem rejteget, s hazudni sem szokott. Egy szigetember — az az egyén, aki elszigeteltségben elmondhat valótlanságokat. Az ilyen korlátok között él, s éppen mert korlátok között él, tele van félelemmel. Ezzel szemben Gaia hatalmas mentális képességgel rendelkező, bolygóméretű organizmus, tehát nem ismeri a félelmet. Merőben szükségtelen, hogy Gaia hazugságokat mondjon, s a valósággal ellentétes képet fessen magáról.

— Akkor miért intézték úgy, hogy ne nyerhessek bepillantást egyetlen dokumentumba se? — csattant fel Trevize. — Erre adjon valami értelmes magyarázatot!

— Kérem. — A nő feltartotta mindkét kezét, tenyérrel kifordítva. — Nekünk egyáltalán nincsenek dokumentumaink.


4.

<p>4.</p>

Elsőnek Pelorat tért magához, mint aki kevésbé van elképedve a másiknál. — Drágám — mondta szelíden —, ez teljességgel lehetetlen. Értelmes civilizáció nem létezhet valamiféle dokumentumok nélkül. Bliss felhúzta a szemöldökét.

— Ezt értem. Amit mondtam, úgy értettem, hogy nekünk nincsenek olyasfajta feljegyzéseink, melyekről Trev — Trevize — beszél, vagy amilyenekre egyáltalán célozni akart. Én(mi)Gaia nem rendelkezik írásos anyagokkal, nyomtatott szövegekkel, filmekkel, számítógépes adatbankokkal, semmivel. Ami azt illeti, kőbe vésett felirataink sincsenek. Ez minden, amit mondhatok. Természetes, hogy Trevize nem talált semmit, miután nálunk nincs semmi ilyesmi.

— Akkor hát mijük van, ha olyan feljegyzéseik nincsenek, amelyeket én feljegyzéseknek foghatnék fel? — érdeklődött Trevize.

Mire Bliss lassan, tagoltán, mintha gyermekhez beszélne, azt válaszolta:

— Nekem(nekünk)Gaiának emlékezete van. Én emlékszem.

— Mire? — tudakolta Trevize.

— Mindenre.

— Emlékszik minden hivatkozási adatra?

— Hogyne.

— Mióta? Hány évre visszamenőleg?

— Végtelen időkre visszamenőleg.

— Képes rá, hogy történelmi, életrajzi, földrajzi, tudományos adatokkal szolgáljon nekem? Még a helyi pletykákról is?

— Mindenről.

— Mindez ebben a kis buksiban — mutatott Trevize maró gúnnyal Bliss jobb halántékára.

— Nem — felelte a lány. — Gaia emlékei nem korlátozódnak az én koponyám tartalmára. Mert nézze csak — ütött meg Bliss valamivel szárazabb, talán kicsit szigorú hangot, hiszen ebben a pillanatban már nem pusztán Bliss volt, hanem a lények egész ötvözete —, a történelem hajnalán léteznie kellett egy olyan korszaknak, amikor a kezdetleges fejlődési fokon álló ember hiába emlékezett az eseményekre, beszélni még nem tudott. A beszéd arra való, hogy az emlékek kifejezését és egyik személyről a másikra való átvitelét szolgálja. Az írást pedig végső soron arra találták ki, hogy az emlékeket tárolják és nemzedékről nemzedékre vigyék át az időben. Azóta minden műszaki haladás azt a célt szolgálja, hogy még több helyet szorítsanak az emlékek tárolására és átvitelére, és hogy még könnyebben hívhassák elő a kívánt tételeket. De mihelyt az egyének a Gaiában összekapcsolódtak egymással, mindez elavulttá vált. Visszatérhettünk az adattárolás alaprendszeréhez, az emlékezethez, amelyre minden egyéb csak ráépült. Érti?

— Azt. akarja mondani, hogy a Gaián élő valamennyi agy összességében sokkal több adatra emlékszik, mint egyetlen agy? — kérdezte Trevize.

— Persze.

— De ha Gaia minden egyes dokumentuma szét van szóródva a bolygóméretű emlékezetben, akkor ebben mi a jó magának, aki ugyanakkor Gaia egyik, önálló személyiséggel is rendelkező része?

— Mindaz a jó, amit csak kívánhat. Mert bármi, amit tudni szeretnék, megvan valahol, akár egy, akár több önálló agyban is. Ha az a dolog alapvető fontosságú, például a „szék” szó jelentése, akkor benne van minden agyban. De ha elvontabb, s Gaia elméjének csak kis hányadában szerepel, akkor szükség esetén előhívhatom… igaz, ez hosszabb időbe telik, mint ha az emlék széles körben volna ismert. Nézze, Trevize, ha maga kíváncsi valamire, utánanéz a megfelelő könyvfilmben vagy egy számítógép adatbankjában. Én letapogatom Gaia agyát.

— Hogyan védekezik az ellen, hogy az összes információ beszivárogjon az agyába és szétvesse a koponyáját? — kérdezte Trevize.

— Szabad folyást enged a gúnyolódási hajlamának?

— Jaj, Golan, ne legyen modortalan! — szólt közbe Pelorat.

Trevize fürkésző pillantást vetett mindkettejük arcára, majd látható erőfeszítéssel végre ellazította megfeszült arcizmait.

— Sajnálom. Rettenetesen nyomaszt a nem kívánt felelősség érzése, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Nyilván emiatt vagyok modortalan, pedig nem akarok az lenni. Én tényleg tudni szeretném, Bliss. Hogyan meríthet mások agyából adatokat, melyeket nem raktároz el a sajátjában? Mert ha ezt tenné, pillanatok alatt túlterhelné az agyát…

— Nem tudom, Trevize — felelte Bliss: — Éppúgy, ahogy, maga sem ismeri saját, önálló agyának pontos működését. Gondolom, tudja, milyen messze van a maguk napja valamely szomszédos csillagtól, mégsem jut eszébe minden pillanatban. Elraktározza valahová, hogy amikor kell, elő tudja venni. Ha senki sem kérdezi meg, idővel nyugodtan elfelejtheti a számot, de továbbra is bármikor előhívhatja valamely adatbankból. Tekintse Gaia agyát egy hatalmas adatbanknak, amihez én bármikor folyamodhatok, de fölösleges, hogy tudatosan emlékezzem bármilyen adatra, amit egyszer már használtam. Amikor egy tényre vagy emlékre már nincs szükségem, egyszerűen hagyom, hogy kihulljon az emlékezetemből. De, hogy úgy mondjam, tudatosan vissza is tehetem oda, ahonnan elvettem.

— Hány ember él Gaián, Bliss? Hány emberi lény?

— Körülbelül egymilliárd. Kíváncsi a pillanatnyilag érvényes, pontos számra?

— Tökéletesen megértettem — felelte Trevize gyászos mosollyal —, hogy ha akarná, előhívhatná a pontos számot, de most megelégszem a hozzávetőlegessel.

— Jelenleg a népesség száma állandónak mondható, kisebb ingadozásokkal valamivel meghaladja az egymilliárdot — mondta Bliss. — A növekedés, illetve csökkenés mértékét is meg tudom mondani, ha kiterjesztem a tudatomat, és… szóval… ha letapogatom a határokat. Ennél világosabban nem tudom megmagyarázni annak, akinek nincs meg a tapasztalata.

— Én viszont úgy gondolom, hogy egymilliárdnyi emberi agy — melyek bizonyos hányada gyermekénem lehet elég, hogy egy bonyolult társadalom működéséhez szükséges minden adatot fejben tartson.

— De hiszen nemcsak emberi lények élnek Gaián, Trev.

— Úgy érti, hogy az állatok is emlékeznek?

— A nem emberi agyak nem tudják ugyanolyan tömör formában tárolni az emlékeket, mint az emberiek, továbbá minden egyes agy — emberé vagy nem emberé — a személyes emlékeknek tartja fenn a tárolórész nagy részét. Ezek alig-alig használhatók, kivéve a bolygótudatnak azt a sajátos összetevőjét, amelyben ezek az emlékek tárolódnak. De azért a nem régi keletű adatok jelentős részét el lehet — és el is kell — raktározni állati agyakban, csakúgy, mint növényi szövetekben és a bolygó ásványi anyagában.

— Az ásványi anyagban? Úgy érti, a sziklák és hegyek rétegében?

— Sőt bizonyos adatok esetében az óceán és a légkör térségében. Ez mind, mind Gaia.

— De hát mit őrizhetnek az élettelen szervezetek?

— Sok mindent. Bár alacsony intenzitással, de olyan mérhetetlen mennyiségben, hogy Gaia összes emlékének túlnyomó többsége a kövekben rejtőzik. Kicsit sokáig tart ugyan, míg megelevenítjük és a helyükre tesszük a kőemlékeket, ezért általában bennük raktározzuk az élettelen adatokat, hogy úgy mondjam, azokat az egységeket, melyeket normális körülmények között ritkán hívunk elő.

— Mi történik, ha olyasvalaki hal meg, akinek az agya jelentős értékű adatokat tárol?

— Az adatok nem vesznek el. Amikor a halál beállta után az agy lassú bomlásnak indul, ezek szép lassan kiáramlanak és szétoszolnak Gaia más részeibe. És amikor a csecsemőkkel együtt megjelennek az új agyak, melyek a növekedés során mind szervezettebbekké válnak, nemcsak személyes emlékekkel és gondolatokkal, hanem más forrásokból származó tudásanyaggal is megtelnek. Amit maguk nevelésnek hívnak, az nálam(nálunk)Gaiénál teljesen automatikus folyamat.

— Őszintén szólva, Golan — szólt közbe Pelorat —, szerintem sok minden szól egy ilyen élővilág-fogalom mellett.

Trevize éppen csak a szeme sarkából sandított alapítványbeli társára.

— Ebben biztos vagyok, Janov, engem viszont cseppet sem bűvöl el. Ez a bolygó, legyen bármilyen hagy és sokrétű, egyetlen agyat képvisel. Egyetlenegyet! Minden egyes születő, új agy beleolvad a nagy egészbe. Hol itt a lehetőség az ellentmondásra, az egyet nem értésre? Ha végigtekint az emberiség történelmén, mindig voltak olyan emberek, akik kisebbségi nézőpontot képviseltek, s bár elítélhette őket a társadalom, végül mégiscsak győztek, s ezzel megváltoztatták a világot. A történelem nagy lázadói miféle esélyt kaphatnak Gaián?

— Vannak belső konfliktusok — vetette közbe Bliss. — Nem szükségszerű, hogy Gaia minden megjelenési formája elfogadja a közös álláspontot.

— De csak bizonyos korlátok között — vitatkozott Trevize. — Egyetlen organizmuson belül a zavar nem léphet át egy határt, különben a működés sínyli meg. Ha teljesen megállítani nem is, azért lassítani lehet a haladást és a fejlődést. Vállalhatjuk-e a kockázatot, hogy ráerőszakoljuk ezt az egész Galaxisra? Az egész emberiségre?

— Most kétségbe vonja a saját döntését? — kérdezte minden látható érzelem nélkül Bliss. — Megváltoztatja a véleményét, s azt állítja, hogy Gaia nemkívánatos jövő az emberiség számára?

Trevize összeszorította a száját, majd lassan, tétován megszólalt:

— Szeretném, de… most még nem. Volt valamilyen alapja a döntésemnek… valami öntudatlan alapja… és amíg nem jövök rá, mi volt ez az alap, fogalmam sincs, fenn kell-e tartanom, vagy meg kell-e változtatnom a döntésemet. Ezért most beszéljünk újra a Földről.

— Ahol, úgy érzi, meg fogja érteni, milyen alapon döntött, így van, Trevize?

— Legalábbis így érzem… Dom azt mondja, nem tudja, hol van a Föld. És maga, gondolom, egyetért vele.

— Persze hogy egyetértek vele. Én sem vagyok kevésbé Gaia, mint ő.

— És lehetséges, hogy rejteget előlem bármiféle tudást? Úgy értem, tudatosan.

— Természetesen nem lehetséges. Még ha tudna is Gaia hazudni, magának semmi esetre sem hazudna. A sorsunk mindenekelőtt a maga következtetésein múlik, méghozzá helyes következtetésein, tehát azok csakis a valóságból indulhatnak ki.

— Ebben az esetben — folytatta Trevize — folyamodjunk a maga világemlékezetéhez. Nyúljon vissza az időbe, és árulja el nekem, meddig tud visszaemlékezni az időben.

Tétova csend válaszolt a szavaira. Bliss üres tekintettel nézett rá, mintha egy pillanatra öntudatát vesztette volna. Aztán megszólalt:

— Tizenötezer évre.

— Miért habozott?

— Időbe telt. Régi emlékek… nagyon régiek… a hegyek mélyéből kellett felhozni őket.

— Tehát tizenötezer esztendőre. Akkor alapították Gaiát?

— Nem, legjobb tudomásunk szerint még azelőtt körülbelül háromezer évvel.

— Miért ilyen bizonytalan benne? Nem emlékszik? És Gaia sem?

— Gaia akkor még nem állt azon a fejlettségi fokon, amelyen az emlékezet mindent átfogó jelenséggé vált — felelte Bliss.

— Mielőtt kialakult volna magukban a kollektív emlékezet, biztos, hogy voltak dokumentumok Gaián, Bliss. Mindenféle közönséges dokumentum — nyilvántartásba vett, írásba foglalt, filmre vett anyagok és így tovább.

— Elképzelhető, de ezek aligha állhatták ki az idő próbáját.

— Lemásolhatták volna, vagy ami még jobb, áttehették volna ezeket a mindent átfogó emlékezetbe, miután az már kialakult.

Bliss összehúzta a szemöldökét. Ez az újabb elbizonytalanodás tovább tartott, mint az előző.

— Nem látom jelét azoknak a korai feljegyzéseknek, amelyekről beszél.

— Vajon miért nem?

— Nem tudom, Trevize. Talán nem volt különösebb jelentőségük. Úgy képzelem, hogy idővel rájöttek, a korai, emlékezet előtti feljegyzések romlandók, s gyanítom, hogy ezért ítélték őket elavultnak és fölöslegesnek.

— Nem tudja. Képzeli, gyanítja, de nem tudja. Gaia nem tudja.

Bliss lesütötte a szemét.

— Így kellett történnie.

— Kellett? Én nem vagyok Gaia része, tehát nincs szükségem rá, hogy azt gyanítsam, amit Gaia gyanít… Ebből maga is láthatja, milyen fontos lehet a különállás. Én mint szigetember egészen mást gyanítok.

— Mit?

— Először is van valami, amiben biztos vagyok. Egy élő civilizációra nem jellemző, hogy megsemmisíti a korai korszakára vonatkozó dokumentumokat. Szó sincs róla, hogy elavultnak és fölöslegesnek ítélné, inkább túlzott tisztelettel és aggályos gondossággal őrzi őket. Ha Gaia az átfogó emlékezet előtti korból származó dokumentumait megsemmisítette, ez a rombolás minden valószínűség szerint nem volt önkéntes, Bliss.

— Akkor hát mivel magyarázza?

— A trantori könyvtár minden Földre vonatkozó utalását eltávolították olyan személyek vagy erők, melyek kívül estek magán a trantori Második Alapítványon. Nem gondolja, hogy Gaián is eltávolított minden Földre vonatkozó utalást valami, ami nem tartozik Gaiához?

— Honnan tudja, hogy a korai dokumentumok a Földre vonatkoztak?

— Maga szerint Gaiát legalább tizennyolcezer évvel ezelőtt alapították. Abban az időben még nem létezett a Galaktikus Birodalom; az idő tájt népesült be a Galaxis, és a Telepesek elsődleges forrása a Föld volt. Pelorat a megmondhatója.

Pelorat, akit kissé váratlanul ért; hogy az ő neve került szóba, megköszörülte a torkát.

— Ezt mondják a legendák, drágám. Én komolyan veszem ezeket a legendákat, és ahogy Golan Trevize, úgy én is hiszek benne, hogy az emberi faj eredetileg egyetlen bolygóhoz volt kötve, és ez a bolygó a Föld volt. A legelső Telepesek a Földről jöttek.

— Márpedig ha a Gaiát a hipertéri utazás korának hajnalán alapították — vette vissza a szót Trevize —, akkor nagyon valószínű, hogy a gyarmatosítók földi emberek voltak, esetleg egy nem túl régi világ szülöttei, egy olyan világé, amelyet valamivel korábban földi emberek gyarmatosítottak. Ezért a Gaia alapításának és az ezt követő első néhány évezrednek az emlékei nyilván a Földre és a földi emberekre vonatkoztak, és ezek a dokumentumok eltűntek. Úgy látszik, valami gondoskodik róla, hogy a Földről ne történjék említés sehol a Galaxis dokumentumaiban. Ha pedig ez így van, annak biztosan van valami oka.

— Ez csak feltevés, Trevize — méltatlankodott Bliss. — Nincs rá bizonyítéka.

— De hiszen épp Gaia állítja, hogy megvan bennem az a különleges képesség, hogy elégtelen bizonyítékok alapján jutok el a helyes következtetésig! És most, hogy eljutottam egy határozott következtetésig, épp maga mondja, hogy nincsenek bizonyítékaim!

Bliss hallgatott.

— Eggyel több ok, hogy megtaláljam a Földet — folytatta Trevize. — Ragaszkodom, hogy indulhassak, mihelyt a Távoli csillag készen áll az útra. Még most is velem akarnak jönni?

— Igen — vágta rá Bliss.

— Igen — csatlakozott hozzá Pelorat.


MÁSODIK FEJEZET

Útban a Comporellon felé

5.

6.

7.

8.

<p>MÁSODIK FEJEZET</p> <p>Útban a Comporellon felé</p>
<p>5.</p>

Csendes eső esett. Trevize fölnézett az egyhangú, szürkésfehér égre.

Esőkalapján leperegtek az esőcseppek, s onnan minden irányban szétszóródva szárazon hagyták a testét. A szertefröccsenő cseppek elől távolabbra húzódó Peloratnak nem volt ilyen védelme.

— Nem értem, mire jó, ha csuromvizesre áztatja magát, Janov — jegyezte meg Trevize.

— Engem nem zavar, ha megázom, drága barátom — válaszolta Pelorat a szokott komolyságával. — Csendes, meleg eső esik, igazából a szél sem fúj. És különben is, hogy a mondást idézzem: „Ha az Anakreonon vagy, tégy úgy, mint az anakreoniak.” — Kezével intett a néhány gaialakó felé, akik csendben álldogálva a Távoli csillagot figyelték. Szétszóródtak a hajó körül, mint a fák a gaiai ligetekben; egyikük sem viselt esősapkát.

— Gondolom, ők nem bánják, ha átnedvesednek, hiszen Gaia többi része is nedves — tűnődött Trevize.

— A fák… a fű… a föld… minden nedves, és minden Gaia, beleértve a bolygólakókat is.

— Én ésszerűnek gondolom — jegyezte meg Pelorat. — Nemsokára előbújik a nap, és hamar megszárad minden. A ruha nem gyűrődik, nem megy össze, nincs hidegérzet, és mivel nem léteznek haszontalan kórokozó mikroorganizmusok, senki sem fázik meg, nem kap influenzát vagy tüdőgyulladást. Akkor meg mi rossz van abban, ha kicsit vizes lesz az ember?

Trevize minden további nélkül belátta az okfejtés logikáját, de a világért sem mondott volna le sértődöttségéről.

— Azért nem kellene épp akkor esnie, amikor útnak indulunk. Gaián nem esik az eső, ha ő nem akarja. Ez majdnem olyan, mintha így akarná kimutatni, mennyire megvet bennünket.

Pelorat szája széle egy pillanatra megrándult.

— Lehet, hogy bánatában sír, amiért elhagyjuk.

— Lehet — hagyta rá Trevize —, én viszont nem sírok.

— Ami azt illeti — fűzte tovább a szót Pelorat —, szerintem a talajnak ebben a térségben most nedvességre van szüksége, s ez a szükséglet fontosabb, mint a maga vágya a napfény után.

Trevize elmosolyodott.

— Ugye, maga tényleg megszerette ezt a bolygót? Úgy értem, Blisstől eltekintve is.

— Igen — válaszolta Pelorat majdnem szégyenkezve. — Én mindig nyugodt, szabályos életet éltem, és gondolja csak el, milyen jó dolgom lenne itt, ahol egy egész világ dolgozik azon, hogy semmi se zavarja meg a nyugalmat és a rendet. Végtére is, Golan, ha házat építünk — vagy akár ezt a hajót —, a lehető legtökéletesebb menedékké, próbáljuk formálni. Felszereljük mindennel, amire csak szükségünk lehet, gondoskodunk a megfelelő hőmérsékletről, a jó minőségű levegőről, a világításról és minden egyéb fontos dologról, melyeket úgy szabályozunk és működtetünk, hogy amennyire csak lehet, szolgálják a kényelmünket. Gaia nem más, mint a kényelem- és biztonságérzet, vágyának egy egész bolygóra való kiterjesztése. Mi rossz van ebben?

— Ebben az a rossz — válaszolta Trevize —, hogy a házam vagy a hajóm úgy van megépítve, hogy megfeleljen nekem. Én nem úgy vagyok megépítve, hogy megfeleljek neki. Ha Gaia része lennék, lehetne a bolygó akármilyen ideálisan megszerkesztve, hogy megfeleljen nekem, rettenetesen zavarna a tudat, hogy nekem is meg kell felelnem neki.

Pelorat elbiggyesztette a száját.

— Erre azt is mondhatnám, hogy minden társadalom önmagához alakítja a tagjait. Kialakulnak szokások, melyek a társadalmon belül nyernek csak értelmet, s így minden egyént szoros szálakkal fűznek a társadalom szükségleteihez.

— Az általam ismert társadalmakban az egyén fellázadhat. Vannak különcök, de még bűnözők is.

— Maga különcöket és bűnözőket akar?

— Miért ne? Maga és én különcök vagyunk. Bizonyos, hogy nem a Terminuson élő átlagembert, testesítjük meg. Ami pedig a bűnözőket illeti, ez meghatározás kérdése. És ha a bűnözőkkel kell megfizetnünk az árat a lázadókért, eretnekekért és géniuszokért, én hajlandó vagyok ezt az árat megfizetni. Elvárom, hogy az ár meg legyen fizetve.

— Csak bűnözőkkel lehet fizetni? Nem lehetnek lángelmék bűnözők nélkül?

— Nem születhetnek zsenik és szentek, ha nem létezhetnek a normát messze túllépő emberek, és nem látom be, milyen jogon kíván a normákat csak az egyik irányba túllépő egyéneket. Valamiféle szimmetriának lennie kell. Akár így, akár úgy, nekem nyomósabb ok kell, hogy Gaiát tegyem meg az emberiség jövőjének, mint az, hogy holmi kényelmes házat tágítsak bolygó méretűvé.

— Ó, drága barátom, ezzel a kis vitatkozással egyáltalán nem akartam arra kényszeríteni, hogy nyugodjon bele a döntésébe! Csak egy megfigyelé…

Elakadt a szava. Bliss közeledett feléjük, sötét haja átnedvesedett, testére tapadó ruhája kiemelte csípőjének dús vonalait. Bólintással üdvözölte őket.

— Sajnálom, hogy feltartottam magukat — mondta kissé pihegve. — Tovább tartott, mint gondoltam, míg egyeztettem a dolgokat Dommal.

— Pedig mindent tud, amit ő — jegyezte meg Trevize.

— Olykor azért adódik különbség az értelmezésben. Nem vagyunk egyformák, így aztán vitatkozunk is. Nézze — folytatta valamivel keményebb hangon —, az embernek két keze van. Mindkettő része a testének, és egyformának tűnnek, azzal a megszorítással, hogy tükörképei egymásnak. Mégsem azonos módon használja őket, igaz? Bizonyos dolgokat általában a jobb kezével, másokat a ballal végez. Értelmezésbeli különbség, ha úgy tetszik.

— Most megfogta magát — jelentette ki Pelorat érezhető elégedettséggel.

Trevize bólintott.

— Hatásos analógia, feltéve, hogy helytálló, amiről viszont nem vagyok teljesen meggyőződve. Mindenesetre ez most azt jelenti, hogy végre hajóra szállhatunk? Esik.

— Persze, persze. Az embereink már mind elhagyták a hajót, és igazán remek állapotban van. Maga teljesen száraz — fordult hirtelen kíváncsi tekintettel Trevize felé. — Nem érik az esőcseppek!

— Úgy van — felelte Trevize. — Nem akarok vizes lenni.

— Nem esik jól, ha néha-néha víz éri a testét?

— Dehogynem. De akkor, amikor én akarom, nem pedig az eső.

Bliss vállat vont.

— Ahogy gondolja. Minden csomagunk a hajón van, szálljunk hát be.

Elindultak a Távoli csillag felé. Az eső tovább csendesedett, de a fű alaposan átnedvesedett. Trevize azon kapta magát, hogy lábujjhegyen lépked, Bliss azonban lerúgta a szandálját, a kezébe kapta őket, és mezítláb gázolt át a füvön.

— Csodás érzés — mondta, válaszul Trevize pillantására.

— Helyes — dünnyögte a férfi szórakozottan, majd kissé ingerülten azt kérdezte: — Tulajdonképpen miért ácsorognak itt ezek a gaiaiak?

— Megörökítik ezt az eseményt, mert Gaia különös jelentőséget tulajdonít neki. Maga fontos nekünk, Trevize… ennek az utazásnak az eredményeképpen akár meg is változtathatja a döntését, méghozzá ellenünk, s ez azt jelenti, hogy sohasem fejlődünk Galaxiává, de még Gaiának sem maradhatunk meg.

— Vagyis én képviselem Gaia számára az életet vagy a halált; az egész világukra szóló érvénnyel.

— Mi úgy gondoljuk.

Trevize hirtelen megtorpant, és lekapta az esőkalapját. Az égbolton kék foltok tünedeztek föl.

— De most még a javukra szóló döntésem van érvényben. Ha megölnek, többé már nem tudom megváltoztatni.

— Golan — mormolta Pelorat döbbenten. — Szörnyűséget beszél.

— Jellemző a szigetemberekre — jegyezte meg Bliss nyugodtan. — Meg kell értenie, Trevize, minket nem a maga személye, nem is a szava érdekel, hanem a tények igazsága. Maga csak mint az igazság közvetítője — fontos, a szava pedig mint az igazság felmutatása. Mi ezt várjuk magától, és ha megöljük, pusztán azért, hogy ne változtathassa meg a döntését, azzal az igazságot rejtenénk el magunk elől.

— Ha azt mondom, hogy az igazság a nem Gaia, boldogan belenyugszanak a halálba?

— Talán nem éppen boldogan, de a végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége.

Trevize megrázta a fejét.

— Ha lenne valami, ami meggyőzhetne arról, hogy Gaia szörnyű és megérdemli a pusztulást, a maga iménti megjegyzése lenne az. — A türelmesen várakozó (és valószínűleg hallgatózó) gaiaiakra nézve megkérdezte: — Miért állnak ilyen távol egymástól? És miért vannak ennyien? Ha csak egyikőjük nézné végig és raktározná el az elméjében az eseményt, az az információ nem volna elérhető az egész bolygó számára? Éppenséggel nem tárolhatnák ugyanazt akár millió helyen is?

— Így különféle szögekből figyelhetik meg az egészet, és valamennyien kicsit más agyba raktározzák el. Később, az összes megfigyelést szemügyre véve észrevehetővé válik, hogy az esemény sokkal érthetőbb így, mintha külön-külön, egyénként néznénk meg.

— Más szóval az egész több, mint a részek összege.

— Pontosan. Ezzel már be is látta Gaia létezésének alapvető fontosságát. Maga mint egyetlen ember körülbelül ötvenbillió sejtből áll, de többsejtű egyénként mégis sokkal fontosabb, mint az ötvenbillió egyéni fontosságának az összege. Ezzel bizonyára egyetért.

— Igen — felelte Trevize —, ezzel egyetértek.

Amikor belépett a hajóba, még visszafordult, hogy utolsó, kurta pillantást vessen Gaiára. Az átfutó zápor felfrissítette a levegőt. Látta a buján zöldellő, csendes, békés világot: a zaklatott Galaxis forgatagában megbújó derűs kertet.

És nagyon remélte, hogy sohasem látja többé.

<p>6.</p>

Amikor a légzsilip bezárult mögöttük, nem is mintha egy lidérces álmot zárt volna ki, inkább valami vészesen rendellenes dolgot, amely mindeddig megakadályozta abban, hogy szabadon lélegezzék.

De arról egy percre sem feledkezett meg, hogy ennek a rendellenességnek egy darabja továbbra is vele van — Bliss személyében. Amíg ő ott volt, Gaia is ott volt — ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy a lány jelenléte elengedhetetlen. Igen, ez megint a fekete doboz volt, és erősen remélte, hogy soha többé nem kell túlságosan e fekete dobozra hagyatkoznia.

Amikor körülnézett, megállapította, hogy a hajó gyönyörű. Kizárólag az övé volt, amióta az Alapítvány polgármestere, Harla Branno erővel fölpakolta rá, és kizavarta a csillagok közé, amolyan élő villámhárítóként, hogy magához vonzza az Alapítvány állítólagos ellenségeinek villámát. A feladatot elvégezte, s lám, a hajó azóta is az övé, s nem is szándékozik visszaszolgáltatni.

Alig néhány hónapja az övé, de máris otthonának érzi, annyira, hogy már csak halványan emlékszik egykori otthonára, a házra a Terminuson.

Terminus! Az Alapítvány félreeső központja, amely Seldon terve szerint jött létre, hogy az elkövetkező ötszáz év alatt megteremtse a második és még nagyobb Birodalmat; csakhogy ezt a tervet ő, Trevize, most kisiklatta. Elhatározott valamit, amellyel semmivé tette az Alapítványt, hogy helyette utat nyisson egy új társadalom, egy új életrend, egy félelmetes forradalom számára, amely nagyobb megrázkódtatással fog járni, mint bármelyik a többsejtű élet kialakulása óta.

Most elindul, hogy bebizonyítsa (vagy megcáfolja) önmagának, hogy amit tett, helyesen tette.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mozdulatlanul áll, gondolataiba merülten, s ekkor bosszúsan megrázta magát. A vezérlőfülkébe sietett, a számítógépéhez.

A gép csillogott-villogott, mint körös-körül minden más is. Igazán gondosan takarítottak. A szinte találomra kipróbált kapcsolások tökéletesen működtek, esküdni mert volna rá, hogy még nagyobb buzgalommal, mint eddig. A szellőzőberendezés olyan zajtalanul járt, hogy nem is érezte a levegő áramlását, míg a kezét a ventilátor fölé nem helyezte.

A számítógép fényköre szinte hívogatta. Amikor megérintette, a fény szétterült az asztal lapján, melyen egy jobb és egy bal kéz körvonalai rajzolódtak ki. Csak amikor nagyot sóhajtott, vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A gaiaiaknak fogalmuk sem volt az Alapítvány fejlett technológiájáról, és könnyen megeshetett volna, hogy mindenféle rossz szándék nélkül kárt tesznek a számítógépben. Eddig nem történt baj — a kezek most is ott voltak.

De egy pillanatra elbizonytalanodott, mert tudta, csak akkor derül ki, nincs-e baj, ha két kezét ráfekteti a kijelölt helyre. Ha van, azt az első pillanatban tudni fogja… csak azt nem, hogy akkor mitévő lesz. Ha a gépet meg kell javítani, ahhoz vissza kell térnie a Terminusra, márpedig szentül meg volt győződve róla, hogy Branno polgármester soha többé nem engedné el. De ha nem megy…

A szíve a torkában dobogott, és tudta, nincs értelme, hogy tovább növelje a feszültséget.

Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbat, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.

Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.

Félresöpörte őket, a Galaxist akarta, s lám ott is volt az oldalnézettől megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított — az idő látszólagos múlásán, majd elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillag, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.

Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak akkor vette észre, hogy le sem ült, a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.

Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban, támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.

Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.

Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerekkel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.

Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett Pelorat szobájába.

— Itt Bliss is el fog férni, Janov?

— Ó, hogyne, persze.

— Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből. Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.

— Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Fellel. De, gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.

— Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.

— Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga nem járkál be a mi szobánkba.

— Természetesen — válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte:

— Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.

— Tekintve, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.

Trevize elnyomott egy mosolyt.

— Nagyon jóban kell lenniük egymással.

— Jóban vagyunk — szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. — De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta Trevize lassan.

— Újra le kell-szögeznem, hogy ez itt nem nászutas lakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.

— Van ajtó — közölte Bliss —, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket — feltéve, hogy nincs komoly veszélyhelyzet.

— Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.

— Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.

— Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, hogy itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.

Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:

— Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.

— Erre már gondoltam, Janov — mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy kacsintást próbálna elnyomni —, de nem akartam szóba hozni… hátha magának még nem jutott eszébe.

— De eszembe jutott, sajnos.

— Ne fújja fel a dolgot, Trevize — vágott közbe Bliss. — Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más, gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegeződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amit egyetlen más világ sem képes átélni.

— Nekünk is megvan a magunk örömei amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartjuk magunknak — jegyezte meg Trevize.

— Ha erezné a mienket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.

— Honnan tudja, mit érzünk mi?

— Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.

— Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.

— Ne gúnyolódjon — intette Bliss. — Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban, a fogaiban lévő ásványi kristályok, nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.

— Ebben van igazság — ismerte el Trevize —, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.

— Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem — szólt ismét Pelorat. — Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?

— Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.

— Végtére is — folytatta Pelorat —, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre…

— Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón — szakította félbe Trevize —, de ezen a hajón én parancsolok.

— Úgy van — állapította meg Pelorat.

— Miután ezt szépen megbeszéltük, ideje, hogy induljunk.

— Várjon csak — fogta meg Pelorat Trevize ingujját. — Induljunk, de hová? Nem tudja, hol van a Föld, nem tudom én sem, és nem tudja Bliss sem. És nem tudja a számítógépe sem, hiszen egyszer régen már említette, hogy semmiféle információval nem rendelkezik a Földről. Akkor hát mit akar tenni? Nem sodródhat vaktában az űrben, drága barátom.

Míg hallgatta, Trevize arcát már-már vidám mosoly öntötte el. Amióta belekerült Gaia szorításába, most először érezte újra, hogy ura a saját sorsának.

— Biztosíthatom, Janov — felelte —, hogy nem áll szándékomban vaktában sodródni. Pontosan tudom, hová megyünk.

<p>7.</p>

Pelorat — miután hosszú percekig nem kapott választ bátortalan kopogására — csendben belépett a vezérlőfülkébe. Látta, hogy Trevize teljesen belefeledkezett a csillagmező látványába.

— Golan… —.szólalt meg, és tovább várakozott.

— Janov! — nézett föl Trevize. — Üljön le. Hol van Bliss?

— Alszik… Látóm, kint vagyunk az űrben.

— Jól látja. — Trevize nem csodálkozott társa enyhe meglepődésén. Az új, gravitikus hajókon egyszerűen nem lehetett érezni a felszállást. Nem érvényesültek a tehetetlenségi hatások, észrevétlen maradt a gyorsulás, nem volt zaj, sem rázkódás.

A Távoli csillag, amely el tudta szigetelni magát a külső gravitációs terektől, úgy emelkedett föl egy bolygó felszínéről, mintha egy kozmikus tenger felszínén lebegne. És mind e. közben a hajó belsejében lévő gravitáció, paradox módon, normális maradt.

A légkör térségében természetesen nem volt szükség akkora gyorsulásra, hogy a levegő a nagy sebességtől sivítva, vibrálva száguldjon el a hajótest mellett. A légkört maguk mögött hagyva kezdődött az elképesztő mértékű gyorsulás, de ezt az utasok nem érzékelték.

Ez volt a kényelem netovábbja, és Trevize el sem tudta képzelni, mit lehetne ezen még tökéletesíteni mindaddig, amíg az ember rá nem jön, hogyan surranjon át hajó nélkül a hipertéren, ügyet sem vetve a közeli, nagy erejű gravitációs mezőkre. Most azonban a Távoli csillagnak az a dolga, hogy napokig haladjon egyre gyorsulva, mindjobban távolodva Gaia napjától, egészen addig, míg a gravitációs erő elenyészik, s végre megkísérelhetik az ugrást.

— Golan, drága barátom — szólalt meg Pelorat. — Beszélhetnék magával egy-két percet? Nincs túlságosan elfoglalva?

— Egyáltalán nem vagyok elfoglalva. A számítógép elintéz mindent, ha már megadtam neki a pontos utasításokat. Néha mintha előre kitalálná a gondolataimat… még ki se mondom, már végre is hajtotta őket. — Trevize szeretettel simított végig az asztal lapján.

— Igazán összebarátkoztunk, Golan, az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást — kezdett bele Pelorat —, noha be kell vallanom, számomra alig-alig tűnik rövid időnek. Annyi minden történt ezalatt. Néha elgondolkodom az én viszonylag hosszú életemen, és igazán meglep, hogy mindannak az eseménynek, amit átéltem, a fele ebbe az utolsó pár hónapba zsúfolódott. Legalábbis úgy érzem. Már szinte azon vagyok, hogy…

— Janov, megesküdnék rá, hogy elkalandozik az eredeti tárgyától — emelte föl a kezét Trevize. — Azzal kezdte, hogy nagyon rövid idő alatt milyen jól összebarátkoztunk. Igen, és továbbra is jó barátok vagyunk. Ami azt illeti, Blisst még rövidebb ideje ismeri, s vele még jobban összebarátkozott.

— Az más, természetesen — krákogott Pelorat zavartan.

— Természetesen — hagyta rá Trevize. — De mi következik a mi rövid, de állhatatos barátságunkból?

— Ha még most is barátok vagyunk, ahogy az imént mondta, drága öregem, ezt érvényesnek kell tekintenem Blissre nézve is, aki, ahogy szintén az imént említette, különösen kedves nekem.

— Értem. És mit akar ezzel mondani?

— Tudom, Golan, hogy nem kedveli Blisst, de szeretném, ha a kedvemért…

Trevize ismét fölemelte a kezét.

— Egy pillanat, Janov. Nem vagyok túlzottan elragadtatva Blisstől, de gyűlöletet sem érzek iránta. Ami azt illeti, még ellenszenvet sem. Vonzó, fiatal nő, és ha nem lenne is az, a maga kedvéért mindent megtennék, hogy annak lássam. Gaia az, amit nem szeretek.

— De hiszen Bliss éppen hogy Gaia.

— Tudom, Janov. Ez bonyolítja annyira a dolgokat. Addig nincs semmi gond, amíg úgy tekintek Blissre, mint személyre. Gond akkor van, ha Gaiaként nézek rá.

— De maga még esélyt sem ad Gaiának, Golan… Nézze, drága öregem, bevallok magának valamit. Amikor Bliss és én bizalmasan vagyunk együtt, ő néha megnyitja előttem az elméjét egy percre. Többre nem, mert azt mondja, túl öreg vagyok már az alkalmazkodásra. Ó, ne vigyorogjon, Golan, maga is túl öreg lenne rá. Ha egy szigetember, mint például maga vagy én, egy-két percnél tovább osztozna Gaiában, könnyen megsérülhetne az agya, s öt-tíz perc elteltével a folyamat visszafordíthatatlanná válna. Bárcsak maga is megtapasztalhatná, Golan!

— Mit? A visszafordíthatatlan agykárosodást? Nem, köszönöm.

— Golan, maga készakarva félreért engem. Úgy értem, az egyesülésnek azt a kurta kis pillanatát. Nem is tudja, mit veszít. Leírhatatlan! Bliss azt mondja, ez egyfajta örömérzés. Van egy mondás, amely szerint az az igazi öröm, ha a szomjhalál szélén álló ember egy korty vizet ihat. Meg sem kísérlem, hogy elmondjam, milyen ez az érzés. Átéli mindazt a gyönyörűséget, amit milliárdnyi ember érez külön-külön. Ez nem afféle egyenletes öröm, ha az lenne, el is múlna egykettőre. Vibráló… csillámló… lüktető ritmusa van, amely nem engedi el az embert. Ez nagyobb öröm… nem, nem, jobb öröm, mint amit az ember egyénileg valaha is képes átélni. Sírni tudnék, ha végül becsukja előttem az ajtót…

Trevize megcsóválta a fejét.

— Meglepően ékesszóló lett, kedves barátom, de mindaz, amit elmondott, egészen olyan, mintha egy pszeudoendorphin szenvedélyt írna le, vagy valami egyéb kábítószerről beszélne, ami rövid gyönyörűséget nyújt az embernek azon az áron, hogy a közbenső időket rettegésben éli át. Ezt nem nekem találták ki! Én nem szívesen adnám fel az egyéniségemet holmi kurta gyönyörérzetekért.

— Nekem még most is megvan az egyéniségem, Golan.

— De meddig, ha így folytatja tovább, Janov? Egyre több és több kábítószerért fog könyörögni, míg végül valóban károsodik az agya. Janov, nem lenne szabad engednie Blissnek, hogy ezt tegye magával! Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele erről.

— Nem! Ne tegye! Tudja, magának nem erős oldala a tapintat, és nem szeretném, ha Bliss megbántódna. Biztosíthatom, jobban vigyáz rám ebben a vonatkozásban, mint el tudja képzelni. Őt inkább aggasztja az agykárosodás veszélye, mint engem. Efelől megnyugtathatom.

— Nos, akkor magával beszélek. Janov, ne tegye többé. Ötvenkét évet megért a maga testére szabott öröm- és gyönyörérzés képességével, és az agya ennek az elviselésére van megszerkesztve. Ne adja át magát egy merőben új, szokatlan élvezetnek. Nagy árat kellene fizetnie érte; ha rögtön nem is, de végül.

— Igen, Golan — felelte Pelorat halkan, szemét a cipője orrára szegezve. Aztán így folytatta: — Másképpen is nézhetjük a dolgot. Mi van akkor, ha maga egy egysejtű lény?…

— Tudom, mit akar mondani, Janov. Felejtse el. Bliss és én már utaltunk erre a hasonlóságra.

— Igen, de gondolkozzunk egy kicsit. Képzeljünk el olyan egysejtűeket, melyek emberi mértékű tudattal és gondolkodási képességgel rendelkeznek, és képzeljük el, hogy megnyílik előttük a többsejtű lénnyé válás lehetősége. Vajon ezek az egysejtűek nem siratnák el az egyéniségük elvesztését, és nem panaszolnák fel keserűen, hogy a jövőben kénytelenek lesznek egyéniségüket beolvasztani egy mindenre kiterjedő organizmusba? És ugye hogy nem lenne igazuk? Egyetlen sejt el tudná egyáltalán képzelni, milyen hatalmas egy emberi agy?

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

— Nem, Janov, ez hamis hasonlóság. Az egysejtű szervezetek sem tudattal, sem gondolkodási képességgel nem rendelkeznek. Vagy ha mégis, az oly végtelenül kicsiny lehet, hogy bátran nemlétezőnek tekinthetjük. Ha ezek — miután összekapcsolódtak — elvesztik az egyéniségüket, akkor olyasmit veszítenek el, amijük nem is volt soha, tehát a feltételezés értelmetlen. Az emberi lény ellenben valóban tudatos, és valóban megvan benne a gondolkodás képessége. Ő valódi tudatosságot és valódi független értelmet veszítene el, ezért hibás az analógia.

Egy pillanatra csend támadt köztük, szinte nyomasztó csend; végül Pelorat, hogy megpróbáljon új irányt adni a beszélgetésnek, megkérdezte:

— Miért bámul úgy a megfigyelőernyőre?

— Szokásból — válaszolta Trevize fanyar mosollyal. — A számítógép azt mondja, nem követnek gaiai hajók, és sayshelli flotta sem közeledik felénk. S én mégis aggodalmasan figyelem, mert csak akkor nyugszom meg, ha a saját szememmel látom, holott a számítógép érzékelői százszor finomabbak és érzékenyebbek, mint az én szemem. Sőt, a számítógép az űrnek olyan jelenségeit is megbízhatóan érzékeli, melyeket én semmi körülmények között sem észlelnék. Mindezt jól tudva mégis bámulom az ernyőt.

— Golan, ha valóban barátok vagyunk… — kezdte Pelorat.

— Megígérem, nem teszek semmit, amivel Blisst megbántanám… szándékosan semmi esetre sem.

— Most másról van szó. Arról, hogy eltitkolja előlem az úticélt, mintha nem akarná az orromra kötni. Hová megyünk? Az a véleménye, hogy most már tudja, hol van a Föld?

Trevize felhúzott szemöldökkel nézett rá.

— Ne haragudjon. Tehát úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat eltitkolok maga elől?

— Igen, de miért?

— Lássuk csak, miért is. Nem tudom, kedves barátom, vajon ennek is nem Bliss-e az oka.

— Bliss? Vagyis nem akarja, hogy ő tudjon róla. De igazán, drága öregem, benne teljesen megbízhat.

— Nem erről van szó. Mi értelme lenne nem megbízni benne? Szerintem, ha akarná, bármiféle titkot kiszippanthatna az agyamból. Azt hiszem, ennél gyerekesebb okom van rá. Az az érzésem, hogy maga már csak őrá tud figyelni, s én igazából már nem is létezem.

Pelorat elszörnyedt.

— De hát ez nem igaz, Golan!

— Tudom, csak elemezni akarom az érzéseimet. Maga épp azzal jött most hozzám, hogy félti a barátságunkat, és ha jól belegondolok, mintha bennem is ugyanezek a félelmek dolgoznának. Nyíltan ugyan nem vallottam be magamnak, de azt hiszem, Bliss miatt mellőzve érzem magam. Talán úgy akartam „egyenlíteni”, hogy a dolgokat elhallgattam maga elől. Gyerekes viselkedés, nem?

— Golan!

— Gyerekest mondtam, ugye? De hol az az ember, aki időnként nem viselkedik gyerekesen? De azért mi tényleg barátok vagyunk. Ezt most megbeszéltük, abbahagyhatom hát ezt a buta játékot. A Comporellonra megyünk.

— Comporellon? — Pelorat az első pillanatban nem kapcsolt.

— Biztosan emlékszik a barátomra, az áruló Munn Li Comporra. A Sayshellen találkoztunk hármasban.

Pelorat arcán látszott, hogyan gyúl világosság az agyában.

— Persze hogy emlékszem. A Comporellon volt az ősei bolygója.

— Ha az volt. Nem feltétlenül hiszek el mindent, amit Compor mondott. De a Comporellon ismert világ, és Compor azt mondta, a lakói tudnak a Földről. Nos, odamegyünk és kiderítjük. Lehet, hogy semmit sem tudunk meg, de ez az egyetlen kiindulópontunk.

Pelorat kétkedő arccal köszörülte meg a torkát.

— Ó, drága barátom, biztos ebben?

— Az égvilágon semmi sincsen, amiben biztosak lehetünk, és amiben nem. De van egy kiindulópontunk, s lehet akármilyen bizonytalan, mégiscsak ez az egyetlen lehetőségünk.

— Igen ám, de ha ezt elhisszük abból, amit Compor mesélt, akkor talán minden másban is hitelt kellene adnunk a szavának. Nekem úgy rémlik, a leghatározottabban állította, hogy a Föld mint élő bolygó már nem létezik. Hogy a felszíne radioaktív, megszűnt rajta minden élet. Márpedig ha ez így van, akkor teljesen hiába megyünk a Comporellonra.

<p>8.</p>

Hármasban ebédeltek, s ezzel gyakorlatilag be is töltötték az egész ebédlőt.

— Nagyon finom — jegyezte meg Pelorat roppant elégedetten. — Ez még az eredeti, terminusi készletből való?

— Nem, szó sincs róla — felelte Trevize. — Az már rég elfogyott. Ezt a Sayshellen vásároltuk, mielőtt Gaia felé vettük volna az irányt. Szokatlan, nem? Valami tengeri halféle, de elég ropogós. Ami pedig ezt a másikat illeti, amolyan káposztafélének gondoltam, amikor megvettem, de az íze cseppet sem hasonlít rá.

Bliss figyelt, de nem szólt közbe. Óvatosan, nem nagy kedvvel csipegetett a tányérjáról.

— Enned kell, drágám — szólt rá szelíden Pelorat.

— Tudom, Pel, eszem is.

— Gaiai ételünk is van, Bliss — szólalt meg, akaratán kívül csöppnyi ingerültséggel Trevize.

— Tudom — felelte Bliss —, de azt inkább későbbre tartogatom. Ki tudja, milyen hosszú ideig leszünk kint az űrben, és a végén kénytelen leszek ráfanyalodni a szigetemberek ételére.

— Olyan rossznak találja? Vagy Gaiának csak Gaiát szabad fogyasztania? Bliss felsóhajtott.

— Van egy mondás nálunk: „Nincs nyereség, sem veszteség, ha Gaia Gaiát eszik.” Itt nem másról van szó, mint a tudatosság le- és felszállításáról a skálán. Bármit eszem Gaián, az maga is Gaia, s bármennyi alakul is át, válik belőle az én részemmé, Gaia marad akkor is. Azáltal, hogy megettem, az étel bizonyos hányada esélyt kap rá, hogy részt vegyen a tudatosságnak egy nagyobb intenzitásában, miközben más részei, természetesen, a veszteséglistára kerülnek, tehát alásüllyednek a tudatosság skáláján.

Elszántan beleharapott az ételbe, erőteljesen megrágta, lenyelte a falatot, csak aztán folytatta:

— Egy óriási körforgás az egész. A növények megnőnek, megeszik őket az állatok. A táplálkozó állatok szintén táplálékká válnak. Minden szervezet, amely elpusztul, összekeveredik a humusz, a rothasztó baktériumok sejtjeivel és így tovább — de akkor is Gaia marad. A tudatosságnak ebben a hatalmas körforgásában részt vesz még a szervetlen anyag is, és eközben mindennek megvan az esélye, hogy időről időre bekerüljön oda, ahol a tudatosság egy magasabb szintje működik.

— Mindezt ugyanígy el lehet mondani bármelyik világról — szólt közbe Trevize. — Az én testem minden egyes atomja hosszú múlttal rendelkezik, s ezalatt számtalan élőlény része lehetett, akár emberi lényé is, de hosszú időt tölthetett akár a tenger, akár egy széndarab, vagy egy sziklakő, vagy a felettünk fújó szél részecskéjeként.

— Gaián azonban minden atom ugyanakkor folyamatosan részese egy magasabb rendű bolygótudatnak, amelyről maga semmit sem tud — ellenkezett Bliss.

— Hát akkor most mi történik azokkal a Sayshellről származó növényekkel, amiket az imént evett meg? — tudakolta Trevize. — Azok is Gaia részévé válnak?

— Igen… de meglehetősen lassan. Továbbá azok az anyagok, amelyeket kiürítek, éppoly lassan megszűnnek Gaia része lenni. Végül is mindaz, ami engem elhagy, Gaiával is elveszti a kapcsolatát. Még az a kevéssé közvetlen hipertéri kapcsolat is megszűnik, amit én fenn tudok tartani, hála a nagyfokú tudatosságomnak. Éppen ez a hipertéri kapcsolat teszi lehetővé, hogy a nem gaiai étel, ha már megettem, bár lassan, de mégiscsak Gaia részévé váljon.

— És mi a helyzet a mi készletünkben lévő gaiai ételekkel? Lassanként az is nem gaiaivá válik? Ha igen, jobb, ha minél előbb megeszi.

— Emiatt nem kell aggódnia — felelte Bliss. — A gaiai ételek olyan kezelést kapnak, hogy hosszú ideig Gaia részei maradnak.

Hirtelen Pelorat is megszólalt:

— De mi történik akkor, ha mi eszünk gaiai ételt? Egész pontosan mi történt velünk, amikor magán a Gaián ettünk gaiai ételeket? Lassanként magunk is gaiaivá kezdtünk válni?

Bliss megrázta a fejét, s az arcán különös, zavart kifejezés jelent meg.

— Nem, Pel, amit ti megettetek, az számunkra elveszett. Vagy legalábbis az a része elveszett, amely az átalakulás során a ti szöveteitekbe épült be. Az ürüléketek viszont Gaia maradt, vagy szép lassan Gaiává fog válni, úgyhogy végül az egyensúly megmaradt, de a látogatásotok eredményeképpen Gaia számtalan atomja vált nem Gaiává.

— Miért így történt? — kérdezte Trevize kíváncsian. — Mert maguk nem bírták volna ki az átalakulást, még egy nagyon részlegeset sem. A vendégeink voltak, az igazat megvallva a kényszer hozta magukat a bolygónkra, és még azon az áron is meg kellett védenünk magukat a veszélytől, hogy bizonyos töredékeket elveszítünk Gaiából. Ezt az árat önként, de nem örömmel fizettük meg.

— Sajnáljuk — mondta erre Trevize, majd azt kérdezte: — De biztos benne, hogy a nem gaiai étel vagy bizonyos nem gaiai ételek ezzel szemben magának nem ártanak?

— Nem — felelte Bliss. — Amit maguk megehetnek, megehetem én is. Pusztán az nehezíti meg a dolgomat, hogy az ilyen ételeket nemcsak a saját szöveteim anyagává, hanem Gaiává is kell alakítanom. Ez egy lélektani korlát, ami megakadályozza, hogy élvezetet találjak az evésben — ezért eszem lassan, de idővel túlteszem magam rajta.

— És mi a helyzet a fertőzésekkel? — kérdezte Pelorat hirtelen támadt rémülettel. — Nem is értem, miért nem gondoltam erre már korábban. Bliss! Bármilyen világra teszed is a lábad, találkozhatsz olyan mikroorganizmusokkal, amelyek ellen nem tudsz védekezni, és a legegyszerűbb fertőző betegség a halálodat okozhatja! Trevize, vissza kell fordulnunk!

— Ne ess pánikba, Pel, drágám — nyugtatta meg Bliss mosolyogva. — A mikroorganizmusok is Gaiává dolgozódnak fel, ha az étellel vagy bármi más módon behatolnak a testembe. Ha valami kóros folyamat jelei mutatkoznának, annál gyorsabban igyekeznek majd asszimilálódni, s mihelyt Gaiává váltak, már nem árthatnak nekem.

Az étkezés végére érve Pelorat belekortyolt fűszeres, meleg gyümölcsitalába.

— Te jó Isten — mondta a száját nyalogatva —, azt hiszem, ideje lenne újra témát változtatni. Határozottan az az érzésem, mintha ezen a hajón az én feladatom egyedül a témaváltoztatás volna. Mi lehet ennek az oka?

— Az, hogy Bliss és én inkább ölre mennénk, de nem tágítanánk attól, aminek a megvitatásába egyszer belementünk — felelte Trevize komoly arccal. — Csak magán múlik, Janov, hogy meg tudjuk-e őrizni a józanságunkat. Milyen témáról beszélne a legszívesebben, öreg barátom?

— Átnéztem a Comporellonra vonatkozó anyagaimat; az egész szektor, amelyhez a bolygó tartozik, tele van a régi korokról szóló legendákkal. Letelepedésük idejét valahová az ősidőkbe helyezik, a hipertéri utazás első évezredébe. Beszélnek egy Benbally nevű legendás alapítóról is, noha nem tudják, honnan jött az illető. Szerintük a bolygó eredeti neve Benbally világ volt.

— És maga szerint mennyi ebben az igazság, Janov?

— A veleje, talán, de ki tudhatná, mi lehet a veleje?

— Egyetlen élő történelmi személyiségről sem tudok, akit Benballynak hívtak volna. Hát maga?

— Nem, én sem, de maga is tudja, hogy a Birodalom késői korszakában szándékosan elhallgatták a Birodalom előtti történelmi eseményeket. Az utolsó, zűrzavaros századok császárai mindent elkövettek, hogy visszaszorítsák a lokálpatriotizmust, mivel bomlasztó hatást tulajdonítottak neki — teljes joggal, így aztán a Galaxis szinte minden szektorában csak akkor indulhatott meg az igazi történelmi események feltárása — s ezzel együtt a teljes dokumentáció és a pontos időrend felderítése —, amikor már éreztette hatását a Trantor befolyása, és a szóban forgó szektor a Birodalom szövetségesévé vált, vagy hatalmi szóval csatolták hozzá.

— Nem hiszem, hogy a történelmet ilyen könnyen el lehetne törölni — jegyezte meg Trevize.

— Sokféle szempontból nem is lehet — válaszolta Pelorat —, de egy elszánt és nagy hatalmú kormány képes rá, hogy elhalványítsa az egykori események emlékét. És ha a kép már kellőképpen elmosódottá vált, már csak az itt-ott fellelhető tárgyi anyagok, no meg elkorcsosult formában a népmesék őrzik a régi korok históriáját. Az efféle népmesék telis-tele vannak túlzásokkal, és az illető szektort valahogy mindig sokkal öregebbnek és hatalmasabbnak tünteti fel, mint amilyenek minden bizonnyal a valóságban voltak. És szólhat egy-egy helyi legenda akármilyen butaságról, állíthat akármilyen képtelenséget a valósághoz mérten, a helybéliek számára hazafiassági kérdés, hogy higgyenek benne. Mutathatok magának meséket a Galaxis minden szögletéből, melyek szerint az adott világ gyarmatosítása magáról a Földről indult el, noha nem mindig ezt a nevet adják a szülőbolygónak.

— Minek nevezik még?

— Számtalan néven. Néha az Egyetlennek, néha a Legöregebbnek, de hívják Holdas Világnak, amit néhány szaktekintély az óriás szatellitre való utalásnak tart. Mások azt állítják, hogy a név eredetileg „Holtas Világ” volt, melyben a „holt” egy pregalaktikus szó, halottat, elpusztultat, jelent.

— Janov, álljon meg! — szólt Trevize szelíden. — Míg a világ világ, képes lenne idézni a szaktekintélyeket és az ellenszaktekintélyeket. Azt mondja, ilyen legendák mindenütt élnek?

— Ó, igen, drága barátom. Rengeteg. Csak el kell olvasnia őket, hogy ráérezzen arra az emberi szokásra, hogy az igazság kicsinyke magját hogyan lehet a valótlanság többszörös burkába göngyölni — valahogy úgy, ahogy a Rhampora osztriga burkolja gyöngybe a parányi homokszemet. Ez a hasonlat akkor jutott eszembe, amikor egyszer…

— Janov! Most megint álljon meg! Inkább azt mondja meg, különböznek-e bármiben is a többitől a comporelloni legendák.

— Ó! — Pelorat egy pillanatig értetlenül nézett Trevize-ra. — Hogy különböznek-e? Nos, azt állítják, hogy a Föld viszonylag közel van hozzájuk, és ez szokatlan. A legtöbb világ, amely említi a Földet — bármilyen néven is —, hajlamos rá, hogy a hollétét illetően bizonytalanságban hagyjon bennünket… esetleg valami végtelen messzeségbe vagy a senki földjére helyezi a bolygót.

— Igen, épp a Sayshellen állította valaki hasonlóképpen, hogy Gaia a hipertérben van — jegyezte meg Trevize.

Bliss fölkacagott.

Trevize gyors pillantást vetett rá.

— Így igaz. Ezt mondták nekünk.

— Elhiszem, de még mennyire — felelte Bliss. — Csak mulatságos, ennyi az egész. Persze mi akartuk, hogy ezt higgyék. Azt akartuk, hogy hagyjanak békén bennünket, és hol lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint a hipertérben? Ha az emberek elhiszik, hogy ott vagyunk, az olyan, mintha valóban ott is lennénk.

— És ugyanígy létezik valami, ami elhiteti az emberekkel, hogy a Föld nem létezik, vagy rettenetesen messze van, vagy a felszíne radioaktívvá vált — tette hozzá Trevize fanyarul.

— Ezzel szemben — sietett megjegyezni Pelorat — a comporelloniak úgy tartják, hogy viszonylag közel van hozzájuk.

— De radioaktívnak tartják, így vagy úgy, de minden nép, amelynek van Föld-legendája, megközelíthetetlennek tartja a bolygót.

— Ez többé-kevésbé igaz — állapította meg Pelorat.

— A Sayshellen sokan hittek benne, hogy Gaia közel van… valaki még a napját is be tudta azonosítani… és mégis megközelíthetetlennek tartotta mindenki. Akadhatnak comporelloniak, akik állítják ugyan, hogy a Föld radioaktív és halott, de meg tudják mutatni a napját. Mi majd odamegyünk, még ha ők megközelíthetetlennek tartják is. Pontosan azt tesszük, mint Gaia esetében.

— Gaia várta magát, Trevize — szólalt meg Bliss. — Tehetetlen volt a markunkban, de eszünk ágában sem volt, hogy ártsunk magának. Mi van akkor, ha a Földnek is van hatalma, de nem jó szándékú? Akkor mi lesz?

— Mindenféleképpen meg kell próbálnom, és vállalnom kell a következményeket. De ez egyedül az én feladatom. Ha megtaláltam és elindulok feléje, még akkor sem lesz késő, hogy maguk visszamenjenek. Leteszem mindkettőjüket a legközelebbi alapítványi világra, vagy ha ragaszkodnak Gaiához, akkor oda, aztán egyedül indulok a Földre.

— Drága barátom — szólalt meg Pelorat érezhető nehezteléssel —, ne is mondjon ilyeneket. Eszembe sem jut, hogy elhagyjam magát.

— Nekem se, hogy elhagyjam Pelt — tette hozzá Bliss, s megsimogatta Pelorat arcát.

— Akkor minden rendben van. Már nem kell sokáig várni a Comporellonhoz vezető ugrásra, s reménykedjünk, hogy onnan mehetünk tovább — egyenesen a Földre.


5.

<p>5.</p>

Csendes eső esett. Trevize fölnézett az egyhangú, szürkésfehér égre.

Esőkalapján leperegtek az esőcseppek, s onnan minden irányban szétszóródva szárazon hagyták a testét. A szertefröccsenő cseppek elől távolabbra húzódó Peloratnak nem volt ilyen védelme.

— Nem értem, mire jó, ha csuromvizesre áztatja magát, Janov — jegyezte meg Trevize.

— Engem nem zavar, ha megázom, drága barátom — válaszolta Pelorat a szokott komolyságával. — Csendes, meleg eső esik, igazából a szél sem fúj. És különben is, hogy a mondást idézzem: „Ha az Anakreonon vagy, tégy úgy, mint az anakreoniak.” — Kezével intett a néhány gaialakó felé, akik csendben álldogálva a Távoli csillagot figyelték. Szétszóródtak a hajó körül, mint a fák a gaiai ligetekben; egyikük sem viselt esősapkát.

— Gondolom, ők nem bánják, ha átnedvesednek, hiszen Gaia többi része is nedves — tűnődött Trevize.

— A fák… a fű… a föld… minden nedves, és minden Gaia, beleértve a bolygólakókat is.

— Én ésszerűnek gondolom — jegyezte meg Pelorat. — Nemsokára előbújik a nap, és hamar megszárad minden. A ruha nem gyűrődik, nem megy össze, nincs hidegérzet, és mivel nem léteznek haszontalan kórokozó mikroorganizmusok, senki sem fázik meg, nem kap influenzát vagy tüdőgyulladást. Akkor meg mi rossz van abban, ha kicsit vizes lesz az ember?

Trevize minden további nélkül belátta az okfejtés logikáját, de a világért sem mondott volna le sértődöttségéről.

— Azért nem kellene épp akkor esnie, amikor útnak indulunk. Gaián nem esik az eső, ha ő nem akarja. Ez majdnem olyan, mintha így akarná kimutatni, mennyire megvet bennünket.

Pelorat szája széle egy pillanatra megrándult.

— Lehet, hogy bánatában sír, amiért elhagyjuk.

— Lehet — hagyta rá Trevize —, én viszont nem sírok.

— Ami azt illeti — fűzte tovább a szót Pelorat —, szerintem a talajnak ebben a térségben most nedvességre van szüksége, s ez a szükséglet fontosabb, mint a maga vágya a napfény után.

Trevize elmosolyodott.

— Ugye, maga tényleg megszerette ezt a bolygót? Úgy értem, Blisstől eltekintve is.

— Igen — válaszolta Pelorat majdnem szégyenkezve. — Én mindig nyugodt, szabályos életet éltem, és gondolja csak el, milyen jó dolgom lenne itt, ahol egy egész világ dolgozik azon, hogy semmi se zavarja meg a nyugalmat és a rendet. Végtére is, Golan, ha házat építünk — vagy akár ezt a hajót —, a lehető legtökéletesebb menedékké, próbáljuk formálni. Felszereljük mindennel, amire csak szükségünk lehet, gondoskodunk a megfelelő hőmérsékletről, a jó minőségű levegőről, a világításról és minden egyéb fontos dologról, melyeket úgy szabályozunk és működtetünk, hogy amennyire csak lehet, szolgálják a kényelmünket. Gaia nem más, mint a kényelem- és biztonságérzet, vágyának egy egész bolygóra való kiterjesztése. Mi rossz van ebben?

— Ebben az a rossz — válaszolta Trevize —, hogy a házam vagy a hajóm úgy van megépítve, hogy megfeleljen nekem. Én nem úgy vagyok megépítve, hogy megfeleljek neki. Ha Gaia része lennék, lehetne a bolygó akármilyen ideálisan megszerkesztve, hogy megfeleljen nekem, rettenetesen zavarna a tudat, hogy nekem is meg kell felelnem neki.

Pelorat elbiggyesztette a száját.

— Erre azt is mondhatnám, hogy minden társadalom önmagához alakítja a tagjait. Kialakulnak szokások, melyek a társadalmon belül nyernek csak értelmet, s így minden egyént szoros szálakkal fűznek a társadalom szükségleteihez.

— Az általam ismert társadalmakban az egyén fellázadhat. Vannak különcök, de még bűnözők is.

— Maga különcöket és bűnözőket akar?

— Miért ne? Maga és én különcök vagyunk. Bizonyos, hogy nem a Terminuson élő átlagembert, testesítjük meg. Ami pedig a bűnözőket illeti, ez meghatározás kérdése. És ha a bűnözőkkel kell megfizetnünk az árat a lázadókért, eretnekekért és géniuszokért, én hajlandó vagyok ezt az árat megfizetni. Elvárom, hogy az ár meg legyen fizetve.

— Csak bűnözőkkel lehet fizetni? Nem lehetnek lángelmék bűnözők nélkül?

— Nem születhetnek zsenik és szentek, ha nem létezhetnek a normát messze túllépő emberek, és nem látom be, milyen jogon kíván a normákat csak az egyik irányba túllépő egyéneket. Valamiféle szimmetriának lennie kell. Akár így, akár úgy, nekem nyomósabb ok kell, hogy Gaiát tegyem meg az emberiség jövőjének, mint az, hogy holmi kényelmes házat tágítsak bolygó méretűvé.

— Ó, drága barátom, ezzel a kis vitatkozással egyáltalán nem akartam arra kényszeríteni, hogy nyugodjon bele a döntésébe! Csak egy megfigyelé…

Elakadt a szava. Bliss közeledett feléjük, sötét haja átnedvesedett, testére tapadó ruhája kiemelte csípőjének dús vonalait. Bólintással üdvözölte őket.

— Sajnálom, hogy feltartottam magukat — mondta kissé pihegve. — Tovább tartott, mint gondoltam, míg egyeztettem a dolgokat Dommal.

— Pedig mindent tud, amit ő — jegyezte meg Trevize.

— Olykor azért adódik különbség az értelmezésben. Nem vagyunk egyformák, így aztán vitatkozunk is. Nézze — folytatta valamivel keményebb hangon —, az embernek két keze van. Mindkettő része a testének, és egyformának tűnnek, azzal a megszorítással, hogy tükörképei egymásnak. Mégsem azonos módon használja őket, igaz? Bizonyos dolgokat általában a jobb kezével, másokat a ballal végez. Értelmezésbeli különbség, ha úgy tetszik.

— Most megfogta magát — jelentette ki Pelorat érezhető elégedettséggel.

Trevize bólintott.

— Hatásos analógia, feltéve, hogy helytálló, amiről viszont nem vagyok teljesen meggyőződve. Mindenesetre ez most azt jelenti, hogy végre hajóra szállhatunk? Esik.

— Persze, persze. Az embereink már mind elhagyták a hajót, és igazán remek állapotban van. Maga teljesen száraz — fordult hirtelen kíváncsi tekintettel Trevize felé. — Nem érik az esőcseppek!

— Úgy van — felelte Trevize. — Nem akarok vizes lenni.

— Nem esik jól, ha néha-néha víz éri a testét?

— Dehogynem. De akkor, amikor én akarom, nem pedig az eső.

Bliss vállat vont.

— Ahogy gondolja. Minden csomagunk a hajón van, szálljunk hát be.

Elindultak a Távoli csillag felé. Az eső tovább csendesedett, de a fű alaposan átnedvesedett. Trevize azon kapta magát, hogy lábujjhegyen lépked, Bliss azonban lerúgta a szandálját, a kezébe kapta őket, és mezítláb gázolt át a füvön.

— Csodás érzés — mondta, válaszul Trevize pillantására.

— Helyes — dünnyögte a férfi szórakozottan, majd kissé ingerülten azt kérdezte: — Tulajdonképpen miért ácsorognak itt ezek a gaiaiak?

— Megörökítik ezt az eseményt, mert Gaia különös jelentőséget tulajdonít neki. Maga fontos nekünk, Trevize… ennek az utazásnak az eredményeképpen akár meg is változtathatja a döntését, méghozzá ellenünk, s ez azt jelenti, hogy sohasem fejlődünk Galaxiává, de még Gaiának sem maradhatunk meg.

— Vagyis én képviselem Gaia számára az életet vagy a halált; az egész világukra szóló érvénnyel.

— Mi úgy gondoljuk.

Trevize hirtelen megtorpant, és lekapta az esőkalapját. Az égbolton kék foltok tünedeztek föl.

— De most még a javukra szóló döntésem van érvényben. Ha megölnek, többé már nem tudom megváltoztatni.

— Golan — mormolta Pelorat döbbenten. — Szörnyűséget beszél.

— Jellemző a szigetemberekre — jegyezte meg Bliss nyugodtan. — Meg kell értenie, Trevize, minket nem a maga személye, nem is a szava érdekel, hanem a tények igazsága. Maga csak mint az igazság közvetítője — fontos, a szava pedig mint az igazság felmutatása. Mi ezt várjuk magától, és ha megöljük, pusztán azért, hogy ne változtathassa meg a döntését, azzal az igazságot rejtenénk el magunk elől.

— Ha azt mondom, hogy az igazság a nem Gaia, boldogan belenyugszanak a halálba?

— Talán nem éppen boldogan, de a végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége.

Trevize megrázta a fejét.

— Ha lenne valami, ami meggyőzhetne arról, hogy Gaia szörnyű és megérdemli a pusztulást, a maga iménti megjegyzése lenne az. — A türelmesen várakozó (és valószínűleg hallgatózó) gaiaiakra nézve megkérdezte: — Miért állnak ilyen távol egymástól? És miért vannak ennyien? Ha csak egyikőjük nézné végig és raktározná el az elméjében az eseményt, az az információ nem volna elérhető az egész bolygó számára? Éppenséggel nem tárolhatnák ugyanazt akár millió helyen is?

— Így különféle szögekből figyelhetik meg az egészet, és valamennyien kicsit más agyba raktározzák el. Később, az összes megfigyelést szemügyre véve észrevehetővé válik, hogy az esemény sokkal érthetőbb így, mintha külön-külön, egyénként néznénk meg.

— Más szóval az egész több, mint a részek összege.

— Pontosan. Ezzel már be is látta Gaia létezésének alapvető fontosságát. Maga mint egyetlen ember körülbelül ötvenbillió sejtből áll, de többsejtű egyénként mégis sokkal fontosabb, mint az ötvenbillió egyéni fontosságának az összege. Ezzel bizonyára egyetért.

— Igen — felelte Trevize —, ezzel egyetértek.

Amikor belépett a hajóba, még visszafordult, hogy utolsó, kurta pillantást vessen Gaiára. Az átfutó zápor felfrissítette a levegőt. Látta a buján zöldellő, csendes, békés világot: a zaklatott Galaxis forgatagában megbújó derűs kertet.

És nagyon remélte, hogy sohasem látja többé.


6.

<p>6.</p>

Amikor a légzsilip bezárult mögöttük, nem is mintha egy lidérces álmot zárt volna ki, inkább valami vészesen rendellenes dolgot, amely mindeddig megakadályozta abban, hogy szabadon lélegezzék.

De arról egy percre sem feledkezett meg, hogy ennek a rendellenességnek egy darabja továbbra is vele van — Bliss személyében. Amíg ő ott volt, Gaia is ott volt — ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy a lány jelenléte elengedhetetlen. Igen, ez megint a fekete doboz volt, és erősen remélte, hogy soha többé nem kell túlságosan e fekete dobozra hagyatkoznia.

Amikor körülnézett, megállapította, hogy a hajó gyönyörű. Kizárólag az övé volt, amióta az Alapítvány polgármestere, Harla Branno erővel fölpakolta rá, és kizavarta a csillagok közé, amolyan élő villámhárítóként, hogy magához vonzza az Alapítvány állítólagos ellenségeinek villámát. A feladatot elvégezte, s lám, a hajó azóta is az övé, s nem is szándékozik visszaszolgáltatni.

Alig néhány hónapja az övé, de máris otthonának érzi, annyira, hogy már csak halványan emlékszik egykori otthonára, a házra a Terminuson.

Terminus! Az Alapítvány félreeső központja, amely Seldon terve szerint jött létre, hogy az elkövetkező ötszáz év alatt megteremtse a második és még nagyobb Birodalmat; csakhogy ezt a tervet ő, Trevize, most kisiklatta. Elhatározott valamit, amellyel semmivé tette az Alapítványt, hogy helyette utat nyisson egy új társadalom, egy új életrend, egy félelmetes forradalom számára, amely nagyobb megrázkódtatással fog járni, mint bármelyik a többsejtű élet kialakulása óta.

Most elindul, hogy bebizonyítsa (vagy megcáfolja) önmagának, hogy amit tett, helyesen tette.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mozdulatlanul áll, gondolataiba merülten, s ekkor bosszúsan megrázta magát. A vezérlőfülkébe sietett, a számítógépéhez.

A gép csillogott-villogott, mint körös-körül minden más is. Igazán gondosan takarítottak. A szinte találomra kipróbált kapcsolások tökéletesen működtek, esküdni mert volna rá, hogy még nagyobb buzgalommal, mint eddig. A szellőzőberendezés olyan zajtalanul járt, hogy nem is érezte a levegő áramlását, míg a kezét a ventilátor fölé nem helyezte.

A számítógép fényköre szinte hívogatta. Amikor megérintette, a fény szétterült az asztal lapján, melyen egy jobb és egy bal kéz körvonalai rajzolódtak ki. Csak amikor nagyot sóhajtott, vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A gaiaiaknak fogalmuk sem volt az Alapítvány fejlett technológiájáról, és könnyen megeshetett volna, hogy mindenféle rossz szándék nélkül kárt tesznek a számítógépben. Eddig nem történt baj — a kezek most is ott voltak.

De egy pillanatra elbizonytalanodott, mert tudta, csak akkor derül ki, nincs-e baj, ha két kezét ráfekteti a kijelölt helyre. Ha van, azt az első pillanatban tudni fogja… csak azt nem, hogy akkor mitévő lesz. Ha a gépet meg kell javítani, ahhoz vissza kell térnie a Terminusra, márpedig szentül meg volt győződve róla, hogy Branno polgármester soha többé nem engedné el. De ha nem megy…

A szíve a torkában dobogott, és tudta, nincs értelme, hogy tovább növelje a feszültséget.

Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbat, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.

Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.

Félresöpörte őket, a Galaxist akarta, s lám ott is volt az oldalnézettől megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított — az idő látszólagos múlásán, majd elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillag, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.

Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak akkor vette észre, hogy le sem ült, a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.

Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban, támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.

Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.

Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerekkel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.

Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett Pelorat szobájába.

— Itt Bliss is el fog férni, Janov?

— Ó, hogyne, persze.

— Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből. Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.

— Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Fellel. De, gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.

— Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.

— Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga nem járkál be a mi szobánkba.

— Természetesen — válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte:

— Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.

— Tekintve, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.

Trevize elnyomott egy mosolyt.

— Nagyon jóban kell lenniük egymással.

— Jóban vagyunk — szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. — De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta Trevize lassan.

— Újra le kell-szögeznem, hogy ez itt nem nászutas lakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.

— Van ajtó — közölte Bliss —, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket — feltéve, hogy nincs komoly veszélyhelyzet.

— Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.

— Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.

— Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, hogy itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.

Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:

— Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.

— Erre már gondoltam, Janov — mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy kacsintást próbálna elnyomni —, de nem akartam szóba hozni… hátha magának még nem jutott eszébe.

— De eszembe jutott, sajnos.

— Ne fújja fel a dolgot, Trevize — vágott közbe Bliss. — Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más, gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegeződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amit egyetlen más világ sem képes átélni.

— Nekünk is megvan a magunk örömei amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartjuk magunknak — jegyezte meg Trevize.

— Ha erezné a mienket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.

— Honnan tudja, mit érzünk mi?

— Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.

— Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.

— Ne gúnyolódjon — intette Bliss. — Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban, a fogaiban lévő ásványi kristályok, nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.

— Ebben van igazság — ismerte el Trevize —, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.

— Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem — szólt ismét Pelorat. — Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?

— Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.

— Végtére is — folytatta Pelorat —, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre…

— Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón — szakította félbe Trevize —, de ezen a hajón én parancsolok.

— Úgy van — állapította meg Pelorat.

— Miután ezt szépen megbeszéltük, ideje, hogy induljunk.

— Várjon csak — fogta meg Pelorat Trevize ingujját. — Induljunk, de hová? Nem tudja, hol van a Föld, nem tudom én sem, és nem tudja Bliss sem. És nem tudja a számítógépe sem, hiszen egyszer régen már említette, hogy semmiféle információval nem rendelkezik a Földről. Akkor hát mit akar tenni? Nem sodródhat vaktában az űrben, drága barátom.

Míg hallgatta, Trevize arcát már-már vidám mosoly öntötte el. Amióta belekerült Gaia szorításába, most először érezte újra, hogy ura a saját sorsának.

— Biztosíthatom, Janov — felelte —, hogy nem áll szándékomban vaktában sodródni. Pontosan tudom, hová megyünk.


7.

<p>7.</p>

Pelorat — miután hosszú percekig nem kapott választ bátortalan kopogására — csendben belépett a vezérlőfülkébe. Látta, hogy Trevize teljesen belefeledkezett a csillagmező látványába.

— Golan… —.szólalt meg, és tovább várakozott.

— Janov! — nézett föl Trevize. — Üljön le. Hol van Bliss?

— Alszik… Látóm, kint vagyunk az űrben.

— Jól látja. — Trevize nem csodálkozott társa enyhe meglepődésén. Az új, gravitikus hajókon egyszerűen nem lehetett érezni a felszállást. Nem érvényesültek a tehetetlenségi hatások, észrevétlen maradt a gyorsulás, nem volt zaj, sem rázkódás.

A Távoli csillag, amely el tudta szigetelni magát a külső gravitációs terektől, úgy emelkedett föl egy bolygó felszínéről, mintha egy kozmikus tenger felszínén lebegne. És mind e. közben a hajó belsejében lévő gravitáció, paradox módon, normális maradt.

A légkör térségében természetesen nem volt szükség akkora gyorsulásra, hogy a levegő a nagy sebességtől sivítva, vibrálva száguldjon el a hajótest mellett. A légkört maguk mögött hagyva kezdődött az elképesztő mértékű gyorsulás, de ezt az utasok nem érzékelték.

Ez volt a kényelem netovábbja, és Trevize el sem tudta képzelni, mit lehetne ezen még tökéletesíteni mindaddig, amíg az ember rá nem jön, hogyan surranjon át hajó nélkül a hipertéren, ügyet sem vetve a közeli, nagy erejű gravitációs mezőkre. Most azonban a Távoli csillagnak az a dolga, hogy napokig haladjon egyre gyorsulva, mindjobban távolodva Gaia napjától, egészen addig, míg a gravitációs erő elenyészik, s végre megkísérelhetik az ugrást.

— Golan, drága barátom — szólalt meg Pelorat. — Beszélhetnék magával egy-két percet? Nincs túlságosan elfoglalva?

— Egyáltalán nem vagyok elfoglalva. A számítógép elintéz mindent, ha már megadtam neki a pontos utasításokat. Néha mintha előre kitalálná a gondolataimat… még ki se mondom, már végre is hajtotta őket. — Trevize szeretettel simított végig az asztal lapján.

— Igazán összebarátkoztunk, Golan, az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást — kezdett bele Pelorat —, noha be kell vallanom, számomra alig-alig tűnik rövid időnek. Annyi minden történt ezalatt. Néha elgondolkodom az én viszonylag hosszú életemen, és igazán meglep, hogy mindannak az eseménynek, amit átéltem, a fele ebbe az utolsó pár hónapba zsúfolódott. Legalábbis úgy érzem. Már szinte azon vagyok, hogy…

— Janov, megesküdnék rá, hogy elkalandozik az eredeti tárgyától — emelte föl a kezét Trevize. — Azzal kezdte, hogy nagyon rövid idő alatt milyen jól összebarátkoztunk. Igen, és továbbra is jó barátok vagyunk. Ami azt illeti, Blisst még rövidebb ideje ismeri, s vele még jobban összebarátkozott.

— Az más, természetesen — krákogott Pelorat zavartan.

— Természetesen — hagyta rá Trevize. — De mi következik a mi rövid, de állhatatos barátságunkból?

— Ha még most is barátok vagyunk, ahogy az imént mondta, drága öregem, ezt érvényesnek kell tekintenem Blissre nézve is, aki, ahogy szintén az imént említette, különösen kedves nekem.

— Értem. És mit akar ezzel mondani?

— Tudom, Golan, hogy nem kedveli Blisst, de szeretném, ha a kedvemért…

Trevize ismét fölemelte a kezét.

— Egy pillanat, Janov. Nem vagyok túlzottan elragadtatva Blisstől, de gyűlöletet sem érzek iránta. Ami azt illeti, még ellenszenvet sem. Vonzó, fiatal nő, és ha nem lenne is az, a maga kedvéért mindent megtennék, hogy annak lássam. Gaia az, amit nem szeretek.

— De hiszen Bliss éppen hogy Gaia.

— Tudom, Janov. Ez bonyolítja annyira a dolgokat. Addig nincs semmi gond, amíg úgy tekintek Blissre, mint személyre. Gond akkor van, ha Gaiaként nézek rá.

— De maga még esélyt sem ad Gaiának, Golan… Nézze, drága öregem, bevallok magának valamit. Amikor Bliss és én bizalmasan vagyunk együtt, ő néha megnyitja előttem az elméjét egy percre. Többre nem, mert azt mondja, túl öreg vagyok már az alkalmazkodásra. Ó, ne vigyorogjon, Golan, maga is túl öreg lenne rá. Ha egy szigetember, mint például maga vagy én, egy-két percnél tovább osztozna Gaiában, könnyen megsérülhetne az agya, s öt-tíz perc elteltével a folyamat visszafordíthatatlanná válna. Bárcsak maga is megtapasztalhatná, Golan!

— Mit? A visszafordíthatatlan agykárosodást? Nem, köszönöm.

— Golan, maga készakarva félreért engem. Úgy értem, az egyesülésnek azt a kurta kis pillanatát. Nem is tudja, mit veszít. Leírhatatlan! Bliss azt mondja, ez egyfajta örömérzés. Van egy mondás, amely szerint az az igazi öröm, ha a szomjhalál szélén álló ember egy korty vizet ihat. Meg sem kísérlem, hogy elmondjam, milyen ez az érzés. Átéli mindazt a gyönyörűséget, amit milliárdnyi ember érez külön-külön. Ez nem afféle egyenletes öröm, ha az lenne, el is múlna egykettőre. Vibráló… csillámló… lüktető ritmusa van, amely nem engedi el az embert. Ez nagyobb öröm… nem, nem, jobb öröm, mint amit az ember egyénileg valaha is képes átélni. Sírni tudnék, ha végül becsukja előttem az ajtót…

Trevize megcsóválta a fejét.

— Meglepően ékesszóló lett, kedves barátom, de mindaz, amit elmondott, egészen olyan, mintha egy pszeudoendorphin szenvedélyt írna le, vagy valami egyéb kábítószerről beszélne, ami rövid gyönyörűséget nyújt az embernek azon az áron, hogy a közbenső időket rettegésben éli át. Ezt nem nekem találták ki! Én nem szívesen adnám fel az egyéniségemet holmi kurta gyönyörérzetekért.

— Nekem még most is megvan az egyéniségem, Golan.

— De meddig, ha így folytatja tovább, Janov? Egyre több és több kábítószerért fog könyörögni, míg végül valóban károsodik az agya. Janov, nem lenne szabad engednie Blissnek, hogy ezt tegye magával! Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele erről.

— Nem! Ne tegye! Tudja, magának nem erős oldala a tapintat, és nem szeretném, ha Bliss megbántódna. Biztosíthatom, jobban vigyáz rám ebben a vonatkozásban, mint el tudja képzelni. Őt inkább aggasztja az agykárosodás veszélye, mint engem. Efelől megnyugtathatom.

— Nos, akkor magával beszélek. Janov, ne tegye többé. Ötvenkét évet megért a maga testére szabott öröm- és gyönyörérzés képességével, és az agya ennek az elviselésére van megszerkesztve. Ne adja át magát egy merőben új, szokatlan élvezetnek. Nagy árat kellene fizetnie érte; ha rögtön nem is, de végül.

— Igen, Golan — felelte Pelorat halkan, szemét a cipője orrára szegezve. Aztán így folytatta: — Másképpen is nézhetjük a dolgot. Mi van akkor, ha maga egy egysejtű lény?…

— Tudom, mit akar mondani, Janov. Felejtse el. Bliss és én már utaltunk erre a hasonlóságra.

— Igen, de gondolkozzunk egy kicsit. Képzeljünk el olyan egysejtűeket, melyek emberi mértékű tudattal és gondolkodási képességgel rendelkeznek, és képzeljük el, hogy megnyílik előttük a többsejtű lénnyé válás lehetősége. Vajon ezek az egysejtűek nem siratnák el az egyéniségük elvesztését, és nem panaszolnák fel keserűen, hogy a jövőben kénytelenek lesznek egyéniségüket beolvasztani egy mindenre kiterjedő organizmusba? És ugye hogy nem lenne igazuk? Egyetlen sejt el tudná egyáltalán képzelni, milyen hatalmas egy emberi agy?

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

— Nem, Janov, ez hamis hasonlóság. Az egysejtű szervezetek sem tudattal, sem gondolkodási képességgel nem rendelkeznek. Vagy ha mégis, az oly végtelenül kicsiny lehet, hogy bátran nemlétezőnek tekinthetjük. Ha ezek — miután összekapcsolódtak — elvesztik az egyéniségüket, akkor olyasmit veszítenek el, amijük nem is volt soha, tehát a feltételezés értelmetlen. Az emberi lény ellenben valóban tudatos, és valóban megvan benne a gondolkodás képessége. Ő valódi tudatosságot és valódi független értelmet veszítene el, ezért hibás az analógia.

Egy pillanatra csend támadt köztük, szinte nyomasztó csend; végül Pelorat, hogy megpróbáljon új irányt adni a beszélgetésnek, megkérdezte:

— Miért bámul úgy a megfigyelőernyőre?

— Szokásból — válaszolta Trevize fanyar mosollyal. — A számítógép azt mondja, nem követnek gaiai hajók, és sayshelli flotta sem közeledik felénk. S én mégis aggodalmasan figyelem, mert csak akkor nyugszom meg, ha a saját szememmel látom, holott a számítógép érzékelői százszor finomabbak és érzékenyebbek, mint az én szemem. Sőt, a számítógép az űrnek olyan jelenségeit is megbízhatóan érzékeli, melyeket én semmi körülmények között sem észlelnék. Mindezt jól tudva mégis bámulom az ernyőt.

— Golan, ha valóban barátok vagyunk… — kezdte Pelorat.

— Megígérem, nem teszek semmit, amivel Blisst megbántanám… szándékosan semmi esetre sem.

— Most másról van szó. Arról, hogy eltitkolja előlem az úticélt, mintha nem akarná az orromra kötni. Hová megyünk? Az a véleménye, hogy most már tudja, hol van a Föld?

Trevize felhúzott szemöldökkel nézett rá.

— Ne haragudjon. Tehát úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat eltitkolok maga elől?

— Igen, de miért?

— Lássuk csak, miért is. Nem tudom, kedves barátom, vajon ennek is nem Bliss-e az oka.

— Bliss? Vagyis nem akarja, hogy ő tudjon róla. De igazán, drága öregem, benne teljesen megbízhat.

— Nem erről van szó. Mi értelme lenne nem megbízni benne? Szerintem, ha akarná, bármiféle titkot kiszippanthatna az agyamból. Azt hiszem, ennél gyerekesebb okom van rá. Az az érzésem, hogy maga már csak őrá tud figyelni, s én igazából már nem is létezem.

Pelorat elszörnyedt.

— De hát ez nem igaz, Golan!

— Tudom, csak elemezni akarom az érzéseimet. Maga épp azzal jött most hozzám, hogy félti a barátságunkat, és ha jól belegondolok, mintha bennem is ugyanezek a félelmek dolgoznának. Nyíltan ugyan nem vallottam be magamnak, de azt hiszem, Bliss miatt mellőzve érzem magam. Talán úgy akartam „egyenlíteni”, hogy a dolgokat elhallgattam maga elől. Gyerekes viselkedés, nem?

— Golan!

— Gyerekest mondtam, ugye? De hol az az ember, aki időnként nem viselkedik gyerekesen? De azért mi tényleg barátok vagyunk. Ezt most megbeszéltük, abbahagyhatom hát ezt a buta játékot. A Comporellonra megyünk.

— Comporellon? — Pelorat az első pillanatban nem kapcsolt.

— Biztosan emlékszik a barátomra, az áruló Munn Li Comporra. A Sayshellen találkoztunk hármasban.

Pelorat arcán látszott, hogyan gyúl világosság az agyában.

— Persze hogy emlékszem. A Comporellon volt az ősei bolygója.

— Ha az volt. Nem feltétlenül hiszek el mindent, amit Compor mondott. De a Comporellon ismert világ, és Compor azt mondta, a lakói tudnak a Földről. Nos, odamegyünk és kiderítjük. Lehet, hogy semmit sem tudunk meg, de ez az egyetlen kiindulópontunk.

Pelorat kétkedő arccal köszörülte meg a torkát.

— Ó, drága barátom, biztos ebben?

— Az égvilágon semmi sincsen, amiben biztosak lehetünk, és amiben nem. De van egy kiindulópontunk, s lehet akármilyen bizonytalan, mégiscsak ez az egyetlen lehetőségünk.

— Igen ám, de ha ezt elhisszük abból, amit Compor mesélt, akkor talán minden másban is hitelt kellene adnunk a szavának. Nekem úgy rémlik, a leghatározottabban állította, hogy a Föld mint élő bolygó már nem létezik. Hogy a felszíne radioaktív, megszűnt rajta minden élet. Márpedig ha ez így van, akkor teljesen hiába megyünk a Comporellonra.


8.

<p>8.</p>

Hármasban ebédeltek, s ezzel gyakorlatilag be is töltötték az egész ebédlőt.

— Nagyon finom — jegyezte meg Pelorat roppant elégedetten. — Ez még az eredeti, terminusi készletből való?

— Nem, szó sincs róla — felelte Trevize. — Az már rég elfogyott. Ezt a Sayshellen vásároltuk, mielőtt Gaia felé vettük volna az irányt. Szokatlan, nem? Valami tengeri halféle, de elég ropogós. Ami pedig ezt a másikat illeti, amolyan káposztafélének gondoltam, amikor megvettem, de az íze cseppet sem hasonlít rá.

Bliss figyelt, de nem szólt közbe. Óvatosan, nem nagy kedvvel csipegetett a tányérjáról.

— Enned kell, drágám — szólt rá szelíden Pelorat.

— Tudom, Pel, eszem is.

— Gaiai ételünk is van, Bliss — szólalt meg, akaratán kívül csöppnyi ingerültséggel Trevize.

— Tudom — felelte Bliss —, de azt inkább későbbre tartogatom. Ki tudja, milyen hosszú ideig leszünk kint az űrben, és a végén kénytelen leszek ráfanyalodni a szigetemberek ételére.

— Olyan rossznak találja? Vagy Gaiának csak Gaiát szabad fogyasztania? Bliss felsóhajtott.

— Van egy mondás nálunk: „Nincs nyereség, sem veszteség, ha Gaia Gaiát eszik.” Itt nem másról van szó, mint a tudatosság le- és felszállításáról a skálán. Bármit eszem Gaián, az maga is Gaia, s bármennyi alakul is át, válik belőle az én részemmé, Gaia marad akkor is. Azáltal, hogy megettem, az étel bizonyos hányada esélyt kap rá, hogy részt vegyen a tudatosságnak egy nagyobb intenzitásában, miközben más részei, természetesen, a veszteséglistára kerülnek, tehát alásüllyednek a tudatosság skáláján.

Elszántan beleharapott az ételbe, erőteljesen megrágta, lenyelte a falatot, csak aztán folytatta:

— Egy óriási körforgás az egész. A növények megnőnek, megeszik őket az állatok. A táplálkozó állatok szintén táplálékká válnak. Minden szervezet, amely elpusztul, összekeveredik a humusz, a rothasztó baktériumok sejtjeivel és így tovább — de akkor is Gaia marad. A tudatosságnak ebben a hatalmas körforgásában részt vesz még a szervetlen anyag is, és eközben mindennek megvan az esélye, hogy időről időre bekerüljön oda, ahol a tudatosság egy magasabb szintje működik.

— Mindezt ugyanígy el lehet mondani bármelyik világról — szólt közbe Trevize. — Az én testem minden egyes atomja hosszú múlttal rendelkezik, s ezalatt számtalan élőlény része lehetett, akár emberi lényé is, de hosszú időt tölthetett akár a tenger, akár egy széndarab, vagy egy sziklakő, vagy a felettünk fújó szél részecskéjeként.

— Gaián azonban minden atom ugyanakkor folyamatosan részese egy magasabb rendű bolygótudatnak, amelyről maga semmit sem tud — ellenkezett Bliss.

— Hát akkor most mi történik azokkal a Sayshellről származó növényekkel, amiket az imént evett meg? — tudakolta Trevize. — Azok is Gaia részévé válnak?

— Igen… de meglehetősen lassan. Továbbá azok az anyagok, amelyeket kiürítek, éppoly lassan megszűnnek Gaia része lenni. Végül is mindaz, ami engem elhagy, Gaiával is elveszti a kapcsolatát. Még az a kevéssé közvetlen hipertéri kapcsolat is megszűnik, amit én fenn tudok tartani, hála a nagyfokú tudatosságomnak. Éppen ez a hipertéri kapcsolat teszi lehetővé, hogy a nem gaiai étel, ha már megettem, bár lassan, de mégiscsak Gaia részévé váljon.

— És mi a helyzet a mi készletünkben lévő gaiai ételekkel? Lassanként az is nem gaiaivá válik? Ha igen, jobb, ha minél előbb megeszi.

— Emiatt nem kell aggódnia — felelte Bliss. — A gaiai ételek olyan kezelést kapnak, hogy hosszú ideig Gaia részei maradnak.

Hirtelen Pelorat is megszólalt:

— De mi történik akkor, ha mi eszünk gaiai ételt? Egész pontosan mi történt velünk, amikor magán a Gaián ettünk gaiai ételeket? Lassanként magunk is gaiaivá kezdtünk válni?

Bliss megrázta a fejét, s az arcán különös, zavart kifejezés jelent meg.

— Nem, Pel, amit ti megettetek, az számunkra elveszett. Vagy legalábbis az a része elveszett, amely az átalakulás során a ti szöveteitekbe épült be. Az ürüléketek viszont Gaia maradt, vagy szép lassan Gaiává fog válni, úgyhogy végül az egyensúly megmaradt, de a látogatásotok eredményeképpen Gaia számtalan atomja vált nem Gaiává.

— Miért így történt? — kérdezte Trevize kíváncsian. — Mert maguk nem bírták volna ki az átalakulást, még egy nagyon részlegeset sem. A vendégeink voltak, az igazat megvallva a kényszer hozta magukat a bolygónkra, és még azon az áron is meg kellett védenünk magukat a veszélytől, hogy bizonyos töredékeket elveszítünk Gaiából. Ezt az árat önként, de nem örömmel fizettük meg.

— Sajnáljuk — mondta erre Trevize, majd azt kérdezte: — De biztos benne, hogy a nem gaiai étel vagy bizonyos nem gaiai ételek ezzel szemben magának nem ártanak?

— Nem — felelte Bliss. — Amit maguk megehetnek, megehetem én is. Pusztán az nehezíti meg a dolgomat, hogy az ilyen ételeket nemcsak a saját szöveteim anyagává, hanem Gaiává is kell alakítanom. Ez egy lélektani korlát, ami megakadályozza, hogy élvezetet találjak az evésben — ezért eszem lassan, de idővel túlteszem magam rajta.

— És mi a helyzet a fertőzésekkel? — kérdezte Pelorat hirtelen támadt rémülettel. — Nem is értem, miért nem gondoltam erre már korábban. Bliss! Bármilyen világra teszed is a lábad, találkozhatsz olyan mikroorganizmusokkal, amelyek ellen nem tudsz védekezni, és a legegyszerűbb fertőző betegség a halálodat okozhatja! Trevize, vissza kell fordulnunk!

— Ne ess pánikba, Pel, drágám — nyugtatta meg Bliss mosolyogva. — A mikroorganizmusok is Gaiává dolgozódnak fel, ha az étellel vagy bármi más módon behatolnak a testembe. Ha valami kóros folyamat jelei mutatkoznának, annál gyorsabban igyekeznek majd asszimilálódni, s mihelyt Gaiává váltak, már nem árthatnak nekem.

Az étkezés végére érve Pelorat belekortyolt fűszeres, meleg gyümölcsitalába.

— Te jó Isten — mondta a száját nyalogatva —, azt hiszem, ideje lenne újra témát változtatni. Határozottan az az érzésem, mintha ezen a hajón az én feladatom egyedül a témaváltoztatás volna. Mi lehet ennek az oka?

— Az, hogy Bliss és én inkább ölre mennénk, de nem tágítanánk attól, aminek a megvitatásába egyszer belementünk — felelte Trevize komoly arccal. — Csak magán múlik, Janov, hogy meg tudjuk-e őrizni a józanságunkat. Milyen témáról beszélne a legszívesebben, öreg barátom?

— Átnéztem a Comporellonra vonatkozó anyagaimat; az egész szektor, amelyhez a bolygó tartozik, tele van a régi korokról szóló legendákkal. Letelepedésük idejét valahová az ősidőkbe helyezik, a hipertéri utazás első évezredébe. Beszélnek egy Benbally nevű legendás alapítóról is, noha nem tudják, honnan jött az illető. Szerintük a bolygó eredeti neve Benbally világ volt.

— És maga szerint mennyi ebben az igazság, Janov?

— A veleje, talán, de ki tudhatná, mi lehet a veleje?

— Egyetlen élő történelmi személyiségről sem tudok, akit Benballynak hívtak volna. Hát maga?

— Nem, én sem, de maga is tudja, hogy a Birodalom késői korszakában szándékosan elhallgatták a Birodalom előtti történelmi eseményeket. Az utolsó, zűrzavaros századok császárai mindent elkövettek, hogy visszaszorítsák a lokálpatriotizmust, mivel bomlasztó hatást tulajdonítottak neki — teljes joggal, így aztán a Galaxis szinte minden szektorában csak akkor indulhatott meg az igazi történelmi események feltárása — s ezzel együtt a teljes dokumentáció és a pontos időrend felderítése —, amikor már éreztette hatását a Trantor befolyása, és a szóban forgó szektor a Birodalom szövetségesévé vált, vagy hatalmi szóval csatolták hozzá.

— Nem hiszem, hogy a történelmet ilyen könnyen el lehetne törölni — jegyezte meg Trevize.

— Sokféle szempontból nem is lehet — válaszolta Pelorat —, de egy elszánt és nagy hatalmú kormány képes rá, hogy elhalványítsa az egykori események emlékét. És ha a kép már kellőképpen elmosódottá vált, már csak az itt-ott fellelhető tárgyi anyagok, no meg elkorcsosult formában a népmesék őrzik a régi korok históriáját. Az efféle népmesék telis-tele vannak túlzásokkal, és az illető szektort valahogy mindig sokkal öregebbnek és hatalmasabbnak tünteti fel, mint amilyenek minden bizonnyal a valóságban voltak. És szólhat egy-egy helyi legenda akármilyen butaságról, állíthat akármilyen képtelenséget a valósághoz mérten, a helybéliek számára hazafiassági kérdés, hogy higgyenek benne. Mutathatok magának meséket a Galaxis minden szögletéből, melyek szerint az adott világ gyarmatosítása magáról a Földről indult el, noha nem mindig ezt a nevet adják a szülőbolygónak.

— Minek nevezik még?

— Számtalan néven. Néha az Egyetlennek, néha a Legöregebbnek, de hívják Holdas Világnak, amit néhány szaktekintély az óriás szatellitre való utalásnak tart. Mások azt állítják, hogy a név eredetileg „Holtas Világ” volt, melyben a „holt” egy pregalaktikus szó, halottat, elpusztultat, jelent.

— Janov, álljon meg! — szólt Trevize szelíden. — Míg a világ világ, képes lenne idézni a szaktekintélyeket és az ellenszaktekintélyeket. Azt mondja, ilyen legendák mindenütt élnek?

— Ó, igen, drága barátom. Rengeteg. Csak el kell olvasnia őket, hogy ráérezzen arra az emberi szokásra, hogy az igazság kicsinyke magját hogyan lehet a valótlanság többszörös burkába göngyölni — valahogy úgy, ahogy a Rhampora osztriga burkolja gyöngybe a parányi homokszemet. Ez a hasonlat akkor jutott eszembe, amikor egyszer…

— Janov! Most megint álljon meg! Inkább azt mondja meg, különböznek-e bármiben is a többitől a comporelloni legendák.

— Ó! — Pelorat egy pillanatig értetlenül nézett Trevize-ra. — Hogy különböznek-e? Nos, azt állítják, hogy a Föld viszonylag közel van hozzájuk, és ez szokatlan. A legtöbb világ, amely említi a Földet — bármilyen néven is —, hajlamos rá, hogy a hollétét illetően bizonytalanságban hagyjon bennünket… esetleg valami végtelen messzeségbe vagy a senki földjére helyezi a bolygót.

— Igen, épp a Sayshellen állította valaki hasonlóképpen, hogy Gaia a hipertérben van — jegyezte meg Trevize.

Bliss fölkacagott.

Trevize gyors pillantást vetett rá.

— Így igaz. Ezt mondták nekünk.

— Elhiszem, de még mennyire — felelte Bliss. — Csak mulatságos, ennyi az egész. Persze mi akartuk, hogy ezt higgyék. Azt akartuk, hogy hagyjanak békén bennünket, és hol lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint a hipertérben? Ha az emberek elhiszik, hogy ott vagyunk, az olyan, mintha valóban ott is lennénk.

— És ugyanígy létezik valami, ami elhiteti az emberekkel, hogy a Föld nem létezik, vagy rettenetesen messze van, vagy a felszíne radioaktívvá vált — tette hozzá Trevize fanyarul.

— Ezzel szemben — sietett megjegyezni Pelorat — a comporelloniak úgy tartják, hogy viszonylag közel van hozzájuk.

— De radioaktívnak tartják, így vagy úgy, de minden nép, amelynek van Föld-legendája, megközelíthetetlennek tartja a bolygót.

— Ez többé-kevésbé igaz — állapította meg Pelorat.

— A Sayshellen sokan hittek benne, hogy Gaia közel van… valaki még a napját is be tudta azonosítani… és mégis megközelíthetetlennek tartotta mindenki. Akadhatnak comporelloniak, akik állítják ugyan, hogy a Föld radioaktív és halott, de meg tudják mutatni a napját. Mi majd odamegyünk, még ha ők megközelíthetetlennek tartják is. Pontosan azt tesszük, mint Gaia esetében.

— Gaia várta magát, Trevize — szólalt meg Bliss. — Tehetetlen volt a markunkban, de eszünk ágában sem volt, hogy ártsunk magának. Mi van akkor, ha a Földnek is van hatalma, de nem jó szándékú? Akkor mi lesz?

— Mindenféleképpen meg kell próbálnom, és vállalnom kell a következményeket. De ez egyedül az én feladatom. Ha megtaláltam és elindulok feléje, még akkor sem lesz késő, hogy maguk visszamenjenek. Leteszem mindkettőjüket a legközelebbi alapítványi világra, vagy ha ragaszkodnak Gaiához, akkor oda, aztán egyedül indulok a Földre.

— Drága barátom — szólalt meg Pelorat érezhető nehezteléssel —, ne is mondjon ilyeneket. Eszembe sem jut, hogy elhagyjam magát.

— Nekem se, hogy elhagyjam Pelt — tette hozzá Bliss, s megsimogatta Pelorat arcát.

— Akkor minden rendben van. Már nem kell sokáig várni a Comporellonhoz vezető ugrásra, s reménykedjünk, hogy onnan mehetünk tovább — egyenesen a Földre.


Második rész

COMPORELLON

HARMADIK FEJEZET

A fogadóállomáson

9.

10.

11.

12.

NEGYEDIK FEJEZET

A Comporellonon

13.

14.

15.

16.

ÖTÖDIK FEJEZET

Harc a hajóért.

17.

18.

19.

20.

21.

HATODIK FEJEZET

A föld természete

22.

23.

24.

25.

HETEDIK FEJEZET

El a Comporellonról

26.

27.

28.

29.

30.

<p>Második rész</p> <p>COMPORELLON</p>
<p>HARMADIK FEJEZET</p> <p>A fogadóállomáson</p>
<p>9.</p>

— Mondta neked Trevize, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatjuk az ugrást és áthaladhatunk a hipertéren? — kérdezte Bliss, amikor beléptek a szobájukba.

— Tulajdonképpen csak benézett, és annyit mondott, hogy „félórán belül” — nézett föl a céllemezről Pelorat.

— Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, Pel. Soha nem szerettem az ugrást. Olyan fura érzés fog el olyankor, mintha kifordulnék magamból.

Pelorat meglepetten nézett rá.

— Eszembe se jutott, Bliss drágám, hogy gyakorlott űrutazó lehetsz.

— Nem vagyok különösképpen az, legföljebb különálló részként úgy-ahogy. Gaiának nincs alkalma rendszeres űrutazásra. Az én(mi)Gaia természetéből adódóan én(mi)Gaia nem kutat, nem kereskedik és nem tesz kirándulásokat az űrben. Mindazonáltal kell, hogy a fogadóállomásokon is legyen valaki…

— Mint akkor, amikor — a legnagyobb szerencsénkre — összetalálkoztunk.

— Igen, Pel. — A lány gyengéden rámosolygott. — Sőt különféle okokból el-elmegyünk a Sayshellre vagy akár más csillagtérségekbe is — rendszerint titokban. De akár titokban, akár nem, ugrani mindig kell, és bármelyik része ugrik is Gaiának, megérzi az egész.

— Nagyon kellemetlen lehet.

— Rosszabb is lehetne. Mert végtére is nem Gaia egész hatalmas tömege szenvedi el az ugrást, a hatás tehát nagyrészt eloszlik. De én mintha sokkal erőteljesebben élném át, mint Gaia legtöbb része. Hiába, hogy. Gaia minden része Gaia, az egyéni összetevők nem azonosak, de ezt például sehogy sem tudom megértetni Trevize-zal. Nekünk is megvannak a-magunk nehézségei, és az én szervezetem valami miatt különösen érzékeny az ugrásra.

— Várj! — kiáltott Pelorat, mert hirtelen eszébe jutott valami. — Trevize ezt egyszer elmagyarázta nekem. Te a hagyományos hajókon szerezted ezeket a rossz élményeket. Ha az ember hagyományos hajón utazik, akkor belépve a hipertérbe maga mögött hagyja a galaktikus gravitációs teret, s ugyanebbe lép vissza a hipertér elhagyásakor. A ki- és belépés okozza ezt az érzést. A Távoli csillag azonban gravitikus hajó. Független a gravitációs tértől, valójában nem hagyja el és nem is tér oda vissza. Éppen ezért nem fogunk érezni semmit. Ezt elhiheted nekem, drágám, mert személyes tapasztalatom van róla.

— De hiszen ez nagyszerű! Bárcsak eszembe jutott volna, hogy előbb szóba hozzam a dolgot. Megkímélhettem volna magam a sok aggodalmaskodástól.

— Más értelemben is előnyösebb ez a hajó — magyarázta Pelorat, szinte kivirulva a szokatlan szerepben, hogy most ő tarthat csillagászati témájú kiselőadást. — Egy ugráshoz készülő hagyományos hajónak viszonylag messze el kell távolodnia a normális térben lévő nagy tömegű tárgyaktól, például csillagoktól; ráadásul minél erősebb gravitációs térről van szó, annál nehezebben hozható létre az az egyensúlyi állapot, amely nélkülözhetetlen a biztonságos ugrás végrehajtásához, továbbá ahhoz, hogy eljussunk a normális tér kívánt pontjára.

Ezzel szemben a gravitikus hajóban jóformán meg sem érezni az ugrást. Arról nem beszélve, hogy a mi hajónk fedélzetén az átlagosnál sokkal, de sokkal fejlettebb számítógépet helyeztek el, amely bámulatos ügyességgel és gyorsasággal képes elvégezni a legbonyolultabb számításokat, így aztán nem kell két hétig távolodni egy csillagtól, hogy a megfelelő távolságból, biztonságosan hajthassuk végre az ugrást; a Távoli csillagnak ehhez két-három nap is elég. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a gravitációs mezőnek, következésképpen a tehetetlenségi hatásoknak, így aztán sokkal hamarabb tudunk felgyorsulni, mint a hagyományos hajók… bevallom, ebből már nem sokat értek, de Trevize mondta.

— Ez remek, Pel, és Trevnek becsületére válik, hogy tudja kezelni ezt a szokatlan hajót — ismerte el Bliss.

Pelorat enyhén összeráncolta a homlokát.

— Kérlek, Bliss, nevezd Trevize-nak.

— Úgy nevezem, úgy. De a távollétében azért lazíthatok kicsit.

— Ne tedd. Egy kicsit se engedd felülkerekedni a régi szokásodat, drágám. Tudod, milyen érzékeny rá.

— Nem erre. Ő rám érzékeny. Nem szeret engem.

— Ez nem igaz — válaszolta Pelorat komolyan. — Erről már beszéltem vele. Nem, nem, ne húzd össze a szemöldöködet. Nagyon, de nagyon diplomatikus voltam, drága gyermekem. Megnyugtatott, szó sincs róla, hogy nem szeretne téged. Gaiára gyanakszik, és boldogtalanná teszi a tudat, hogy micsoda feladatot kell elvégeznie az emberiség jövőjéért. Erre nekünk is tekintettel kell lennünk. Majd túl lesz rajta, ha lassanként belátja Gaia előnyeit.

— Remélem; de nemcsak Gaiáról van szó. Mondhat neked akármit, Pel — és ne felejtsd el, téged nagyon kedvel, a világért sem akarja megbántani az érzéseidet —, ő személy szerint engem nem szeret.

— Nem, Bliss. Lehetetlen, hogy ne szeressen.

— Csak mert te szeretsz, Pel, nem kell mindenkinek szeretnie. Hadd magyarázzam meg. Trev — nos jó, Trevize — azt hiszi, robot vagyok.

Döbbenet zilálta szét Pelorat normális körülmények között flegmatikus vonásait.

— Nem gondolhatja rólad, hogy mesterséges emberi lény vagy!

— Miért olyan meglepő ez? Gaiát robotok segítségével telepítették be. Ez közismert tény.

— A robotok segíthettek benne, ahogy azt a gépek szokták, de Gaiára emberek települtek; földi emberek, így gondolja Trevize is. Én tudom.

— Gaia emlékezetében semmi sem él a Földről, ahogy már Trevize-nak is, neked is mondtam. A legrégebbi emlékeinkben azonban — hiába telt el háromezer év — megmaradtak a robotok, mint amelyek vállalták a feladatot, hogy Gaiát lakható világgá alakítsák. Akkoriban mi is azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk Gaia bolygótudatát, ez sokáig tartott, Pel, drágám, ezért is ilyen homályosak a korai emlékeink, és meglehet, hogy nem is a Föld törölte ki őket, mint Trevize hiszi…

— Értem, Bliss — szólt közbe Pelorat idegesen —, de mi történt a robotokkal?

— Nos, amikor Gaia megszületett, a robotok elmentek. Nem akartuk, hogy Gaia a robotokat is befogadja, mert tudtuk, s tudjuk ma is, hogy egy ilyen alkotóelem hosszú távon ártalmas az emberi társadalomra, legyen az sziget vagy bolygó természetű. Nem tudom, hogyan vált ez meggyőződésünkké, talán a galaktikus történelem valamely nagyon korai szakaszának eseményein alapul, ameddig Gaia emlékezete már nem hatol vissza.

— Ha a robotok elmentek…

— Na igen… és ha némelyikük mégis itt maradt? Ha én is közülük való vagyok? A korom, mondjuk, tizenötezer év… Trevize erre gyanakszik.

— De nem vagy közülük való — ingatta a fejét lassan Pelorat.

— Biztos, hogy így gondolod?

— Persze hogy biztos. Te nem vagy robot.

— Honnan tudod?

— Tudom, Bliss. Nincs benned semmi mesterséges. Nekem ezt mindenki másnál jobban kell tudnom.

— És ha olyan mestermunka vagyok, hogy minden vonatkozásban, a legnagyobbtól a legapróbb részletig bámulatosán hasonlítok az igazihoz? Ha mesterséges lennék, hogy tudnád megállapítani a különbséget köztem és egy valódi emberi lény között?

— Nem hiszem, hogy ilyen tökéletes mestermű lehetnél — válaszolta Pelorat.

— De ha mégis lenne rá mód, attól függetlenül, hogy te mit hiszel?

— Akkor sem hiszem el.

— Akkor vegyünk egy feltételezett esetet. Mit ereznél, ha olyan robot lennék, akit nem lehet megkülönböztetni az igazitól?

— Nos, akkor… akkor…

— Hogy még pontosabban fogalmazzak: mit éreznél, ha robottal kellene szeretkezned?

Pelorat hirtelen pattintott egyet jobb keze hüvelykés mutatóujjával, s felkiáltott:

— Tudod, eszembe jutnak azok a legendák, amelyekben egy nő beleszeret egy mesterséges férfiba és fordítva. Én mindig azt hittem, hogy ezek amolyan allegorikus történetek, és el sem tudtam képzelni, hogy a mese szó szerint igaz lehet. Persze, Golan meg én a „robot” szót sem hallottuk soha, míg le nem szálltunk a Sayshellen, de ha most belegondolok, az ilyen mesterséges nők és férfiak csakis robotok lehettek. Úgy látszik, valóban létezhettek a történelmi idők hajnalán. Márpedig ez azt jelenti, hogy a legendákat újból fontolóra kellene venni…

Gondolatokba mélyedve elhallgatott, Bliss pedig, miután türelmesen várt egy percig, hirtelen nagy csattanással összeütötte a tenyerét. Pelorat felugrott.

— Pel, drágám — szólt Bliss. — A mítoszaid mögé bújsz, hogy elmenekülj a kérdés elől. A kérdés így szólt: mit ereznél akkor, ha egy robottal kellene szeretkezned?

A férfi feszengve nézett rá.

— Olyannal, akit valóban nem lehet megkülönböztetni? Aki pontosan olyan, mint az ember?

— Igen.

— Én úgy gondolom, hogy az a robot, akit semmi módon nem lehet megkülönböztetni az embertől, az nem más, mint ember. Ha te ilyen robot lennél, akkor az én szememben csakis ember lennél.

— Ezt akartam hallani tőled, Pel.

Pelorat várt, aztán így folytatta:

— Nos hát, drágám, most, hogy hallottad, nem mondanád meg nekem kertelés nélkül, hogy valóban természetes emberi lény vagy, s nekem a továbbiakban nem kell megbirkóznom ilyen feltételezett helyzetekkel?

— Nem. Ilyesmit ne várj tőlem. A te meghatározásod szerint az a tárgy, amely rendelkezik a természetes emberi lény minden tulajdonságával, nem más, mint természetes emberi lény. Ha neked elég annyi, hogy én rendelkezem mindeme tulajdonságokkal, akkor ezzel le is zárhatjuk a témát. Eljutottunk a működőképes definícióhoz, másra nincs szükségünk. Mert például én honnan tudhatom, hogy te nem robot vagy, aki történetesen minden szempontból olyan, mint egy emberi lény?

— Onnan, hogy én azt mondom, nem vagyok robot.

— Aha! De ha az embertől megkülönböztethetetlen robot lennél, akkor még azt is beléd programozhatták volna, hogy embernek mondd magad előttem, s talán magad is elhidd, amit állítasz. Nincs más — nem is lehet más — fogódzónk, mint ez a működőképes definíció. Átölelte Pelorat nyakát, és megcsókolta. A csók mind szenvedélyesebbé, mind hosszabbá vált, s Pelorat csak nagy sokára tudott, elfúló lélegzettel, megszólalni:

— De megígértük Trevize-nak, nem zavarjuk azzal, hogy nászutas fészeknek tekintjük a hajót.

— Most felejtsünk el minden ígéretet, időt se hagyjunk rá, hogy eszünkbe jusson — hízelkedett Bliss.

— De én ezt nem tehetem — mentegetőzött Pelorat zavartan. — Tudom, hogy bosszantlak vele, Bliss, de én nem tudom a gondolataimat kikapcsolni, és alkatilag is irtózom tőle, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Ezt szoktam meg egy életen át, s nyilván sok bosszúságot okozok vele másoknak. Sohasem éltem olyan asszonnyal, aki előbb vagy utóbb ne hányta volna a szememre. Az első feleségem… de talán alkalmatlan is, hogy most vitassuk meg.

— Igen, meglehetősen alkalmatlan, de nem végzetesen. Nekem se te vagy az első szerelmem.

— Ó! — kiáltott fel Pelorat rettenetes zavarba esve, aztán, hogy észrevette Bliss huncut kis mosolyát, hozzátette: — Persze hogy nem. Eszembe se jutott, hogy én lennék… Egyébként az első feleségem nem szerette, hogy ilyen vagyok.

— De én szeretem. Én vonzónak találom, ahogy mindig elmerülsz a gondolataidban.

— Ezt azért mégsem hihetem el, de most megint eszembe jutott valami. Akár robot, akár ember, nem számít. Ebben megegyeztünk. Csakhogy én szigetember vagyok, ezt te is tudod. Nem vagyok Gaia része, és a bizalmas együttléteink során neked olyan érzelmekben van részed, melyek kívül esnek Gaián, még ha egy-egy rövid időre belevonsz is Gaiába. De amit te átélsz, meg sem közelítheti azt az érzelmi töltést, amit akkor tapasztalnál, ha Gaiát szeretnél.

— A veled való együttlétnek is megvan a maga gyönyörűsége, Pel — válaszolta Bliss. — Én nem nézek ennél messzebbre.

— De itt nemcsak arról van szó, hogy te szeretkezel velem. Te nemcsak te vagy. És ha Gaia szemében ez perverzitás?

— Ha az lenne, tudnám, hiszen én Gaia vagyok. És mivel én gyönyörűségemet lelem benned, Gaia leli benned a gyönyörűségét. Amikor szeretjük egymást, bizonyos fokig egész Gaia átéli ezt az érzést. Ha azt mondom, szeretlek, ez azt jelenti, hogy Gaia szeret téged, noha csupán egy része — az, amit,én testesítek meg — vállalta magára ezt a szerepet. Úgy látom, kicsit összezavarodtál.

— Lévén szigetember, nem egészen értem, Bliss.

— A szigetember teste mindig jó hasonlatnak kínálkozik. Ha fütyülsz, az egész tested, te mint organizmus szeretnéd fütyülni a dallamot, a feladatot azonban csak a száddal tudod elvégezni, továbbá a nyelveddel és a tüdőddel. A jobb lábad nagyujja nem csinál semmit.

— Kopogással kísérheti a dallamot.

— De ez nem szükséges a fütyüléshez. A nagyujjad kopogása nem maga a cselekvés, hanem válasz a cselekvésre, és nem vitás, hogy Gaia minden része valahogy így válaszolhat az én érzelmeimre, akárcsak én az övéire.

— Ettől nyilván nem kellene zavarba jönnöm — kockáztatta meg Pelorat.

— De nem ám.

— És mégis valami furcsa felelősségérzet támad föl bennem. Amikor megpróbállak téged boldoggá tenni, úgy érzem, Gaia minden egyes organizmusát kell boldoggá tennem.

— A legutolsó atomjáig… de hiszen azt teszed. Hozzájárulsz ahhoz a közös örömérzethez, amit egy-egy rövidke pillanatra megosztottam veled. Úgy gondolom, a te hozzájárulásod túl kicsi, semhogy mérni lehessen, de létezik, s ettől a tudattól a te örömöd is nagyobb lesz.

— Bárcsak tudnám, eléggé lefoglalja-e Golant a feladat, hogy a hajót átvezesse a hipertéren, s ott marad még egy ideig a vezérlőfülkében! — sóhajtotta Pelorat.

— Szeretnéd, ha most nászútra mennénk, ugye?

— Igen.

— Akkor fogj egy darab papírt, írd rá, hogy „nászutas fülke”, és tedd ki az ajtóra. Ha még akkor is be akar jönni, az az ő baja.

Pelorat szót fogadott, s míg ők boldogan adták át magukat a szerelemnek, a Távoli csillag végrehajtotta az ugrást. Sem Pelorat, sem Bliss nem vette észre, s ha netán észreveszik, sem figyeltek volna rá.

<p>10.</p>

Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Pelorat találkozott Trevize-zal, s életében először elhagyta a Terminust. A születése óta eltelt több mint fél évszázad alatt (Galaktikus Szabványban számolva) a legnagyobb mértékben bolygólakó volt.

E néhány hónap elég volt, hogy úgy tekintsen magára, mint vérbeli űrcsavargóra. Eddig három bolygót látott az űrbő magát a Terminust, a Sayshellt és Gaiát. És most itt volt a megfigyelőernyőn a negyedik, ámbár csak a számítógép vezérelte teleszkóp vetítette oda. Ez a negyedik bolygó a Comporellon volt.

És megint, immár negyedszer is érezte azt az enyhe csalódottságot. Már megint úgy képzelte, hogy ha letekint az űrből egy lakott világra, akkor meglátja majd a tengerből kiemelkedő szárazföldek körvonalait vagy éppenséggel a szárazföldek belsejében megbúvó tavak foltjait.

És sohasem ezt látta.

Ha ugyanis egy bolygó lakott volt, akkor atmoszférájának és hidroszférájának is lennie kellett. Márpedig ha volt levegője és vize, akkor voltak felhői is; és ha voltak, akkor el is takarták a kilátást. Pelorat tehát most is azon vette magát észre, hogy a szeme előtt kavargó fehérséget bámulja, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy halványkék vagy rozsdabarna rés.

Borúsan töprengett el azon, hogy vajon föl lehet-e egyáltalán ismerni egy világot, ha az ember, mondjuk, háromszázezer kilométer távolságból, egy képernyőre vetítve látja. Hogy lehet egyik felhőörvényt megkülönböztetni a másiktól?

Bliss kicsit aggódva nézett rá.

— Mi a baj, Pel? Olyan boldogtalannak látszol.

— Úgy látom, az űrből minden bolygó egyforma.

— Mi ebben a baj, Janov? — tudakolta Trevize. — Így van ez a Terminusszal is, ha valamely partvonala a látóhatárra esik, kivéve, ha az ember tudja, mit lát… például egy különösen jellegzetes hegycsúcsot vagy egy bizonyos, könnyen felismerhető partszakaszt.

— Kétségtelen — válaszolta Pelorat, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem elégíti ki a magyarázat —, de mit keressen az ember egy vonuló felhőtömegben? De még ha megpróbálja is, mire eldönthetné, már az éjszakai félgömb fölött jár.

— Nézze kicsit figyelmesebben, Janov. A felhők formájából látni lehet, hogy egy minta szerint rendeződnek el, amely minta egy központ körül forogva vonul tovább a bolygó felett. Ez a központ többé-kevésbé az egyik sark fölött van.

— Melyik fölött? — érdeklődött Bliss.

— Miután a bolygó hozzánk képest balról jobbra forog, a dolog természetéből adódóan mi a déli sarkra látunk rá. És mivel a központ látszólag nagyjából tizenöt fokos szöget zár be a terminátorral, azaz a bolygó árnyékvonalával, a bolygó tengelye pedig huszonegy fokos dőlést mutat a forgássíkra emelt merőlegeshez képest, vagy a tavasz, vagy a nyár közepén járunk, attól függően, hogy a sarok távolodik-e a terminátortól, vagy közeledik hozzá. A számítógép ki tudja számítani a bolygó keringési pályáját, s ha megkérdezném, tüstént meg is mondaná. Tehát az egyenlítőtől északra fekvő félgömb fővárosában vagy az ősz, vagy a tél közepén járunk.

— Ezt mind meg tudja állapítani? — húzta össze Pelorat a szemöldökét. Úgy nézett ki a felhőkre, mintha azt várná, hogy azok mindjárt megszólítják, de persze, hiába.

— Nemcsak ezt — válaszolta Trevize. — Ha megnézi a sarkvidéket, azt látja, hogy a távolodó felhőrétegben nincsenek rések. Pedig vannak, de a réseken át csak jeget látni, vagyis fehér alapon fehéret.

— Ó — mondta Pelorat —, gondolom, ez nem lepi meg, lévén szó sarkvidékről.

— Ez így is van a lakható bolygókon. Az életteleneken esetleg nincs levegő vagy víz, vagy bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a felhők anyaga nem vízpára, vagy a jég nem vízjég. Ezen a bolygón nincsenek ilyen jelek, tehát tudjuk, hogy a felhők és a jég, amiket látunk, vízből vannak.

A következő dolog, amit megfigyelhetünk, a terminátor nappali oldalán lévő nagy kiterjedésű fehér terület, amiről a tapasztalt szem rögtön megállapítja, hogy az átlagosnál jóval nagyobb méretű. Továbbá feltűnhet a szemlélőnek ez a leheletnyi narancsszínű árnyalat, amit a fényvisszaverődés okoz, s azt jelenti, hogy a Comporellon napja enyhén szólva hűvösebb, mint a Terminusé. Noha a Comporellon közelebb van a saját napjához, mint a Terminus az övéhez, annyira mégsem közel, hogy kárpótolja magát napja alacsonyabb hőmérsékletéért. Ennélfogva a Comporellon a lakható bolygók között hidegnek számít.

— Nahát, öregem, úgy olvassa, mint valami filmet! — ámult el Pelorat.

— Azért ne legyen ennyire lenyűgözve — mondta Trevize szeretetteljes mosollyal. — A számítógép megadta nekem a bolygó jellegzetes adatait, beleértve a kissé alacsony hőmérsékletet is. Könnyű következtetni arra, amit már tud az ember. Ami azt illeti, a Comporellon egy jégkorszak küszöbén áll, ami csak azért nem tud beköszönteni, mert a kontinensei szerkezete ezt nem engedi.

— Nem szeretem a hideg világokat — harapott Bliss az alsó ajkába.

— Hoztunk meleg ruhákat — mondta Trevize.

— Nem erről van szó. Az ember valójában nem alkalmazkodott a hideg időjáráshoz. Nincs vastag szerzetünk, sem tollazatúnk, sem vastag, bőr alatti zsírszövetünk. Az én szememben minden hideg világ mintha bizonyos közönnyel viseltetne önnön alkotórészei jóléte iránt.

— Gaia egyenletesen meleg mindenütt? — kérdezte Trevize.

— Általában igen. Vannak ugyan hideg területei is, ahol a hideghez alkalmazkodott növények és állatok élnek, s ugyanígy a forróságtűrő élővilág is fenntart bizonyos részeket, de általában egyenletesen szelíd éghajlatú, sohasem melegszik fel vagy hűl le annyira, hogy lakói — beleértve természetesen az emberi lényeket is — kellemetlenül érezzék magukat.

— Na persze, az emberi lények. Ilyen vonatkozásban Gaia minden része élő és egyenlő, de azért egyesek, például az emberi lények, nyilván egyenlőbbek a többinél.

— Ne legyen már ilyen ostobán gunyoros — fakadt ki kissé ingerülten Bliss. — A tudatosság és értelmesség foka és erőssége fontos dolog: Az ember hasznosabb része Gaiának, mint egy ugyanolyan súlyú kő, és Gaiának mint egésznek a tulajdonságai és működése szükségszerűen az emberi lényeg felé tolódik el, ámbár korántsem annyira, mint a maguk sziget-világain. Sőt bizonyos korokban a súlypont máshová helyeződhet, ha Gaiának mint egésznek arra van szüksége. Nagy időközönként eltolódhat akár a sziklás bolygóbelső irányába is. Erre is oda kell figyelni, mert ha nem, megszenvedi egész Gaia. Nem akarhatjuk, hogy egy vulkán fölöslegesen törjön ki, igaz?

— Nem — felelte Trevize. — Fölöslegesen ne törjön ki.

— Magát ez hidegen hagyja, ugye?

— Nézze — felelte Trevize —, nekünk vannak az átlagosnál hidegebb és az átlagosnál melegebb bolygóink; van, amelyiken hatalmas trópusi őserdők és van, amelyiken határtalan szavannák húzódnak. Nincs két egyforma világ, és mindegyik otthont nyújt azoknak, akik megszokták azt a világot. Én megszoktam a viszonylag kellemes éghajlatú Terminust — ami azt illeti, mi zaboláztuk meg annyira, hogy szinte gaiai szelídségűvé vált —, de szeretek elszabadulni róla, legalább hébe-hóba, hogy valami mást is tapasztaljak. Nekünk van valamink, Bliss, ami Gaiának nincs, és ez a változatosság. Ha Gaia Galaxiává válik, vajon a Galaxis minden világa szelídségre kényszerül? Ez az egyhangúság elviselhetetlen lesz.

— Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és a változatosság kívánatos, akkor megmarad a változatosság — jelentette ki Bliss.

— Hogy úgy mondjam, mint a központi bizottság ajándéka? — kérdezte Trevize szárazon. — És csak épp annyi, amennyit el tud viselni a változatosságból? Én szívesebben bíznám a természetre.

— De hiszen maguk sem bízták a természetre! A Galaxis minden lakható világát átalakították. A bolygók természetes állapotukban kényelmetlenek voltak az emberiségnek, addig változtatták mindegyiket, amíg a lehető legszelídebbekké váltak. Ha ez a világ itt hideg, biztos vagyok benne, csak azért, mert a lakói nem tudták jobban felmelegíteni, mert akkor a költségek már elviselhetetlenekké váltak volna. És még így is bizonyosak lehetünk benne, hogy a ténylegesen lakott tereket mesterségesen kellemes hőmérsékletűre melegítették föl. Hagyja hát az erkölcsös szónoklatokat arról, hogy bízzuk a természetre.

— Gondolom, most Gaia nevében beszél.

— Én mindig Gaia nevében beszélek. Gaia vagyok.

— Ha Gaia ennyire meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről, akkor miért igényelte az én döntésemet? Miért nem haladnak tovább előre nélkülem?

Bliss szünetet tartott, mintha a gondolatait szedné össze. Aztán megszólalt:

— Mert nem bölcs dolog túlságosan bízni önmagunkban. Természetesen tisztábban látjuk az erényeinket, mint a hibáinkat. Nagyon igyekszünk, hogy azt tegyük, ami-a helyes; nem feltétlenül azt, ami helyesnek látszik, de ami mindenféle részrehajlás nélkül valóban helyes, ha van egyáltalán részrehajlás nélkül létező igazság. Számunkra maga testesítette meg a leginkább az objektív igazságot, ezért követjük a maga szavát.

— Ilyen objektív igazság az is — jegyezte meg Trevize szomorúan —, hogy még csak nem is értem a saját döntésemet, s most azt kutatom, mi lehet a jogosultsága.

— Meg fogja találni — mondta Bliss.

— Remélem — felelt rá Trevize.

— Ami azt illeti, drága öregem — kapcsolódott be a beszélgetésbe Pelorat —, úgy látom, ezt az iménti szópárbajt Bliss elég könnyedén megnyerte. Miért nem látja be, hogy az ő érvei a maga döntését igazolják, vagyis hogy Gaiának kell hordoznia az emberiség jövőjét?

— Mert nem ismertem ezeket az érveket, amikor a döntést meghoztam — vágta rá Trevize nyersen. — Gaiáról jóformán semmit sem tudtam. Valami más befolyásolt engem, legalábbis öntudatlanul, valami, ami sokkalta lényegesebb, mint minden gaiai részlet. Ezt a valamit kell nekem megtalálnom.

Pelorat békítőén emelte föl a kezét.

— Ne legyen dühös, Golan.

— Nem vagyok dühös. Csak valami elviselhetetlen feszültséget érzek. Nem akarok a Galaxis középpontjává válni.

— Nem hibáztatom érte, Trevize, és őszintén sajnálom, hogy a lelki alkata valamiképpen belekényszerítette ebbe a tisztségbe — mondta Bliss. — Egyébként mikor szállunk le a Comporellonon?

— Három nap múlva — hangzott Trevize válasza. — De csak az egyik körülötte keringő fogadóállomás érintése után.

— Ezzel nem lehet semmi gond, ugye? — érdeklődött Pelorat. Trevize vállat vont.

— Az ilyesmi a bolygóhoz közeledő hajók számától, a működő fogadóállomások számától és legfőképpen az engedélyezésre és a visszautasításra vonatkozó különleges szabályoktól függ. Ezek a szabályok időről időre változnak.

— Mi értelme itt a visszautasításnak? — méltatlankodott Pelorat. — Hogyan utasíthatnák vissza az Alapítvány polgárait? A Comporellon nem az Alapítvány uralma alá tartozik?

— Nos, igen is, nem is. Ami a törvényességet illeti, az ügynek vannak kényes vonatkozásai, és nem vagyok tisztában vele, hogyan értelmezi ezeket a Comporellon. Szerintem van rá esélyünk, hogy visszautasítanak, de ezt az esélyt nem tartom valószínűnek.

— És mihez kezdünk, ha visszautasítanak?

— Nem tudom biztosan — felelte Trevize. — De ne fárasszuk magunkat azzal, hogy előre nem látható eseményekre dolgozunk ki terveket, inkább várjuk meg, mi történik.

<p>11.</p>

Már elég közel jártak a Comporellonhoz, hogy teleszkópos nagyítás nélkül is valóságos gömbnek lássák. De a nagyítással együtt már maguk a fogadóállomások is láthatókká váltak. Jóval kijjebb voltak, mint a bolygó körül keringő egyéb szerkezetek, és rendesen kivilágították őket.

A bolygó déli sarka felől közeledő Távoli csillag a világ felét mindig nappali fényben látta. Az éjszakai féltekén lévő fogadóállomások fénypontjait természetesen sokkal tisztábban lehetett látni. Egyenletes távolságban, egy körív mentén helyezkedtek el. Hatot láttak belőlük (és nyilván további hat volt a nappali oldalon), valamennyi. egyenletes és azonos sebességgel keringett a bolygó körül.

Pelorat a látványtól lenyűgözve kérdezte:

— Mik azok a másfajta fények, ott, közelebb a bolygóhoz?

— Annyira nem ismerem ezt a világot, hogy meg tudnám mondani magának — válaszolta Trevize. — Nyilván vannak köztük keringő üzemek vagy laboratóriumok, esetleg megfigyelőállomások, de talán még emberlakta hajóvárosok is. Néhány bolygó jobban szeréti, ha az összes körülötte keringő objektum sötétben marad a külső szemlélő előtt, kivéve a fogadóállomásokat. Közéjük tartozik a Terminus is. A Comporellon nyilván liberálisabb elvek szerint kormányozza önmagát.

— Melyik fogadóállomásra megyünk, Golan?

— Rajtuk múlik. Már elküldtem a leszállási kérelmünket, erre kell megadniuk az utasítást, hogy melyik állomásra menjünk és mikor. Sok múlik azon, hogy pillanatnyilag hány bejövő hajó kér belépési engedélyt. Ha minden állomáson tucatnyi hajó áll sorban, nem tehetünk mást, mint hogy türelmesen várakozunk.

— Én eddig csak kétszer voltam hipertéri távolságra Gaiától — mondta Bliss —, s mindkét alkalommal vagy a Sayshellen, vagy annak közelében tartózkodtam. Ilyen messzire még sohasem távolodtam el.

— Számít az? — villant rá Trevize szeme. — Maga így is, úgy is Gaia marad, nem?

Bliss arcára egy pillanatra kiült a bosszankodás, de végül csak feloldódott egy majdnem zavart kuncogásban.

— El kell ismernem, ezúttal megfogott, Trevize. A „Gaia” szónak kettős értelme van. Használható olyan értelemben, hogy az űrben lévő, tömör gömb alakú bolygóra vonatkozzék, de használható úgy is, hogy azt az élő tárgyat jelentse, amely e gömböt magába foglalja. Az igazat megvallva két különböző szót kellene alkalmaznunk e két fogalom jelölésére, de a gaiaiak mindig tudják az összefüggésből, mit értsenek rajta. Beismerem, egy szigetember olykor összezavarodhat tőle.

— Vagyis arról van szó, hogy bár sok ezer parszeknyire van a Gaiától mint bolygótól, továbbra is része Gaiának, az organizmusnak? — kérdezte Trevize.

— Az élő organizmust tekintve továbbra is Gaia vagyok.

— Semmi gyengülés?

— Lényegében semmi. Bizonyára beszéltem már magának róla: bizonyos nehézséggel jár, hogy az ember a hipertéren túl is Gaia maradjon, de én Gaia maradtam.

— Eszébe jutott-e valaha, hogy Gaiát tekinthetnénk akár egy galaktikus szörnynek is — a legendák csápos szörnyetegének —, amely csápjaival elér mindenhová? — kérdezte Trevize. — Nem kéne mást tenniük, mint néhány gaiait elhelyezni minden egyes lakott világon, s ezzel gyakorlatilag meg is valósították Galaxiát. Ami azt illeti, lehet, hogy már meg is tették. Hol vannak még gaiai honfitársai? Feltételezem, hogy van egy-kettő a Terminuson és egy-kettő a Trantoron is. Milyen messzire jutottak még el.

Bliss határozottan feszengeni látszott.

— Azt mondtam, nem hazudok magának, Trevize, de ez nem jelenti azt, hogy el kell árulnom a teljes igazságot. Vannak dolgok, amikről nem kell tudnia, és ezek közé tartozik Gaia individuális részecskéinek holléte és személyazonossága is.

— Kell-e tudnom e csápok létezésének okát, Bliss, még ha a hollétüket nem ismerem is?

— Gaiának az a véleménye, hogy nem kell tudnia.

— De azért, gondolom, sejtenem szabad. Maguk a Galaxis őrzőinek tekintik magukat.

— Mi buzgón óhajtjuk, hogy megszülessék egy szilárd és biztonságos, egy békés és virágzó Galaxis. A Seldon-tervet, legalábbis ahogy Hari Seldon eredetileg kidolgozta, arra szánták, hogy kifejlessze a Második Galaktikus Birodalmat, azt, amely szilárdabb és működőképesebb lesz az Elsőnél. A Terv, amelyet a Második Alapítvány folyamatosan módosított és tökéletesített, mindeddig szemmel láthatóan jól működött.

— De Gaia nem akarja a klasszikus értelemben vett Második Galaktikus Birodalom létrejöttét, így van? Maguk Galaxiát akarnak — élő Galaxiát.

— Miután maga engedélyt adott rá, reméljük, idővel megszületik Galaxia. Ha nem adott volna rá engedélyt, Seldon Második Birodalmáért kellett volna küzdenünk, hogy azt tegyük olyan biztonságossá, amilyenné csak tudjuk.

— De hát mi rossz van a…

Trevize füle rögtön fölneszeit a halk, búgó hangra.

— Jelez a számítógép — mondta. — Valószínűleg a fogadóállomástól kap utasításokat. Mindjárt visszajövök.

Belépett a vezérlőfülkébe, kezét az asztal lapján lévő körvonalakra fektette, s úgy találta, valóban utasításokat kap attól az állomástól, amely felé közeledik: a Comporellon középpontjától az északi sarkig húzott vonalra vonatkozó koordinátákat, amely mentén meg kell közelítenie az állomást.

Jelezte, hogy az utasításokat tudomásul vette, s aztán egy pillanatra hátradőlt.

A Seldon-terv! Mióta nem gondolt már rá! Az Első Galaktikus Birodalom összeomlott, az Alapítvány pedig ötszáz éven át nőttön nőtt — eleinte a Birodalommal versengve, később annak romjain, de mindvégig a Tervnek megfelelően.

Törést csak az Öszvér jelentett, s akkor egy ideig félő volt, hogy a Terv darabokra zúzódik, ám az Alapítvány talpra áll — talán a kezdettől fogva rejtőzködő Második Alapítvány segítségével, talán a még jobban rejtőzködő Gaia segítségével.

És most egy még komolyabb veszély fenyegeti a Tervet, még annál is komolyabb, mint amilyet az Öszvér valaha is jelentett. Az, hogy a Birodalom megújulását valami-egészen más, a történelemből eddig nem ismert irányba — Galaxia felé — terelik. És ő maga egyezett ebbe bele!

De miért? Törés volt a Tervben? Elemi hiba?

Egy villanásnyi ideig mintha látta volna, hogy ez a törés igenis létezik, tudja is, mi az, és tudta akkor is, amikor meghozta a döntést — de az a tudás… ha valóban az volt… már el is tűnt, egyik pillanatról a másikra, ahogy felvillant, és csak az űr maradt utána.

Talán csak káprázat volt; akkor is, amikor döntött, és most is. Hiszen semmit sem tudott a Tervről az alaptételeken kívül, melyek érvényt adtak a pszichohistóriának. De ezen kívül egyetlen részletet sem ismert, a matematikájából meg éppen hogy egy fikarcnyit sem.

Behunyta a szemét és gondolkodott.

Nem látott semmit.

Talán a számítógéptől kapta azt a többleterőt? Kezét az asztallapra fektette, s érezte, hogy a gép keze melegen simul a tenyerébe. Újra behunyta a szemét és gondolkodott.

Most sem látott semmit.

<p>12.</p>

A hajó fedélzetére lépő comporelloni holografikus személyazonossági kártyát viselt. Meglepő hűséggel ábrázolta a pufók, gyér szakállú arcot, és alatta ott volt a neve is: A. Kendray.

A teste is zömök, kerekded volt, akár az arca. Kíváncsian, fesztelenül nézegetett körbe a hajón, mely láthatóan elkápráztatta.

— Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? — kérdezte. — Csak két óra múlva számítottunk magukra.

— Ez egy vadonatúj modell — válaszolta Trevize diplomatikus udvariassággal.

Kendray korántsem volt az a hamvas ártatlanság, aminek első pillantásra látszott. A vezérlőfülkébe lépve azonnal azt kérdezte:

— Gravitikus?

Trevize úgy gondolta, fölösleges tagadnia azt, ami első pillantásra ilyen nyilvánvaló.

— Az — mondta közönyösen.

— Roppant érdekes. Hallani még csak hall róla az ember, de látni eddig még valahogy sohasem sikerült. A motorok a törzsben vannak?

— Úgy van.

— A számítógép áramkörei szintén? — pillantott Kendray a számítógépre.

— Úgy van. Nekem mindenesetre azt mondták. Nem néztem utána.

— Na persze. Nos, nekem a hajó papírjaira van szükségem: a motor száma, a gyártás helye, az azonosítási kód, szóval az egész hóbelevanc. Gondolom, a számítógépben van minden, s fél másodperc alatt kiadja a kitöltött űrlapot.

Azért valamivel tovább tartott a dolog. Kendray megint körülnézett.

— Mindössze hárman vannak a fedélzeten?

— Pontosan — felelte Trevize.

— Élő állat? Növények? Egészségi állapot?

— Nincs. Nincs. És jó — közölte Trevize határozottan.

— Hmm… — Kendray dünnyögve jegyezgetett. — Letenné ide a kezét? Csak rutin eljárás. A jobb kezét, kérem.

Trevize kelletlen pillantást vetett az eszközre. Egyre szélesebb körben alkalmazták, és gyors ütemben vált mind bonyolultabbá. Egyetlen pillantás elég volt egy ilyen eszköz mikrodetektorára, hogy bonyolultsági fokából meg lehessen állapítani egy világ fejlettségi szintjét. Mára már nem sok világ maradt, bármilyen elmaradott is, amelyiknek egyáltalán nem volt ilyen eszköze. A fejlődés a Birodalom végső összeomlásával vette kezdetét, minthogy az egykori egész töredékvilágai mind aggályosabban védték magukat a többiek felől fenyegető, betegségektől és idegen mikroorganizmusoktól.

— Mi az? — kérdezte Bliss halkan, tele kíváncsisággal, hol ide, hol oda kukucskálva, hogy jobban lásson.

— Mikrodetektor… gondolom, így hívják — válaszolta Pelorat.

— Nincs benne semmi rejtélyes — tette hozzá Trevize. — Automatikusan, kívül-belül megvizsgálja a testének egy darabját, nincs-e benne olyan mikroorganizmus, amely betegséget terjeszthet.

— Ez osztályozni is tudja a mikroorganizmusokat — jelentette ki Kendray nem titkolt büszkeséggel. — Itt, a Comporellonon fejlesztették ki. De ha nem haragszik, még nem nyújtotta ide a jobb kezét.

Trevize behelyezte a kezét a gépbe, és nézte, ahogy az apró vörös jelek sora végigtáncol egy nyaláb vízszintes vonalon. Kendray megérintett egy kapcsolót, mire azonnal megjelent egy színes fénymásolat.

— Ha volna szíves, uram, és aláírná — mondta. Trevize engedelmeskedett.

— Nagyon rossz állapotban vagyok? — tudakolta. — Ugye, azért nem fenyeget túl nagy veszély?

— Nem vagyok orvos — felelte Kendray —, részleteket tehát nem mondhatok, de semmi olyat nem jelez, ami miatt vissza kéne küldenem, vagy karanténba kéne zárnom. És engem csak ez érdekel.

— Micsoda szerencsém van — jegyezte meg Trevize szárazon, a kezét rázogatva, hogy kiálljon belőle a bizsergés.

— Ön következik, uram — szólt Kendray. Pelorat kissé tétován helyezte a gépbe a kezét, majd ő is aláírta a másolatot.

— És ön, asszonyom?

Néhány perc múlva nagyot nézett az eredmény láttán.

— Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót! — Szinte áhítatosan nézett föl Blissre. — Ön negatív. Tökéletesen negatív.

— Milyen kedves — mosolygott Bliss elbájolóan.

— Igen, asszonyom. Irigylem önt. — Aztán újra az első másolatra pillantott. — A személyazonossági lapját kérem, Mr. Trevize.

Trevize odaadta. Kendray megnézte, arcán újabb meglepetés tükröződött.

— A terminusi törvényhozás tanácsosa?

— Úgy van.

— Az Alapítvány magas rangú tisztviselője?

— Pontosan — felelte Trevize hűvösen. — Tehát, ha lehet, végezzünk ezekkel gyorsan, rendben?

— Ön a hajó kapitánya?

— Igen, én vagyok az.

— A látogatás célja?

— Az Alapítvány biztonságát érintő ügy, ennél többet nem mondhatok magának. Megértette?

— Igen, uram. Mennyi ideig szándékozik itt tartózkodni?

— Nem tudom. Talán egy hétig.

— Nagyon helyes, uram. És a másik úr?

— Dr. Janov Pelorat a neve — közölte Trevize. — Ott az aláírása, és én kezeskedem érte. A Terminus egyik tudósa, és segítségemre van abban az ügyben, amiért idelátogattam magukhoz.

— Értem, uram, de látnom kell a személyazonossági lapját. Sajnálom, a szabály az szabály. Remélem, ön is megérti, uram.

Pelorat átnyújtotta a papírjait.

Kendray bólintott.

— És az öné, kisasszony?

— Fölösleges zaklatnia a hölgyet — mondta Trevize higgadtan. — Érte is vállalom a kezességet.

— Igen, uram. De tudnom kell a személyazonosságát.

— Attól tartok, uram, nincsenek papírjaim — szólalt meg Bliss.

Kendray összehúzta a szemöldökét.

— Tessék?

— Az ifjú hölgy nem hozott magával papírokat — vágott közbe Trevize. — Feledékenységből. De tökéletesen rendben van. Minden felelősséget vállalok érte.

— Bárcsak megengedhetném önnek, de nincs rá felhatalmazásom — válaszolta Kendray. — A felelősség az enyém. A körülményeket tekintve nincs túl nagy jelentősége. Nem okozhat nehézséget a másolatok beszerzése. Gondolom, az ifjú hölgy is terminusi.

— Nem, ő nem az.

— Akkor hát az Alapítvány egy másik részéből való?

— Ami azt illeti, nem.

Kendray éles pillantást vetett Blissre, majd Trevize-ra.

— Ez bonyolítja a helyzetet, tanácsos. Időbe telik, míg beszerezzük a másolatokat valamely nem alapítványi világról. Bliss kisasszony, mivel ön nem alapítványi polgár, meg kell kérdeznem, melyik bolygón született, és jelenleg hol él. És meg kell várnia, amíg a papírjai megérkeznek.

— Nézze, Mr. Kendray — kezdte Trevize. — Nem látom be, miért van szükség bármiféle akadékoskodásra. Én az Alapítvány kormányának magas rangú tisztviselője vagyok, s nagy fontosságú küldetésben érkeztem magukhoz. Holmi közönséges adminisztrációs munka miatt nem tartóztathat fel.

— Nem én döntök, tanácsos. Ha rajtam múlna, máris leengedném önöket a Comporellonra, de minden cselekedetemet egy vaskos szabálygyűjtemény irányítja. Vagy a könyv szerint járok el, vagy a fejemhez vágják. De abban nyilván nem tévedek, hogy már várja önöket a comporelloni kormány valamelyik tagja. Ha megmondják nekem, ki az, kapcsolatba lépek vele, és ha ő utasít, hogy engedjem át önöket, akkor rendben is vagyunk. Trevize egy pillanatig habozott.

— Ez a lépés nem volna célirányos, Mr. Kendray. Beszélhetnék a közvetlen felettesével?

— Bizonyára beszélhet, de nyilván nem azonnal.

— Biztos vagyok benne, hogy nyomban idejön, mihelyt megtudja, hogy egy alapítványi tisztviselővel beszél.

— Ami azt illeti — szólt Kendray —, köztünk legyen mondva, de ez csak rontana a helyzeten. Tudja, mi nem vagyunk az Alapítvány központi területének része. Mi egy Szövetséges Hatalom irányítása alá tartozunk, és ezt komolyan is vesszük. Az emberek gondosan ügyelnek rá, nehogy alapítványi báboknak tekintsék őket — félre ne értse, uram, csak a közkeletű kifejezést használtam —, és a legszívesebben újra kinyilvánítanák a függetlenségüket. A felettesem jutalompontokat remélne attól, ha visszautasítana holmi különleges szívességet egy alapítványi tisztviselőnek.

— És maga is? — kérdezte Trevize elsötétülő arccal. Kendray megrázta a fejét.

— Én politikailag nem számítok, uram. Nekem senki sem adna jutalompontokat semmiért. Szerencsésnek tekinthetem magam, ha megkapom a béremet. Mellesleg, ha jutalompontokat nem is, rosszpontokat mindenesetre kaphatok, méghozzá igen könnyen. Bár ne így lenne.

— Tudja, hogy a helyzetemnél fogva gondoskodhatom magáról.

— Nem, uram. Sajnálom, ha arcátlanságnak tűnik, de nem hinném, hogy megteheti. És uram, bár zavarba ejt, hogy ezt kell mondanom, de kérem, ne is ajánljon föl nekem semmi értékeset. Példásan megbüntetik azokat a tisztviselőket, akik elfogadnak bármit, és manapság nagy szakértelemmel derítik föl az ilyen eseteket.

— Eszembe se jutott, hogy megvesztegessem magát. Csak arra gondoltam, mit művelne magával Terminus polgármestere, ha értesülne róla, hogy akadályt gördített a küldetésem elé.

— Tanácsos, én tökéletes biztonságban vagyok addig, amíg elbújhatok a szabályzat mögé. Ha a comporelloni Elnöki Tanács tagjait az Alapítvány megbünteti, az az ő gondjuk, és nem az enyém. Ám ha ez segít, uram, önt és dr. Félórától átengedem a hajójukkal együtt. Hagyják az állomáson Bliss kisasszonyt, mi itt tartjuk őt, amíg a papírjairól készült másolatok megérkeznek, s aztán őt is leküldjük a felszínre. Ha a papírok valami oknál fogva nem szerezhetők be, a kereskedelmi járattal szépen visszaküldjük a saját bolygójára. De ebben az esetben, attól tartok, valakinek fedeznie kell az útiköltségét.

Trevize észrevette, milyen képet vág erre Pelorat, s azt mondta:

— Mr. Kendray, beszélhetnék önnel négyszemközt a vezérlőfülkében?

— Rendben van, de sokáig már nem időzhetek a fedélzeten, mert kérdezősködni fognak.

— Nem tart sokáig — ígérte Trevize.

A vezérlőfülkébe érve feltűnő gondossággal csukta be maguk mögött az ajtót, majd halkan beszélni kezdett:

— Én már sokfelé jártam, Mr. Kendray, de olyan helyen még soha, ahol ilyen nagy hangsúlyt fektettek a beutazás szabályozásának apró részleteire, különösen, ha alapítványiakról, mi több, alapítványi tisztségviselőkről volt szó.

— De hiszen az ifjú hölgy nem alapítványi.

— Még akkor is.

— Az efféle dolgok szabályos hullámzást mutatnak — magyarázta Kendray. — Volt néhány botrányos esetünk, ezért most ez a nagy szigorúság. Ha jövőre látogatnak hozzánk, lehet, hogy nem lesz semmi nehézségük, most azonban nem tehetek semmit.

— Próbálja meg, Mr. Kendray — kérlelte Trevize, s a hangja bársonyossá vált. — A könyörületességére bízom magam, s úgy fordulok önhöz, mint férfi a férfihoz. Pelorat és én már jó ideje együtt vagyunk ebben a küldetésben. Ő és én. Csak ő és én. Jó barátok vagyunk, de azért csak magányosak, ha érti, mire gondolok. Pelorat nemrégiben felszedte ezt a kis nőt. Nem kell részleteznem önnek, mi történt, lényeg az, hogy úgy határoztunk, elhozzuk őt magunkkal. Jót tesz az egészségünknek, ha hébe-hóba használjuk a kicsikét.

Namármost Peloratnak családja van odahaza, a Terminuson. Világosan beszélek, gondolom, érti is, de hát Pelorat már idős ember, abban a korban van, amikor a férfiak egy kicsit… hm… elkeserednek. Visszasírják a fiatalságukat és a többi. Nem tud lemondani a lányról. Márpedig ha hivatalosan akár csak említés is történik róla, pokoli gyötrelmek várnak szegény öreg Peloratra a Terminuson, ha majd visszatér.

És ezzel nem is ártunk senkinek, hiszen érti. Bliss kisasszony, ahogy ő nevezi magát — találó név, ha a foglalkozását nézzük[1] —, nem mondható valami észlénynek; de nem is ezt várjuk tőle. Muszáj egyáltalán megemlítenie az ő személyét? Nem írhatná be azt, hogy csak én és Pelorat tartózkodunk a hajón? Amikor elhagytuk a Terminust, csupán kettőnket vettek jegyzékbe. A hivatalos papírokon meg sem kell említeni a nőt. Elvégre tökéletesen mentes minden betegségtől. Ezt éppen ön állapította meg.

Kendray elfintorodott.

— Igazán nem akarok kellemetlenségeket okozni önnek. Értem a helyzetet, és higgye el, együttérzek. Nézze, ha azt hiszi, olyan jó szórakozás olykor hónapokon át is műszakban lenni ezen az állomáson, hát téved. És itt sincs koedukáció; a Comporellonon aztán nem! — Megrázta a fejét. — És nekem is van feleségem, megértem hát. De nézze, ha átengedem is magukat, mihelyt rájönnek, hogy a… ööö… hölgynek nincsenek papírjai, rögtön börtönbe csukják, önt és dr. Peloratot pedig azonnal visszatoloncolják a Terminusra. És engem nyilván kirúgnak az állásomból.

— Mr. Kendray — mondta Trevize —, ezt bízza csak rám. A Comporellonon én már biztonságban leszek. Szót válthatok a küldetésemről valamelyik illetékes személlyel, és attól kezdve velem már semmi baj nem történhet. Minden felelősséget vállalok azért, ami itt történt, ha egyáltalán sor kerül rá… amiben kételkedem. Sőt javasolni fogom az előléptetését, és meg is fogja kapni, mert gondoskodom róla, hogy a Terminus kieszközölje, bárki ellenezné is. Mellesleg így Pelorat is fellélegezhet.

Kendray habozott, majd azt mondta:

— Rendben van. Átengedem önöket. De hadd figyelmeztessem: mostantól fogva azon töröm majd a fejem, hogyan védjem meg magam, ha ez a dolog kitudódik. Az önök védelmében nem óhajtok tenni semmit. Ráadásul én tudom, hogy mennek a dolgok a Comporellonon, önök pedig nem tudják, és mondhatom, a Comporellon nem könnyű világ azok számára, akik megszegik a szabályokat.

— Köszönöm, Mr. Kendray — mondta Trevize. — Nem lesz semmi baj. Efelől megnyugtathatom.

<p>NEGYEDIK FEJEZET</p> <p>A Comporellonon</p>
<p>13.</p>

Átjutottak. A fogadóállomás csakhamar pislogó csillaggá zsugorodott mögöttük, s egy-két óra múlva már a felhőtakarón haladtak át.

A gravitikus hajónak nem kell lassú csigavonalban haladnia, de egyetlen gyors zuhanással sem közelíthet a felszínhez. Ha megszabadult is a nehézkedési erőtől, a légellenállástól nem szabadulhatott meg. Bár egyenes vonalban, de óvatosan, fokozatosan lassítva közelíthetett csak a bolygó felszínéhez.

— Hová megyünk? — kérdezte Pelorat zavartan. — Ilyen felhőben meg sem tudom különböztetni egyik helyet a másiktól, öregem.

— Én sem — válaszolta Trevize —, de van hivatalos holotérképünk a Comporellonról, amelyen látható a szárazföldek alakja, magassága, az óceánmélységek — no meg a politikai felosztások is. A térkép a számítógépben van, s ennyi elég is a művelethez. A számítógép összehasonlítja a térképet a felszín szárazföld-tenger mintázatával, így tökéletesen tudja irányítani a hajót, s egy cikloidikus vonal mentén levisz bennünket a fővárosba.

— Ha a fővárosba megyünk — aggodalmaskodott Pelorat —, azonnal politikai örvénybe kerülünk. Ha ez egy Alapítvány-ellenes világ, ahogy az állomáson lévő fickó sejttette, magunk idézzük a fejünkre a bajt.

— Másrészt viszont kézenfekvő, hogy itt van a bolygó szellemi központja — ellenkezett Trevize —, és ha felvilágosítást akarunk kapni, hol másutt kaphatnánk azt meg? Ami pedig az Alapitvány-ellenességüket illeti, kétlem, hogy van merszük túlságosan kimutatni. Lehet, hogy a polgármester nem rajong értem, de azt még ő sem tűrheti el, hogy egy tanácsosával rosszul bánjanak. Nem engedheti, hogy efféle precedens megszülethessek.

Bliss lépett ki a mosdóból, a keze még vizes volt. Fesztelenül igazította meg alsóruháját, majd megszólalt:

— Remélem, hogy az ürülék tökéletes újrafeldolgozáson megy át.

— Nincs más lehetőség — válaszolta Trevize. — Mit gondol, mennyi időre lenne elég a vízkészletünk a salakanyagok recirkulálása nélkül? Maga szerint milyen alapanyagból készülnek azok a rafináltán ízesített élesztők, melyekkel fagyasztott csíraeledelünket fűszerezzük? Remélem, nem vettem él az étvágyát, kitűnő hölgyem?

— Miért vette volna el? Mit gondol, honnan származik az étel és a víz Gaián vagy ezen a bolygón vagy a Terminuson?

— Gaián, természetesen, a salakanyag is él, éppúgy, mint maga — jegyezte meg Trevize.

— Nem él. Tudata van. Ez különbség. A tudatossági szintje természetesen roppant alacsony.

Trevize utálkozva beleszimatolt a levegőbe, de meg sem próbált válaszolni.

— Bemegyek a vezérlőfülkébe, hogy a számítógépnek is legyen társasága. Itt nincs szükség rám — mondta.

— Bemehetünk mi is, hogy segítsünk elszórakoztatni a gépet? — érdeklődött Pelorat. — Képtelen vagyok felfogni, hogy teljesen magától letehet bennünket a felszínre… hogy érzékelni tud más hajókat, esetleg viharokat, vagy… bármit.

Trevize arcára széles mosoly terült.

— Higgye már el, kérem. A hajó sokkal biztonságosabb, ha a számítógép irányítja és nem én. De tényleg, jöjjenek. Hasznukra lehet, ha látják, mi történik.

Már átjutottak a bolygó napfényes oldalára, ahol — mint Trevize elmagyarázta — könnyebben összehasonlíthatták a számítógépbe táplált térképet a napsütötte valósággal, mint amikor az éjszakai oldalon jártak.

— Ez kézenfekvő — jegyezte meg Pelorat.

— Csöppet sem kézenfekvő. A felszínről érkező infravörös sugarak alapján a számítógép éppoly gyorsan tud dönteni. De azért a hosszabb infravörös hullámok nem adják meg neki azt a bizonyosságot, mint a látható fény. Vagyis a számítógép nem lát olyan pontosan és élesen infravörös fénynél, ezért, ha nem szorít a szükség, szívesen megkönnyíteni a dolgát, amennyire csak tudom.

— Mi van akkor, ha a fővárost az éjszakai féltekén találjuk?

— Az esély ötven-ötven százalékos — válaszolta Trevize. — De ha a térkép már pontosnak bizonyult napfényben, akár sötétben is csalhatatlan biztonsággal szállhatunk le a fővárosban. És jóval előtte, hogy a közelébe jutnánk, mikrohullámú sugarak fogják keresztezni az utunkat, és meg is üzenik, melyik leszállóhely a legalkalmasabb számunkra. Izgalomra semmi okunk.

— Biztos benne? — kérdezte Bliss. — Engem úgy visz le, hogy nincs semmiféle igazoló papírom, és születési bolygómként sem tudok megnevezni olyat, amit ezek az emberek ismernek. Márpedig én eltökéltem; hogy semmiképpen nem említem előttük Gaia nevét. Mit teszünk hát, ha a felszínre érve a papírjaimat kérik?

— Nem valószínű, hogy ez bekövetkezik — nyugtatta meg Trevize. — Mindenki azt fogja gondolni, hogy ezen már túlestünk a fogadóállomáson.

— De ha mégis megkérdezik?

— Nos, ezzel a kérdéssel majd akkor birkózunk meg, ha felteszik nekünk. Addig viszont ne csináljunk magunknak fölösleges gondot.

— Lehet, hogy mire meg kell birkóznunk a kérdéssel, már a megoldással is elkéstünk.

— Bízom a leleményességemben, hogy akkor sem lesz túl késő.

— Apropó, leleményesség! Hogy sikerült végül átjuttatnia bennünket a fogadóállomáson?

Trevize ránézett Blissre, s a szája lassan olyan mosolyra húzódott, amitől huncut tizenévesnek látszott.

— Csak igénybe vettem a fantáziámat.

— Mit csinált, öregem? — kérdezte Pelorat.

— Arról volt szó, hogyan tereljem a megfelelő viselkedés útjára — felelte Trevize. — Megpróbáltam fenyegetni, majd lekenyerezni. Hivatkoztam a logikájára és az Alapítványhoz váló hűségére. Egyik sem vált be, ezért elő kellett vennem az utolsó kártyát. Azt mondtam, hogy maga csalja a feleségét, Pelorat.

— A feleségemet? De drága barátom, nekem pillanatnyilag nincs is feleségem!

— Tudom, ő ellenben nem tudta.

— A „feleségem” — szólt közbe Bliss —, gondolom, azt az asszonyt értik, aki egy bizonyos férfi állandó társa.

— Erinél egy kicsit több, Bliss — magyarázta Trevize.

— Törvényes társa, olyan, akinek érvényesíthető jogai vannak e kapcsolat következtében.

— Bliss, nekem nincs feleségem — szólt közbe Pelorat idegesen. — Volt ugyan a múltban egyszer-másszor, de már jó ideje nincs. Ha alá akarod vetni magad a törvényességi szertartásnak…

— Ó, Pel — kiáltotta Bliss, jobb kezével elhárító mozdulatot téve —, mit törődöm én ezzel?! Nekem számtalan társam volt már, akik úgy hozzám tartoztak, mint a te egyik karod a másik karodhoz. Csak a szigetemberek idegenedtek el annyira, hogy kénytelenek mesterséges megállapodásokkal kikényszeríteni az igazi kapcsolat gyenge utánzatát.

— De hiszen én szigetember vagyok, Bliss drágám.

— Idővel kevésbé leszel az, Pel. Talán nem éppen igazi Gaia, de kevésbé szigetember, és özönnel lesznek társaid.

— Én csak téged akarlak, Bliss — mondta Pelorat.

— Ez azért van, mert semmit sem tudsz az egészről. Majd megtanulod.

A szóváltás alatt Trevize a megfigyelőernyőre összpontosított. Arcán feszült türelem látszott. A felhőtakaró egészen beburkolta őket, egy pillanatra mindent elborított a szürke köd.

Mikrohullámú kép, gondolta, és a számítógép rögtön átkapcsolt a radarvisszhangok bemérésére. A felhők eltűntek, helyüket elfoglalta a Comporellon hamis színezésű képe: a különböző szerkezetű övezetek közti határvonalak kissé elmosódottan hullámzottak.

— Ezentúl ilyen képet fogunk látni? — kérdezte enyhén meglepődve Bliss.

— Csak amíg a felhők alá nem ereszkedünk. Akkor újra napfényes lesz minden. — Még végig se mondta, újra kisütött a nap, s a látvány ismét a megszokottá vált.

— Értem — mondta Bliss, majd így folytatta: — Azt azonban nem értem, miért érdekelte a fogadóállomáson dolgozó tisztviselőt, hogy Pel csalja-e a feleségét vagy sem.

— Azt mondtam annak a fickónak, Kendraynek, hogy ha magát feltartóztatja, annak a híre eljuthat a Terminusra, s így a feleségéhez is. Pelorat akkor bajba kerül. Nem részleteztem, miféle bajba, de megpróbáltam érzékeltetni, hogy nagy bajba. A férfiak között létezik amolyan szabadkőművesi összetartás — vigyorodott el Trevize —, így aztán nem árulják el férfitársukat. Ha kérem, talán még segít is. Mert esetleg legközelebb a segítőtárs szorulhat segítségre. Feltételezem — fordította kissé komolyabbra a szót —, hogy hasonló szabadkőművesség létezik a nők között is, de — nem lévén sohasem nő — sohasem volt alkalmam ezt közelebbről is megfigyelni.

Bliss arcát viharos érzelmek dúlták föl.

— Ezt tréfának szánta?! — csattant föl.

— Nem, komolyan beszélek — felelte Trevize. — Nem állítom, hogy az a Kendray nevű fickó csak azért engedett át bennünket, hogy Janovot megkímélje a felesége haragjától. A férfiszolidaritás talán csak az utolsó lökést adta az egyéb érveimhez.

— De hiszen ez rettenetes. A társadalmat a saját szabályai tartják össze és ötvözik egésszé. Ilyen könnyedén lehet megszegni a szabályokat holmi semmiségekért?

— Hát — kényszerült váratlanul védekező állásba Trevize —, néha maga a szabály olyan, hogy nincs jelentősége. Akad néhány világ, amely nagyon pontosan szabályozza az űrtartományába való ki- és belépést békés és kereskedelmileg virágzó időben. Ahogy például mi, hála az Alapítványnak. A Comporellon valami oknál fogva nem igazodik ehhez — talán valami homályos belpolitikai ok miatt. Miért kellene ezt nekünk megszenvednünk?

— Ez mellébeszélés. Ha csak azoknak a szabályoknak, engedelmeskedünk, amelyeket igazságosnak és ésszerűnek tartunk, akkor egyetlen szabály sem érvényes, mert egy sem olyan, amelyet valaki ne tartana igazságtalannak és ésszerűtlennek. És ha a magunk egyéni érdekeit akarjuk érvényesíteni, mint most is, akkor mindig találunk okot, hogy azt higgyük, a bennünket gátló szabály igazságtalan és ésszerűtlen, így kezdődnek az alattomos csalások, melyek végül anarchiához és katasztrófához vezetnek, még az alattomos csaló számára is, mert a társadalom összeomlását ő sem élheti túl.

— A társadalom nem omlik össze ilyen könnyen — szállt vitába Bliss-szel Trevize. — Magából Gaia beszél, és Gaia egyszerűen nem értheti meg a szabad individuumok társadalomba szerveződését. Az ésszerűen és igazságosan lefekteti szabályok a körülmények megváltozásával könnyen haszontalanokká válhatnak, noha a tehetetlenség következtében továbbra is érvényben maradnak. Akkor pedig nemcsak jogos, de egyenesen hasznos is e szabályok áthágása, ami egyben arra is figyelmeztet, hogy immár haszontalanokká — ha nem egyenesen károsakká — váltak.

— Ezek szerint minden tolvaj és gyilkos állíthatja, hogy ő az emberiséget szolgálja.

— Túlzásokra ragadtatja magát. Gaia szuperorganizmusában automatikus megegyezés van a társadalmi szabályokat illetően, és föl sem vetődik senkiben, hogy azokat megszegje. Ugyanígy elmondhatjuk azt is, hogy Gaia tesped és betokosodik. A szabad kapcsolatokban bevallottan megvan a zűrzavar eleme is, de ez az ára annak, hogy a megújulásra és a változtatásra képesek legyünk. Egészében véve méltányos ár.

Bliss hangja egy fokkal magasabbra csapott.

— Maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Gaia tesped és betokosodik! Mi állandó önvizsgálat alatt cselekszünk, viselkedünk és ítélkezünk a dolgok felett. És nem tehetetlenségből, esztelenségből tartunk ki emellett. Gaia tapasztalatok és gondolatok révén tanul; ezért csak akkor változik, amikor arra szükség van.

— Még ha igaz is, amit mond, az önvizsgálat és a tanulás folyamata igencsak lassú lehet, mert Gaián csak Gaia létezik. Itt, a szabadságban viszont, még ha csaknem mindenki egyetért is, mindig lesznek, akik nem értenek egyet, — és bizonyos esetekben e keveseknek lesz igaza, és ha elég okosak, elég fanatikusak és eléggé igazuk van, a végén győzni fognak, és belőlük vállfák a jövendő korok hősei — mint Hari Seldonból, aki tökéletesítette a pszichohistóriát, saját gondolatait szembehelyezte az egész Galaktikus Birodalommal, és győzött.

— A győzelme csak eddig tartott, Trevize. A végakarata szerint elképzelt Második Birodalom nem fog megvalósulni. Galaxia lesz helyette.

— Lesz? — kérdezte Trevize mogorván.

— Maga döntött így, és bármennyit vitatkozik is velem a szigetemberek érdekében, őrült és bűnös szabadságuk érdekében, az agya rejtett zugaiban él valami, ami kényszerítette, hogy egyetértsen velem(velünk)Gaiával, amikor a döntését meghozta.

— Az agyam rejtett zugaiban pillanatnyilag csak az van, amit keresek — felelte Trevize még komorabban. — Kezdetnek mindjárt ez itt — mutatott a megfigyelőernyőre, amelyen egy hatalmas város bontakozott ki a látóhatár szélén: alacsony, csak itt-ott felmagasodó épületek halmaza, s körülötte széles mezők barnállottak a vékony zúzmararéteg alatt.

— Milyen kár — csóválta meg a fejét Pelorat. — Figyelni akartam, hogyan közeledünk, s ehelyett ezt a vitát hallgattam.

— Oda se neki, Janov — mondta Trevize. — Figyelhet még, ha elhagyjuk a bolygót, ígérem, akkor majd becsukom a szám, csak győzze meg Blisst, hogy ő is vigyázzon a magáéra.

És a Távoli csillag egy mikrohullámú sugár nyomában földet ért az űrrepülőtéren.

<p>14.</p>

Kendray zord arccal tért vissza a fogadóállomásra, s tekintetével nyomon követte a Távoli csillag áthaladását. Még a műszak leteltével is erősen nyomott hangulatban volt.

Éppen leült a napot lezáró étkezéshez, amikor egyik társa, egy hórihorgas, ritkás barna hajú fickó, akinek furán távol ülő szeme volt, a szemöldöke pedig olyan szőke, hogy jóformán nem is látszott, leült melléje.

— Mi a baj, Ken? — kérdezte. Kendray szája megrándult.

— A hajó, ami az előbb átment, gravitikus. volt, Gatis.

— Az a furcsa kinézetű, ami egyáltalán nem mutatott radioaktivitást?

— Ezért nem volt radioaktív. Semmi üzemanyag. Gravitikus.

Gatis bólogatott.

— Amire azt mondták, hogy figyeljük?

— Az.

— És te kaptad el. Meg kell hagyni, szerencsés fickó vagy.

— Nem olyan szerencsés. Egy azonosíthatatlan nő is volt benne — és én nem jelentettem.

— Micsoda? Na, ezt én nem hallottam. Tudni sem akarok róla. Szót se többet. Lehetsz a cimborám, de nem akarok a cinkosod lenni, miután a dolog már megtörtént.

— Nem ez aggaszt. Legalábbis nemcsak ez. Le kellett küldenem a hajót. Kell nekik ez a gravitikus… vagy bármelyik. Te is tudod.

— Persze, de legalább jelenthetted volna a nőt.

— Nem akartam. Nincs férjnél. Csak felcsípték, hogy… hogy… használják.

— Hány férfi van a fedélzeten?

— Kettő.

— És egyszerűen csak felcsípték, hogy… szóval arra? Biztosan terminusiak.

— Úgy van.

— Ezeket nem érdekli, mit művelnek a Terminuson.

— Úgy van.

— Undorító. És megengedhetik maguknak.

— Az egyikük házas volt, és nem akarta, hogy a felesége megtudja. Ha jelentem a nőt, a felesége rögtön rájön.

— Hát az asszony nincs odahaza, a Terminuson?

— Dehogy nincs, de akkor is rájönne.

— Megérdemelné az az alak, hogy az asszony megtudja.

— Egyetértek… de miért éppen én legyek érte a felelős?

— Le fognak dorongolni, amiért nem jelentetted. Az nem mentség, hogy nem akartad bajba keverni a pasast.

— Te jelentetted volna?

— Gondolom, kénytelen lettem volna.

— Nem, nem lettél volna. A kormánynak kell az a hajó: Ha ragaszkodom hozzá, hogy jelentem a nőt, a férfiak könnyen meggondolhatták volna magukat, és egy másik bolygó felé veszik az irányt.

— De vajon hisznek-e majd neked?

— Azt hiszem, igen. Az már biztos, hogy csinos kis nő volt. Képzeld csak el, hogy hajlandó volt elmenni két férfival, méghozzá nős emberekkel, volt mersze kihasználni a lehetőséget! Tudod, az ilyesmi kísértésbe hozza az embert.

— Nem hinném, hogy szeretnéd, ha az asszonyság odahaza hallaná, miket mondasz, de még azt se, hogy miket gondolsz.

— Ki mondaná el neki? Te? — kérdezte Kendray gyanakodva.

— Ugyan már. Magadtól is tudhatnád. — Gatis arcáról gyorsan eltűnt a felháborodás, s már folytatta is: — Tudod-e, hogy nem sok jót jósolok azoknak a fickóknak, akiket átengedtél?

— Tudom.

— A lentiek hamar fel fogják ismerni őket, és még ha te megúszod is, ők aztán nem fogják.

— Tudom — ismételte Kendray —, de én sajnálom őket. Akármilyen bajt hoz is rájuk az a nő, semmiség lesz ahhoz képest, amit a hajó hoz rájuk. A kapitány elejtett néhány megjegyzést…

Kendray elhallgatott, mire Gatis sürgetni kezdte:

— Például?

— Felejtsd el — intette Kendray. — Ha kitudódik, a fejemet veszik.

— Nem fogom továbbadni.

— Én se. De nagyon sajnálom azt a két terminusi fickót.

<p>15.</p>

Aki az űrben járva megtapasztalta annak állandóságát, az űrhajózás igazi izgalmát akkor éli át, amikor elkövetkezik a leszállás ideje egy új bolygóra. Alant a föld sebesen siklik hátrafelé, közben egy-egy pillanatra feltűnnek a szárazföldek, a vizek, a szabályos formájú térségek és vonalak, melyek szántóföldeket és utakat jelentenek. Az ember észleli a növények zöldjét, a beton szürkeségét, a csupasz föld barnáját, a hó fehérségét. És ami a fő, a sűrűn lakott halmazok láttán elfogja az izgalom; hiszen minden világon sajátos geometriájú és sajátos építészeti változatosságot mutató városok léteznek.

A hagyományos hajón utazóknak ráadásul még át kellett élniük a földet érés és a leszállópályán való átsiklás izgalmát is. A Távoli csillag azonban más eset volt. A levegőrétegen átlebegve lelassult az ügyesen kiegyensúlyozott légellenállás és nehézkedési erő révén, s az űrkikötő fölött jutott végül nyugalmi állapotba. A viharos szél valamelyest megnehezítette a dolgukat. A Távoli csillag, melyet úgy terveztek, hogy a gravitációs vonzás minél kisebb hatást gyakoroljon rá, nemcsak súlyát, de tömegét tekintve is rendkívül könnyű jármű volt. Ha a tömege túlságosan megközelítette volna a zéró értéket, egyszerűen elfújta volna a szél. Ennélfogva fokozni kellett a gravitációs ellenerőt: a sugárhajtás tolóerejét kellett nagy szakértelemmel úgy felhasználni, hogy az ne csak a bolygó vonzását, hanem a széllökéseket is ellensúlyozza, tekintetbe véve minden egyes szélroham energiáját. Megfelelő számítógép nélkül ezt a manővert nem is lehetett volna végrehajtani.

A hol innen, hol onnan támadó apró, de kikerülhetetlen széllökések közepette a hajó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg végül alámerült a kikötőben számára kijelölt területre.

Amikor a Távoli csillag leszállt, fehérrel tarkázott halványkék ég borult fölébe. A szél még itt, a felszín közelében is viharosan fújt, s noha navigációs veszélyt már nem jelentett, fagyos leheletére Trevize összeborzongott. Rögtön rájött, hogy ruhatáruk teljesen hasznavehetetlen a comporelloni időjárási körülmények között.

Pelorat ezzel szemben elismerően nézett körül, s élvezettel szívta be az orrán át a levegőt; neki jólesett a harapós hideg, legalábbis pillanatnyilag. Szándékosan széttárta kabátja szárnyait, hogy érezze mellén a szél erejét. Tudta, hamarosan be fogja gombolni, még a sálat is a nyaka köré tekeri, most azonban érezni akarta, hogy van levegő. Ilyesmiben a hajón nincs része az embernek.

Bliss szorosan összefogta magán a kabátot, és kesztyűs kezével mélyen a fejébe nyomta a kalapját. Arcán keserves ráncok rajzolódtak ki, s kis híja volt, hogy nem sírta el magát.

— Pokoli világ — motyogta. — Gyűlöl bennünket, rosszul bánik velünk.

— Szó sincs róla, Bliss, drágám — felelte buzgón Pelorat. — Biztos vagyok benne, hogy a lakói szeretik ezt a világot, és az is… ööö… szereti őket, ha megfelel neked ez a megközelítés. Hamarosan fedél alá kerülünk, és ott meleg lesz.

S mint akinek csak most jut eszébe, kitárta kabátja egyik szárnyát, és betakarta vele a lányt, aki rögtön a mellére fészkelte magát.

Trevize mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást az időjárásról. Zsebszámítógépével ellenőrizte a kikötői hatóságoktól kapott kártyát, valóban rajta vannak-e a szükséges adatok: a parkolófolyosó és — parcella száma, a hajó neve és motorszáma és így tovább. Még egyszer megnézte, jól zárta-e le a hajót, majd megkötötte a lehető legnagyobb összegű biztosítást, ha netán szerencsétlenség történne (tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen a Távoli csillag sebezhetetlen a Comporellon feltételezett technikai fejlettségi szintjén, nem beszélve arról, hogy pótolhatatlan, bármi árat kínáljanak is érte).

A taxiállomást megtalálta ott, ahol annak lennie kellett. (Számos űrrepülőtéri berendezés helyére, megjelenési formájára és használatára kidolgozták már az egységes szabványt. Szükség volt rá, mivel az utazóközönség a legkülönbözőbb világokról érkezett az űrrepülőterekre.)

Jelzett taxiért, rendeltetési célul azonban csak a „Cityt” lyukasztotta ki.

Oda is siklott hozzájuk egy taxi diamágneses sítalpain, könnyedén sodortatva magát a szél alatt, ugyanakkor egyfolytában rázkódva nem kimondottan csendes motorja miatt. A színe sötétszürke volt, a fehér taxijelzést a hátsó ajtajain viselte. A sofőrön sötét kabát és fehér szőrmekalap volt.

Pelorat felfigyelt rá. és halkan megjegyezte: — Úgy látszik, ezen-a bolygón a fekete-fehér színezés járja.

— Lehet, hogy a szűkebben vett belvárosban élénkebbek a színek — felelte Trevize.

— A belvárosba mennek, emberek? — szólt bele a sofőr egy kis mikrofonba, talán hogy ne kelljen kinyitnia az ablakot.

Kicsit éneklősen beszélte a galaktikus nyelvet, ami kellemes színezetet adott a beszédének, s még a megértést is megkönnyítette — az ilyesmi mindig nagy megkönnyebbülés, ha új világba érkezik az ember.

— Úgy van — felelte Trevize, mire kinyílt a hátsó ajtó.

Bliss beszállt, őt Pelorat, majd Trevize követte. Az ajtó bezárult, s körülölelte őket a meleg.

Bliss megdörzsölte a kezét, s hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott.

A taxi lassan elindult, miközben a sofőr megszólalt:

— A hajó, amivel jöttek, gravitikus, ugye?

— Látva, ahogy földet ért, kételkedne benne? — kérdezte vissza Trevize száradon.

— Ezek szerint a Terminusról valók? — kérdezősködött tovább a sofőr.

— Ismer más világot, ahol ilyet tudnak építeni? — folytatta Trevize a kérdésre kérdéssel való válaszolást.

Úgy tűnt, a sofőr a választ emészti, miközben a taxi felgyorsult. Aztán mégis megszólalt:

— Maga mindig kérdéssel válaszol a kérdésre?

— Miért ne? — Trevize nem tudott ellenállni a kísértésnek.

— Ez esetben hogy válaszolna, ha azt kérdezném, nem Golan Trevize-nak hívják-e?

— Azt válaszolnám: miért kérdezi? A taxi az űrrepülőtér külterületén megállt, s a sofőr így szólt:

— Kíváncsiságból! Ismét megkérdezem: maga Golan Trevize?

Trevize hangja keménnyé, ellenségessé vált.

— Miért tartozik ez magára?

— Barátom — mondta a sofőr. — Addig nem megyünk tovább, amíg nem felel a kérdésre. És ha nem válaszol határozott igennel vagy nemmel másodperceken belül, elzárom a fűtést az utastérben, és aztán várunk. Maga Golan Trevize tanácsos a Terminusról? Ha nemmel válaszol, meg kell mutatnia nekem a személyazonossági papírjait.

— Igen, Golan Trevize vagyok — válaszolta Trevize — és mint az Alapítvány tanácsosa, remélem, hogy a rangomnak kijáró tisztelettel bánnak velem. A baklövés, amit elkövetett, nagy bajba fogja sodorni. És most mi lesz?

— Most valamivel könnyebb szívvel indulhatunk tovább. — A taxi újra elindult. — Én gondosan választom ki az utasaimat, és csak két férfira számítottam. A nő jelenléte meglepett, ezért azt gondoltam, talán tévedtem. De ha ön valóban az, aki, bizonyára meg fogja magyarázni a nő kilétét, ha majd a rendeltetési céljához ér.

— Maga nem ismeri az én rendeltetési célomat.

— Történetesen ismerem. Ön a Szállítási Minisztériumba megy.

— Nem oda óhajtok menni.

— Ez szemernyit sem változtat a helyzeten, tanácsos. Ha taxisofőr volnék, oda vinném, ahová menni akar. De mivel nem vagyok az, oda viszem, ahová én akarom vinni.

— Elnézést kérek — hajolt előre Pelorat —, de maga valóban taxisofőrnek látszik. Hiszen taxit vezet.

— Bárki vezethet taxit. Csak nem mindenkinek van jogosítványa rá. És nem minden taxi, ami annak látszik.

— Ne játsszunk tovább — mondta Trevize. — Kicsoda maga, és mit csinál? Ne felejtse el, hogy minderről számot kell adnia majd az Alapítványnak.

— Nekem ugyan nem — felelte a sofőr. — Esetleg a feletteseimnek. Én a comporelloni Biztonsági Szolgálat ügynöke vagyok. Azt az utasítást kaptam, hogy bár a rangjuknak kijáró tisztelettel, de mindenképpen eljuttassam önöket az utasításban meghagyott helyre. És jól gondolják meg, hogyan viselkednek, mert az autó fel van fegyverezve, engem pedig felhatalmaztak, hogy támadás esetén védekezzek.

<p>16.</p>

Attól kezdve, hogy a jármű elérte az utazósebességet, tökéletesen simán, zajtalanul futott, s ebben a nagy csendességben Trevize dermedt mozdulatlanságban ült. Bár nem nézett oda, tudta, hogy Pelorat időnként egy-egy oldalpillantást vet rá, s tanácstalan arcáról szinte lerí a kérdés: „Most mit tegyünk? Kérem, mondja meg!”

Szeme Blissre villant, aki nyugodtan, látszólag közömbösen ült a kocsiban. Persze, hiszen ő önmagában is egy egész világ volt. Noha galaktikus. távolságok messziségében voltak Gaiától, az egész bolygó ott rejtőzött a bőre alatt; valódi veszélyben ő bízvást folyamodhatott ehhez a mentsvárhoz.

De hát tulajdonképpen mi történt?

A fogadóállomás tisztviselője nyilván a gyakorlatnak megfelelően leküldte a jelentését — kihagyva belőle Blisst —, amely felkelthette a biztonságiak és mindenekelőtt a Szállítási Minisztérium érdeklődését. Vajon miért?

Békés idők jártak, tudomása szerint semmi különösebb feszültség nem volt a Comporellon és az Alapítvány között. Ő személy szerint az Alapítvány egyik fontos tisztségviselője…

Várjunk csak! A fogadóállomáson azt mondta a tisztviselőnek — annak a Kendray nevűnek —, hogy fontos ügyben jött a comporelloni kormányhoz. Ezt nyomatékosan hangsúlyozta, hogy rávegye, engedje át őket. Kendray nyilván ezt is jelentette, s ez kelthette föl az érdeklődésüket.

Erre nem számított, pedig láthatta volna előre.

Akkor hát hogyan is állunk az állítólagos tisztánlátási tehetségével? Máris kezdi elhinni, hogy valóban fekete doboz, ahogy Gaia feltételezi — vagy legalábbis állítja, hogy feltételezi — róla? Máris ingoványos területre vezette volna a babonás hitre alapozott túlzott önbizalom elhatalmasodása?

Hogyan is ülhetett fel egy percig is ennek az ostobaságnak? Hát valóban soha életében nem tévedett még? Tudta, milyen idő lesz holnap? Nyert valaha is nagy összegeket szerencsejátékon? A válasz: nem, nem és újra csak nem.

Akkor hát csak a nagy horderejű, még éppen csak alakuló dolgokban volt mindig igaza? Ezt meg honnan tudhatná?

Felejtsük el! Végtére is, a puszta tény, hogy azt állította, fontos államügyben jár… nem, az „Alapítvány biztonságát” emlegette…

Nos, tehát a puszta tény, hogy az Alapítvány biztonsága ügyében jött, méghozzá titokban, váratlanul — aminthogy úgy is volt — kelthette föl a figyelmüket. Igen ám, de amíg nem tudják, miről van szó, a legnagyobb óvatossággal kellene eljárniuk. Szertartásosan, a rangjának kijáró tisztelettel kellene bánniuk vele. Semmiképpen sem úgy, hogy elrabolják és fenyegetik.

Pedig pontosan ezt tették. Vajon miért?

Miért érzik magukat elég erősnek és hatalmasnak, hogy így bánjanak a Terminus egyik tanácsosával?

A Föld állna a háttérben? Ugyanaz az erő, amely oly hatásosan rejtette el az eredet világát még a Második Alapítvány nagy mentalistái elől is, lépett most elő, hogy már az első szakaszban meghiúsítsa a kutatását? Vajon a Föld mindentudó? Mindenható?

Trevize megrázta a fejét. Ez az út az őrületbe vezet. Ezentúl mindenért a Földet fogja okolni? Minden megmagyarázhatatlan viselkedést, az út minden kanyarát, a körülmények minden fordulatát a Föld titkos mesterkedése eredményének fog tulajdonítani? Mihelyt így kezdi látni a dolgokat, a biztos kudarc vár rá.

Ekkor érezte, hogy a jármű lelassul, s visszazökkent a valóságba.

Csak most jutott eszébe, hogy egyetlen pillantást sem vetett a városra, melyen áthajtottak. Körülnézett, hogy némi benyomást szerezzen róla. Az épületek alacsonyak voltak de, lévén ez hideg bolygó, talán nagy részük a föld alá húzódott.

Színeket nem látott, s ez idegen volt az emberi természettől.

Olykor feltűnt egy-egy jól bebugyolált járókelő, de ahogy maguk az épületek, bizonyára az emberek többsége is a föld alatt tartózkodik.

A taxi megállt. Alacsony, széles, valami mélyedésből kiemelkedő épület előtt voltak, az alját Trevize nem látta. Percek teltek el így, sem az autó, sem a sofőr nem mozdult. Magas, fehér kalapja majdnem az autó tetejét súrolta.

Trevize szórakozottan eltűnődött, vajon hogy tud a sofőr ki- és beszállni úgy, hogy a kalapját ne verje le közben. Amikor megszólalt, a gőgjében megalázott hivatalnok fojtott dühe érződött a hangján:

— Nos, sofőr, most mi a helyzet?

A sofőrfülke és az utastér közti csillogó válaszfal comporelloni változata korántsem volt kezdetleges munka. A hanghullámok áthatoltak rajta, de Trevize sejtette, hogy a mégoly nagy energiával rendelkező anyagi részecskék ellenben nem.

— Valaki majd feljön önökért — válaszolta a sofőr. — Addig csak üljenek nyugodtan.

Alighogy ezt kimondta, három fej bukkant elő egy enyhe ívű, sima kaptatón a mélység felől, amelyben az épület állt. Majd láthatóvá váltak a fejekhez tartozó testek is; bizonyára valami mozgólépcső-féleségen közeledtek, de magát a berendezést Trevize a kocsiból nem láthatta.

Amikor a három ember odaért, kinyílt a taxi utastér felőli ajtaja, s besüvített rajta a hideg levegő.

Trevize — nyakán összefogva a kabátját — kilépett. Két társa követte — Bliss erősen vonakodva.

A három comporelloni ijesztően alaktalan volt a felfújt öltözékben, amelybe talán villamos fűtést vezettek. Trevize az ilyesmit nem sokra tartotta; a Terminuson nem volt szükség rá, s amikor egy télen, a közeli Anakreon bolygón járva, kölcsönvett egy fűtött kabátot, hamarosan rá kellett jönnie, hogy hajlamos a túlmelegedésre — de addigra már csurgott róla a verejték.

Már ahogy közeledtek, enyhe megbotránkozással vette tudomásul, hogy a comporelloniak fegyvert viselnek. Nem is próbálták eltitkolni — épp ellenkezőleg. Sugárpisztolyukat a külső ruházatukhoz erősített pisztolytáskában tartották.

Egyikük egyenesen Trevize elé lépett, és nyersen megszólalt:

— Elnézést, tanácsos. — S egyetlen, durva mozdulattal szétrántotta Trevize kabátját. Kutató kezét föl-le futtatta Trevize oldalán, hátán, mellén és combjain. Ezután megrázta és ledobta a kabátot. Trevize döbbenetében csak akkor eszmélt rá, hogy gyorsan és hatásosan megmotozták, amikor már vége is volt az egésznek.

Pelorat leesett állal és félrehúzott, tátott szájjal szenvedte el a második comporelloni keze által rajta megesett hasonló méltatlanságot.

A harmadik Blisst vette célba, aki nem várta meg, míg hozzáérnek. Valamiképpen már tudta, mire számítson, mert egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a kabátot, s egy percre ott állt, lenge öltözékében, védtelenül a süvítő szélben.

— Láthatják, fegyvertelen vagyok — közölte az időjáráshoz illő fagyos hangon.

— És valóban láthatta mindenki. A comporelloni megrázta a kabátot, mintha a súlyából akarná megállapítani, rejtegetnek-e benne fegyvert — nyilván észre is vette volna —, majd visszalépett.

Bliss újra belebújt a kabátjába, szorosan összehúzta magán, s Trevize egy pillanatra csodálta a viselkedését. Tudta, mit érezhetett ebben a hidegben, de a lány egyetlen remegést, egyetlen borzongást sem engeded meg magának, mialatt csak egy vékony blúz és pantalló fedte a testét. (Később jutott csak eszébe, vajon szükség esetén nem kaphat-e Bliss meleget Gaia többi részétől.)

Az egyik comporelloni intésére a három Külvilági elindult utána. A másik kettő mögöttük lépdelt. Az utca egy-két járókelője meg sem állt, hogy lássa, mi történik. Vagy nagyon is hozzászoktak már e látványhoz, vagy — ami még valószínűbb — csak azzal törődtek, hogy mihamarabb céljukhoz érjenek valamelyik épületben.

Trevize innen már látta, hogy a comporelloniak egy mozgó rámpán jöttek fel. Most lefelé indultak mind a hatan, méghozzá egy majdnem olyan bonyolult zsiliprendszeren át, mint akármelyik űrhajóé — csakhogy ez inkább a meleget, mintsem a levegőt, volt hivatva bent tartani.

És máris egy hatalmas épület belsejében találták magukat.

<p>ÖTÖDIK FEJEZET</p> <p>Harc a hajóért.</p>
<p>17.</p>

Trevize első benyomása az volt, hogy egy hiperdráma szereplőjévé avatták — közelebbről egy, a Birodalom idejében játszódó történelmi kalandregény szereplőjévé. E játékhoz sajátos díszletek járultak (néhány változatban, ámbár lehet, hogy valójában csak egy volt, s azt használta minden hiperdráma-rendező), melyek az ereje teljében lévő Trantor világot átfogó bolygóvárosát jelképezték.

És íme, most látta a hatalmas tereket, a rohanó gyalogosokat, a kicsiny járműveket, melyek a számukra fenntartott sávokon robogtak.

Amikor fölnézett, szinte várta, hogy boltíves fülkék homálya felé tartó légitaxikat fog látni, de ebben legalább csalódhatott. Sőt ahogy magához tért kezdeti megdöbbenéséből, rájött, hogy ez az épület sokkalta kisebb, mint amekkorát az ember a Trantoron elvárhatna. És csak egy épület volt, nem pedig egy épületegyüttes része, mely ezer és ezer mérföldekre nyúlik minden irányban.

És a színek is mások voltak. A hiperdrámákban a Trantort mindig ijesztően rikító színekkel ábrázolták, a ruhák pedig tökéletesen hordhatatlanok, célszerűtlenek voltak. De mindeme színek és modorosságok csak arra szolgáltak, hogy jelképezzék a Birodalom dekadenciáját (ez a szemlélet manapság kötelező érvényű volt), különös tekintettel a Trantoréra.

Ebből az alaphelyzetből kiindulva a Comporellon csakis a dekadencia szöges ellentéte lehetett, mert a színskála, amit Pelorat odafent az űrkikötőben észrevételezett, itt csak megerősítést nyert.

A falak a szürke különböző árnyalatait mutatták, a mennyezet mindenütt fehér volt, az emberek pedig fekete, szürke és fehér ruhákat viseltek. Időnként feltűnt egy-egy tiszta fekete öltözék is, még ritkábban egy-egy teljesen szürke, de tiszta fehéret Trevize egyet sem látott. A minta azonban sohasem ismétlődött, mintha a színektől megfosztott emberekben elfojthatatlanul élt volna a vágy, hogy valamiképpen mégiscsak kimutassák egyéniség voltukat.

Az arcok általában kifejezéstelenek, vagy ha nem, akkor mogorvák voltak. A nők rövidre vágott hajat viseltek, a férfiak hosszabbat, de a homlokukból hátrasimítva, rövid varkocsokba fonva. Amikor elhaladtak egymás mellett, nem néztek egymásra. Mindenkiből áradt a céltudatosság, mintha az agyukat megtöltő üzleti ügyek semmi másra nem hagynának helyet. Férfiak és nők egyformán öltöztek, csak a hajuk hossza, a mell domborulata és a csípő szélessége jelezte a különbséget.

Egy liftbe kísérték őket, mely öt szintet haladt lefelé. Amikor kiléptek, egy ajtóhoz kellett menniük, amelyen egy szürke tábla volt, rajta apró, szerény, fehér betűk: „Mitza Lizalor, SzállMin”.

Az elöl haladó comporelloni megérintette a feliratot, s az a következő pillanatban felragyogott. Az ajtó kinyílt, és ők bevonulták.

Tágas, meglehetősen üres szobába jutottak, melynek kopársága felért a tér tüntető pazarlásával, talán hogy megmutassa használója hátalmát.

Két kifejezéstelen arcú testőr állt a hosszabbik fal előtt, tekintetüket egyenesen a belépőkre szegezve. A szoba mértani középpontjánál talán valamicskével hátrébb egy hatalmas íróasztal terpeszkedett a helyiség közepén. Mögötte pedig minden bizonnyal Mitza Lizalor: nagy testű, sima arcú, sötét szemű alak. Két erős, hosszú ujjú, szögletes körmű keze az asztalon nyugodott.

A SzállMin (szállítási miniszter, gondolta Trevize) felsőruhájának széles hajtókája fehéren világított egy egyébként sötétszürke ruhán. A hajtókák alatt kettős fehér sáv haladt átlósan, a mell közepén keresztezve egymást. Trevize észrevette, hogy noha az öltözéket úgy szabták, hogy semlegesítse a mell domborulatát, a fehér X mégiscsak felhívta rá a figyelmet.

A miniszter kétségtelenül nő volt. A mellét figyelmen kívül hagyva is elárulta rövidre nyírt haja, s noha az arca nem volt kifestve, a vonásai is ezt mutatták.

És a hangja is vitathatatlanul asszonyra vallott: zengő alt volt.

— Jó napot — mondta. — Nem fordul elő gyakran, hogy terminusi férfiak tisztelnek meg bennünket a látogatásukkal. Továbbá olyan asszony, aki nem szerepel a nyilvántartásban. — Tekintete egyikről a másikra vándorolt, majd megállapodott Trevize-on, aki fenyegető mozdulatlanságba merevedve állt előtte. — Ráadásul e férfiak egyike a Tanács tagja.

— Az Alapítvány tanácsosa — szólalt meg Trevize, s nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztosan csengjen. — Golan Trevize tanácsos, alapítványi küldetésben.

— Küldetésben? — A miniszter szemöldöke megemelkedett.

— Küldetésben — ismételte Trevize. — Miért bánnak hát úgy velünk, mint holmi gonosztevőkkel? Miért vettek őrizetbe fegyveres testőrök, s miért vezettek foglyokként ide? Remélem, tudja, hogy az Alapítvány Tanácsának nem fog tetszeni, ha tudomást szerez róla.

— És ettől függetlenül — szólalt meg Bliss, s a hangja az idősebb asszonyéhoz képest szinte csipogónak tűnt —, ezentúl most már mindig állnunk kell?

A miniszter egy hosszú percig jeges tekintettel nézett Blissre, aztán fölemelte egyik karját, s azt mondta:

— Három széket! Azonnal!

Nyílt egy ajtó, s a szokásos komor comporelloni divat szerint öltözött három férfi robogott be rajta három székkel. Az íróasztal előtt állók leültek.

— Tessék — jegyezte meg a miniszter fagyos mosollyal —, így már kényelmesebb?

Trevize gondolatban rávágta, hogy nem. A székek párnázatlanok, hidegek voltak, kemény ülésük és támlájuk egyáltalán nem követte a test vonalát.

— Miért vagyunk itt? — kérdezte. A miniszter belenézett az asztalán heverő papírokba.

— El fogom mondani, mihelyt tisztáztuk a tényeket. A maguk Távoli csillag nevű hajója a Terminusról való. Így van, tanácsos?

— Igen.

A miniszter fölnézett.

— Én használtam a maga címét, tanácsos. Az udvariasság kedvéért nem használná ön is az enyémet?

— Miniszterasszony elegendő lesz? Vagy van ennél tiszteletteljesebb is?

— Nincs tiszteletteljesebb, uram, és fölösleges halmoznia a címeket. A „miniszter” elegendő, vagy mondjon „asszonyomat”, ha megunja a sok ismétlést.

— Akkor a válaszom a kérdésére: Igen, miniszter.

— A hajó parancsnoka Golan Trevize, az Alapítvány polgára, egyben a terminusi Tanács tagja. Eddig igazam van, tanácsos?

— Igen, miniszter. És mivel én az Alapítvány polgára vagyok…

— Még nem végeztem, tanácsos. Tartsa meg az ellenvetéseit, míg elmondom a magamét. A kísérője Janov Pelorat, tudós, történész, az Alapítvány polgára. Ön az, ugye, dr. Pelorat?

Pelorat. akaratlanul is összerezzent, amikor a miniszter feléje fordította kutató tekintetét.

— Igen, az vagyok, kedv… — Elhallgatott, majd újrakezdte: — Igen, miniszter.

A miniszter energikusan kulcsolta össze az ujjait.

— A nekem továbbított jelentésben asszonyról nem tesznek említést. Ez a nő a hajó állományába tartozik?

— Igen, miniszter — felelte Trevize.

— Akkor most az asszonyhoz fordulok. A neve?

— Blissnek ismernek — válaszolta a mereven ülő Bliss higgadtan, világosan —, bár a teljes nevem hosszabb, asszonyom. Kívánja, hogy elmondjam az egészet?

— Pillanatnyilag beérem annyival, hogy Bliss. Ön is az Alapítvány polgára, Bliss?

— Nem vagyok az, asszonyom.

— Melyik világnak a polgára, Bliss?

— Nincsenek papírjaim, melyek bizonyítanák, hogy bármelyik világ polgára lennék, asszonyom.

— Nincsenek papírjai, Bliss? — Egy kis jelzést tett az előtte fekvő papírokon. — A tényt följegyeztem. Mit csinál ön a hajó fedélzetén?

— Utas vagyok, asszonyom.

— Kérte a papírjait akár Trevize tanácsos, akár dr. Pelorat, mielőtt a fedélzetre lépett volna, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Közölte velük, hogy nincsenek papírjai, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Mi a dolga a hajó fedélzetén, Bliss? Illik a neve arra a tevékenységre, amit űz?

— Utas vagyok, nincs más dolgom — felelte Bliss büszkén.

— Miért zaklatja ezt a nőt, miniszter? — vágott közbe Trevize. — Miféle törvényt sértett meg?

Lizalor miniszter tekintete Blissről Trevize-ra siklott.

— Maga Külvilági, tanácsos, nem ismeri a mi törvényeinket — mondta. — Mindazonáltal, ha a mi világunkra látogat, ön is engedelmeskedni tartozik ezeknek. A saját törvényeit nem hozhatja magával ide; ez a galaktikus törvény általános szabálya, azt hiszem.

— Elismerem, miniszter, de ebből még nem tudom, milyen törvényeiket sértette meg ez a lány.

— Általános szabály a Galaxisban, tanácsos, hogy ha a látogató az általa meglátogatott világ fennhatóságán kívül eső világból érkezik, magával kell hoznia a személyazonossági papírjait. Sok világ hanyagul kezeli ezt a kérdést, vagy mert olyan nagyra értékeli a turizmust, vagy mert a rendszabályok hidegen hagyják. Mi, comporelloniak nem tartozunk közéjük. Mi törvénytisztelő világ vagyunk, és azokat másokkal is szigorúan betartatjuk. Ez a nő világ nélküli személy, és mint ilyen, megsérti a törvényeinket.

— Neki ez ügyben nem volt választása — mondta Trevize. — Én vezettem a hajót, és én hoztam le a Comporellonra. Neki velünk kellett jönnie, vagy arra céloz, miniszter, hogy ki kellett volna löknünk őt az űrbe?

— Ez csupán azt jelenti, hogy ön is megsértette a törvényünket, tanácsos.

— Nem, ez nem így van, miniszter. Én nem vagyok Külvilági. Én az Alapítvány polgára vagyok, és a Comporellon a neki alávetett világokkal együtt az Alapítvány Szövetséges Hatalmának része. Én mint az Alapítvány polgára szabadon jöhettem ide.

— Hogyne, tanácsos, mindaddig, míg bizonyítani tudja, hogy ön valóban az Alapítvány polgára.

— Amit-meg is teszek, miniszter.

— De még az Alapítvány polgáraként sincs joga megsérteni a törvényeinket oly módon, hogy magával hoz egy világnélküli személyt.

Trevize habozott. Nyilvánvaló, hogy a határőr, Kendray nem tartotta meg a neki tett ígéretét, nincs értelme hát, hogy védje őt.

— A határállomáson nem tartóztattak föl bennünket, tehát úgy gondoltam, az engedély arra is vonatkozik, hogy ezt az asszonyt magammal hozhatom, miniszter.

— Igaz, hogy nem tartóztatták fel önöket, tanácsos. Igaz, hogy a bevándorlási hatóságok nem jelentették az asszonyt, hanem átengedték. Gyanítom azonban, hogy a fogadóállomás tisztviselői úgy vélték — teljes joggal —, hogy előbbre való a hajójukat a felszínre engedni, mint holmi világnélküli személy miatt aggodalmaskodni. Amit ők tettek, kereken kimondva szabálysértés volt, s nekünk a megfelelő módon kell az ügyben eljárnunk, de nem kétlem, hogy a döntésüket végül jogosnak fogjuk ítélni. Mi a szigorú törvények világa vagyunk, tanácsos, de az ész diktálta határokon túl nem ragaszkodunk a törvényekhez.

— Akkor én most az ész nevében kérem, engedjen a szigorából, miniszter — vágta rá Trevize azonnal. — Ha valóban nem kapott felvilágosítást a fogadóállomástól abban az értelemben, hogy a hajónk fedélzetén egy világ nélküli személy is tartózkodik, akkor ön nem tudta, hogy a földet érésünk pillanatában valamely törvényüket megsértjük. Mégis teljesen nyilvánvaló, hogy felkészült rá, miszerint bennünket a leérkezésünk pillanatában őrizetbe vesz, amit valóban meg is tett. Miért cselekedett így, ha nem volt oka rá, hogy azt higgye, valamelyik törvényüket megsértjük?

A miniszter elmosolyodott.

— Megértem a zavarát, tanácsos. Hadd nyugtassam meg, bármit tudtunk is — vagy nem tudtunk — az utasa világnélküli voltáról, annak semmi köze ahhoz, hogy önöket őrizetbe vettük. Mi az Alapítvány nevében cselekedtünk így, amelynek, mint ön rámutatott, Szövetséges Hatalma vagyunk.

— De hát ez lehetetlen, miniszter — meredt rá elképedve Trevize. — Vagy még rosszabb! Nevetséges!

A miniszter kuncogása olyan volt, mint a mézcsorgás.

— Érdekelne, tanácsos, miként értékeli ön a nevetségest rosszabbnak a lehetetlennél. Egyébként ebben egyetértünk. Sajnos azonban az ön számára sem az egyik, sem a másik nem igaz. Miért is lenne az?

— Mert én az alapítványi kormány tagja vagyok, az ő küldetésükben járok, és teljességgel elképzelhetetlen, hogy le akarnának tartóztatni engem, de még az is, hogy hatalmukba állna, miután mentelmi joggal rendelkezem.

— Ó, megfeledkezett a címemről, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ami azt illeti, nem kértek meg rá, hogy minden teketória nélkül letartóztassam önt. Én csak azt teszem, amivel keresztülvihetem, amire valóban megkértek, tanácsos.

— Vagyis, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben megpróbálta leplezni érzelmeit e félelmetes nő előtt.

— Vagyis hogy elvegyem a hajóját, tanácsos, és visszaküldjem az Alapítványnak.

— Micsoda?

— Megint elhagyta a címemet, tanácsos. Ez nagy hanyagságra vall, és cseppet sem könnyít a helyzetén. Gondolom, a hajó nem az öné. Vagy talán ön tervezte, esetleg ön építette, netalán ön fizetett érte?

— Természetesen nem, miniszter. Az Alapítvány kormánya nekem utalta ki.

— Akkor feltehetően az Alapítvány kormányának joga van érvényteleníteni ezt a kiutalást, tanácsos. Úgy képzelem, ez egy értékes hajó.

Trevize nem válaszolt.

— Ez egy gravitikus hajó, tanácsos — folytatta a miniszter. — Nem lehet belőle sok, még az Alapítványnak sem. Bizonyára megbánták, hogy a kevés közül egyet önnek utaltak ki. Talán rávehetne őket, hogy utaljanak ki egy másikat, egy, kevésbé értékeset, amely mindazonáltal tökéletesen megfelel majd a küldetésének. De meg kell kapnunk a hajót, amelyen ide érkezett.

— Nem, miniszter, a hajóról nem mondhatok le. Nem hihetem, hogy az Alapítvány erre kérte önt.

— Nem egyedül engem, tanácsos — mosolygott a miniszter. — És nem is kizárólag a Comporellont. Okunk van feltételezni, hogy a kérést elküldték a sok-sok világ és térség közül mindazoknak, melyek az Alapítvány fennhatósága és szövetsége alá tartoznak. Ebből arra következtetek, hogy az Alapítvány nem ismeri az ön útitervét, és bizonyos dühödt eltökéltséggel kutatja a hollétét. Amiből továbbá arra következtetek, hogy önnek nincs a Comporellont érintő olyan küldetése, melyet az Alapítvány megbízásából végezne. Röviden, tanácsos, ön hazudott nekem.

Trevize-nak eléggé nehezére esett megszólalni:

— Szeretném látni a kérés másolatát, amelyet az Alapítvány kormányától kapott, miniszter. Azt hiszem, ehhez jogom van.

— Hogyne, mihelyt az ügy törvényes keretek közé kerül. Mi nagyon komolyan vesszük a törvényes formákat, tanácsos, és biztosíthatom, a jogai teljes védelmet fognak élvezni. De úgy vélem, jobb és könnyebb volna, ha meg tudnánk egyezni itt, a nyilvánosság kizárásával, elhalasztva ezzel a bírósági eljárást. Ez jobban megfelelne nekünk is, és meggyőződésem, hogy az Alapítványnak is, amelynek nem lehet célja, hogy az emberek Galaxis-szerte tudomást szerezzenek egy szökevény törvényhozóról. Ez nevetséges helyzetbe hozná az Alapítványt, ami — a maga és az én felfogásom szerint is — rosszabb lenne a lehetetlennél.

Trevize ismét hallgatásba burkolózott.

A miniszter várt egy kicsit, aztán folytatta, éppoly zavartalanul, mint eddig:

— Nézze, tanácsos, akár bizalmas megegyezés, akár bírósági eljárás révén, de mindenképpen szándékunkban áll megszerezni a hajót. A büntetés, amiért hazátlan utast hozott magával, azon múlik, melyik utat választjuk. Követelje a törvényt, és a nő csak súlyosbítani fogja az ügyét; a vétekért keményen felelősségre vonjuk mindannyiukat, s biztosíthatom, nem lesz könnyű dolguk. Ha viszont megegyezünk, a kereskedelmi járat bárhová elviszi az utasát, ahová csak óhajtja, s ha úgy kívánják, önök ketten el is kísérhetik. Vagy ha az Alapítvány megkér bennünket, a rendelkezésére bocsáthatjuk az egyik saját hajónkat, egy tökéletesen megfelelőt — feltéve természetesen, hogy az Alapítvány kártalanít bennünket egy vele egyenértékű, saját hajójával. De ha ön bármilyen oknál fogva nem kíván visszatérni az Alapítvány ellenőrzése alá tartozó területre, mi hajlandók vagyunk menedéket nyújtani, s akár még comporelloni honpolgárságot is nyerhet nálunk. Látja, számtalan előnyös lehetősége van, ha hajlandónak mutatkozik egy baráti egyezségre, de nincs egy se, ha ragaszkodik a törvényes jogaihoz.

— Ön túlságosan mohó, miniszter — szólalt meg végre Trevize. — Olyasmit ígér, amit nem tud teljesíteni. Nem ígérhet nekem menedéket, ha az Alapítvány azt kívánja, hogy szolgáltassanak ki neki.

— Tanácsos, én sohasem ígérek olyasmit, amit ne tudnék teljesíteni — felelte a miniszter. — Az Alapítvány kérése csak a hajóra vonatkozik. Önnel mint egyénnel kapcsolatban nem rendelkeztek, sem senki mással a hajón tartózkodók közül. Kívánságuk egyedül a járműre vonatkozik.

Trevize egy gyors pillantást vetett Blissre, majd azt mondta:

— Megengedi, miniszter, hogy egy rövid ideig megtanácskozzam a dolgot dr. Pelorattal és Bliss kisasszonnyal?

— Hogyne, tanácsos. Adok önnek tizenöt percet.

— Hatszemközt, miniszter.

— Átvezetik önöket egy másik szobába, és tizenöt perc múlva visszakísérik, tanácsos. Mialatt ott vannak, nem zavarjuk önöket, s meg sem kíséreljük, hogy a beszélgetésüket kihallgassuk. Erre a szavamat adom, és én megtartom a szavamat. Mindazonáltal továbbra is őrizet alatt lesznek, tehát ne legyenek olyan őrültek, hogy a szökés gondolatával foglalkozzanak.

— Megértettük, miniszter.

— És amikor visszatérnek, reméljük, szabad beleegyezésüket adják a hajó átengedéséhez. Máskülönben működésbe lép a törvény gépezete, és az sokkal rosszabb lesz mindannyiuk számára, tanácsos. Megértette?

— Megértettem, miniszter — felelte Trevize, minden erejével véka alá rejtve a haragját, hiszen csöppet sem vált volna javára, ha szabadjára engedi.

<p>18.</p>

Kicsi, de jól megvilágított szoba volt. A berendezés mindössze egy heverőből és két székből állt-, s tisztán lehetett hallani a szellőztető berendezés halk zümmögését. Egészében véve sokkal kényelmesebbnek látszott, mint a miniszter hatalmas és steril irodája.

Egy robusztus, magas testőr vezette oda őket, keze állandóan a sugárpisztolya fölött lebegett. Amikor beléptek a szobába, ő az ajtó előtt maradt, s csak ennyit mondott, de nyomatékosan:

— Tizenöt percük van.

De akkor már tompa csattanással a helyére is siklott az ajtó.

— Csak remélhetem, hogy nem hallgatnak ki bennünket — mondta Trevize.

— A szavát adta rá, Golan — felelte Pelorat.

— Önmaga alapján ítéli meg az embereket, Janov. Az ő úgynevezett „szava” nekem nem elég. Habozás nélkül megszegi, ha úgy látja jónak.

— Nem számít — szólt közbe Bliss. — Le tudom árnyékolni a szobát.

— Van árnyékolód? — érdeklődött Pelorat. Bliss elmosolyodott, hófehér fogai kivillantak.

— Gaia elméje az árnyékoló, Pel. Hatalmas elme, hidd el.

— Ide jutottunk ennek a hatalmas elmének a korlátai miatt — jegyezte meg Trevize dühösen.

— Hogy érti ezt? — kérdezte Bliss.

— Amikor a hármas találkozó felbomlott, maga visszavont engem mind a polgármester, mind a második alapítványbeli Gendibal elméjéből. Egyiknek se jutottam többé eszébe, legföljebb a ködös messzeségből és minden érzelmi töltés nélkül. Magamra lettem hagyva.

— Ezt kellett tennünk — felelte Bliss. — Maga a mi legfontosabb erőforrásunk.

— Igen. Golan Trevize, az igazlátó. De a hajómat bezzeg nem vonták vissza az elméjükből, igaz? Branno polgármester nem engem kért vissza; én őt nem érdekeltem, de bezzeg visszakérte a hajót! A hajót nem felejtette el.

Bliss összehúzta a szemöldökét.

— Gondolja csak végig — folytatta Trevize. — Gaia úgy vette, mintha én egy egységet alkotnék a hajómmal; hogy mi ketten összetartozunk. Ha Branno nem gondol rám, nem fog gondolni a hajóra sem. Az a baj, hogy Gaia nem érti, mi az az egyéni jelleg. Számára én és a hajóm egyetlen organizmus vagyok, márpedig ez egy téves elképzelés.

— Lehetséges — mondta Bliss halkan.

— Nos, akkor a maga dolga, hogy helyrehozza ezt a hibát — jelentette ki Trevize kereken. — Nekem szükségem van a gravitikus hajómra és a számítógépemre. Semmi más nem helyettesítheti őket. Tehát, Bliss, gondoskodjon róla, hogy megtarthassam a hajót. Maga képes irányítani az agyakat.

— Úgy van, Trevize, de ez az irányítás nem könnyű feladat számunkra. Megtettük a hármas találkozó alkalmával, de tudja-e, mennyi ideig készültünk arra a találkozóra? Hogy mennyit-számoltunk? Mérlegeltünk? Évekbe tellett — de szó szerint. Nem sétálhatok oda csak úgy egy asszonyhoz, s igazíthatok egyet az agyán, hogy azt tegye, ami egy másik embernek megfelel.

— Maga szerint ez az idő megfelel…

Bliss nem hagyta magát félbeszakítani.

— Csak egyszer folyamodjak ehhez a módszerhez, vajon hol állunk meg a végén? Beleavatkozhattam volna a tisztviselő gondolataiba a fogadóállomáson, s rögtön átmehettünk volna. Befolyásolhattam volna a taxis ügynök gondolatait, s ő is utunkra engedett volna.

— Nos, ha már említi, megkérdezhetem, hogy miért nem tette?

— Mert nem tudjuk, mindez hová vezetne. Nem ismerjük a mellékhatásokat; amelyek, meglehet, még többet rontanának a helyzetünkön. Ha én most igazítok egyet a miniszter elméjén, az hatással lesz az őt másokhoz fűző kapcsolataira, s mivel magas hivatalt tölt be a kormányában, e hatás még a csillagközi kapcsolatokat is érintheti. Míg el nem jön az az idő, amikor minden ilyesmit előre ki tudunk számítani, nem merünk az agyához nyúlni.

— Akkor miért van egyáltalán velünk?

— Mert bekövetkezhet az a pillanat, amikor a maga élete forog veszélyben. Meg kell védenem az életét minden áron, még Pel vagy a saját életem árán is. A. fogadóállomáson nem volt életveszélyben. Most sincs. Ezt a helyzetet magának kell megoldania, s ez mindaddig. Így lesz, amíg Gaia fel nem tudja mérni valamely cselekvés következményeit, s magára nem vállalja a döntést.

Trevize gondolkodóba esett, s végül így szólt:

— Tehát nekem kell megpróbálnom valamit. Nem biztos, hogy sikerül.

Az ajtó kinyílt, éppoly zajos döndüléssel, ahogyan becsukódott.

— Jöjjenek ki — szólt be a testőr.

— Mit fog csinálni, Golan? — suttogta Pelorat, miközben kilépdeltek.

— Még magam sem tudom egészen — súgta vissza Trevize a fejét csóválva. — Rögtönöznöm kell.

<p>19.</p>

Amikor visszaértek az irodába, Lizalor miniszter ugyanúgy ült az íróasztalánál. A belépők láttán arca zord mosolyra húzódott.

— Bízom benne, Trevize tanácsos, azzal az elhatározással tért vissza, hogy hajlandó lemondani a birtokában lévő alapítványi hajóról — mondta.

— Azzal az elhatározással jöttem vissza, miniszterválaszolta Trevize nyugodtan —, hogy megbeszéljük a feltételeket.

— Nincsenek megbeszélni való feltételek, tanácsos. A tárgyalást, amennyiben ragaszkodik hozzá, nagyon gyorsan meg lehet rendezni, és még gyorsabban le lehet folytatni. Kezeskedem, hogy még a legelfogulatlanabb bíróság is elítéli, miután a bűne — az, hogy hazátlan személyt hozott magával — nyilvánvaló és vitathatatlan. Ezek után már törvényadta jogunk, hogy elkobozzuk a hajóját, és példás büntetést szabjunk ki mindhármukra. Ne kényszerítse ki e büntetéseket, csak hogy egy napig késleltessen bennünket.

— Mégiscsak vannak megvitatni való feltételek, miniszter, mert akármilyen gyorsan elítélnek is bennünket, az én hozzájárulásom nélkül nem vehetik el a hajót. Ha megkísérlik, hogy nélkülem, erőszakkal hatoljanak a fedélzetére, a hajó megsemmisül, s vele együtt az űrállomás, a rajta lévő összes emberi lénnyel. Ez kétségkívül feldühítené az Alapítványt, amit önök nem mernek megkockáztatni. Ha fenyegetésekkel vagy rossz bánásmóddal akarnának kényszeríteni a hajó felnyitására, az nyilván ellenkezne a törvényeikkel, s ha végső szorultságukban mégis megszegnék saját törvényeiket, bennünket pedig megkínoznának, vagy akár hosszabb időre kegyetlen és szokatlan börtönbüntetéssel sújtanának, az Alapítvány arról is tudomást szerezne, s még inkább feldühödne. Bármennyire akarják is a hajót, nem engedhetnék meg a precedenst, hogy alapítványi polgárokkal rosszul bánjanak. Nos, beszélhetünk végre a feltételekről?

— Képtelenségeket beszél — ráncolta össze a homlokát a miniszter. — Ha szükséges, magához az Alapítványhoz fogunk fordulni. Ők tudni fogják, hogyan nyissák ki a saját hajójukat, esetleg ők kényszerítik magát, hogy kinyissa.

— Nem használta a címemet, miniszter, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ön is jól tudja, hogy csak legvégső esetben fordul az Alapítványhoz, hiszen nem áll szándékában visszaszolgáltatni nekik a hajót.

A mosoly lehervadt a miniszter arcáról.

— Miféle képtelenség ez, tanácsos?

— Az a fajta képtelenség, miniszter, amit talán másoknak nem szükséges hallaniuk. Engedje meg, hogy a barátom és az ifjú hölgy visszavonuljon valami kényelmes szállodai szobába, ahol végre kipihenhetik magukat, és bocsássa el a testőreit is. Maradjanak kint az ajtó előtt, és hagyjanak itt önnek egy sugárpisztolyt. Maga nem valami törékeny kis nő, és egy sugárpisztollyal a kezében nem kell tartania tőlem. Én fegyvertelen vagyok.

A miniszter az asztal fölött áthajolt hozzá.

— Nem fordulhat elő olyan eset, hogy félnem kellene magától.

Anélkül hogy hátranézett volna, magához intette az egyik testőrt, aki azonnal odalépett, s erőteljes dobbantással vigyázzba vágta magát.

— Testőr — szólt az asszony —, őt és őt kísérje az 5-ös lakosztályba. Gondoskodjék a kényelmükről és az őrzésükről. Maga felel érte, ha netán rosszul bánnak velük, vagy ha a biztonságukon valami csorba esik.

Felállt, és hiába határozta el Trevize, hogy tökéletesen megőrzi a hidegvérét, mégis összerándult egy kicsit. A nő magas volt: legalább 1,85 méter, mint Trevize, ha ugyan nem magasabb egy-két centiméterrel. A mellén kereszteződő, majd a derekát körülfogó két fehér csík még keskenyebbnek láttatta amúgy is keskeny derekát. Valami energikus kecsesség volt benne, és Trevize borongva gondolt rá, hogy valószínűleg igazat mondott, amikor azt állította, hogy nincs semmi félnivalója tőle. Ha dulakodásra kerülne a sor, gondolta, az asszony játszi könnyedséggel két vállra fektetné.

— Jöjjön velem, tanácsos — mondta a nő. — Ha ezentúl képtelenségeket akar mondani, jobb, ha minél kevesebben hallják, már csak a maga érdekében is.

Fürge léptekkel haladt elöl, s a mögötte lépkedő Trevize úgy érezte, eltörpül az árnyékában, holott ehhez hasonlót még sohasem érzett nő társaságában. Amikor beléptek egy liftbe, s az ajtó bezárult mögöttük, a nő újra megszólalt:

— Most egyedül vagyunk, tanácsos, és ha olyan illúziókat melenget, hogy erőszakot alkalmaz velem szemben valami elképzelt cél elérése érdekében, kérem, tegyen le róla. — Kán tálasa még szembetűnőbbé vált, amikor látható élvezettel hozzátette: — Maga kifejezetten erős példánynak látszik, de biztosíthatom, nem esne nehezemre eltörni a karját vagy a gerincét, ha meg kellene tennem. Van nálam fegyver, de ehhez még arra sem lenne szükségem.

Trevize megvakarta az arcát, s közben a tekintete lesiklott, majd felvándorolt a nő testén.

— Miniszter, én birkózásban állom a sarat bármelyik férfival, aki a súlycsoportomba tartozik, de már eldöntöttem, hogy önnel szemben elveszíteném a menetet. Tudom, mikor vagyok eleve reménytelen helyzetben.

— Helyes — felelte a miniszter, és elégedettnek látszott.

— Hová megyünk, miniszter? — kérdezte Trevize.

— Le! Meglehetősen mélyre. De azért ne aggódjon. Egy hiperdrámában, gondolom, így indulnának el önnel valami föld alatti várbörtön felé, de a Comporellonon nincsenek föld alatti várbörtönök, csak egészen egyszerű börtönök. Most a magánlakosztályomba megyünk; nem olyan romantikus hely, mint a régi, csúf birodalmi idők várbörtönei voltak, de kényelmesebb.

Trevize úgy becsülte, legalább ötven méterre szállhattak le a bolygó felszíne alá, amikor a lift ajtaja félrehúzódott, és ők kiléptek.

<p>20.</p>

Nem titkolt meglepetéssel nézett körül a lakosztályban.

— Nem tetszik a lakásom, tanácsos? — kérdezte mogorván a miniszter.

— Dehogy, miért is ne tetszene, miniszter? Csak meglepődtem. Erre nem számítottam. Ami kevés benyomásom volt az önök világáról a megérkezésem óta látottak és hallottak alapján, abból úgy gondoltam, hogy ez egy önmegtartóztató, minden haszontalan fényűzést kerülő világ.

— Az is, tanácsos. Energiaforrásaink korlátozottak, tehát az életünknek is éppoly ridegnek kell lennie, mint az időjárásnak.

— De hát ez, miniszter… — Trevize kitárta a karját, mintha át akarná ölelni a szobát, amelyben (ezen a világon először) színeket látott, ahol a heverők párnázottak voltak, a megvilágított falak lágyan szórták a fényt, és a padlót puha szőnyeg borította, mely ruganyossá tette a lépteket, s elnyelte a zajokat. — Ez aztán valóban fényűző!

— Ahogy mondja, tanácsos, valóban kerüljük a haszontalan fényűzést, a hivalkodó fényűzést, a pazarlóan szertelen fényűzést. Ez itt ellenben magánfényűzés, amelynek megvan a maga haszna. Én keményen dolgozom, súlyos felelősséget hordok a vállamon. Szükségem van egy helyre, ahol egy időre megfeledkezhetem a hivatalom nehézségeiről.

— És minden comporelloni így él, ha a többiek szeme elfordul róla, miniszter? — tudakolta Trevize.

— A munkája és a felelőssége mértékétől függ. Kevesen engedhetik meg maguknak, vagy érdemlik ki, vagy — hála etikai szabályzatunknak — igénylik.

— De ön, miniszter, megengedheti, megérdemli — és igényli?

— A rangnak megvannak a maga előjogai, éppúgy, mint a kötelezettségei — válaszolta a miniszter. — És most foglaljon helyet, tanácsos, és meséljen nekem arról az őrültségről, amit a fejében forgat. — Leült a heverőre, amely lassan engedett tömör súlyának, majd rámutatott egy hasonlóan puha székre. Trevize így nem túl messzire, és pontosan szembekerült vele.

— Őrültség, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben leült.

A miniszter láthatóan elengedte magát jobb könyökét egy párnára támasztotta.

— Magánbeszélgetésben nem szükséges túl mereven ragaszkodnunk a hivatalos tárgyalások hangneméhez. Nyugodtan hívhat Lizalornak, én pedig Trevize-nak fogom szólítani. Mondja el, Trevize, mit sütött ki, hadd vizsgáljuk meg együtt közelebbről.

Trevize keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt a székben.

— Nézze, Lizalor, maga választás elé állított engem: vagy önként átadom a hajót, vagy hivatalos bírósági eljárást indítanak ellenem. Mindkét esetben végül az önöké lesz a hajó. Ön mégis megtett mindent, hogy meggyőzzön, válasszam az első lehetőséget. Még arra is hajlandó, hogy a sajátom helyett egy másik hajót ajánljon fel, hogy a barátaimmal együtt oda mehessek, ahova akarok. Vagy ha az a kívánságunk, itt maradhatunk a Comporellonon, s még honpolgárságot is kaphatunk. Tizenöt percig tanácskozhattunk egymás között a részletekről. Mi több, hajlandó volt idehozni engem a magánlakosztályába, mialatt a barátaim feltehetőleg egy kényelmes szállodában pihennek. Egyszóval, Lizalor, ön megveszteget engem, s mindent bedob, hogy tárgyalás nélkül engedjem át önnek a hajómat.

— Ugyan, Trevize, nem bízhatna bennem pusztán humánus érzéseitől indíttatva?

— Nem.

— Vagy abból a megfontolásból, hogy az önkéntes lemondás gyorsabb és célravezetőbb minden bírósági tárgyalásnál?

— Nem! Nekem más javaslatom lenne.

— Mégpedig?

— A törvényszéki tárgyalásnak egyetlen komoly hátránya van: a nyilvánossága. Maga számtalanszor hivatkozott e világ szigorú törvénykezési rendszerére, és én gyanítom, hogy egy tárgyalást nehéz úgy lebonyolítani, hogy ne készüljön róla részletes jegyzőkönyv. Ha pedig ez így van, akkor az Alapítvány tudomást fog szerezni róla, s mihelyt a tárgyalás lezajlott, önnek vissza kell szolgáltatnia a hajót.

— Természetesen — felelte Lizalor kifürkészhetetlen arcai. — A hajó az Alapítvány tulajdona.

— Ezzel szemben — folytatta Trevize — ha magánegyezséget köt velem, arról nem kell jegyzőkönyvnek készülnie. Megkaphatja a hajót, és mivel az Alapítvány mit sem tud az ügyről — hiszen ők még azt sem tudják, hogy mi ezen a világon vagyunk —, az megmarad a Comporellon tulajdonában. Meggyőződésem, hogy önnek ez a valódi szándéka.

— Miért tennénk ezt? — Az asszony arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit. — Hát nem vagyunk az Alapítvány Szövetség része?

— Nem egészen. Az önök státusa Szövetséges Hatalom. Bármelyik galaktikus térképen, ahol a Szövetség tagországait vörössel jelzik, a Comporellon és alárendelt világai halvány rózsaszín foltként tűnnek elő.

— Még így is, mint Szövetséges Hatalom, nyilván együttműködnénk az Alapítvánnyal.

— Együttműködnének? Nem lehet, hogy a Comporellon teljes függetlenségről, netán vezető szerepről álmodozik? Régi világ az önöké. Szinte valamennyi világ öregebbnek állítja magát, mint amilyen, de a Comporellon valóban öreg világ.

Lizalor miniszter megengedte, hogy egy hűvös mosoly fusson át az arcán.

— A legöregebb, ha hinni lehet néhány rajongónknak.

— Nem lehet, hogy volt idő, amikor a Comporellon valóban vezető hatalma volt egy viszonylag kicsiny világcsoportnak? Nem lehet, hogy még most is arról álmodoznak, egyszer még visszaszerzik ezt az elveszett pozíciót?

— Gondolja, hogy ilyen lehetetlen célról álmodozunk? Őrültségnek neveztem, még mielőtt megismertem volna a gondolatait, és most, hogy megismertem, valóban őrültségnek tartom.

— Lehetnek bármilyen lehetetlen álmaink, azért még dédelgethetjük azokat. A Galaxison gyakorlatilag az a Terminus uralkodik, amely ennek a Galaxisnak a legkülső peremén található, és ötszáz éves történelmével bármelyik más világnál fiatalabb. És a Comporellon ne vágyna erre a szerepre? Nos? — mosolyodott el Trevize.

Lizalor komoran válaszolta:

— Ahogy értésünkre adták, a Terminus a Hari Seldon-féle terv révén érte el ezt a pozíciót.

— Ez a felsőbbrendűségének pszichológiai alátámasztása, és valószínűleg csak addig marad érvényben, amíg az emberek hisznek benne. Lehetséges, hogy a comporelloni kormány nem hisz benne. De a Terminusnak ezenkívül van még egy technológiai támasza is. A Galaxis felett gyakorolt hegemóniája kétségtelenül fejlett technológiáján alapszik — amelyre az önt annyira izgató gravitikus hajó csak egy példa. A Terminuson kívül egyetlen világ sem rendelkezik gravitikus hajóval. Ha a Comporellonnak is volna egy, és minden részletre kiterjedően megtanulná a működési elvét, feltétlenül óriási lépést tenne előre a műszaki haladás terén. Én ugyan nem hiszem, hogy ezzel máris felülkerekedhetne a Terminuson, de a kormánya hihet benne.

— Ezt nem mondhatja komolyan — felelte Lizalor. — Ha egy kormány az Alapítvány határozott kívánsága ellenére meg akarná tartani magának a hajót, magára bőszítené az Alapítványt — márpedig a történelem megmutatta, milyen kellemetlen tud lenni az Alapítvány haragja.

— Az Alapítvány haragjának csak akkor volna hatása, ha tudná, hogy van valami, amin fel kell bőszülnie — jegyezte meg Trevize.

— Ha így áll a dolog, Trevize — feltéve, hogy a helyzetelemzése több, mint egyszerű őrültség —, nem lenne hasznosabb magának is, ha előnyös üzletet kötve átadná nekünk a hajót? Elfogadva az érvelését, hajlandók volnánk jogarát fizetni azért, hogy szép csendben megszerezzük a hajót.

— Tehát megbízik bennem, hogy nem jelentem az ügyet az Alapítványnak?

— Hogyne. Miután azt is jelentenie kellene, hogy maga milyen szerepet vállalt az ügyben.

— Jelenthetem úgy is, hogy kényszer hatására cselekedtem.

— Igaz. Ha a józan esze nem figyelmeztetné, hogy a polgármestere egy szavát se hinné el. Ugyan már, egyezzünk meg végre!

— Nem én, Lizalor asszony — rázta meg a fejét Trevize. — A hajó az enyém, és az enyémnek is kell maradnia. Ahogy már mondtam, szörnyű energiával fogom felrobbantani, ha erőszakkal próbálnak feljutni rá. Biztosíthatom, az igazat. mondom. Ne gondolja, hogy a levegőbe beszélek.

— De maga ki tudja nyitni, s a számítógépet is át tudja programozni.

— Nem vitás, csak éppen nem teszem meg. Lizalor nagyot sóhajtott.

— Az a helyzet, hogy rá tudjuk bírni, változtassa meg a véleményét… ha azzal nem, amit magával teszünk, hát akkor azzal, amit a barátjával, dr. Pelorattal vagy az ifjú hölggyel művelünk.

— Kínzás, miniszter? Ez az önök törvénye?

— Nem, tanácsos. De nem is kell ilyen kegyetlenségekhez folyamodnunk. A Lelki Próba mindig rendelkezésünkre áll.

Amióta belépett a miniszter lakásába, Trevize most érzett először valami fagyos borzongást a belsejében.

— Ezt sem tehetik meg. Galaxis-szerte tilos a Lelki Próbát másra, mint orvosi célra használni.

— De ha a végsőkig felingerel bennünket…

— Még azt is hajlandó lennék megkockáztatni — közölte Trevize higgadtan —, mert nem nyernének vele semmit. Olyan eltökéltén ragaszkodom a hajómhoz, hogy a Lelki Próba előbb roncsolná szét az agyamat, mintsem rábírhatna, hogy lemondjak róla. (Ez viszont blöff volt, gondolta, s a borzongás már-már hidegleléssé változott.) De még ha olyan szakértők is, hogy az agyam elpusztítása nélkül meg tudnak győzni, s én kinyitom, lefegyverezem és kiszolgáltatom önöknek a hajót, még azzal sem nyernek semmit. A hajó számítógépe ugyanis sokkal fejlettebb, mint maga a hajó, és valami módon — fogalmam sincs, hogyan — úgy tervezték, hogy teljes hatékonysággal csakis velem tudjon dolgozni. Akár személyre szabott számítógépnek is nevezhetném.

— Akkor tegyük fel, hogy maga megtartja a hajót, s továbbra is maga lesz a pilótája. Fontolóra venné-e, hogy vele együtt elszegődjék hozzánk — mint a Comporellon megbecsült polgára? Rendkívüli fizetéssel. Megkülönböztetett fényűzésben. A barátai is, természetesen.

— Nem.

— Mit javasol hát? Egyszerűen engedjük, hogy a barátaival együtt felszálljon a hajóra s elrepüljön valahová a Galaxisba? Figyelmeztetem, mielőtt ezt megengednénk magának, közölnénk az Alapítvánnyal, hogy, a hajójával együtt itt van, s a továbbiakban az ügyet átengednénk neki.

— És önszántukból elveszítenék a hajót?

— Ha kell, inkább veszítsük el az Alapítvány, semmint egy arcátlan Külvilági javára.

— Akkor hadd javasoljak most én egy kompromisszumot.

— Kompromisszumot? Nos, hallgatom. Rajta.

— Én egy fontos küldetésben járok — kezdte megfontoltan Trevize. — Az Alapítvány támogatásával indultam útnak. Úgy látszik, a támogatást felfüggesztették, ám ezzel a küldetés mit sem vesztett a fontosságából. Hadd nyerjem el helyette a Comporellon támogatását, és ha a küldetésem sikerrel jár, annak a Comporellon is hasznát látja majd.

Lizalor arcán kételkedés tükröződött.

— És nem adja vissza a hajót az Alapítványnak?

— Eszem ágában sem volt soha. Az Alapítvány nem fogja olyan kétségbeesetten keresni, ha azok ott abban a hiszemben vannak, hogy alkalomadtán szándékomban áll visszavinni nekik.

— Ez nem egészen ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy a hajót nekünk akarja adni.

— Talán nem lesz többé szükségem rá, ha befejeztem a küldetésemet. Ebben az esetben nem kifogásolnám, hogy a Comporellon kapja meg.

Néhány pillanatig némán néztek egymásra.

— Maga feltételes módot használ — mondta végül Lizalor. — A „talánnal” nem sokat kezdhetünk.

— Ígérhetnék eget-földet, de mit érnének vele? Óvatos és korlátozott ígéreteim jelezhetnék, hogy legalábbis komolyan vehetők.

— Okos — bólintott Lizalor. — Ez tetszik nekem. Nos, miben áll a küldetése, és mi haszna származhatna abból a Comporellonnak?

— Nem, nem, most ön következik — vágott közbe Trevize. — Támogat engem, ha bebizonyítom, hogy a küldetés fontos a Comporellonnak is?

Lizalor miniszter fölemelkedett a kanapéról, s most szinte fölébe tornyosult beszélgetőtársának.

— Éhes vagyok, Trevize tanácsos, és üres gyomorral nem tudok egyről a kettőre jutni. Javasolom, harapjunk és igyunk valamit — mértékkel. Azután végére járhatunk az ügyünknek.

Trevize hirtelen úgy látta, mintha a nő szemébe egy ragadozó pillantása költözött volna, s összeszorította a fogát, hogy erőt vegyen kényelmetlen érzésén.

<p>21.</p>

Az étel bizonyára tápláló volt, de nem mondhatni, hogy különösebben kényes ízlésre vallott volna. A főfogás főtt marhahús mustáros mártásban, s az egészhez alapul egy olyan leveles zöldségféleség szolgált, amit Trevize nem ismert föl. Kesernyés-sós íze miatt nem is ízlett neki. Később megtudta, hogy valamiféle tengeri alga volt.

Utána gyümölcs következett, melynek íze hol az őszibarackra, hol meg az almára emlékeztetett (tulajdonképpen nem volt rossz), majd egy forró, sötét színű ital, de olyan keserű, hogy a felét otthagyta, s inkább hideg vizet kért helyette. Az adagok kicsik voltak, de Trevize, a körülményekre való tekintettel, nem is bánta.

Egyedül étkeztek, felszolgálók nem mutatkoztak. A miniszter maga melegítette és szolgálta fel az ételt, s maga is szedte le a terítékeket.

— Remélem, ízletesnek találta az ételt — mondta Lizalor, amikor kimentek az ebédlőből.

— Nagyon ízletesnek — felelte Trevize minden meggyőződés nélkül.

A miniszter újra a kanapén foglalt helyet.

— Akkor hát térjünk vissza korábbi beszélgetésünkhöz — mondta. — Említette, hogy a Comporellon esetleg rossz néven veszi az Alapítvány műszaki téren vitt vezető szerepét s azt, hogy uralkodik a Galaxis felett. Bizonyos értelemben ez igaz, de a helyzet ilyen vonatkozása csak azokat érdekli, akik a csillagközi politikában érdekeltek, és ilyenek viszonylag kevesen vannak. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az átlag comporellonit borzadállyal tölti el az Alapítvány erkölcstelensége. Létezik erkölcstelenség majd minden világon, de a leghangsúlyosabban éppen a Terminuson. Merem állítani, hogy a nálunk meglévő mindenféle Terminusellenesség inkább ebben gyökerezik, mint holmi elvontabb dolgokban.

— Erkölcstelenség? — kérdezte Trevize zavartan. — Lehetnek bármilyen hibái az Alapítványnak, azt mégis el kell ismernie, hogy kellő hatékonysággal és becsületes adópolitikával kormányozza a Galaxis ráeső részét. Az emberi jogokat nagyjából tiszteletben tartja, és…

— Trevize tanácsos, én a szexuális erkölcsről beszélek.

— Akkor végképp nem értem önt. A mi társadalmunk tökéletesen erkölcsös, úgy értem, szexuális vonatkozásban. A nők kellő számban képviseltetik magukat a társadalmi élet minden területén. A polgármesterünk is nő, és a Tanács tagjainak közel fele…

A miniszter nem vesződött azzal, hogy bosszúságát leplezze.

— Tanácsos, maga gúnyolódik velem? Nyilván tudja, mit jelent az, hogy szexuális erkölcs. Szentség-e a házasság a Terminuson, vagy nem?

— Mit ért azon, hogy szentség?

— Van hivatalos házassági ceremónia, amely összeköti a párokat?

— Hogyne, ha valaki úgy akarja. Az ilyen szertartás egyszerűbbé teszi az adóügyeket és az örökösödést.

— De létezik válás is.

— Természetesen. Szexuális erkölcstelenség volna, ha egymáshoz kötnénk olyan embereket, akik már…

— Nincsenek Vallási megkötések?

— Vallási? Vannak emberek, akik az ősi vallási kultuszokból filozófiai rendszert építenek, de mi köze ennek a házassághoz?

— Tanácsos, itt a Comporellonon a szex minden vonatkozása szigorú ellenőrzés alatt áll. Házasságon kívül nem fordulhat elő. Kinyilvánítása korlátozott, még házasságon belül is. Szomorú megdöbbenéssel látjuk, hogy vannak világok, és különösen a Terminus ilyen, ahol a nemiséget puszta társasági gyönyörnek tekintik, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget annak, hogy mikor, hogyan és kivel gyakorolják, s még a vallási értékekre sincsenek tekintettel.

Trevize vállat vont.

— Sajnálom, de nem vállalhatom magamra a Galaxis vagy akár a Terminus megreformálását — és mi köze mindennek az én hajóm dolgához?

— Én a maga hajója kapcsán a közvéleményről beszélek, és arról, hogy e közvélemény mennyiben korlátozza a lehetőségeimet, hogy ebben az ügyben kompromisszumot kössek. Comporellon lakossága elszörnyedne, ha megtudná, maga azért vett föl egy fiatal és vonzó nőt a hajója fedélzetére, hogy kiszolgálója legyen a maga és a társa buja vágyainak. Hármuk biztonságára való tekintettel próbáltam rávenni, hogy a nyilvános tárgyalás helyett fogadja el a békés lemondást.

— Látom már, hogy az étkezés alatt a meggyőzés új formáját találta ki, nevezetesen a fenyegetést — mondta Trevize. — Mostantól kezdve rettegjek a lincselő tömegtől?

— Csak felhívom a figyelmét a veszélyekre. Tagadná, hogy a hajó fedélzetére fölvett nő bármi más célt is szolgálna, mint a maguk szexuális kényelmét?

— Persze hogy tagadom. Bliss a barátom, dr. Pelorat társa. Neki nincs versenytársa. Kapcsolatukat ugyan nem határozhatja meg házasságként, de én hiszem, hogy Pelorat felfogása szerint — és a nő felfogása szerint is — házassági kapcsolat van kettejük között.

— Azt állítja, hogy ön egyáltalán nincs érdekelve a dologban?

— Bizony, hogy nem vagyok — mondta Trevize. — Mit képzel rólam?

— Fogalmam sincs. Nem ismerem az erkölcsi felfogását.

— Akkor hadd mondjam meg, hogy az én erkölcsi felfogásom nem engedi meg, hogy a barátom tulajdonához — vagy a szerelmi kapcsolatához — piszkáljak.

— Még csak kísértést sem érez hozzá?

— A kísértések fölött nincs hatalmam, de semmi esetre sem engedek nekik.

— Semmi körülmények között nem enged? Talán magát nem is érdeklik a nők.

— Ne higgye. Érdekelnek.

— Mikor volt utoljára szexuális kapcsolata nővel?

— Hónapokkal ezelőtt. Azóta nem, hogy elhagytam a Terminust.

— Nyilván nem örül ennek.

— Természetesen nem — felelte Trevize meggyőződéssel —, de a helyzet olyan, hogy nem tehetek mást.

— Talán a barátja, Pelorat, látva az ön szenvedését, hajlandó volna osztozni a nőn.

— Semmi jelét nem mutatom előtte, hogy szenvednék, de ha úgy volna is, akkor sem osztozna Blissen. S azt hiszem, a nő se egyezne bele. Engem ő sohasem vonzott.

— Azért mondja ezt, mert már kipróbálta a dolgot?

— Nem próbáltam ki. Ez a véleményem, sohasem éreztem szükségét, hogy ki is próbáljam. Ami azt illeti, különösebben nem is kedvelem őt.

— Meglepő! Hiszen minden férfi vonzónak tartaná.

— Testi értelemben valóban vonzó. De rám nincs hatással. Először is túl fiatal, bizonyos vonatkozásokban túl gyerekes.

— Tehát jobban szereti az érett asszonyokat?

Trevize elhallgatott. Itt valami csapda rejtőzik? Óvatosan válaszolta:

— Elég idős vagyok, hogy egy-egy érett asszonyt értékelni tudjak. De mi köze ennek a hajómhoz?

— Egy pillanatra felejtse el a hajóját — válaszolta Lizalor. — Én negyvenhat éves vagyok és férjezetlen. Valahogy túlságosan sok az-elfoglaltságom, hogysem házasságra gondolhatnék.

— Ha így áll a dolog, akkor a társadalmuk szabályai értelmében önnek egész életében önmegtartóztatónak kell lennie. Ezért kérdezte, hogy mióta nincs már szexuális kapcsolatom? A tanácsomat kéri? Nos, azt felelhetem, az ilyesmi nem olyan, mint az étel és az ital. Kényelmetlen dolog szex nélkül élni, de nem lehetetlen.

A miniszter elmosolyodott, s a szemében megint megjelent az a ragadozópillantás.

— Ne értsen félre, Trevize. A rangnak megvannak a maga előjogai, és a diszkréciót is meg lehet őrizni. Nem vagyok teljesen absztinens. Csakhogy a comporelloni férfiak nem kielégítőek. Az erkölcsösség, bár tökéletesen jó dolog, könnyen bűntudattal terhelheti meg e világ férfiait, akik így kalandkerülővé, kockázatkerülővé, kezdeményezőképtelenné, kiszámíthatóvá és általában véve is ügyetlenné válhatnak.

— Én ezen sem tudok változtatni — mondta Trevize, nagy gonddal válogatva meg minden egyes szavát.

— Arra céloz, hogy a hiba bennem lehet? Hogy én nem tudom fellelkesíteni őket? Trevize fölemelte az egyik kezét.

— Én ezt egyáltalán nem mondtam.

— Akkor hát mit tenne maga, ha úgy hozná az alkalom? Maga, aki egy erkölcstelen világból származik, akinek sok és sokféle szexuális tapasztalata lehet, aki több hónapos kényszerű absztinencia nyűgét viseli, ráadásul egy fiatal és elbűvölő nő szüntelen jelenlétében? Maga hogyan viselkedne egy olyan asszonnyal szemben, aki épp azt az érett típust testesíti meg, amelyet állítólag kedvel?

— A rangjához és a fontos állásához illő tisztelettel és megbecsüléssel viseltetnék ön iránt — válaszolta Trevize.

— Ne legyen már bolond! — kiáltotta a miniszter. Keze elindult a dereka felé, amely körül hirtelen meglazult a fehér csík, majd lehullott a melléről és a nyakáról. Fekete öltözéke felső része láthatóan lazábbá vált.

Trevize megdermedt ültében. Ezt forgatta a nő a fejében — mióta is? Vagy így akarja elérni azt, amit fenyegetéssel nem tudott?

A ruha felső része lecsúszott, s vele együtt a mellet takaró lepel is. És ott ült a miniszter, arcán büszke gőggel, deréktól fölfelé meztelenül. A keble kicsinyített mása volt magának az egész nőnek: tömör, izmos és lenyűgözően hatásos.

— Nos?

— Csodálatos! — felelte Trevize teljes átéléssel.

— És most mit fog csinálni?

— Mit diktál az erkölcs a Comporellonon, Lizalor asszony?

— Mit érdekel az egy terminusi férfit? Mit diktál a maga erkölcse? Akár kezdheti is. A testem hideg, melegségre vágyom.

Trevize felállt és vetkőzni kezdett.

<p>HATODIK FEJEZET</p> <p>A föld természete</p>
<p>22.</p>

Trevize kábultan tűnődött, vajon mennyi idő telhetett el.

Ott feküdt mellette Mitza Lizalor, szállítási miniszter, a hasán, fejét oldalra hajtva, a szája nyitva, s keményen horkolt. Trevize megkönnyebbült, látva, hogy a nő alszik. Remélte, hogy fölébredve tisztában lesz azzal, hogy aludt egy sort.

Ő maga is szívesen elszundított volna, de szándékosan nem engedett a vágynak. Ha a nő felébred, neki nem szabad aludnia. Látnia kell, hogy míg ő az öntudatlanságba süllyedt, a férfi kitartott. Ilyen tűrőképességet várna el egy Alapítvány kitenyésztette erkölcstelen figurától, és jobb, ha ezen a téren nem csalódik benne.

Bizonyos értelemben derekasan kitett magáért. Jól sejtette, hogy ez a hatalmas és erős testű asszony, aki ekkora politikai hatalommal rendelkezik, s ennyire megveti az őt körülvevő comporelloni férfiakat, és ilyen elszörnyedve-elbüvölve fogadja a terminusi dekadensek szexuális bravúrjairól szóló meséket (vajon mi mindent hallhatott, merengett Trevize), valójában azt szeretné, ha behódolhatna neki. Lehet, hogy éppen ezt várta, ha vágyát és reményét nem tudta is kifejezésre juttatni.

Trevize ebben a hiszemben cselekedett, és szerencsésen bevált. (Trevize, a mindig gúnyolódott magával.) A nőnek tetszett, neki pedig lehetőséget adott olyan irányba terelni a saját tevékenységét, hogy a nőt elcsigázza, önmagával ugyanakkor viszonylag kíméletesen bánjon.

Nem volt könnyű. Az asszonynak csodálatos teste volt (negyvenhat évesnek mondta magát, pedig egy huszonöt éves atléta sem vallott volna szégyent vele), fantasztikus állóképessége, melyet csak a zabolátlan örömre való szomjúsága múlt felül.

Talán ha meg lehetne szelídíteni, ha mérsékletre lehetne tanítani, ha sok gyakorlással (de vajon ő túlélné-e ezt a gyakorlást?) rá lehetne bírni, hogy vegye tekintetbe önnön teherbírását — és ami még fontosabb, az ő teherbírását —, nos, talán még élvezni is lehetne…

A horkolás hirtelen megszakadt, az asszony megmozdult. Amikor könnyedén megsimította a közelebb eső vállat, a nő szeme kinyílt. Trevize föltámaszkodott a könyökére, és mindent megtett, hogy frissnek, elevennek látsszék.

— Örülök, hogy aludtál, drágám — mondta. — Rád fért a pihenés.

Az asszony álomittas szemmel mosolygott fel rá, s egy émelyítő pillanatig Trevize azt hitte, mindjárt javasolni fogja, hogy kezdjék újra — de csak dobott egyet magán, s máris átfordult a hátára. Lágy, megelégedett hangon suttogta:

— Kezdettől fogva jól ítéltelek meg. A szexualitás királya vagy. Trevize megpróbált szerénynek látszani.

— Én enyhébb kifejezést használnék.

— Szó sincs róla. Remek voltál. Féltem, hogy az a fiatal nő állandó aktivitásban tart és kiszívja minden erődet, de bebizonyítottad, hogy nem így van. Ez legalább igaz, ugye?

— Úgy viselkedtem, mint aki többé-kevésbé kielégült?

— Nem, nem úgy — kacagott búgón az asszony.

— Gondolsz még a Lelki Próbára?

— Megőrültél? — gyöngyözött fel újra a kacagás. — Épp most akarnálak elveszíteni?

— Pedig okosabb lenne, ha egy időre elveszítenél…

— Hogyhogy?! — vonta össze az asszony a szemöldökét.

— Ha mostantól kezdve állandóan melletted lennék, drágám, mennyi idő múlva figyelnének fel ránk, kezdenének suttogni rólunk? De ha folytatnám a küldetésemet, időnként természetesen vissza kellene térnem, hogy beszámoljak róla, s akkor egészen természetes lenne, hogy ilyenkor bezárkózunk… és a küldetésem valóban fontos.

Az asszony eltöprengett a hallottakon, s közben szórakozottan vakargatta a jobb csípőjét. Aztán meg. szólalt:

— Azt hiszem, igazad van. Még rágondolnom is rosszulesik… de azt hiszem, igazad van.

— Az pedig meg se forduljon a fejedben, hogy nem térek vissza — folytatta Trevize. — Nem vagyok olyan ostoba, hogy elfelejtsem, mi vár itt rám.

Az asszony rámosolygott, gyengéden megsimogatta az arcát, s mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

— Kellemesnek találtad, szerelmem?

— Sokkal többnek, mint kellemesnek, drágám.

— Pedig te alapítványbeli vagy. Egy fiatalsága teljében lévő férfi magáról a Terminusról. Te aztán igazán hozzászokhattál a legkülönfélébb és leggyakorlottabb asszonyokhoz…

— Nem találkoztam még senkivel — de senkivel —, aki valamennyire is hasonlított volna rád — felelte Trevize olyan meggyőződéssel, ami nem esik nehezére az embernek, ha végül is csak az igazat mondja.

— Hát, ha te mondod — hajtott fejet önelégülten Lizalor. — De tudod, a régi szokások lassan múlnak el, és nem hinném, hogy biztosíték nélkül meg tudnék bízni akármelyik férfiban. Elképzelhető, hogy te és a barátod, Pelorat, folytathatjátok a küldetéseteket, ha megtudom, mi az, és hozzájárulásomat adom, de azt a fiatal nőt itt tartom. Jól fogunk bánni vele, ne félj, de úgy vélem, a te dr. Peloratodnak nagyon fog hiányozni, s majd ő gondoskodik róla, hogy gyakorta visszalátogassatok a Comporellonra — még akkor is, ha a küldetés iránti lelkesedésed téged hosszabb utakra csábítana is.

— De hát ez lehetetlen, Lizalor!

— Valóban? — Az asszony szemében felcsillant a gyanakvás szikrája. — Miért lehetetlen? Mi célból van neked szükséged arra a nőre?

— Nem szexuális célból. Ezt már mondtam neked, és az igazat mondtam. Ő Peloraté, és engem nem érdekel. Egyébként is meggyőződésem, hogy belepusztulna, ha megkísérelné, amit te oly diadalmasan véghezvittél.

Lizalor majdnem elmosolyodott, de erőt vett magán, és komolyan tette föl a kérdést:

— Mit számít hát neked, ha itt marad a Comporellonon?

— Mert neki nagyon fontos szerepe van a küldetésünkben. Ezért kell velünk lennie.

— Nos, tehát miben áll a küldetésed? Ideje, hogy elmondd nekem.

Trevize csak egy pillanatig tétovázott. Meg kell mondania azt igazat. Egyetlen hazugság sem jut az eszébe, amelyik ilyen hatásos lehetne.

— Figyelj rám — kezdte. — Lehet, hogy a Comporellon régi világ, talán az egyik legrégebbi, de kell lennie egy legrégebbinek. Az emberi élet nem innen származott. A legkorábbi emberi lények egy másik világról érkeztek ide, és meglehet, nem is onnan származnak, mert oda is egy másik, egy még öregebb világról jöttek. A végén, ha elég messzire jutunk vissza az időben, meg kell találnunk az első világot, azt, amelyről az ember származik. Én a Földet keresem.

Mitza Lizalor arcának váratlan színeváltozása valósággal megrendítette.

Az asszony szeme elkerekedett, lélegzete kapkodóvá vált, s még így, fektében is látszott, hogy minden izma megfeszül. Karja mereven a magasba lökődött, két kezén a mutató- és hüvelykujjak keresztezték egymást.

— Kimondtad a nevét! — suttogta a nő rekedten.

<p>23.</p>

Többé egy szót sem szólt, még csak rá se nézett a férfira. A két karja lassan lehanyatlott, lába átlendült az ágy szélén, majd háttal a másiknak felült. Trevize dermedten feküdt a helyén.

Gondolatban fölidézte Munn Li Compor szavait, amikor ott álltak a Sayshell üres turistaközpontjában. Szinte hallotta, amit a saját szülőbolygójáról mondott — arról, amelyen most ő van. „Babonás hiedelmek fűződnek hozzá. Valahányszor kiejtik a nevét, hüvelyk- és mutatóujjukat keresztbe fonva, fölemelik mindkét karjukat, hogy így hárítsák el fejük fölül a szerencsétlenséget.”

Eső után köpönyeg.

— Mit kellene mondanom, Mitza? — motyogta.

Az asszony lassan megrázta a fejét, felállt, az egyik ajtóhoz ballagott, s belépett rajta. Egy perc múlva Trevize meghallotta a víz zubogását.

Nem volt mit tennie, mint várni, pucéron, méltóságától megfosztva, azon töprengve, vajon álljon-e ő is a nő mellé a zuhany alá, de közben maga is tudta, hogy jobb, ha nem teszi. És mert ettől rögtön úgy érezte, megtagadják tőle a zuhanyozás lehetőségét, hirtelen nagy szükségét érezte, hogy ő is megmosakodhasson.

Az asszony végre kijött a fürdőből, és némán válogatni kezdett a ruhái között.

— Nem bánod, ha én is… — kezdte Trevize gyámoltalanul.

A nő nem válaszolt, és ő beleegyezésnek vette a hallgatását. Mindent megtett, hogy határozott, férfias léptekkel vonuljon be a fürdőszobába, de valami megmagyarázhatatlan módon ugyanaz az érzés fogta el, mint hajdanában, amikor az anyja sújtotta hallgatásával büntetés helyett, valahányszor rosszul viselkedett, s ilyenkor mindig úgy érezte, hogy meg kell semmisülnie.

Körülnézett a sima falú fülkében, de nem látott semmit —.egyáltalán semmit. Aztán megnézte tüzetesebben. Semmi.

Kinyitotta az ajtót, kidugta a fejét és megkérdezte:

— Figyelj csak, hogy kell megnyitni a zuhanyt?

A nő letette a dezodort (legalábbis Trevize annak vélte), nagy léptekkel bevonult a zuhanyozóba, s anélkül hogy őt egy pillantásra méltatta volna, ujjával egy pontra mutatott. Trevize követte az ujj irányát, s észrevett a falon egy kerek, halvány rózsaszínű foltot, amelyen éppen csak annyi szín volt, mintha a tervező — hogy ne szennyezze be a fal fehérségét — csak sejtetni akarta volna a folt funkcióját.

Megrándította a vállát, a falhoz hajolt, és megérintette a foltot. Nyilván ezt kellett tennie, mert a következő pillanatban finom vízpermet özöne árasztotta el minden irányból. Levegő után kapkodva érintette meg újból a foltot, mire a vízönöz elállt.

Megint kinyitotta az ajtót, s közben nagyon is jól tudta, hogy külseje több fokkal méltatlanabb látványt nyújt most, amikor a vacogástól még a szavak is alig jönnek ki a száján.

— Hogy csinál az ember meleg vizet? — krákogta.

A nő erre már ránézett, és a látvány szemmel láthatóan elnyomta benne a dühöt (vagy a félelmet, vagy bármiféle érzést, amely gyötörhette), mert felnyihogott, majd minden átmenet nélkül elemi erejű hahotában tört ki.

— Hogyhogy meleg vizet? — kiáltotta. — Szerinted arra kellene pazarolnunk az energiát, hogy a mosdáshoz megmelegítsük a vizet? Jó kis langyos vizet kaptál, nem? Mit akarsz még? Te puhány terminusi! Menj csak vissza, és mosakodj meg!

Trevize ingadozott, de nem sokáig, mert megértette, hogy itt nincs mit tennie.

Jó adag vonakodással érintette meg újra a rózsaszínű foltot, és ezúttal felkészülten várta a jeges zuhanyt. Langyos víz? Látta, hogy a testén szappanhab képződik, és szaporán dörzsölgette magát mindenütt, gyanítván, hogy ez a mosdási szakasz, és nem fog sokáig tartani.

Ezután következett az öblítési szakasz. Ó, meleg… no nem egészen meleg, csak valamivel enyhébb, amit átfagyott teste határozottan melegnek érzékelt. Éppen fontolgatni kezdte, ne érintse-e meg újra a foltot, hogy elzárja a vizet, s közben még azon is tűnődött, vajon hogy jött ki Lizalor szárazon, holott törülközőnek vagy szárító alkalmatosságnak nyomát sem látta a helyiségben, amikor a víz hirtelen elállt. Rögtön utána olyan nagy erővel zúdult rá a levegő, hogy föl is borította volna, ha nem éri egyforma erővel minden irányból.

Ez már forró volt; szinte túlságosan forró. Trevize tudta, hogy a levegőt sokkal kevesebb energiával lehet fölmelegíteni, mint a vizet. A forró levegő elpárologtatta a bőréről a vizet, s percek múlva olyan szárazon lépett ki az ajtón, mintha életében soha nem érte volna víz.

Lizalor időközben mintha teljesen magához tért volna.

— Jól érzed magad? — érdeklődött.

— Remekül — felelte Trevize. Tulajdonképpen meglepően kellemesen érezte magát. — Csak fel kellett készülnöm a hőmérsékletre. Nem mondtad…

— Puhány — közölte Lizalor szelíd megvetéssel.

Kölcsönvette az asszony dezodorját, aztán visszabújt a ruhájába, s közben arra gondolt, hogy a nő friss alsóneműt vett, ő pedig nem.

— Hogy kellett volna nevezzem… azt a világot? — kérdezte.

— Mi a Legöregebb szóval utalunk rá — felelte a nő.

— — Honnan tudhattam volna, hogy a név, amit használok, tiltott? Mondtad nekem?

— Kérdezted?

— Honnan tudtam volna, hogy kérdezni kell?

— Most már tudod.

— Előfordulhat, hogy megfeledkezem róla.

— Jobb, ha nem teszed.

— Mi a különbség? — Trevize érezte, hogy rosszkedve visszatér. — Csak egy szó, egy hangsor.

— Vannak szavak, amelyeket nem ejtünk ki — felelte Lizalor sötéten. — Te minden körülmények között kimondasz mindent?

— Vannak közönséges szavak, vannak nem megfelelőek, s bizonyos szavak adott körülmények között sértőek lehetnek. Melyik csoportba tartozik hát… az a szó, amit használtam?

— Ez egy szomorú és ünnepélyes szó — válaszolta Lizalor. — Olyan világot jelent, amely valamennyiünk őse volt, és amely már nem létezik. Mi átérezzük a tragikumát, mert közel volt hozzánk. Nem szívesen beszélünk róla, s ha mégis muszáj, akkor sem mondjuk ki a nevét.

— És az, hogy keresztbe font ujjal rám mutattál? Ez mit könnyít az ártalmasságon és a szomorúságon? Lizalor elvörösödött.

— Ez ösztönös reakció volt, és nem örülök neki, hogy kikényszerítetted belőlem. Vannak emberek, akik hisznek benne, hogy ez a szó, még gondolatban kiejtve is, szerencsétlenséget von maga után — és így hárítják el maguktól.

— Te is hiszel benne, hogy a keresztbe tett ujjak elhárítják a szerencsétlenséget?

— Nem. De igen, bizonyos értelemben. Ha nem teszem, kényelmetlenül érzem magam. — A nő nem nézett Trevize-ra. Aztán, mint áld most már tényleg másra akarja terelni a szót, gyorsan megkérdezte: — És a ti fekete hajú hölgyetek milyen értelemben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy eljussatok… az általad említett világba?

— Használd a „Legöregebb” szót. Vagy ezt sem mondod ki szívesen?

— A legszívesebben egyáltalán nem beszélnék róla, de most én kérdeztem tőled valamit.

— Úgy tudom, az ő népe a legöregebbről elvándorolva jutott el a jelenlegi világára.

— Csakúgy, mint mi — jelentette ki Lizalor büszkén.

— De nekik vannak bizonyos hagyományaik, melyek állítólag kulcsfontosságúak a Legöregebb megértéséhez, de csak akkor, ha odamegyünk és áttanulmányozzuk az ott lévő feljegyzéseket.

— A nő hazudik.

— Lehet, de meg kell győződnünk róla.

— Ha megszereztétek, magatoknak ezt a kétes tudású nőt, és vele akartok eljutni a Legöregebbre, akkor miért jöttetek a Comporellonra?

— Hogy megtudjuk a Legöregebb pontos helyét. Volt egyszer egy barátom, szintén alapítványbeli. A felmenői azonban comporelloniak voltak, és ő azt állította, hogy a Comporellonon jól ismerik a Legöregebb történelmének nagy részét.

— Valóban ezt mondta? És ő mesélt neked valamit is ebből a történelemből?

— Igen — folyamodott Trevize ismét az igazsághoz.

— Azt mondta, a Legöregebb halott világ, teljesen radioaktív. Hogy miért, azt nem tudta, de úgy gondolta, nukleáris robbanások következtében. Talán valami háború során.

— Nem! — csattant fel Lizalor hevesen.

— Nem volt háború? Vagy a Legöregebb nem radioaktív?

— Radioaktív, de háború nem volt.

— Akkor hogy lett radioaktív? Kezdettől fogva nem lehetett az, hiszen rajta fejlődött ki az. emberi élet. Akkor semmiféle élet nem keletkezhetett volna rajta.

Lizalor elbizonytalanodott. Mereven állt, nagyokat lélegzett, szinte zihált.

— Büntetésből történt — szólalt meg végül. — Az a világ robotokat használt. Tudod, mik azok a robotok?

— Igen.

— Robotjaik voltak, ezért büntették meg őket. Minden világot megbüntettek, amelyiknek robotjai voltak, és azóta nem léteznek.

— Ki büntette meg őket, Lizalor?

— Ő, Aki Büntet. A történelem erői. Nem tudom. — Elfordította a tekintetét, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, aztán valamivel halkabban hozzátette:

— Kérdezz másokat.

— Szeretnék, de kit kérdezzek meg? Élnek a Comporellonon olyanok, akik tanulmányozták az őstörténetet?

— Élnek. Mi ugyan nem szeretjük őket — mármint az átlagcomporelloniak —, de az Alapítvány, a te Alapítványod ragaszkodik ahhoz, amit ő intellektuális szabadságnak nevez.

— Nem rossz követelmény, ha engem kérdezel — jegyezte meg Trevize.

— Minden követelmény rossz, ha kívülről jön — válaszolta Lizalor. Trevize vállat vont. Ezen kár lett volna vitatkozni.

— A barátom, dr. Pelorat is afféle őstörténész — mondta. — Biztos szívesen találkozna comporelloni kollégáival. El tudod intézni, Lizalor?

A nő bólintott.

— Él egy Vasil Deniador nevű történész itt a városban. Nem tanít ugyan, de talán mondhat egyet-mást nektek arról, amire kíváncsiak vagytok.

— Miért nem tanít?

— Nincs eltiltva, egyszerűen a diákok nem látogatják az előadásait.

— Gondolom, erre felbátorították a diákokat — jegyezte meg Trevize a lehető legkevesebb gúnnyal.

— Miért kellene látogatniuk? Az illető Szkeptikus. Tudod, ilyenek nálunk is akadnak. Mindig léteznek egyének, akik szembehelyezkednek az általános gondolkodásmóddal, és elég önteltek, hogy úgy érezzék, csakis nekik lehet igazuk, és a többiek tévednek.

— Nem lehetséges, hogy olykor valóban nekik van igazuk?

— Soha! — jelentette ki Lizalor olyan meggyőződéssel, hogy e tárgyban minden további vita merőben haszontalannak látszott. — És minden szkepticizmusa ellenére kénytelen lesz pontosan azt mondani nektek, amit bármelyik comporelloni mondana.

— Mégpedig?

— Hogy amennyiben a Legöregebbet keresitek, nem fogjátok megtalálni.

<p>24.</p>

Átmeneti magánlakosztályukban Pelorat elgondolkodva hallgatta Trevize beszámolóját. Hosszú, komoly arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, amikor végül megszólalt:

— Vasil Deniador? Nem emlékszem, hogy hallottam volna róla, de odaát a hajón azért akadhat néhány munkája a könyvtáramban.

— Biztos, hogy nem hallott róla? Gondolkozzon! — unszolta Trevize.

— Pillanatnyilag nem emlékszem, hogy hallottam volna — felelte Pelorat óvatosan —, de végtére is, drága barátom, száz és száz komoly tudós létezhet, akikről még nem hallottam; vagy ha hallottam is, nem emlékszem rá.

— Nyilván nem lehet első osztályú tudós, különben ismerné a nevét.

— A Föld kutatása…

— Gyakorolja a „Legöregebb” elnevezést, Janov. Ne bonyolítsuk tovább a helyzetünket.

— A Legöregebb kutatása — folytatta. Pelorat — tudományok nem igazán megbecsült területe, így aztán az első osztályú tudósok — akár az őstörténet területén is — nem nagyon igyekeznek arrafelé. Vagy ha más szempontból nézzük a dolgokat, ha mégis ott tevékenykednek, még első osztályú tudósként sem szerezhetnek nevet maguknak egy közömbös világban. Engem sem tart senki első osztályú tudósnak, ebben biztos vagyok.

— Én igen, Pel — szólt közbe Bliss gyengéden.

— Ó, te bizonyára, drágám — mosolyodott el halványan Pelorat. — Csakhogy te nem a tudósi képességeim. alapján ítélsz meg engem.

Már csaknem éjszakába nyúlt az idő, s Trevize türelmetlen lett, mint mindig, ha Bliss és Pelorat gyengéd szavakat váltottak egymással.

— Holnap megpróbálom elintézni, hogy találkozhassunk ezzel a Deniadorral — vágott közbe —, de ha ő is csak annyit tud a dologról, mint a miniszter, akkor nem leszünk sokkal okosabbak.

— De elirányíthat bennünket valaki máshoz, akinek nagyobb hasznát vehetjük — kockáztatta meg Pelorat.

— Kétlem. E világ Föld iránt tanúsított magatartása… de jobb lesz, ha én is gyakorolom a körülírást… Ennek a világnak a Legöregebb iránt tanúsított magatartása együgyű és babonás. — Elfordult — De ma nehéz napunk volt, ideje lenne vacsorázni valamit — ha egyáltalán el tudjuk viselni az unalmas főztjüket —, és aztán végre aludhatnánk is egy kicsit. Maguk megtanulták már, hogyan kell kezelni a zuhanyt?

— De drága barátom — nyugtatta meg Pelorat —, velünk nagyon kedvesen bántak. Elláttak mindenféle utasítással, a legtöbbjére nem is volt szükségünk.

— Mondja csak, Trevize — szólalt meg Bliss. — Mi van a hajóval?

— Mi van vele?

— Elkobozza a comporelloni kormány?

— Nem. Nem hiszem, hogy erre készülnek.

— Aha. Nagyszerű. És miért nem?

— Mert meggyőztem a minisztert, hogy változtassa meg a véleményét.

— Meglepő — szólt közbe Pelorat. — Számomra nem látszott könnyen meggyőzhetőnek.

— Nem is tudom — jegyezte meg Bliss. — Az elméje szerkezete világosan mutatta, hogy vonzódik Trevize-hoz.

Trevize váratlanul bősz pillantást vetett Blissre.

— Ezt maga művelte, Bliss?

— Mire gondol, Trevize?

— Arra, hogy belepiszkált a…

— Nem piszkáltam bele. De amikor észrevettem, hogy vonzódik magához, nem állhattam meg, hogy el ne töröljek egy vagy két gátlást. Lényegtelen, aprócska beavatkozás. Azok a gátlások amúgy is megszűnhettek volna, és fontosnak látszott, hogy feltétlenül megteljen jóindulattal maga iránt.

— Jóindulattal? Annál azért többről volt szó! Egér szén ellágyult, mondhatom, igaz, csak a közösülés után.

— Csak nem azt akarja mondani, öregem… — hápogott Pelorat.

— Miért ne? — vágta rá mogorván Trevize. — Lehet, hogy az első ifjúságán már túl van, de a mesterséghez nagyon ért. Nem volt kezdő, erről biztosíthatom. És én sem játszottam az úriembert és a hazudozást a kedvéért. Az ő ötlete volt — hála Blissnek, aki hozzábabrált a gátlásaihoz —, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasíthassam, még ha eszembe jutott volna is, mint ahogy nem jutott eszembe. Ugyan már, Janov, ne álljon ott olyan erkölcsös képpel! Hónapok óta nem volt egyetlen alkalmam sem. Maga bezzeg… — És kezével tétován intett Bliss felé.

— Higgye el, Golan, téved, ha úgy ítéli meg, hogy én az erkölcsbíró szerepét játszom — válaszolta Pelorat zavartan. — Nincs kifogásom.

— De a nő valóban puritán — vette át a szót Bliss. — Csak azt akartam, hogy kissé felengedjen maga iránt. Szexuális rohamra nem számítottam.

— Pedig épp ezt váltotta ki belőle, kedves kis kotnyeles Blissem — mondta Trevize. — Lehet, hogy a miniszter a nyilvánosság előtt kénytelen megjátszani a puritánt, de ha így van, akkor ez csak szítja a tüzet.

— Tehát ha maga megvakarja ott, ahol neki viszket, hajlandó elárulni az Alapítványt…

— Mindenképpen ezt tette volna — világosította föl Trevize. — Azt akarta, hogy a hajót… — Elhallgatott, suttogva kérdezte: — Nem hallgatnak le bennünket?

— Nem — jelentette ki Bliss.

— Biztos benne?

— Igen. Gaia elméjére nem lehet hatást gyakorolni illetéktelen módon és Gaia tudta nélkül.

— Nos, a Comporellon magának akarja a hajót — amivel ugyancsak megnövelné a flottája erejét.

— Az Alapítvány ezt nem engedné meg.

— Comporellonnak esze ágában sincs közölni ezt az Alapítvánnyal.

— Ilyenek maguk, szigetemberek — sóhajtotta Bliss. — A miniszter hajlandó elárulni az Alapítványt a Comporellon javára, és a szexért cserében azonnal elárulja a Comporellont is… Trevize pedig boldogan nyújt testi szolgáltatást, hogy támogassa ezt az árulást. Micsoda anarchia dúl a maguk Galaxisában! Micsoda káosz!

— Maga téved, ifjú hölgy — jegyezte meg Trevize hűvösen.

— Amikor ezt mondom, nem valami ifjú hölgy vagyok, hanem Gaia. Az egész Gaia.

— Akkor maga téved, Gaia. Nem nyújtottam testi szolgáltatást. Amit adtam, örömmel adtam. Élveztem, és senkinek nem okoztam vele kárt. A következtetések pedig világosan kiderültek az álláspontomból, s ezt vállalom is. És ha a Comporellon a maga céljaira akarja a hajót, ugyan ki mondja meg, kinek van igaza ebben az ügyben? Ez egy alapítványi hajó, de nekem adták, hogy kutassam fel vele a Földet. Tehát mindaddig az enyém, amíg a feladatot el nem végeztem, s szerintem az Alapítványnak nincs joga, hogy felbontsa az egyezséget. Ami pedig a Comporellont illeti, rá nem terjed ki az Alapítvány fennhatósága, tehát függetlenségről álmodik. A saját szempontjából jogosan cselekszik így, és jogosan vezeti félre az Alapítványt, az ő szemében ez tehát nem árulás, hanem hazafias cselekedet. Ki tudja?

— Pontosan. Ki tudja? Az anarchia Galaxisában hogy lehet megkülönböztetni az ésszerű tetteket az ésszerűtlenektől? Hogyan lehet dönteni helyes és téves között, jó és gonosz között, igazság és bűn között, hasznos és haszontalan között? És hogyan magyarázza azt, hogy a miniszter a saját kormányát árulta el, amikor megengedte, hogy maga megtartsa a hajót? Személyes függetlenségre áhítozik egy elnyomó világban? Áruló-e, vagy olyan ember, aki magának sajátítja ki a hazafiasságot?

— Az igazat megvallva — felelte Trevize —, nem tudom, nem azért hajlandó-e meghagyni nekem a hajót, mert hálás a gyönyörért, amit tőlem kapott. De azt hiszem, végképp akkor döntötte el a dolgot, amikor közöltem vele, hogy a Legöregebbet keresem. Az ő szemében ez egy baljóslatú világ, s mi, akik e hajón úton vagyunk feléje, vele együtt szintén baljóslatúakká váltunk. Valami olyasmit érezhet, hogy ha megkísérli elvenni a hajót, magára és a világára szabadítja ezt a veszedelmet — ezért mostantól fogva elszörnyedve néz a hajóra. Talán úgy érzi, ha utunkra enged, elhárítja a Comporellon feje fölül a veszedelmet, s éppen ezzel hajt végre hazafias cselekedetet.

— Ha így áll a dolog, amiben kételkedem, akkor a tetteinek mozgatója a babona. Ezt maga dicséretesnek találja?

— Nem dicséretesnek és nem elítélendőnek. Tudás híján mindig is a babona állt a tettek hátterében. Az Alapítvány hisz a Seldon-tervben, holott a birodalmunkban nincs senki, aki értené, követni tudná részleteiben, vagy általa jövendölni tudna. Tudatlanságból és hitből követjük, ez talán nem babona?

— De, lehetséges.

— És Gaia is. Maga hisz benne, hogy én helyesen döntöttem, amikor azt az utat jelöltem ki, amelyen Gaia egyetlen hatalmas organizmusban szívja magába az egész Galaxist, de azt már nem tudja, tulajdonképpen miért van igazam, vagy hogy a maga számára mennyire biztonságos ez a döntés. Tudatlanságból és hitből követi készségesen ezt az utat, s még bosszantja is, hogy én olyan eltökélten keresem a bizonyítékot, ami elsöpörné a tudatlanságot és fölöslegessé tenné a puszta hitet. Ez talán nem babona?

— Azt hiszem, most megfogott, Bliss — jegyezte meg Pelorat.

— Nem egészen — felelte Bliss. — Mert ezen az úton vagy nem talál semmit, vagy talál valamit, de az meg fogja erősíteni a döntésében.

— És e feltevés alátámasztására semmit sem tud felmutatni, csak tudatlanságot és hitet — válaszolta Trevize. — Más szóval a babonát!

<p>25.</p>

Az apró termetű, jellegtelen arcú Vasil Deniadornak szokása volt, hogy amikor felpillant, nem emeli föl a fejét. Ez a szokása, valamint az, hogy időnként egy kurta pillanatra mosoly villant át az arcán, olyan színben tüntette fel, mintha magában kinevetné a világot.

Hosszú, keskeny irodája zsúfolva volt mindenféle szalagokkal, látszólag vad összevisszaságban, holott csak arról volt szó, hogy azokat nem egyenletesen helyezték el a tartóikban, s ettől a polcok úgy néztek ki, mint holmi girbegörbe fogsorok. A három szék, amellyel megkínálta látogatóit, nem illett egymáshoz, és látszott rajtuk, hogy csak az imént, sietősen törölték le róluk a port.

— Janov Pelorat, Golan Trevize és Bliss — sorolta. — A második nevét nem tudom, asszonyom.

— Rendszerint csak Blissnek szólítanak — mondta a lány, és leült.

— Tulajdonképpen ennyi elég is — kacsintott rá Deniador. — Maga olyan vonzó, hogy talán még azt is megbocsátanák, ha egyáltalán nem volna neve.

Már mindnyájan ültek.

— Hallottam önről, dr. Pelorat, noha sohasem kerültünk kapcsolatba egymással — kezdte Deniador. — Alapítványbeli, nemde? A Terminusról jött?

— Igen, dr. Deniador.

— És önről, Trevize tanácsos, mintha olyasmit hallottam volna nemrégiben, hogy eltávolították a Tanácsból, és száműzték. Nem mintha az okáról értesültem volna.

— Nem távolítottak el, uram. Ma is tagja vagyok a Tanácsnak, bár nem tudom, mikor foglalom el ismét a hivatalomat. Szó sincs róla, hogy száműztek volna. Egy küldetést bíztak rám, ezzel kapcsolatban szeretnék tanácskozni önnel.

— Örömmel megteszek minden tőlem telhetőt — válaszolta Deniador. — És az elragadó hölgy? Nyilván ő is a Terminusra való.

— Ő máshonnan jött, doktor — vágott közbe gyorsan Trevize.

— Ah! Különös világ lehet az a Máshol. Az emberi lények módfelett szokatlan gyűjteményének a szülőhelye… De miután önök ketten az Alapítvány terminusi fővárosából érkeztek, harmadik társuk pedig vonzó fiatal nő, Mitza Lizalor pedig nem arról híres, hogy a két kategória közül bármelyikhez vonzódna, mégis hogy lehetséges, hogy oly melegen ajánlotta önöket a figyelmembe?

— Azt hiszem — válaszolta Trevize —, hogy megszabaduljon tőlünk. Tudja, minél előbb segít rajtunk, annál hamarabb hagyjuk el a Comporellont.

Deniador érdeklődve pillantott Trevize-ra (megint az a másodpercnyi mosoly), és azt mondta:

— No persze, egy ilyen életerős fiatalember, mint ön, vonzó lehetett neki, akárhonnan jött is. Jól játssza ugyan a hideg szüzet, de nem tökéletesen.

— Erről semmit sem tudok — jelentette ki Trevize elutasítóan.

— Ne is tudjon róla. Legalábbis nyilvánosan ne. Én azonban Szkeptikus vagyok, tehát hivatásomnál fogva képtelen rá, hogy higgyek a felszínnek. Ki vele, tanácsos, miben áll a küldetése? Hadd lássam, tudok-e valamiben segíteni.

— Ebben az ügyben dr. Pelorat a szóvivőnk — felelte Trevize.

— Nincs ellenvetésem — nyugtázta Deniador. — Dr. Pelorat?

— Hogy a legegyszerűbben szóljak a dologról, drága doktorom — kezdte Pelorat —, egész felnőtt életemet arra áldoztam, hogy megkíséreljek behatolni annak a tudásnak a legmélyére, amely az emberi faj származásának világára vonatkozik. Ezért küldtek útra az én kedves jó barátom, Golan Trevize társaságában — ámbár, az igazat megvallva akkor én még nem is ismertem őt —, hogy ha lehet, kutassuk fel a… ööö… a Legöregebbet, ahogyan, gondolom, ön is nevezi.

— A Legöregebbet? — kérdezte Deniador. — Ha nem tévedek, a Földre céloz. Pelorat álla leesett.

— Nekem az volt a benyomásom — mondta kissé hebegve —, mármint hogy értésemre adták… hogy itt az ember…

Tanácstalanul pislogott Trevize-ra.

— Lizalor miniszter közölte velem, hogy ez a szó nem használatos a Comporellonon — vette át Trevize a szót.

— Úgy érti, hogy valami ilyesmit csinált? — Deniador szája legörbült, orra nevetségesen felkunkorodott, miközben két-két ujját keresztbe fonva mindkét karját lendületesen előrelökte.

— Igen, így értem — bólintott Trevize. Deniador ellazult, s nevetni kezdett.

— Képtelenség, uraim. Ez csak amolyan szokás nálunk, s ha néhány isten háta mögött lakó ember komolyan gondolja is, az egész már nem számít. Nem ismerek olyan comporellonit, aki bosszúságában vagy ijedségében ne kiáltana „Föld!”-et. Ez a legközönségesebb szavunk.

— Közönséges szó? — súgta Pelorat alig hallhatóan.

— Vagy töltelékszó, ha így jobban tetszik.

— Akárhogyan is — vette át a szót újból Trevize —, a minisztert szemmel láthatóan felzaklatta, amikor én kimondtam ezt a szót.

— Ó, persze, hiszen ő hegyvidéki nő!

— Mit jelent ez, uram?

— Szó szerint értem. Mitza Lizalor a Középső Hegyvidékről származik. Az ottani gyerekek az úgynevezett derék, régimódi szellemben nevelkednek, ami azt jelenti, hogy bármilyen jól iskolázzák is őket, ezt az ujjkeresztezősdit sohasem lehet kiirtani belőlük.

— Ezek szerint a „Föld” szó egyáltalán nem zavarja önt, ugye, doktor? — kérdezte Bliss.

— Csöppet sem, drága hölgyem. Én Szkeptikus vagyok.

— Tudom, mit jelent a „szkeptikus” szó a galaktikus nyelvben, de milyen értelemben használja ön? — kérdezte Trevize.

— Pontosan úgy, ahogy ön, tanácsos. Csak azt fogadom el, amit ésszel felfogható bizonyíték alapján kénytelen vagyok elfogadni, s azt is csak addig, míg újabb bizonyítékot nem kapok. Ez nem tesz bennünket népszerűvé.

— Miért nem? — tudakolta Trevize.

— Mi sehol sem lennénk népszerűek. Hol van az a világ, ahol az emberek nem értékelik többre a kényelmes, barátságos, közhelyszerű hitet, legyen bármilyen logikátlan is, a bizonytalanság rideg fuvallatainál? Gondolják csak meg, milyen mélyen hisznek önök bizonyíték nélkül is a Seldon-tervben.

— Igen — nézte Trevize elgondolkodva az ujjhegyeit. — Tegnap én is éppen ezt hoztam fel példának.

— Visszatérhetnénk a tárgyunkhoz, barátom? — kérdezte Pelorat. — Mit lehet tudni a Földről, amit egy Szkeptikus is elfogad?

— Nagyon keveset — felelte Deniador. — Feltételezhetjük, hogy létezik egy bizonyos bolygó, amelyen az emberi faj kifejlődött, mert nagyon valószínűtlen, hogy ugyanaz a faj, melynek egyedei annyira hasonlóak, hogy egymás között szaporodhatnak, kifejlődhetett volna egymástól függetlenül számos világon, vagy akár csak kettőn is. A származás világát nevezhetjük éppen Földnek is. Nálunk általánosan elterjedt hit, hogy a Föld a Galaxisnak ebben a szögletében található, mert a körülöttünk lévő világok szokatlanul öregek, és feltehető, hogy az első gyarmatosított bolygók inkább közelebb, mintsem távolabb voltak a Földtől.

— És van-e a Földnek bármilyen egyedülálló sajátossága azon túl, hogy a származás bolygója? — kérdezte Pelorat mohón.

— Egy bizonyos sajátosságra gondol? — tudakolta a szokott villanásnyi mosolyával Deniador.

— A szatellitájára gondolok, amit egyesek holdnak neveznek. Ez szokatlan vonás lenne, nem?

— Elsőrendű fontosságú kérdés, dr. Pelorat. Bizonyos gondolatokat juttat az eszembe.

— Azt nem említettem, mi teszi a holdját szokatlanná.

— A mérete, természetesen. Igazam van? Igen, látom, hogy igazam van. A Földről szóló valamennyi legendában szó esik az élőlények roppant sokaságáról és az óriási holdról, amely állítólag háromezer-háromezer-ötszáz kilométer átmérőjű. Az élet rendkívüli változatosságát könnyű elfogadni, tekintve, hogy magától értetődően következik a biológiai fejlődésből — már amennyiben a folyamatról való ismereteink pontosak. Egy óriás szatellitát már nehezebb elfogadni. A Galaxis egyetlen lakott világának sincs hasonló szatellitája. A nagy szatelliták mindig a lakatlan és lakhatatlan gázóriások kísérői. Tehát mint Szkeptikus, én inkább nem fogadom el a hold létezését.

— Ha a Föld abban egyedülálló, hogy fajok milliói élnek rajta, vajon nem lehet-e egyedülálló abban is, hogy óriási holdja van? — tudakolta Pelorat. — Az egyik különlegesség maga után vonhatja a másik különlegességet.

Deniador elmosolyodott.

— Nem látom be, hogy a fajok millióinak földi jelenléte hogyan hozhat létre a semmiből egy óriás szatellitát.

— De ha az ellenkező irányból közelítjük meg, ha az óriás szatellita működött közre a fajok millióinak a létrehozásában?

— Azt sem látom be, ez hogyan következhetett volna be.

— Mi a helyzet a Föld radioaktivitásáról szóló történettel? — szólt közbe Trevize.

— Mindenki ezt mondja; mindenki hisz benne.

— De hát nem lehetett annyira radioaktív, hogy eleve lehetetlenné tegye az életet az évmilliárdok során, hiszen éppen hogy volt rajta élet — magyarázta Trevize. — Hogyan vált radioaktívvá? Egy atomháborútól?

— Ez a legáltalánosabb nézet, Trevize tanácsos.

— A hangsúlyából ítélve úgy sejtem, ön nem nagyon hisz benne.

— Nincs bizonyíték, hogy lett volna ilyen háború. Az általános vélemény, még ha egyetemes is, önmagában még nem bizonyíték.

— Mi más történhetett volna?

— Nincs bizonyíték, hogy bármi is történt. A radioaktivitásról szóló legenda is lehet éppoly koholmány, mint az óriási szatellitáról szóló.

— Melyik a legáltalánosabban elfogadott történet a Föld históriájából? — kérdezte Pelorat. — Szakmai pályafutásom során rengeteg eredetlegendát gyűjtöttem össze, közülük sokban szerepel egy Föld nevű világ vagy valami ehhez nagyon hasonló elnevezésű. De a Comporellonról eredőt egyet sem találtam, semmit, legfeljebb egy halvány utalást valami Benballyra, aki talán a semmiből jött ide; mindössze ennyit mondanak a comporelloni legendák.

— Nincs ebben semmi meglepő. Nem szokásunk exportálni a legendáinkat. Engem már az is meglep, hogy ön egyáltalán rátalált valahol Benbally nevére. Babona, megint csak babona.

— Ön azonban nem babonás, és minden további nélkül hajlandó volna beszélni róla, ugye?

— Így van — felelte az apró termetű történész, tekintetét alulról felfelé Peloratra villantva. — Ha megtenném, azzal módfelett, talán veszélyes mértékben növelném a népszerűtlenségemet, de önök hárman hamarosan elhagyják a Comporellont, és gondolom, sohasem hivatkoznának rám mint forrásra.

— Szavunkat adjuk rá — sietett megnyugtatni Pelorat.

— Akkor összefoglalom önöknek a minden természetfölötti hittől és moralizálástól megfosztott, feltételezett eseményeket. A Föld mérhetetlen korokon át létezett mint az emberi faj egyedüli világa, majd mintegy húsz-huszonötezer évvel ezelőtt az emberek a hipertéri ugrás révén kifejlesztették a csillagközi utazást, és gyarmatosították a bolygók egy csoportját.

A Telepesek e bolygókon robotokat használtak, melyeket még a Földön fejlesztettek ki, a hipertéri utazás kora előtt, és… most jut eszembe, tudják, mik azok a robotok?

— Tudjuk — válaszolta Trevize. — Már többször megkérdezték tőlünk. Tudjuk, mik azok a robotok.

— A teljes mértékben robotizált társadalomban élő Telepesek fejlett technikával rendelkeztek, szokatlanul magas kort értek meg, és lenézték a szülőbolygójukat. Történetük egy sokkal drámaibb változata szerint leigázták és elnyomták a szülőbolygójukat.

Aztán a Föld újabb Telepes-csoportot indított útnak, de azoknak már megtiltotta, hogy robotokat használjanak. Az új világok közül az elsők egyike volt a Comporellon. Hazafiaink szerint az első volt, de ezt nem bizonyítja semmi, amit egy Szkeptikus is elfogadhatna. A Telepesek első csoportja kihalt, és…

— Miért halt ki az első csoport, dr. Deniador? — vetette közbe Trevize.

— Miért? A romantikusaink úgy képzelik, hogy bűneikért büntette meg őket Ő, Aki Büntet, de azt már egyikük sem tudja megmondani, miért várt Ő olyan sokáig ezzel. De hát az embernek nem is kell tündérmeséhez folyamodnia, anélkül is el tudja képzelni, hogy az a társadalom, amely ennyire a robotokra támaszkodik, végül elpuhul és dekadenssé válik. Már a puszta unalom is elég, hogy fogyatkozásnak és kihalásnak induljon, vagy ha árnyaltabban akarunk fogalmazni, hát elveszítse az életerejét.

A Telepesek második, robot nélküli hulláma életben maradt, benépesítette a Galaxist, de a Föld radioaktívvá vált, és lassanként elfelejtődött. Erre rendszerint azt a magyarázatot adják, hogy a Földön is léteztek robotok, melyek létrehozását még az első hullám szorgalmazta.

Bliss, aki látható türelmetlenséggel hallgatta végig a beszámolót, most megszólalt:

— Nos, dr. Deniador, radioaktivitás ide vagy oda, és függetlenül attól, hogy a Telepeseknek hány hulláma lehetett, a döntő kérdés mindenképpen egyszerű. Hol van a Föld? Mik a koordinátái?

— Erre a kérdésre az a válaszom, hogy nem tudom — felelte Deniador. — De nézzék csak, eljött az ebéd ideje. Ha akarják, idehozatom az ételt, s terített asztalnál annyit beszélhetünk a Földről, amennyit csak akarnak.

— Nem tudja? — Trevize hangja a kérdés végére élesen és erőteljesen a magasba kanyarodott.

— Ami azt illeti, legjobb tudomásom szerint senki sem tudja.

— De hát ez lehetetlen!

— Tanácsos — sóhajtott fel Deniador —, ha az igazságot lehetetlennek óhajtja nevezni, megteheti, de ezzel nem jut sehová.

<p>HETEDIK FEJEZET</p> <p>El a Comporellonról</p>
<p>26.</p>

Az ebéd egy halom puha, kívül kérges, különféle színárnyalatú és változatosan megtöltött gömbből állt.

Deniador fölemelt egy apró tárgyat, melyről csak akkor derült ki, hogy egy pár vékony, áttetsző kesztyű, amikor szétbontotta és a kezére húzta.

— Mi van ezekben a gömbökben, kérem? — érdeklődött Bliss.

— A rózsaszínűek apróra vagdalt hallal vannak megtöltve, híres comporelloni különlegességnek számít. A sárgák nagyon könnyen emészthetőek, a töltelékük sajt. A zöldekben vegyes zöldség van. Addig egyék, amíg meleg. Utána forró mandulás lepényt kapunk és a szokásos italokat. Merem ajánlani a forró almabort. Miután az éghajlatunk hideg, általában melegen esszük az ételeket, még a desszertet is.

— Ön nagyon jól él — jegyezte meg Pelorat.

— Tulajdonképpen nem — felelte Deniador. — Csak szeretem a vendégeket. Magam nagyon kevéssel beérem; ahogy talán önök is észrevették, nem kell valami nagy testet eltartanom.

Trevize beleharapott az egyik rózsaszínű gömbbe, de túlságosan halízűnek érezte, s bár a fűszerezése ízlett, félt, hogy a halíz végig fogja kísérni az egész napját, s talán még éjszakára sem szabadulhat meg tőle.

Amikor félretette a gombócot, amelyből egy falast már kiharapott, észrevette, hogy a kéreg bezáródik a töltelék fölött. Nem fröccsent, nem szivárgott ki belőle semmi, és egy pillanatra eltűnődött, vajon akkor mi célt szolgál a kesztyű. Úgy látszott, nélküle sem piszkítaná be a kezét, így aztán úgy döntött, nyilván higiénés célokat szolgál. Talán a kézmosást helyettesíti, ha nem adódik rá alkalom, és szokásból használják még akkor is, ha kezet mosnak. (Lizalor nem húzott kesztyűt, amikor előző nap együtt ettek. Talán mert hegyvidéki nő volt.)

— Illetlen dolog ebéd közben üzleti ügyekről társalogni? — kérdezte.

— A comporelloni szokás szerint az lenne, tanácsos, de önök a vendégeim, s most az önök szokásait követjük. Ha komoly dolgokról akarnak beszélgetni, és nem gondolják — vagy nem bánják —, hogy ez az evés élvezetének kárára mehet, kérem, beszélgessenek nyugodtam, és én majd csatlakozom önökhöz.

— Köszönöm — mondta Trevize. — Lizalor miniszter sejtetni engedte — nem, kereken kimondta —, hogy ezen a világon nem kedvelik a Szkeptikusokat, így van?

Deniador a kérdéstől mintha még jobb kedvre derült volna.

— Hogyne. Hogy meg lennénk sértve, ha nem így volna! Tudja, a Comporellon egy hiúságában megsértett világ. Noha a részleteket senki sem ismeri, nálunk általánosan elterjedt az a mitikus hit, hogy hajdanában, sok ezer évvel ezelőtt, amikor a lakott Galaxis még kicsiny volt, a Comporellon vezető világhatalomnak számított. Ezt nem tudjuk elfelejteni. Bosszant, s az igazságtalanság érzésével tölt el bennünket, hogy az ismert történelem folyamán sohasem jutottunk vezető szerephez — a „bennünket” alatt általában a lakosságot értem.

De hát mit tehetünk? A kormány valaha kénytelenségből szegődött a Birodalom hűséges vazallusává, most pedig az Alapítvány hűséges szövetségese. És minél inkább tudatosítják bennünk alárendelt helyzetünket, annál szilárdabban hiszünk saját nagyszerű, titokzatos múltunkban.

És mit tehet ilyen helyzetben a Comporellon? A régi időkben nem szállhatott szembe a Birodalommal, és nyíltan ma sem szállhat szembe az Alapítvánnyal, így aztán jobb híján bennünket támad és gyűlöl, mert mi nem hiszünk a legendákban, és csak nevetünk a babonákon.

Mindazonáltal a zaklatás durvább megnyilvánulásaitól nem kell tartanunk. Műszaki téren miénk a vezető szerep, és velünk vannak tele az egyetemek fakultásai. Néhányan különösen szókimondóak vagyunk, ezért nehézségeink vannak a szabad tanítás terén. Például nekem is, noha vannak tanítványaim, akikkel az egyetem területén kívül, csendben szoktam összejönni. Ám ha valóban kirekesztettének bennünket a közéletből, megrekedne a műszaki fejlődés, és az egyetemeink az egész Galaxis előtt elveszítenék a hitelüket. Ilyesmi alighanem az emberi lény ostobaságára vallana; lehet, hogy az intellektuális öngyilkosság veszélye sem akadályozná meg őket abban, hogy szabad folyást engedjenek a gyűlöletüknek… de hát az Alapítvány támogat bennünket, így aztán szüntelenül becsmérelnek, gúnyolnak és megbélyegeznek — de soha egy ujjal sem nyúlnak hozzánk.

— És ez az általános ellenségesség tartja vissza attól, hogy elárulja nekünk a Föld hollétét? — kérdezte Trevize. — Attól fél, hogy a Szkeptikus-ellenesség mégiscsak durvább formát öltene, ha túl messzire merészkedne?

— Nem — rázta meg a fejét Deniador. — A Föld holléte ismeretlen. Nem titkolok önök előtt semmit, sem félelemből, sem egyéb okokból.

— De nézze csak — unszolta Trevize —, a Galaxisnak ebben a szektorában meghatározott számú bolygó található, amely rendelkezik a lakhatósághoz szükséges fizikai jellemzőkkel. Nyilván csaknem valamennyi lakható bolygó egyben lakott is, ennélfogva jól ismert az ön számára. Miféle nehézségekbe ütközhetne átkutatni ezt a szektort egy olyan bolygó után, amely lakható lenne, ha nem volna radioaktív? Méghozzá olyan bolygót kellene keresni, amelyet egy hatalmas szatellita kísér. A radioaktivitás és az óriás szatellita között lebegő Földet akarva sem lehetne eltéveszteni, még akkor sem, ha csak úgy találomra indul keresésére az ember. Lehet, hogy időbe telne, de ez volna az egyetlen nehézség.

— A szkeptikus vélemény természetesen az — válaszolta Deniador —, hogy mind a Föld radioaktivitása, mind pedig óriás szatellitája pusztán legenda. Ezeket keresni annyi, mint verébtejet vagy nyúltollat keresni.

— Meglehet, de ennek nem volna szabad megakadályozni a Comporellont abban, hogy legalább meg akarja keresni. Ha találnának egy radioaktív bolygót, amely a lakhatóság szempontjából megfelelő méretű, és van egy nagy szatellitája is, maga ez a tény mekkora hitelt adna az egész comporelloni legendáriumnak!

Deniador felkacagott.

— Talán éppen ezért nem nyomoz utána a Comporellon! Ha elbukunk, vagy kiderül, hogy a Föld egészen más, mint ahogy a legendákban szerepel, a vereség nyilvánvalóvá válik. Maga a comporelloni legendakör válik semmivé, nevetség tárgyává! A Comporellon ezt sohasem kockáztatná meg.

Trevize egy ideig hallgatott, de aztán annál lelkesebben folytatta:

— Egyébként, ha eltekintünk is ettől a két különlegességtől — ha létezik egyáltalán ilyen szó a galaktikus nyelvben —, mármint a radioaktivitástól és az óriás szatellitától, van egy harmadik dolog is, amelyiknek — a dolog természetéből adódóan — léteznie kell, függetlenül mindenféle legendától. A Föld felszínén hihetetlen változatosságban kell tenyésznie az életnek, vagy meg kell találnunk ennek mai maradványait, de legalábbis a megkövesedett nyomait.

— Tanácsos — válaszolta erre Deniador —, bár a Comporellon még nem küldött ki szervezett kutatócsoportot a Föld felkutatására, azért volt alkalmunk utakat tenni az űrben, és hébe-hóba jelentkeznek nálunk hajók, melyek ilyen vagy olyan okból letértek az előre megszabott útirányukról. Az ugrások nem mindig sikerülnek tökéletesen, mint ön is tudja. Mindazonáltal sohasem kaptunk jelentést olyan bolygóról, amely a legendás Földhöz hasonlító jellegzetességeket mutatott volna, de olyanról sem, amelyen nyüzsgött volna az élet. Továbbá egyetlen hajó sem száll le szívesen egy szemmel láthatóan lakatlan bolygóra, csak azért, hogy a legénység megkövült ősmaradványokra vadászhasson. Márpedig ha az elmúlt évezredek során semmiféle ilyen vonatkozású jelentést nem kaptunk, én nagyon is hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Föld helyzetének meghatározása nem lehetséges, mert meghatározható helyzetű Föld nem létezik.

— De a Földnek mégiscsak lennie kell valahol! — kiáltotta Trevize dühös csalódottsággal. — Van valahol egy bolygó, amelyen az emberiség és a hozzá csatlakozott ismerős létezési formák kifejlődtek. Ha nem a Galaxisnak ebben a részében, akkor valahol másutt.

— Lehet — egyezett bele Deniador egykedvűen —, de mindeddig sehol sem bukkant elő.

— Az emberek nem is keresték igazából.

— Nos, ön szemmel láthatóan keresi. Sok szerencsét kívánok hozzá, de egy percig sem gondolom, hogy sikerrel fog járni.

— Próbálták valaha közvetett módszerekkel meghatározni a helyét? — kérdezte Trevize. — Úgy értem, nem közvetlen kutatással?

— Igen — válaszolta egyszerre két hang. Deniador, az egyik hang tulajdonosa, Pelorat felé fordult. — A Yariff-tervre gondol?

— Igen — válaszolta Pelorat.

— Akkor elmondaná a tanácsosnak, miről van szó? Azt hiszem, önnek készségesebben elhiszi, mint nekem.

— Tudja, Golan — kezdte Pelorat —, a Birodalom utolsó napjaiban divatba jött az eredetkutatás, ahogy akkoriban nevezték. Az emberek szívesen töltötték ezzel a szabad idejüket, talán hogy meneküljenek az őket körülvevő valóság kényelmetlenségeitől. Mint tudja, a Birodalom akkoriban a széthullás állapotában volt.

Egy liviusi történész, Humbal Yariff, arra gondolt, hogy bármilyen származású is egy bolygó, hamarabb gyarmatosítja a hozzá közel eső világokat, mint a távolabbiakat. Általában minél messzebb van egy világ az eredeti helytől, annál később kerül sor a gyarmatosításra.

Tegyük fel mármost, hogy valaki feljegyzi a Galaxis valamennyi lakott bolygója betelepítésének az időpontját, aztán összeköti mindazokat, amelyek ezerévesek. Aztán hálózatot készít minden tízezer éves világból, egy másikat a tizenkétezer évesekből, egy újabbat a tizenötezer évesekből. Minden hálózatnak elméletben nagyjából gömb alakot kell formáznia, s e gömbök hozzávetőlegesen koncentrikusan helyezkednek el. Az öregebbeket magukban foglaló gömbök kisebb átmérőjűek lesznek, mint a fiatalabb bolygókat tartalmazók, s ha az ember összeköti valamennyi gömb középpontját, akkor egy viszonylag kicsiny tértartományhoz jut, ami nem más, mint az eredeti bolygó — a Föld — helye az űrben.

Pelorat buzgó arccal magyarázott, miközben két, csésze alakot formázó kezével gömbfelszíneket rajzolt a levegőbe.

— Érti a gondolatmenetet, Golan?

Trevize bólintott.

— Igen. De úgy gondolom, ez nem vezetett eredményre.

— Elvben működnie kellett volna, öregem. A baj az volt, hogy a származási időpontokat egyáltalán nem lehetett megállapítani. Minden világ kisebb-nagyobb mértékben eltúlozta a korát, s a legendákból aztán már nemigen lehetett kihámozni a valóságot.

— A karbon-14-gyel meg lehet határozni az öreg fák korát — szólt közbe Bliss.

— Hogyne, drágám — felelte Pelorat —, de ahhoz a szóban forgó világ együttműködésére lett volna szükség, ami sohasem valósult meg. Egyetlen világ sem akarta, hogy leleplezzék, mennyivel öregebbnek vallotta magát, és a Birodalom akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen lényegtelen dologban semmibe vegye a helyi állításokat. Mással volt elfoglalva.

Yariff mindössze annyit tehetett, hogy a legföljebb csak kétezer éves világokat vette figyelembe, mert azok alapításának idejét megbízható körülmények között, nagy pontossággal jegyezték föl. Ez az elég kisszámú világ egy nagyjából gömb alakú térben helyezkedett el szétszórtan. E tér középpontja viszonylag közel esett a Birodalom fővárosához, Trantorhoz, hiszen eredetileg innen indultak ki e meglehetősen kisszámú világra a gyarmatosító expedíciók.

Ez, persze, újabb gondot jelentett. Bizonyos világok számára nem a Föld jelentette a helyet, ahonnan a gyarmatosítás kiindult. Az idő előrehaladtával a régebbi világok maguk is indítottak gyarmatosító expedíciókat, s a császárság korában Trantor is sok expedíciót bocsátott útjára. Yariffot — eléggé el nem ítélhető módon — kinevették, kigúnyolták, szakmai tekintélyét szétzilálták.

— Értem a történetet, Janov — mondta Trevize. — Dr. Deniador, ezek szerint semmit sem tud mondani nekem, ami a remény legcsekélyebb lehetőségét is megcsillantaná? Egyetlen más világ sincs, ahol esetleg szolgálhatnának valami felvilágosítással a Földre vonatkozóan?

Deniador kis időre kételkedő hallgatásba burkolózott.

— Hááát — szólalt meg végül, tétován elnyújtva a szót —, mint Szkeptikus meg kell mondanom önnek, nem is tudom, létezik-e a Föld, vagy hogy létezett-e egyáltalán valaha. Ellenben… — Újra elhallgatott.

Bliss szólalt meg nagy sokára:

— Azt hiszem, valami olyasmire gondol, doktor, ami fontos lehet nekünk.

— Fontos? Kétlem — mondta Deniador alig hallhatóan. — De talán mulatságos. A Föld nem az egyetlen bolygó, amelynek a hollétét homály fedi. Itt vannak a Telepesek első csoportjának a világai; a legendákban ők Térutazókként szerepelnek. Az általuk benépesített bolygókat némely legenda „Térutas világoknak” nevezi, másutt „Tiltott világok” néven szerepelnek. Manapság ezt az utóbbit használjuk.

A legendák szerint a kevély és tökéletes Térutazók évszázadokra hosszabbították meg életük időtartamát, és rövid életű őseinknek nem engedték meg, hogy a lábukat a világaikra tegyék. Miután legyőztük őket, a helyzet megfordult. Méltóságunkon alulinak érezvén a velük való érintkezést, magukra hagytuk őket, hajóinknak és a Kereskedőknek pedig megtiltottuk, hogy kapcsolatot teremtsenek velük. Azóta nevezzük e bolygókat Tiltott világoknak. Szentül hittük — így mondják a. legendák —, hogy Ő, Aki Büntet, a mi beavatkozásunk nélkül is el fogja pusztítani őket, és úgy tűnik, meg is tette. Mindenesetre legjobb tudomásom szerint egyetlen Térutazó sem bukkant föl a Galaxisban sok-sok ezer éve.

— Gondolja, hogy a Térutazók tudnak a Földről? — kérdezte Trevize.

— Elképzelhető, hiszen az ő világaik öregebbek voltak, mint a mieink közül bármelyik. Na persze, ha élnek még egyáltalán Térutazók, ami rendkívül valószínűtlen.

— Még ha nem élnek is, a világaik megvannak, és talán feljegyzések is akadnak rajtuk.

— Ha egyáltalán meg tudja találni ezeket a világokat.

Trevize bőszült tekintetet vetett rá.

— Azt akarja mondani, hogy az ismeretlen helyzetű Földhöz vezető utat talán a Térutas világokon lelhetem föl, melyek holléte ugyancsak ismeretlen?

Deniador vállat vont.

— Húszezer éve nincs velük kapcsolatunk. Eszünkbe se jutottak. Ködbe vesztek ők is, akárcsak a Föld.

— Hány világot népesítettek be a Térutazók?

— A legendák ötven ilyen világról tudósítanak — gyanúsan kerek szám. Lehet, hogy sokkal kevesebben vannak.

— És az ötvenből egyetlenegyről sem tudja, hogy hol van?

— Hát, most azon tűnődöm…

— Min tűnődik?

— Miután az őstörténet a kedvenc időtöltésem, akárcsak dr. Peloraté, megesett már, hogy kutatás közben valamely, az őskorra utaló dokumentumra bukkantam, olyasmire, ami többet mond, mint a legendák. Tavaly például egy régi hajón lévő feljegyzésekre akadtam rá, alig-alig tudtam megfejteni őket. Abban a korban, amelyből származtak, a mi világunk neve még nem Comporellon volt. A „Baley világ” nevet használták, ami szerintem egy még ősibb változata a legendáinkban emlegetett „Benbally világ”nak.

— Publikálta a felfedezését? — kérdezte Pelorat izgatottan.

— Nem — hárította el Deniador. — Ahogy a régi mondás tartja, nem óhajtok fejest ugrani a medencébe, csak hogy megtudjam, tényleg víz van benne. Nos, az a dokumentum arról szólt, hogy a hajó kapitánya ellátogatott az egyik Térutas világra, s magával hozott onnan egy Térutazó asszonyt.

— De hiszen most mondta, hogy a Térutazók nem engedték be a látogatókat — szólt közbe Bliss.

— Úgy van. Hát ezért nem publikáltam az anyagot. Hihetetlennek hangzott. Vannak homályos értelmű mesék, melyek felfoghatók úgy is, mintha a Térutazók és a Telepesek — a mi őseink — közti konfliktusokról szólnának. Ilyen meséket nemcsak a Comporellonon, de sok más világon is ismernek, sokféle változatban, mégis, egy vonatkozásban tökéletesen megegyeznek egymással. A két embercsoport, a Térutazóké és a Telepeseké, sohasem keveredtek össze. Nem volt köztük társadalmi kapcsolat, szexuális kapcsolatról nem is beszélve — és mégis, a Telepes kapitányt és a Térutazó asszonyt láthatóan a szerelem szálai kötötték egymáshoz. Ez olyan hihetetlen, hogy esélyt sem láttam rá, fogadhatják-e a történetet másképpen is, mint legföljebb egy romantikus, történelmi ihletésű mesét.

— Ez minden? — kérdezte Trevize csalódottan.

— Nem, tanácsos, van még valami. Néhány számot is találtam a hajónaplóban, melyek talán — bár nem biztos — űrkoordinátákat jelentenek. Ha valóban azok — de szkeptikus becsületem arra kényszerít, hogy megismételjem, valószínűleg nem azok —, akkor e titkos bizonyíték nyomán arra következtetnék, hogy itt három Térutas világ űrbéli koordinátáiról van szó. Közülük az egyik lehet az, ahol a kapitány földet ért, és ahonnan magával hozta Térutazó szerelmét.

— Nem lehetséges, hogy ha a mese fikció is, a koordináták valóságosak? — kérdezte Trevize.

— Lehetséges — válaszolta Deniador. — Majd megadom önnek a számokat, s szabadon felhasználhatja őket, azzal a tudattal, hogy esetleg nem is vezetnek sehová. És lenne még egy mulatságos megjegyzésem — villant át az arcán az ismerős mosoly.

— Mégpedig? — kérdezte Trevize.

— Mi van akkor, ha a koordináták egyik csoportja a Földet jelenti?

<p>27.</p>

Comporellon napja, mely nagyobb volt, mint a Terminusé, és határozottan narancssárga színű, alacsony pályát írt le az égbolton, tehát kevés hőt sugárzott. A kivételesen gyengén fújó szél jeges ujjakkal kaparászott Trevize arcán.

Még a villamos fűtésű kabátban is reszketett, melyet Mitza Lizalortól kapott, aki most ott állt mellette.

— Egyszer majd föl kell melegíteni, Mitza — mondta Trevize.

A nő felpillantott a napra, s ahogy ott állt az űrkikötő hatalmas, üres térségében, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül erezné magát. Magas, testes alakján vékonyabb kabát volt, mint Trevize-on, s ha a hideg nem hagyta is érzéketlenül, mindenesetre nem sok ügyet vetett rá.

— Gyönyörű nyarunk van — mondta. — Nem tart sokáig, de a gabonáink alkalmazkodtak hozzá. Gondosan választjuk ki a fajtákat, hogy gyorsan nőjenek a napsütésben, s ne ártson nekik könnyen a fagy. A háziállataink vastag prémbundát viselnek, s Galaxis-szerte köztudott, hogy a comporelloni gyapjú a legjobb minőségű. A bolygó körül keringő gazdaságainkban trópusi gyümölcsöket termesztünk. Még exportálunk is ízletes ananászkonzervet. A legtöbben, akik hideg világként ismernek bennünket, nem is tudják ezt.

— Köszönöm, hogy kikísértél minket, Mitza, és hogy hajlandó voltál együttműködni velünk ebben a küldetésünkben. A saját lelki békém kedvéért azonban meg kell kérdeznem, nem kerülhetsz-e komoly bajba emiatt.

— Nem! — rázta meg a fejét gőgösen a nő. — Semmiféle bajba. Először is nem fognak kérdezgetni. A szállítási ügyek rám tartoznak, ami azt jelenti, hogy egyedül én állapítom meg a szabályokat ezen és a többi űrkikötőn, továbbá a fogadóállomásokra és a ki- meg bejövő hajókra vonatkozóan. A miniszterelnök ezekben az ügyekben teljesen rám hagyatkozik, és nagyon is kedvére van, ha nem kell tudnia a részletekről. És még ha megkérdeznének is, csakis az igazat kellene mondanom. A kormány tapsolna, ha tudná, hogy nem küldtem vissza a hajót az Alapítványnak, így tenne a nép is, ha biztonságos volna a tudomására hozni a dolgot. Maga az Alapítvány pedig nem fogja megtudni.

— Lehet, hogy a kormány sem akarná visszajuttatni a hajót az Alapítványnak, de vajon azt is helyeselné-e, hogy a te engedélyeddel magunkkal visszük? — kérdezte Trevize.

Lizalor elmosolyodott.

— Derék ember vagy, Trevize. Keményen harcoltál, hogy megtarthasd a hajódat, és most, hogy a tiéd maradt, miattam fog el az aggodalom. — Úgy nyújtotta ki feléje a kezét, mintha az iránta tanúsított érzelmeinek akarna kifejezést adni, de aztán — bár láthatóan nehezére esett — erőt vett ösztönös mozdulatán.

Amikor megszólalt, a hangja szinte nyers volt:

— Még ha megkérdőjeleznék is a döntésemet, elég lenne megmondanom nekik, hogy a Legöregebbet kerested és keresed ma is, rögtön azt válaszolnák, nagyon jól tettem, hogy ilyen gyorsan megszabadultam tőled, a hajódtól és mindentől. És engesztelő áldozatot mutatnának be, elsősorban azért, mert beengedtünk a bolygónkra, holott nem tudhattuk előre, hogy mit művelsz.

— Valóban azt hiszed, hogy a jelenlétemmel szerencsétlenséget hozok rád és a világodra?

— Valóban — vágta rá Lizalor határozottan. Aztán valamivel lágyabban hozzátette: — Rám máris szerencsétlenséget hoztál, mert most, hogy megismertelek, még erőtlenebbnek fogom érezni a comporelloni férfiakat. Most már örökre megmarad bennem a csillapíthatatlan vágy. Ezt máris elrendelte számomra Ő, Aki Büntet.

Trevize habozott, aztán azt mondta:

— Nem kívánom, hogy ebben a dologban megváltoztasd a véleményedet, de azt sem, hogy fölöslegesen szenvedj. Meg kell tudnod, az a képzet, hogy én szerencsétlenséget hozhatok rád, merő babonaság.

— Gondolom, ezt a Szkeptikus mondta neked.

— Ha ő nem mondja, akkor is tudom.

Lizalor megdörzsölte az arcát, mert kiugró szemöldökére már vékony zúzmararéteg telepedett, és azt válaszolta:

— Tudom, hogy vannak, akik babonának tartják. Az azonban tény, hogy a Legöregebb szerencsétlenséget hoz. Sokszor kiderült már, és az igazságot még a legokosabb szkeptikus érvek sem tudják eltörölni a világból.

Hirtelen kinyújtotta a kezét.

— Isten veled, Golan. Szállj föl a hajóra, ahol már várnak a társaid, még mielőtt a puha terminusi tested megfagyna a mi kellemesen fagyos szelünkben.

— Isten veled, Mitza, remélem, találkozunk, ha visszatérek.

— Igen, megígérted, hogy visszatérsz, és én próbálok is hinni benne. Még az is megfordult a fejemben, hogy fölmegyek, és ott, az űrben találkozom veled a hajódon, hogy a szerencsétlenség egyedül rám sújtson le, és ne a világomra — de nem fogsz visszatérni.

— De igen! Visszatérek! Egykönnyen nem mondhatok le rólad, aki ilyen gyönyörben részesítettél. — És akkor, abban a pillanatban Trevize hitte is, hogy így gondolja.

— Nem kételkedem a romantikus ösztöneidben, drága alapítványbeli barátom, de akik odakint az űrben a Legöregebb nyomába szegődnek, nem jönnek vissza soha — sehová. A lelkem mélyén tudom.

Trevize minden erejével azon volt, hogy erőt vegyen a vacogásán. A hideg miatt didergett, és nem akarta, hogy a nő azt higgye, talán a félelemtől.

— Ez is babonaság — mondta.

— És mégis — felelte a nő —, ez is igaz.

<p>28.</p>

Jó volt visszatérni a Távoli csillag pilótafülkéjébe. Szobának ugyan szűk volt, buboréknyi börtön a tér végtelenségében, de ismerős, barátságos és meleg.

— Örülök, hogy végre maga is beszállt — jegyezte meg Bliss. — Kíváncsi voltam, meddig időz még a miniszter társaságában.

— Nem tartott sokáig — felelte Trevize. — Hideg volt.

— Én úgy láttam, mintha azt fontolgatná, hogy itt marad vele, és elhalasztja a Föld felkutatását. Még felületesen sem szeretek az agyába pillantani, de aggódtam, mert úgy éreztem, a magára nehezedő kísértés ellen nem tehetek semmit.

— Tökéletesen igaza van — felelte Trevize. — Ha pillanatokra is, de valóban éreztem ezt a kísértést. A miniszter figyelemre méltó asszony, hozzá hasonlóval még sohasem találkoztam. Megerősítette az ellenállásomat, Bliss?

— Már sokszor mondtam magának, hogy semmi körülmények között sem szabad és nem is fogok az elméjéhez piszkálni, Trevize — szögezte le Bliss. — Úgy képzelem, legyőzte magában a kísértést, méghozzá fejlett kötelességérzete segítségével.

— Nem, ezt nem hinném — mosolygott a férfi fanyarul. — A dolog nem ilyen drámai és nem is ilyen nemes. Az ellenállásom ugyan megerősödött, egyrészt mert tényleg hideg volt, másrészt attól a keserves gondolattól, hogy belepusztulnék, ha néhányszor még tanácskoznom kellene vele. Nem bírnám az iramot.

— Elég az hozzá, hogy biztonságban feljutott a fedélzetre — jegyezte meg Pelorat. — Mi lesz a következő lépésünk?

— Mindenekelőtt gyors iramban ki kell jutnunk a bolygórendszerből, míg annyira eltávolodunk a Comporellon napjától, hogy. végrehajthassunk egy ugrást.

— Gondolja, hogy megállítanak vagy követnek bennünket?

— Nem, őszintén azt gondolom, a miniszter csak azért aggódik, hogy minél előbb eltűnjünk és vissza se jöjjünk, máskülönben Ő, Aki Büntet lesújt bosszújával a bolygóra. Ami azt illeti…

— Nos?

— A miniszternek az a véleménye, hogy a bosszú mindenképpen utolér bennünket. Határozott meggyőződése, hogy sohasem fogunk visszatérni. Hadd tegyem hozzá gyorsan, nem az én hűségemet becsüli ilyen kevésre, hiszen azt nem volt alkalma megtapasztalni. Szerinte a Föld olyan szörnyűséges balszerencse hordozója, hogy aki fel akarja kutatni, annak útközben mindenképpen meg kell halnia.

— Hány földkutató expedíció hagyta már el a Comporellont, hogy megengedhet magának ilyen állítást? — kérdezte Bliss.

— Kétlem, hogy egyetlen comporelloni útnak indult volna valaha is ilyen céllal. Mondtam neki, hogy a félelmei merő babonából erednek.

— Őszintén ez a meggyőződése, vagy mégiscsak megrázta, amit a nő mondott?

— Abból ítélve, ahogy a félelmei kifejeződnek, látom, hogy babonás rémületről van szó, ugyanakkor nagyon is valóságos alapjuk lehet.

— Arra gondol, hogy a radioaktivitás fog végezni velünk, ha megpróbálunk leszállni a Földön?

— Nem hiszem, hogy a Föld radioaktív. Ellenben hiszem, hogy védelmezi magát. Emlékezzék csak vissza: minden rá vonatkozó utalást eltüntettek a Trantor könyvtárából. Emlékezzék csak: Gaia csodálatos memóriája, melyben összegeződnek az egész bolygó emlékei, a felszín kőzetrétegeitől egészen a mag olvadt fémjéig, nem képes visszahatolni az időben odáig, hogy bármit is elmondhasson nekünk a Földről.

Nyilvánvaló, hogy ha ehhez van elég hatalma, akkor arra is képes, hogy a radioaktivitás képzetét ültesse be az agyakba, ezzel véve elejét mindenféle kutatásnak. Talán e fura gátlást egy külön biztosítékrendszer gyanánt állította fel a Comporellonon. mert annyira közel van hozzá, hogy számára különösen nagy veszélyt jelent. A Szkeptikus és tudós Deniador állítja, hogy a Föld keresésének nincs értelme, hogy nem lehet megtalálni. Éppen ezért tűnik jól megalapozottnak a miniszter babonás hite. Ha a Föld ennyire ragaszkodik a rejtőzködéshez, nem lehet, hogy inkább megöl vagy tönkretesz bennünket, mintsem megengedje, hogy megtaláljuk?

Bliss összevont szemöldökkel szólalt meg:

— Gaia…

— Ne mondja, hogy Gaia majd megvéd bennünket — vágott közbe Trevize. — Abból, hogy a Föld ki tudta törölni Gaia legkorábbi emlékeit, teljesen világos, hogy ha kettejük között valami összeütközésre kerül sor, a Föld lesz a győztes.

— Honnan tudja, hogy azokat az emlékeket kitörölték? — kérdezte hűvösen Bliss. — Lehet, hogy Gaiának egyszerűen időre volt szüksége, hogy kifejlessze bolygóemlékezetét, s mi csak addig nyúlhatunk vissza az időben, amikorra ez a fejlesztőmunka már befejeződött. Ha pedig az emlékeket valóban eltávolították, honnan veszi a meggyőződését, hogy a Föld követte el?

— Nem tudom — felelte Trevize. — Csak hangosan gondolkodtam.

Erre már Pelorat is megszólalt, a maga bátortalan módján:

— Ha a Föld ennyire hatalmas, és ilyen féltve őrzi, hogy úgy mondjam, az elkülönültségét, akkor mi értelme a mi kutatásunknak? Maga mintha azt gondolná, hogy a Föld minden erejével akadályozni fogja a sikerünket, s ha kell, ennek érdekében akár meg is öl bennünket. Akkor hát nem lenne értelmesebb dolog felhagyni az egésszel?

— Elismerem, látszólag minden a feladás mellett szól, de szent meggyőződésem, hogy a Föld létezik, tehát meg kell és meg is fogom találni — válaszolta Trevize. — És Gaia azt mondja, mindig igazam van, ha valami ilyen szent meggyőződésemmé válik.

— De hogy fogjuk túlélni a felfedezést, öregem?

— Talán majd a Föld is felismeri az én egyedülálló éleslátásom értékét, és békén fog hagyni — felelte Trevize tettetett könnyedséggel. — De — és voltaképpen erre akartam kilyukadni — abban már nem lehetek biztos, hogy maguk ketten szintén túlélik, és ez módfelett aggaszt engem. Mindig is aggasztott, de mostantól egyre inkább, és úgy érzem, vissza kellene vinnem magukat Gaiára, hogy aztán egyedül folytassam az utamat. A kezdet kezdetén én döntöttem úgy, nem pedig maguk, hogy meg kell keresnem a Földet; nem maguk, én találtam fantáziát a dologban, és nem magukat, hanem engem űztek el. Hadd legyek hát én, aki vállalja a kockázatot is. Hadd menjek egyedül… Janov?

Pelorat leszegte az állat, hosszú arca még hosszabbra nyúlt.

— Nem tagadom, hogy ideges vagyok, Golan, de szégyellném magam, ha most elhagynám. Ha így tennék, magamat tagadnám meg.

— Bliss?

— Gaia nem hagyja el magát, Trevize, bármit tesz is. Ha a Föld veszélyesnek bizonyulna, Gaia a lehetőségeihez képest megvédene magát. Egyébként én mint Bliss nem hagyom el Pelt, és ha ő ragaszkodik magához, akkor én természetesen kitartok mellette.

— Rendben van — jelentette ki komoran Trevize. — Én megadtam a lehetőséget. Tehát együtt megyünk.

— Együtt — mondta Bliss.

Pelorat halványan elmosolyodott és megszorította Trevize vállát.

— Együtt. Mindig együtt.

<p>29.</p>

— Ide nézz, Pel! — kiáltotta Bliss. Jóformán vaktában pásztázta az űrt a kézi irányítású teleszkóppal, hogy néha mással is elfoglalja magát, mint a Pelorat könyvtárában fellelhető Föld-legendákkal.

Pelorat közelebb lépett, átkarolta a lány vállát, és a megfigyelőernyőre nézett. A comporelloni bolygórendszer egyik gázóriása volt rajta, olyan nagyításban, hogy annak nyomán már a valóságot is el lehetett képzelni.

A színe halványan csíkozott, meleg árnyalatú narancssárga volt. A bolygósíkból és a naphoz képest messzebbről, mint ahol maga a hajó tartózkodott, majdnem tökéletes fénykörnek látszott.

— Gyönyörű — mondta Pelorat.

— A középső csík túlnyúlik a bolygón, Pel.

— Szerintem is, Bliss — válaszolta Pelorat a homlokát ráncolva.

— Gondolod, hogy ez valami optikai csalódás?

— Nem tudom biztosan, Bliss. Épp olyan újonc vagyok az-űrben, mint te. Golan!

— Mi van? — hallatszott Trevize kissé kelletlen-válasza. Meglehetősen borzasan lépett be a vezérlőfülkébe, mint aki csak úgy ruhástul szundikált az ágyán, mint ahogy valóban azt tette. — Kérem! — csattant fel bosszúsan. — Ne piszkáljanak a műszerekhez!

— Ez csak a teleszkóp — mentegetőzött Pelorat. — Ezt nézze!

Trevize megnézte.

— Ez a Galliának nevezett gázóriás, legalábbis a kapott információ szerint.

— Hogy tudja egyszerű ránézésre megállapítani?

— Mindenekelőtt a naptól való távolságuk alapján, továbbá az útvonalunk miatt tanulmányoznom kellett a bolygók röppályáját és méretét, s mindezt figyelembe véve pillanatnyilag ez az egyetlen, amit ekkorára ki tudunk nagyítani. És még abból, hogy van gyűrűje.

— Gyűrűje? — kérdezte Bliss zavartan.

— Most csak egy keskeny, halvány csíkot lát, mert épp az élére látunk rá. Ha elhagyjuk a bolygósíkot, fölülről hozhatjuk be a képet, s akkor jobban fogja látni. Akarja?

— Nem kívánom, hogy újabb pozíciókat és útvonalakat számítson ki, Golan — felelte Pelorat.

— Ugyan már, a számítógép egykettőre megcsinálja nekem. — Trevize már le is ült a számítógéphez, s kezét a kínálkozó mélyedésbe tette. A számítógép finoman ráhangolódott az agyára, s már el is végezte a feladatot.

— A Távoli csillag, melynek nem voltak üzemanyaggondjai, s fittyet hányt mindenféle tehetetlenségi hatásnak, azonnal felgyorsult. Trevize újra érezte, mennyire szereti ezt a számítógép vezérelte hajót, ezt a már-már kezes lényt, melynek mintha egyenesen a gondolatai adnák az energiát és az utasításokat, s úgy viselkedik, mintha önnön akaratának volna erős és engedelmes kivetülése.

Nem csoda, hogy az Alapítvány visszakövetelte, mint ahogy az sem, hogy a Comporellon is meg akarta kaparintani. A meglepő inkább az, hogy a babonás hitnek volt annyi ereje, hogy a Comporellont rábírja a hajó föladására.

Ha tisztességesen föl lenne fegyverezve, a Galaxis bármelyik hajóját vagy akár flottáját is könnyedén maga mögött hagyhatná vagy legyőzhetné — feltéve, hogy nem akad össze önmagához hasonlóval.

Persze hogy nem volt tisztességesen fölfegyverezve. Branno polgármester, amikor kiutalta neki a hajót, volt olyan óvatos, hogy meghagyja fegyvertelennek.

Pelorat és Bliss feszülten figyelték, amint a Gallia lassan-lassan feléjük billen. Láthatóvá vált a felső sarok (bármelyik volt is az) a hatalmas, kör alakú örvényléssel, miközben az alsó sarkot eltakarta a gömb íve.

Fönt a bolygó éjszakai oldala ráterült a narancsfényű gömbre, s a gyönyörű kör mind féloldalasabbá vált.

Még izgalmasabb látvány volt, ahogy a középső, eddig egyenes vonalú halvány csík meggörbül, éppúgy, mint a tőle északra és délre fekvő sávok, csak azok még feltűnőbben.

Most már világosan látni lehetett, hogy a középső sáv túlnyúlik a bolygón, és mindkét oldalon keskeny hurkot alkot. Ez a forma a természetéből adódott; illúzióról szó sem lehetett. A gyűrű, mely hurkot formálva eltűnt a bolygó túloldalán, anyagi részekből állt.

— Na, talán így már könnyebben megértik — mondta Trevize. — Ha elrepülnénk a bolygó felett, egy kört látnának, melynek középpontja azonos a bolygóéval, de amely sehol sem érinti annak felszínét. Talán azt is észrevennék, hogy a gyűrűt nem egyetlen, hanem számos koncentrikus kör alkotja.

— Nem hittem volna, hogy ez lehetséges — ámuldozott Pelorat. — Mi tartja meg a gyűrűt az űrben?

— Ugyanaz az erő, amely a szatellitákat tartja meg a pályájukon — magyarázta Trevize. — A gyűrűket alkotó apró részecskék külön-külön a bolygó körül keringenek. Ezek a gyűrűk olyan közel vannak a bolygóhoz, hogy az árapályhatások miatt nem tudnak egyetlen testté tömörülni.

— Szörnyű érzés még belegondolni is, öregem — ingatta a fejét Pelorat. — Hogy lehet, hogy tudósként éltem le az egész életemet, és ilyen keveset tudok a csillagászatról?

— Én pedig jóformán semmit az emberiség mítoszairól. Senki sem tudhat mindent. Ami azt illeti, az effajta bolygógyűrűk egyáltalán nem szokatlanok. Megtalálhatók szinte valamennyi magányos gázóriás körül, ha másból nem, hát ritka porból. Történetesen a Terminus napjának bolygócsaládjában nincs igazi gázóriás, így aztán a terminusi ember — hacsak nem hivatásos űrutazó, vagy nem tanult csillagászatot az egyetemen — valószínűleg semmit sem tud a bolygógyűrűkről. De az már szokatlan, hogy egy gyűrű olyan széles legyen, hogy ilyen feltűnő módon verje vissza a fényt. Tényleg gyönyörű. Legalább kétszáz kilométer szélesnek kell lennie.

Pelorat hirtelen csettintett egyet az ujjával.

— Hát ezt jelentette!

— Miről beszélsz, Pel? — nézett rá Bliss meglepetten.

— Egyszer olvastam egy nagyon régi verstöredéket — mesélte Pelorat. — Nehezen tudtam megfejteni, olyan ősi galaktikus nyelven íródott, de ez is csak a régiségét bizonyította. Ámbár ezt nem illene felpanaszolnom., hiszen a munkám révén megannyi változatát tapasztaltam ki a régi galaktikus nyelvnek, ami jóleső érzést kelt bennem, még ha a munkámon kívül sehol másutt nem látom is hasznát… Mit is akartam mondani?

— Egy régi verstöredékről beszéltél, Pel drágám — felelte Bliss.

— Köszönöm, Bliss — mondta Pelorat, majd Trevize-hoz fordult: — Ő mindig figyeli, amit mondok, hogy vissza tudjon terelni, valahányszor elkalandozom a tárgytól, ami az esetek többségében elő is fordul velem.

— Ez is olyan elbűvölő benned, Pel — jegyezte meg Bliss mosolyogva.

— Egyszóval a versrészlet azt a bolygórendszert festette le, amelyhez a Föld is tartozott. Hogy mi célt szolgált ez a leírás, nem tudom, mert maga a költemény nem maradt fenn; én legalábbis sohasem bukkantam a nyomára. Csak ez a töredék élte túl az időt, talán éppen csillagászati tartalma miatt. Mindenesetre szó volt benne a hatodik bolygó csodálatosan fénylő hármas gyűrűjéről, mely „széltében is terjedelmes, hozzá képest az velág is kicsin”. Látja, még ma is tudom idézni. Nem értettem, mi lehet ez a gyűrű. Emlékszem, arra gondoltam, talán három kör fekszik sorban a bolygó egyik oldalán. De annyira badarságnak tűnt, hogy föl se vettem a könyvtáramba. Most sajnálom, hogy nem jártam utána. — Megcsóválta a fejét. — Mitológusnak lenni a mai Galaxisban olyan magányosságra ítéli az embert, hogy még a kérdezősködés hasznosságáról is megfeledkezik.

— Talán igaza volt, hogy elsiklott felette, Janov — vigasztalta Trevize. — Hiba volna a költők fecsegését komolyan venni.

— De hát ezt jelentette — mutatott Pelorat a képernyőre. — Erről beszélt az a vers. Három széles, koncentrikus kör, magánál a bolygónál is szélesebbek.

— Sosem hallottam ilyesmiről — mondta Trevize. — Nem hinném, hogy ilyen széles gyűrűk létezhetnek. A bolygóhoz képest, amit körülvesznek, mindig nagyon keskenyek.

— Olyan lakható bolygóról sem hallottunk soha, amelynek óriási szatellitája volna — felelte Pelorat. — Vagy amelynek a felszíne radioaktív sugárzást bocsát ki. Íme, a hármas számú egyéni sajátosság. Ha találunk egy radioaktív bolygót, amely egyébként lakható is lehet, és amelynek van egy óriási szatellitája, továbbá a bolygórendszerében egy hatalmas gyűrűvel rendelkező másik bolygó is. van, akkor már nem lesz kétséges, hogy megtaláltuk a Földet.

Trevize elmosolyodott.

— Egyetértek, Janov. Ha megtaláltuk mindhármat, akkor bizonyára megtaláltuk a Földet.

— Ha! — sóhajtotta Bliss.

<p>30.</p>

Már maguk mögött hagyták a bolygórendszer legtekintélyesebb világait, a két legkülső világ között fúrták ki magukat a tágas térbe, s immár másfél milliárd kilométeres körzetben nem akadt egyetlen jelentékeny tömeg sem. Csak még egy hatalmas üstökösfelhő terült el elöltük, ennek azonban gravitációs szempontból nem volt jelentősége.

A Távoli csillag körülbelül 0, l c-re, vagyis a fénysebesség egytizedére gyorsult föl. Trevize nagyon jól tudta, hogy elméletben akár a fénysebességet is megközelíthetnék, de azt is tudta, hogy a gyakorlatban a 0,1 c jelenti az ésszerű határt.

Annál a sebességnél még minden észlelhető tömegű testet el lehet kerülni, de nincs rá mód, hogy kitérjenek az űrben lebegő számtalan porrészecske s a még nagyobb mennyiségű szabad atom és molekula elől. Nagyon nagy sebesség mellett még a végtelenül kicsiny tárgyak is okozhatnak kárt, mert lecsiszolják és felkarmolják a hajó burkolatát. A fénysebességet megközelítő gyorsaságnál a hajó törzsének vágódó minden egyes atom egy kozmikus sugárrészecske tulajdonságaival rendelkezik, s e kozmikus sugárzásban a hajó fedélzetén utazók nem sokáig maradhatnának életben.

A messze csillagok látszólag mozdulatlanul függtek a megfigyelőernyőn, és noha a hajó harmincezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldott, körülötte mintha megállt volna minden.

A számítógép nagy távolságokban tapogatta le az űrt, nem közeledik-e valami kicsiny, de ahhoz jelentékeny méretű tárgy, hogy ne engedje az útjukba; ilyenkor a hajó — felkészülve a végtelenül valószínűtlen esetre, ha netalán össze akarnának ütközni — finoman irányt változtatott. Az ilyen pillanatokban még azt sem lehetett tudni, vajon az irányváltoztatásra kényszerítő körülmények közül a közeledő tárgy kis mérete, a sebessége vagy a tehetetlenségi hatás előidézhet-e egyáltalán afféle „közeli találkozást”.

Trevize nem is aggódott hát az ilyesmik miatt, legföljebb csak futólag gondolt rájuk. Minden figyelmét arra a három koordinátasorra összpontosította, melyeket Deniador adott meg, és különösen az egyikre, mert az a hozzájuk legközelebb eső objektumra vonatkozott.

— Valami baj van a számokkal? — kérdezte Pelorat nyugtalanul.

— Még nem tudom — válaszolta Trevize. — A koordináták önmagukban semmit sem érnek, ha nem ismerjük a zéró pontot és a felállításukkor használatos szabályokat… az irányt, amelyben a távolság van, hogy úgy mondjam, kijelölve, azt, hogy mi a kezdő délkör megfelelője és így tovább.

— Hogy fogja kitalálni ezeket a dolgokat? — nézett rá meghökkenve Pelorat.

— Meghatároztam a Terminus koordinátáit és néhány más, a Comporellonhoz viszonyított ismert pontot. Ha ezeket betáplálom a számítógépbe, az kiszámolja, milyen szabályokat kell figyelembe venni ezekhez a koordinátákhoz, hogy helyesen határozzuk meg a Terminus és a többi ismert pont helyzetét. Most próbálom elrendezni a dolgokat a fejemben, hogy a, feladat elvégzéséhez helyes programot adjak a gépnek. A szabályok ismeretében talán értelmet nyernek azok a számok, melyeket a Tiltott világokra vonatkozóan kaptunk.

— Csak talán? — kérdezte Bliss.

— Attól tartok, csak talán — felelte Trevize. — Végül is ezek ősrégi számok valószínűleg comporelloniak, de nem biztos. Mi van akkor, ha más szabályokon alapulnak?

— Mi van akkor?

— Akkor továbbra is értelmetlen számok maradnak. De mindenképpen utána kell járnunk.

Keze villámgyorsan mozgott a számítógép szelíden fénylő billentyűi fölött, betáplálva a szükséges adatokat. Aztán kezét az íróasztalba mélyített formákba téve megvárta, míg a gép kidolgozza az ismert koordinátákra vonatkozó szabályokat, majd pillanatnyi szünet után — ugyanezen szabályok alapján — ismerteti a legközelebbi Tiltott világ koordinátáit, s végül megjelöli e koordinátákat az adatbankjában lévő galaktikus térképen.

Csillagmező jelent meg a képernyőn, majd gyors mozgással beállította magát. A nyugalmi helyzetet elérve tágulni kezdett, miközben a széleken sorra tünedeztek el minden irányba a képbe be nem férő csillagok, egészen addig, míg szinte valamennyi ki nem száguldott a képből. Szemmel követhetetlen volt e gyors változás; pettyekkel tarkázott elmosódottság volt az egész, mígnem végül egy minden oldalon mindössze egytized parszeknyi (a képernyő alján látható mutatószámok szerint) tér maradt. A mozdulatlan képernyő feketeségét már csupán féltucatnyi halvány szikra bontotta meg.

— Melyik a Tiltott világ? — kérdezte Pelorat fojtott hangon.

— Egyik sem — felelte Trevize. — Négy közülük vörös törpe, egy majdnem törpe, az utolsó pedig egy fehér törpe. Valószínűleg egyik körül sem kering lakható bolygó.

— Ránézésre honnan tudja megállapítani, hogy vörös törpék?

— Nem valódi csillagokat látunk — hangzott a válasz. — Ez a számítógép memóriájában elraktározott galaktikus térkép egyik részlete. Valamennyi névvel van ellátva. Maga nem láthatja, és rendes körülmények között én sem láthatnám, de amíg a kezem, mint most is, kapcsolatban van a számítógéppel, rengeteg adatot tudok arról a csillagról, amelyikre éppen ránézek.

— Vagyis a koordináták használhatatlanok — jelentette ki Pelorat csüggedten. Trevize fölpillantott rá.

— Nem, Janov. Még nem fejeztem be. Itt van még az időtényező. A Tiltott világ koordinátáit húszezer évvel ezelőtt határozták meg. Akkoriban az is és a Comporellon is a Galaktikus Középpont körül keringett, minden valószínűség szerint más és más sebességgel, s nyilván a pályájuk hajlása és excentricitása is különbözött egymástól. Az idők során tehát a két világ közelebb sodródhatott vagy eltávolodhatott egymástól, és húszezer év alatt a Tiltott világ a jelzéshez képest fél parszektől akár ötparszeknyi távolságra is elúszhatott. Kézenfekvő, hogy nincs rajta az egytized parszeknyi térkivágáson.

— Akkor most mit csinálunk?

— Utasítjuk a számítógépet, hogy mutassa meg a húszezer évvel ezelőtti Galaxis képét a Comporellon szemszögéből.

— Meg tudja csinálni? — kérdezte Bliss az áhítattól elragadtatott hangon.

— Hát, magát a Galaxist nem tudja visszavinni az időben, de a memóriájában tárolt térkép képét igen.

— Látunk majd valami változást? — faggatózott Bliss.

— Figyelje — intette Trevize.

A féltucatnyi csillag, csigalassúsággal átmászott a képernyőn. Egy eddig nem látott, új csillag úszott be balról, mire Pelorat izgatottan hadonászni kezdett.

— Ott van! Ott van!

— Sajnálom — szólt Trevize. — Egy újabb vörös törpe. Elég gyakoriak. A Galaxis összes csillagának legalább háromnegyede vörös törpe. A képernyő megállapodott, a mozgás megszűnt.

— Nos? — kérdezte Bliss.

— Íme, így festhetett a Galaxisnak ez a része húszezer évvel ezelőtt — mondta Trevize. — A képernyő kellős közepén van az a pont, ahol a Tiltott világnak lennie kéne, ha nagyjából átlagos sebességgel sodródott volna el.

— Kellene, de nincs ott — jegyezte meg Bliss élesen.

— Nincs — hagyta helyben Trevize dicséretes higgadtsággal.

Pelorat hosszú sóhajban engedte ki tüdejéből a levegőt.

— Ó, de kár, Golan!

— Várjon, ne veszítse el a reményt — mondta Trevize.

— Nem is számítottam rá, hogy megpillantom ott a csillagot.

— Nem számított rá? — képedt el Pelorat.

— Nem. Mondtam magának, hogy ez nem maga a Galaxis, csak a számítógépben lévő Galaxis-térkép. Ha egy létező csillag nem szerepel a térképen, akkor nem is láthatjuk. Ha egy bolygót „tiltott”-nak neveztek, és még húszezer év múltán is így nevezik, minden esély megvan rá, hogy ne szerepeljen a térképen. És nem is szerepel, hiszen nem látjuk.

— Lehet, hogy azért nem látjuk, mert nem is létezik — vitatkozott Bliss. — Vagy a comporelloni legendák hamisak, vagy a koordinátákat adták meg helytelenül.

— Nagyon is elképzelhető. De mivel a számítógép már meghatározta a helyet, ahol a bolygó húszezer évvel ezelőtt lehetett, most már nagyjából azt is ki tudja számítani, melyek lehetnek a mai koordináták. Ha az idő figyelembevételével igazítunk rajtuk — s ehhez a javításhoz volt szükségem a csillagtérképre —, szépen visszakapcsolhatunk a valódi Galaxis valódi csillagmezőjére.

— Csakhogy maga a Tiltott világ átlagos sebességű elmozdulását tételezte fel — vetette közbe Bliss. — És ha az a sebesség nem volt átlagos? Akkor most nem fogja tudni kiszámítani a helyes koordinátákat.

— Ez is igaz, de egy átlagos sebességet — feltételező javítás majdnem biztosan közelebb visz a bolygó valóságos helyzetéhez, mint ha egyáltalán nem végeztünk volna időkorrekciót.

— Maga reménykedik! — kiáltotta Bliss kételkedőn.

— Ahogy mondja — válaszolta Trevize. — Reménykedem… És most vessünk egy pillantást a valódi Galaxisra.

— Jóval nehezebb megfigyelni a valódi Galaxist — kezdett újabb magyarázatba. — A számítógép térképe mesterséges építmény, amelyből ki lehet iktatni az oda nem illő dolgokat. Ha például egy csillagköd elhomályosítja a képet, el tudom távolítani. Ha a látószög nem felel meg annak, amit én kigondoltam, egyszerűen megváltoztatom és így tovább. A valóságos Galaxist ezzel szemben úgy kell elfogadnom, amilyennek látom, és ha változást akarok előidézni benne, nekem magamnak kell átvágnom a téren, ami sokkal időigényesebb, mintha csak a térképen kellene igazítanom egyet.

Mialatt beszélt, a képernyőn egy — magányos csillagokban rendkívül gazdag — csillagfelhő jelent meg. Olyan volt, mint valami szabálytalan porkupac.

— Ez a Tejút egy részének kiszélesedett oldalvetülete, én pedig, természetesen, az előterét szeretném látni — mondta Trevize. — Ha kinagyítom az előteret, a háttér hozzá képest hajlamos lesz elhalványulni. A koordinátapont elég közel van a Comporellonhoz, hogy ki tudjam vetíteni nagyjából arra a helyzetre, amit a térképen láttunk. Csak hadd tápláljam be az ehhez szükséges utasításokat, feltéve, hogy még nem zavarodtam teljesen bele. Most!

A csillagmező olyan vad iramban szélesedett ki, hogy a képernyőről minden irányban kirohanó csillagok ezrei azt az érzést keltették a szemlélőkben, mintha ők száguldanának a képernyő felé — annyira, hogy akaratlanul is hátradőltek mindhárman, hogy ellensúlyozzák az eszeveszett száguldást.

A régi kép tért vissza, nem olyan feketén, mint ahogy a térkép mutatta, de ott volt a féltucatnyi csillag, mintha most is azt a képet néznék. Ám a középponthoz közel egy új csillag ragyogott, sokkal fényesebben, mint a többi.

— Ott van — suttogta Pelorat áhítatosan.

— Lehetséges. Utasítom a számítógépet, hogy végezze el a színképelemzését. — Viszonylag hosszú időbe telt, míg Trevize újból. megszólalt: — Spektrális osztálya G-4, ami azt jelenti, hogy a fénye és a nagysága harmadakkora, mint a Terminus napjáé, de a Comporellon napjánál fényesebb. Márpedig G osztályú napot nem volna szabad lehagyni a számítógép galaktikus térképéről. És miután ez nem szerepel rajta, nagyon valószínű, hogy körülötte kering a Tiltott világ.

— Van rá esély, hogy mégsem kering körülötte lakható bolygó? — kérdezte Bliss.

— Van rá esély, azt hiszem. Ebben az esetben elindulunk, hogy felkutassuk a másik két Tiltott világot. Bliss nem tágított.

— És ha a másik kettő is vaklármának bizonyulna?

— Akkor megpróbálkozunk valami mással.

— Például? van.

Ha én azt tudnám! — válaszolta Trevize mogorván.


HARMADIK FEJEZET

A fogadóállomáson

9.

10.

11.

12.

<p>HARMADIK FEJEZET</p> <p>A fogadóállomáson</p>
<p>9.</p>

— Mondta neked Trevize, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatjuk az ugrást és áthaladhatunk a hipertéren? — kérdezte Bliss, amikor beléptek a szobájukba.

— Tulajdonképpen csak benézett, és annyit mondott, hogy „félórán belül” — nézett föl a céllemezről Pelorat.

— Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, Pel. Soha nem szerettem az ugrást. Olyan fura érzés fog el olyankor, mintha kifordulnék magamból.

Pelorat meglepetten nézett rá.

— Eszembe se jutott, Bliss drágám, hogy gyakorlott űrutazó lehetsz.

— Nem vagyok különösképpen az, legföljebb különálló részként úgy-ahogy. Gaiának nincs alkalma rendszeres űrutazásra. Az én(mi)Gaia természetéből adódóan én(mi)Gaia nem kutat, nem kereskedik és nem tesz kirándulásokat az űrben. Mindazonáltal kell, hogy a fogadóállomásokon is legyen valaki…

— Mint akkor, amikor — a legnagyobb szerencsénkre — összetalálkoztunk.

— Igen, Pel. — A lány gyengéden rámosolygott. — Sőt különféle okokból el-elmegyünk a Sayshellre vagy akár más csillagtérségekbe is — rendszerint titokban. De akár titokban, akár nem, ugrani mindig kell, és bármelyik része ugrik is Gaiának, megérzi az egész.

— Nagyon kellemetlen lehet.

— Rosszabb is lehetne. Mert végtére is nem Gaia egész hatalmas tömege szenvedi el az ugrást, a hatás tehát nagyrészt eloszlik. De én mintha sokkal erőteljesebben élném át, mint Gaia legtöbb része. Hiába, hogy. Gaia minden része Gaia, az egyéni összetevők nem azonosak, de ezt például sehogy sem tudom megértetni Trevize-zal. Nekünk is megvannak a-magunk nehézségei, és az én szervezetem valami miatt különösen érzékeny az ugrásra.

— Várj! — kiáltott Pelorat, mert hirtelen eszébe jutott valami. — Trevize ezt egyszer elmagyarázta nekem. Te a hagyományos hajókon szerezted ezeket a rossz élményeket. Ha az ember hagyományos hajón utazik, akkor belépve a hipertérbe maga mögött hagyja a galaktikus gravitációs teret, s ugyanebbe lép vissza a hipertér elhagyásakor. A ki- és belépés okozza ezt az érzést. A Távoli csillag azonban gravitikus hajó. Független a gravitációs tértől, valójában nem hagyja el és nem is tér oda vissza. Éppen ezért nem fogunk érezni semmit. Ezt elhiheted nekem, drágám, mert személyes tapasztalatom van róla.

— De hiszen ez nagyszerű! Bárcsak eszembe jutott volna, hogy előbb szóba hozzam a dolgot. Megkímélhettem volna magam a sok aggodalmaskodástól.

— Más értelemben is előnyösebb ez a hajó — magyarázta Pelorat, szinte kivirulva a szokatlan szerepben, hogy most ő tarthat csillagászati témájú kiselőadást. — Egy ugráshoz készülő hagyományos hajónak viszonylag messze el kell távolodnia a normális térben lévő nagy tömegű tárgyaktól, például csillagoktól; ráadásul minél erősebb gravitációs térről van szó, annál nehezebben hozható létre az az egyensúlyi állapot, amely nélkülözhetetlen a biztonságos ugrás végrehajtásához, továbbá ahhoz, hogy eljussunk a normális tér kívánt pontjára.

Ezzel szemben a gravitikus hajóban jóformán meg sem érezni az ugrást. Arról nem beszélve, hogy a mi hajónk fedélzetén az átlagosnál sokkal, de sokkal fejlettebb számítógépet helyeztek el, amely bámulatos ügyességgel és gyorsasággal képes elvégezni a legbonyolultabb számításokat, így aztán nem kell két hétig távolodni egy csillagtól, hogy a megfelelő távolságból, biztonságosan hajthassuk végre az ugrást; a Távoli csillagnak ehhez két-három nap is elég. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a gravitációs mezőnek, következésképpen a tehetetlenségi hatásoknak, így aztán sokkal hamarabb tudunk felgyorsulni, mint a hagyományos hajók… bevallom, ebből már nem sokat értek, de Trevize mondta.

— Ez remek, Pel, és Trevnek becsületére válik, hogy tudja kezelni ezt a szokatlan hajót — ismerte el Bliss.

Pelorat enyhén összeráncolta a homlokát.

— Kérlek, Bliss, nevezd Trevize-nak.

— Úgy nevezem, úgy. De a távollétében azért lazíthatok kicsit.

— Ne tedd. Egy kicsit se engedd felülkerekedni a régi szokásodat, drágám. Tudod, milyen érzékeny rá.

— Nem erre. Ő rám érzékeny. Nem szeret engem.

— Ez nem igaz — válaszolta Pelorat komolyan. — Erről már beszéltem vele. Nem, nem, ne húzd össze a szemöldöködet. Nagyon, de nagyon diplomatikus voltam, drága gyermekem. Megnyugtatott, szó sincs róla, hogy nem szeretne téged. Gaiára gyanakszik, és boldogtalanná teszi a tudat, hogy micsoda feladatot kell elvégeznie az emberiség jövőjéért. Erre nekünk is tekintettel kell lennünk. Majd túl lesz rajta, ha lassanként belátja Gaia előnyeit.

— Remélem; de nemcsak Gaiáról van szó. Mondhat neked akármit, Pel — és ne felejtsd el, téged nagyon kedvel, a világért sem akarja megbántani az érzéseidet —, ő személy szerint engem nem szeret.

— Nem, Bliss. Lehetetlen, hogy ne szeressen.

— Csak mert te szeretsz, Pel, nem kell mindenkinek szeretnie. Hadd magyarázzam meg. Trev — nos jó, Trevize — azt hiszi, robot vagyok.

Döbbenet zilálta szét Pelorat normális körülmények között flegmatikus vonásait.

— Nem gondolhatja rólad, hogy mesterséges emberi lény vagy!

— Miért olyan meglepő ez? Gaiát robotok segítségével telepítették be. Ez közismert tény.

— A robotok segíthettek benne, ahogy azt a gépek szokták, de Gaiára emberek települtek; földi emberek, így gondolja Trevize is. Én tudom.

— Gaia emlékezetében semmi sem él a Földről, ahogy már Trevize-nak is, neked is mondtam. A legrégebbi emlékeinkben azonban — hiába telt el háromezer év — megmaradtak a robotok, mint amelyek vállalták a feladatot, hogy Gaiát lakható világgá alakítsák. Akkoriban mi is azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk Gaia bolygótudatát, ez sokáig tartott, Pel, drágám, ezért is ilyen homályosak a korai emlékeink, és meglehet, hogy nem is a Föld törölte ki őket, mint Trevize hiszi…

— Értem, Bliss — szólt közbe Pelorat idegesen —, de mi történt a robotokkal?

— Nos, amikor Gaia megszületett, a robotok elmentek. Nem akartuk, hogy Gaia a robotokat is befogadja, mert tudtuk, s tudjuk ma is, hogy egy ilyen alkotóelem hosszú távon ártalmas az emberi társadalomra, legyen az sziget vagy bolygó természetű. Nem tudom, hogyan vált ez meggyőződésünkké, talán a galaktikus történelem valamely nagyon korai szakaszának eseményein alapul, ameddig Gaia emlékezete már nem hatol vissza.

— Ha a robotok elmentek…

— Na igen… és ha némelyikük mégis itt maradt? Ha én is közülük való vagyok? A korom, mondjuk, tizenötezer év… Trevize erre gyanakszik.

— De nem vagy közülük való — ingatta a fejét lassan Pelorat.

— Biztos, hogy így gondolod?

— Persze hogy biztos. Te nem vagy robot.

— Honnan tudod?

— Tudom, Bliss. Nincs benned semmi mesterséges. Nekem ezt mindenki másnál jobban kell tudnom.

— És ha olyan mestermunka vagyok, hogy minden vonatkozásban, a legnagyobbtól a legapróbb részletig bámulatosán hasonlítok az igazihoz? Ha mesterséges lennék, hogy tudnád megállapítani a különbséget köztem és egy valódi emberi lény között?

— Nem hiszem, hogy ilyen tökéletes mestermű lehetnél — válaszolta Pelorat.

— De ha mégis lenne rá mód, attól függetlenül, hogy te mit hiszel?

— Akkor sem hiszem el.

— Akkor vegyünk egy feltételezett esetet. Mit ereznél, ha olyan robot lennék, akit nem lehet megkülönböztetni az igazitól?

— Nos, akkor… akkor…

— Hogy még pontosabban fogalmazzak: mit éreznél, ha robottal kellene szeretkezned?

Pelorat hirtelen pattintott egyet jobb keze hüvelykés mutatóujjával, s felkiáltott:

— Tudod, eszembe jutnak azok a legendák, amelyekben egy nő beleszeret egy mesterséges férfiba és fordítva. Én mindig azt hittem, hogy ezek amolyan allegorikus történetek, és el sem tudtam képzelni, hogy a mese szó szerint igaz lehet. Persze, Golan meg én a „robot” szót sem hallottuk soha, míg le nem szálltunk a Sayshellen, de ha most belegondolok, az ilyen mesterséges nők és férfiak csakis robotok lehettek. Úgy látszik, valóban létezhettek a történelmi idők hajnalán. Márpedig ez azt jelenti, hogy a legendákat újból fontolóra kellene venni…

Gondolatokba mélyedve elhallgatott, Bliss pedig, miután türelmesen várt egy percig, hirtelen nagy csattanással összeütötte a tenyerét. Pelorat felugrott.

— Pel, drágám — szólt Bliss. — A mítoszaid mögé bújsz, hogy elmenekülj a kérdés elől. A kérdés így szólt: mit ereznél akkor, ha egy robottal kellene szeretkezned?

A férfi feszengve nézett rá.

— Olyannal, akit valóban nem lehet megkülönböztetni? Aki pontosan olyan, mint az ember?

— Igen.

— Én úgy gondolom, hogy az a robot, akit semmi módon nem lehet megkülönböztetni az embertől, az nem más, mint ember. Ha te ilyen robot lennél, akkor az én szememben csakis ember lennél.

— Ezt akartam hallani tőled, Pel.

Pelorat várt, aztán így folytatta:

— Nos hát, drágám, most, hogy hallottad, nem mondanád meg nekem kertelés nélkül, hogy valóban természetes emberi lény vagy, s nekem a továbbiakban nem kell megbirkóznom ilyen feltételezett helyzetekkel?

— Nem. Ilyesmit ne várj tőlem. A te meghatározásod szerint az a tárgy, amely rendelkezik a természetes emberi lény minden tulajdonságával, nem más, mint természetes emberi lény. Ha neked elég annyi, hogy én rendelkezem mindeme tulajdonságokkal, akkor ezzel le is zárhatjuk a témát. Eljutottunk a működőképes definícióhoz, másra nincs szükségünk. Mert például én honnan tudhatom, hogy te nem robot vagy, aki történetesen minden szempontból olyan, mint egy emberi lény?

— Onnan, hogy én azt mondom, nem vagyok robot.

— Aha! De ha az embertől megkülönböztethetetlen robot lennél, akkor még azt is beléd programozhatták volna, hogy embernek mondd magad előttem, s talán magad is elhidd, amit állítasz. Nincs más — nem is lehet más — fogódzónk, mint ez a működőképes definíció. Átölelte Pelorat nyakát, és megcsókolta. A csók mind szenvedélyesebbé, mind hosszabbá vált, s Pelorat csak nagy sokára tudott, elfúló lélegzettel, megszólalni:

— De megígértük Trevize-nak, nem zavarjuk azzal, hogy nászutas fészeknek tekintjük a hajót.

— Most felejtsünk el minden ígéretet, időt se hagyjunk rá, hogy eszünkbe jusson — hízelkedett Bliss.

— De én ezt nem tehetem — mentegetőzött Pelorat zavartan. — Tudom, hogy bosszantlak vele, Bliss, de én nem tudom a gondolataimat kikapcsolni, és alkatilag is irtózom tőle, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Ezt szoktam meg egy életen át, s nyilván sok bosszúságot okozok vele másoknak. Sohasem éltem olyan asszonnyal, aki előbb vagy utóbb ne hányta volna a szememre. Az első feleségem… de talán alkalmatlan is, hogy most vitassuk meg.

— Igen, meglehetősen alkalmatlan, de nem végzetesen. Nekem se te vagy az első szerelmem.

— Ó! — kiáltott fel Pelorat rettenetes zavarba esve, aztán, hogy észrevette Bliss huncut kis mosolyát, hozzátette: — Persze hogy nem. Eszembe se jutott, hogy én lennék… Egyébként az első feleségem nem szerette, hogy ilyen vagyok.

— De én szeretem. Én vonzónak találom, ahogy mindig elmerülsz a gondolataidban.

— Ezt azért mégsem hihetem el, de most megint eszembe jutott valami. Akár robot, akár ember, nem számít. Ebben megegyeztünk. Csakhogy én szigetember vagyok, ezt te is tudod. Nem vagyok Gaia része, és a bizalmas együttléteink során neked olyan érzelmekben van részed, melyek kívül esnek Gaián, még ha egy-egy rövid időre belevonsz is Gaiába. De amit te átélsz, meg sem közelítheti azt az érzelmi töltést, amit akkor tapasztalnál, ha Gaiát szeretnél.

— A veled való együttlétnek is megvan a maga gyönyörűsége, Pel — válaszolta Bliss. — Én nem nézek ennél messzebbre.

— De itt nemcsak arról van szó, hogy te szeretkezel velem. Te nemcsak te vagy. És ha Gaia szemében ez perverzitás?

— Ha az lenne, tudnám, hiszen én Gaia vagyok. És mivel én gyönyörűségemet lelem benned, Gaia leli benned a gyönyörűségét. Amikor szeretjük egymást, bizonyos fokig egész Gaia átéli ezt az érzést. Ha azt mondom, szeretlek, ez azt jelenti, hogy Gaia szeret téged, noha csupán egy része — az, amit,én testesítek meg — vállalta magára ezt a szerepet. Úgy látom, kicsit összezavarodtál.

— Lévén szigetember, nem egészen értem, Bliss.

— A szigetember teste mindig jó hasonlatnak kínálkozik. Ha fütyülsz, az egész tested, te mint organizmus szeretnéd fütyülni a dallamot, a feladatot azonban csak a száddal tudod elvégezni, továbbá a nyelveddel és a tüdőddel. A jobb lábad nagyujja nem csinál semmit.

— Kopogással kísérheti a dallamot.

— De ez nem szükséges a fütyüléshez. A nagyujjad kopogása nem maga a cselekvés, hanem válasz a cselekvésre, és nem vitás, hogy Gaia minden része valahogy így válaszolhat az én érzelmeimre, akárcsak én az övéire.

— Ettől nyilván nem kellene zavarba jönnöm — kockáztatta meg Pelorat.

— De nem ám.

— És mégis valami furcsa felelősségérzet támad föl bennem. Amikor megpróbállak téged boldoggá tenni, úgy érzem, Gaia minden egyes organizmusát kell boldoggá tennem.

— A legutolsó atomjáig… de hiszen azt teszed. Hozzájárulsz ahhoz a közös örömérzethez, amit egy-egy rövidke pillanatra megosztottam veled. Úgy gondolom, a te hozzájárulásod túl kicsi, semhogy mérni lehessen, de létezik, s ettől a tudattól a te örömöd is nagyobb lesz.

— Bárcsak tudnám, eléggé lefoglalja-e Golant a feladat, hogy a hajót átvezesse a hipertéren, s ott marad még egy ideig a vezérlőfülkében! — sóhajtotta Pelorat.

— Szeretnéd, ha most nászútra mennénk, ugye?

— Igen.

— Akkor fogj egy darab papírt, írd rá, hogy „nászutas fülke”, és tedd ki az ajtóra. Ha még akkor is be akar jönni, az az ő baja.

Pelorat szót fogadott, s míg ők boldogan adták át magukat a szerelemnek, a Távoli csillag végrehajtotta az ugrást. Sem Pelorat, sem Bliss nem vette észre, s ha netán észreveszik, sem figyeltek volna rá.

<p>10.</p>

Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Pelorat találkozott Trevize-zal, s életében először elhagyta a Terminust. A születése óta eltelt több mint fél évszázad alatt (Galaktikus Szabványban számolva) a legnagyobb mértékben bolygólakó volt.

E néhány hónap elég volt, hogy úgy tekintsen magára, mint vérbeli űrcsavargóra. Eddig három bolygót látott az űrbő magát a Terminust, a Sayshellt és Gaiát. És most itt volt a megfigyelőernyőn a negyedik, ámbár csak a számítógép vezérelte teleszkóp vetítette oda. Ez a negyedik bolygó a Comporellon volt.

És megint, immár negyedszer is érezte azt az enyhe csalódottságot. Már megint úgy képzelte, hogy ha letekint az űrből egy lakott világra, akkor meglátja majd a tengerből kiemelkedő szárazföldek körvonalait vagy éppenséggel a szárazföldek belsejében megbúvó tavak foltjait.

És sohasem ezt látta.

Ha ugyanis egy bolygó lakott volt, akkor atmoszférájának és hidroszférájának is lennie kellett. Márpedig ha volt levegője és vize, akkor voltak felhői is; és ha voltak, akkor el is takarták a kilátást. Pelorat tehát most is azon vette magát észre, hogy a szeme előtt kavargó fehérséget bámulja, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy halványkék vagy rozsdabarna rés.

Borúsan töprengett el azon, hogy vajon föl lehet-e egyáltalán ismerni egy világot, ha az ember, mondjuk, háromszázezer kilométer távolságból, egy képernyőre vetítve látja. Hogy lehet egyik felhőörvényt megkülönböztetni a másiktól?

Bliss kicsit aggódva nézett rá.

— Mi a baj, Pel? Olyan boldogtalannak látszol.

— Úgy látom, az űrből minden bolygó egyforma.

— Mi ebben a baj, Janov? — tudakolta Trevize. — Így van ez a Terminusszal is, ha valamely partvonala a látóhatárra esik, kivéve, ha az ember tudja, mit lát… például egy különösen jellegzetes hegycsúcsot vagy egy bizonyos, könnyen felismerhető partszakaszt.

— Kétségtelen — válaszolta Pelorat, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem elégíti ki a magyarázat —, de mit keressen az ember egy vonuló felhőtömegben? De még ha megpróbálja is, mire eldönthetné, már az éjszakai félgömb fölött jár.

— Nézze kicsit figyelmesebben, Janov. A felhők formájából látni lehet, hogy egy minta szerint rendeződnek el, amely minta egy központ körül forogva vonul tovább a bolygó felett. Ez a központ többé-kevésbé az egyik sark fölött van.

— Melyik fölött? — érdeklődött Bliss.

— Miután a bolygó hozzánk képest balról jobbra forog, a dolog természetéből adódóan mi a déli sarkra látunk rá. És mivel a központ látszólag nagyjából tizenöt fokos szöget zár be a terminátorral, azaz a bolygó árnyékvonalával, a bolygó tengelye pedig huszonegy fokos dőlést mutat a forgássíkra emelt merőlegeshez képest, vagy a tavasz, vagy a nyár közepén járunk, attól függően, hogy a sarok távolodik-e a terminátortól, vagy közeledik hozzá. A számítógép ki tudja számítani a bolygó keringési pályáját, s ha megkérdezném, tüstént meg is mondaná. Tehát az egyenlítőtől északra fekvő félgömb fővárosában vagy az ősz, vagy a tél közepén járunk.

— Ezt mind meg tudja állapítani? — húzta össze Pelorat a szemöldökét. Úgy nézett ki a felhőkre, mintha azt várná, hogy azok mindjárt megszólítják, de persze, hiába.

— Nemcsak ezt — válaszolta Trevize. — Ha megnézi a sarkvidéket, azt látja, hogy a távolodó felhőrétegben nincsenek rések. Pedig vannak, de a réseken át csak jeget látni, vagyis fehér alapon fehéret.

— Ó — mondta Pelorat —, gondolom, ez nem lepi meg, lévén szó sarkvidékről.

— Ez így is van a lakható bolygókon. Az életteleneken esetleg nincs levegő vagy víz, vagy bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a felhők anyaga nem vízpára, vagy a jég nem vízjég. Ezen a bolygón nincsenek ilyen jelek, tehát tudjuk, hogy a felhők és a jég, amiket látunk, vízből vannak.

A következő dolog, amit megfigyelhetünk, a terminátor nappali oldalán lévő nagy kiterjedésű fehér terület, amiről a tapasztalt szem rögtön megállapítja, hogy az átlagosnál jóval nagyobb méretű. Továbbá feltűnhet a szemlélőnek ez a leheletnyi narancsszínű árnyalat, amit a fényvisszaverődés okoz, s azt jelenti, hogy a Comporellon napja enyhén szólva hűvösebb, mint a Terminusé. Noha a Comporellon közelebb van a saját napjához, mint a Terminus az övéhez, annyira mégsem közel, hogy kárpótolja magát napja alacsonyabb hőmérsékletéért. Ennélfogva a Comporellon a lakható bolygók között hidegnek számít.

— Nahát, öregem, úgy olvassa, mint valami filmet! — ámult el Pelorat.

— Azért ne legyen ennyire lenyűgözve — mondta Trevize szeretetteljes mosollyal. — A számítógép megadta nekem a bolygó jellegzetes adatait, beleértve a kissé alacsony hőmérsékletet is. Könnyű következtetni arra, amit már tud az ember. Ami azt illeti, a Comporellon egy jégkorszak küszöbén áll, ami csak azért nem tud beköszönteni, mert a kontinensei szerkezete ezt nem engedi.

— Nem szeretem a hideg világokat — harapott Bliss az alsó ajkába.

— Hoztunk meleg ruhákat — mondta Trevize.

— Nem erről van szó. Az ember valójában nem alkalmazkodott a hideg időjáráshoz. Nincs vastag szerzetünk, sem tollazatúnk, sem vastag, bőr alatti zsírszövetünk. Az én szememben minden hideg világ mintha bizonyos közönnyel viseltetne önnön alkotórészei jóléte iránt.

— Gaia egyenletesen meleg mindenütt? — kérdezte Trevize.

— Általában igen. Vannak ugyan hideg területei is, ahol a hideghez alkalmazkodott növények és állatok élnek, s ugyanígy a forróságtűrő élővilág is fenntart bizonyos részeket, de általában egyenletesen szelíd éghajlatú, sohasem melegszik fel vagy hűl le annyira, hogy lakói — beleértve természetesen az emberi lényeket is — kellemetlenül érezzék magukat.

— Na persze, az emberi lények. Ilyen vonatkozásban Gaia minden része élő és egyenlő, de azért egyesek, például az emberi lények, nyilván egyenlőbbek a többinél.

— Ne legyen már ilyen ostobán gunyoros — fakadt ki kissé ingerülten Bliss. — A tudatosság és értelmesség foka és erőssége fontos dolog: Az ember hasznosabb része Gaiának, mint egy ugyanolyan súlyú kő, és Gaiának mint egésznek a tulajdonságai és működése szükségszerűen az emberi lényeg felé tolódik el, ámbár korántsem annyira, mint a maguk sziget-világain. Sőt bizonyos korokban a súlypont máshová helyeződhet, ha Gaiának mint egésznek arra van szüksége. Nagy időközönként eltolódhat akár a sziklás bolygóbelső irányába is. Erre is oda kell figyelni, mert ha nem, megszenvedi egész Gaia. Nem akarhatjuk, hogy egy vulkán fölöslegesen törjön ki, igaz?

— Nem — felelte Trevize. — Fölöslegesen ne törjön ki.

— Magát ez hidegen hagyja, ugye?

— Nézze — felelte Trevize —, nekünk vannak az átlagosnál hidegebb és az átlagosnál melegebb bolygóink; van, amelyiken hatalmas trópusi őserdők és van, amelyiken határtalan szavannák húzódnak. Nincs két egyforma világ, és mindegyik otthont nyújt azoknak, akik megszokták azt a világot. Én megszoktam a viszonylag kellemes éghajlatú Terminust — ami azt illeti, mi zaboláztuk meg annyira, hogy szinte gaiai szelídségűvé vált —, de szeretek elszabadulni róla, legalább hébe-hóba, hogy valami mást is tapasztaljak. Nekünk van valamink, Bliss, ami Gaiának nincs, és ez a változatosság. Ha Gaia Galaxiává válik, vajon a Galaxis minden világa szelídségre kényszerül? Ez az egyhangúság elviselhetetlen lesz.

— Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és a változatosság kívánatos, akkor megmarad a változatosság — jelentette ki Bliss.

— Hogy úgy mondjam, mint a központi bizottság ajándéka? — kérdezte Trevize szárazon. — És csak épp annyi, amennyit el tud viselni a változatosságból? Én szívesebben bíznám a természetre.

— De hiszen maguk sem bízták a természetre! A Galaxis minden lakható világát átalakították. A bolygók természetes állapotukban kényelmetlenek voltak az emberiségnek, addig változtatták mindegyiket, amíg a lehető legszelídebbekké váltak. Ha ez a világ itt hideg, biztos vagyok benne, csak azért, mert a lakói nem tudták jobban felmelegíteni, mert akkor a költségek már elviselhetetlenekké váltak volna. És még így is bizonyosak lehetünk benne, hogy a ténylegesen lakott tereket mesterségesen kellemes hőmérsékletűre melegítették föl. Hagyja hát az erkölcsös szónoklatokat arról, hogy bízzuk a természetre.

— Gondolom, most Gaia nevében beszél.

— Én mindig Gaia nevében beszélek. Gaia vagyok.

— Ha Gaia ennyire meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről, akkor miért igényelte az én döntésemet? Miért nem haladnak tovább előre nélkülem?

Bliss szünetet tartott, mintha a gondolatait szedné össze. Aztán megszólalt:

— Mert nem bölcs dolog túlságosan bízni önmagunkban. Természetesen tisztábban látjuk az erényeinket, mint a hibáinkat. Nagyon igyekszünk, hogy azt tegyük, ami-a helyes; nem feltétlenül azt, ami helyesnek látszik, de ami mindenféle részrehajlás nélkül valóban helyes, ha van egyáltalán részrehajlás nélkül létező igazság. Számunkra maga testesítette meg a leginkább az objektív igazságot, ezért követjük a maga szavát.

— Ilyen objektív igazság az is — jegyezte meg Trevize szomorúan —, hogy még csak nem is értem a saját döntésemet, s most azt kutatom, mi lehet a jogosultsága.

— Meg fogja találni — mondta Bliss.

— Remélem — felelt rá Trevize.

— Ami azt illeti, drága öregem — kapcsolódott be a beszélgetésbe Pelorat —, úgy látom, ezt az iménti szópárbajt Bliss elég könnyedén megnyerte. Miért nem látja be, hogy az ő érvei a maga döntését igazolják, vagyis hogy Gaiának kell hordoznia az emberiség jövőjét?

— Mert nem ismertem ezeket az érveket, amikor a döntést meghoztam — vágta rá Trevize nyersen. — Gaiáról jóformán semmit sem tudtam. Valami más befolyásolt engem, legalábbis öntudatlanul, valami, ami sokkalta lényegesebb, mint minden gaiai részlet. Ezt a valamit kell nekem megtalálnom.

Pelorat békítőén emelte föl a kezét.

— Ne legyen dühös, Golan.

— Nem vagyok dühös. Csak valami elviselhetetlen feszültséget érzek. Nem akarok a Galaxis középpontjává válni.

— Nem hibáztatom érte, Trevize, és őszintén sajnálom, hogy a lelki alkata valamiképpen belekényszerítette ebbe a tisztségbe — mondta Bliss. — Egyébként mikor szállunk le a Comporellonon?

— Három nap múlva — hangzott Trevize válasza. — De csak az egyik körülötte keringő fogadóállomás érintése után.

— Ezzel nem lehet semmi gond, ugye? — érdeklődött Pelorat. Trevize vállat vont.

— Az ilyesmi a bolygóhoz közeledő hajók számától, a működő fogadóállomások számától és legfőképpen az engedélyezésre és a visszautasításra vonatkozó különleges szabályoktól függ. Ezek a szabályok időről időre változnak.

— Mi értelme itt a visszautasításnak? — méltatlankodott Pelorat. — Hogyan utasíthatnák vissza az Alapítvány polgárait? A Comporellon nem az Alapítvány uralma alá tartozik?

— Nos, igen is, nem is. Ami a törvényességet illeti, az ügynek vannak kényes vonatkozásai, és nem vagyok tisztában vele, hogyan értelmezi ezeket a Comporellon. Szerintem van rá esélyünk, hogy visszautasítanak, de ezt az esélyt nem tartom valószínűnek.

— És mihez kezdünk, ha visszautasítanak?

— Nem tudom biztosan — felelte Trevize. — De ne fárasszuk magunkat azzal, hogy előre nem látható eseményekre dolgozunk ki terveket, inkább várjuk meg, mi történik.

<p>11.</p>

Már elég közel jártak a Comporellonhoz, hogy teleszkópos nagyítás nélkül is valóságos gömbnek lássák. De a nagyítással együtt már maguk a fogadóállomások is láthatókká váltak. Jóval kijjebb voltak, mint a bolygó körül keringő egyéb szerkezetek, és rendesen kivilágították őket.

A bolygó déli sarka felől közeledő Távoli csillag a világ felét mindig nappali fényben látta. Az éjszakai féltekén lévő fogadóállomások fénypontjait természetesen sokkal tisztábban lehetett látni. Egyenletes távolságban, egy körív mentén helyezkedtek el. Hatot láttak belőlük (és nyilván további hat volt a nappali oldalon), valamennyi. egyenletes és azonos sebességgel keringett a bolygó körül.

Pelorat a látványtól lenyűgözve kérdezte:

— Mik azok a másfajta fények, ott, közelebb a bolygóhoz?

— Annyira nem ismerem ezt a világot, hogy meg tudnám mondani magának — válaszolta Trevize. — Nyilván vannak köztük keringő üzemek vagy laboratóriumok, esetleg megfigyelőállomások, de talán még emberlakta hajóvárosok is. Néhány bolygó jobban szeréti, ha az összes körülötte keringő objektum sötétben marad a külső szemlélő előtt, kivéve a fogadóállomásokat. Közéjük tartozik a Terminus is. A Comporellon nyilván liberálisabb elvek szerint kormányozza önmagát.

— Melyik fogadóállomásra megyünk, Golan?

— Rajtuk múlik. Már elküldtem a leszállási kérelmünket, erre kell megadniuk az utasítást, hogy melyik állomásra menjünk és mikor. Sok múlik azon, hogy pillanatnyilag hány bejövő hajó kér belépési engedélyt. Ha minden állomáson tucatnyi hajó áll sorban, nem tehetünk mást, mint hogy türelmesen várakozunk.

— Én eddig csak kétszer voltam hipertéri távolságra Gaiától — mondta Bliss —, s mindkét alkalommal vagy a Sayshellen, vagy annak közelében tartózkodtam. Ilyen messzire még sohasem távolodtam el.

— Számít az? — villant rá Trevize szeme. — Maga így is, úgy is Gaia marad, nem?

Bliss arcára egy pillanatra kiült a bosszankodás, de végül csak feloldódott egy majdnem zavart kuncogásban.

— El kell ismernem, ezúttal megfogott, Trevize. A „Gaia” szónak kettős értelme van. Használható olyan értelemben, hogy az űrben lévő, tömör gömb alakú bolygóra vonatkozzék, de használható úgy is, hogy azt az élő tárgyat jelentse, amely e gömböt magába foglalja. Az igazat megvallva két különböző szót kellene alkalmaznunk e két fogalom jelölésére, de a gaiaiak mindig tudják az összefüggésből, mit értsenek rajta. Beismerem, egy szigetember olykor összezavarodhat tőle.

— Vagyis arról van szó, hogy bár sok ezer parszeknyire van a Gaiától mint bolygótól, továbbra is része Gaiának, az organizmusnak? — kérdezte Trevize.

— Az élő organizmust tekintve továbbra is Gaia vagyok.

— Semmi gyengülés?

— Lényegében semmi. Bizonyára beszéltem már magának róla: bizonyos nehézséggel jár, hogy az ember a hipertéren túl is Gaia maradjon, de én Gaia maradtam.

— Eszébe jutott-e valaha, hogy Gaiát tekinthetnénk akár egy galaktikus szörnynek is — a legendák csápos szörnyetegének —, amely csápjaival elér mindenhová? — kérdezte Trevize. — Nem kéne mást tenniük, mint néhány gaiait elhelyezni minden egyes lakott világon, s ezzel gyakorlatilag meg is valósították Galaxiát. Ami azt illeti, lehet, hogy már meg is tették. Hol vannak még gaiai honfitársai? Feltételezem, hogy van egy-kettő a Terminuson és egy-kettő a Trantoron is. Milyen messzire jutottak még el.

Bliss határozottan feszengeni látszott.

— Azt mondtam, nem hazudok magának, Trevize, de ez nem jelenti azt, hogy el kell árulnom a teljes igazságot. Vannak dolgok, amikről nem kell tudnia, és ezek közé tartozik Gaia individuális részecskéinek holléte és személyazonossága is.

— Kell-e tudnom e csápok létezésének okát, Bliss, még ha a hollétüket nem ismerem is?

— Gaiának az a véleménye, hogy nem kell tudnia.

— De azért, gondolom, sejtenem szabad. Maguk a Galaxis őrzőinek tekintik magukat.

— Mi buzgón óhajtjuk, hogy megszülessék egy szilárd és biztonságos, egy békés és virágzó Galaxis. A Seldon-tervet, legalábbis ahogy Hari Seldon eredetileg kidolgozta, arra szánták, hogy kifejlessze a Második Galaktikus Birodalmat, azt, amely szilárdabb és működőképesebb lesz az Elsőnél. A Terv, amelyet a Második Alapítvány folyamatosan módosított és tökéletesített, mindeddig szemmel láthatóan jól működött.

— De Gaia nem akarja a klasszikus értelemben vett Második Galaktikus Birodalom létrejöttét, így van? Maguk Galaxiát akarnak — élő Galaxiát.

— Miután maga engedélyt adott rá, reméljük, idővel megszületik Galaxia. Ha nem adott volna rá engedélyt, Seldon Második Birodalmáért kellett volna küzdenünk, hogy azt tegyük olyan biztonságossá, amilyenné csak tudjuk.

— De hát mi rossz van a…

Trevize füle rögtön fölneszeit a halk, búgó hangra.

— Jelez a számítógép — mondta. — Valószínűleg a fogadóállomástól kap utasításokat. Mindjárt visszajövök.

Belépett a vezérlőfülkébe, kezét az asztal lapján lévő körvonalakra fektette, s úgy találta, valóban utasításokat kap attól az állomástól, amely felé közeledik: a Comporellon középpontjától az északi sarkig húzott vonalra vonatkozó koordinátákat, amely mentén meg kell közelítenie az állomást.

Jelezte, hogy az utasításokat tudomásul vette, s aztán egy pillanatra hátradőlt.

A Seldon-terv! Mióta nem gondolt már rá! Az Első Galaktikus Birodalom összeomlott, az Alapítvány pedig ötszáz éven át nőttön nőtt — eleinte a Birodalommal versengve, később annak romjain, de mindvégig a Tervnek megfelelően.

Törést csak az Öszvér jelentett, s akkor egy ideig félő volt, hogy a Terv darabokra zúzódik, ám az Alapítvány talpra áll — talán a kezdettől fogva rejtőzködő Második Alapítvány segítségével, talán a még jobban rejtőzködő Gaia segítségével.

És most egy még komolyabb veszély fenyegeti a Tervet, még annál is komolyabb, mint amilyet az Öszvér valaha is jelentett. Az, hogy a Birodalom megújulását valami-egészen más, a történelemből eddig nem ismert irányba — Galaxia felé — terelik. És ő maga egyezett ebbe bele!

De miért? Törés volt a Tervben? Elemi hiba?

Egy villanásnyi ideig mintha látta volna, hogy ez a törés igenis létezik, tudja is, mi az, és tudta akkor is, amikor meghozta a döntést — de az a tudás… ha valóban az volt… már el is tűnt, egyik pillanatról a másikra, ahogy felvillant, és csak az űr maradt utána.

Talán csak káprázat volt; akkor is, amikor döntött, és most is. Hiszen semmit sem tudott a Tervről az alaptételeken kívül, melyek érvényt adtak a pszichohistóriának. De ezen kívül egyetlen részletet sem ismert, a matematikájából meg éppen hogy egy fikarcnyit sem.

Behunyta a szemét és gondolkodott.

Nem látott semmit.

Talán a számítógéptől kapta azt a többleterőt? Kezét az asztallapra fektette, s érezte, hogy a gép keze melegen simul a tenyerébe. Újra behunyta a szemét és gondolkodott.

Most sem látott semmit.

<p>12.</p>

A hajó fedélzetére lépő comporelloni holografikus személyazonossági kártyát viselt. Meglepő hűséggel ábrázolta a pufók, gyér szakállú arcot, és alatta ott volt a neve is: A. Kendray.

A teste is zömök, kerekded volt, akár az arca. Kíváncsian, fesztelenül nézegetett körbe a hajón, mely láthatóan elkápráztatta.

— Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? — kérdezte. — Csak két óra múlva számítottunk magukra.

— Ez egy vadonatúj modell — válaszolta Trevize diplomatikus udvariassággal.

Kendray korántsem volt az a hamvas ártatlanság, aminek első pillantásra látszott. A vezérlőfülkébe lépve azonnal azt kérdezte:

— Gravitikus?

Trevize úgy gondolta, fölösleges tagadnia azt, ami első pillantásra ilyen nyilvánvaló.

— Az — mondta közönyösen.

— Roppant érdekes. Hallani még csak hall róla az ember, de látni eddig még valahogy sohasem sikerült. A motorok a törzsben vannak?

— Úgy van.

— A számítógép áramkörei szintén? — pillantott Kendray a számítógépre.

— Úgy van. Nekem mindenesetre azt mondták. Nem néztem utána.

— Na persze. Nos, nekem a hajó papírjaira van szükségem: a motor száma, a gyártás helye, az azonosítási kód, szóval az egész hóbelevanc. Gondolom, a számítógépben van minden, s fél másodperc alatt kiadja a kitöltött űrlapot.

Azért valamivel tovább tartott a dolog. Kendray megint körülnézett.

— Mindössze hárman vannak a fedélzeten?

— Pontosan — felelte Trevize.

— Élő állat? Növények? Egészségi állapot?

— Nincs. Nincs. És jó — közölte Trevize határozottan.

— Hmm… — Kendray dünnyögve jegyezgetett. — Letenné ide a kezét? Csak rutin eljárás. A jobb kezét, kérem.

Trevize kelletlen pillantást vetett az eszközre. Egyre szélesebb körben alkalmazták, és gyors ütemben vált mind bonyolultabbá. Egyetlen pillantás elég volt egy ilyen eszköz mikrodetektorára, hogy bonyolultsági fokából meg lehessen állapítani egy világ fejlettségi szintjét. Mára már nem sok világ maradt, bármilyen elmaradott is, amelyiknek egyáltalán nem volt ilyen eszköze. A fejlődés a Birodalom végső összeomlásával vette kezdetét, minthogy az egykori egész töredékvilágai mind aggályosabban védték magukat a többiek felől fenyegető, betegségektől és idegen mikroorganizmusoktól.

— Mi az? — kérdezte Bliss halkan, tele kíváncsisággal, hol ide, hol oda kukucskálva, hogy jobban lásson.

— Mikrodetektor… gondolom, így hívják — válaszolta Pelorat.

— Nincs benne semmi rejtélyes — tette hozzá Trevize. — Automatikusan, kívül-belül megvizsgálja a testének egy darabját, nincs-e benne olyan mikroorganizmus, amely betegséget terjeszthet.

— Ez osztályozni is tudja a mikroorganizmusokat — jelentette ki Kendray nem titkolt büszkeséggel. — Itt, a Comporellonon fejlesztették ki. De ha nem haragszik, még nem nyújtotta ide a jobb kezét.

Trevize behelyezte a kezét a gépbe, és nézte, ahogy az apró vörös jelek sora végigtáncol egy nyaláb vízszintes vonalon. Kendray megérintett egy kapcsolót, mire azonnal megjelent egy színes fénymásolat.

— Ha volna szíves, uram, és aláírná — mondta. Trevize engedelmeskedett.

— Nagyon rossz állapotban vagyok? — tudakolta. — Ugye, azért nem fenyeget túl nagy veszély?

— Nem vagyok orvos — felelte Kendray —, részleteket tehát nem mondhatok, de semmi olyat nem jelez, ami miatt vissza kéne küldenem, vagy karanténba kéne zárnom. És engem csak ez érdekel.

— Micsoda szerencsém van — jegyezte meg Trevize szárazon, a kezét rázogatva, hogy kiálljon belőle a bizsergés.

— Ön következik, uram — szólt Kendray. Pelorat kissé tétován helyezte a gépbe a kezét, majd ő is aláírta a másolatot.

— És ön, asszonyom?

Néhány perc múlva nagyot nézett az eredmény láttán.

— Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót! — Szinte áhítatosan nézett föl Blissre. — Ön negatív. Tökéletesen negatív.

— Milyen kedves — mosolygott Bliss elbájolóan.

— Igen, asszonyom. Irigylem önt. — Aztán újra az első másolatra pillantott. — A személyazonossági lapját kérem, Mr. Trevize.

Trevize odaadta. Kendray megnézte, arcán újabb meglepetés tükröződött.

— A terminusi törvényhozás tanácsosa?

— Úgy van.

— Az Alapítvány magas rangú tisztviselője?

— Pontosan — felelte Trevize hűvösen. — Tehát, ha lehet, végezzünk ezekkel gyorsan, rendben?

— Ön a hajó kapitánya?

— Igen, én vagyok az.

— A látogatás célja?

— Az Alapítvány biztonságát érintő ügy, ennél többet nem mondhatok magának. Megértette?

— Igen, uram. Mennyi ideig szándékozik itt tartózkodni?

— Nem tudom. Talán egy hétig.

— Nagyon helyes, uram. És a másik úr?

— Dr. Janov Pelorat a neve — közölte Trevize. — Ott az aláírása, és én kezeskedem érte. A Terminus egyik tudósa, és segítségemre van abban az ügyben, amiért idelátogattam magukhoz.

— Értem, uram, de látnom kell a személyazonossági lapját. Sajnálom, a szabály az szabály. Remélem, ön is megérti, uram.

Pelorat átnyújtotta a papírjait.

Kendray bólintott.

— És az öné, kisasszony?

— Fölösleges zaklatnia a hölgyet — mondta Trevize higgadtan. — Érte is vállalom a kezességet.

— Igen, uram. De tudnom kell a személyazonosságát.

— Attól tartok, uram, nincsenek papírjaim — szólalt meg Bliss.

Kendray összehúzta a szemöldökét.

— Tessék?

— Az ifjú hölgy nem hozott magával papírokat — vágott közbe Trevize. — Feledékenységből. De tökéletesen rendben van. Minden felelősséget vállalok érte.

— Bárcsak megengedhetném önnek, de nincs rá felhatalmazásom — válaszolta Kendray. — A felelősség az enyém. A körülményeket tekintve nincs túl nagy jelentősége. Nem okozhat nehézséget a másolatok beszerzése. Gondolom, az ifjú hölgy is terminusi.

— Nem, ő nem az.

— Akkor hát az Alapítvány egy másik részéből való?

— Ami azt illeti, nem.

Kendray éles pillantást vetett Blissre, majd Trevize-ra.

— Ez bonyolítja a helyzetet, tanácsos. Időbe telik, míg beszerezzük a másolatokat valamely nem alapítványi világról. Bliss kisasszony, mivel ön nem alapítványi polgár, meg kell kérdeznem, melyik bolygón született, és jelenleg hol él. És meg kell várnia, amíg a papírjai megérkeznek.

— Nézze, Mr. Kendray — kezdte Trevize. — Nem látom be, miért van szükség bármiféle akadékoskodásra. Én az Alapítvány kormányának magas rangú tisztviselője vagyok, s nagy fontosságú küldetésben érkeztem magukhoz. Holmi közönséges adminisztrációs munka miatt nem tartóztathat fel.

— Nem én döntök, tanácsos. Ha rajtam múlna, máris leengedném önöket a Comporellonra, de minden cselekedetemet egy vaskos szabálygyűjtemény irányítja. Vagy a könyv szerint járok el, vagy a fejemhez vágják. De abban nyilván nem tévedek, hogy már várja önöket a comporelloni kormány valamelyik tagja. Ha megmondják nekem, ki az, kapcsolatba lépek vele, és ha ő utasít, hogy engedjem át önöket, akkor rendben is vagyunk. Trevize egy pillanatig habozott.

— Ez a lépés nem volna célirányos, Mr. Kendray. Beszélhetnék a közvetlen felettesével?

— Bizonyára beszélhet, de nyilván nem azonnal.

— Biztos vagyok benne, hogy nyomban idejön, mihelyt megtudja, hogy egy alapítványi tisztviselővel beszél.

— Ami azt illeti — szólt Kendray —, köztünk legyen mondva, de ez csak rontana a helyzeten. Tudja, mi nem vagyunk az Alapítvány központi területének része. Mi egy Szövetséges Hatalom irányítása alá tartozunk, és ezt komolyan is vesszük. Az emberek gondosan ügyelnek rá, nehogy alapítványi báboknak tekintsék őket — félre ne értse, uram, csak a közkeletű kifejezést használtam —, és a legszívesebben újra kinyilvánítanák a függetlenségüket. A felettesem jutalompontokat remélne attól, ha visszautasítana holmi különleges szívességet egy alapítványi tisztviselőnek.

— És maga is? — kérdezte Trevize elsötétülő arccal. Kendray megrázta a fejét.

— Én politikailag nem számítok, uram. Nekem senki sem adna jutalompontokat semmiért. Szerencsésnek tekinthetem magam, ha megkapom a béremet. Mellesleg, ha jutalompontokat nem is, rosszpontokat mindenesetre kaphatok, méghozzá igen könnyen. Bár ne így lenne.

— Tudja, hogy a helyzetemnél fogva gondoskodhatom magáról.

— Nem, uram. Sajnálom, ha arcátlanságnak tűnik, de nem hinném, hogy megteheti. És uram, bár zavarba ejt, hogy ezt kell mondanom, de kérem, ne is ajánljon föl nekem semmi értékeset. Példásan megbüntetik azokat a tisztviselőket, akik elfogadnak bármit, és manapság nagy szakértelemmel derítik föl az ilyen eseteket.

— Eszembe se jutott, hogy megvesztegessem magát. Csak arra gondoltam, mit művelne magával Terminus polgármestere, ha értesülne róla, hogy akadályt gördített a küldetésem elé.

— Tanácsos, én tökéletes biztonságban vagyok addig, amíg elbújhatok a szabályzat mögé. Ha a comporelloni Elnöki Tanács tagjait az Alapítvány megbünteti, az az ő gondjuk, és nem az enyém. Ám ha ez segít, uram, önt és dr. Félórától átengedem a hajójukkal együtt. Hagyják az állomáson Bliss kisasszonyt, mi itt tartjuk őt, amíg a papírjairól készült másolatok megérkeznek, s aztán őt is leküldjük a felszínre. Ha a papírok valami oknál fogva nem szerezhetők be, a kereskedelmi járattal szépen visszaküldjük a saját bolygójára. De ebben az esetben, attól tartok, valakinek fedeznie kell az útiköltségét.

Trevize észrevette, milyen képet vág erre Pelorat, s azt mondta:

— Mr. Kendray, beszélhetnék önnel négyszemközt a vezérlőfülkében?

— Rendben van, de sokáig már nem időzhetek a fedélzeten, mert kérdezősködni fognak.

— Nem tart sokáig — ígérte Trevize.

A vezérlőfülkébe érve feltűnő gondossággal csukta be maguk mögött az ajtót, majd halkan beszélni kezdett:

— Én már sokfelé jártam, Mr. Kendray, de olyan helyen még soha, ahol ilyen nagy hangsúlyt fektettek a beutazás szabályozásának apró részleteire, különösen, ha alapítványiakról, mi több, alapítványi tisztségviselőkről volt szó.

— De hiszen az ifjú hölgy nem alapítványi.

— Még akkor is.

— Az efféle dolgok szabályos hullámzást mutatnak — magyarázta Kendray. — Volt néhány botrányos esetünk, ezért most ez a nagy szigorúság. Ha jövőre látogatnak hozzánk, lehet, hogy nem lesz semmi nehézségük, most azonban nem tehetek semmit.

— Próbálja meg, Mr. Kendray — kérlelte Trevize, s a hangja bársonyossá vált. — A könyörületességére bízom magam, s úgy fordulok önhöz, mint férfi a férfihoz. Pelorat és én már jó ideje együtt vagyunk ebben a küldetésben. Ő és én. Csak ő és én. Jó barátok vagyunk, de azért csak magányosak, ha érti, mire gondolok. Pelorat nemrégiben felszedte ezt a kis nőt. Nem kell részleteznem önnek, mi történt, lényeg az, hogy úgy határoztunk, elhozzuk őt magunkkal. Jót tesz az egészségünknek, ha hébe-hóba használjuk a kicsikét.

Namármost Peloratnak családja van odahaza, a Terminuson. Világosan beszélek, gondolom, érti is, de hát Pelorat már idős ember, abban a korban van, amikor a férfiak egy kicsit… hm… elkeserednek. Visszasírják a fiatalságukat és a többi. Nem tud lemondani a lányról. Márpedig ha hivatalosan akár csak említés is történik róla, pokoli gyötrelmek várnak szegény öreg Peloratra a Terminuson, ha majd visszatér.

És ezzel nem is ártunk senkinek, hiszen érti. Bliss kisasszony, ahogy ő nevezi magát — találó név, ha a foglalkozását nézzük[1] —, nem mondható valami észlénynek; de nem is ezt várjuk tőle. Muszáj egyáltalán megemlítenie az ő személyét? Nem írhatná be azt, hogy csak én és Pelorat tartózkodunk a hajón? Amikor elhagytuk a Terminust, csupán kettőnket vettek jegyzékbe. A hivatalos papírokon meg sem kell említeni a nőt. Elvégre tökéletesen mentes minden betegségtől. Ezt éppen ön állapította meg.

Kendray elfintorodott.

— Igazán nem akarok kellemetlenségeket okozni önnek. Értem a helyzetet, és higgye el, együttérzek. Nézze, ha azt hiszi, olyan jó szórakozás olykor hónapokon át is műszakban lenni ezen az állomáson, hát téved. És itt sincs koedukáció; a Comporellonon aztán nem! — Megrázta a fejét. — És nekem is van feleségem, megértem hát. De nézze, ha átengedem is magukat, mihelyt rájönnek, hogy a… ööö… hölgynek nincsenek papírjai, rögtön börtönbe csukják, önt és dr. Peloratot pedig azonnal visszatoloncolják a Terminusra. És engem nyilván kirúgnak az állásomból.

— Mr. Kendray — mondta Trevize —, ezt bízza csak rám. A Comporellonon én már biztonságban leszek. Szót válthatok a küldetésemről valamelyik illetékes személlyel, és attól kezdve velem már semmi baj nem történhet. Minden felelősséget vállalok azért, ami itt történt, ha egyáltalán sor kerül rá… amiben kételkedem. Sőt javasolni fogom az előléptetését, és meg is fogja kapni, mert gondoskodom róla, hogy a Terminus kieszközölje, bárki ellenezné is. Mellesleg így Pelorat is fellélegezhet.

Kendray habozott, majd azt mondta:

— Rendben van. Átengedem önöket. De hadd figyelmeztessem: mostantól fogva azon töröm majd a fejem, hogyan védjem meg magam, ha ez a dolog kitudódik. Az önök védelmében nem óhajtok tenni semmit. Ráadásul én tudom, hogy mennek a dolgok a Comporellonon, önök pedig nem tudják, és mondhatom, a Comporellon nem könnyű világ azok számára, akik megszegik a szabályokat.

— Köszönöm, Mr. Kendray — mondta Trevize. — Nem lesz semmi baj. Efelől megnyugtathatom.


9.

<p>9.</p>

— Mondta neked Trevize, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatjuk az ugrást és áthaladhatunk a hipertéren? — kérdezte Bliss, amikor beléptek a szobájukba.

— Tulajdonképpen csak benézett, és annyit mondott, hogy „félórán belül” — nézett föl a céllemezről Pelorat.

— Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, Pel. Soha nem szerettem az ugrást. Olyan fura érzés fog el olyankor, mintha kifordulnék magamból.

Pelorat meglepetten nézett rá.

— Eszembe se jutott, Bliss drágám, hogy gyakorlott űrutazó lehetsz.

— Nem vagyok különösképpen az, legföljebb különálló részként úgy-ahogy. Gaiának nincs alkalma rendszeres űrutazásra. Az én(mi)Gaia természetéből adódóan én(mi)Gaia nem kutat, nem kereskedik és nem tesz kirándulásokat az űrben. Mindazonáltal kell, hogy a fogadóállomásokon is legyen valaki…

— Mint akkor, amikor — a legnagyobb szerencsénkre — összetalálkoztunk.

— Igen, Pel. — A lány gyengéden rámosolygott. — Sőt különféle okokból el-elmegyünk a Sayshellre vagy akár más csillagtérségekbe is — rendszerint titokban. De akár titokban, akár nem, ugrani mindig kell, és bármelyik része ugrik is Gaiának, megérzi az egész.

— Nagyon kellemetlen lehet.

— Rosszabb is lehetne. Mert végtére is nem Gaia egész hatalmas tömege szenvedi el az ugrást, a hatás tehát nagyrészt eloszlik. De én mintha sokkal erőteljesebben élném át, mint Gaia legtöbb része. Hiába, hogy. Gaia minden része Gaia, az egyéni összetevők nem azonosak, de ezt például sehogy sem tudom megértetni Trevize-zal. Nekünk is megvannak a-magunk nehézségei, és az én szervezetem valami miatt különösen érzékeny az ugrásra.

— Várj! — kiáltott Pelorat, mert hirtelen eszébe jutott valami. — Trevize ezt egyszer elmagyarázta nekem. Te a hagyományos hajókon szerezted ezeket a rossz élményeket. Ha az ember hagyományos hajón utazik, akkor belépve a hipertérbe maga mögött hagyja a galaktikus gravitációs teret, s ugyanebbe lép vissza a hipertér elhagyásakor. A ki- és belépés okozza ezt az érzést. A Távoli csillag azonban gravitikus hajó. Független a gravitációs tértől, valójában nem hagyja el és nem is tér oda vissza. Éppen ezért nem fogunk érezni semmit. Ezt elhiheted nekem, drágám, mert személyes tapasztalatom van róla.

— De hiszen ez nagyszerű! Bárcsak eszembe jutott volna, hogy előbb szóba hozzam a dolgot. Megkímélhettem volna magam a sok aggodalmaskodástól.

— Más értelemben is előnyösebb ez a hajó — magyarázta Pelorat, szinte kivirulva a szokatlan szerepben, hogy most ő tarthat csillagászati témájú kiselőadást. — Egy ugráshoz készülő hagyományos hajónak viszonylag messze el kell távolodnia a normális térben lévő nagy tömegű tárgyaktól, például csillagoktól; ráadásul minél erősebb gravitációs térről van szó, annál nehezebben hozható létre az az egyensúlyi állapot, amely nélkülözhetetlen a biztonságos ugrás végrehajtásához, továbbá ahhoz, hogy eljussunk a normális tér kívánt pontjára.

Ezzel szemben a gravitikus hajóban jóformán meg sem érezni az ugrást. Arról nem beszélve, hogy a mi hajónk fedélzetén az átlagosnál sokkal, de sokkal fejlettebb számítógépet helyeztek el, amely bámulatos ügyességgel és gyorsasággal képes elvégezni a legbonyolultabb számításokat, így aztán nem kell két hétig távolodni egy csillagtól, hogy a megfelelő távolságból, biztonságosan hajthassuk végre az ugrást; a Távoli csillagnak ehhez két-három nap is elég. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a gravitációs mezőnek, következésképpen a tehetetlenségi hatásoknak, így aztán sokkal hamarabb tudunk felgyorsulni, mint a hagyományos hajók… bevallom, ebből már nem sokat értek, de Trevize mondta.

— Ez remek, Pel, és Trevnek becsületére válik, hogy tudja kezelni ezt a szokatlan hajót — ismerte el Bliss.

Pelorat enyhén összeráncolta a homlokát.

— Kérlek, Bliss, nevezd Trevize-nak.

— Úgy nevezem, úgy. De a távollétében azért lazíthatok kicsit.

— Ne tedd. Egy kicsit se engedd felülkerekedni a régi szokásodat, drágám. Tudod, milyen érzékeny rá.

— Nem erre. Ő rám érzékeny. Nem szeret engem.

— Ez nem igaz — válaszolta Pelorat komolyan. — Erről már beszéltem vele. Nem, nem, ne húzd össze a szemöldöködet. Nagyon, de nagyon diplomatikus voltam, drága gyermekem. Megnyugtatott, szó sincs róla, hogy nem szeretne téged. Gaiára gyanakszik, és boldogtalanná teszi a tudat, hogy micsoda feladatot kell elvégeznie az emberiség jövőjéért. Erre nekünk is tekintettel kell lennünk. Majd túl lesz rajta, ha lassanként belátja Gaia előnyeit.

— Remélem; de nemcsak Gaiáról van szó. Mondhat neked akármit, Pel — és ne felejtsd el, téged nagyon kedvel, a világért sem akarja megbántani az érzéseidet —, ő személy szerint engem nem szeret.

— Nem, Bliss. Lehetetlen, hogy ne szeressen.

— Csak mert te szeretsz, Pel, nem kell mindenkinek szeretnie. Hadd magyarázzam meg. Trev — nos jó, Trevize — azt hiszi, robot vagyok.

Döbbenet zilálta szét Pelorat normális körülmények között flegmatikus vonásait.

— Nem gondolhatja rólad, hogy mesterséges emberi lény vagy!

— Miért olyan meglepő ez? Gaiát robotok segítségével telepítették be. Ez közismert tény.

— A robotok segíthettek benne, ahogy azt a gépek szokták, de Gaiára emberek települtek; földi emberek, így gondolja Trevize is. Én tudom.

— Gaia emlékezetében semmi sem él a Földről, ahogy már Trevize-nak is, neked is mondtam. A legrégebbi emlékeinkben azonban — hiába telt el háromezer év — megmaradtak a robotok, mint amelyek vállalták a feladatot, hogy Gaiát lakható világgá alakítsák. Akkoriban mi is azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk Gaia bolygótudatát, ez sokáig tartott, Pel, drágám, ezért is ilyen homályosak a korai emlékeink, és meglehet, hogy nem is a Föld törölte ki őket, mint Trevize hiszi…

— Értem, Bliss — szólt közbe Pelorat idegesen —, de mi történt a robotokkal?

— Nos, amikor Gaia megszületett, a robotok elmentek. Nem akartuk, hogy Gaia a robotokat is befogadja, mert tudtuk, s tudjuk ma is, hogy egy ilyen alkotóelem hosszú távon ártalmas az emberi társadalomra, legyen az sziget vagy bolygó természetű. Nem tudom, hogyan vált ez meggyőződésünkké, talán a galaktikus történelem valamely nagyon korai szakaszának eseményein alapul, ameddig Gaia emlékezete már nem hatol vissza.

— Ha a robotok elmentek…

— Na igen… és ha némelyikük mégis itt maradt? Ha én is közülük való vagyok? A korom, mondjuk, tizenötezer év… Trevize erre gyanakszik.

— De nem vagy közülük való — ingatta a fejét lassan Pelorat.

— Biztos, hogy így gondolod?

— Persze hogy biztos. Te nem vagy robot.

— Honnan tudod?

— Tudom, Bliss. Nincs benned semmi mesterséges. Nekem ezt mindenki másnál jobban kell tudnom.

— És ha olyan mestermunka vagyok, hogy minden vonatkozásban, a legnagyobbtól a legapróbb részletig bámulatosán hasonlítok az igazihoz? Ha mesterséges lennék, hogy tudnád megállapítani a különbséget köztem és egy valódi emberi lény között?

— Nem hiszem, hogy ilyen tökéletes mestermű lehetnél — válaszolta Pelorat.

— De ha mégis lenne rá mód, attól függetlenül, hogy te mit hiszel?

— Akkor sem hiszem el.

— Akkor vegyünk egy feltételezett esetet. Mit ereznél, ha olyan robot lennék, akit nem lehet megkülönböztetni az igazitól?

— Nos, akkor… akkor…

— Hogy még pontosabban fogalmazzak: mit éreznél, ha robottal kellene szeretkezned?

Pelorat hirtelen pattintott egyet jobb keze hüvelykés mutatóujjával, s felkiáltott:

— Tudod, eszembe jutnak azok a legendák, amelyekben egy nő beleszeret egy mesterséges férfiba és fordítva. Én mindig azt hittem, hogy ezek amolyan allegorikus történetek, és el sem tudtam képzelni, hogy a mese szó szerint igaz lehet. Persze, Golan meg én a „robot” szót sem hallottuk soha, míg le nem szálltunk a Sayshellen, de ha most belegondolok, az ilyen mesterséges nők és férfiak csakis robotok lehettek. Úgy látszik, valóban létezhettek a történelmi idők hajnalán. Márpedig ez azt jelenti, hogy a legendákat újból fontolóra kellene venni…

Gondolatokba mélyedve elhallgatott, Bliss pedig, miután türelmesen várt egy percig, hirtelen nagy csattanással összeütötte a tenyerét. Pelorat felugrott.

— Pel, drágám — szólt Bliss. — A mítoszaid mögé bújsz, hogy elmenekülj a kérdés elől. A kérdés így szólt: mit ereznél akkor, ha egy robottal kellene szeretkezned?

A férfi feszengve nézett rá.

— Olyannal, akit valóban nem lehet megkülönböztetni? Aki pontosan olyan, mint az ember?

— Igen.

— Én úgy gondolom, hogy az a robot, akit semmi módon nem lehet megkülönböztetni az embertől, az nem más, mint ember. Ha te ilyen robot lennél, akkor az én szememben csakis ember lennél.

— Ezt akartam hallani tőled, Pel.

Pelorat várt, aztán így folytatta:

— Nos hát, drágám, most, hogy hallottad, nem mondanád meg nekem kertelés nélkül, hogy valóban természetes emberi lény vagy, s nekem a továbbiakban nem kell megbirkóznom ilyen feltételezett helyzetekkel?

— Nem. Ilyesmit ne várj tőlem. A te meghatározásod szerint az a tárgy, amely rendelkezik a természetes emberi lény minden tulajdonságával, nem más, mint természetes emberi lény. Ha neked elég annyi, hogy én rendelkezem mindeme tulajdonságokkal, akkor ezzel le is zárhatjuk a témát. Eljutottunk a működőképes definícióhoz, másra nincs szükségünk. Mert például én honnan tudhatom, hogy te nem robot vagy, aki történetesen minden szempontból olyan, mint egy emberi lény?

— Onnan, hogy én azt mondom, nem vagyok robot.

— Aha! De ha az embertől megkülönböztethetetlen robot lennél, akkor még azt is beléd programozhatták volna, hogy embernek mondd magad előttem, s talán magad is elhidd, amit állítasz. Nincs más — nem is lehet más — fogódzónk, mint ez a működőképes definíció. Átölelte Pelorat nyakát, és megcsókolta. A csók mind szenvedélyesebbé, mind hosszabbá vált, s Pelorat csak nagy sokára tudott, elfúló lélegzettel, megszólalni:

— De megígértük Trevize-nak, nem zavarjuk azzal, hogy nászutas fészeknek tekintjük a hajót.

— Most felejtsünk el minden ígéretet, időt se hagyjunk rá, hogy eszünkbe jusson — hízelkedett Bliss.

— De én ezt nem tehetem — mentegetőzött Pelorat zavartan. — Tudom, hogy bosszantlak vele, Bliss, de én nem tudom a gondolataimat kikapcsolni, és alkatilag is irtózom tőle, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Ezt szoktam meg egy életen át, s nyilván sok bosszúságot okozok vele másoknak. Sohasem éltem olyan asszonnyal, aki előbb vagy utóbb ne hányta volna a szememre. Az első feleségem… de talán alkalmatlan is, hogy most vitassuk meg.

— Igen, meglehetősen alkalmatlan, de nem végzetesen. Nekem se te vagy az első szerelmem.

— Ó! — kiáltott fel Pelorat rettenetes zavarba esve, aztán, hogy észrevette Bliss huncut kis mosolyát, hozzátette: — Persze hogy nem. Eszembe se jutott, hogy én lennék… Egyébként az első feleségem nem szerette, hogy ilyen vagyok.

— De én szeretem. Én vonzónak találom, ahogy mindig elmerülsz a gondolataidban.

— Ezt azért mégsem hihetem el, de most megint eszembe jutott valami. Akár robot, akár ember, nem számít. Ebben megegyeztünk. Csakhogy én szigetember vagyok, ezt te is tudod. Nem vagyok Gaia része, és a bizalmas együttléteink során neked olyan érzelmekben van részed, melyek kívül esnek Gaián, még ha egy-egy rövid időre belevonsz is Gaiába. De amit te átélsz, meg sem közelítheti azt az érzelmi töltést, amit akkor tapasztalnál, ha Gaiát szeretnél.

— A veled való együttlétnek is megvan a maga gyönyörűsége, Pel — válaszolta Bliss. — Én nem nézek ennél messzebbre.

— De itt nemcsak arról van szó, hogy te szeretkezel velem. Te nemcsak te vagy. És ha Gaia szemében ez perverzitás?

— Ha az lenne, tudnám, hiszen én Gaia vagyok. És mivel én gyönyörűségemet lelem benned, Gaia leli benned a gyönyörűségét. Amikor szeretjük egymást, bizonyos fokig egész Gaia átéli ezt az érzést. Ha azt mondom, szeretlek, ez azt jelenti, hogy Gaia szeret téged, noha csupán egy része — az, amit,én testesítek meg — vállalta magára ezt a szerepet. Úgy látom, kicsit összezavarodtál.

— Lévén szigetember, nem egészen értem, Bliss.

— A szigetember teste mindig jó hasonlatnak kínálkozik. Ha fütyülsz, az egész tested, te mint organizmus szeretnéd fütyülni a dallamot, a feladatot azonban csak a száddal tudod elvégezni, továbbá a nyelveddel és a tüdőddel. A jobb lábad nagyujja nem csinál semmit.

— Kopogással kísérheti a dallamot.

— De ez nem szükséges a fütyüléshez. A nagyujjad kopogása nem maga a cselekvés, hanem válasz a cselekvésre, és nem vitás, hogy Gaia minden része valahogy így válaszolhat az én érzelmeimre, akárcsak én az övéire.

— Ettől nyilván nem kellene zavarba jönnöm — kockáztatta meg Pelorat.

— De nem ám.

— És mégis valami furcsa felelősségérzet támad föl bennem. Amikor megpróbállak téged boldoggá tenni, úgy érzem, Gaia minden egyes organizmusát kell boldoggá tennem.

— A legutolsó atomjáig… de hiszen azt teszed. Hozzájárulsz ahhoz a közös örömérzethez, amit egy-egy rövidke pillanatra megosztottam veled. Úgy gondolom, a te hozzájárulásod túl kicsi, semhogy mérni lehessen, de létezik, s ettől a tudattól a te örömöd is nagyobb lesz.

— Bárcsak tudnám, eléggé lefoglalja-e Golant a feladat, hogy a hajót átvezesse a hipertéren, s ott marad még egy ideig a vezérlőfülkében! — sóhajtotta Pelorat.

— Szeretnéd, ha most nászútra mennénk, ugye?

— Igen.

— Akkor fogj egy darab papírt, írd rá, hogy „nászutas fülke”, és tedd ki az ajtóra. Ha még akkor is be akar jönni, az az ő baja.

Pelorat szót fogadott, s míg ők boldogan adták át magukat a szerelemnek, a Távoli csillag végrehajtotta az ugrást. Sem Pelorat, sem Bliss nem vette észre, s ha netán észreveszik, sem figyeltek volna rá.


10.

<p>10.</p>

Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Pelorat találkozott Trevize-zal, s életében először elhagyta a Terminust. A születése óta eltelt több mint fél évszázad alatt (Galaktikus Szabványban számolva) a legnagyobb mértékben bolygólakó volt.

E néhány hónap elég volt, hogy úgy tekintsen magára, mint vérbeli űrcsavargóra. Eddig három bolygót látott az űrbő magát a Terminust, a Sayshellt és Gaiát. És most itt volt a megfigyelőernyőn a negyedik, ámbár csak a számítógép vezérelte teleszkóp vetítette oda. Ez a negyedik bolygó a Comporellon volt.

És megint, immár negyedszer is érezte azt az enyhe csalódottságot. Már megint úgy képzelte, hogy ha letekint az űrből egy lakott világra, akkor meglátja majd a tengerből kiemelkedő szárazföldek körvonalait vagy éppenséggel a szárazföldek belsejében megbúvó tavak foltjait.

És sohasem ezt látta.

Ha ugyanis egy bolygó lakott volt, akkor atmoszférájának és hidroszférájának is lennie kellett. Márpedig ha volt levegője és vize, akkor voltak felhői is; és ha voltak, akkor el is takarták a kilátást. Pelorat tehát most is azon vette magát észre, hogy a szeme előtt kavargó fehérséget bámulja, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy halványkék vagy rozsdabarna rés.

Borúsan töprengett el azon, hogy vajon föl lehet-e egyáltalán ismerni egy világot, ha az ember, mondjuk, háromszázezer kilométer távolságból, egy képernyőre vetítve látja. Hogy lehet egyik felhőörvényt megkülönböztetni a másiktól?

Bliss kicsit aggódva nézett rá.

— Mi a baj, Pel? Olyan boldogtalannak látszol.

— Úgy látom, az űrből minden bolygó egyforma.

— Mi ebben a baj, Janov? — tudakolta Trevize. — Így van ez a Terminusszal is, ha valamely partvonala a látóhatárra esik, kivéve, ha az ember tudja, mit lát… például egy különösen jellegzetes hegycsúcsot vagy egy bizonyos, könnyen felismerhető partszakaszt.

— Kétségtelen — válaszolta Pelorat, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem elégíti ki a magyarázat —, de mit keressen az ember egy vonuló felhőtömegben? De még ha megpróbálja is, mire eldönthetné, már az éjszakai félgömb fölött jár.

— Nézze kicsit figyelmesebben, Janov. A felhők formájából látni lehet, hogy egy minta szerint rendeződnek el, amely minta egy központ körül forogva vonul tovább a bolygó felett. Ez a központ többé-kevésbé az egyik sark fölött van.

— Melyik fölött? — érdeklődött Bliss.

— Miután a bolygó hozzánk képest balról jobbra forog, a dolog természetéből adódóan mi a déli sarkra látunk rá. És mivel a központ látszólag nagyjából tizenöt fokos szöget zár be a terminátorral, azaz a bolygó árnyékvonalával, a bolygó tengelye pedig huszonegy fokos dőlést mutat a forgássíkra emelt merőlegeshez képest, vagy a tavasz, vagy a nyár közepén járunk, attól függően, hogy a sarok távolodik-e a terminátortól, vagy közeledik hozzá. A számítógép ki tudja számítani a bolygó keringési pályáját, s ha megkérdezném, tüstént meg is mondaná. Tehát az egyenlítőtől északra fekvő félgömb fővárosában vagy az ősz, vagy a tél közepén járunk.

— Ezt mind meg tudja állapítani? — húzta össze Pelorat a szemöldökét. Úgy nézett ki a felhőkre, mintha azt várná, hogy azok mindjárt megszólítják, de persze, hiába.

— Nemcsak ezt — válaszolta Trevize. — Ha megnézi a sarkvidéket, azt látja, hogy a távolodó felhőrétegben nincsenek rések. Pedig vannak, de a réseken át csak jeget látni, vagyis fehér alapon fehéret.

— Ó — mondta Pelorat —, gondolom, ez nem lepi meg, lévén szó sarkvidékről.

— Ez így is van a lakható bolygókon. Az életteleneken esetleg nincs levegő vagy víz, vagy bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a felhők anyaga nem vízpára, vagy a jég nem vízjég. Ezen a bolygón nincsenek ilyen jelek, tehát tudjuk, hogy a felhők és a jég, amiket látunk, vízből vannak.

A következő dolog, amit megfigyelhetünk, a terminátor nappali oldalán lévő nagy kiterjedésű fehér terület, amiről a tapasztalt szem rögtön megállapítja, hogy az átlagosnál jóval nagyobb méretű. Továbbá feltűnhet a szemlélőnek ez a leheletnyi narancsszínű árnyalat, amit a fényvisszaverődés okoz, s azt jelenti, hogy a Comporellon napja enyhén szólva hűvösebb, mint a Terminusé. Noha a Comporellon közelebb van a saját napjához, mint a Terminus az övéhez, annyira mégsem közel, hogy kárpótolja magát napja alacsonyabb hőmérsékletéért. Ennélfogva a Comporellon a lakható bolygók között hidegnek számít.

— Nahát, öregem, úgy olvassa, mint valami filmet! — ámult el Pelorat.

— Azért ne legyen ennyire lenyűgözve — mondta Trevize szeretetteljes mosollyal. — A számítógép megadta nekem a bolygó jellegzetes adatait, beleértve a kissé alacsony hőmérsékletet is. Könnyű következtetni arra, amit már tud az ember. Ami azt illeti, a Comporellon egy jégkorszak küszöbén áll, ami csak azért nem tud beköszönteni, mert a kontinensei szerkezete ezt nem engedi.

— Nem szeretem a hideg világokat — harapott Bliss az alsó ajkába.

— Hoztunk meleg ruhákat — mondta Trevize.

— Nem erről van szó. Az ember valójában nem alkalmazkodott a hideg időjáráshoz. Nincs vastag szerzetünk, sem tollazatúnk, sem vastag, bőr alatti zsírszövetünk. Az én szememben minden hideg világ mintha bizonyos közönnyel viseltetne önnön alkotórészei jóléte iránt.

— Gaia egyenletesen meleg mindenütt? — kérdezte Trevize.

— Általában igen. Vannak ugyan hideg területei is, ahol a hideghez alkalmazkodott növények és állatok élnek, s ugyanígy a forróságtűrő élővilág is fenntart bizonyos részeket, de általában egyenletesen szelíd éghajlatú, sohasem melegszik fel vagy hűl le annyira, hogy lakói — beleértve természetesen az emberi lényeket is — kellemetlenül érezzék magukat.

— Na persze, az emberi lények. Ilyen vonatkozásban Gaia minden része élő és egyenlő, de azért egyesek, például az emberi lények, nyilván egyenlőbbek a többinél.

— Ne legyen már ilyen ostobán gunyoros — fakadt ki kissé ingerülten Bliss. — A tudatosság és értelmesség foka és erőssége fontos dolog: Az ember hasznosabb része Gaiának, mint egy ugyanolyan súlyú kő, és Gaiának mint egésznek a tulajdonságai és működése szükségszerűen az emberi lényeg felé tolódik el, ámbár korántsem annyira, mint a maguk sziget-világain. Sőt bizonyos korokban a súlypont máshová helyeződhet, ha Gaiának mint egésznek arra van szüksége. Nagy időközönként eltolódhat akár a sziklás bolygóbelső irányába is. Erre is oda kell figyelni, mert ha nem, megszenvedi egész Gaia. Nem akarhatjuk, hogy egy vulkán fölöslegesen törjön ki, igaz?

— Nem — felelte Trevize. — Fölöslegesen ne törjön ki.

— Magát ez hidegen hagyja, ugye?

— Nézze — felelte Trevize —, nekünk vannak az átlagosnál hidegebb és az átlagosnál melegebb bolygóink; van, amelyiken hatalmas trópusi őserdők és van, amelyiken határtalan szavannák húzódnak. Nincs két egyforma világ, és mindegyik otthont nyújt azoknak, akik megszokták azt a világot. Én megszoktam a viszonylag kellemes éghajlatú Terminust — ami azt illeti, mi zaboláztuk meg annyira, hogy szinte gaiai szelídségűvé vált —, de szeretek elszabadulni róla, legalább hébe-hóba, hogy valami mást is tapasztaljak. Nekünk van valamink, Bliss, ami Gaiának nincs, és ez a változatosság. Ha Gaia Galaxiává válik, vajon a Galaxis minden világa szelídségre kényszerül? Ez az egyhangúság elviselhetetlen lesz.

— Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és a változatosság kívánatos, akkor megmarad a változatosság — jelentette ki Bliss.

— Hogy úgy mondjam, mint a központi bizottság ajándéka? — kérdezte Trevize szárazon. — És csak épp annyi, amennyit el tud viselni a változatosságból? Én szívesebben bíznám a természetre.

— De hiszen maguk sem bízták a természetre! A Galaxis minden lakható világát átalakították. A bolygók természetes állapotukban kényelmetlenek voltak az emberiségnek, addig változtatták mindegyiket, amíg a lehető legszelídebbekké váltak. Ha ez a világ itt hideg, biztos vagyok benne, csak azért, mert a lakói nem tudták jobban felmelegíteni, mert akkor a költségek már elviselhetetlenekké váltak volna. És még így is bizonyosak lehetünk benne, hogy a ténylegesen lakott tereket mesterségesen kellemes hőmérsékletűre melegítették föl. Hagyja hát az erkölcsös szónoklatokat arról, hogy bízzuk a természetre.

— Gondolom, most Gaia nevében beszél.

— Én mindig Gaia nevében beszélek. Gaia vagyok.

— Ha Gaia ennyire meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről, akkor miért igényelte az én döntésemet? Miért nem haladnak tovább előre nélkülem?

Bliss szünetet tartott, mintha a gondolatait szedné össze. Aztán megszólalt:

— Mert nem bölcs dolog túlságosan bízni önmagunkban. Természetesen tisztábban látjuk az erényeinket, mint a hibáinkat. Nagyon igyekszünk, hogy azt tegyük, ami-a helyes; nem feltétlenül azt, ami helyesnek látszik, de ami mindenféle részrehajlás nélkül valóban helyes, ha van egyáltalán részrehajlás nélkül létező igazság. Számunkra maga testesítette meg a leginkább az objektív igazságot, ezért követjük a maga szavát.

— Ilyen objektív igazság az is — jegyezte meg Trevize szomorúan —, hogy még csak nem is értem a saját döntésemet, s most azt kutatom, mi lehet a jogosultsága.

— Meg fogja találni — mondta Bliss.

— Remélem — felelt rá Trevize.

— Ami azt illeti, drága öregem — kapcsolódott be a beszélgetésbe Pelorat —, úgy látom, ezt az iménti szópárbajt Bliss elég könnyedén megnyerte. Miért nem látja be, hogy az ő érvei a maga döntését igazolják, vagyis hogy Gaiának kell hordoznia az emberiség jövőjét?

— Mert nem ismertem ezeket az érveket, amikor a döntést meghoztam — vágta rá Trevize nyersen. — Gaiáról jóformán semmit sem tudtam. Valami más befolyásolt engem, legalábbis öntudatlanul, valami, ami sokkalta lényegesebb, mint minden gaiai részlet. Ezt a valamit kell nekem megtalálnom.

Pelorat békítőén emelte föl a kezét.

— Ne legyen dühös, Golan.

— Nem vagyok dühös. Csak valami elviselhetetlen feszültséget érzek. Nem akarok a Galaxis középpontjává válni.

— Nem hibáztatom érte, Trevize, és őszintén sajnálom, hogy a lelki alkata valamiképpen belekényszerítette ebbe a tisztségbe — mondta Bliss. — Egyébként mikor szállunk le a Comporellonon?

— Három nap múlva — hangzott Trevize válasza. — De csak az egyik körülötte keringő fogadóállomás érintése után.

— Ezzel nem lehet semmi gond, ugye? — érdeklődött Pelorat. Trevize vállat vont.

— Az ilyesmi a bolygóhoz közeledő hajók számától, a működő fogadóállomások számától és legfőképpen az engedélyezésre és a visszautasításra vonatkozó különleges szabályoktól függ. Ezek a szabályok időről időre változnak.

— Mi értelme itt a visszautasításnak? — méltatlankodott Pelorat. — Hogyan utasíthatnák vissza az Alapítvány polgárait? A Comporellon nem az Alapítvány uralma alá tartozik?

— Nos, igen is, nem is. Ami a törvényességet illeti, az ügynek vannak kényes vonatkozásai, és nem vagyok tisztában vele, hogyan értelmezi ezeket a Comporellon. Szerintem van rá esélyünk, hogy visszautasítanak, de ezt az esélyt nem tartom valószínűnek.

— És mihez kezdünk, ha visszautasítanak?

— Nem tudom biztosan — felelte Trevize. — De ne fárasszuk magunkat azzal, hogy előre nem látható eseményekre dolgozunk ki terveket, inkább várjuk meg, mi történik.


11.

<p>11.</p>

Már elég közel jártak a Comporellonhoz, hogy teleszkópos nagyítás nélkül is valóságos gömbnek lássák. De a nagyítással együtt már maguk a fogadóállomások is láthatókká váltak. Jóval kijjebb voltak, mint a bolygó körül keringő egyéb szerkezetek, és rendesen kivilágították őket.

A bolygó déli sarka felől közeledő Távoli csillag a világ felét mindig nappali fényben látta. Az éjszakai féltekén lévő fogadóállomások fénypontjait természetesen sokkal tisztábban lehetett látni. Egyenletes távolságban, egy körív mentén helyezkedtek el. Hatot láttak belőlük (és nyilván további hat volt a nappali oldalon), valamennyi. egyenletes és azonos sebességgel keringett a bolygó körül.

Pelorat a látványtól lenyűgözve kérdezte:

— Mik azok a másfajta fények, ott, közelebb a bolygóhoz?

— Annyira nem ismerem ezt a világot, hogy meg tudnám mondani magának — válaszolta Trevize. — Nyilván vannak köztük keringő üzemek vagy laboratóriumok, esetleg megfigyelőállomások, de talán még emberlakta hajóvárosok is. Néhány bolygó jobban szeréti, ha az összes körülötte keringő objektum sötétben marad a külső szemlélő előtt, kivéve a fogadóállomásokat. Közéjük tartozik a Terminus is. A Comporellon nyilván liberálisabb elvek szerint kormányozza önmagát.

— Melyik fogadóállomásra megyünk, Golan?

— Rajtuk múlik. Már elküldtem a leszállási kérelmünket, erre kell megadniuk az utasítást, hogy melyik állomásra menjünk és mikor. Sok múlik azon, hogy pillanatnyilag hány bejövő hajó kér belépési engedélyt. Ha minden állomáson tucatnyi hajó áll sorban, nem tehetünk mást, mint hogy türelmesen várakozunk.

— Én eddig csak kétszer voltam hipertéri távolságra Gaiától — mondta Bliss —, s mindkét alkalommal vagy a Sayshellen, vagy annak közelében tartózkodtam. Ilyen messzire még sohasem távolodtam el.

— Számít az? — villant rá Trevize szeme. — Maga így is, úgy is Gaia marad, nem?

Bliss arcára egy pillanatra kiült a bosszankodás, de végül csak feloldódott egy majdnem zavart kuncogásban.

— El kell ismernem, ezúttal megfogott, Trevize. A „Gaia” szónak kettős értelme van. Használható olyan értelemben, hogy az űrben lévő, tömör gömb alakú bolygóra vonatkozzék, de használható úgy is, hogy azt az élő tárgyat jelentse, amely e gömböt magába foglalja. Az igazat megvallva két különböző szót kellene alkalmaznunk e két fogalom jelölésére, de a gaiaiak mindig tudják az összefüggésből, mit értsenek rajta. Beismerem, egy szigetember olykor összezavarodhat tőle.

— Vagyis arról van szó, hogy bár sok ezer parszeknyire van a Gaiától mint bolygótól, továbbra is része Gaiának, az organizmusnak? — kérdezte Trevize.

— Az élő organizmust tekintve továbbra is Gaia vagyok.

— Semmi gyengülés?

— Lényegében semmi. Bizonyára beszéltem már magának róla: bizonyos nehézséggel jár, hogy az ember a hipertéren túl is Gaia maradjon, de én Gaia maradtam.

— Eszébe jutott-e valaha, hogy Gaiát tekinthetnénk akár egy galaktikus szörnynek is — a legendák csápos szörnyetegének —, amely csápjaival elér mindenhová? — kérdezte Trevize. — Nem kéne mást tenniük, mint néhány gaiait elhelyezni minden egyes lakott világon, s ezzel gyakorlatilag meg is valósították Galaxiát. Ami azt illeti, lehet, hogy már meg is tették. Hol vannak még gaiai honfitársai? Feltételezem, hogy van egy-kettő a Terminuson és egy-kettő a Trantoron is. Milyen messzire jutottak még el.

Bliss határozottan feszengeni látszott.

— Azt mondtam, nem hazudok magának, Trevize, de ez nem jelenti azt, hogy el kell árulnom a teljes igazságot. Vannak dolgok, amikről nem kell tudnia, és ezek közé tartozik Gaia individuális részecskéinek holléte és személyazonossága is.

— Kell-e tudnom e csápok létezésének okát, Bliss, még ha a hollétüket nem ismerem is?

— Gaiának az a véleménye, hogy nem kell tudnia.

— De azért, gondolom, sejtenem szabad. Maguk a Galaxis őrzőinek tekintik magukat.

— Mi buzgón óhajtjuk, hogy megszülessék egy szilárd és biztonságos, egy békés és virágzó Galaxis. A Seldon-tervet, legalábbis ahogy Hari Seldon eredetileg kidolgozta, arra szánták, hogy kifejlessze a Második Galaktikus Birodalmat, azt, amely szilárdabb és működőképesebb lesz az Elsőnél. A Terv, amelyet a Második Alapítvány folyamatosan módosított és tökéletesített, mindeddig szemmel láthatóan jól működött.

— De Gaia nem akarja a klasszikus értelemben vett Második Galaktikus Birodalom létrejöttét, így van? Maguk Galaxiát akarnak — élő Galaxiát.

— Miután maga engedélyt adott rá, reméljük, idővel megszületik Galaxia. Ha nem adott volna rá engedélyt, Seldon Második Birodalmáért kellett volna küzdenünk, hogy azt tegyük olyan biztonságossá, amilyenné csak tudjuk.

— De hát mi rossz van a…

Trevize füle rögtön fölneszeit a halk, búgó hangra.

— Jelez a számítógép — mondta. — Valószínűleg a fogadóállomástól kap utasításokat. Mindjárt visszajövök.

Belépett a vezérlőfülkébe, kezét az asztal lapján lévő körvonalakra fektette, s úgy találta, valóban utasításokat kap attól az állomástól, amely felé közeledik: a Comporellon középpontjától az északi sarkig húzott vonalra vonatkozó koordinátákat, amely mentén meg kell közelítenie az állomást.

Jelezte, hogy az utasításokat tudomásul vette, s aztán egy pillanatra hátradőlt.

A Seldon-terv! Mióta nem gondolt már rá! Az Első Galaktikus Birodalom összeomlott, az Alapítvány pedig ötszáz éven át nőttön nőtt — eleinte a Birodalommal versengve, később annak romjain, de mindvégig a Tervnek megfelelően.

Törést csak az Öszvér jelentett, s akkor egy ideig félő volt, hogy a Terv darabokra zúzódik, ám az Alapítvány talpra áll — talán a kezdettől fogva rejtőzködő Második Alapítvány segítségével, talán a még jobban rejtőzködő Gaia segítségével.

És most egy még komolyabb veszély fenyegeti a Tervet, még annál is komolyabb, mint amilyet az Öszvér valaha is jelentett. Az, hogy a Birodalom megújulását valami-egészen más, a történelemből eddig nem ismert irányba — Galaxia felé — terelik. És ő maga egyezett ebbe bele!

De miért? Törés volt a Tervben? Elemi hiba?

Egy villanásnyi ideig mintha látta volna, hogy ez a törés igenis létezik, tudja is, mi az, és tudta akkor is, amikor meghozta a döntést — de az a tudás… ha valóban az volt… már el is tűnt, egyik pillanatról a másikra, ahogy felvillant, és csak az űr maradt utána.

Talán csak káprázat volt; akkor is, amikor döntött, és most is. Hiszen semmit sem tudott a Tervről az alaptételeken kívül, melyek érvényt adtak a pszichohistóriának. De ezen kívül egyetlen részletet sem ismert, a matematikájából meg éppen hogy egy fikarcnyit sem.

Behunyta a szemét és gondolkodott.

Nem látott semmit.

Talán a számítógéptől kapta azt a többleterőt? Kezét az asztallapra fektette, s érezte, hogy a gép keze melegen simul a tenyerébe. Újra behunyta a szemét és gondolkodott.

Most sem látott semmit.


12.

<p>12.</p>

A hajó fedélzetére lépő comporelloni holografikus személyazonossági kártyát viselt. Meglepő hűséggel ábrázolta a pufók, gyér szakállú arcot, és alatta ott volt a neve is: A. Kendray.

A teste is zömök, kerekded volt, akár az arca. Kíváncsian, fesztelenül nézegetett körbe a hajón, mely láthatóan elkápráztatta.

— Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? — kérdezte. — Csak két óra múlva számítottunk magukra.

— Ez egy vadonatúj modell — válaszolta Trevize diplomatikus udvariassággal.

Kendray korántsem volt az a hamvas ártatlanság, aminek első pillantásra látszott. A vezérlőfülkébe lépve azonnal azt kérdezte:

— Gravitikus?

Trevize úgy gondolta, fölösleges tagadnia azt, ami első pillantásra ilyen nyilvánvaló.

— Az — mondta közönyösen.

— Roppant érdekes. Hallani még csak hall róla az ember, de látni eddig még valahogy sohasem sikerült. A motorok a törzsben vannak?

— Úgy van.

— A számítógép áramkörei szintén? — pillantott Kendray a számítógépre.

— Úgy van. Nekem mindenesetre azt mondták. Nem néztem utána.

— Na persze. Nos, nekem a hajó papírjaira van szükségem: a motor száma, a gyártás helye, az azonosítási kód, szóval az egész hóbelevanc. Gondolom, a számítógépben van minden, s fél másodperc alatt kiadja a kitöltött űrlapot.

Azért valamivel tovább tartott a dolog. Kendray megint körülnézett.

— Mindössze hárman vannak a fedélzeten?

— Pontosan — felelte Trevize.

— Élő állat? Növények? Egészségi állapot?

— Nincs. Nincs. És jó — közölte Trevize határozottan.

— Hmm… — Kendray dünnyögve jegyezgetett. — Letenné ide a kezét? Csak rutin eljárás. A jobb kezét, kérem.

Trevize kelletlen pillantást vetett az eszközre. Egyre szélesebb körben alkalmazták, és gyors ütemben vált mind bonyolultabbá. Egyetlen pillantás elég volt egy ilyen eszköz mikrodetektorára, hogy bonyolultsági fokából meg lehessen állapítani egy világ fejlettségi szintjét. Mára már nem sok világ maradt, bármilyen elmaradott is, amelyiknek egyáltalán nem volt ilyen eszköze. A fejlődés a Birodalom végső összeomlásával vette kezdetét, minthogy az egykori egész töredékvilágai mind aggályosabban védték magukat a többiek felől fenyegető, betegségektől és idegen mikroorganizmusoktól.

— Mi az? — kérdezte Bliss halkan, tele kíváncsisággal, hol ide, hol oda kukucskálva, hogy jobban lásson.

— Mikrodetektor… gondolom, így hívják — válaszolta Pelorat.

— Nincs benne semmi rejtélyes — tette hozzá Trevize. — Automatikusan, kívül-belül megvizsgálja a testének egy darabját, nincs-e benne olyan mikroorganizmus, amely betegséget terjeszthet.

— Ez osztályozni is tudja a mikroorganizmusokat — jelentette ki Kendray nem titkolt büszkeséggel. — Itt, a Comporellonon fejlesztették ki. De ha nem haragszik, még nem nyújtotta ide a jobb kezét.

Trevize behelyezte a kezét a gépbe, és nézte, ahogy az apró vörös jelek sora végigtáncol egy nyaláb vízszintes vonalon. Kendray megérintett egy kapcsolót, mire azonnal megjelent egy színes fénymásolat.

— Ha volna szíves, uram, és aláírná — mondta. Trevize engedelmeskedett.

— Nagyon rossz állapotban vagyok? — tudakolta. — Ugye, azért nem fenyeget túl nagy veszély?

— Nem vagyok orvos — felelte Kendray —, részleteket tehát nem mondhatok, de semmi olyat nem jelez, ami miatt vissza kéne küldenem, vagy karanténba kéne zárnom. És engem csak ez érdekel.

— Micsoda szerencsém van — jegyezte meg Trevize szárazon, a kezét rázogatva, hogy kiálljon belőle a bizsergés.

— Ön következik, uram — szólt Kendray. Pelorat kissé tétován helyezte a gépbe a kezét, majd ő is aláírta a másolatot.

— És ön, asszonyom?

Néhány perc múlva nagyot nézett az eredmény láttán.

— Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót! — Szinte áhítatosan nézett föl Blissre. — Ön negatív. Tökéletesen negatív.

— Milyen kedves — mosolygott Bliss elbájolóan.

— Igen, asszonyom. Irigylem önt. — Aztán újra az első másolatra pillantott. — A személyazonossági lapját kérem, Mr. Trevize.

Trevize odaadta. Kendray megnézte, arcán újabb meglepetés tükröződött.

— A terminusi törvényhozás tanácsosa?

— Úgy van.

— Az Alapítvány magas rangú tisztviselője?

— Pontosan — felelte Trevize hűvösen. — Tehát, ha lehet, végezzünk ezekkel gyorsan, rendben?

— Ön a hajó kapitánya?

— Igen, én vagyok az.

— A látogatás célja?

— Az Alapítvány biztonságát érintő ügy, ennél többet nem mondhatok magának. Megértette?

— Igen, uram. Mennyi ideig szándékozik itt tartózkodni?

— Nem tudom. Talán egy hétig.

— Nagyon helyes, uram. És a másik úr?

— Dr. Janov Pelorat a neve — közölte Trevize. — Ott az aláírása, és én kezeskedem érte. A Terminus egyik tudósa, és segítségemre van abban az ügyben, amiért idelátogattam magukhoz.

— Értem, uram, de látnom kell a személyazonossági lapját. Sajnálom, a szabály az szabály. Remélem, ön is megérti, uram.

Pelorat átnyújtotta a papírjait.

Kendray bólintott.

— És az öné, kisasszony?

— Fölösleges zaklatnia a hölgyet — mondta Trevize higgadtan. — Érte is vállalom a kezességet.

— Igen, uram. De tudnom kell a személyazonosságát.

— Attól tartok, uram, nincsenek papírjaim — szólalt meg Bliss.

Kendray összehúzta a szemöldökét.

— Tessék?

— Az ifjú hölgy nem hozott magával papírokat — vágott közbe Trevize. — Feledékenységből. De tökéletesen rendben van. Minden felelősséget vállalok érte.

— Bárcsak megengedhetném önnek, de nincs rá felhatalmazásom — válaszolta Kendray. — A felelősség az enyém. A körülményeket tekintve nincs túl nagy jelentősége. Nem okozhat nehézséget a másolatok beszerzése. Gondolom, az ifjú hölgy is terminusi.

— Nem, ő nem az.

— Akkor hát az Alapítvány egy másik részéből való?

— Ami azt illeti, nem.

Kendray éles pillantást vetett Blissre, majd Trevize-ra.

— Ez bonyolítja a helyzetet, tanácsos. Időbe telik, míg beszerezzük a másolatokat valamely nem alapítványi világról. Bliss kisasszony, mivel ön nem alapítványi polgár, meg kell kérdeznem, melyik bolygón született, és jelenleg hol él. És meg kell várnia, amíg a papírjai megérkeznek.

— Nézze, Mr. Kendray — kezdte Trevize. — Nem látom be, miért van szükség bármiféle akadékoskodásra. Én az Alapítvány kormányának magas rangú tisztviselője vagyok, s nagy fontosságú küldetésben érkeztem magukhoz. Holmi közönséges adminisztrációs munka miatt nem tartóztathat fel.

— Nem én döntök, tanácsos. Ha rajtam múlna, máris leengedném önöket a Comporellonra, de minden cselekedetemet egy vaskos szabálygyűjtemény irányítja. Vagy a könyv szerint járok el, vagy a fejemhez vágják. De abban nyilván nem tévedek, hogy már várja önöket a comporelloni kormány valamelyik tagja. Ha megmondják nekem, ki az, kapcsolatba lépek vele, és ha ő utasít, hogy engedjem át önöket, akkor rendben is vagyunk. Trevize egy pillanatig habozott.

— Ez a lépés nem volna célirányos, Mr. Kendray. Beszélhetnék a közvetlen felettesével?

— Bizonyára beszélhet, de nyilván nem azonnal.

— Biztos vagyok benne, hogy nyomban idejön, mihelyt megtudja, hogy egy alapítványi tisztviselővel beszél.

— Ami azt illeti — szólt Kendray —, köztünk legyen mondva, de ez csak rontana a helyzeten. Tudja, mi nem vagyunk az Alapítvány központi területének része. Mi egy Szövetséges Hatalom irányítása alá tartozunk, és ezt komolyan is vesszük. Az emberek gondosan ügyelnek rá, nehogy alapítványi báboknak tekintsék őket — félre ne értse, uram, csak a közkeletű kifejezést használtam —, és a legszívesebben újra kinyilvánítanák a függetlenségüket. A felettesem jutalompontokat remélne attól, ha visszautasítana holmi különleges szívességet egy alapítványi tisztviselőnek.

— És maga is? — kérdezte Trevize elsötétülő arccal. Kendray megrázta a fejét.

— Én politikailag nem számítok, uram. Nekem senki sem adna jutalompontokat semmiért. Szerencsésnek tekinthetem magam, ha megkapom a béremet. Mellesleg, ha jutalompontokat nem is, rosszpontokat mindenesetre kaphatok, méghozzá igen könnyen. Bár ne így lenne.

— Tudja, hogy a helyzetemnél fogva gondoskodhatom magáról.

— Nem, uram. Sajnálom, ha arcátlanságnak tűnik, de nem hinném, hogy megteheti. És uram, bár zavarba ejt, hogy ezt kell mondanom, de kérem, ne is ajánljon föl nekem semmi értékeset. Példásan megbüntetik azokat a tisztviselőket, akik elfogadnak bármit, és manapság nagy szakértelemmel derítik föl az ilyen eseteket.

— Eszembe se jutott, hogy megvesztegessem magát. Csak arra gondoltam, mit művelne magával Terminus polgármestere, ha értesülne róla, hogy akadályt gördített a küldetésem elé.

— Tanácsos, én tökéletes biztonságban vagyok addig, amíg elbújhatok a szabályzat mögé. Ha a comporelloni Elnöki Tanács tagjait az Alapítvány megbünteti, az az ő gondjuk, és nem az enyém. Ám ha ez segít, uram, önt és dr. Félórától átengedem a hajójukkal együtt. Hagyják az állomáson Bliss kisasszonyt, mi itt tartjuk őt, amíg a papírjairól készült másolatok megérkeznek, s aztán őt is leküldjük a felszínre. Ha a papírok valami oknál fogva nem szerezhetők be, a kereskedelmi járattal szépen visszaküldjük a saját bolygójára. De ebben az esetben, attól tartok, valakinek fedeznie kell az útiköltségét.

Trevize észrevette, milyen képet vág erre Pelorat, s azt mondta:

— Mr. Kendray, beszélhetnék önnel négyszemközt a vezérlőfülkében?

— Rendben van, de sokáig már nem időzhetek a fedélzeten, mert kérdezősködni fognak.

— Nem tart sokáig — ígérte Trevize.

A vezérlőfülkébe érve feltűnő gondossággal csukta be maguk mögött az ajtót, majd halkan beszélni kezdett:

— Én már sokfelé jártam, Mr. Kendray, de olyan helyen még soha, ahol ilyen nagy hangsúlyt fektettek a beutazás szabályozásának apró részleteire, különösen, ha alapítványiakról, mi több, alapítványi tisztségviselőkről volt szó.

— De hiszen az ifjú hölgy nem alapítványi.

— Még akkor is.

— Az efféle dolgok szabályos hullámzást mutatnak — magyarázta Kendray. — Volt néhány botrányos esetünk, ezért most ez a nagy szigorúság. Ha jövőre látogatnak hozzánk, lehet, hogy nem lesz semmi nehézségük, most azonban nem tehetek semmit.

— Próbálja meg, Mr. Kendray — kérlelte Trevize, s a hangja bársonyossá vált. — A könyörületességére bízom magam, s úgy fordulok önhöz, mint férfi a férfihoz. Pelorat és én már jó ideje együtt vagyunk ebben a küldetésben. Ő és én. Csak ő és én. Jó barátok vagyunk, de azért csak magányosak, ha érti, mire gondolok. Pelorat nemrégiben felszedte ezt a kis nőt. Nem kell részleteznem önnek, mi történt, lényeg az, hogy úgy határoztunk, elhozzuk őt magunkkal. Jót tesz az egészségünknek, ha hébe-hóba használjuk a kicsikét.

Namármost Peloratnak családja van odahaza, a Terminuson. Világosan beszélek, gondolom, érti is, de hát Pelorat már idős ember, abban a korban van, amikor a férfiak egy kicsit… hm… elkeserednek. Visszasírják a fiatalságukat és a többi. Nem tud lemondani a lányról. Márpedig ha hivatalosan akár csak említés is történik róla, pokoli gyötrelmek várnak szegény öreg Peloratra a Terminuson, ha majd visszatér.

És ezzel nem is ártunk senkinek, hiszen érti. Bliss kisasszony, ahogy ő nevezi magát — találó név, ha a foglalkozását nézzük[1] —, nem mondható valami észlénynek; de nem is ezt várjuk tőle. Muszáj egyáltalán megemlítenie az ő személyét? Nem írhatná be azt, hogy csak én és Pelorat tartózkodunk a hajón? Amikor elhagytuk a Terminust, csupán kettőnket vettek jegyzékbe. A hivatalos papírokon meg sem kell említeni a nőt. Elvégre tökéletesen mentes minden betegségtől. Ezt éppen ön állapította meg.

Kendray elfintorodott.

— Igazán nem akarok kellemetlenségeket okozni önnek. Értem a helyzetet, és higgye el, együttérzek. Nézze, ha azt hiszi, olyan jó szórakozás olykor hónapokon át is műszakban lenni ezen az állomáson, hát téved. És itt sincs koedukáció; a Comporellonon aztán nem! — Megrázta a fejét. — És nekem is van feleségem, megértem hát. De nézze, ha átengedem is magukat, mihelyt rájönnek, hogy a… ööö… hölgynek nincsenek papírjai, rögtön börtönbe csukják, önt és dr. Peloratot pedig azonnal visszatoloncolják a Terminusra. És engem nyilván kirúgnak az állásomból.

— Mr. Kendray — mondta Trevize —, ezt bízza csak rám. A Comporellonon én már biztonságban leszek. Szót válthatok a küldetésemről valamelyik illetékes személlyel, és attól kezdve velem már semmi baj nem történhet. Minden felelősséget vállalok azért, ami itt történt, ha egyáltalán sor kerül rá… amiben kételkedem. Sőt javasolni fogom az előléptetését, és meg is fogja kapni, mert gondoskodom róla, hogy a Terminus kieszközölje, bárki ellenezné is. Mellesleg így Pelorat is fellélegezhet.

Kendray habozott, majd azt mondta:

— Rendben van. Átengedem önöket. De hadd figyelmeztessem: mostantól fogva azon töröm majd a fejem, hogyan védjem meg magam, ha ez a dolog kitudódik. Az önök védelmében nem óhajtok tenni semmit. Ráadásul én tudom, hogy mennek a dolgok a Comporellonon, önök pedig nem tudják, és mondhatom, a Comporellon nem könnyű világ azok számára, akik megszegik a szabályokat.

— Köszönöm, Mr. Kendray — mondta Trevize. — Nem lesz semmi baj. Efelől megnyugtathatom.


NEGYEDIK FEJEZET

A Comporellonon

13.

14.

15.

16.

<p>NEGYEDIK FEJEZET</p> <p>A Comporellonon</p>
<p>13.</p>

Átjutottak. A fogadóállomás csakhamar pislogó csillaggá zsugorodott mögöttük, s egy-két óra múlva már a felhőtakarón haladtak át.

A gravitikus hajónak nem kell lassú csigavonalban haladnia, de egyetlen gyors zuhanással sem közelíthet a felszínhez. Ha megszabadult is a nehézkedési erőtől, a légellenállástól nem szabadulhatott meg. Bár egyenes vonalban, de óvatosan, fokozatosan lassítva közelíthetett csak a bolygó felszínéhez.

— Hová megyünk? — kérdezte Pelorat zavartan. — Ilyen felhőben meg sem tudom különböztetni egyik helyet a másiktól, öregem.

— Én sem — válaszolta Trevize —, de van hivatalos holotérképünk a Comporellonról, amelyen látható a szárazföldek alakja, magassága, az óceánmélységek — no meg a politikai felosztások is. A térkép a számítógépben van, s ennyi elég is a művelethez. A számítógép összehasonlítja a térképet a felszín szárazföld-tenger mintázatával, így tökéletesen tudja irányítani a hajót, s egy cikloidikus vonal mentén levisz bennünket a fővárosba.

— Ha a fővárosba megyünk — aggodalmaskodott Pelorat —, azonnal politikai örvénybe kerülünk. Ha ez egy Alapítvány-ellenes világ, ahogy az állomáson lévő fickó sejttette, magunk idézzük a fejünkre a bajt.

— Másrészt viszont kézenfekvő, hogy itt van a bolygó szellemi központja — ellenkezett Trevize —, és ha felvilágosítást akarunk kapni, hol másutt kaphatnánk azt meg? Ami pedig az Alapitvány-ellenességüket illeti, kétlem, hogy van merszük túlságosan kimutatni. Lehet, hogy a polgármester nem rajong értem, de azt még ő sem tűrheti el, hogy egy tanácsosával rosszul bánjanak. Nem engedheti, hogy efféle precedens megszülethessek.

Bliss lépett ki a mosdóból, a keze még vizes volt. Fesztelenül igazította meg alsóruháját, majd megszólalt:

— Remélem, hogy az ürülék tökéletes újrafeldolgozáson megy át.

— Nincs más lehetőség — válaszolta Trevize. — Mit gondol, mennyi időre lenne elég a vízkészletünk a salakanyagok recirkulálása nélkül? Maga szerint milyen alapanyagból készülnek azok a rafináltán ízesített élesztők, melyekkel fagyasztott csíraeledelünket fűszerezzük? Remélem, nem vettem él az étvágyát, kitűnő hölgyem?

— Miért vette volna el? Mit gondol, honnan származik az étel és a víz Gaián vagy ezen a bolygón vagy a Terminuson?

— Gaián, természetesen, a salakanyag is él, éppúgy, mint maga — jegyezte meg Trevize.

— Nem él. Tudata van. Ez különbség. A tudatossági szintje természetesen roppant alacsony.

Trevize utálkozva beleszimatolt a levegőbe, de meg sem próbált válaszolni.

— Bemegyek a vezérlőfülkébe, hogy a számítógépnek is legyen társasága. Itt nincs szükség rám — mondta.

— Bemehetünk mi is, hogy segítsünk elszórakoztatni a gépet? — érdeklődött Pelorat. — Képtelen vagyok felfogni, hogy teljesen magától letehet bennünket a felszínre… hogy érzékelni tud más hajókat, esetleg viharokat, vagy… bármit.

Trevize arcára széles mosoly terült.

— Higgye már el, kérem. A hajó sokkal biztonságosabb, ha a számítógép irányítja és nem én. De tényleg, jöjjenek. Hasznukra lehet, ha látják, mi történik.

Már átjutottak a bolygó napfényes oldalára, ahol — mint Trevize elmagyarázta — könnyebben összehasonlíthatták a számítógépbe táplált térképet a napsütötte valósággal, mint amikor az éjszakai oldalon jártak.

— Ez kézenfekvő — jegyezte meg Pelorat.

— Csöppet sem kézenfekvő. A felszínről érkező infravörös sugarak alapján a számítógép éppoly gyorsan tud dönteni. De azért a hosszabb infravörös hullámok nem adják meg neki azt a bizonyosságot, mint a látható fény. Vagyis a számítógép nem lát olyan pontosan és élesen infravörös fénynél, ezért, ha nem szorít a szükség, szívesen megkönnyíteni a dolgát, amennyire csak tudom.

— Mi van akkor, ha a fővárost az éjszakai féltekén találjuk?

— Az esély ötven-ötven százalékos — válaszolta Trevize. — De ha a térkép már pontosnak bizonyult napfényben, akár sötétben is csalhatatlan biztonsággal szállhatunk le a fővárosban. És jóval előtte, hogy a közelébe jutnánk, mikrohullámú sugarak fogják keresztezni az utunkat, és meg is üzenik, melyik leszállóhely a legalkalmasabb számunkra. Izgalomra semmi okunk.

— Biztos benne? — kérdezte Bliss. — Engem úgy visz le, hogy nincs semmiféle igazoló papírom, és születési bolygómként sem tudok megnevezni olyat, amit ezek az emberek ismernek. Márpedig én eltökéltem; hogy semmiképpen nem említem előttük Gaia nevét. Mit teszünk hát, ha a felszínre érve a papírjaimat kérik?

— Nem valószínű, hogy ez bekövetkezik — nyugtatta meg Trevize. — Mindenki azt fogja gondolni, hogy ezen már túlestünk a fogadóállomáson.

— De ha mégis megkérdezik?

— Nos, ezzel a kérdéssel majd akkor birkózunk meg, ha felteszik nekünk. Addig viszont ne csináljunk magunknak fölösleges gondot.

— Lehet, hogy mire meg kell birkóznunk a kérdéssel, már a megoldással is elkéstünk.

— Bízom a leleményességemben, hogy akkor sem lesz túl késő.

— Apropó, leleményesség! Hogy sikerült végül átjuttatnia bennünket a fogadóállomáson?

Trevize ránézett Blissre, s a szája lassan olyan mosolyra húzódott, amitől huncut tizenévesnek látszott.

— Csak igénybe vettem a fantáziámat.

— Mit csinált, öregem? — kérdezte Pelorat.

— Arról volt szó, hogyan tereljem a megfelelő viselkedés útjára — felelte Trevize. — Megpróbáltam fenyegetni, majd lekenyerezni. Hivatkoztam a logikájára és az Alapítványhoz váló hűségére. Egyik sem vált be, ezért elő kellett vennem az utolsó kártyát. Azt mondtam, hogy maga csalja a feleségét, Pelorat.

— A feleségemet? De drága barátom, nekem pillanatnyilag nincs is feleségem!

— Tudom, ő ellenben nem tudta.

— A „feleségem” — szólt közbe Bliss —, gondolom, azt az asszonyt értik, aki egy bizonyos férfi állandó társa.

— Erinél egy kicsit több, Bliss — magyarázta Trevize.

— Törvényes társa, olyan, akinek érvényesíthető jogai vannak e kapcsolat következtében.

— Bliss, nekem nincs feleségem — szólt közbe Pelorat idegesen. — Volt ugyan a múltban egyszer-másszor, de már jó ideje nincs. Ha alá akarod vetni magad a törvényességi szertartásnak…

— Ó, Pel — kiáltotta Bliss, jobb kezével elhárító mozdulatot téve —, mit törődöm én ezzel?! Nekem számtalan társam volt már, akik úgy hozzám tartoztak, mint a te egyik karod a másik karodhoz. Csak a szigetemberek idegenedtek el annyira, hogy kénytelenek mesterséges megállapodásokkal kikényszeríteni az igazi kapcsolat gyenge utánzatát.

— De hiszen én szigetember vagyok, Bliss drágám.

— Idővel kevésbé leszel az, Pel. Talán nem éppen igazi Gaia, de kevésbé szigetember, és özönnel lesznek társaid.

— Én csak téged akarlak, Bliss — mondta Pelorat.

— Ez azért van, mert semmit sem tudsz az egészről. Majd megtanulod.

A szóváltás alatt Trevize a megfigyelőernyőre összpontosított. Arcán feszült türelem látszott. A felhőtakaró egészen beburkolta őket, egy pillanatra mindent elborított a szürke köd.

Mikrohullámú kép, gondolta, és a számítógép rögtön átkapcsolt a radarvisszhangok bemérésére. A felhők eltűntek, helyüket elfoglalta a Comporellon hamis színezésű képe: a különböző szerkezetű övezetek közti határvonalak kissé elmosódottan hullámzottak.

— Ezentúl ilyen képet fogunk látni? — kérdezte enyhén meglepődve Bliss.

— Csak amíg a felhők alá nem ereszkedünk. Akkor újra napfényes lesz minden. — Még végig se mondta, újra kisütött a nap, s a látvány ismét a megszokottá vált.

— Értem — mondta Bliss, majd így folytatta: — Azt azonban nem értem, miért érdekelte a fogadóállomáson dolgozó tisztviselőt, hogy Pel csalja-e a feleségét vagy sem.

— Azt mondtam annak a fickónak, Kendraynek, hogy ha magát feltartóztatja, annak a híre eljuthat a Terminusra, s így a feleségéhez is. Pelorat akkor bajba kerül. Nem részleteztem, miféle bajba, de megpróbáltam érzékeltetni, hogy nagy bajba. A férfiak között létezik amolyan szabadkőművesi összetartás — vigyorodott el Trevize —, így aztán nem árulják el férfitársukat. Ha kérem, talán még segít is. Mert esetleg legközelebb a segítőtárs szorulhat segítségre. Feltételezem — fordította kissé komolyabbra a szót —, hogy hasonló szabadkőművesség létezik a nők között is, de — nem lévén sohasem nő — sohasem volt alkalmam ezt közelebbről is megfigyelni.

Bliss arcát viharos érzelmek dúlták föl.

— Ezt tréfának szánta?! — csattant föl.

— Nem, komolyan beszélek — felelte Trevize. — Nem állítom, hogy az a Kendray nevű fickó csak azért engedett át bennünket, hogy Janovot megkímélje a felesége haragjától. A férfiszolidaritás talán csak az utolsó lökést adta az egyéb érveimhez.

— De hiszen ez rettenetes. A társadalmat a saját szabályai tartják össze és ötvözik egésszé. Ilyen könnyedén lehet megszegni a szabályokat holmi semmiségekért?

— Hát — kényszerült váratlanul védekező állásba Trevize —, néha maga a szabály olyan, hogy nincs jelentősége. Akad néhány világ, amely nagyon pontosan szabályozza az űrtartományába való ki- és belépést békés és kereskedelmileg virágzó időben. Ahogy például mi, hála az Alapítványnak. A Comporellon valami oknál fogva nem igazodik ehhez — talán valami homályos belpolitikai ok miatt. Miért kellene ezt nekünk megszenvednünk?

— Ez mellébeszélés. Ha csak azoknak a szabályoknak, engedelmeskedünk, amelyeket igazságosnak és ésszerűnek tartunk, akkor egyetlen szabály sem érvényes, mert egy sem olyan, amelyet valaki ne tartana igazságtalannak és ésszerűtlennek. És ha a magunk egyéni érdekeit akarjuk érvényesíteni, mint most is, akkor mindig találunk okot, hogy azt higgyük, a bennünket gátló szabály igazságtalan és ésszerűtlen, így kezdődnek az alattomos csalások, melyek végül anarchiához és katasztrófához vezetnek, még az alattomos csaló számára is, mert a társadalom összeomlását ő sem élheti túl.

— A társadalom nem omlik össze ilyen könnyen — szállt vitába Bliss-szel Trevize. — Magából Gaia beszél, és Gaia egyszerűen nem értheti meg a szabad individuumok társadalomba szerveződését. Az ésszerűen és igazságosan lefekteti szabályok a körülmények megváltozásával könnyen haszontalanokká válhatnak, noha a tehetetlenség következtében továbbra is érvényben maradnak. Akkor pedig nemcsak jogos, de egyenesen hasznos is e szabályok áthágása, ami egyben arra is figyelmeztet, hogy immár haszontalanokká — ha nem egyenesen károsakká — váltak.

— Ezek szerint minden tolvaj és gyilkos állíthatja, hogy ő az emberiséget szolgálja.

— Túlzásokra ragadtatja magát. Gaia szuperorganizmusában automatikus megegyezés van a társadalmi szabályokat illetően, és föl sem vetődik senkiben, hogy azokat megszegje. Ugyanígy elmondhatjuk azt is, hogy Gaia tesped és betokosodik. A szabad kapcsolatokban bevallottan megvan a zűrzavar eleme is, de ez az ára annak, hogy a megújulásra és a változtatásra képesek legyünk. Egészében véve méltányos ár.

Bliss hangja egy fokkal magasabbra csapott.

— Maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Gaia tesped és betokosodik! Mi állandó önvizsgálat alatt cselekszünk, viselkedünk és ítélkezünk a dolgok felett. És nem tehetetlenségből, esztelenségből tartunk ki emellett. Gaia tapasztalatok és gondolatok révén tanul; ezért csak akkor változik, amikor arra szükség van.

— Még ha igaz is, amit mond, az önvizsgálat és a tanulás folyamata igencsak lassú lehet, mert Gaián csak Gaia létezik. Itt, a szabadságban viszont, még ha csaknem mindenki egyetért is, mindig lesznek, akik nem értenek egyet, — és bizonyos esetekben e keveseknek lesz igaza, és ha elég okosak, elég fanatikusak és eléggé igazuk van, a végén győzni fognak, és belőlük vállfák a jövendő korok hősei — mint Hari Seldonból, aki tökéletesítette a pszichohistóriát, saját gondolatait szembehelyezte az egész Galaktikus Birodalommal, és győzött.

— A győzelme csak eddig tartott, Trevize. A végakarata szerint elképzelt Második Birodalom nem fog megvalósulni. Galaxia lesz helyette.

— Lesz? — kérdezte Trevize mogorván.

— Maga döntött így, és bármennyit vitatkozik is velem a szigetemberek érdekében, őrült és bűnös szabadságuk érdekében, az agya rejtett zugaiban él valami, ami kényszerítette, hogy egyetértsen velem(velünk)Gaiával, amikor a döntését meghozta.

— Az agyam rejtett zugaiban pillanatnyilag csak az van, amit keresek — felelte Trevize még komorabban. — Kezdetnek mindjárt ez itt — mutatott a megfigyelőernyőre, amelyen egy hatalmas város bontakozott ki a látóhatár szélén: alacsony, csak itt-ott felmagasodó épületek halmaza, s körülötte széles mezők barnállottak a vékony zúzmararéteg alatt.

— Milyen kár — csóválta meg a fejét Pelorat. — Figyelni akartam, hogyan közeledünk, s ehelyett ezt a vitát hallgattam.

— Oda se neki, Janov — mondta Trevize. — Figyelhet még, ha elhagyjuk a bolygót, ígérem, akkor majd becsukom a szám, csak győzze meg Blisst, hogy ő is vigyázzon a magáéra.

És a Távoli csillag egy mikrohullámú sugár nyomában földet ért az űrrepülőtéren.

<p>14.</p>

Kendray zord arccal tért vissza a fogadóállomásra, s tekintetével nyomon követte a Távoli csillag áthaladását. Még a műszak leteltével is erősen nyomott hangulatban volt.

Éppen leült a napot lezáró étkezéshez, amikor egyik társa, egy hórihorgas, ritkás barna hajú fickó, akinek furán távol ülő szeme volt, a szemöldöke pedig olyan szőke, hogy jóformán nem is látszott, leült melléje.

— Mi a baj, Ken? — kérdezte. Kendray szája megrándult.

— A hajó, ami az előbb átment, gravitikus. volt, Gatis.

— Az a furcsa kinézetű, ami egyáltalán nem mutatott radioaktivitást?

— Ezért nem volt radioaktív. Semmi üzemanyag. Gravitikus.

Gatis bólogatott.

— Amire azt mondták, hogy figyeljük?

— Az.

— És te kaptad el. Meg kell hagyni, szerencsés fickó vagy.

— Nem olyan szerencsés. Egy azonosíthatatlan nő is volt benne — és én nem jelentettem.

— Micsoda? Na, ezt én nem hallottam. Tudni sem akarok róla. Szót se többet. Lehetsz a cimborám, de nem akarok a cinkosod lenni, miután a dolog már megtörtént.

— Nem ez aggaszt. Legalábbis nemcsak ez. Le kellett küldenem a hajót. Kell nekik ez a gravitikus… vagy bármelyik. Te is tudod.

— Persze, de legalább jelenthetted volna a nőt.

— Nem akartam. Nincs férjnél. Csak felcsípték, hogy… hogy… használják.

— Hány férfi van a fedélzeten?

— Kettő.

— És egyszerűen csak felcsípték, hogy… szóval arra? Biztosan terminusiak.

— Úgy van.

— Ezeket nem érdekli, mit művelnek a Terminuson.

— Úgy van.

— Undorító. És megengedhetik maguknak.

— Az egyikük házas volt, és nem akarta, hogy a felesége megtudja. Ha jelentem a nőt, a felesége rögtön rájön.

— Hát az asszony nincs odahaza, a Terminuson?

— Dehogy nincs, de akkor is rájönne.

— Megérdemelné az az alak, hogy az asszony megtudja.

— Egyetértek… de miért éppen én legyek érte a felelős?

— Le fognak dorongolni, amiért nem jelentetted. Az nem mentség, hogy nem akartad bajba keverni a pasast.

— Te jelentetted volna?

— Gondolom, kénytelen lettem volna.

— Nem, nem lettél volna. A kormánynak kell az a hajó: Ha ragaszkodom hozzá, hogy jelentem a nőt, a férfiak könnyen meggondolhatták volna magukat, és egy másik bolygó felé veszik az irányt.

— De vajon hisznek-e majd neked?

— Azt hiszem, igen. Az már biztos, hogy csinos kis nő volt. Képzeld csak el, hogy hajlandó volt elmenni két férfival, méghozzá nős emberekkel, volt mersze kihasználni a lehetőséget! Tudod, az ilyesmi kísértésbe hozza az embert.

— Nem hinném, hogy szeretnéd, ha az asszonyság odahaza hallaná, miket mondasz, de még azt se, hogy miket gondolsz.

— Ki mondaná el neki? Te? — kérdezte Kendray gyanakodva.

— Ugyan már. Magadtól is tudhatnád. — Gatis arcáról gyorsan eltűnt a felháborodás, s már folytatta is: — Tudod-e, hogy nem sok jót jósolok azoknak a fickóknak, akiket átengedtél?

— Tudom.

— A lentiek hamar fel fogják ismerni őket, és még ha te megúszod is, ők aztán nem fogják.

— Tudom — ismételte Kendray —, de én sajnálom őket. Akármilyen bajt hoz is rájuk az a nő, semmiség lesz ahhoz képest, amit a hajó hoz rájuk. A kapitány elejtett néhány megjegyzést…

Kendray elhallgatott, mire Gatis sürgetni kezdte:

— Például?

— Felejtsd el — intette Kendray. — Ha kitudódik, a fejemet veszik.

— Nem fogom továbbadni.

— Én se. De nagyon sajnálom azt a két terminusi fickót.

<p>15.</p>

Aki az űrben járva megtapasztalta annak állandóságát, az űrhajózás igazi izgalmát akkor éli át, amikor elkövetkezik a leszállás ideje egy új bolygóra. Alant a föld sebesen siklik hátrafelé, közben egy-egy pillanatra feltűnnek a szárazföldek, a vizek, a szabályos formájú térségek és vonalak, melyek szántóföldeket és utakat jelentenek. Az ember észleli a növények zöldjét, a beton szürkeségét, a csupasz föld barnáját, a hó fehérségét. És ami a fő, a sűrűn lakott halmazok láttán elfogja az izgalom; hiszen minden világon sajátos geometriájú és sajátos építészeti változatosságot mutató városok léteznek.

A hagyományos hajón utazóknak ráadásul még át kellett élniük a földet érés és a leszállópályán való átsiklás izgalmát is. A Távoli csillag azonban más eset volt. A levegőrétegen átlebegve lelassult az ügyesen kiegyensúlyozott légellenállás és nehézkedési erő révén, s az űrkikötő fölött jutott végül nyugalmi állapotba. A viharos szél valamelyest megnehezítette a dolgukat. A Távoli csillag, melyet úgy terveztek, hogy a gravitációs vonzás minél kisebb hatást gyakoroljon rá, nemcsak súlyát, de tömegét tekintve is rendkívül könnyű jármű volt. Ha a tömege túlságosan megközelítette volna a zéró értéket, egyszerűen elfújta volna a szél. Ennélfogva fokozni kellett a gravitációs ellenerőt: a sugárhajtás tolóerejét kellett nagy szakértelemmel úgy felhasználni, hogy az ne csak a bolygó vonzását, hanem a széllökéseket is ellensúlyozza, tekintetbe véve minden egyes szélroham energiáját. Megfelelő számítógép nélkül ezt a manővert nem is lehetett volna végrehajtani.

A hol innen, hol onnan támadó apró, de kikerülhetetlen széllökések közepette a hajó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg végül alámerült a kikötőben számára kijelölt területre.

Amikor a Távoli csillag leszállt, fehérrel tarkázott halványkék ég borult fölébe. A szél még itt, a felszín közelében is viharosan fújt, s noha navigációs veszélyt már nem jelentett, fagyos leheletére Trevize összeborzongott. Rögtön rájött, hogy ruhatáruk teljesen hasznavehetetlen a comporelloni időjárási körülmények között.

Pelorat ezzel szemben elismerően nézett körül, s élvezettel szívta be az orrán át a levegőt; neki jólesett a harapós hideg, legalábbis pillanatnyilag. Szándékosan széttárta kabátja szárnyait, hogy érezze mellén a szél erejét. Tudta, hamarosan be fogja gombolni, még a sálat is a nyaka köré tekeri, most azonban érezni akarta, hogy van levegő. Ilyesmiben a hajón nincs része az embernek.

Bliss szorosan összefogta magán a kabátot, és kesztyűs kezével mélyen a fejébe nyomta a kalapját. Arcán keserves ráncok rajzolódtak ki, s kis híja volt, hogy nem sírta el magát.

— Pokoli világ — motyogta. — Gyűlöl bennünket, rosszul bánik velünk.

— Szó sincs róla, Bliss, drágám — felelte buzgón Pelorat. — Biztos vagyok benne, hogy a lakói szeretik ezt a világot, és az is… ööö… szereti őket, ha megfelel neked ez a megközelítés. Hamarosan fedél alá kerülünk, és ott meleg lesz.

S mint akinek csak most jut eszébe, kitárta kabátja egyik szárnyát, és betakarta vele a lányt, aki rögtön a mellére fészkelte magát.

Trevize mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást az időjárásról. Zsebszámítógépével ellenőrizte a kikötői hatóságoktól kapott kártyát, valóban rajta vannak-e a szükséges adatok: a parkolófolyosó és — parcella száma, a hajó neve és motorszáma és így tovább. Még egyszer megnézte, jól zárta-e le a hajót, majd megkötötte a lehető legnagyobb összegű biztosítást, ha netán szerencsétlenség történne (tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen a Távoli csillag sebezhetetlen a Comporellon feltételezett technikai fejlettségi szintjén, nem beszélve arról, hogy pótolhatatlan, bármi árat kínáljanak is érte).

A taxiállomást megtalálta ott, ahol annak lennie kellett. (Számos űrrepülőtéri berendezés helyére, megjelenési formájára és használatára kidolgozták már az egységes szabványt. Szükség volt rá, mivel az utazóközönség a legkülönbözőbb világokról érkezett az űrrepülőterekre.)

Jelzett taxiért, rendeltetési célul azonban csak a „Cityt” lyukasztotta ki.

Oda is siklott hozzájuk egy taxi diamágneses sítalpain, könnyedén sodortatva magát a szél alatt, ugyanakkor egyfolytában rázkódva nem kimondottan csendes motorja miatt. A színe sötétszürke volt, a fehér taxijelzést a hátsó ajtajain viselte. A sofőrön sötét kabát és fehér szőrmekalap volt.

Pelorat felfigyelt rá. és halkan megjegyezte: — Úgy látszik, ezen-a bolygón a fekete-fehér színezés járja.

— Lehet, hogy a szűkebben vett belvárosban élénkebbek a színek — felelte Trevize.

— A belvárosba mennek, emberek? — szólt bele a sofőr egy kis mikrofonba, talán hogy ne kelljen kinyitnia az ablakot.

Kicsit éneklősen beszélte a galaktikus nyelvet, ami kellemes színezetet adott a beszédének, s még a megértést is megkönnyítette — az ilyesmi mindig nagy megkönnyebbülés, ha új világba érkezik az ember.

— Úgy van — felelte Trevize, mire kinyílt a hátsó ajtó.

Bliss beszállt, őt Pelorat, majd Trevize követte. Az ajtó bezárult, s körülölelte őket a meleg.

Bliss megdörzsölte a kezét, s hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott.

A taxi lassan elindult, miközben a sofőr megszólalt:

— A hajó, amivel jöttek, gravitikus, ugye?

— Látva, ahogy földet ért, kételkedne benne? — kérdezte vissza Trevize száradon.

— Ezek szerint a Terminusról valók? — kérdezősködött tovább a sofőr.

— Ismer más világot, ahol ilyet tudnak építeni? — folytatta Trevize a kérdésre kérdéssel való válaszolást.

Úgy tűnt, a sofőr a választ emészti, miközben a taxi felgyorsult. Aztán mégis megszólalt:

— Maga mindig kérdéssel válaszol a kérdésre?

— Miért ne? — Trevize nem tudott ellenállni a kísértésnek.

— Ez esetben hogy válaszolna, ha azt kérdezném, nem Golan Trevize-nak hívják-e?

— Azt válaszolnám: miért kérdezi? A taxi az űrrepülőtér külterületén megállt, s a sofőr így szólt:

— Kíváncsiságból! Ismét megkérdezem: maga Golan Trevize?

Trevize hangja keménnyé, ellenségessé vált.

— Miért tartozik ez magára?

— Barátom — mondta a sofőr. — Addig nem megyünk tovább, amíg nem felel a kérdésre. És ha nem válaszol határozott igennel vagy nemmel másodperceken belül, elzárom a fűtést az utastérben, és aztán várunk. Maga Golan Trevize tanácsos a Terminusról? Ha nemmel válaszol, meg kell mutatnia nekem a személyazonossági papírjait.

— Igen, Golan Trevize vagyok — válaszolta Trevize — és mint az Alapítvány tanácsosa, remélem, hogy a rangomnak kijáró tisztelettel bánnak velem. A baklövés, amit elkövetett, nagy bajba fogja sodorni. És most mi lesz?

— Most valamivel könnyebb szívvel indulhatunk tovább. — A taxi újra elindult. — Én gondosan választom ki az utasaimat, és csak két férfira számítottam. A nő jelenléte meglepett, ezért azt gondoltam, talán tévedtem. De ha ön valóban az, aki, bizonyára meg fogja magyarázni a nő kilétét, ha majd a rendeltetési céljához ér.

— Maga nem ismeri az én rendeltetési célomat.

— Történetesen ismerem. Ön a Szállítási Minisztériumba megy.

— Nem oda óhajtok menni.

— Ez szemernyit sem változtat a helyzeten, tanácsos. Ha taxisofőr volnék, oda vinném, ahová menni akar. De mivel nem vagyok az, oda viszem, ahová én akarom vinni.

— Elnézést kérek — hajolt előre Pelorat —, de maga valóban taxisofőrnek látszik. Hiszen taxit vezet.

— Bárki vezethet taxit. Csak nem mindenkinek van jogosítványa rá. És nem minden taxi, ami annak látszik.

— Ne játsszunk tovább — mondta Trevize. — Kicsoda maga, és mit csinál? Ne felejtse el, hogy minderről számot kell adnia majd az Alapítványnak.

— Nekem ugyan nem — felelte a sofőr. — Esetleg a feletteseimnek. Én a comporelloni Biztonsági Szolgálat ügynöke vagyok. Azt az utasítást kaptam, hogy bár a rangjuknak kijáró tisztelettel, de mindenképpen eljuttassam önöket az utasításban meghagyott helyre. És jól gondolják meg, hogyan viselkednek, mert az autó fel van fegyverezve, engem pedig felhatalmaztak, hogy támadás esetén védekezzek.

<p>16.</p>

Attól kezdve, hogy a jármű elérte az utazósebességet, tökéletesen simán, zajtalanul futott, s ebben a nagy csendességben Trevize dermedt mozdulatlanságban ült. Bár nem nézett oda, tudta, hogy Pelorat időnként egy-egy oldalpillantást vet rá, s tanácstalan arcáról szinte lerí a kérdés: „Most mit tegyünk? Kérem, mondja meg!”

Szeme Blissre villant, aki nyugodtan, látszólag közömbösen ült a kocsiban. Persze, hiszen ő önmagában is egy egész világ volt. Noha galaktikus. távolságok messziségében voltak Gaiától, az egész bolygó ott rejtőzött a bőre alatt; valódi veszélyben ő bízvást folyamodhatott ehhez a mentsvárhoz.

De hát tulajdonképpen mi történt?

A fogadóállomás tisztviselője nyilván a gyakorlatnak megfelelően leküldte a jelentését — kihagyva belőle Blisst —, amely felkelthette a biztonságiak és mindenekelőtt a Szállítási Minisztérium érdeklődését. Vajon miért?

Békés idők jártak, tudomása szerint semmi különösebb feszültség nem volt a Comporellon és az Alapítvány között. Ő személy szerint az Alapítvány egyik fontos tisztségviselője…

Várjunk csak! A fogadóállomáson azt mondta a tisztviselőnek — annak a Kendray nevűnek —, hogy fontos ügyben jött a comporelloni kormányhoz. Ezt nyomatékosan hangsúlyozta, hogy rávegye, engedje át őket. Kendray nyilván ezt is jelentette, s ez kelthette föl az érdeklődésüket.

Erre nem számított, pedig láthatta volna előre.

Akkor hát hogyan is állunk az állítólagos tisztánlátási tehetségével? Máris kezdi elhinni, hogy valóban fekete doboz, ahogy Gaia feltételezi — vagy legalábbis állítja, hogy feltételezi — róla? Máris ingoványos területre vezette volna a babonás hitre alapozott túlzott önbizalom elhatalmasodása?

Hogyan is ülhetett fel egy percig is ennek az ostobaságnak? Hát valóban soha életében nem tévedett még? Tudta, milyen idő lesz holnap? Nyert valaha is nagy összegeket szerencsejátékon? A válasz: nem, nem és újra csak nem.

Akkor hát csak a nagy horderejű, még éppen csak alakuló dolgokban volt mindig igaza? Ezt meg honnan tudhatná?

Felejtsük el! Végtére is, a puszta tény, hogy azt állította, fontos államügyben jár… nem, az „Alapítvány biztonságát” emlegette…

Nos, tehát a puszta tény, hogy az Alapítvány biztonsága ügyében jött, méghozzá titokban, váratlanul — aminthogy úgy is volt — kelthette föl a figyelmüket. Igen ám, de amíg nem tudják, miről van szó, a legnagyobb óvatossággal kellene eljárniuk. Szertartásosan, a rangjának kijáró tisztelettel kellene bánniuk vele. Semmiképpen sem úgy, hogy elrabolják és fenyegetik.

Pedig pontosan ezt tették. Vajon miért?

Miért érzik magukat elég erősnek és hatalmasnak, hogy így bánjanak a Terminus egyik tanácsosával?

A Föld állna a háttérben? Ugyanaz az erő, amely oly hatásosan rejtette el az eredet világát még a Második Alapítvány nagy mentalistái elől is, lépett most elő, hogy már az első szakaszban meghiúsítsa a kutatását? Vajon a Föld mindentudó? Mindenható?

Trevize megrázta a fejét. Ez az út az őrületbe vezet. Ezentúl mindenért a Földet fogja okolni? Minden megmagyarázhatatlan viselkedést, az út minden kanyarát, a körülmények minden fordulatát a Föld titkos mesterkedése eredményének fog tulajdonítani? Mihelyt így kezdi látni a dolgokat, a biztos kudarc vár rá.

Ekkor érezte, hogy a jármű lelassul, s visszazökkent a valóságba.

Csak most jutott eszébe, hogy egyetlen pillantást sem vetett a városra, melyen áthajtottak. Körülnézett, hogy némi benyomást szerezzen róla. Az épületek alacsonyak voltak de, lévén ez hideg bolygó, talán nagy részük a föld alá húzódott.

Színeket nem látott, s ez idegen volt az emberi természettől.

Olykor feltűnt egy-egy jól bebugyolált járókelő, de ahogy maguk az épületek, bizonyára az emberek többsége is a föld alatt tartózkodik.

A taxi megállt. Alacsony, széles, valami mélyedésből kiemelkedő épület előtt voltak, az alját Trevize nem látta. Percek teltek el így, sem az autó, sem a sofőr nem mozdult. Magas, fehér kalapja majdnem az autó tetejét súrolta.

Trevize szórakozottan eltűnődött, vajon hogy tud a sofőr ki- és beszállni úgy, hogy a kalapját ne verje le közben. Amikor megszólalt, a gőgjében megalázott hivatalnok fojtott dühe érződött a hangján:

— Nos, sofőr, most mi a helyzet?

A sofőrfülke és az utastér közti csillogó válaszfal comporelloni változata korántsem volt kezdetleges munka. A hanghullámok áthatoltak rajta, de Trevize sejtette, hogy a mégoly nagy energiával rendelkező anyagi részecskék ellenben nem.

— Valaki majd feljön önökért — válaszolta a sofőr. — Addig csak üljenek nyugodtan.

Alighogy ezt kimondta, három fej bukkant elő egy enyhe ívű, sima kaptatón a mélység felől, amelyben az épület állt. Majd láthatóvá váltak a fejekhez tartozó testek is; bizonyára valami mozgólépcső-féleségen közeledtek, de magát a berendezést Trevize a kocsiból nem láthatta.

Amikor a három ember odaért, kinyílt a taxi utastér felőli ajtaja, s besüvített rajta a hideg levegő.

Trevize — nyakán összefogva a kabátját — kilépett. Két társa követte — Bliss erősen vonakodva.

A három comporelloni ijesztően alaktalan volt a felfújt öltözékben, amelybe talán villamos fűtést vezettek. Trevize az ilyesmit nem sokra tartotta; a Terminuson nem volt szükség rá, s amikor egy télen, a közeli Anakreon bolygón járva, kölcsönvett egy fűtött kabátot, hamarosan rá kellett jönnie, hogy hajlamos a túlmelegedésre — de addigra már csurgott róla a verejték.

Már ahogy közeledtek, enyhe megbotránkozással vette tudomásul, hogy a comporelloniak fegyvert viselnek. Nem is próbálták eltitkolni — épp ellenkezőleg. Sugárpisztolyukat a külső ruházatukhoz erősített pisztolytáskában tartották.

Egyikük egyenesen Trevize elé lépett, és nyersen megszólalt:

— Elnézést, tanácsos. — S egyetlen, durva mozdulattal szétrántotta Trevize kabátját. Kutató kezét föl-le futtatta Trevize oldalán, hátán, mellén és combjain. Ezután megrázta és ledobta a kabátot. Trevize döbbenetében csak akkor eszmélt rá, hogy gyorsan és hatásosan megmotozták, amikor már vége is volt az egésznek.

Pelorat leesett állal és félrehúzott, tátott szájjal szenvedte el a második comporelloni keze által rajta megesett hasonló méltatlanságot.

A harmadik Blisst vette célba, aki nem várta meg, míg hozzáérnek. Valamiképpen már tudta, mire számítson, mert egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a kabátot, s egy percre ott állt, lenge öltözékében, védtelenül a süvítő szélben.

— Láthatják, fegyvertelen vagyok — közölte az időjáráshoz illő fagyos hangon.

— És valóban láthatta mindenki. A comporelloni megrázta a kabátot, mintha a súlyából akarná megállapítani, rejtegetnek-e benne fegyvert — nyilván észre is vette volna —, majd visszalépett.

Bliss újra belebújt a kabátjába, szorosan összehúzta magán, s Trevize egy pillanatra csodálta a viselkedését. Tudta, mit érezhetett ebben a hidegben, de a lány egyetlen remegést, egyetlen borzongást sem engeded meg magának, mialatt csak egy vékony blúz és pantalló fedte a testét. (Később jutott csak eszébe, vajon szükség esetén nem kaphat-e Bliss meleget Gaia többi részétől.)

Az egyik comporelloni intésére a három Külvilági elindult utána. A másik kettő mögöttük lépdelt. Az utca egy-két járókelője meg sem állt, hogy lássa, mi történik. Vagy nagyon is hozzászoktak már e látványhoz, vagy — ami még valószínűbb — csak azzal törődtek, hogy mihamarabb céljukhoz érjenek valamelyik épületben.

Trevize innen már látta, hogy a comporelloniak egy mozgó rámpán jöttek fel. Most lefelé indultak mind a hatan, méghozzá egy majdnem olyan bonyolult zsiliprendszeren át, mint akármelyik űrhajóé — csakhogy ez inkább a meleget, mintsem a levegőt, volt hivatva bent tartani.

És máris egy hatalmas épület belsejében találták magukat.


13.

<p>13.</p>

Átjutottak. A fogadóállomás csakhamar pislogó csillaggá zsugorodott mögöttük, s egy-két óra múlva már a felhőtakarón haladtak át.

A gravitikus hajónak nem kell lassú csigavonalban haladnia, de egyetlen gyors zuhanással sem közelíthet a felszínhez. Ha megszabadult is a nehézkedési erőtől, a légellenállástól nem szabadulhatott meg. Bár egyenes vonalban, de óvatosan, fokozatosan lassítva közelíthetett csak a bolygó felszínéhez.

— Hová megyünk? — kérdezte Pelorat zavartan. — Ilyen felhőben meg sem tudom különböztetni egyik helyet a másiktól, öregem.

— Én sem — válaszolta Trevize —, de van hivatalos holotérképünk a Comporellonról, amelyen látható a szárazföldek alakja, magassága, az óceánmélységek — no meg a politikai felosztások is. A térkép a számítógépben van, s ennyi elég is a művelethez. A számítógép összehasonlítja a térképet a felszín szárazföld-tenger mintázatával, így tökéletesen tudja irányítani a hajót, s egy cikloidikus vonal mentén levisz bennünket a fővárosba.

— Ha a fővárosba megyünk — aggodalmaskodott Pelorat —, azonnal politikai örvénybe kerülünk. Ha ez egy Alapítvány-ellenes világ, ahogy az állomáson lévő fickó sejttette, magunk idézzük a fejünkre a bajt.

— Másrészt viszont kézenfekvő, hogy itt van a bolygó szellemi központja — ellenkezett Trevize —, és ha felvilágosítást akarunk kapni, hol másutt kaphatnánk azt meg? Ami pedig az Alapitvány-ellenességüket illeti, kétlem, hogy van merszük túlságosan kimutatni. Lehet, hogy a polgármester nem rajong értem, de azt még ő sem tűrheti el, hogy egy tanácsosával rosszul bánjanak. Nem engedheti, hogy efféle precedens megszülethessek.

Bliss lépett ki a mosdóból, a keze még vizes volt. Fesztelenül igazította meg alsóruháját, majd megszólalt:

— Remélem, hogy az ürülék tökéletes újrafeldolgozáson megy át.

— Nincs más lehetőség — válaszolta Trevize. — Mit gondol, mennyi időre lenne elég a vízkészletünk a salakanyagok recirkulálása nélkül? Maga szerint milyen alapanyagból készülnek azok a rafináltán ízesített élesztők, melyekkel fagyasztott csíraeledelünket fűszerezzük? Remélem, nem vettem él az étvágyát, kitűnő hölgyem?

— Miért vette volna el? Mit gondol, honnan származik az étel és a víz Gaián vagy ezen a bolygón vagy a Terminuson?

— Gaián, természetesen, a salakanyag is él, éppúgy, mint maga — jegyezte meg Trevize.

— Nem él. Tudata van. Ez különbség. A tudatossági szintje természetesen roppant alacsony.

Trevize utálkozva beleszimatolt a levegőbe, de meg sem próbált válaszolni.

— Bemegyek a vezérlőfülkébe, hogy a számítógépnek is legyen társasága. Itt nincs szükség rám — mondta.

— Bemehetünk mi is, hogy segítsünk elszórakoztatni a gépet? — érdeklődött Pelorat. — Képtelen vagyok felfogni, hogy teljesen magától letehet bennünket a felszínre… hogy érzékelni tud más hajókat, esetleg viharokat, vagy… bármit.

Trevize arcára széles mosoly terült.

— Higgye már el, kérem. A hajó sokkal biztonságosabb, ha a számítógép irányítja és nem én. De tényleg, jöjjenek. Hasznukra lehet, ha látják, mi történik.

Már átjutottak a bolygó napfényes oldalára, ahol — mint Trevize elmagyarázta — könnyebben összehasonlíthatták a számítógépbe táplált térképet a napsütötte valósággal, mint amikor az éjszakai oldalon jártak.

— Ez kézenfekvő — jegyezte meg Pelorat.

— Csöppet sem kézenfekvő. A felszínről érkező infravörös sugarak alapján a számítógép éppoly gyorsan tud dönteni. De azért a hosszabb infravörös hullámok nem adják meg neki azt a bizonyosságot, mint a látható fény. Vagyis a számítógép nem lát olyan pontosan és élesen infravörös fénynél, ezért, ha nem szorít a szükség, szívesen megkönnyíteni a dolgát, amennyire csak tudom.

— Mi van akkor, ha a fővárost az éjszakai féltekén találjuk?

— Az esély ötven-ötven százalékos — válaszolta Trevize. — De ha a térkép már pontosnak bizonyult napfényben, akár sötétben is csalhatatlan biztonsággal szállhatunk le a fővárosban. És jóval előtte, hogy a közelébe jutnánk, mikrohullámú sugarak fogják keresztezni az utunkat, és meg is üzenik, melyik leszállóhely a legalkalmasabb számunkra. Izgalomra semmi okunk.

— Biztos benne? — kérdezte Bliss. — Engem úgy visz le, hogy nincs semmiféle igazoló papírom, és születési bolygómként sem tudok megnevezni olyat, amit ezek az emberek ismernek. Márpedig én eltökéltem; hogy semmiképpen nem említem előttük Gaia nevét. Mit teszünk hát, ha a felszínre érve a papírjaimat kérik?

— Nem valószínű, hogy ez bekövetkezik — nyugtatta meg Trevize. — Mindenki azt fogja gondolni, hogy ezen már túlestünk a fogadóállomáson.

— De ha mégis megkérdezik?

— Nos, ezzel a kérdéssel majd akkor birkózunk meg, ha felteszik nekünk. Addig viszont ne csináljunk magunknak fölösleges gondot.

— Lehet, hogy mire meg kell birkóznunk a kérdéssel, már a megoldással is elkéstünk.

— Bízom a leleményességemben, hogy akkor sem lesz túl késő.

— Apropó, leleményesség! Hogy sikerült végül átjuttatnia bennünket a fogadóállomáson?

Trevize ránézett Blissre, s a szája lassan olyan mosolyra húzódott, amitől huncut tizenévesnek látszott.

— Csak igénybe vettem a fantáziámat.

— Mit csinált, öregem? — kérdezte Pelorat.

— Arról volt szó, hogyan tereljem a megfelelő viselkedés útjára — felelte Trevize. — Megpróbáltam fenyegetni, majd lekenyerezni. Hivatkoztam a logikájára és az Alapítványhoz váló hűségére. Egyik sem vált be, ezért elő kellett vennem az utolsó kártyát. Azt mondtam, hogy maga csalja a feleségét, Pelorat.

— A feleségemet? De drága barátom, nekem pillanatnyilag nincs is feleségem!

— Tudom, ő ellenben nem tudta.

— A „feleségem” — szólt közbe Bliss —, gondolom, azt az asszonyt értik, aki egy bizonyos férfi állandó társa.

— Erinél egy kicsit több, Bliss — magyarázta Trevize.

— Törvényes társa, olyan, akinek érvényesíthető jogai vannak e kapcsolat következtében.

— Bliss, nekem nincs feleségem — szólt közbe Pelorat idegesen. — Volt ugyan a múltban egyszer-másszor, de már jó ideje nincs. Ha alá akarod vetni magad a törvényességi szertartásnak…

— Ó, Pel — kiáltotta Bliss, jobb kezével elhárító mozdulatot téve —, mit törődöm én ezzel?! Nekem számtalan társam volt már, akik úgy hozzám tartoztak, mint a te egyik karod a másik karodhoz. Csak a szigetemberek idegenedtek el annyira, hogy kénytelenek mesterséges megállapodásokkal kikényszeríteni az igazi kapcsolat gyenge utánzatát.

— De hiszen én szigetember vagyok, Bliss drágám.

— Idővel kevésbé leszel az, Pel. Talán nem éppen igazi Gaia, de kevésbé szigetember, és özönnel lesznek társaid.

— Én csak téged akarlak, Bliss — mondta Pelorat.

— Ez azért van, mert semmit sem tudsz az egészről. Majd megtanulod.

A szóváltás alatt Trevize a megfigyelőernyőre összpontosított. Arcán feszült türelem látszott. A felhőtakaró egészen beburkolta őket, egy pillanatra mindent elborított a szürke köd.

Mikrohullámú kép, gondolta, és a számítógép rögtön átkapcsolt a radarvisszhangok bemérésére. A felhők eltűntek, helyüket elfoglalta a Comporellon hamis színezésű képe: a különböző szerkezetű övezetek közti határvonalak kissé elmosódottan hullámzottak.

— Ezentúl ilyen képet fogunk látni? — kérdezte enyhén meglepődve Bliss.

— Csak amíg a felhők alá nem ereszkedünk. Akkor újra napfényes lesz minden. — Még végig se mondta, újra kisütött a nap, s a látvány ismét a megszokottá vált.

— Értem — mondta Bliss, majd így folytatta: — Azt azonban nem értem, miért érdekelte a fogadóállomáson dolgozó tisztviselőt, hogy Pel csalja-e a feleségét vagy sem.

— Azt mondtam annak a fickónak, Kendraynek, hogy ha magát feltartóztatja, annak a híre eljuthat a Terminusra, s így a feleségéhez is. Pelorat akkor bajba kerül. Nem részleteztem, miféle bajba, de megpróbáltam érzékeltetni, hogy nagy bajba. A férfiak között létezik amolyan szabadkőművesi összetartás — vigyorodott el Trevize —, így aztán nem árulják el férfitársukat. Ha kérem, talán még segít is. Mert esetleg legközelebb a segítőtárs szorulhat segítségre. Feltételezem — fordította kissé komolyabbra a szót —, hogy hasonló szabadkőművesség létezik a nők között is, de — nem lévén sohasem nő — sohasem volt alkalmam ezt közelebbről is megfigyelni.

Bliss arcát viharos érzelmek dúlták föl.

— Ezt tréfának szánta?! — csattant föl.

— Nem, komolyan beszélek — felelte Trevize. — Nem állítom, hogy az a Kendray nevű fickó csak azért engedett át bennünket, hogy Janovot megkímélje a felesége haragjától. A férfiszolidaritás talán csak az utolsó lökést adta az egyéb érveimhez.

— De hiszen ez rettenetes. A társadalmat a saját szabályai tartják össze és ötvözik egésszé. Ilyen könnyedén lehet megszegni a szabályokat holmi semmiségekért?

— Hát — kényszerült váratlanul védekező állásba Trevize —, néha maga a szabály olyan, hogy nincs jelentősége. Akad néhány világ, amely nagyon pontosan szabályozza az űrtartományába való ki- és belépést békés és kereskedelmileg virágzó időben. Ahogy például mi, hála az Alapítványnak. A Comporellon valami oknál fogva nem igazodik ehhez — talán valami homályos belpolitikai ok miatt. Miért kellene ezt nekünk megszenvednünk?

— Ez mellébeszélés. Ha csak azoknak a szabályoknak, engedelmeskedünk, amelyeket igazságosnak és ésszerűnek tartunk, akkor egyetlen szabály sem érvényes, mert egy sem olyan, amelyet valaki ne tartana igazságtalannak és ésszerűtlennek. És ha a magunk egyéni érdekeit akarjuk érvényesíteni, mint most is, akkor mindig találunk okot, hogy azt higgyük, a bennünket gátló szabály igazságtalan és ésszerűtlen, így kezdődnek az alattomos csalások, melyek végül anarchiához és katasztrófához vezetnek, még az alattomos csaló számára is, mert a társadalom összeomlását ő sem élheti túl.

— A társadalom nem omlik össze ilyen könnyen — szállt vitába Bliss-szel Trevize. — Magából Gaia beszél, és Gaia egyszerűen nem értheti meg a szabad individuumok társadalomba szerveződését. Az ésszerűen és igazságosan lefekteti szabályok a körülmények megváltozásával könnyen haszontalanokká válhatnak, noha a tehetetlenség következtében továbbra is érvényben maradnak. Akkor pedig nemcsak jogos, de egyenesen hasznos is e szabályok áthágása, ami egyben arra is figyelmeztet, hogy immár haszontalanokká — ha nem egyenesen károsakká — váltak.

— Ezek szerint minden tolvaj és gyilkos állíthatja, hogy ő az emberiséget szolgálja.

— Túlzásokra ragadtatja magát. Gaia szuperorganizmusában automatikus megegyezés van a társadalmi szabályokat illetően, és föl sem vetődik senkiben, hogy azokat megszegje. Ugyanígy elmondhatjuk azt is, hogy Gaia tesped és betokosodik. A szabad kapcsolatokban bevallottan megvan a zűrzavar eleme is, de ez az ára annak, hogy a megújulásra és a változtatásra képesek legyünk. Egészében véve méltányos ár.

Bliss hangja egy fokkal magasabbra csapott.

— Maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Gaia tesped és betokosodik! Mi állandó önvizsgálat alatt cselekszünk, viselkedünk és ítélkezünk a dolgok felett. És nem tehetetlenségből, esztelenségből tartunk ki emellett. Gaia tapasztalatok és gondolatok révén tanul; ezért csak akkor változik, amikor arra szükség van.

— Még ha igaz is, amit mond, az önvizsgálat és a tanulás folyamata igencsak lassú lehet, mert Gaián csak Gaia létezik. Itt, a szabadságban viszont, még ha csaknem mindenki egyetért is, mindig lesznek, akik nem értenek egyet, — és bizonyos esetekben e keveseknek lesz igaza, és ha elég okosak, elég fanatikusak és eléggé igazuk van, a végén győzni fognak, és belőlük vállfák a jövendő korok hősei — mint Hari Seldonból, aki tökéletesítette a pszichohistóriát, saját gondolatait szembehelyezte az egész Galaktikus Birodalommal, és győzött.

— A győzelme csak eddig tartott, Trevize. A végakarata szerint elképzelt Második Birodalom nem fog megvalósulni. Galaxia lesz helyette.

— Lesz? — kérdezte Trevize mogorván.

— Maga döntött így, és bármennyit vitatkozik is velem a szigetemberek érdekében, őrült és bűnös szabadságuk érdekében, az agya rejtett zugaiban él valami, ami kényszerítette, hogy egyetértsen velem(velünk)Gaiával, amikor a döntését meghozta.

— Az agyam rejtett zugaiban pillanatnyilag csak az van, amit keresek — felelte Trevize még komorabban. — Kezdetnek mindjárt ez itt — mutatott a megfigyelőernyőre, amelyen egy hatalmas város bontakozott ki a látóhatár szélén: alacsony, csak itt-ott felmagasodó épületek halmaza, s körülötte széles mezők barnállottak a vékony zúzmararéteg alatt.

— Milyen kár — csóválta meg a fejét Pelorat. — Figyelni akartam, hogyan közeledünk, s ehelyett ezt a vitát hallgattam.

— Oda se neki, Janov — mondta Trevize. — Figyelhet még, ha elhagyjuk a bolygót, ígérem, akkor majd becsukom a szám, csak győzze meg Blisst, hogy ő is vigyázzon a magáéra.

És a Távoli csillag egy mikrohullámú sugár nyomában földet ért az űrrepülőtéren.


14.

<p>14.</p>

Kendray zord arccal tért vissza a fogadóállomásra, s tekintetével nyomon követte a Távoli csillag áthaladását. Még a műszak leteltével is erősen nyomott hangulatban volt.

Éppen leült a napot lezáró étkezéshez, amikor egyik társa, egy hórihorgas, ritkás barna hajú fickó, akinek furán távol ülő szeme volt, a szemöldöke pedig olyan szőke, hogy jóformán nem is látszott, leült melléje.

— Mi a baj, Ken? — kérdezte. Kendray szája megrándult.

— A hajó, ami az előbb átment, gravitikus. volt, Gatis.

— Az a furcsa kinézetű, ami egyáltalán nem mutatott radioaktivitást?

— Ezért nem volt radioaktív. Semmi üzemanyag. Gravitikus.

Gatis bólogatott.

— Amire azt mondták, hogy figyeljük?

— Az.

— És te kaptad el. Meg kell hagyni, szerencsés fickó vagy.

— Nem olyan szerencsés. Egy azonosíthatatlan nő is volt benne — és én nem jelentettem.

— Micsoda? Na, ezt én nem hallottam. Tudni sem akarok róla. Szót se többet. Lehetsz a cimborám, de nem akarok a cinkosod lenni, miután a dolog már megtörtént.

— Nem ez aggaszt. Legalábbis nemcsak ez. Le kellett küldenem a hajót. Kell nekik ez a gravitikus… vagy bármelyik. Te is tudod.

— Persze, de legalább jelenthetted volna a nőt.

— Nem akartam. Nincs férjnél. Csak felcsípték, hogy… hogy… használják.

— Hány férfi van a fedélzeten?

— Kettő.

— És egyszerűen csak felcsípték, hogy… szóval arra? Biztosan terminusiak.

— Úgy van.

— Ezeket nem érdekli, mit művelnek a Terminuson.

— Úgy van.

— Undorító. És megengedhetik maguknak.

— Az egyikük házas volt, és nem akarta, hogy a felesége megtudja. Ha jelentem a nőt, a felesége rögtön rájön.

— Hát az asszony nincs odahaza, a Terminuson?

— Dehogy nincs, de akkor is rájönne.

— Megérdemelné az az alak, hogy az asszony megtudja.

— Egyetértek… de miért éppen én legyek érte a felelős?

— Le fognak dorongolni, amiért nem jelentetted. Az nem mentség, hogy nem akartad bajba keverni a pasast.

— Te jelentetted volna?

— Gondolom, kénytelen lettem volna.

— Nem, nem lettél volna. A kormánynak kell az a hajó: Ha ragaszkodom hozzá, hogy jelentem a nőt, a férfiak könnyen meggondolhatták volna magukat, és egy másik bolygó felé veszik az irányt.

— De vajon hisznek-e majd neked?

— Azt hiszem, igen. Az már biztos, hogy csinos kis nő volt. Képzeld csak el, hogy hajlandó volt elmenni két férfival, méghozzá nős emberekkel, volt mersze kihasználni a lehetőséget! Tudod, az ilyesmi kísértésbe hozza az embert.

— Nem hinném, hogy szeretnéd, ha az asszonyság odahaza hallaná, miket mondasz, de még azt se, hogy miket gondolsz.

— Ki mondaná el neki? Te? — kérdezte Kendray gyanakodva.

— Ugyan már. Magadtól is tudhatnád. — Gatis arcáról gyorsan eltűnt a felháborodás, s már folytatta is: — Tudod-e, hogy nem sok jót jósolok azoknak a fickóknak, akiket átengedtél?

— Tudom.

— A lentiek hamar fel fogják ismerni őket, és még ha te megúszod is, ők aztán nem fogják.

— Tudom — ismételte Kendray —, de én sajnálom őket. Akármilyen bajt hoz is rájuk az a nő, semmiség lesz ahhoz képest, amit a hajó hoz rájuk. A kapitány elejtett néhány megjegyzést…

Kendray elhallgatott, mire Gatis sürgetni kezdte:

— Például?

— Felejtsd el — intette Kendray. — Ha kitudódik, a fejemet veszik.

— Nem fogom továbbadni.

— Én se. De nagyon sajnálom azt a két terminusi fickót.


15.

<p>15.</p>

Aki az űrben járva megtapasztalta annak állandóságát, az űrhajózás igazi izgalmát akkor éli át, amikor elkövetkezik a leszállás ideje egy új bolygóra. Alant a föld sebesen siklik hátrafelé, közben egy-egy pillanatra feltűnnek a szárazföldek, a vizek, a szabályos formájú térségek és vonalak, melyek szántóföldeket és utakat jelentenek. Az ember észleli a növények zöldjét, a beton szürkeségét, a csupasz föld barnáját, a hó fehérségét. És ami a fő, a sűrűn lakott halmazok láttán elfogja az izgalom; hiszen minden világon sajátos geometriájú és sajátos építészeti változatosságot mutató városok léteznek.

A hagyományos hajón utazóknak ráadásul még át kellett élniük a földet érés és a leszállópályán való átsiklás izgalmát is. A Távoli csillag azonban más eset volt. A levegőrétegen átlebegve lelassult az ügyesen kiegyensúlyozott légellenállás és nehézkedési erő révén, s az űrkikötő fölött jutott végül nyugalmi állapotba. A viharos szél valamelyest megnehezítette a dolgukat. A Távoli csillag, melyet úgy terveztek, hogy a gravitációs vonzás minél kisebb hatást gyakoroljon rá, nemcsak súlyát, de tömegét tekintve is rendkívül könnyű jármű volt. Ha a tömege túlságosan megközelítette volna a zéró értéket, egyszerűen elfújta volna a szél. Ennélfogva fokozni kellett a gravitációs ellenerőt: a sugárhajtás tolóerejét kellett nagy szakértelemmel úgy felhasználni, hogy az ne csak a bolygó vonzását, hanem a széllökéseket is ellensúlyozza, tekintetbe véve minden egyes szélroham energiáját. Megfelelő számítógép nélkül ezt a manővert nem is lehetett volna végrehajtani.

A hol innen, hol onnan támadó apró, de kikerülhetetlen széllökések közepette a hajó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg végül alámerült a kikötőben számára kijelölt területre.

Amikor a Távoli csillag leszállt, fehérrel tarkázott halványkék ég borult fölébe. A szél még itt, a felszín közelében is viharosan fújt, s noha navigációs veszélyt már nem jelentett, fagyos leheletére Trevize összeborzongott. Rögtön rájött, hogy ruhatáruk teljesen hasznavehetetlen a comporelloni időjárási körülmények között.

Pelorat ezzel szemben elismerően nézett körül, s élvezettel szívta be az orrán át a levegőt; neki jólesett a harapós hideg, legalábbis pillanatnyilag. Szándékosan széttárta kabátja szárnyait, hogy érezze mellén a szél erejét. Tudta, hamarosan be fogja gombolni, még a sálat is a nyaka köré tekeri, most azonban érezni akarta, hogy van levegő. Ilyesmiben a hajón nincs része az embernek.

Bliss szorosan összefogta magán a kabátot, és kesztyűs kezével mélyen a fejébe nyomta a kalapját. Arcán keserves ráncok rajzolódtak ki, s kis híja volt, hogy nem sírta el magát.

— Pokoli világ — motyogta. — Gyűlöl bennünket, rosszul bánik velünk.

— Szó sincs róla, Bliss, drágám — felelte buzgón Pelorat. — Biztos vagyok benne, hogy a lakói szeretik ezt a világot, és az is… ööö… szereti őket, ha megfelel neked ez a megközelítés. Hamarosan fedél alá kerülünk, és ott meleg lesz.

S mint akinek csak most jut eszébe, kitárta kabátja egyik szárnyát, és betakarta vele a lányt, aki rögtön a mellére fészkelte magát.

Trevize mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást az időjárásról. Zsebszámítógépével ellenőrizte a kikötői hatóságoktól kapott kártyát, valóban rajta vannak-e a szükséges adatok: a parkolófolyosó és — parcella száma, a hajó neve és motorszáma és így tovább. Még egyszer megnézte, jól zárta-e le a hajót, majd megkötötte a lehető legnagyobb összegű biztosítást, ha netán szerencsétlenség történne (tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen a Távoli csillag sebezhetetlen a Comporellon feltételezett technikai fejlettségi szintjén, nem beszélve arról, hogy pótolhatatlan, bármi árat kínáljanak is érte).

A taxiállomást megtalálta ott, ahol annak lennie kellett. (Számos űrrepülőtéri berendezés helyére, megjelenési formájára és használatára kidolgozták már az egységes szabványt. Szükség volt rá, mivel az utazóközönség a legkülönbözőbb világokról érkezett az űrrepülőterekre.)

Jelzett taxiért, rendeltetési célul azonban csak a „Cityt” lyukasztotta ki.

Oda is siklott hozzájuk egy taxi diamágneses sítalpain, könnyedén sodortatva magát a szél alatt, ugyanakkor egyfolytában rázkódva nem kimondottan csendes motorja miatt. A színe sötétszürke volt, a fehér taxijelzést a hátsó ajtajain viselte. A sofőrön sötét kabát és fehér szőrmekalap volt.

Pelorat felfigyelt rá. és halkan megjegyezte: — Úgy látszik, ezen-a bolygón a fekete-fehér színezés járja.

— Lehet, hogy a szűkebben vett belvárosban élénkebbek a színek — felelte Trevize.

— A belvárosba mennek, emberek? — szólt bele a sofőr egy kis mikrofonba, talán hogy ne kelljen kinyitnia az ablakot.

Kicsit éneklősen beszélte a galaktikus nyelvet, ami kellemes színezetet adott a beszédének, s még a megértést is megkönnyítette — az ilyesmi mindig nagy megkönnyebbülés, ha új világba érkezik az ember.

— Úgy van — felelte Trevize, mire kinyílt a hátsó ajtó.

Bliss beszállt, őt Pelorat, majd Trevize követte. Az ajtó bezárult, s körülölelte őket a meleg.

Bliss megdörzsölte a kezét, s hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott.

A taxi lassan elindult, miközben a sofőr megszólalt:

— A hajó, amivel jöttek, gravitikus, ugye?

— Látva, ahogy földet ért, kételkedne benne? — kérdezte vissza Trevize száradon.

— Ezek szerint a Terminusról valók? — kérdezősködött tovább a sofőr.

— Ismer más világot, ahol ilyet tudnak építeni? — folytatta Trevize a kérdésre kérdéssel való válaszolást.

Úgy tűnt, a sofőr a választ emészti, miközben a taxi felgyorsult. Aztán mégis megszólalt:

— Maga mindig kérdéssel válaszol a kérdésre?

— Miért ne? — Trevize nem tudott ellenállni a kísértésnek.

— Ez esetben hogy válaszolna, ha azt kérdezném, nem Golan Trevize-nak hívják-e?

— Azt válaszolnám: miért kérdezi? A taxi az űrrepülőtér külterületén megállt, s a sofőr így szólt:

— Kíváncsiságból! Ismét megkérdezem: maga Golan Trevize?

Trevize hangja keménnyé, ellenségessé vált.

— Miért tartozik ez magára?

— Barátom — mondta a sofőr. — Addig nem megyünk tovább, amíg nem felel a kérdésre. És ha nem válaszol határozott igennel vagy nemmel másodperceken belül, elzárom a fűtést az utastérben, és aztán várunk. Maga Golan Trevize tanácsos a Terminusról? Ha nemmel válaszol, meg kell mutatnia nekem a személyazonossági papírjait.

— Igen, Golan Trevize vagyok — válaszolta Trevize — és mint az Alapítvány tanácsosa, remélem, hogy a rangomnak kijáró tisztelettel bánnak velem. A baklövés, amit elkövetett, nagy bajba fogja sodorni. És most mi lesz?

— Most valamivel könnyebb szívvel indulhatunk tovább. — A taxi újra elindult. — Én gondosan választom ki az utasaimat, és csak két férfira számítottam. A nő jelenléte meglepett, ezért azt gondoltam, talán tévedtem. De ha ön valóban az, aki, bizonyára meg fogja magyarázni a nő kilétét, ha majd a rendeltetési céljához ér.

— Maga nem ismeri az én rendeltetési célomat.

— Történetesen ismerem. Ön a Szállítási Minisztériumba megy.

— Nem oda óhajtok menni.

— Ez szemernyit sem változtat a helyzeten, tanácsos. Ha taxisofőr volnék, oda vinném, ahová menni akar. De mivel nem vagyok az, oda viszem, ahová én akarom vinni.

— Elnézést kérek — hajolt előre Pelorat —, de maga valóban taxisofőrnek látszik. Hiszen taxit vezet.

— Bárki vezethet taxit. Csak nem mindenkinek van jogosítványa rá. És nem minden taxi, ami annak látszik.

— Ne játsszunk tovább — mondta Trevize. — Kicsoda maga, és mit csinál? Ne felejtse el, hogy minderről számot kell adnia majd az Alapítványnak.

— Nekem ugyan nem — felelte a sofőr. — Esetleg a feletteseimnek. Én a comporelloni Biztonsági Szolgálat ügynöke vagyok. Azt az utasítást kaptam, hogy bár a rangjuknak kijáró tisztelettel, de mindenképpen eljuttassam önöket az utasításban meghagyott helyre. És jól gondolják meg, hogyan viselkednek, mert az autó fel van fegyverezve, engem pedig felhatalmaztak, hogy támadás esetén védekezzek.


16.

<p>16.</p>

Attól kezdve, hogy a jármű elérte az utazósebességet, tökéletesen simán, zajtalanul futott, s ebben a nagy csendességben Trevize dermedt mozdulatlanságban ült. Bár nem nézett oda, tudta, hogy Pelorat időnként egy-egy oldalpillantást vet rá, s tanácstalan arcáról szinte lerí a kérdés: „Most mit tegyünk? Kérem, mondja meg!”

Szeme Blissre villant, aki nyugodtan, látszólag közömbösen ült a kocsiban. Persze, hiszen ő önmagában is egy egész világ volt. Noha galaktikus. távolságok messziségében voltak Gaiától, az egész bolygó ott rejtőzött a bőre alatt; valódi veszélyben ő bízvást folyamodhatott ehhez a mentsvárhoz.

De hát tulajdonképpen mi történt?

A fogadóállomás tisztviselője nyilván a gyakorlatnak megfelelően leküldte a jelentését — kihagyva belőle Blisst —, amely felkelthette a biztonságiak és mindenekelőtt a Szállítási Minisztérium érdeklődését. Vajon miért?

Békés idők jártak, tudomása szerint semmi különösebb feszültség nem volt a Comporellon és az Alapítvány között. Ő személy szerint az Alapítvány egyik fontos tisztségviselője…

Várjunk csak! A fogadóállomáson azt mondta a tisztviselőnek — annak a Kendray nevűnek —, hogy fontos ügyben jött a comporelloni kormányhoz. Ezt nyomatékosan hangsúlyozta, hogy rávegye, engedje át őket. Kendray nyilván ezt is jelentette, s ez kelthette föl az érdeklődésüket.

Erre nem számított, pedig láthatta volna előre.

Akkor hát hogyan is állunk az állítólagos tisztánlátási tehetségével? Máris kezdi elhinni, hogy valóban fekete doboz, ahogy Gaia feltételezi — vagy legalábbis állítja, hogy feltételezi — róla? Máris ingoványos területre vezette volna a babonás hitre alapozott túlzott önbizalom elhatalmasodása?

Hogyan is ülhetett fel egy percig is ennek az ostobaságnak? Hát valóban soha életében nem tévedett még? Tudta, milyen idő lesz holnap? Nyert valaha is nagy összegeket szerencsejátékon? A válasz: nem, nem és újra csak nem.

Akkor hát csak a nagy horderejű, még éppen csak alakuló dolgokban volt mindig igaza? Ezt meg honnan tudhatná?

Felejtsük el! Végtére is, a puszta tény, hogy azt állította, fontos államügyben jár… nem, az „Alapítvány biztonságát” emlegette…

Nos, tehát a puszta tény, hogy az Alapítvány biztonsága ügyében jött, méghozzá titokban, váratlanul — aminthogy úgy is volt — kelthette föl a figyelmüket. Igen ám, de amíg nem tudják, miről van szó, a legnagyobb óvatossággal kellene eljárniuk. Szertartásosan, a rangjának kijáró tisztelettel kellene bánniuk vele. Semmiképpen sem úgy, hogy elrabolják és fenyegetik.

Pedig pontosan ezt tették. Vajon miért?

Miért érzik magukat elég erősnek és hatalmasnak, hogy így bánjanak a Terminus egyik tanácsosával?

A Föld állna a háttérben? Ugyanaz az erő, amely oly hatásosan rejtette el az eredet világát még a Második Alapítvány nagy mentalistái elől is, lépett most elő, hogy már az első szakaszban meghiúsítsa a kutatását? Vajon a Föld mindentudó? Mindenható?

Trevize megrázta a fejét. Ez az út az őrületbe vezet. Ezentúl mindenért a Földet fogja okolni? Minden megmagyarázhatatlan viselkedést, az út minden kanyarát, a körülmények minden fordulatát a Föld titkos mesterkedése eredményének fog tulajdonítani? Mihelyt így kezdi látni a dolgokat, a biztos kudarc vár rá.

Ekkor érezte, hogy a jármű lelassul, s visszazökkent a valóságba.

Csak most jutott eszébe, hogy egyetlen pillantást sem vetett a városra, melyen áthajtottak. Körülnézett, hogy némi benyomást szerezzen róla. Az épületek alacsonyak voltak de, lévén ez hideg bolygó, talán nagy részük a föld alá húzódott.

Színeket nem látott, s ez idegen volt az emberi természettől.

Olykor feltűnt egy-egy jól bebugyolált járókelő, de ahogy maguk az épületek, bizonyára az emberek többsége is a föld alatt tartózkodik.

A taxi megállt. Alacsony, széles, valami mélyedésből kiemelkedő épület előtt voltak, az alját Trevize nem látta. Percek teltek el így, sem az autó, sem a sofőr nem mozdult. Magas, fehér kalapja majdnem az autó tetejét súrolta.

Trevize szórakozottan eltűnődött, vajon hogy tud a sofőr ki- és beszállni úgy, hogy a kalapját ne verje le közben. Amikor megszólalt, a gőgjében megalázott hivatalnok fojtott dühe érződött a hangján:

— Nos, sofőr, most mi a helyzet?

A sofőrfülke és az utastér közti csillogó válaszfal comporelloni változata korántsem volt kezdetleges munka. A hanghullámok áthatoltak rajta, de Trevize sejtette, hogy a mégoly nagy energiával rendelkező anyagi részecskék ellenben nem.

— Valaki majd feljön önökért — válaszolta a sofőr. — Addig csak üljenek nyugodtan.

Alighogy ezt kimondta, három fej bukkant elő egy enyhe ívű, sima kaptatón a mélység felől, amelyben az épület állt. Majd láthatóvá váltak a fejekhez tartozó testek is; bizonyára valami mozgólépcső-féleségen közeledtek, de magát a berendezést Trevize a kocsiból nem láthatta.

Amikor a három ember odaért, kinyílt a taxi utastér felőli ajtaja, s besüvített rajta a hideg levegő.

Trevize — nyakán összefogva a kabátját — kilépett. Két társa követte — Bliss erősen vonakodva.

A három comporelloni ijesztően alaktalan volt a felfújt öltözékben, amelybe talán villamos fűtést vezettek. Trevize az ilyesmit nem sokra tartotta; a Terminuson nem volt szükség rá, s amikor egy télen, a közeli Anakreon bolygón járva, kölcsönvett egy fűtött kabátot, hamarosan rá kellett jönnie, hogy hajlamos a túlmelegedésre — de addigra már csurgott róla a verejték.

Már ahogy közeledtek, enyhe megbotránkozással vette tudomásul, hogy a comporelloniak fegyvert viselnek. Nem is próbálták eltitkolni — épp ellenkezőleg. Sugárpisztolyukat a külső ruházatukhoz erősített pisztolytáskában tartották.

Egyikük egyenesen Trevize elé lépett, és nyersen megszólalt:

— Elnézést, tanácsos. — S egyetlen, durva mozdulattal szétrántotta Trevize kabátját. Kutató kezét föl-le futtatta Trevize oldalán, hátán, mellén és combjain. Ezután megrázta és ledobta a kabátot. Trevize döbbenetében csak akkor eszmélt rá, hogy gyorsan és hatásosan megmotozták, amikor már vége is volt az egésznek.

Pelorat leesett állal és félrehúzott, tátott szájjal szenvedte el a második comporelloni keze által rajta megesett hasonló méltatlanságot.

A harmadik Blisst vette célba, aki nem várta meg, míg hozzáérnek. Valamiképpen már tudta, mire számítson, mert egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a kabátot, s egy percre ott állt, lenge öltözékében, védtelenül a süvítő szélben.

— Láthatják, fegyvertelen vagyok — közölte az időjáráshoz illő fagyos hangon.

— És valóban láthatta mindenki. A comporelloni megrázta a kabátot, mintha a súlyából akarná megállapítani, rejtegetnek-e benne fegyvert — nyilván észre is vette volna —, majd visszalépett.

Bliss újra belebújt a kabátjába, szorosan összehúzta magán, s Trevize egy pillanatra csodálta a viselkedését. Tudta, mit érezhetett ebben a hidegben, de a lány egyetlen remegést, egyetlen borzongást sem engeded meg magának, mialatt csak egy vékony blúz és pantalló fedte a testét. (Később jutott csak eszébe, vajon szükség esetén nem kaphat-e Bliss meleget Gaia többi részétől.)

Az egyik comporelloni intésére a három Külvilági elindult utána. A másik kettő mögöttük lépdelt. Az utca egy-két járókelője meg sem állt, hogy lássa, mi történik. Vagy nagyon is hozzászoktak már e látványhoz, vagy — ami még valószínűbb — csak azzal törődtek, hogy mihamarabb céljukhoz érjenek valamelyik épületben.

Trevize innen már látta, hogy a comporelloniak egy mozgó rámpán jöttek fel. Most lefelé indultak mind a hatan, méghozzá egy majdnem olyan bonyolult zsiliprendszeren át, mint akármelyik űrhajóé — csakhogy ez inkább a meleget, mintsem a levegőt, volt hivatva bent tartani.

És máris egy hatalmas épület belsejében találták magukat.


ÖTÖDIK FEJEZET

Harc a hajóért.

17.

18.

19.

20.

21.

<p>ÖTÖDIK FEJEZET</p> <p>Harc a hajóért.</p>
<p>17.</p>

Trevize első benyomása az volt, hogy egy hiperdráma szereplőjévé avatták — közelebbről egy, a Birodalom idejében játszódó történelmi kalandregény szereplőjévé. E játékhoz sajátos díszletek járultak (néhány változatban, ámbár lehet, hogy valójában csak egy volt, s azt használta minden hiperdráma-rendező), melyek az ereje teljében lévő Trantor világot átfogó bolygóvárosát jelképezték.

És íme, most látta a hatalmas tereket, a rohanó gyalogosokat, a kicsiny járműveket, melyek a számukra fenntartott sávokon robogtak.

Amikor fölnézett, szinte várta, hogy boltíves fülkék homálya felé tartó légitaxikat fog látni, de ebben legalább csalódhatott. Sőt ahogy magához tért kezdeti megdöbbenéséből, rájött, hogy ez az épület sokkalta kisebb, mint amekkorát az ember a Trantoron elvárhatna. És csak egy épület volt, nem pedig egy épületegyüttes része, mely ezer és ezer mérföldekre nyúlik minden irányban.

És a színek is mások voltak. A hiperdrámákban a Trantort mindig ijesztően rikító színekkel ábrázolták, a ruhák pedig tökéletesen hordhatatlanok, célszerűtlenek voltak. De mindeme színek és modorosságok csak arra szolgáltak, hogy jelképezzék a Birodalom dekadenciáját (ez a szemlélet manapság kötelező érvényű volt), különös tekintettel a Trantoréra.

Ebből az alaphelyzetből kiindulva a Comporellon csakis a dekadencia szöges ellentéte lehetett, mert a színskála, amit Pelorat odafent az űrkikötőben észrevételezett, itt csak megerősítést nyert.

A falak a szürke különböző árnyalatait mutatták, a mennyezet mindenütt fehér volt, az emberek pedig fekete, szürke és fehér ruhákat viseltek. Időnként feltűnt egy-egy tiszta fekete öltözék is, még ritkábban egy-egy teljesen szürke, de tiszta fehéret Trevize egyet sem látott. A minta azonban sohasem ismétlődött, mintha a színektől megfosztott emberekben elfojthatatlanul élt volna a vágy, hogy valamiképpen mégiscsak kimutassák egyéniség voltukat.

Az arcok általában kifejezéstelenek, vagy ha nem, akkor mogorvák voltak. A nők rövidre vágott hajat viseltek, a férfiak hosszabbat, de a homlokukból hátrasimítva, rövid varkocsokba fonva. Amikor elhaladtak egymás mellett, nem néztek egymásra. Mindenkiből áradt a céltudatosság, mintha az agyukat megtöltő üzleti ügyek semmi másra nem hagynának helyet. Férfiak és nők egyformán öltöztek, csak a hajuk hossza, a mell domborulata és a csípő szélessége jelezte a különbséget.

Egy liftbe kísérték őket, mely öt szintet haladt lefelé. Amikor kiléptek, egy ajtóhoz kellett menniük, amelyen egy szürke tábla volt, rajta apró, szerény, fehér betűk: „Mitza Lizalor, SzállMin”.

Az elöl haladó comporelloni megérintette a feliratot, s az a következő pillanatban felragyogott. Az ajtó kinyílt, és ők bevonulták.

Tágas, meglehetősen üres szobába jutottak, melynek kopársága felért a tér tüntető pazarlásával, talán hogy megmutassa használója hátalmát.

Két kifejezéstelen arcú testőr állt a hosszabbik fal előtt, tekintetüket egyenesen a belépőkre szegezve. A szoba mértani középpontjánál talán valamicskével hátrébb egy hatalmas íróasztal terpeszkedett a helyiség közepén. Mögötte pedig minden bizonnyal Mitza Lizalor: nagy testű, sima arcú, sötét szemű alak. Két erős, hosszú ujjú, szögletes körmű keze az asztalon nyugodott.

A SzállMin (szállítási miniszter, gondolta Trevize) felsőruhájának széles hajtókája fehéren világított egy egyébként sötétszürke ruhán. A hajtókák alatt kettős fehér sáv haladt átlósan, a mell közepén keresztezve egymást. Trevize észrevette, hogy noha az öltözéket úgy szabták, hogy semlegesítse a mell domborulatát, a fehér X mégiscsak felhívta rá a figyelmet.

A miniszter kétségtelenül nő volt. A mellét figyelmen kívül hagyva is elárulta rövidre nyírt haja, s noha az arca nem volt kifestve, a vonásai is ezt mutatták.

És a hangja is vitathatatlanul asszonyra vallott: zengő alt volt.

— Jó napot — mondta. — Nem fordul elő gyakran, hogy terminusi férfiak tisztelnek meg bennünket a látogatásukkal. Továbbá olyan asszony, aki nem szerepel a nyilvántartásban. — Tekintete egyikről a másikra vándorolt, majd megállapodott Trevize-on, aki fenyegető mozdulatlanságba merevedve állt előtte. — Ráadásul e férfiak egyike a Tanács tagja.

— Az Alapítvány tanácsosa — szólalt meg Trevize, s nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztosan csengjen. — Golan Trevize tanácsos, alapítványi küldetésben.

— Küldetésben? — A miniszter szemöldöke megemelkedett.

— Küldetésben — ismételte Trevize. — Miért bánnak hát úgy velünk, mint holmi gonosztevőkkel? Miért vettek őrizetbe fegyveres testőrök, s miért vezettek foglyokként ide? Remélem, tudja, hogy az Alapítvány Tanácsának nem fog tetszeni, ha tudomást szerez róla.

— És ettől függetlenül — szólalt meg Bliss, s a hangja az idősebb asszonyéhoz képest szinte csipogónak tűnt —, ezentúl most már mindig állnunk kell?

A miniszter egy hosszú percig jeges tekintettel nézett Blissre, aztán fölemelte egyik karját, s azt mondta:

— Három széket! Azonnal!

Nyílt egy ajtó, s a szokásos komor comporelloni divat szerint öltözött három férfi robogott be rajta három székkel. Az íróasztal előtt állók leültek.

— Tessék — jegyezte meg a miniszter fagyos mosollyal —, így már kényelmesebb?

Trevize gondolatban rávágta, hogy nem. A székek párnázatlanok, hidegek voltak, kemény ülésük és támlájuk egyáltalán nem követte a test vonalát.

— Miért vagyunk itt? — kérdezte. A miniszter belenézett az asztalán heverő papírokba.

— El fogom mondani, mihelyt tisztáztuk a tényeket. A maguk Távoli csillag nevű hajója a Terminusról való. Így van, tanácsos?

— Igen.

A miniszter fölnézett.

— Én használtam a maga címét, tanácsos. Az udvariasság kedvéért nem használná ön is az enyémet?

— Miniszterasszony elegendő lesz? Vagy van ennél tiszteletteljesebb is?

— Nincs tiszteletteljesebb, uram, és fölösleges halmoznia a címeket. A „miniszter” elegendő, vagy mondjon „asszonyomat”, ha megunja a sok ismétlést.

— Akkor a válaszom a kérdésére: Igen, miniszter.

— A hajó parancsnoka Golan Trevize, az Alapítvány polgára, egyben a terminusi Tanács tagja. Eddig igazam van, tanácsos?

— Igen, miniszter. És mivel én az Alapítvány polgára vagyok…

— Még nem végeztem, tanácsos. Tartsa meg az ellenvetéseit, míg elmondom a magamét. A kísérője Janov Pelorat, tudós, történész, az Alapítvány polgára. Ön az, ugye, dr. Pelorat?

Pelorat. akaratlanul is összerezzent, amikor a miniszter feléje fordította kutató tekintetét.

— Igen, az vagyok, kedv… — Elhallgatott, majd újrakezdte: — Igen, miniszter.

A miniszter energikusan kulcsolta össze az ujjait.

— A nekem továbbított jelentésben asszonyról nem tesznek említést. Ez a nő a hajó állományába tartozik?

— Igen, miniszter — felelte Trevize.

— Akkor most az asszonyhoz fordulok. A neve?

— Blissnek ismernek — válaszolta a mereven ülő Bliss higgadtan, világosan —, bár a teljes nevem hosszabb, asszonyom. Kívánja, hogy elmondjam az egészet?

— Pillanatnyilag beérem annyival, hogy Bliss. Ön is az Alapítvány polgára, Bliss?

— Nem vagyok az, asszonyom.

— Melyik világnak a polgára, Bliss?

— Nincsenek papírjaim, melyek bizonyítanák, hogy bármelyik világ polgára lennék, asszonyom.

— Nincsenek papírjai, Bliss? — Egy kis jelzést tett az előtte fekvő papírokon. — A tényt följegyeztem. Mit csinál ön a hajó fedélzetén?

— Utas vagyok, asszonyom.

— Kérte a papírjait akár Trevize tanácsos, akár dr. Pelorat, mielőtt a fedélzetre lépett volna, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Közölte velük, hogy nincsenek papírjai, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Mi a dolga a hajó fedélzetén, Bliss? Illik a neve arra a tevékenységre, amit űz?

— Utas vagyok, nincs más dolgom — felelte Bliss büszkén.

— Miért zaklatja ezt a nőt, miniszter? — vágott közbe Trevize. — Miféle törvényt sértett meg?

Lizalor miniszter tekintete Blissről Trevize-ra siklott.

— Maga Külvilági, tanácsos, nem ismeri a mi törvényeinket — mondta. — Mindazonáltal, ha a mi világunkra látogat, ön is engedelmeskedni tartozik ezeknek. A saját törvényeit nem hozhatja magával ide; ez a galaktikus törvény általános szabálya, azt hiszem.

— Elismerem, miniszter, de ebből még nem tudom, milyen törvényeiket sértette meg ez a lány.

— Általános szabály a Galaxisban, tanácsos, hogy ha a látogató az általa meglátogatott világ fennhatóságán kívül eső világból érkezik, magával kell hoznia a személyazonossági papírjait. Sok világ hanyagul kezeli ezt a kérdést, vagy mert olyan nagyra értékeli a turizmust, vagy mert a rendszabályok hidegen hagyják. Mi, comporelloniak nem tartozunk közéjük. Mi törvénytisztelő világ vagyunk, és azokat másokkal is szigorúan betartatjuk. Ez a nő világ nélküli személy, és mint ilyen, megsérti a törvényeinket.

— Neki ez ügyben nem volt választása — mondta Trevize. — Én vezettem a hajót, és én hoztam le a Comporellonra. Neki velünk kellett jönnie, vagy arra céloz, miniszter, hogy ki kellett volna löknünk őt az űrbe?

— Ez csupán azt jelenti, hogy ön is megsértette a törvényünket, tanácsos.

— Nem, ez nem így van, miniszter. Én nem vagyok Külvilági. Én az Alapítvány polgára vagyok, és a Comporellon a neki alávetett világokkal együtt az Alapítvány Szövetséges Hatalmának része. Én mint az Alapítvány polgára szabadon jöhettem ide.

— Hogyne, tanácsos, mindaddig, míg bizonyítani tudja, hogy ön valóban az Alapítvány polgára.

— Amit-meg is teszek, miniszter.

— De még az Alapítvány polgáraként sincs joga megsérteni a törvényeinket oly módon, hogy magával hoz egy világnélküli személyt.

Trevize habozott. Nyilvánvaló, hogy a határőr, Kendray nem tartotta meg a neki tett ígéretét, nincs értelme hát, hogy védje őt.

— A határállomáson nem tartóztattak föl bennünket, tehát úgy gondoltam, az engedély arra is vonatkozik, hogy ezt az asszonyt magammal hozhatom, miniszter.

— Igaz, hogy nem tartóztatták fel önöket, tanácsos. Igaz, hogy a bevándorlási hatóságok nem jelentették az asszonyt, hanem átengedték. Gyanítom azonban, hogy a fogadóállomás tisztviselői úgy vélték — teljes joggal —, hogy előbbre való a hajójukat a felszínre engedni, mint holmi világnélküli személy miatt aggodalmaskodni. Amit ők tettek, kereken kimondva szabálysértés volt, s nekünk a megfelelő módon kell az ügyben eljárnunk, de nem kétlem, hogy a döntésüket végül jogosnak fogjuk ítélni. Mi a szigorú törvények világa vagyunk, tanácsos, de az ész diktálta határokon túl nem ragaszkodunk a törvényekhez.

— Akkor én most az ész nevében kérem, engedjen a szigorából, miniszter — vágta rá Trevize azonnal. — Ha valóban nem kapott felvilágosítást a fogadóállomástól abban az értelemben, hogy a hajónk fedélzetén egy világ nélküli személy is tartózkodik, akkor ön nem tudta, hogy a földet érésünk pillanatában valamely törvényüket megsértjük. Mégis teljesen nyilvánvaló, hogy felkészült rá, miszerint bennünket a leérkezésünk pillanatában őrizetbe vesz, amit valóban meg is tett. Miért cselekedett így, ha nem volt oka rá, hogy azt higgye, valamelyik törvényüket megsértjük?

A miniszter elmosolyodott.

— Megértem a zavarát, tanácsos. Hadd nyugtassam meg, bármit tudtunk is — vagy nem tudtunk — az utasa világnélküli voltáról, annak semmi köze ahhoz, hogy önöket őrizetbe vettük. Mi az Alapítvány nevében cselekedtünk így, amelynek, mint ön rámutatott, Szövetséges Hatalma vagyunk.

— De hát ez lehetetlen, miniszter — meredt rá elképedve Trevize. — Vagy még rosszabb! Nevetséges!

A miniszter kuncogása olyan volt, mint a mézcsorgás.

— Érdekelne, tanácsos, miként értékeli ön a nevetségest rosszabbnak a lehetetlennél. Egyébként ebben egyetértünk. Sajnos azonban az ön számára sem az egyik, sem a másik nem igaz. Miért is lenne az?

— Mert én az alapítványi kormány tagja vagyok, az ő küldetésükben járok, és teljességgel elképzelhetetlen, hogy le akarnának tartóztatni engem, de még az is, hogy hatalmukba állna, miután mentelmi joggal rendelkezem.

— Ó, megfeledkezett a címemről, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ami azt illeti, nem kértek meg rá, hogy minden teketória nélkül letartóztassam önt. Én csak azt teszem, amivel keresztülvihetem, amire valóban megkértek, tanácsos.

— Vagyis, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben megpróbálta leplezni érzelmeit e félelmetes nő előtt.

— Vagyis hogy elvegyem a hajóját, tanácsos, és visszaküldjem az Alapítványnak.

— Micsoda?

— Megint elhagyta a címemet, tanácsos. Ez nagy hanyagságra vall, és cseppet sem könnyít a helyzetén. Gondolom, a hajó nem az öné. Vagy talán ön tervezte, esetleg ön építette, netalán ön fizetett érte?

— Természetesen nem, miniszter. Az Alapítvány kormánya nekem utalta ki.

— Akkor feltehetően az Alapítvány kormányának joga van érvényteleníteni ezt a kiutalást, tanácsos. Úgy képzelem, ez egy értékes hajó.

Trevize nem válaszolt.

— Ez egy gravitikus hajó, tanácsos — folytatta a miniszter. — Nem lehet belőle sok, még az Alapítványnak sem. Bizonyára megbánták, hogy a kevés közül egyet önnek utaltak ki. Talán rávehetne őket, hogy utaljanak ki egy másikat, egy, kevésbé értékeset, amely mindazonáltal tökéletesen megfelel majd a küldetésének. De meg kell kapnunk a hajót, amelyen ide érkezett.

— Nem, miniszter, a hajóról nem mondhatok le. Nem hihetem, hogy az Alapítvány erre kérte önt.

— Nem egyedül engem, tanácsos — mosolygott a miniszter. — És nem is kizárólag a Comporellont. Okunk van feltételezni, hogy a kérést elküldték a sok-sok világ és térség közül mindazoknak, melyek az Alapítvány fennhatósága és szövetsége alá tartoznak. Ebből arra következtetek, hogy az Alapítvány nem ismeri az ön útitervét, és bizonyos dühödt eltökéltséggel kutatja a hollétét. Amiből továbbá arra következtetek, hogy önnek nincs a Comporellont érintő olyan küldetése, melyet az Alapítvány megbízásából végezne. Röviden, tanácsos, ön hazudott nekem.

Trevize-nak eléggé nehezére esett megszólalni:

— Szeretném látni a kérés másolatát, amelyet az Alapítvány kormányától kapott, miniszter. Azt hiszem, ehhez jogom van.

— Hogyne, mihelyt az ügy törvényes keretek közé kerül. Mi nagyon komolyan vesszük a törvényes formákat, tanácsos, és biztosíthatom, a jogai teljes védelmet fognak élvezni. De úgy vélem, jobb és könnyebb volna, ha meg tudnánk egyezni itt, a nyilvánosság kizárásával, elhalasztva ezzel a bírósági eljárást. Ez jobban megfelelne nekünk is, és meggyőződésem, hogy az Alapítványnak is, amelynek nem lehet célja, hogy az emberek Galaxis-szerte tudomást szerezzenek egy szökevény törvényhozóról. Ez nevetséges helyzetbe hozná az Alapítványt, ami — a maga és az én felfogásom szerint is — rosszabb lenne a lehetetlennél.

Trevize ismét hallgatásba burkolózott.

A miniszter várt egy kicsit, aztán folytatta, éppoly zavartalanul, mint eddig:

— Nézze, tanácsos, akár bizalmas megegyezés, akár bírósági eljárás révén, de mindenképpen szándékunkban áll megszerezni a hajót. A büntetés, amiért hazátlan utast hozott magával, azon múlik, melyik utat választjuk. Követelje a törvényt, és a nő csak súlyosbítani fogja az ügyét; a vétekért keményen felelősségre vonjuk mindannyiukat, s biztosíthatom, nem lesz könnyű dolguk. Ha viszont megegyezünk, a kereskedelmi járat bárhová elviszi az utasát, ahová csak óhajtja, s ha úgy kívánják, önök ketten el is kísérhetik. Vagy ha az Alapítvány megkér bennünket, a rendelkezésére bocsáthatjuk az egyik saját hajónkat, egy tökéletesen megfelelőt — feltéve természetesen, hogy az Alapítvány kártalanít bennünket egy vele egyenértékű, saját hajójával. De ha ön bármilyen oknál fogva nem kíván visszatérni az Alapítvány ellenőrzése alá tartozó területre, mi hajlandók vagyunk menedéket nyújtani, s akár még comporelloni honpolgárságot is nyerhet nálunk. Látja, számtalan előnyös lehetősége van, ha hajlandónak mutatkozik egy baráti egyezségre, de nincs egy se, ha ragaszkodik a törvényes jogaihoz.

— Ön túlságosan mohó, miniszter — szólalt meg végre Trevize. — Olyasmit ígér, amit nem tud teljesíteni. Nem ígérhet nekem menedéket, ha az Alapítvány azt kívánja, hogy szolgáltassanak ki neki.

— Tanácsos, én sohasem ígérek olyasmit, amit ne tudnék teljesíteni — felelte a miniszter. — Az Alapítvány kérése csak a hajóra vonatkozik. Önnel mint egyénnel kapcsolatban nem rendelkeztek, sem senki mással a hajón tartózkodók közül. Kívánságuk egyedül a járműre vonatkozik.

Trevize egy gyors pillantást vetett Blissre, majd azt mondta:

— Megengedi, miniszter, hogy egy rövid ideig megtanácskozzam a dolgot dr. Pelorattal és Bliss kisasszonnyal?

— Hogyne, tanácsos. Adok önnek tizenöt percet.

— Hatszemközt, miniszter.

— Átvezetik önöket egy másik szobába, és tizenöt perc múlva visszakísérik, tanácsos. Mialatt ott vannak, nem zavarjuk önöket, s meg sem kíséreljük, hogy a beszélgetésüket kihallgassuk. Erre a szavamat adom, és én megtartom a szavamat. Mindazonáltal továbbra is őrizet alatt lesznek, tehát ne legyenek olyan őrültek, hogy a szökés gondolatával foglalkozzanak.

— Megértettük, miniszter.

— És amikor visszatérnek, reméljük, szabad beleegyezésüket adják a hajó átengedéséhez. Máskülönben működésbe lép a törvény gépezete, és az sokkal rosszabb lesz mindannyiuk számára, tanácsos. Megértette?

— Megértettem, miniszter — felelte Trevize, minden erejével véka alá rejtve a haragját, hiszen csöppet sem vált volna javára, ha szabadjára engedi.

<p>18.</p>

Kicsi, de jól megvilágított szoba volt. A berendezés mindössze egy heverőből és két székből állt-, s tisztán lehetett hallani a szellőztető berendezés halk zümmögését. Egészében véve sokkal kényelmesebbnek látszott, mint a miniszter hatalmas és steril irodája.

Egy robusztus, magas testőr vezette oda őket, keze állandóan a sugárpisztolya fölött lebegett. Amikor beléptek a szobába, ő az ajtó előtt maradt, s csak ennyit mondott, de nyomatékosan:

— Tizenöt percük van.

De akkor már tompa csattanással a helyére is siklott az ajtó.

— Csak remélhetem, hogy nem hallgatnak ki bennünket — mondta Trevize.

— A szavát adta rá, Golan — felelte Pelorat.

— Önmaga alapján ítéli meg az embereket, Janov. Az ő úgynevezett „szava” nekem nem elég. Habozás nélkül megszegi, ha úgy látja jónak.

— Nem számít — szólt közbe Bliss. — Le tudom árnyékolni a szobát.

— Van árnyékolód? — érdeklődött Pelorat. Bliss elmosolyodott, hófehér fogai kivillantak.

— Gaia elméje az árnyékoló, Pel. Hatalmas elme, hidd el.

— Ide jutottunk ennek a hatalmas elmének a korlátai miatt — jegyezte meg Trevize dühösen.

— Hogy érti ezt? — kérdezte Bliss.

— Amikor a hármas találkozó felbomlott, maga visszavont engem mind a polgármester, mind a második alapítványbeli Gendibal elméjéből. Egyiknek se jutottam többé eszébe, legföljebb a ködös messzeségből és minden érzelmi töltés nélkül. Magamra lettem hagyva.

— Ezt kellett tennünk — felelte Bliss. — Maga a mi legfontosabb erőforrásunk.

— Igen. Golan Trevize, az igazlátó. De a hajómat bezzeg nem vonták vissza az elméjükből, igaz? Branno polgármester nem engem kért vissza; én őt nem érdekeltem, de bezzeg visszakérte a hajót! A hajót nem felejtette el.

Bliss összehúzta a szemöldökét.

— Gondolja csak végig — folytatta Trevize. — Gaia úgy vette, mintha én egy egységet alkotnék a hajómmal; hogy mi ketten összetartozunk. Ha Branno nem gondol rám, nem fog gondolni a hajóra sem. Az a baj, hogy Gaia nem érti, mi az az egyéni jelleg. Számára én és a hajóm egyetlen organizmus vagyok, márpedig ez egy téves elképzelés.

— Lehetséges — mondta Bliss halkan.

— Nos, akkor a maga dolga, hogy helyrehozza ezt a hibát — jelentette ki Trevize kereken. — Nekem szükségem van a gravitikus hajómra és a számítógépemre. Semmi más nem helyettesítheti őket. Tehát, Bliss, gondoskodjon róla, hogy megtarthassam a hajót. Maga képes irányítani az agyakat.

— Úgy van, Trevize, de ez az irányítás nem könnyű feladat számunkra. Megtettük a hármas találkozó alkalmával, de tudja-e, mennyi ideig készültünk arra a találkozóra? Hogy mennyit-számoltunk? Mérlegeltünk? Évekbe tellett — de szó szerint. Nem sétálhatok oda csak úgy egy asszonyhoz, s igazíthatok egyet az agyán, hogy azt tegye, ami egy másik embernek megfelel.

— Maga szerint ez az idő megfelel…

Bliss nem hagyta magát félbeszakítani.

— Csak egyszer folyamodjak ehhez a módszerhez, vajon hol állunk meg a végén? Beleavatkozhattam volna a tisztviselő gondolataiba a fogadóállomáson, s rögtön átmehettünk volna. Befolyásolhattam volna a taxis ügynök gondolatait, s ő is utunkra engedett volna.

— Nos, ha már említi, megkérdezhetem, hogy miért nem tette?

— Mert nem tudjuk, mindez hová vezetne. Nem ismerjük a mellékhatásokat; amelyek, meglehet, még többet rontanának a helyzetünkön. Ha én most igazítok egyet a miniszter elméjén, az hatással lesz az őt másokhoz fűző kapcsolataira, s mivel magas hivatalt tölt be a kormányában, e hatás még a csillagközi kapcsolatokat is érintheti. Míg el nem jön az az idő, amikor minden ilyesmit előre ki tudunk számítani, nem merünk az agyához nyúlni.

— Akkor miért van egyáltalán velünk?

— Mert bekövetkezhet az a pillanat, amikor a maga élete forog veszélyben. Meg kell védenem az életét minden áron, még Pel vagy a saját életem árán is. A. fogadóállomáson nem volt életveszélyben. Most sincs. Ezt a helyzetet magának kell megoldania, s ez mindaddig. Így lesz, amíg Gaia fel nem tudja mérni valamely cselekvés következményeit, s magára nem vállalja a döntést.

Trevize gondolkodóba esett, s végül így szólt:

— Tehát nekem kell megpróbálnom valamit. Nem biztos, hogy sikerül.

Az ajtó kinyílt, éppoly zajos döndüléssel, ahogyan becsukódott.

— Jöjjenek ki — szólt be a testőr.

— Mit fog csinálni, Golan? — suttogta Pelorat, miközben kilépdeltek.

— Még magam sem tudom egészen — súgta vissza Trevize a fejét csóválva. — Rögtönöznöm kell.

<p>19.</p>

Amikor visszaértek az irodába, Lizalor miniszter ugyanúgy ült az íróasztalánál. A belépők láttán arca zord mosolyra húzódott.

— Bízom benne, Trevize tanácsos, azzal az elhatározással tért vissza, hogy hajlandó lemondani a birtokában lévő alapítványi hajóról — mondta.

— Azzal az elhatározással jöttem vissza, miniszterválaszolta Trevize nyugodtan —, hogy megbeszéljük a feltételeket.

— Nincsenek megbeszélni való feltételek, tanácsos. A tárgyalást, amennyiben ragaszkodik hozzá, nagyon gyorsan meg lehet rendezni, és még gyorsabban le lehet folytatni. Kezeskedem, hogy még a legelfogulatlanabb bíróság is elítéli, miután a bűne — az, hogy hazátlan személyt hozott magával — nyilvánvaló és vitathatatlan. Ezek után már törvényadta jogunk, hogy elkobozzuk a hajóját, és példás büntetést szabjunk ki mindhármukra. Ne kényszerítse ki e büntetéseket, csak hogy egy napig késleltessen bennünket.

— Mégiscsak vannak megvitatni való feltételek, miniszter, mert akármilyen gyorsan elítélnek is bennünket, az én hozzájárulásom nélkül nem vehetik el a hajót. Ha megkísérlik, hogy nélkülem, erőszakkal hatoljanak a fedélzetére, a hajó megsemmisül, s vele együtt az űrállomás, a rajta lévő összes emberi lénnyel. Ez kétségkívül feldühítené az Alapítványt, amit önök nem mernek megkockáztatni. Ha fenyegetésekkel vagy rossz bánásmóddal akarnának kényszeríteni a hajó felnyitására, az nyilván ellenkezne a törvényeikkel, s ha végső szorultságukban mégis megszegnék saját törvényeiket, bennünket pedig megkínoznának, vagy akár hosszabb időre kegyetlen és szokatlan börtönbüntetéssel sújtanának, az Alapítvány arról is tudomást szerezne, s még inkább feldühödne. Bármennyire akarják is a hajót, nem engedhetnék meg a precedenst, hogy alapítványi polgárokkal rosszul bánjanak. Nos, beszélhetünk végre a feltételekről?

— Képtelenségeket beszél — ráncolta össze a homlokát a miniszter. — Ha szükséges, magához az Alapítványhoz fogunk fordulni. Ők tudni fogják, hogyan nyissák ki a saját hajójukat, esetleg ők kényszerítik magát, hogy kinyissa.

— Nem használta a címemet, miniszter, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ön is jól tudja, hogy csak legvégső esetben fordul az Alapítványhoz, hiszen nem áll szándékában visszaszolgáltatni nekik a hajót.

A mosoly lehervadt a miniszter arcáról.

— Miféle képtelenség ez, tanácsos?

— Az a fajta képtelenség, miniszter, amit talán másoknak nem szükséges hallaniuk. Engedje meg, hogy a barátom és az ifjú hölgy visszavonuljon valami kényelmes szállodai szobába, ahol végre kipihenhetik magukat, és bocsássa el a testőreit is. Maradjanak kint az ajtó előtt, és hagyjanak itt önnek egy sugárpisztolyt. Maga nem valami törékeny kis nő, és egy sugárpisztollyal a kezében nem kell tartania tőlem. Én fegyvertelen vagyok.

A miniszter az asztal fölött áthajolt hozzá.

— Nem fordulhat elő olyan eset, hogy félnem kellene magától.

Anélkül hogy hátranézett volna, magához intette az egyik testőrt, aki azonnal odalépett, s erőteljes dobbantással vigyázzba vágta magát.

— Testőr — szólt az asszony —, őt és őt kísérje az 5-ös lakosztályba. Gondoskodjék a kényelmükről és az őrzésükről. Maga felel érte, ha netán rosszul bánnak velük, vagy ha a biztonságukon valami csorba esik.

Felállt, és hiába határozta el Trevize, hogy tökéletesen megőrzi a hidegvérét, mégis összerándult egy kicsit. A nő magas volt: legalább 1,85 méter, mint Trevize, ha ugyan nem magasabb egy-két centiméterrel. A mellén kereszteződő, majd a derekát körülfogó két fehér csík még keskenyebbnek láttatta amúgy is keskeny derekát. Valami energikus kecsesség volt benne, és Trevize borongva gondolt rá, hogy valószínűleg igazat mondott, amikor azt állította, hogy nincs semmi félnivalója tőle. Ha dulakodásra kerülne a sor, gondolta, az asszony játszi könnyedséggel két vállra fektetné.

— Jöjjön velem, tanácsos — mondta a nő. — Ha ezentúl képtelenségeket akar mondani, jobb, ha minél kevesebben hallják, már csak a maga érdekében is.

Fürge léptekkel haladt elöl, s a mögötte lépkedő Trevize úgy érezte, eltörpül az árnyékában, holott ehhez hasonlót még sohasem érzett nő társaságában. Amikor beléptek egy liftbe, s az ajtó bezárult mögöttük, a nő újra megszólalt:

— Most egyedül vagyunk, tanácsos, és ha olyan illúziókat melenget, hogy erőszakot alkalmaz velem szemben valami elképzelt cél elérése érdekében, kérem, tegyen le róla. — Kán tálasa még szembetűnőbbé vált, amikor látható élvezettel hozzátette: — Maga kifejezetten erős példánynak látszik, de biztosíthatom, nem esne nehezemre eltörni a karját vagy a gerincét, ha meg kellene tennem. Van nálam fegyver, de ehhez még arra sem lenne szükségem.

Trevize megvakarta az arcát, s közben a tekintete lesiklott, majd felvándorolt a nő testén.

— Miniszter, én birkózásban állom a sarat bármelyik férfival, aki a súlycsoportomba tartozik, de már eldöntöttem, hogy önnel szemben elveszíteném a menetet. Tudom, mikor vagyok eleve reménytelen helyzetben.

— Helyes — felelte a miniszter, és elégedettnek látszott.

— Hová megyünk, miniszter? — kérdezte Trevize.

— Le! Meglehetősen mélyre. De azért ne aggódjon. Egy hiperdrámában, gondolom, így indulnának el önnel valami föld alatti várbörtön felé, de a Comporellonon nincsenek föld alatti várbörtönök, csak egészen egyszerű börtönök. Most a magánlakosztályomba megyünk; nem olyan romantikus hely, mint a régi, csúf birodalmi idők várbörtönei voltak, de kényelmesebb.

Trevize úgy becsülte, legalább ötven méterre szállhattak le a bolygó felszíne alá, amikor a lift ajtaja félrehúzódott, és ők kiléptek.

<p>20.</p>

Nem titkolt meglepetéssel nézett körül a lakosztályban.

— Nem tetszik a lakásom, tanácsos? — kérdezte mogorván a miniszter.

— Dehogy, miért is ne tetszene, miniszter? Csak meglepődtem. Erre nem számítottam. Ami kevés benyomásom volt az önök világáról a megérkezésem óta látottak és hallottak alapján, abból úgy gondoltam, hogy ez egy önmegtartóztató, minden haszontalan fényűzést kerülő világ.

— Az is, tanácsos. Energiaforrásaink korlátozottak, tehát az életünknek is éppoly ridegnek kell lennie, mint az időjárásnak.

— De hát ez, miniszter… — Trevize kitárta a karját, mintha át akarná ölelni a szobát, amelyben (ezen a világon először) színeket látott, ahol a heverők párnázottak voltak, a megvilágított falak lágyan szórták a fényt, és a padlót puha szőnyeg borította, mely ruganyossá tette a lépteket, s elnyelte a zajokat. — Ez aztán valóban fényűző!

— Ahogy mondja, tanácsos, valóban kerüljük a haszontalan fényűzést, a hivalkodó fényűzést, a pazarlóan szertelen fényűzést. Ez itt ellenben magánfényűzés, amelynek megvan a maga haszna. Én keményen dolgozom, súlyos felelősséget hordok a vállamon. Szükségem van egy helyre, ahol egy időre megfeledkezhetem a hivatalom nehézségeiről.

— És minden comporelloni így él, ha a többiek szeme elfordul róla, miniszter? — tudakolta Trevize.

— A munkája és a felelőssége mértékétől függ. Kevesen engedhetik meg maguknak, vagy érdemlik ki, vagy — hála etikai szabályzatunknak — igénylik.

— De ön, miniszter, megengedheti, megérdemli — és igényli?

— A rangnak megvannak a maga előjogai, éppúgy, mint a kötelezettségei — válaszolta a miniszter. — És most foglaljon helyet, tanácsos, és meséljen nekem arról az őrültségről, amit a fejében forgat. — Leült a heverőre, amely lassan engedett tömör súlyának, majd rámutatott egy hasonlóan puha székre. Trevize így nem túl messzire, és pontosan szembekerült vele.

— Őrültség, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben leült.

A miniszter láthatóan elengedte magát jobb könyökét egy párnára támasztotta.

— Magánbeszélgetésben nem szükséges túl mereven ragaszkodnunk a hivatalos tárgyalások hangneméhez. Nyugodtan hívhat Lizalornak, én pedig Trevize-nak fogom szólítani. Mondja el, Trevize, mit sütött ki, hadd vizsgáljuk meg együtt közelebbről.

Trevize keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt a székben.

— Nézze, Lizalor, maga választás elé állított engem: vagy önként átadom a hajót, vagy hivatalos bírósági eljárást indítanak ellenem. Mindkét esetben végül az önöké lesz a hajó. Ön mégis megtett mindent, hogy meggyőzzön, válasszam az első lehetőséget. Még arra is hajlandó, hogy a sajátom helyett egy másik hajót ajánljon fel, hogy a barátaimmal együtt oda mehessek, ahova akarok. Vagy ha az a kívánságunk, itt maradhatunk a Comporellonon, s még honpolgárságot is kaphatunk. Tizenöt percig tanácskozhattunk egymás között a részletekről. Mi több, hajlandó volt idehozni engem a magánlakosztályába, mialatt a barátaim feltehetőleg egy kényelmes szállodában pihennek. Egyszóval, Lizalor, ön megveszteget engem, s mindent bedob, hogy tárgyalás nélkül engedjem át önnek a hajómat.

— Ugyan, Trevize, nem bízhatna bennem pusztán humánus érzéseitől indíttatva?

— Nem.

— Vagy abból a megfontolásból, hogy az önkéntes lemondás gyorsabb és célravezetőbb minden bírósági tárgyalásnál?

— Nem! Nekem más javaslatom lenne.

— Mégpedig?

— A törvényszéki tárgyalásnak egyetlen komoly hátránya van: a nyilvánossága. Maga számtalanszor hivatkozott e világ szigorú törvénykezési rendszerére, és én gyanítom, hogy egy tárgyalást nehéz úgy lebonyolítani, hogy ne készüljön róla részletes jegyzőkönyv. Ha pedig ez így van, akkor az Alapítvány tudomást fog szerezni róla, s mihelyt a tárgyalás lezajlott, önnek vissza kell szolgáltatnia a hajót.

— Természetesen — felelte Lizalor kifürkészhetetlen arcai. — A hajó az Alapítvány tulajdona.

— Ezzel szemben — folytatta Trevize — ha magánegyezséget köt velem, arról nem kell jegyzőkönyvnek készülnie. Megkaphatja a hajót, és mivel az Alapítvány mit sem tud az ügyről — hiszen ők még azt sem tudják, hogy mi ezen a világon vagyunk —, az megmarad a Comporellon tulajdonában. Meggyőződésem, hogy önnek ez a valódi szándéka.

— Miért tennénk ezt? — Az asszony arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit. — Hát nem vagyunk az Alapítvány Szövetség része?

— Nem egészen. Az önök státusa Szövetséges Hatalom. Bármelyik galaktikus térképen, ahol a Szövetség tagországait vörössel jelzik, a Comporellon és alárendelt világai halvány rózsaszín foltként tűnnek elő.

— Még így is, mint Szövetséges Hatalom, nyilván együttműködnénk az Alapítvánnyal.

— Együttműködnének? Nem lehet, hogy a Comporellon teljes függetlenségről, netán vezető szerepről álmodozik? Régi világ az önöké. Szinte valamennyi világ öregebbnek állítja magát, mint amilyen, de a Comporellon valóban öreg világ.

Lizalor miniszter megengedte, hogy egy hűvös mosoly fusson át az arcán.

— A legöregebb, ha hinni lehet néhány rajongónknak.

— Nem lehet, hogy volt idő, amikor a Comporellon valóban vezető hatalma volt egy viszonylag kicsiny világcsoportnak? Nem lehet, hogy még most is arról álmodoznak, egyszer még visszaszerzik ezt az elveszett pozíciót?

— Gondolja, hogy ilyen lehetetlen célról álmodozunk? Őrültségnek neveztem, még mielőtt megismertem volna a gondolatait, és most, hogy megismertem, valóban őrültségnek tartom.

— Lehetnek bármilyen lehetetlen álmaink, azért még dédelgethetjük azokat. A Galaxison gyakorlatilag az a Terminus uralkodik, amely ennek a Galaxisnak a legkülső peremén található, és ötszáz éves történelmével bármelyik más világnál fiatalabb. És a Comporellon ne vágyna erre a szerepre? Nos? — mosolyodott el Trevize.

Lizalor komoran válaszolta:

— Ahogy értésünkre adták, a Terminus a Hari Seldon-féle terv révén érte el ezt a pozíciót.

— Ez a felsőbbrendűségének pszichológiai alátámasztása, és valószínűleg csak addig marad érvényben, amíg az emberek hisznek benne. Lehetséges, hogy a comporelloni kormány nem hisz benne. De a Terminusnak ezenkívül van még egy technológiai támasza is. A Galaxis felett gyakorolt hegemóniája kétségtelenül fejlett technológiáján alapszik — amelyre az önt annyira izgató gravitikus hajó csak egy példa. A Terminuson kívül egyetlen világ sem rendelkezik gravitikus hajóval. Ha a Comporellonnak is volna egy, és minden részletre kiterjedően megtanulná a működési elvét, feltétlenül óriási lépést tenne előre a műszaki haladás terén. Én ugyan nem hiszem, hogy ezzel máris felülkerekedhetne a Terminuson, de a kormánya hihet benne.

— Ezt nem mondhatja komolyan — felelte Lizalor. — Ha egy kormány az Alapítvány határozott kívánsága ellenére meg akarná tartani magának a hajót, magára bőszítené az Alapítványt — márpedig a történelem megmutatta, milyen kellemetlen tud lenni az Alapítvány haragja.

— Az Alapítvány haragjának csak akkor volna hatása, ha tudná, hogy van valami, amin fel kell bőszülnie — jegyezte meg Trevize.

— Ha így áll a dolog, Trevize — feltéve, hogy a helyzetelemzése több, mint egyszerű őrültség —, nem lenne hasznosabb magának is, ha előnyös üzletet kötve átadná nekünk a hajót? Elfogadva az érvelését, hajlandók volnánk jogarát fizetni azért, hogy szép csendben megszerezzük a hajót.

— Tehát megbízik bennem, hogy nem jelentem az ügyet az Alapítványnak?

— Hogyne. Miután azt is jelentenie kellene, hogy maga milyen szerepet vállalt az ügyben.

— Jelenthetem úgy is, hogy kényszer hatására cselekedtem.

— Igaz. Ha a józan esze nem figyelmeztetné, hogy a polgármestere egy szavát se hinné el. Ugyan már, egyezzünk meg végre!

— Nem én, Lizalor asszony — rázta meg a fejét Trevize. — A hajó az enyém, és az enyémnek is kell maradnia. Ahogy már mondtam, szörnyű energiával fogom felrobbantani, ha erőszakkal próbálnak feljutni rá. Biztosíthatom, az igazat. mondom. Ne gondolja, hogy a levegőbe beszélek.

— De maga ki tudja nyitni, s a számítógépet is át tudja programozni.

— Nem vitás, csak éppen nem teszem meg. Lizalor nagyot sóhajtott.

— Az a helyzet, hogy rá tudjuk bírni, változtassa meg a véleményét… ha azzal nem, amit magával teszünk, hát akkor azzal, amit a barátjával, dr. Pelorattal vagy az ifjú hölggyel művelünk.

— Kínzás, miniszter? Ez az önök törvénye?

— Nem, tanácsos. De nem is kell ilyen kegyetlenségekhez folyamodnunk. A Lelki Próba mindig rendelkezésünkre áll.

Amióta belépett a miniszter lakásába, Trevize most érzett először valami fagyos borzongást a belsejében.

— Ezt sem tehetik meg. Galaxis-szerte tilos a Lelki Próbát másra, mint orvosi célra használni.

— De ha a végsőkig felingerel bennünket…

— Még azt is hajlandó lennék megkockáztatni — közölte Trevize higgadtan —, mert nem nyernének vele semmit. Olyan eltökéltén ragaszkodom a hajómhoz, hogy a Lelki Próba előbb roncsolná szét az agyamat, mintsem rábírhatna, hogy lemondjak róla. (Ez viszont blöff volt, gondolta, s a borzongás már-már hidegleléssé változott.) De még ha olyan szakértők is, hogy az agyam elpusztítása nélkül meg tudnak győzni, s én kinyitom, lefegyverezem és kiszolgáltatom önöknek a hajót, még azzal sem nyernek semmit. A hajó számítógépe ugyanis sokkal fejlettebb, mint maga a hajó, és valami módon — fogalmam sincs, hogyan — úgy tervezték, hogy teljes hatékonysággal csakis velem tudjon dolgozni. Akár személyre szabott számítógépnek is nevezhetném.

— Akkor tegyük fel, hogy maga megtartja a hajót, s továbbra is maga lesz a pilótája. Fontolóra venné-e, hogy vele együtt elszegődjék hozzánk — mint a Comporellon megbecsült polgára? Rendkívüli fizetéssel. Megkülönböztetett fényűzésben. A barátai is, természetesen.

— Nem.

— Mit javasol hát? Egyszerűen engedjük, hogy a barátaival együtt felszálljon a hajóra s elrepüljön valahová a Galaxisba? Figyelmeztetem, mielőtt ezt megengednénk magának, közölnénk az Alapítvánnyal, hogy, a hajójával együtt itt van, s a továbbiakban az ügyet átengednénk neki.

— És önszántukból elveszítenék a hajót?

— Ha kell, inkább veszítsük el az Alapítvány, semmint egy arcátlan Külvilági javára.

— Akkor hadd javasoljak most én egy kompromisszumot.

— Kompromisszumot? Nos, hallgatom. Rajta.

— Én egy fontos küldetésben járok — kezdte megfontoltan Trevize. — Az Alapítvány támogatásával indultam útnak. Úgy látszik, a támogatást felfüggesztették, ám ezzel a küldetés mit sem vesztett a fontosságából. Hadd nyerjem el helyette a Comporellon támogatását, és ha a küldetésem sikerrel jár, annak a Comporellon is hasznát látja majd.

Lizalor arcán kételkedés tükröződött.

— És nem adja vissza a hajót az Alapítványnak?

— Eszem ágában sem volt soha. Az Alapítvány nem fogja olyan kétségbeesetten keresni, ha azok ott abban a hiszemben vannak, hogy alkalomadtán szándékomban áll visszavinni nekik.

— Ez nem egészen ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy a hajót nekünk akarja adni.

— Talán nem lesz többé szükségem rá, ha befejeztem a küldetésemet. Ebben az esetben nem kifogásolnám, hogy a Comporellon kapja meg.

Néhány pillanatig némán néztek egymásra.

— Maga feltételes módot használ — mondta végül Lizalor. — A „talánnal” nem sokat kezdhetünk.

— Ígérhetnék eget-földet, de mit érnének vele? Óvatos és korlátozott ígéreteim jelezhetnék, hogy legalábbis komolyan vehetők.

— Okos — bólintott Lizalor. — Ez tetszik nekem. Nos, miben áll a küldetése, és mi haszna származhatna abból a Comporellonnak?

— Nem, nem, most ön következik — vágott közbe Trevize. — Támogat engem, ha bebizonyítom, hogy a küldetés fontos a Comporellonnak is?

Lizalor miniszter fölemelkedett a kanapéról, s most szinte fölébe tornyosult beszélgetőtársának.

— Éhes vagyok, Trevize tanácsos, és üres gyomorral nem tudok egyről a kettőre jutni. Javasolom, harapjunk és igyunk valamit — mértékkel. Azután végére járhatunk az ügyünknek.

Trevize hirtelen úgy látta, mintha a nő szemébe egy ragadozó pillantása költözött volna, s összeszorította a fogát, hogy erőt vegyen kényelmetlen érzésén.

<p>21.</p>

Az étel bizonyára tápláló volt, de nem mondhatni, hogy különösebben kényes ízlésre vallott volna. A főfogás főtt marhahús mustáros mártásban, s az egészhez alapul egy olyan leveles zöldségféleség szolgált, amit Trevize nem ismert föl. Kesernyés-sós íze miatt nem is ízlett neki. Később megtudta, hogy valamiféle tengeri alga volt.

Utána gyümölcs következett, melynek íze hol az őszibarackra, hol meg az almára emlékeztetett (tulajdonképpen nem volt rossz), majd egy forró, sötét színű ital, de olyan keserű, hogy a felét otthagyta, s inkább hideg vizet kért helyette. Az adagok kicsik voltak, de Trevize, a körülményekre való tekintettel, nem is bánta.

Egyedül étkeztek, felszolgálók nem mutatkoztak. A miniszter maga melegítette és szolgálta fel az ételt, s maga is szedte le a terítékeket.

— Remélem, ízletesnek találta az ételt — mondta Lizalor, amikor kimentek az ebédlőből.

— Nagyon ízletesnek — felelte Trevize minden meggyőződés nélkül.

A miniszter újra a kanapén foglalt helyet.

— Akkor hát térjünk vissza korábbi beszélgetésünkhöz — mondta. — Említette, hogy a Comporellon esetleg rossz néven veszi az Alapítvány műszaki téren vitt vezető szerepét s azt, hogy uralkodik a Galaxis felett. Bizonyos értelemben ez igaz, de a helyzet ilyen vonatkozása csak azokat érdekli, akik a csillagközi politikában érdekeltek, és ilyenek viszonylag kevesen vannak. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az átlag comporellonit borzadállyal tölti el az Alapítvány erkölcstelensége. Létezik erkölcstelenség majd minden világon, de a leghangsúlyosabban éppen a Terminuson. Merem állítani, hogy a nálunk meglévő mindenféle Terminusellenesség inkább ebben gyökerezik, mint holmi elvontabb dolgokban.

— Erkölcstelenség? — kérdezte Trevize zavartan. — Lehetnek bármilyen hibái az Alapítványnak, azt mégis el kell ismernie, hogy kellő hatékonysággal és becsületes adópolitikával kormányozza a Galaxis ráeső részét. Az emberi jogokat nagyjából tiszteletben tartja, és…

— Trevize tanácsos, én a szexuális erkölcsről beszélek.

— Akkor végképp nem értem önt. A mi társadalmunk tökéletesen erkölcsös, úgy értem, szexuális vonatkozásban. A nők kellő számban képviseltetik magukat a társadalmi élet minden területén. A polgármesterünk is nő, és a Tanács tagjainak közel fele…

A miniszter nem vesződött azzal, hogy bosszúságát leplezze.

— Tanácsos, maga gúnyolódik velem? Nyilván tudja, mit jelent az, hogy szexuális erkölcs. Szentség-e a házasság a Terminuson, vagy nem?

— Mit ért azon, hogy szentség?

— Van hivatalos házassági ceremónia, amely összeköti a párokat?

— Hogyne, ha valaki úgy akarja. Az ilyen szertartás egyszerűbbé teszi az adóügyeket és az örökösödést.

— De létezik válás is.

— Természetesen. Szexuális erkölcstelenség volna, ha egymáshoz kötnénk olyan embereket, akik már…

— Nincsenek Vallási megkötések?

— Vallási? Vannak emberek, akik az ősi vallási kultuszokból filozófiai rendszert építenek, de mi köze ennek a házassághoz?

— Tanácsos, itt a Comporellonon a szex minden vonatkozása szigorú ellenőrzés alatt áll. Házasságon kívül nem fordulhat elő. Kinyilvánítása korlátozott, még házasságon belül is. Szomorú megdöbbenéssel látjuk, hogy vannak világok, és különösen a Terminus ilyen, ahol a nemiséget puszta társasági gyönyörnek tekintik, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget annak, hogy mikor, hogyan és kivel gyakorolják, s még a vallási értékekre sincsenek tekintettel.

Trevize vállat vont.

— Sajnálom, de nem vállalhatom magamra a Galaxis vagy akár a Terminus megreformálását — és mi köze mindennek az én hajóm dolgához?

— Én a maga hajója kapcsán a közvéleményről beszélek, és arról, hogy e közvélemény mennyiben korlátozza a lehetőségeimet, hogy ebben az ügyben kompromisszumot kössek. Comporellon lakossága elszörnyedne, ha megtudná, maga azért vett föl egy fiatal és vonzó nőt a hajója fedélzetére, hogy kiszolgálója legyen a maga és a társa buja vágyainak. Hármuk biztonságára való tekintettel próbáltam rávenni, hogy a nyilvános tárgyalás helyett fogadja el a békés lemondást.

— Látom már, hogy az étkezés alatt a meggyőzés új formáját találta ki, nevezetesen a fenyegetést — mondta Trevize. — Mostantól kezdve rettegjek a lincselő tömegtől?

— Csak felhívom a figyelmét a veszélyekre. Tagadná, hogy a hajó fedélzetére fölvett nő bármi más célt is szolgálna, mint a maguk szexuális kényelmét?

— Persze hogy tagadom. Bliss a barátom, dr. Pelorat társa. Neki nincs versenytársa. Kapcsolatukat ugyan nem határozhatja meg házasságként, de én hiszem, hogy Pelorat felfogása szerint — és a nő felfogása szerint is — házassági kapcsolat van kettejük között.

— Azt állítja, hogy ön egyáltalán nincs érdekelve a dologban?

— Bizony, hogy nem vagyok — mondta Trevize. — Mit képzel rólam?

— Fogalmam sincs. Nem ismerem az erkölcsi felfogását.

— Akkor hadd mondjam meg, hogy az én erkölcsi felfogásom nem engedi meg, hogy a barátom tulajdonához — vagy a szerelmi kapcsolatához — piszkáljak.

— Még csak kísértést sem érez hozzá?

— A kísértések fölött nincs hatalmam, de semmi esetre sem engedek nekik.

— Semmi körülmények között nem enged? Talán magát nem is érdeklik a nők.

— Ne higgye. Érdekelnek.

— Mikor volt utoljára szexuális kapcsolata nővel?

— Hónapokkal ezelőtt. Azóta nem, hogy elhagytam a Terminust.

— Nyilván nem örül ennek.

— Természetesen nem — felelte Trevize meggyőződéssel —, de a helyzet olyan, hogy nem tehetek mást.

— Talán a barátja, Pelorat, látva az ön szenvedését, hajlandó volna osztozni a nőn.

— Semmi jelét nem mutatom előtte, hogy szenvednék, de ha úgy volna is, akkor sem osztozna Blissen. S azt hiszem, a nő se egyezne bele. Engem ő sohasem vonzott.

— Azért mondja ezt, mert már kipróbálta a dolgot?

— Nem próbáltam ki. Ez a véleményem, sohasem éreztem szükségét, hogy ki is próbáljam. Ami azt illeti, különösebben nem is kedvelem őt.

— Meglepő! Hiszen minden férfi vonzónak tartaná.

— Testi értelemben valóban vonzó. De rám nincs hatással. Először is túl fiatal, bizonyos vonatkozásokban túl gyerekes.

— Tehát jobban szereti az érett asszonyokat?

Trevize elhallgatott. Itt valami csapda rejtőzik? Óvatosan válaszolta:

— Elég idős vagyok, hogy egy-egy érett asszonyt értékelni tudjak. De mi köze ennek a hajómhoz?

— Egy pillanatra felejtse el a hajóját — válaszolta Lizalor. — Én negyvenhat éves vagyok és férjezetlen. Valahogy túlságosan sok az-elfoglaltságom, hogysem házasságra gondolhatnék.

— Ha így áll a dolog, akkor a társadalmuk szabályai értelmében önnek egész életében önmegtartóztatónak kell lennie. Ezért kérdezte, hogy mióta nincs már szexuális kapcsolatom? A tanácsomat kéri? Nos, azt felelhetem, az ilyesmi nem olyan, mint az étel és az ital. Kényelmetlen dolog szex nélkül élni, de nem lehetetlen.

A miniszter elmosolyodott, s a szemében megint megjelent az a ragadozópillantás.

— Ne értsen félre, Trevize. A rangnak megvannak a maga előjogai, és a diszkréciót is meg lehet őrizni. Nem vagyok teljesen absztinens. Csakhogy a comporelloni férfiak nem kielégítőek. Az erkölcsösség, bár tökéletesen jó dolog, könnyen bűntudattal terhelheti meg e világ férfiait, akik így kalandkerülővé, kockázatkerülővé, kezdeményezőképtelenné, kiszámíthatóvá és általában véve is ügyetlenné válhatnak.

— Én ezen sem tudok változtatni — mondta Trevize, nagy gonddal válogatva meg minden egyes szavát.

— Arra céloz, hogy a hiba bennem lehet? Hogy én nem tudom fellelkesíteni őket? Trevize fölemelte az egyik kezét.

— Én ezt egyáltalán nem mondtam.

— Akkor hát mit tenne maga, ha úgy hozná az alkalom? Maga, aki egy erkölcstelen világból származik, akinek sok és sokféle szexuális tapasztalata lehet, aki több hónapos kényszerű absztinencia nyűgét viseli, ráadásul egy fiatal és elbűvölő nő szüntelen jelenlétében? Maga hogyan viselkedne egy olyan asszonnyal szemben, aki épp azt az érett típust testesíti meg, amelyet állítólag kedvel?

— A rangjához és a fontos állásához illő tisztelettel és megbecsüléssel viseltetnék ön iránt — válaszolta Trevize.

— Ne legyen már bolond! — kiáltotta a miniszter. Keze elindult a dereka felé, amely körül hirtelen meglazult a fehér csík, majd lehullott a melléről és a nyakáról. Fekete öltözéke felső része láthatóan lazábbá vált.

Trevize megdermedt ültében. Ezt forgatta a nő a fejében — mióta is? Vagy így akarja elérni azt, amit fenyegetéssel nem tudott?

A ruha felső része lecsúszott, s vele együtt a mellet takaró lepel is. És ott ült a miniszter, arcán büszke gőggel, deréktól fölfelé meztelenül. A keble kicsinyített mása volt magának az egész nőnek: tömör, izmos és lenyűgözően hatásos.

— Nos?

— Csodálatos! — felelte Trevize teljes átéléssel.

— És most mit fog csinálni?

— Mit diktál az erkölcs a Comporellonon, Lizalor asszony?

— Mit érdekel az egy terminusi férfit? Mit diktál a maga erkölcse? Akár kezdheti is. A testem hideg, melegségre vágyom.

Trevize felállt és vetkőzni kezdett.


17.

<p>17.</p>

Trevize első benyomása az volt, hogy egy hiperdráma szereplőjévé avatták — közelebbről egy, a Birodalom idejében játszódó történelmi kalandregény szereplőjévé. E játékhoz sajátos díszletek járultak (néhány változatban, ámbár lehet, hogy valójában csak egy volt, s azt használta minden hiperdráma-rendező), melyek az ereje teljében lévő Trantor világot átfogó bolygóvárosát jelképezték.

És íme, most látta a hatalmas tereket, a rohanó gyalogosokat, a kicsiny járműveket, melyek a számukra fenntartott sávokon robogtak.

Amikor fölnézett, szinte várta, hogy boltíves fülkék homálya felé tartó légitaxikat fog látni, de ebben legalább csalódhatott. Sőt ahogy magához tért kezdeti megdöbbenéséből, rájött, hogy ez az épület sokkalta kisebb, mint amekkorát az ember a Trantoron elvárhatna. És csak egy épület volt, nem pedig egy épületegyüttes része, mely ezer és ezer mérföldekre nyúlik minden irányban.

És a színek is mások voltak. A hiperdrámákban a Trantort mindig ijesztően rikító színekkel ábrázolták, a ruhák pedig tökéletesen hordhatatlanok, célszerűtlenek voltak. De mindeme színek és modorosságok csak arra szolgáltak, hogy jelképezzék a Birodalom dekadenciáját (ez a szemlélet manapság kötelező érvényű volt), különös tekintettel a Trantoréra.

Ebből az alaphelyzetből kiindulva a Comporellon csakis a dekadencia szöges ellentéte lehetett, mert a színskála, amit Pelorat odafent az űrkikötőben észrevételezett, itt csak megerősítést nyert.

A falak a szürke különböző árnyalatait mutatták, a mennyezet mindenütt fehér volt, az emberek pedig fekete, szürke és fehér ruhákat viseltek. Időnként feltűnt egy-egy tiszta fekete öltözék is, még ritkábban egy-egy teljesen szürke, de tiszta fehéret Trevize egyet sem látott. A minta azonban sohasem ismétlődött, mintha a színektől megfosztott emberekben elfojthatatlanul élt volna a vágy, hogy valamiképpen mégiscsak kimutassák egyéniség voltukat.

Az arcok általában kifejezéstelenek, vagy ha nem, akkor mogorvák voltak. A nők rövidre vágott hajat viseltek, a férfiak hosszabbat, de a homlokukból hátrasimítva, rövid varkocsokba fonva. Amikor elhaladtak egymás mellett, nem néztek egymásra. Mindenkiből áradt a céltudatosság, mintha az agyukat megtöltő üzleti ügyek semmi másra nem hagynának helyet. Férfiak és nők egyformán öltöztek, csak a hajuk hossza, a mell domborulata és a csípő szélessége jelezte a különbséget.

Egy liftbe kísérték őket, mely öt szintet haladt lefelé. Amikor kiléptek, egy ajtóhoz kellett menniük, amelyen egy szürke tábla volt, rajta apró, szerény, fehér betűk: „Mitza Lizalor, SzállMin”.

Az elöl haladó comporelloni megérintette a feliratot, s az a következő pillanatban felragyogott. Az ajtó kinyílt, és ők bevonulták.

Tágas, meglehetősen üres szobába jutottak, melynek kopársága felért a tér tüntető pazarlásával, talán hogy megmutassa használója hátalmát.

Két kifejezéstelen arcú testőr állt a hosszabbik fal előtt, tekintetüket egyenesen a belépőkre szegezve. A szoba mértani középpontjánál talán valamicskével hátrébb egy hatalmas íróasztal terpeszkedett a helyiség közepén. Mögötte pedig minden bizonnyal Mitza Lizalor: nagy testű, sima arcú, sötét szemű alak. Két erős, hosszú ujjú, szögletes körmű keze az asztalon nyugodott.

A SzállMin (szállítási miniszter, gondolta Trevize) felsőruhájának széles hajtókája fehéren világított egy egyébként sötétszürke ruhán. A hajtókák alatt kettős fehér sáv haladt átlósan, a mell közepén keresztezve egymást. Trevize észrevette, hogy noha az öltözéket úgy szabták, hogy semlegesítse a mell domborulatát, a fehér X mégiscsak felhívta rá a figyelmet.

A miniszter kétségtelenül nő volt. A mellét figyelmen kívül hagyva is elárulta rövidre nyírt haja, s noha az arca nem volt kifestve, a vonásai is ezt mutatták.

És a hangja is vitathatatlanul asszonyra vallott: zengő alt volt.

— Jó napot — mondta. — Nem fordul elő gyakran, hogy terminusi férfiak tisztelnek meg bennünket a látogatásukkal. Továbbá olyan asszony, aki nem szerepel a nyilvántartásban. — Tekintete egyikről a másikra vándorolt, majd megállapodott Trevize-on, aki fenyegető mozdulatlanságba merevedve állt előtte. — Ráadásul e férfiak egyike a Tanács tagja.

— Az Alapítvány tanácsosa — szólalt meg Trevize, s nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztosan csengjen. — Golan Trevize tanácsos, alapítványi küldetésben.

— Küldetésben? — A miniszter szemöldöke megemelkedett.

— Küldetésben — ismételte Trevize. — Miért bánnak hát úgy velünk, mint holmi gonosztevőkkel? Miért vettek őrizetbe fegyveres testőrök, s miért vezettek foglyokként ide? Remélem, tudja, hogy az Alapítvány Tanácsának nem fog tetszeni, ha tudomást szerez róla.

— És ettől függetlenül — szólalt meg Bliss, s a hangja az idősebb asszonyéhoz képest szinte csipogónak tűnt —, ezentúl most már mindig állnunk kell?

A miniszter egy hosszú percig jeges tekintettel nézett Blissre, aztán fölemelte egyik karját, s azt mondta:

— Három széket! Azonnal!

Nyílt egy ajtó, s a szokásos komor comporelloni divat szerint öltözött három férfi robogott be rajta három székkel. Az íróasztal előtt állók leültek.

— Tessék — jegyezte meg a miniszter fagyos mosollyal —, így már kényelmesebb?

Trevize gondolatban rávágta, hogy nem. A székek párnázatlanok, hidegek voltak, kemény ülésük és támlájuk egyáltalán nem követte a test vonalát.

— Miért vagyunk itt? — kérdezte. A miniszter belenézett az asztalán heverő papírokba.

— El fogom mondani, mihelyt tisztáztuk a tényeket. A maguk Távoli csillag nevű hajója a Terminusról való. Így van, tanácsos?

— Igen.

A miniszter fölnézett.

— Én használtam a maga címét, tanácsos. Az udvariasság kedvéért nem használná ön is az enyémet?

— Miniszterasszony elegendő lesz? Vagy van ennél tiszteletteljesebb is?

— Nincs tiszteletteljesebb, uram, és fölösleges halmoznia a címeket. A „miniszter” elegendő, vagy mondjon „asszonyomat”, ha megunja a sok ismétlést.

— Akkor a válaszom a kérdésére: Igen, miniszter.

— A hajó parancsnoka Golan Trevize, az Alapítvány polgára, egyben a terminusi Tanács tagja. Eddig igazam van, tanácsos?

— Igen, miniszter. És mivel én az Alapítvány polgára vagyok…

— Még nem végeztem, tanácsos. Tartsa meg az ellenvetéseit, míg elmondom a magamét. A kísérője Janov Pelorat, tudós, történész, az Alapítvány polgára. Ön az, ugye, dr. Pelorat?

Pelorat. akaratlanul is összerezzent, amikor a miniszter feléje fordította kutató tekintetét.

— Igen, az vagyok, kedv… — Elhallgatott, majd újrakezdte: — Igen, miniszter.

A miniszter energikusan kulcsolta össze az ujjait.

— A nekem továbbított jelentésben asszonyról nem tesznek említést. Ez a nő a hajó állományába tartozik?

— Igen, miniszter — felelte Trevize.

— Akkor most az asszonyhoz fordulok. A neve?

— Blissnek ismernek — válaszolta a mereven ülő Bliss higgadtan, világosan —, bár a teljes nevem hosszabb, asszonyom. Kívánja, hogy elmondjam az egészet?

— Pillanatnyilag beérem annyival, hogy Bliss. Ön is az Alapítvány polgára, Bliss?

— Nem vagyok az, asszonyom.

— Melyik világnak a polgára, Bliss?

— Nincsenek papírjaim, melyek bizonyítanák, hogy bármelyik világ polgára lennék, asszonyom.

— Nincsenek papírjai, Bliss? — Egy kis jelzést tett az előtte fekvő papírokon. — A tényt följegyeztem. Mit csinál ön a hajó fedélzetén?

— Utas vagyok, asszonyom.

— Kérte a papírjait akár Trevize tanácsos, akár dr. Pelorat, mielőtt a fedélzetre lépett volna, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Közölte velük, hogy nincsenek papírjai, Bliss?

— Nem, asszonyom.

— Mi a dolga a hajó fedélzetén, Bliss? Illik a neve arra a tevékenységre, amit űz?

— Utas vagyok, nincs más dolgom — felelte Bliss büszkén.

— Miért zaklatja ezt a nőt, miniszter? — vágott közbe Trevize. — Miféle törvényt sértett meg?

Lizalor miniszter tekintete Blissről Trevize-ra siklott.

— Maga Külvilági, tanácsos, nem ismeri a mi törvényeinket — mondta. — Mindazonáltal, ha a mi világunkra látogat, ön is engedelmeskedni tartozik ezeknek. A saját törvényeit nem hozhatja magával ide; ez a galaktikus törvény általános szabálya, azt hiszem.

— Elismerem, miniszter, de ebből még nem tudom, milyen törvényeiket sértette meg ez a lány.

— Általános szabály a Galaxisban, tanácsos, hogy ha a látogató az általa meglátogatott világ fennhatóságán kívül eső világból érkezik, magával kell hoznia a személyazonossági papírjait. Sok világ hanyagul kezeli ezt a kérdést, vagy mert olyan nagyra értékeli a turizmust, vagy mert a rendszabályok hidegen hagyják. Mi, comporelloniak nem tartozunk közéjük. Mi törvénytisztelő világ vagyunk, és azokat másokkal is szigorúan betartatjuk. Ez a nő világ nélküli személy, és mint ilyen, megsérti a törvényeinket.

— Neki ez ügyben nem volt választása — mondta Trevize. — Én vezettem a hajót, és én hoztam le a Comporellonra. Neki velünk kellett jönnie, vagy arra céloz, miniszter, hogy ki kellett volna löknünk őt az űrbe?

— Ez csupán azt jelenti, hogy ön is megsértette a törvényünket, tanácsos.

— Nem, ez nem így van, miniszter. Én nem vagyok Külvilági. Én az Alapítvány polgára vagyok, és a Comporellon a neki alávetett világokkal együtt az Alapítvány Szövetséges Hatalmának része. Én mint az Alapítvány polgára szabadon jöhettem ide.

— Hogyne, tanácsos, mindaddig, míg bizonyítani tudja, hogy ön valóban az Alapítvány polgára.

— Amit-meg is teszek, miniszter.

— De még az Alapítvány polgáraként sincs joga megsérteni a törvényeinket oly módon, hogy magával hoz egy világnélküli személyt.

Trevize habozott. Nyilvánvaló, hogy a határőr, Kendray nem tartotta meg a neki tett ígéretét, nincs értelme hát, hogy védje őt.

— A határállomáson nem tartóztattak föl bennünket, tehát úgy gondoltam, az engedély arra is vonatkozik, hogy ezt az asszonyt magammal hozhatom, miniszter.

— Igaz, hogy nem tartóztatták fel önöket, tanácsos. Igaz, hogy a bevándorlási hatóságok nem jelentették az asszonyt, hanem átengedték. Gyanítom azonban, hogy a fogadóállomás tisztviselői úgy vélték — teljes joggal —, hogy előbbre való a hajójukat a felszínre engedni, mint holmi világnélküli személy miatt aggodalmaskodni. Amit ők tettek, kereken kimondva szabálysértés volt, s nekünk a megfelelő módon kell az ügyben eljárnunk, de nem kétlem, hogy a döntésüket végül jogosnak fogjuk ítélni. Mi a szigorú törvények világa vagyunk, tanácsos, de az ész diktálta határokon túl nem ragaszkodunk a törvényekhez.

— Akkor én most az ész nevében kérem, engedjen a szigorából, miniszter — vágta rá Trevize azonnal. — Ha valóban nem kapott felvilágosítást a fogadóállomástól abban az értelemben, hogy a hajónk fedélzetén egy világ nélküli személy is tartózkodik, akkor ön nem tudta, hogy a földet érésünk pillanatában valamely törvényüket megsértjük. Mégis teljesen nyilvánvaló, hogy felkészült rá, miszerint bennünket a leérkezésünk pillanatában őrizetbe vesz, amit valóban meg is tett. Miért cselekedett így, ha nem volt oka rá, hogy azt higgye, valamelyik törvényüket megsértjük?

A miniszter elmosolyodott.

— Megértem a zavarát, tanácsos. Hadd nyugtassam meg, bármit tudtunk is — vagy nem tudtunk — az utasa világnélküli voltáról, annak semmi köze ahhoz, hogy önöket őrizetbe vettük. Mi az Alapítvány nevében cselekedtünk így, amelynek, mint ön rámutatott, Szövetséges Hatalma vagyunk.

— De hát ez lehetetlen, miniszter — meredt rá elképedve Trevize. — Vagy még rosszabb! Nevetséges!

A miniszter kuncogása olyan volt, mint a mézcsorgás.

— Érdekelne, tanácsos, miként értékeli ön a nevetségest rosszabbnak a lehetetlennél. Egyébként ebben egyetértünk. Sajnos azonban az ön számára sem az egyik, sem a másik nem igaz. Miért is lenne az?

— Mert én az alapítványi kormány tagja vagyok, az ő küldetésükben járok, és teljességgel elképzelhetetlen, hogy le akarnának tartóztatni engem, de még az is, hogy hatalmukba állna, miután mentelmi joggal rendelkezem.

— Ó, megfeledkezett a címemről, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ami azt illeti, nem kértek meg rá, hogy minden teketória nélkül letartóztassam önt. Én csak azt teszem, amivel keresztülvihetem, amire valóban megkértek, tanácsos.

— Vagyis, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben megpróbálta leplezni érzelmeit e félelmetes nő előtt.

— Vagyis hogy elvegyem a hajóját, tanácsos, és visszaküldjem az Alapítványnak.

— Micsoda?

— Megint elhagyta a címemet, tanácsos. Ez nagy hanyagságra vall, és cseppet sem könnyít a helyzetén. Gondolom, a hajó nem az öné. Vagy talán ön tervezte, esetleg ön építette, netalán ön fizetett érte?

— Természetesen nem, miniszter. Az Alapítvány kormánya nekem utalta ki.

— Akkor feltehetően az Alapítvány kormányának joga van érvényteleníteni ezt a kiutalást, tanácsos. Úgy képzelem, ez egy értékes hajó.

Trevize nem válaszolt.

— Ez egy gravitikus hajó, tanácsos — folytatta a miniszter. — Nem lehet belőle sok, még az Alapítványnak sem. Bizonyára megbánták, hogy a kevés közül egyet önnek utaltak ki. Talán rávehetne őket, hogy utaljanak ki egy másikat, egy, kevésbé értékeset, amely mindazonáltal tökéletesen megfelel majd a küldetésének. De meg kell kapnunk a hajót, amelyen ide érkezett.

— Nem, miniszter, a hajóról nem mondhatok le. Nem hihetem, hogy az Alapítvány erre kérte önt.

— Nem egyedül engem, tanácsos — mosolygott a miniszter. — És nem is kizárólag a Comporellont. Okunk van feltételezni, hogy a kérést elküldték a sok-sok világ és térség közül mindazoknak, melyek az Alapítvány fennhatósága és szövetsége alá tartoznak. Ebből arra következtetek, hogy az Alapítvány nem ismeri az ön útitervét, és bizonyos dühödt eltökéltséggel kutatja a hollétét. Amiből továbbá arra következtetek, hogy önnek nincs a Comporellont érintő olyan küldetése, melyet az Alapítvány megbízásából végezne. Röviden, tanácsos, ön hazudott nekem.

Trevize-nak eléggé nehezére esett megszólalni:

— Szeretném látni a kérés másolatát, amelyet az Alapítvány kormányától kapott, miniszter. Azt hiszem, ehhez jogom van.

— Hogyne, mihelyt az ügy törvényes keretek közé kerül. Mi nagyon komolyan vesszük a törvényes formákat, tanácsos, és biztosíthatom, a jogai teljes védelmet fognak élvezni. De úgy vélem, jobb és könnyebb volna, ha meg tudnánk egyezni itt, a nyilvánosság kizárásával, elhalasztva ezzel a bírósági eljárást. Ez jobban megfelelne nekünk is, és meggyőződésem, hogy az Alapítványnak is, amelynek nem lehet célja, hogy az emberek Galaxis-szerte tudomást szerezzenek egy szökevény törvényhozóról. Ez nevetséges helyzetbe hozná az Alapítványt, ami — a maga és az én felfogásom szerint is — rosszabb lenne a lehetetlennél.

Trevize ismét hallgatásba burkolózott.

A miniszter várt egy kicsit, aztán folytatta, éppoly zavartalanul, mint eddig:

— Nézze, tanácsos, akár bizalmas megegyezés, akár bírósági eljárás révén, de mindenképpen szándékunkban áll megszerezni a hajót. A büntetés, amiért hazátlan utast hozott magával, azon múlik, melyik utat választjuk. Követelje a törvényt, és a nő csak súlyosbítani fogja az ügyét; a vétekért keményen felelősségre vonjuk mindannyiukat, s biztosíthatom, nem lesz könnyű dolguk. Ha viszont megegyezünk, a kereskedelmi járat bárhová elviszi az utasát, ahová csak óhajtja, s ha úgy kívánják, önök ketten el is kísérhetik. Vagy ha az Alapítvány megkér bennünket, a rendelkezésére bocsáthatjuk az egyik saját hajónkat, egy tökéletesen megfelelőt — feltéve természetesen, hogy az Alapítvány kártalanít bennünket egy vele egyenértékű, saját hajójával. De ha ön bármilyen oknál fogva nem kíván visszatérni az Alapítvány ellenőrzése alá tartozó területre, mi hajlandók vagyunk menedéket nyújtani, s akár még comporelloni honpolgárságot is nyerhet nálunk. Látja, számtalan előnyös lehetősége van, ha hajlandónak mutatkozik egy baráti egyezségre, de nincs egy se, ha ragaszkodik a törvényes jogaihoz.

— Ön túlságosan mohó, miniszter — szólalt meg végre Trevize. — Olyasmit ígér, amit nem tud teljesíteni. Nem ígérhet nekem menedéket, ha az Alapítvány azt kívánja, hogy szolgáltassanak ki neki.

— Tanácsos, én sohasem ígérek olyasmit, amit ne tudnék teljesíteni — felelte a miniszter. — Az Alapítvány kérése csak a hajóra vonatkozik. Önnel mint egyénnel kapcsolatban nem rendelkeztek, sem senki mással a hajón tartózkodók közül. Kívánságuk egyedül a járműre vonatkozik.

Trevize egy gyors pillantást vetett Blissre, majd azt mondta:

— Megengedi, miniszter, hogy egy rövid ideig megtanácskozzam a dolgot dr. Pelorattal és Bliss kisasszonnyal?

— Hogyne, tanácsos. Adok önnek tizenöt percet.

— Hatszemközt, miniszter.

— Átvezetik önöket egy másik szobába, és tizenöt perc múlva visszakísérik, tanácsos. Mialatt ott vannak, nem zavarjuk önöket, s meg sem kíséreljük, hogy a beszélgetésüket kihallgassuk. Erre a szavamat adom, és én megtartom a szavamat. Mindazonáltal továbbra is őrizet alatt lesznek, tehát ne legyenek olyan őrültek, hogy a szökés gondolatával foglalkozzanak.

— Megértettük, miniszter.

— És amikor visszatérnek, reméljük, szabad beleegyezésüket adják a hajó átengedéséhez. Máskülönben működésbe lép a törvény gépezete, és az sokkal rosszabb lesz mindannyiuk számára, tanácsos. Megértette?

— Megértettem, miniszter — felelte Trevize, minden erejével véka alá rejtve a haragját, hiszen csöppet sem vált volna javára, ha szabadjára engedi.


18.

<p>18.</p>

Kicsi, de jól megvilágított szoba volt. A berendezés mindössze egy heverőből és két székből állt-, s tisztán lehetett hallani a szellőztető berendezés halk zümmögését. Egészében véve sokkal kényelmesebbnek látszott, mint a miniszter hatalmas és steril irodája.

Egy robusztus, magas testőr vezette oda őket, keze állandóan a sugárpisztolya fölött lebegett. Amikor beléptek a szobába, ő az ajtó előtt maradt, s csak ennyit mondott, de nyomatékosan:

— Tizenöt percük van.

De akkor már tompa csattanással a helyére is siklott az ajtó.

— Csak remélhetem, hogy nem hallgatnak ki bennünket — mondta Trevize.

— A szavát adta rá, Golan — felelte Pelorat.

— Önmaga alapján ítéli meg az embereket, Janov. Az ő úgynevezett „szava” nekem nem elég. Habozás nélkül megszegi, ha úgy látja jónak.

— Nem számít — szólt közbe Bliss. — Le tudom árnyékolni a szobát.

— Van árnyékolód? — érdeklődött Pelorat. Bliss elmosolyodott, hófehér fogai kivillantak.

— Gaia elméje az árnyékoló, Pel. Hatalmas elme, hidd el.

— Ide jutottunk ennek a hatalmas elmének a korlátai miatt — jegyezte meg Trevize dühösen.

— Hogy érti ezt? — kérdezte Bliss.

— Amikor a hármas találkozó felbomlott, maga visszavont engem mind a polgármester, mind a második alapítványbeli Gendibal elméjéből. Egyiknek se jutottam többé eszébe, legföljebb a ködös messzeségből és minden érzelmi töltés nélkül. Magamra lettem hagyva.

— Ezt kellett tennünk — felelte Bliss. — Maga a mi legfontosabb erőforrásunk.

— Igen. Golan Trevize, az igazlátó. De a hajómat bezzeg nem vonták vissza az elméjükből, igaz? Branno polgármester nem engem kért vissza; én őt nem érdekeltem, de bezzeg visszakérte a hajót! A hajót nem felejtette el.

Bliss összehúzta a szemöldökét.

— Gondolja csak végig — folytatta Trevize. — Gaia úgy vette, mintha én egy egységet alkotnék a hajómmal; hogy mi ketten összetartozunk. Ha Branno nem gondol rám, nem fog gondolni a hajóra sem. Az a baj, hogy Gaia nem érti, mi az az egyéni jelleg. Számára én és a hajóm egyetlen organizmus vagyok, márpedig ez egy téves elképzelés.

— Lehetséges — mondta Bliss halkan.

— Nos, akkor a maga dolga, hogy helyrehozza ezt a hibát — jelentette ki Trevize kereken. — Nekem szükségem van a gravitikus hajómra és a számítógépemre. Semmi más nem helyettesítheti őket. Tehát, Bliss, gondoskodjon róla, hogy megtarthassam a hajót. Maga képes irányítani az agyakat.

— Úgy van, Trevize, de ez az irányítás nem könnyű feladat számunkra. Megtettük a hármas találkozó alkalmával, de tudja-e, mennyi ideig készültünk arra a találkozóra? Hogy mennyit-számoltunk? Mérlegeltünk? Évekbe tellett — de szó szerint. Nem sétálhatok oda csak úgy egy asszonyhoz, s igazíthatok egyet az agyán, hogy azt tegye, ami egy másik embernek megfelel.

— Maga szerint ez az idő megfelel…

Bliss nem hagyta magát félbeszakítani.

— Csak egyszer folyamodjak ehhez a módszerhez, vajon hol állunk meg a végén? Beleavatkozhattam volna a tisztviselő gondolataiba a fogadóállomáson, s rögtön átmehettünk volna. Befolyásolhattam volna a taxis ügynök gondolatait, s ő is utunkra engedett volna.

— Nos, ha már említi, megkérdezhetem, hogy miért nem tette?

— Mert nem tudjuk, mindez hová vezetne. Nem ismerjük a mellékhatásokat; amelyek, meglehet, még többet rontanának a helyzetünkön. Ha én most igazítok egyet a miniszter elméjén, az hatással lesz az őt másokhoz fűző kapcsolataira, s mivel magas hivatalt tölt be a kormányában, e hatás még a csillagközi kapcsolatokat is érintheti. Míg el nem jön az az idő, amikor minden ilyesmit előre ki tudunk számítani, nem merünk az agyához nyúlni.

— Akkor miért van egyáltalán velünk?

— Mert bekövetkezhet az a pillanat, amikor a maga élete forog veszélyben. Meg kell védenem az életét minden áron, még Pel vagy a saját életem árán is. A. fogadóállomáson nem volt életveszélyben. Most sincs. Ezt a helyzetet magának kell megoldania, s ez mindaddig. Így lesz, amíg Gaia fel nem tudja mérni valamely cselekvés következményeit, s magára nem vállalja a döntést.

Trevize gondolkodóba esett, s végül így szólt:

— Tehát nekem kell megpróbálnom valamit. Nem biztos, hogy sikerül.

Az ajtó kinyílt, éppoly zajos döndüléssel, ahogyan becsukódott.

— Jöjjenek ki — szólt be a testőr.

— Mit fog csinálni, Golan? — suttogta Pelorat, miközben kilépdeltek.

— Még magam sem tudom egészen — súgta vissza Trevize a fejét csóválva. — Rögtönöznöm kell.


19.

<p>19.</p>

Amikor visszaértek az irodába, Lizalor miniszter ugyanúgy ült az íróasztalánál. A belépők láttán arca zord mosolyra húzódott.

— Bízom benne, Trevize tanácsos, azzal az elhatározással tért vissza, hogy hajlandó lemondani a birtokában lévő alapítványi hajóról — mondta.

— Azzal az elhatározással jöttem vissza, miniszterválaszolta Trevize nyugodtan —, hogy megbeszéljük a feltételeket.

— Nincsenek megbeszélni való feltételek, tanácsos. A tárgyalást, amennyiben ragaszkodik hozzá, nagyon gyorsan meg lehet rendezni, és még gyorsabban le lehet folytatni. Kezeskedem, hogy még a legelfogulatlanabb bíróság is elítéli, miután a bűne — az, hogy hazátlan személyt hozott magával — nyilvánvaló és vitathatatlan. Ezek után már törvényadta jogunk, hogy elkobozzuk a hajóját, és példás büntetést szabjunk ki mindhármukra. Ne kényszerítse ki e büntetéseket, csak hogy egy napig késleltessen bennünket.

— Mégiscsak vannak megvitatni való feltételek, miniszter, mert akármilyen gyorsan elítélnek is bennünket, az én hozzájárulásom nélkül nem vehetik el a hajót. Ha megkísérlik, hogy nélkülem, erőszakkal hatoljanak a fedélzetére, a hajó megsemmisül, s vele együtt az űrállomás, a rajta lévő összes emberi lénnyel. Ez kétségkívül feldühítené az Alapítványt, amit önök nem mernek megkockáztatni. Ha fenyegetésekkel vagy rossz bánásmóddal akarnának kényszeríteni a hajó felnyitására, az nyilván ellenkezne a törvényeikkel, s ha végső szorultságukban mégis megszegnék saját törvényeiket, bennünket pedig megkínoznának, vagy akár hosszabb időre kegyetlen és szokatlan börtönbüntetéssel sújtanának, az Alapítvány arról is tudomást szerezne, s még inkább feldühödne. Bármennyire akarják is a hajót, nem engedhetnék meg a precedenst, hogy alapítványi polgárokkal rosszul bánjanak. Nos, beszélhetünk végre a feltételekről?

— Képtelenségeket beszél — ráncolta össze a homlokát a miniszter. — Ha szükséges, magához az Alapítványhoz fogunk fordulni. Ők tudni fogják, hogyan nyissák ki a saját hajójukat, esetleg ők kényszerítik magát, hogy kinyissa.

— Nem használta a címemet, miniszter, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ön is jól tudja, hogy csak legvégső esetben fordul az Alapítványhoz, hiszen nem áll szándékában visszaszolgáltatni nekik a hajót.

A mosoly lehervadt a miniszter arcáról.

— Miféle képtelenség ez, tanácsos?

— Az a fajta képtelenség, miniszter, amit talán másoknak nem szükséges hallaniuk. Engedje meg, hogy a barátom és az ifjú hölgy visszavonuljon valami kényelmes szállodai szobába, ahol végre kipihenhetik magukat, és bocsássa el a testőreit is. Maradjanak kint az ajtó előtt, és hagyjanak itt önnek egy sugárpisztolyt. Maga nem valami törékeny kis nő, és egy sugárpisztollyal a kezében nem kell tartania tőlem. Én fegyvertelen vagyok.

A miniszter az asztal fölött áthajolt hozzá.

— Nem fordulhat elő olyan eset, hogy félnem kellene magától.

Anélkül hogy hátranézett volna, magához intette az egyik testőrt, aki azonnal odalépett, s erőteljes dobbantással vigyázzba vágta magát.

— Testőr — szólt az asszony —, őt és őt kísérje az 5-ös lakosztályba. Gondoskodjék a kényelmükről és az őrzésükről. Maga felel érte, ha netán rosszul bánnak velük, vagy ha a biztonságukon valami csorba esik.

Felállt, és hiába határozta el Trevize, hogy tökéletesen megőrzi a hidegvérét, mégis összerándult egy kicsit. A nő magas volt: legalább 1,85 méter, mint Trevize, ha ugyan nem magasabb egy-két centiméterrel. A mellén kereszteződő, majd a derekát körülfogó két fehér csík még keskenyebbnek láttatta amúgy is keskeny derekát. Valami energikus kecsesség volt benne, és Trevize borongva gondolt rá, hogy valószínűleg igazat mondott, amikor azt állította, hogy nincs semmi félnivalója tőle. Ha dulakodásra kerülne a sor, gondolta, az asszony játszi könnyedséggel két vállra fektetné.

— Jöjjön velem, tanácsos — mondta a nő. — Ha ezentúl képtelenségeket akar mondani, jobb, ha minél kevesebben hallják, már csak a maga érdekében is.

Fürge léptekkel haladt elöl, s a mögötte lépkedő Trevize úgy érezte, eltörpül az árnyékában, holott ehhez hasonlót még sohasem érzett nő társaságában. Amikor beléptek egy liftbe, s az ajtó bezárult mögöttük, a nő újra megszólalt:

— Most egyedül vagyunk, tanácsos, és ha olyan illúziókat melenget, hogy erőszakot alkalmaz velem szemben valami elképzelt cél elérése érdekében, kérem, tegyen le róla. — Kán tálasa még szembetűnőbbé vált, amikor látható élvezettel hozzátette: — Maga kifejezetten erős példánynak látszik, de biztosíthatom, nem esne nehezemre eltörni a karját vagy a gerincét, ha meg kellene tennem. Van nálam fegyver, de ehhez még arra sem lenne szükségem.

Trevize megvakarta az arcát, s közben a tekintete lesiklott, majd felvándorolt a nő testén.

— Miniszter, én birkózásban állom a sarat bármelyik férfival, aki a súlycsoportomba tartozik, de már eldöntöttem, hogy önnel szemben elveszíteném a menetet. Tudom, mikor vagyok eleve reménytelen helyzetben.

— Helyes — felelte a miniszter, és elégedettnek látszott.

— Hová megyünk, miniszter? — kérdezte Trevize.

— Le! Meglehetősen mélyre. De azért ne aggódjon. Egy hiperdrámában, gondolom, így indulnának el önnel valami föld alatti várbörtön felé, de a Comporellonon nincsenek föld alatti várbörtönök, csak egészen egyszerű börtönök. Most a magánlakosztályomba megyünk; nem olyan romantikus hely, mint a régi, csúf birodalmi idők várbörtönei voltak, de kényelmesebb.

Trevize úgy becsülte, legalább ötven méterre szállhattak le a bolygó felszíne alá, amikor a lift ajtaja félrehúzódott, és ők kiléptek.


20.

<p>20.</p>

Nem titkolt meglepetéssel nézett körül a lakosztályban.

— Nem tetszik a lakásom, tanácsos? — kérdezte mogorván a miniszter.

— Dehogy, miért is ne tetszene, miniszter? Csak meglepődtem. Erre nem számítottam. Ami kevés benyomásom volt az önök világáról a megérkezésem óta látottak és hallottak alapján, abból úgy gondoltam, hogy ez egy önmegtartóztató, minden haszontalan fényűzést kerülő világ.

— Az is, tanácsos. Energiaforrásaink korlátozottak, tehát az életünknek is éppoly ridegnek kell lennie, mint az időjárásnak.

— De hát ez, miniszter… — Trevize kitárta a karját, mintha át akarná ölelni a szobát, amelyben (ezen a világon először) színeket látott, ahol a heverők párnázottak voltak, a megvilágított falak lágyan szórták a fényt, és a padlót puha szőnyeg borította, mely ruganyossá tette a lépteket, s elnyelte a zajokat. — Ez aztán valóban fényűző!

— Ahogy mondja, tanácsos, valóban kerüljük a haszontalan fényűzést, a hivalkodó fényűzést, a pazarlóan szertelen fényűzést. Ez itt ellenben magánfényűzés, amelynek megvan a maga haszna. Én keményen dolgozom, súlyos felelősséget hordok a vállamon. Szükségem van egy helyre, ahol egy időre megfeledkezhetem a hivatalom nehézségeiről.

— És minden comporelloni így él, ha a többiek szeme elfordul róla, miniszter? — tudakolta Trevize.

— A munkája és a felelőssége mértékétől függ. Kevesen engedhetik meg maguknak, vagy érdemlik ki, vagy — hála etikai szabályzatunknak — igénylik.

— De ön, miniszter, megengedheti, megérdemli — és igényli?

— A rangnak megvannak a maga előjogai, éppúgy, mint a kötelezettségei — válaszolta a miniszter. — És most foglaljon helyet, tanácsos, és meséljen nekem arról az őrültségről, amit a fejében forgat. — Leült a heverőre, amely lassan engedett tömör súlyának, majd rámutatott egy hasonlóan puha székre. Trevize így nem túl messzire, és pontosan szembekerült vele.

— Őrültség, miniszter? — kérdezte Trevize, miközben leült.

A miniszter láthatóan elengedte magát jobb könyökét egy párnára támasztotta.

— Magánbeszélgetésben nem szükséges túl mereven ragaszkodnunk a hivatalos tárgyalások hangneméhez. Nyugodtan hívhat Lizalornak, én pedig Trevize-nak fogom szólítani. Mondja el, Trevize, mit sütött ki, hadd vizsgáljuk meg együtt közelebbről.

Trevize keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt a székben.

— Nézze, Lizalor, maga választás elé állított engem: vagy önként átadom a hajót, vagy hivatalos bírósági eljárást indítanak ellenem. Mindkét esetben végül az önöké lesz a hajó. Ön mégis megtett mindent, hogy meggyőzzön, válasszam az első lehetőséget. Még arra is hajlandó, hogy a sajátom helyett egy másik hajót ajánljon fel, hogy a barátaimmal együtt oda mehessek, ahova akarok. Vagy ha az a kívánságunk, itt maradhatunk a Comporellonon, s még honpolgárságot is kaphatunk. Tizenöt percig tanácskozhattunk egymás között a részletekről. Mi több, hajlandó volt idehozni engem a magánlakosztályába, mialatt a barátaim feltehetőleg egy kényelmes szállodában pihennek. Egyszóval, Lizalor, ön megveszteget engem, s mindent bedob, hogy tárgyalás nélkül engedjem át önnek a hajómat.

— Ugyan, Trevize, nem bízhatna bennem pusztán humánus érzéseitől indíttatva?

— Nem.

— Vagy abból a megfontolásból, hogy az önkéntes lemondás gyorsabb és célravezetőbb minden bírósági tárgyalásnál?

— Nem! Nekem más javaslatom lenne.

— Mégpedig?

— A törvényszéki tárgyalásnak egyetlen komoly hátránya van: a nyilvánossága. Maga számtalanszor hivatkozott e világ szigorú törvénykezési rendszerére, és én gyanítom, hogy egy tárgyalást nehéz úgy lebonyolítani, hogy ne készüljön róla részletes jegyzőkönyv. Ha pedig ez így van, akkor az Alapítvány tudomást fog szerezni róla, s mihelyt a tárgyalás lezajlott, önnek vissza kell szolgáltatnia a hajót.

— Természetesen — felelte Lizalor kifürkészhetetlen arcai. — A hajó az Alapítvány tulajdona.

— Ezzel szemben — folytatta Trevize — ha magánegyezséget köt velem, arról nem kell jegyzőkönyvnek készülnie. Megkaphatja a hajót, és mivel az Alapítvány mit sem tud az ügyről — hiszen ők még azt sem tudják, hogy mi ezen a világon vagyunk —, az megmarad a Comporellon tulajdonában. Meggyőződésem, hogy önnek ez a valódi szándéka.

— Miért tennénk ezt? — Az asszony arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit. — Hát nem vagyunk az Alapítvány Szövetség része?

— Nem egészen. Az önök státusa Szövetséges Hatalom. Bármelyik galaktikus térképen, ahol a Szövetség tagországait vörössel jelzik, a Comporellon és alárendelt világai halvány rózsaszín foltként tűnnek elő.

— Még így is, mint Szövetséges Hatalom, nyilván együttműködnénk az Alapítvánnyal.

— Együttműködnének? Nem lehet, hogy a Comporellon teljes függetlenségről, netán vezető szerepről álmodozik? Régi világ az önöké. Szinte valamennyi világ öregebbnek állítja magát, mint amilyen, de a Comporellon valóban öreg világ.

Lizalor miniszter megengedte, hogy egy hűvös mosoly fusson át az arcán.

— A legöregebb, ha hinni lehet néhány rajongónknak.

— Nem lehet, hogy volt idő, amikor a Comporellon valóban vezető hatalma volt egy viszonylag kicsiny világcsoportnak? Nem lehet, hogy még most is arról álmodoznak, egyszer még visszaszerzik ezt az elveszett pozíciót?

— Gondolja, hogy ilyen lehetetlen célról álmodozunk? Őrültségnek neveztem, még mielőtt megismertem volna a gondolatait, és most, hogy megismertem, valóban őrültségnek tartom.

— Lehetnek bármilyen lehetetlen álmaink, azért még dédelgethetjük azokat. A Galaxison gyakorlatilag az a Terminus uralkodik, amely ennek a Galaxisnak a legkülső peremén található, és ötszáz éves történelmével bármelyik más világnál fiatalabb. És a Comporellon ne vágyna erre a szerepre? Nos? — mosolyodott el Trevize.

Lizalor komoran válaszolta:

— Ahogy értésünkre adták, a Terminus a Hari Seldon-féle terv révén érte el ezt a pozíciót.

— Ez a felsőbbrendűségének pszichológiai alátámasztása, és valószínűleg csak addig marad érvényben, amíg az emberek hisznek benne. Lehetséges, hogy a comporelloni kormány nem hisz benne. De a Terminusnak ezenkívül van még egy technológiai támasza is. A Galaxis felett gyakorolt hegemóniája kétségtelenül fejlett technológiáján alapszik — amelyre az önt annyira izgató gravitikus hajó csak egy példa. A Terminuson kívül egyetlen világ sem rendelkezik gravitikus hajóval. Ha a Comporellonnak is volna egy, és minden részletre kiterjedően megtanulná a működési elvét, feltétlenül óriási lépést tenne előre a műszaki haladás terén. Én ugyan nem hiszem, hogy ezzel máris felülkerekedhetne a Terminuson, de a kormánya hihet benne.

— Ezt nem mondhatja komolyan — felelte Lizalor. — Ha egy kormány az Alapítvány határozott kívánsága ellenére meg akarná tartani magának a hajót, magára bőszítené az Alapítványt — márpedig a történelem megmutatta, milyen kellemetlen tud lenni az Alapítvány haragja.

— Az Alapítvány haragjának csak akkor volna hatása, ha tudná, hogy van valami, amin fel kell bőszülnie — jegyezte meg Trevize.

— Ha így áll a dolog, Trevize — feltéve, hogy a helyzetelemzése több, mint egyszerű őrültség —, nem lenne hasznosabb magának is, ha előnyös üzletet kötve átadná nekünk a hajót? Elfogadva az érvelését, hajlandók volnánk jogarát fizetni azért, hogy szép csendben megszerezzük a hajót.

— Tehát megbízik bennem, hogy nem jelentem az ügyet az Alapítványnak?

— Hogyne. Miután azt is jelentenie kellene, hogy maga milyen szerepet vállalt az ügyben.

— Jelenthetem úgy is, hogy kényszer hatására cselekedtem.

— Igaz. Ha a józan esze nem figyelmeztetné, hogy a polgármestere egy szavát se hinné el. Ugyan már, egyezzünk meg végre!

— Nem én, Lizalor asszony — rázta meg a fejét Trevize. — A hajó az enyém, és az enyémnek is kell maradnia. Ahogy már mondtam, szörnyű energiával fogom felrobbantani, ha erőszakkal próbálnak feljutni rá. Biztosíthatom, az igazat. mondom. Ne gondolja, hogy a levegőbe beszélek.

— De maga ki tudja nyitni, s a számítógépet is át tudja programozni.

— Nem vitás, csak éppen nem teszem meg. Lizalor nagyot sóhajtott.

— Az a helyzet, hogy rá tudjuk bírni, változtassa meg a véleményét… ha azzal nem, amit magával teszünk, hát akkor azzal, amit a barátjával, dr. Pelorattal vagy az ifjú hölggyel művelünk.

— Kínzás, miniszter? Ez az önök törvénye?

— Nem, tanácsos. De nem is kell ilyen kegyetlenségekhez folyamodnunk. A Lelki Próba mindig rendelkezésünkre áll.

Amióta belépett a miniszter lakásába, Trevize most érzett először valami fagyos borzongást a belsejében.

— Ezt sem tehetik meg. Galaxis-szerte tilos a Lelki Próbát másra, mint orvosi célra használni.

— De ha a végsőkig felingerel bennünket…

— Még azt is hajlandó lennék megkockáztatni — közölte Trevize higgadtan —, mert nem nyernének vele semmit. Olyan eltökéltén ragaszkodom a hajómhoz, hogy a Lelki Próba előbb roncsolná szét az agyamat, mintsem rábírhatna, hogy lemondjak róla. (Ez viszont blöff volt, gondolta, s a borzongás már-már hidegleléssé változott.) De még ha olyan szakértők is, hogy az agyam elpusztítása nélkül meg tudnak győzni, s én kinyitom, lefegyverezem és kiszolgáltatom önöknek a hajót, még azzal sem nyernek semmit. A hajó számítógépe ugyanis sokkal fejlettebb, mint maga a hajó, és valami módon — fogalmam sincs, hogyan — úgy tervezték, hogy teljes hatékonysággal csakis velem tudjon dolgozni. Akár személyre szabott számítógépnek is nevezhetném.

— Akkor tegyük fel, hogy maga megtartja a hajót, s továbbra is maga lesz a pilótája. Fontolóra venné-e, hogy vele együtt elszegődjék hozzánk — mint a Comporellon megbecsült polgára? Rendkívüli fizetéssel. Megkülönböztetett fényűzésben. A barátai is, természetesen.

— Nem.

— Mit javasol hát? Egyszerűen engedjük, hogy a barátaival együtt felszálljon a hajóra s elrepüljön valahová a Galaxisba? Figyelmeztetem, mielőtt ezt megengednénk magának, közölnénk az Alapítvánnyal, hogy, a hajójával együtt itt van, s a továbbiakban az ügyet átengednénk neki.

— És önszántukból elveszítenék a hajót?

— Ha kell, inkább veszítsük el az Alapítvány, semmint egy arcátlan Külvilági javára.

— Akkor hadd javasoljak most én egy kompromisszumot.

— Kompromisszumot? Nos, hallgatom. Rajta.

— Én egy fontos küldetésben járok — kezdte megfontoltan Trevize. — Az Alapítvány támogatásával indultam útnak. Úgy látszik, a támogatást felfüggesztették, ám ezzel a küldetés mit sem vesztett a fontosságából. Hadd nyerjem el helyette a Comporellon támogatását, és ha a küldetésem sikerrel jár, annak a Comporellon is hasznát látja majd.

Lizalor arcán kételkedés tükröződött.

— És nem adja vissza a hajót az Alapítványnak?

— Eszem ágában sem volt soha. Az Alapítvány nem fogja olyan kétségbeesetten keresni, ha azok ott abban a hiszemben vannak, hogy alkalomadtán szándékomban áll visszavinni nekik.

— Ez nem egészen ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy a hajót nekünk akarja adni.

— Talán nem lesz többé szükségem rá, ha befejeztem a küldetésemet. Ebben az esetben nem kifogásolnám, hogy a Comporellon kapja meg.

Néhány pillanatig némán néztek egymásra.

— Maga feltételes módot használ — mondta végül Lizalor. — A „talánnal” nem sokat kezdhetünk.

— Ígérhetnék eget-földet, de mit érnének vele? Óvatos és korlátozott ígéreteim jelezhetnék, hogy legalábbis komolyan vehetők.

— Okos — bólintott Lizalor. — Ez tetszik nekem. Nos, miben áll a küldetése, és mi haszna származhatna abból a Comporellonnak?

— Nem, nem, most ön következik — vágott közbe Trevize. — Támogat engem, ha bebizonyítom, hogy a küldetés fontos a Comporellonnak is?

Lizalor miniszter fölemelkedett a kanapéról, s most szinte fölébe tornyosult beszélgetőtársának.

— Éhes vagyok, Trevize tanácsos, és üres gyomorral nem tudok egyről a kettőre jutni. Javasolom, harapjunk és igyunk valamit — mértékkel. Azután végére járhatunk az ügyünknek.

Trevize hirtelen úgy látta, mintha a nő szemébe egy ragadozó pillantása költözött volna, s összeszorította a fogát, hogy erőt vegyen kényelmetlen érzésén.


21.

<p>21.</p>

Az étel bizonyára tápláló volt, de nem mondhatni, hogy különösebben kényes ízlésre vallott volna. A főfogás főtt marhahús mustáros mártásban, s az egészhez alapul egy olyan leveles zöldségféleség szolgált, amit Trevize nem ismert föl. Kesernyés-sós íze miatt nem is ízlett neki. Később megtudta, hogy valamiféle tengeri alga volt.

Utána gyümölcs következett, melynek íze hol az őszibarackra, hol meg az almára emlékeztetett (tulajdonképpen nem volt rossz), majd egy forró, sötét színű ital, de olyan keserű, hogy a felét otthagyta, s inkább hideg vizet kért helyette. Az adagok kicsik voltak, de Trevize, a körülményekre való tekintettel, nem is bánta.

Egyedül étkeztek, felszolgálók nem mutatkoztak. A miniszter maga melegítette és szolgálta fel az ételt, s maga is szedte le a terítékeket.

— Remélem, ízletesnek találta az ételt — mondta Lizalor, amikor kimentek az ebédlőből.

— Nagyon ízletesnek — felelte Trevize minden meggyőződés nélkül.

A miniszter újra a kanapén foglalt helyet.

— Akkor hát térjünk vissza korábbi beszélgetésünkhöz — mondta. — Említette, hogy a Comporellon esetleg rossz néven veszi az Alapítvány műszaki téren vitt vezető szerepét s azt, hogy uralkodik a Galaxis felett. Bizonyos értelemben ez igaz, de a helyzet ilyen vonatkozása csak azokat érdekli, akik a csillagközi politikában érdekeltek, és ilyenek viszonylag kevesen vannak. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az átlag comporellonit borzadállyal tölti el az Alapítvány erkölcstelensége. Létezik erkölcstelenség majd minden világon, de a leghangsúlyosabban éppen a Terminuson. Merem állítani, hogy a nálunk meglévő mindenféle Terminusellenesség inkább ebben gyökerezik, mint holmi elvontabb dolgokban.

— Erkölcstelenség? — kérdezte Trevize zavartan. — Lehetnek bármilyen hibái az Alapítványnak, azt mégis el kell ismernie, hogy kellő hatékonysággal és becsületes adópolitikával kormányozza a Galaxis ráeső részét. Az emberi jogokat nagyjából tiszteletben tartja, és…

— Trevize tanácsos, én a szexuális erkölcsről beszélek.

— Akkor végképp nem értem önt. A mi társadalmunk tökéletesen erkölcsös, úgy értem, szexuális vonatkozásban. A nők kellő számban képviseltetik magukat a társadalmi élet minden területén. A polgármesterünk is nő, és a Tanács tagjainak közel fele…

A miniszter nem vesződött azzal, hogy bosszúságát leplezze.

— Tanácsos, maga gúnyolódik velem? Nyilván tudja, mit jelent az, hogy szexuális erkölcs. Szentség-e a házasság a Terminuson, vagy nem?

— Mit ért azon, hogy szentség?

— Van hivatalos házassági ceremónia, amely összeköti a párokat?

— Hogyne, ha valaki úgy akarja. Az ilyen szertartás egyszerűbbé teszi az adóügyeket és az örökösödést.

— De létezik válás is.

— Természetesen. Szexuális erkölcstelenség volna, ha egymáshoz kötnénk olyan embereket, akik már…

— Nincsenek Vallási megkötések?

— Vallási? Vannak emberek, akik az ősi vallási kultuszokból filozófiai rendszert építenek, de mi köze ennek a házassághoz?

— Tanácsos, itt a Comporellonon a szex minden vonatkozása szigorú ellenőrzés alatt áll. Házasságon kívül nem fordulhat elő. Kinyilvánítása korlátozott, még házasságon belül is. Szomorú megdöbbenéssel látjuk, hogy vannak világok, és különösen a Terminus ilyen, ahol a nemiséget puszta társasági gyönyörnek tekintik, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget annak, hogy mikor, hogyan és kivel gyakorolják, s még a vallási értékekre sincsenek tekintettel.

Trevize vállat vont.

— Sajnálom, de nem vállalhatom magamra a Galaxis vagy akár a Terminus megreformálását — és mi köze mindennek az én hajóm dolgához?

— Én a maga hajója kapcsán a közvéleményről beszélek, és arról, hogy e közvélemény mennyiben korlátozza a lehetőségeimet, hogy ebben az ügyben kompromisszumot kössek. Comporellon lakossága elszörnyedne, ha megtudná, maga azért vett föl egy fiatal és vonzó nőt a hajója fedélzetére, hogy kiszolgálója legyen a maga és a társa buja vágyainak. Hármuk biztonságára való tekintettel próbáltam rávenni, hogy a nyilvános tárgyalás helyett fogadja el a békés lemondást.

— Látom már, hogy az étkezés alatt a meggyőzés új formáját találta ki, nevezetesen a fenyegetést — mondta Trevize. — Mostantól kezdve rettegjek a lincselő tömegtől?

— Csak felhívom a figyelmét a veszélyekre. Tagadná, hogy a hajó fedélzetére fölvett nő bármi más célt is szolgálna, mint a maguk szexuális kényelmét?

— Persze hogy tagadom. Bliss a barátom, dr. Pelorat társa. Neki nincs versenytársa. Kapcsolatukat ugyan nem határozhatja meg házasságként, de én hiszem, hogy Pelorat felfogása szerint — és a nő felfogása szerint is — házassági kapcsolat van kettejük között.

— Azt állítja, hogy ön egyáltalán nincs érdekelve a dologban?

— Bizony, hogy nem vagyok — mondta Trevize. — Mit képzel rólam?

— Fogalmam sincs. Nem ismerem az erkölcsi felfogását.

— Akkor hadd mondjam meg, hogy az én erkölcsi felfogásom nem engedi meg, hogy a barátom tulajdonához — vagy a szerelmi kapcsolatához — piszkáljak.

— Még csak kísértést sem érez hozzá?

— A kísértések fölött nincs hatalmam, de semmi esetre sem engedek nekik.

— Semmi körülmények között nem enged? Talán magát nem is érdeklik a nők.

— Ne higgye. Érdekelnek.

— Mikor volt utoljára szexuális kapcsolata nővel?

— Hónapokkal ezelőtt. Azóta nem, hogy elhagytam a Terminust.

— Nyilván nem örül ennek.

— Természetesen nem — felelte Trevize meggyőződéssel —, de a helyzet olyan, hogy nem tehetek mást.

— Talán a barátja, Pelorat, látva az ön szenvedését, hajlandó volna osztozni a nőn.

— Semmi jelét nem mutatom előtte, hogy szenvednék, de ha úgy volna is, akkor sem osztozna Blissen. S azt hiszem, a nő se egyezne bele. Engem ő sohasem vonzott.

— Azért mondja ezt, mert már kipróbálta a dolgot?

— Nem próbáltam ki. Ez a véleményem, sohasem éreztem szükségét, hogy ki is próbáljam. Ami azt illeti, különösebben nem is kedvelem őt.

— Meglepő! Hiszen minden férfi vonzónak tartaná.

— Testi értelemben valóban vonzó. De rám nincs hatással. Először is túl fiatal, bizonyos vonatkozásokban túl gyerekes.

— Tehát jobban szereti az érett asszonyokat?

Trevize elhallgatott. Itt valami csapda rejtőzik? Óvatosan válaszolta:

— Elég idős vagyok, hogy egy-egy érett asszonyt értékelni tudjak. De mi köze ennek a hajómhoz?

— Egy pillanatra felejtse el a hajóját — válaszolta Lizalor. — Én negyvenhat éves vagyok és férjezetlen. Valahogy túlságosan sok az-elfoglaltságom, hogysem házasságra gondolhatnék.

— Ha így áll a dolog, akkor a társadalmuk szabályai értelmében önnek egész életében önmegtartóztatónak kell lennie. Ezért kérdezte, hogy mióta nincs már szexuális kapcsolatom? A tanácsomat kéri? Nos, azt felelhetem, az ilyesmi nem olyan, mint az étel és az ital. Kényelmetlen dolog szex nélkül élni, de nem lehetetlen.

A miniszter elmosolyodott, s a szemében megint megjelent az a ragadozópillantás.

— Ne értsen félre, Trevize. A rangnak megvannak a maga előjogai, és a diszkréciót is meg lehet őrizni. Nem vagyok teljesen absztinens. Csakhogy a comporelloni férfiak nem kielégítőek. Az erkölcsösség, bár tökéletesen jó dolog, könnyen bűntudattal terhelheti meg e világ férfiait, akik így kalandkerülővé, kockázatkerülővé, kezdeményezőképtelenné, kiszámíthatóvá és általában véve is ügyetlenné válhatnak.

— Én ezen sem tudok változtatni — mondta Trevize, nagy gonddal válogatva meg minden egyes szavát.

— Arra céloz, hogy a hiba bennem lehet? Hogy én nem tudom fellelkesíteni őket? Trevize fölemelte az egyik kezét.

— Én ezt egyáltalán nem mondtam.

— Akkor hát mit tenne maga, ha úgy hozná az alkalom? Maga, aki egy erkölcstelen világból származik, akinek sok és sokféle szexuális tapasztalata lehet, aki több hónapos kényszerű absztinencia nyűgét viseli, ráadásul egy fiatal és elbűvölő nő szüntelen jelenlétében? Maga hogyan viselkedne egy olyan asszonnyal szemben, aki épp azt az érett típust testesíti meg, amelyet állítólag kedvel?

— A rangjához és a fontos állásához illő tisztelettel és megbecsüléssel viseltetnék ön iránt — válaszolta Trevize.

— Ne legyen már bolond! — kiáltotta a miniszter. Keze elindult a dereka felé, amely körül hirtelen meglazult a fehér csík, majd lehullott a melléről és a nyakáról. Fekete öltözéke felső része láthatóan lazábbá vált.

Trevize megdermedt ültében. Ezt forgatta a nő a fejében — mióta is? Vagy így akarja elérni azt, amit fenyegetéssel nem tudott?

A ruha felső része lecsúszott, s vele együtt a mellet takaró lepel is. És ott ült a miniszter, arcán büszke gőggel, deréktól fölfelé meztelenül. A keble kicsinyített mása volt magának az egész nőnek: tömör, izmos és lenyűgözően hatásos.

— Nos?

— Csodálatos! — felelte Trevize teljes átéléssel.

— És most mit fog csinálni?

— Mit diktál az erkölcs a Comporellonon, Lizalor asszony?

— Mit érdekel az egy terminusi férfit? Mit diktál a maga erkölcse? Akár kezdheti is. A testem hideg, melegségre vágyom.

Trevize felállt és vetkőzni kezdett.


HATODIK FEJEZET

A föld természete

22.

23.

24.

25.

<p>HATODIK FEJEZET</p> <p>A föld természete</p>
<p>22.</p>

Trevize kábultan tűnődött, vajon mennyi idő telhetett el.

Ott feküdt mellette Mitza Lizalor, szállítási miniszter, a hasán, fejét oldalra hajtva, a szája nyitva, s keményen horkolt. Trevize megkönnyebbült, látva, hogy a nő alszik. Remélte, hogy fölébredve tisztában lesz azzal, hogy aludt egy sort.

Ő maga is szívesen elszundított volna, de szándékosan nem engedett a vágynak. Ha a nő felébred, neki nem szabad aludnia. Látnia kell, hogy míg ő az öntudatlanságba süllyedt, a férfi kitartott. Ilyen tűrőképességet várna el egy Alapítvány kitenyésztette erkölcstelen figurától, és jobb, ha ezen a téren nem csalódik benne.

Bizonyos értelemben derekasan kitett magáért. Jól sejtette, hogy ez a hatalmas és erős testű asszony, aki ekkora politikai hatalommal rendelkezik, s ennyire megveti az őt körülvevő comporelloni férfiakat, és ilyen elszörnyedve-elbüvölve fogadja a terminusi dekadensek szexuális bravúrjairól szóló meséket (vajon mi mindent hallhatott, merengett Trevize), valójában azt szeretné, ha behódolhatna neki. Lehet, hogy éppen ezt várta, ha vágyát és reményét nem tudta is kifejezésre juttatni.

Trevize ebben a hiszemben cselekedett, és szerencsésen bevált. (Trevize, a mindig gúnyolódott magával.) A nőnek tetszett, neki pedig lehetőséget adott olyan irányba terelni a saját tevékenységét, hogy a nőt elcsigázza, önmagával ugyanakkor viszonylag kíméletesen bánjon.

Nem volt könnyű. Az asszonynak csodálatos teste volt (negyvenhat évesnek mondta magát, pedig egy huszonöt éves atléta sem vallott volna szégyent vele), fantasztikus állóképessége, melyet csak a zabolátlan örömre való szomjúsága múlt felül.

Talán ha meg lehetne szelídíteni, ha mérsékletre lehetne tanítani, ha sok gyakorlással (de vajon ő túlélné-e ezt a gyakorlást?) rá lehetne bírni, hogy vegye tekintetbe önnön teherbírását — és ami még fontosabb, az ő teherbírását —, nos, talán még élvezni is lehetne…

A horkolás hirtelen megszakadt, az asszony megmozdult. Amikor könnyedén megsimította a közelebb eső vállat, a nő szeme kinyílt. Trevize föltámaszkodott a könyökére, és mindent megtett, hogy frissnek, elevennek látsszék.

— Örülök, hogy aludtál, drágám — mondta. — Rád fért a pihenés.

Az asszony álomittas szemmel mosolygott fel rá, s egy émelyítő pillanatig Trevize azt hitte, mindjárt javasolni fogja, hogy kezdjék újra — de csak dobott egyet magán, s máris átfordult a hátára. Lágy, megelégedett hangon suttogta:

— Kezdettől fogva jól ítéltelek meg. A szexualitás királya vagy. Trevize megpróbált szerénynek látszani.

— Én enyhébb kifejezést használnék.

— Szó sincs róla. Remek voltál. Féltem, hogy az a fiatal nő állandó aktivitásban tart és kiszívja minden erődet, de bebizonyítottad, hogy nem így van. Ez legalább igaz, ugye?

— Úgy viselkedtem, mint aki többé-kevésbé kielégült?

— Nem, nem úgy — kacagott búgón az asszony.

— Gondolsz még a Lelki Próbára?

— Megőrültél? — gyöngyözött fel újra a kacagás. — Épp most akarnálak elveszíteni?

— Pedig okosabb lenne, ha egy időre elveszítenél…

— Hogyhogy?! — vonta össze az asszony a szemöldökét.

— Ha mostantól kezdve állandóan melletted lennék, drágám, mennyi idő múlva figyelnének fel ránk, kezdenének suttogni rólunk? De ha folytatnám a küldetésemet, időnként természetesen vissza kellene térnem, hogy beszámoljak róla, s akkor egészen természetes lenne, hogy ilyenkor bezárkózunk… és a küldetésem valóban fontos.

Az asszony eltöprengett a hallottakon, s közben szórakozottan vakargatta a jobb csípőjét. Aztán meg. szólalt:

— Azt hiszem, igazad van. Még rágondolnom is rosszulesik… de azt hiszem, igazad van.

— Az pedig meg se forduljon a fejedben, hogy nem térek vissza — folytatta Trevize. — Nem vagyok olyan ostoba, hogy elfelejtsem, mi vár itt rám.

Az asszony rámosolygott, gyengéden megsimogatta az arcát, s mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

— Kellemesnek találtad, szerelmem?

— Sokkal többnek, mint kellemesnek, drágám.

— Pedig te alapítványbeli vagy. Egy fiatalsága teljében lévő férfi magáról a Terminusról. Te aztán igazán hozzászokhattál a legkülönfélébb és leggyakorlottabb asszonyokhoz…

— Nem találkoztam még senkivel — de senkivel —, aki valamennyire is hasonlított volna rád — felelte Trevize olyan meggyőződéssel, ami nem esik nehezére az embernek, ha végül is csak az igazat mondja.

— Hát, ha te mondod — hajtott fejet önelégülten Lizalor. — De tudod, a régi szokások lassan múlnak el, és nem hinném, hogy biztosíték nélkül meg tudnék bízni akármelyik férfiban. Elképzelhető, hogy te és a barátod, Pelorat, folytathatjátok a küldetéseteket, ha megtudom, mi az, és hozzájárulásomat adom, de azt a fiatal nőt itt tartom. Jól fogunk bánni vele, ne félj, de úgy vélem, a te dr. Peloratodnak nagyon fog hiányozni, s majd ő gondoskodik róla, hogy gyakorta visszalátogassatok a Comporellonra — még akkor is, ha a küldetés iránti lelkesedésed téged hosszabb utakra csábítana is.

— De hát ez lehetetlen, Lizalor!

— Valóban? — Az asszony szemében felcsillant a gyanakvás szikrája. — Miért lehetetlen? Mi célból van neked szükséged arra a nőre?

— Nem szexuális célból. Ezt már mondtam neked, és az igazat mondtam. Ő Peloraté, és engem nem érdekel. Egyébként is meggyőződésem, hogy belepusztulna, ha megkísérelné, amit te oly diadalmasan véghezvittél.

Lizalor majdnem elmosolyodott, de erőt vett magán, és komolyan tette föl a kérdést:

— Mit számít hát neked, ha itt marad a Comporellonon?

— Mert neki nagyon fontos szerepe van a küldetésünkben. Ezért kell velünk lennie.

— Nos, tehát miben áll a küldetésed? Ideje, hogy elmondd nekem.

Trevize csak egy pillanatig tétovázott. Meg kell mondania azt igazat. Egyetlen hazugság sem jut az eszébe, amelyik ilyen hatásos lehetne.

— Figyelj rám — kezdte. — Lehet, hogy a Comporellon régi világ, talán az egyik legrégebbi, de kell lennie egy legrégebbinek. Az emberi élet nem innen származott. A legkorábbi emberi lények egy másik világról érkeztek ide, és meglehet, nem is onnan származnak, mert oda is egy másik, egy még öregebb világról jöttek. A végén, ha elég messzire jutunk vissza az időben, meg kell találnunk az első világot, azt, amelyről az ember származik. Én a Földet keresem.

Mitza Lizalor arcának váratlan színeváltozása valósággal megrendítette.

Az asszony szeme elkerekedett, lélegzete kapkodóvá vált, s még így, fektében is látszott, hogy minden izma megfeszül. Karja mereven a magasba lökődött, két kezén a mutató- és hüvelykujjak keresztezték egymást.

— Kimondtad a nevét! — suttogta a nő rekedten.

<p>23.</p>

Többé egy szót sem szólt, még csak rá se nézett a férfira. A két karja lassan lehanyatlott, lába átlendült az ágy szélén, majd háttal a másiknak felült. Trevize dermedten feküdt a helyén.

Gondolatban fölidézte Munn Li Compor szavait, amikor ott álltak a Sayshell üres turistaközpontjában. Szinte hallotta, amit a saját szülőbolygójáról mondott — arról, amelyen most ő van. „Babonás hiedelmek fűződnek hozzá. Valahányszor kiejtik a nevét, hüvelyk- és mutatóujjukat keresztbe fonva, fölemelik mindkét karjukat, hogy így hárítsák el fejük fölül a szerencsétlenséget.”

Eső után köpönyeg.

— Mit kellene mondanom, Mitza? — motyogta.

Az asszony lassan megrázta a fejét, felállt, az egyik ajtóhoz ballagott, s belépett rajta. Egy perc múlva Trevize meghallotta a víz zubogását.

Nem volt mit tennie, mint várni, pucéron, méltóságától megfosztva, azon töprengve, vajon álljon-e ő is a nő mellé a zuhany alá, de közben maga is tudta, hogy jobb, ha nem teszi. És mert ettől rögtön úgy érezte, megtagadják tőle a zuhanyozás lehetőségét, hirtelen nagy szükségét érezte, hogy ő is megmosakodhasson.

Az asszony végre kijött a fürdőből, és némán válogatni kezdett a ruhái között.

— Nem bánod, ha én is… — kezdte Trevize gyámoltalanul.

A nő nem válaszolt, és ő beleegyezésnek vette a hallgatását. Mindent megtett, hogy határozott, férfias léptekkel vonuljon be a fürdőszobába, de valami megmagyarázhatatlan módon ugyanaz az érzés fogta el, mint hajdanában, amikor az anyja sújtotta hallgatásával büntetés helyett, valahányszor rosszul viselkedett, s ilyenkor mindig úgy érezte, hogy meg kell semmisülnie.

Körülnézett a sima falú fülkében, de nem látott semmit —.egyáltalán semmit. Aztán megnézte tüzetesebben. Semmi.

Kinyitotta az ajtót, kidugta a fejét és megkérdezte:

— Figyelj csak, hogy kell megnyitni a zuhanyt?

A nő letette a dezodort (legalábbis Trevize annak vélte), nagy léptekkel bevonult a zuhanyozóba, s anélkül hogy őt egy pillantásra méltatta volna, ujjával egy pontra mutatott. Trevize követte az ujj irányát, s észrevett a falon egy kerek, halvány rózsaszínű foltot, amelyen éppen csak annyi szín volt, mintha a tervező — hogy ne szennyezze be a fal fehérségét — csak sejtetni akarta volna a folt funkcióját.

Megrándította a vállát, a falhoz hajolt, és megérintette a foltot. Nyilván ezt kellett tennie, mert a következő pillanatban finom vízpermet özöne árasztotta el minden irányból. Levegő után kapkodva érintette meg újból a foltot, mire a vízönöz elállt.

Megint kinyitotta az ajtót, s közben nagyon is jól tudta, hogy külseje több fokkal méltatlanabb látványt nyújt most, amikor a vacogástól még a szavak is alig jönnek ki a száján.

— Hogy csinál az ember meleg vizet? — krákogta.

A nő erre már ránézett, és a látvány szemmel láthatóan elnyomta benne a dühöt (vagy a félelmet, vagy bármiféle érzést, amely gyötörhette), mert felnyihogott, majd minden átmenet nélkül elemi erejű hahotában tört ki.

— Hogyhogy meleg vizet? — kiáltotta. — Szerinted arra kellene pazarolnunk az energiát, hogy a mosdáshoz megmelegítsük a vizet? Jó kis langyos vizet kaptál, nem? Mit akarsz még? Te puhány terminusi! Menj csak vissza, és mosakodj meg!

Trevize ingadozott, de nem sokáig, mert megértette, hogy itt nincs mit tennie.

Jó adag vonakodással érintette meg újra a rózsaszínű foltot, és ezúttal felkészülten várta a jeges zuhanyt. Langyos víz? Látta, hogy a testén szappanhab képződik, és szaporán dörzsölgette magát mindenütt, gyanítván, hogy ez a mosdási szakasz, és nem fog sokáig tartani.

Ezután következett az öblítési szakasz. Ó, meleg… no nem egészen meleg, csak valamivel enyhébb, amit átfagyott teste határozottan melegnek érzékelt. Éppen fontolgatni kezdte, ne érintse-e meg újra a foltot, hogy elzárja a vizet, s közben még azon is tűnődött, vajon hogy jött ki Lizalor szárazon, holott törülközőnek vagy szárító alkalmatosságnak nyomát sem látta a helyiségben, amikor a víz hirtelen elállt. Rögtön utána olyan nagy erővel zúdult rá a levegő, hogy föl is borította volna, ha nem éri egyforma erővel minden irányból.

Ez már forró volt; szinte túlságosan forró. Trevize tudta, hogy a levegőt sokkal kevesebb energiával lehet fölmelegíteni, mint a vizet. A forró levegő elpárologtatta a bőréről a vizet, s percek múlva olyan szárazon lépett ki az ajtón, mintha életében soha nem érte volna víz.

Lizalor időközben mintha teljesen magához tért volna.

— Jól érzed magad? — érdeklődött.

— Remekül — felelte Trevize. Tulajdonképpen meglepően kellemesen érezte magát. — Csak fel kellett készülnöm a hőmérsékletre. Nem mondtad…

— Puhány — közölte Lizalor szelíd megvetéssel.

Kölcsönvette az asszony dezodorját, aztán visszabújt a ruhájába, s közben arra gondolt, hogy a nő friss alsóneműt vett, ő pedig nem.

— Hogy kellett volna nevezzem… azt a világot? — kérdezte.

— Mi a Legöregebb szóval utalunk rá — felelte a nő.

— — Honnan tudhattam volna, hogy a név, amit használok, tiltott? Mondtad nekem?

— Kérdezted?

— Honnan tudtam volna, hogy kérdezni kell?

— Most már tudod.

— Előfordulhat, hogy megfeledkezem róla.

— Jobb, ha nem teszed.

— Mi a különbség? — Trevize érezte, hogy rosszkedve visszatér. — Csak egy szó, egy hangsor.

— Vannak szavak, amelyeket nem ejtünk ki — felelte Lizalor sötéten. — Te minden körülmények között kimondasz mindent?

— Vannak közönséges szavak, vannak nem megfelelőek, s bizonyos szavak adott körülmények között sértőek lehetnek. Melyik csoportba tartozik hát… az a szó, amit használtam?

— Ez egy szomorú és ünnepélyes szó — válaszolta Lizalor. — Olyan világot jelent, amely valamennyiünk őse volt, és amely már nem létezik. Mi átérezzük a tragikumát, mert közel volt hozzánk. Nem szívesen beszélünk róla, s ha mégis muszáj, akkor sem mondjuk ki a nevét.

— És az, hogy keresztbe font ujjal rám mutattál? Ez mit könnyít az ártalmasságon és a szomorúságon? Lizalor elvörösödött.

— Ez ösztönös reakció volt, és nem örülök neki, hogy kikényszerítetted belőlem. Vannak emberek, akik hisznek benne, hogy ez a szó, még gondolatban kiejtve is, szerencsétlenséget von maga után — és így hárítják el maguktól.

— Te is hiszel benne, hogy a keresztbe tett ujjak elhárítják a szerencsétlenséget?

— Nem. De igen, bizonyos értelemben. Ha nem teszem, kényelmetlenül érzem magam. — A nő nem nézett Trevize-ra. Aztán, mint áld most már tényleg másra akarja terelni a szót, gyorsan megkérdezte: — És a ti fekete hajú hölgyetek milyen értelemben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy eljussatok… az általad említett világba?

— Használd a „Legöregebb” szót. Vagy ezt sem mondod ki szívesen?

— A legszívesebben egyáltalán nem beszélnék róla, de most én kérdeztem tőled valamit.

— Úgy tudom, az ő népe a legöregebbről elvándorolva jutott el a jelenlegi világára.

— Csakúgy, mint mi — jelentette ki Lizalor büszkén.

— De nekik vannak bizonyos hagyományaik, melyek állítólag kulcsfontosságúak a Legöregebb megértéséhez, de csak akkor, ha odamegyünk és áttanulmányozzuk az ott lévő feljegyzéseket.

— A nő hazudik.

— Lehet, de meg kell győződnünk róla.

— Ha megszereztétek, magatoknak ezt a kétes tudású nőt, és vele akartok eljutni a Legöregebbre, akkor miért jöttetek a Comporellonra?

— Hogy megtudjuk a Legöregebb pontos helyét. Volt egyszer egy barátom, szintén alapítványbeli. A felmenői azonban comporelloniak voltak, és ő azt állította, hogy a Comporellonon jól ismerik a Legöregebb történelmének nagy részét.

— Valóban ezt mondta? És ő mesélt neked valamit is ebből a történelemből?

— Igen — folyamodott Trevize ismét az igazsághoz.

— Azt mondta, a Legöregebb halott világ, teljesen radioaktív. Hogy miért, azt nem tudta, de úgy gondolta, nukleáris robbanások következtében. Talán valami háború során.

— Nem! — csattant fel Lizalor hevesen.

— Nem volt háború? Vagy a Legöregebb nem radioaktív?

— Radioaktív, de háború nem volt.

— Akkor hogy lett radioaktív? Kezdettől fogva nem lehetett az, hiszen rajta fejlődött ki az. emberi élet. Akkor semmiféle élet nem keletkezhetett volna rajta.

Lizalor elbizonytalanodott. Mereven állt, nagyokat lélegzett, szinte zihált.

— Büntetésből történt — szólalt meg végül. — Az a világ robotokat használt. Tudod, mik azok a robotok?

— Igen.

— Robotjaik voltak, ezért büntették meg őket. Minden világot megbüntettek, amelyiknek robotjai voltak, és azóta nem léteznek.

— Ki büntette meg őket, Lizalor?

— Ő, Aki Büntet. A történelem erői. Nem tudom. — Elfordította a tekintetét, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, aztán valamivel halkabban hozzátette:

— Kérdezz másokat.

— Szeretnék, de kit kérdezzek meg? Élnek a Comporellonon olyanok, akik tanulmányozták az őstörténetet?

— Élnek. Mi ugyan nem szeretjük őket — mármint az átlagcomporelloniak —, de az Alapítvány, a te Alapítványod ragaszkodik ahhoz, amit ő intellektuális szabadságnak nevez.

— Nem rossz követelmény, ha engem kérdezel — jegyezte meg Trevize.

— Minden követelmény rossz, ha kívülről jön — válaszolta Lizalor. Trevize vállat vont. Ezen kár lett volna vitatkozni.

— A barátom, dr. Pelorat is afféle őstörténész — mondta. — Biztos szívesen találkozna comporelloni kollégáival. El tudod intézni, Lizalor?

A nő bólintott.

— Él egy Vasil Deniador nevű történész itt a városban. Nem tanít ugyan, de talán mondhat egyet-mást nektek arról, amire kíváncsiak vagytok.

— Miért nem tanít?

— Nincs eltiltva, egyszerűen a diákok nem látogatják az előadásait.

— Gondolom, erre felbátorították a diákokat — jegyezte meg Trevize a lehető legkevesebb gúnnyal.

— Miért kellene látogatniuk? Az illető Szkeptikus. Tudod, ilyenek nálunk is akadnak. Mindig léteznek egyének, akik szembehelyezkednek az általános gondolkodásmóddal, és elég önteltek, hogy úgy érezzék, csakis nekik lehet igazuk, és a többiek tévednek.

— Nem lehetséges, hogy olykor valóban nekik van igazuk?

— Soha! — jelentette ki Lizalor olyan meggyőződéssel, hogy e tárgyban minden további vita merőben haszontalannak látszott. — És minden szkepticizmusa ellenére kénytelen lesz pontosan azt mondani nektek, amit bármelyik comporelloni mondana.

— Mégpedig?

— Hogy amennyiben a Legöregebbet keresitek, nem fogjátok megtalálni.

<p>24.</p>

Átmeneti magánlakosztályukban Pelorat elgondolkodva hallgatta Trevize beszámolóját. Hosszú, komoly arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, amikor végül megszólalt:

— Vasil Deniador? Nem emlékszem, hogy hallottam volna róla, de odaát a hajón azért akadhat néhány munkája a könyvtáramban.

— Biztos, hogy nem hallott róla? Gondolkozzon! — unszolta Trevize.

— Pillanatnyilag nem emlékszem, hogy hallottam volna — felelte Pelorat óvatosan —, de végtére is, drága barátom, száz és száz komoly tudós létezhet, akikről még nem hallottam; vagy ha hallottam is, nem emlékszem rá.

— Nyilván nem lehet első osztályú tudós, különben ismerné a nevét.

— A Föld kutatása…

— Gyakorolja a „Legöregebb” elnevezést, Janov. Ne bonyolítsuk tovább a helyzetünket.

— A Legöregebb kutatása — folytatta. Pelorat — tudományok nem igazán megbecsült területe, így aztán az első osztályú tudósok — akár az őstörténet területén is — nem nagyon igyekeznek arrafelé. Vagy ha más szempontból nézzük a dolgokat, ha mégis ott tevékenykednek, még első osztályú tudósként sem szerezhetnek nevet maguknak egy közömbös világban. Engem sem tart senki első osztályú tudósnak, ebben biztos vagyok.

— Én igen, Pel — szólt közbe Bliss gyengéden.

— Ó, te bizonyára, drágám — mosolyodott el halványan Pelorat. — Csakhogy te nem a tudósi képességeim. alapján ítélsz meg engem.

Már csaknem éjszakába nyúlt az idő, s Trevize türelmetlen lett, mint mindig, ha Bliss és Pelorat gyengéd szavakat váltottak egymással.

— Holnap megpróbálom elintézni, hogy találkozhassunk ezzel a Deniadorral — vágott közbe —, de ha ő is csak annyit tud a dologról, mint a miniszter, akkor nem leszünk sokkal okosabbak.

— De elirányíthat bennünket valaki máshoz, akinek nagyobb hasznát vehetjük — kockáztatta meg Pelorat.

— Kétlem. E világ Föld iránt tanúsított magatartása… de jobb lesz, ha én is gyakorolom a körülírást… Ennek a világnak a Legöregebb iránt tanúsított magatartása együgyű és babonás. — Elfordult — De ma nehéz napunk volt, ideje lenne vacsorázni valamit — ha egyáltalán el tudjuk viselni az unalmas főztjüket —, és aztán végre aludhatnánk is egy kicsit. Maguk megtanulták már, hogyan kell kezelni a zuhanyt?

— De drága barátom — nyugtatta meg Pelorat —, velünk nagyon kedvesen bántak. Elláttak mindenféle utasítással, a legtöbbjére nem is volt szükségünk.

— Mondja csak, Trevize — szólalt meg Bliss. — Mi van a hajóval?

— Mi van vele?

— Elkobozza a comporelloni kormány?

— Nem. Nem hiszem, hogy erre készülnek.

— Aha. Nagyszerű. És miért nem?

— Mert meggyőztem a minisztert, hogy változtassa meg a véleményét.

— Meglepő — szólt közbe Pelorat. — Számomra nem látszott könnyen meggyőzhetőnek.

— Nem is tudom — jegyezte meg Bliss. — Az elméje szerkezete világosan mutatta, hogy vonzódik Trevize-hoz.

Trevize váratlanul bősz pillantást vetett Blissre.

— Ezt maga művelte, Bliss?

— Mire gondol, Trevize?

— Arra, hogy belepiszkált a…

— Nem piszkáltam bele. De amikor észrevettem, hogy vonzódik magához, nem állhattam meg, hogy el ne töröljek egy vagy két gátlást. Lényegtelen, aprócska beavatkozás. Azok a gátlások amúgy is megszűnhettek volna, és fontosnak látszott, hogy feltétlenül megteljen jóindulattal maga iránt.

— Jóindulattal? Annál azért többről volt szó! Egér szén ellágyult, mondhatom, igaz, csak a közösülés után.

— Csak nem azt akarja mondani, öregem… — hápogott Pelorat.

— Miért ne? — vágta rá mogorván Trevize. — Lehet, hogy az első ifjúságán már túl van, de a mesterséghez nagyon ért. Nem volt kezdő, erről biztosíthatom. És én sem játszottam az úriembert és a hazudozást a kedvéért. Az ő ötlete volt — hála Blissnek, aki hozzábabrált a gátlásaihoz —, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasíthassam, még ha eszembe jutott volna is, mint ahogy nem jutott eszembe. Ugyan már, Janov, ne álljon ott olyan erkölcsös képpel! Hónapok óta nem volt egyetlen alkalmam sem. Maga bezzeg… — És kezével tétován intett Bliss felé.

— Higgye el, Golan, téved, ha úgy ítéli meg, hogy én az erkölcsbíró szerepét játszom — válaszolta Pelorat zavartan. — Nincs kifogásom.

— De a nő valóban puritán — vette át a szót Bliss. — Csak azt akartam, hogy kissé felengedjen maga iránt. Szexuális rohamra nem számítottam.

— Pedig épp ezt váltotta ki belőle, kedves kis kotnyeles Blissem — mondta Trevize. — Lehet, hogy a miniszter a nyilvánosság előtt kénytelen megjátszani a puritánt, de ha így van, akkor ez csak szítja a tüzet.

— Tehát ha maga megvakarja ott, ahol neki viszket, hajlandó elárulni az Alapítványt…

— Mindenképpen ezt tette volna — világosította föl Trevize. — Azt akarta, hogy a hajót… — Elhallgatott, suttogva kérdezte: — Nem hallgatnak le bennünket?

— Nem — jelentette ki Bliss.

— Biztos benne?

— Igen. Gaia elméjére nem lehet hatást gyakorolni illetéktelen módon és Gaia tudta nélkül.

— Nos, a Comporellon magának akarja a hajót — amivel ugyancsak megnövelné a flottája erejét.

— Az Alapítvány ezt nem engedné meg.

— Comporellonnak esze ágában sincs közölni ezt az Alapítvánnyal.

— Ilyenek maguk, szigetemberek — sóhajtotta Bliss. — A miniszter hajlandó elárulni az Alapítványt a Comporellon javára, és a szexért cserében azonnal elárulja a Comporellont is… Trevize pedig boldogan nyújt testi szolgáltatást, hogy támogassa ezt az árulást. Micsoda anarchia dúl a maguk Galaxisában! Micsoda káosz!

— Maga téved, ifjú hölgy — jegyezte meg Trevize hűvösen.

— Amikor ezt mondom, nem valami ifjú hölgy vagyok, hanem Gaia. Az egész Gaia.

— Akkor maga téved, Gaia. Nem nyújtottam testi szolgáltatást. Amit adtam, örömmel adtam. Élveztem, és senkinek nem okoztam vele kárt. A következtetések pedig világosan kiderültek az álláspontomból, s ezt vállalom is. És ha a Comporellon a maga céljaira akarja a hajót, ugyan ki mondja meg, kinek van igaza ebben az ügyben? Ez egy alapítványi hajó, de nekem adták, hogy kutassam fel vele a Földet. Tehát mindaddig az enyém, amíg a feladatot el nem végeztem, s szerintem az Alapítványnak nincs joga, hogy felbontsa az egyezséget. Ami pedig a Comporellont illeti, rá nem terjed ki az Alapítvány fennhatósága, tehát függetlenségről álmodik. A saját szempontjából jogosan cselekszik így, és jogosan vezeti félre az Alapítványt, az ő szemében ez tehát nem árulás, hanem hazafias cselekedet. Ki tudja?

— Pontosan. Ki tudja? Az anarchia Galaxisában hogy lehet megkülönböztetni az ésszerű tetteket az ésszerűtlenektől? Hogyan lehet dönteni helyes és téves között, jó és gonosz között, igazság és bűn között, hasznos és haszontalan között? És hogyan magyarázza azt, hogy a miniszter a saját kormányát árulta el, amikor megengedte, hogy maga megtartsa a hajót? Személyes függetlenségre áhítozik egy elnyomó világban? Áruló-e, vagy olyan ember, aki magának sajátítja ki a hazafiasságot?

— Az igazat megvallva — felelte Trevize —, nem tudom, nem azért hajlandó-e meghagyni nekem a hajót, mert hálás a gyönyörért, amit tőlem kapott. De azt hiszem, végképp akkor döntötte el a dolgot, amikor közöltem vele, hogy a Legöregebbet keresem. Az ő szemében ez egy baljóslatú világ, s mi, akik e hajón úton vagyunk feléje, vele együtt szintén baljóslatúakká váltunk. Valami olyasmit érezhet, hogy ha megkísérli elvenni a hajót, magára és a világára szabadítja ezt a veszedelmet — ezért mostantól fogva elszörnyedve néz a hajóra. Talán úgy érzi, ha utunkra enged, elhárítja a Comporellon feje fölül a veszedelmet, s éppen ezzel hajt végre hazafias cselekedetet.

— Ha így áll a dolog, amiben kételkedem, akkor a tetteinek mozgatója a babona. Ezt maga dicséretesnek találja?

— Nem dicséretesnek és nem elítélendőnek. Tudás híján mindig is a babona állt a tettek hátterében. Az Alapítvány hisz a Seldon-tervben, holott a birodalmunkban nincs senki, aki értené, követni tudná részleteiben, vagy általa jövendölni tudna. Tudatlanságból és hitből követjük, ez talán nem babona?

— De, lehetséges.

— És Gaia is. Maga hisz benne, hogy én helyesen döntöttem, amikor azt az utat jelöltem ki, amelyen Gaia egyetlen hatalmas organizmusban szívja magába az egész Galaxist, de azt már nem tudja, tulajdonképpen miért van igazam, vagy hogy a maga számára mennyire biztonságos ez a döntés. Tudatlanságból és hitből követi készségesen ezt az utat, s még bosszantja is, hogy én olyan eltökélten keresem a bizonyítékot, ami elsöpörné a tudatlanságot és fölöslegessé tenné a puszta hitet. Ez talán nem babona?

— Azt hiszem, most megfogott, Bliss — jegyezte meg Pelorat.

— Nem egészen — felelte Bliss. — Mert ezen az úton vagy nem talál semmit, vagy talál valamit, de az meg fogja erősíteni a döntésében.

— És e feltevés alátámasztására semmit sem tud felmutatni, csak tudatlanságot és hitet — válaszolta Trevize. — Más szóval a babonát!

<p>25.</p>

Az apró termetű, jellegtelen arcú Vasil Deniadornak szokása volt, hogy amikor felpillant, nem emeli föl a fejét. Ez a szokása, valamint az, hogy időnként egy kurta pillanatra mosoly villant át az arcán, olyan színben tüntette fel, mintha magában kinevetné a világot.

Hosszú, keskeny irodája zsúfolva volt mindenféle szalagokkal, látszólag vad összevisszaságban, holott csak arról volt szó, hogy azokat nem egyenletesen helyezték el a tartóikban, s ettől a polcok úgy néztek ki, mint holmi girbegörbe fogsorok. A három szék, amellyel megkínálta látogatóit, nem illett egymáshoz, és látszott rajtuk, hogy csak az imént, sietősen törölték le róluk a port.

— Janov Pelorat, Golan Trevize és Bliss — sorolta. — A második nevét nem tudom, asszonyom.

— Rendszerint csak Blissnek szólítanak — mondta a lány, és leült.

— Tulajdonképpen ennyi elég is — kacsintott rá Deniador. — Maga olyan vonzó, hogy talán még azt is megbocsátanák, ha egyáltalán nem volna neve.

Már mindnyájan ültek.

— Hallottam önről, dr. Pelorat, noha sohasem kerültünk kapcsolatba egymással — kezdte Deniador. — Alapítványbeli, nemde? A Terminusról jött?

— Igen, dr. Deniador.

— És önről, Trevize tanácsos, mintha olyasmit hallottam volna nemrégiben, hogy eltávolították a Tanácsból, és száműzték. Nem mintha az okáról értesültem volna.

— Nem távolítottak el, uram. Ma is tagja vagyok a Tanácsnak, bár nem tudom, mikor foglalom el ismét a hivatalomat. Szó sincs róla, hogy száműztek volna. Egy küldetést bíztak rám, ezzel kapcsolatban szeretnék tanácskozni önnel.

— Örömmel megteszek minden tőlem telhetőt — válaszolta Deniador. — És az elragadó hölgy? Nyilván ő is a Terminusra való.

— Ő máshonnan jött, doktor — vágott közbe gyorsan Trevize.

— Ah! Különös világ lehet az a Máshol. Az emberi lények módfelett szokatlan gyűjteményének a szülőhelye… De miután önök ketten az Alapítvány terminusi fővárosából érkeztek, harmadik társuk pedig vonzó fiatal nő, Mitza Lizalor pedig nem arról híres, hogy a két kategória közül bármelyikhez vonzódna, mégis hogy lehetséges, hogy oly melegen ajánlotta önöket a figyelmembe?

— Azt hiszem — válaszolta Trevize —, hogy megszabaduljon tőlünk. Tudja, minél előbb segít rajtunk, annál hamarabb hagyjuk el a Comporellont.

Deniador érdeklődve pillantott Trevize-ra (megint az a másodpercnyi mosoly), és azt mondta:

— No persze, egy ilyen életerős fiatalember, mint ön, vonzó lehetett neki, akárhonnan jött is. Jól játssza ugyan a hideg szüzet, de nem tökéletesen.

— Erről semmit sem tudok — jelentette ki Trevize elutasítóan.

— Ne is tudjon róla. Legalábbis nyilvánosan ne. Én azonban Szkeptikus vagyok, tehát hivatásomnál fogva képtelen rá, hogy higgyek a felszínnek. Ki vele, tanácsos, miben áll a küldetése? Hadd lássam, tudok-e valamiben segíteni.

— Ebben az ügyben dr. Pelorat a szóvivőnk — felelte Trevize.

— Nincs ellenvetésem — nyugtázta Deniador. — Dr. Pelorat?

— Hogy a legegyszerűbben szóljak a dologról, drága doktorom — kezdte Pelorat —, egész felnőtt életemet arra áldoztam, hogy megkíséreljek behatolni annak a tudásnak a legmélyére, amely az emberi faj származásának világára vonatkozik. Ezért küldtek útra az én kedves jó barátom, Golan Trevize társaságában — ámbár, az igazat megvallva akkor én még nem is ismertem őt —, hogy ha lehet, kutassuk fel a… ööö… a Legöregebbet, ahogyan, gondolom, ön is nevezi.

— A Legöregebbet? — kérdezte Deniador. — Ha nem tévedek, a Földre céloz. Pelorat álla leesett.

— Nekem az volt a benyomásom — mondta kissé hebegve —, mármint hogy értésemre adták… hogy itt az ember…

Tanácstalanul pislogott Trevize-ra.

— Lizalor miniszter közölte velem, hogy ez a szó nem használatos a Comporellonon — vette át Trevize a szót.

— Úgy érti, hogy valami ilyesmit csinált? — Deniador szája legörbült, orra nevetségesen felkunkorodott, miközben két-két ujját keresztbe fonva mindkét karját lendületesen előrelökte.

— Igen, így értem — bólintott Trevize. Deniador ellazult, s nevetni kezdett.

— Képtelenség, uraim. Ez csak amolyan szokás nálunk, s ha néhány isten háta mögött lakó ember komolyan gondolja is, az egész már nem számít. Nem ismerek olyan comporellonit, aki bosszúságában vagy ijedségében ne kiáltana „Föld!”-et. Ez a legközönségesebb szavunk.

— Közönséges szó? — súgta Pelorat alig hallhatóan.

— Vagy töltelékszó, ha így jobban tetszik.

— Akárhogyan is — vette át a szót újból Trevize —, a minisztert szemmel láthatóan felzaklatta, amikor én kimondtam ezt a szót.

— Ó, persze, hiszen ő hegyvidéki nő!

— Mit jelent ez, uram?

— Szó szerint értem. Mitza Lizalor a Középső Hegyvidékről származik. Az ottani gyerekek az úgynevezett derék, régimódi szellemben nevelkednek, ami azt jelenti, hogy bármilyen jól iskolázzák is őket, ezt az ujjkeresztezősdit sohasem lehet kiirtani belőlük.

— Ezek szerint a „Föld” szó egyáltalán nem zavarja önt, ugye, doktor? — kérdezte Bliss.

— Csöppet sem, drága hölgyem. Én Szkeptikus vagyok.

— Tudom, mit jelent a „szkeptikus” szó a galaktikus nyelvben, de milyen értelemben használja ön? — kérdezte Trevize.

— Pontosan úgy, ahogy ön, tanácsos. Csak azt fogadom el, amit ésszel felfogható bizonyíték alapján kénytelen vagyok elfogadni, s azt is csak addig, míg újabb bizonyítékot nem kapok. Ez nem tesz bennünket népszerűvé.

— Miért nem? — tudakolta Trevize.

— Mi sehol sem lennénk népszerűek. Hol van az a világ, ahol az emberek nem értékelik többre a kényelmes, barátságos, közhelyszerű hitet, legyen bármilyen logikátlan is, a bizonytalanság rideg fuvallatainál? Gondolják csak meg, milyen mélyen hisznek önök bizonyíték nélkül is a Seldon-tervben.

— Igen — nézte Trevize elgondolkodva az ujjhegyeit. — Tegnap én is éppen ezt hoztam fel példának.

— Visszatérhetnénk a tárgyunkhoz, barátom? — kérdezte Pelorat. — Mit lehet tudni a Földről, amit egy Szkeptikus is elfogad?

— Nagyon keveset — felelte Deniador. — Feltételezhetjük, hogy létezik egy bizonyos bolygó, amelyen az emberi faj kifejlődött, mert nagyon valószínűtlen, hogy ugyanaz a faj, melynek egyedei annyira hasonlóak, hogy egymás között szaporodhatnak, kifejlődhetett volna egymástól függetlenül számos világon, vagy akár csak kettőn is. A származás világát nevezhetjük éppen Földnek is. Nálunk általánosan elterjedt hit, hogy a Föld a Galaxisnak ebben a szögletében található, mert a körülöttünk lévő világok szokatlanul öregek, és feltehető, hogy az első gyarmatosított bolygók inkább közelebb, mintsem távolabb voltak a Földtől.

— És van-e a Földnek bármilyen egyedülálló sajátossága azon túl, hogy a származás bolygója? — kérdezte Pelorat mohón.

— Egy bizonyos sajátosságra gondol? — tudakolta a szokott villanásnyi mosolyával Deniador.

— A szatellitájára gondolok, amit egyesek holdnak neveznek. Ez szokatlan vonás lenne, nem?

— Elsőrendű fontosságú kérdés, dr. Pelorat. Bizonyos gondolatokat juttat az eszembe.

— Azt nem említettem, mi teszi a holdját szokatlanná.

— A mérete, természetesen. Igazam van? Igen, látom, hogy igazam van. A Földről szóló valamennyi legendában szó esik az élőlények roppant sokaságáról és az óriási holdról, amely állítólag háromezer-háromezer-ötszáz kilométer átmérőjű. Az élet rendkívüli változatosságát könnyű elfogadni, tekintve, hogy magától értetődően következik a biológiai fejlődésből — már amennyiben a folyamatról való ismereteink pontosak. Egy óriás szatellitát már nehezebb elfogadni. A Galaxis egyetlen lakott világának sincs hasonló szatellitája. A nagy szatelliták mindig a lakatlan és lakhatatlan gázóriások kísérői. Tehát mint Szkeptikus, én inkább nem fogadom el a hold létezését.

— Ha a Föld abban egyedülálló, hogy fajok milliói élnek rajta, vajon nem lehet-e egyedülálló abban is, hogy óriási holdja van? — tudakolta Pelorat. — Az egyik különlegesség maga után vonhatja a másik különlegességet.

Deniador elmosolyodott.

— Nem látom be, hogy a fajok millióinak földi jelenléte hogyan hozhat létre a semmiből egy óriás szatellitát.

— De ha az ellenkező irányból közelítjük meg, ha az óriás szatellita működött közre a fajok millióinak a létrehozásában?

— Azt sem látom be, ez hogyan következhetett volna be.

— Mi a helyzet a Föld radioaktivitásáról szóló történettel? — szólt közbe Trevize.

— Mindenki ezt mondja; mindenki hisz benne.

— De hát nem lehetett annyira radioaktív, hogy eleve lehetetlenné tegye az életet az évmilliárdok során, hiszen éppen hogy volt rajta élet — magyarázta Trevize. — Hogyan vált radioaktívvá? Egy atomháborútól?

— Ez a legáltalánosabb nézet, Trevize tanácsos.

— A hangsúlyából ítélve úgy sejtem, ön nem nagyon hisz benne.

— Nincs bizonyíték, hogy lett volna ilyen háború. Az általános vélemény, még ha egyetemes is, önmagában még nem bizonyíték.

— Mi más történhetett volna?

— Nincs bizonyíték, hogy bármi is történt. A radioaktivitásról szóló legenda is lehet éppoly koholmány, mint az óriási szatellitáról szóló.

— Melyik a legáltalánosabban elfogadott történet a Föld históriájából? — kérdezte Pelorat. — Szakmai pályafutásom során rengeteg eredetlegendát gyűjtöttem össze, közülük sokban szerepel egy Föld nevű világ vagy valami ehhez nagyon hasonló elnevezésű. De a Comporellonról eredőt egyet sem találtam, semmit, legfeljebb egy halvány utalást valami Benballyra, aki talán a semmiből jött ide; mindössze ennyit mondanak a comporelloni legendák.

— Nincs ebben semmi meglepő. Nem szokásunk exportálni a legendáinkat. Engem már az is meglep, hogy ön egyáltalán rátalált valahol Benbally nevére. Babona, megint csak babona.

— Ön azonban nem babonás, és minden további nélkül hajlandó volna beszélni róla, ugye?

— Így van — felelte az apró termetű történész, tekintetét alulról felfelé Peloratra villantva. — Ha megtenném, azzal módfelett, talán veszélyes mértékben növelném a népszerűtlenségemet, de önök hárman hamarosan elhagyják a Comporellont, és gondolom, sohasem hivatkoznának rám mint forrásra.

— Szavunkat adjuk rá — sietett megnyugtatni Pelorat.

— Akkor összefoglalom önöknek a minden természetfölötti hittől és moralizálástól megfosztott, feltételezett eseményeket. A Föld mérhetetlen korokon át létezett mint az emberi faj egyedüli világa, majd mintegy húsz-huszonötezer évvel ezelőtt az emberek a hipertéri ugrás révén kifejlesztették a csillagközi utazást, és gyarmatosították a bolygók egy csoportját.

A Telepesek e bolygókon robotokat használtak, melyeket még a Földön fejlesztettek ki, a hipertéri utazás kora előtt, és… most jut eszembe, tudják, mik azok a robotok?

— Tudjuk — válaszolta Trevize. — Már többször megkérdezték tőlünk. Tudjuk, mik azok a robotok.

— A teljes mértékben robotizált társadalomban élő Telepesek fejlett technikával rendelkeztek, szokatlanul magas kort értek meg, és lenézték a szülőbolygójukat. Történetük egy sokkal drámaibb változata szerint leigázták és elnyomták a szülőbolygójukat.

Aztán a Föld újabb Telepes-csoportot indított útnak, de azoknak már megtiltotta, hogy robotokat használjanak. Az új világok közül az elsők egyike volt a Comporellon. Hazafiaink szerint az első volt, de ezt nem bizonyítja semmi, amit egy Szkeptikus is elfogadhatna. A Telepesek első csoportja kihalt, és…

— Miért halt ki az első csoport, dr. Deniador? — vetette közbe Trevize.

— Miért? A romantikusaink úgy képzelik, hogy bűneikért büntette meg őket Ő, Aki Büntet, de azt már egyikük sem tudja megmondani, miért várt Ő olyan sokáig ezzel. De hát az embernek nem is kell tündérmeséhez folyamodnia, anélkül is el tudja képzelni, hogy az a társadalom, amely ennyire a robotokra támaszkodik, végül elpuhul és dekadenssé válik. Már a puszta unalom is elég, hogy fogyatkozásnak és kihalásnak induljon, vagy ha árnyaltabban akarunk fogalmazni, hát elveszítse az életerejét.

A Telepesek második, robot nélküli hulláma életben maradt, benépesítette a Galaxist, de a Föld radioaktívvá vált, és lassanként elfelejtődött. Erre rendszerint azt a magyarázatot adják, hogy a Földön is léteztek robotok, melyek létrehozását még az első hullám szorgalmazta.

Bliss, aki látható türelmetlenséggel hallgatta végig a beszámolót, most megszólalt:

— Nos, dr. Deniador, radioaktivitás ide vagy oda, és függetlenül attól, hogy a Telepeseknek hány hulláma lehetett, a döntő kérdés mindenképpen egyszerű. Hol van a Föld? Mik a koordinátái?

— Erre a kérdésre az a válaszom, hogy nem tudom — felelte Deniador. — De nézzék csak, eljött az ebéd ideje. Ha akarják, idehozatom az ételt, s terített asztalnál annyit beszélhetünk a Földről, amennyit csak akarnak.

— Nem tudja? — Trevize hangja a kérdés végére élesen és erőteljesen a magasba kanyarodott.

— Ami azt illeti, legjobb tudomásom szerint senki sem tudja.

— De hát ez lehetetlen!

— Tanácsos — sóhajtott fel Deniador —, ha az igazságot lehetetlennek óhajtja nevezni, megteheti, de ezzel nem jut sehová.


22.

<p>22.</p>

Trevize kábultan tűnődött, vajon mennyi idő telhetett el.

Ott feküdt mellette Mitza Lizalor, szállítási miniszter, a hasán, fejét oldalra hajtva, a szája nyitva, s keményen horkolt. Trevize megkönnyebbült, látva, hogy a nő alszik. Remélte, hogy fölébredve tisztában lesz azzal, hogy aludt egy sort.

Ő maga is szívesen elszundított volna, de szándékosan nem engedett a vágynak. Ha a nő felébred, neki nem szabad aludnia. Látnia kell, hogy míg ő az öntudatlanságba süllyedt, a férfi kitartott. Ilyen tűrőképességet várna el egy Alapítvány kitenyésztette erkölcstelen figurától, és jobb, ha ezen a téren nem csalódik benne.

Bizonyos értelemben derekasan kitett magáért. Jól sejtette, hogy ez a hatalmas és erős testű asszony, aki ekkora politikai hatalommal rendelkezik, s ennyire megveti az őt körülvevő comporelloni férfiakat, és ilyen elszörnyedve-elbüvölve fogadja a terminusi dekadensek szexuális bravúrjairól szóló meséket (vajon mi mindent hallhatott, merengett Trevize), valójában azt szeretné, ha behódolhatna neki. Lehet, hogy éppen ezt várta, ha vágyát és reményét nem tudta is kifejezésre juttatni.

Trevize ebben a hiszemben cselekedett, és szerencsésen bevált. (Trevize, a mindig gúnyolódott magával.) A nőnek tetszett, neki pedig lehetőséget adott olyan irányba terelni a saját tevékenységét, hogy a nőt elcsigázza, önmagával ugyanakkor viszonylag kíméletesen bánjon.

Nem volt könnyű. Az asszonynak csodálatos teste volt (negyvenhat évesnek mondta magát, pedig egy huszonöt éves atléta sem vallott volna szégyent vele), fantasztikus állóképessége, melyet csak a zabolátlan örömre való szomjúsága múlt felül.

Talán ha meg lehetne szelídíteni, ha mérsékletre lehetne tanítani, ha sok gyakorlással (de vajon ő túlélné-e ezt a gyakorlást?) rá lehetne bírni, hogy vegye tekintetbe önnön teherbírását — és ami még fontosabb, az ő teherbírását —, nos, talán még élvezni is lehetne…

A horkolás hirtelen megszakadt, az asszony megmozdult. Amikor könnyedén megsimította a közelebb eső vállat, a nő szeme kinyílt. Trevize föltámaszkodott a könyökére, és mindent megtett, hogy frissnek, elevennek látsszék.

— Örülök, hogy aludtál, drágám — mondta. — Rád fért a pihenés.

Az asszony álomittas szemmel mosolygott fel rá, s egy émelyítő pillanatig Trevize azt hitte, mindjárt javasolni fogja, hogy kezdjék újra — de csak dobott egyet magán, s máris átfordult a hátára. Lágy, megelégedett hangon suttogta:

— Kezdettől fogva jól ítéltelek meg. A szexualitás királya vagy. Trevize megpróbált szerénynek látszani.

— Én enyhébb kifejezést használnék.

— Szó sincs róla. Remek voltál. Féltem, hogy az a fiatal nő állandó aktivitásban tart és kiszívja minden erődet, de bebizonyítottad, hogy nem így van. Ez legalább igaz, ugye?

— Úgy viselkedtem, mint aki többé-kevésbé kielégült?

— Nem, nem úgy — kacagott búgón az asszony.

— Gondolsz még a Lelki Próbára?

— Megőrültél? — gyöngyözött fel újra a kacagás. — Épp most akarnálak elveszíteni?

— Pedig okosabb lenne, ha egy időre elveszítenél…

— Hogyhogy?! — vonta össze az asszony a szemöldökét.

— Ha mostantól kezdve állandóan melletted lennék, drágám, mennyi idő múlva figyelnének fel ránk, kezdenének suttogni rólunk? De ha folytatnám a küldetésemet, időnként természetesen vissza kellene térnem, hogy beszámoljak róla, s akkor egészen természetes lenne, hogy ilyenkor bezárkózunk… és a küldetésem valóban fontos.

Az asszony eltöprengett a hallottakon, s közben szórakozottan vakargatta a jobb csípőjét. Aztán meg. szólalt:

— Azt hiszem, igazad van. Még rágondolnom is rosszulesik… de azt hiszem, igazad van.

— Az pedig meg se forduljon a fejedben, hogy nem térek vissza — folytatta Trevize. — Nem vagyok olyan ostoba, hogy elfelejtsem, mi vár itt rám.

Az asszony rámosolygott, gyengéden megsimogatta az arcát, s mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

— Kellemesnek találtad, szerelmem?

— Sokkal többnek, mint kellemesnek, drágám.

— Pedig te alapítványbeli vagy. Egy fiatalsága teljében lévő férfi magáról a Terminusról. Te aztán igazán hozzászokhattál a legkülönfélébb és leggyakorlottabb asszonyokhoz…

— Nem találkoztam még senkivel — de senkivel —, aki valamennyire is hasonlított volna rád — felelte Trevize olyan meggyőződéssel, ami nem esik nehezére az embernek, ha végül is csak az igazat mondja.

— Hát, ha te mondod — hajtott fejet önelégülten Lizalor. — De tudod, a régi szokások lassan múlnak el, és nem hinném, hogy biztosíték nélkül meg tudnék bízni akármelyik férfiban. Elképzelhető, hogy te és a barátod, Pelorat, folytathatjátok a küldetéseteket, ha megtudom, mi az, és hozzájárulásomat adom, de azt a fiatal nőt itt tartom. Jól fogunk bánni vele, ne félj, de úgy vélem, a te dr. Peloratodnak nagyon fog hiányozni, s majd ő gondoskodik róla, hogy gyakorta visszalátogassatok a Comporellonra — még akkor is, ha a küldetés iránti lelkesedésed téged hosszabb utakra csábítana is.

— De hát ez lehetetlen, Lizalor!

— Valóban? — Az asszony szemében felcsillant a gyanakvás szikrája. — Miért lehetetlen? Mi célból van neked szükséged arra a nőre?

— Nem szexuális célból. Ezt már mondtam neked, és az igazat mondtam. Ő Peloraté, és engem nem érdekel. Egyébként is meggyőződésem, hogy belepusztulna, ha megkísérelné, amit te oly diadalmasan véghezvittél.

Lizalor majdnem elmosolyodott, de erőt vett magán, és komolyan tette föl a kérdést:

— Mit számít hát neked, ha itt marad a Comporellonon?

— Mert neki nagyon fontos szerepe van a küldetésünkben. Ezért kell velünk lennie.

— Nos, tehát miben áll a küldetésed? Ideje, hogy elmondd nekem.

Trevize csak egy pillanatig tétovázott. Meg kell mondania azt igazat. Egyetlen hazugság sem jut az eszébe, amelyik ilyen hatásos lehetne.

— Figyelj rám — kezdte. — Lehet, hogy a Comporellon régi világ, talán az egyik legrégebbi, de kell lennie egy legrégebbinek. Az emberi élet nem innen származott. A legkorábbi emberi lények egy másik világról érkeztek ide, és meglehet, nem is onnan származnak, mert oda is egy másik, egy még öregebb világról jöttek. A végén, ha elég messzire jutunk vissza az időben, meg kell találnunk az első világot, azt, amelyről az ember származik. Én a Földet keresem.

Mitza Lizalor arcának váratlan színeváltozása valósággal megrendítette.

Az asszony szeme elkerekedett, lélegzete kapkodóvá vált, s még így, fektében is látszott, hogy minden izma megfeszül. Karja mereven a magasba lökődött, két kezén a mutató- és hüvelykujjak keresztezték egymást.

— Kimondtad a nevét! — suttogta a nő rekedten.


23.

<p>23.</p>

Többé egy szót sem szólt, még csak rá se nézett a férfira. A két karja lassan lehanyatlott, lába átlendült az ágy szélén, majd háttal a másiknak felült. Trevize dermedten feküdt a helyén.

Gondolatban fölidézte Munn Li Compor szavait, amikor ott álltak a Sayshell üres turistaközpontjában. Szinte hallotta, amit a saját szülőbolygójáról mondott — arról, amelyen most ő van. „Babonás hiedelmek fűződnek hozzá. Valahányszor kiejtik a nevét, hüvelyk- és mutatóujjukat keresztbe fonva, fölemelik mindkét karjukat, hogy így hárítsák el fejük fölül a szerencsétlenséget.”

Eső után köpönyeg.

— Mit kellene mondanom, Mitza? — motyogta.

Az asszony lassan megrázta a fejét, felállt, az egyik ajtóhoz ballagott, s belépett rajta. Egy perc múlva Trevize meghallotta a víz zubogását.

Nem volt mit tennie, mint várni, pucéron, méltóságától megfosztva, azon töprengve, vajon álljon-e ő is a nő mellé a zuhany alá, de közben maga is tudta, hogy jobb, ha nem teszi. És mert ettől rögtön úgy érezte, megtagadják tőle a zuhanyozás lehetőségét, hirtelen nagy szükségét érezte, hogy ő is megmosakodhasson.

Az asszony végre kijött a fürdőből, és némán válogatni kezdett a ruhái között.

— Nem bánod, ha én is… — kezdte Trevize gyámoltalanul.

A nő nem válaszolt, és ő beleegyezésnek vette a hallgatását. Mindent megtett, hogy határozott, férfias léptekkel vonuljon be a fürdőszobába, de valami megmagyarázhatatlan módon ugyanaz az érzés fogta el, mint hajdanában, amikor az anyja sújtotta hallgatásával büntetés helyett, valahányszor rosszul viselkedett, s ilyenkor mindig úgy érezte, hogy meg kell semmisülnie.

Körülnézett a sima falú fülkében, de nem látott semmit —.egyáltalán semmit. Aztán megnézte tüzetesebben. Semmi.

Kinyitotta az ajtót, kidugta a fejét és megkérdezte:

— Figyelj csak, hogy kell megnyitni a zuhanyt?

A nő letette a dezodort (legalábbis Trevize annak vélte), nagy léptekkel bevonult a zuhanyozóba, s anélkül hogy őt egy pillantásra méltatta volna, ujjával egy pontra mutatott. Trevize követte az ujj irányát, s észrevett a falon egy kerek, halvány rózsaszínű foltot, amelyen éppen csak annyi szín volt, mintha a tervező — hogy ne szennyezze be a fal fehérségét — csak sejtetni akarta volna a folt funkcióját.

Megrándította a vállát, a falhoz hajolt, és megérintette a foltot. Nyilván ezt kellett tennie, mert a következő pillanatban finom vízpermet özöne árasztotta el minden irányból. Levegő után kapkodva érintette meg újból a foltot, mire a vízönöz elállt.

Megint kinyitotta az ajtót, s közben nagyon is jól tudta, hogy külseje több fokkal méltatlanabb látványt nyújt most, amikor a vacogástól még a szavak is alig jönnek ki a száján.

— Hogy csinál az ember meleg vizet? — krákogta.

A nő erre már ránézett, és a látvány szemmel láthatóan elnyomta benne a dühöt (vagy a félelmet, vagy bármiféle érzést, amely gyötörhette), mert felnyihogott, majd minden átmenet nélkül elemi erejű hahotában tört ki.

— Hogyhogy meleg vizet? — kiáltotta. — Szerinted arra kellene pazarolnunk az energiát, hogy a mosdáshoz megmelegítsük a vizet? Jó kis langyos vizet kaptál, nem? Mit akarsz még? Te puhány terminusi! Menj csak vissza, és mosakodj meg!

Trevize ingadozott, de nem sokáig, mert megértette, hogy itt nincs mit tennie.

Jó adag vonakodással érintette meg újra a rózsaszínű foltot, és ezúttal felkészülten várta a jeges zuhanyt. Langyos víz? Látta, hogy a testén szappanhab képződik, és szaporán dörzsölgette magát mindenütt, gyanítván, hogy ez a mosdási szakasz, és nem fog sokáig tartani.

Ezután következett az öblítési szakasz. Ó, meleg… no nem egészen meleg, csak valamivel enyhébb, amit átfagyott teste határozottan melegnek érzékelt. Éppen fontolgatni kezdte, ne érintse-e meg újra a foltot, hogy elzárja a vizet, s közben még azon is tűnődött, vajon hogy jött ki Lizalor szárazon, holott törülközőnek vagy szárító alkalmatosságnak nyomát sem látta a helyiségben, amikor a víz hirtelen elállt. Rögtön utána olyan nagy erővel zúdult rá a levegő, hogy föl is borította volna, ha nem éri egyforma erővel minden irányból.

Ez már forró volt; szinte túlságosan forró. Trevize tudta, hogy a levegőt sokkal kevesebb energiával lehet fölmelegíteni, mint a vizet. A forró levegő elpárologtatta a bőréről a vizet, s percek múlva olyan szárazon lépett ki az ajtón, mintha életében soha nem érte volna víz.

Lizalor időközben mintha teljesen magához tért volna.

— Jól érzed magad? — érdeklődött.

— Remekül — felelte Trevize. Tulajdonképpen meglepően kellemesen érezte magát. — Csak fel kellett készülnöm a hőmérsékletre. Nem mondtad…

— Puhány — közölte Lizalor szelíd megvetéssel.

Kölcsönvette az asszony dezodorját, aztán visszabújt a ruhájába, s közben arra gondolt, hogy a nő friss alsóneműt vett, ő pedig nem.

— Hogy kellett volna nevezzem… azt a világot? — kérdezte.

— Mi a Legöregebb szóval utalunk rá — felelte a nő.

— — Honnan tudhattam volna, hogy a név, amit használok, tiltott? Mondtad nekem?

— Kérdezted?

— Honnan tudtam volna, hogy kérdezni kell?

— Most már tudod.

— Előfordulhat, hogy megfeledkezem róla.

— Jobb, ha nem teszed.

— Mi a különbség? — Trevize érezte, hogy rosszkedve visszatér. — Csak egy szó, egy hangsor.

— Vannak szavak, amelyeket nem ejtünk ki — felelte Lizalor sötéten. — Te minden körülmények között kimondasz mindent?

— Vannak közönséges szavak, vannak nem megfelelőek, s bizonyos szavak adott körülmények között sértőek lehetnek. Melyik csoportba tartozik hát… az a szó, amit használtam?

— Ez egy szomorú és ünnepélyes szó — válaszolta Lizalor. — Olyan világot jelent, amely valamennyiünk őse volt, és amely már nem létezik. Mi átérezzük a tragikumát, mert közel volt hozzánk. Nem szívesen beszélünk róla, s ha mégis muszáj, akkor sem mondjuk ki a nevét.

— És az, hogy keresztbe font ujjal rám mutattál? Ez mit könnyít az ártalmasságon és a szomorúságon? Lizalor elvörösödött.

— Ez ösztönös reakció volt, és nem örülök neki, hogy kikényszerítetted belőlem. Vannak emberek, akik hisznek benne, hogy ez a szó, még gondolatban kiejtve is, szerencsétlenséget von maga után — és így hárítják el maguktól.

— Te is hiszel benne, hogy a keresztbe tett ujjak elhárítják a szerencsétlenséget?

— Nem. De igen, bizonyos értelemben. Ha nem teszem, kényelmetlenül érzem magam. — A nő nem nézett Trevize-ra. Aztán, mint áld most már tényleg másra akarja terelni a szót, gyorsan megkérdezte: — És a ti fekete hajú hölgyetek milyen értelemben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy eljussatok… az általad említett világba?

— Használd a „Legöregebb” szót. Vagy ezt sem mondod ki szívesen?

— A legszívesebben egyáltalán nem beszélnék róla, de most én kérdeztem tőled valamit.

— Úgy tudom, az ő népe a legöregebbről elvándorolva jutott el a jelenlegi világára.

— Csakúgy, mint mi — jelentette ki Lizalor büszkén.

— De nekik vannak bizonyos hagyományaik, melyek állítólag kulcsfontosságúak a Legöregebb megértéséhez, de csak akkor, ha odamegyünk és áttanulmányozzuk az ott lévő feljegyzéseket.

— A nő hazudik.

— Lehet, de meg kell győződnünk róla.

— Ha megszereztétek, magatoknak ezt a kétes tudású nőt, és vele akartok eljutni a Legöregebbre, akkor miért jöttetek a Comporellonra?

— Hogy megtudjuk a Legöregebb pontos helyét. Volt egyszer egy barátom, szintén alapítványbeli. A felmenői azonban comporelloniak voltak, és ő azt állította, hogy a Comporellonon jól ismerik a Legöregebb történelmének nagy részét.

— Valóban ezt mondta? És ő mesélt neked valamit is ebből a történelemből?

— Igen — folyamodott Trevize ismét az igazsághoz.

— Azt mondta, a Legöregebb halott világ, teljesen radioaktív. Hogy miért, azt nem tudta, de úgy gondolta, nukleáris robbanások következtében. Talán valami háború során.

— Nem! — csattant fel Lizalor hevesen.

— Nem volt háború? Vagy a Legöregebb nem radioaktív?

— Radioaktív, de háború nem volt.

— Akkor hogy lett radioaktív? Kezdettől fogva nem lehetett az, hiszen rajta fejlődött ki az. emberi élet. Akkor semmiféle élet nem keletkezhetett volna rajta.

Lizalor elbizonytalanodott. Mereven állt, nagyokat lélegzett, szinte zihált.

— Büntetésből történt — szólalt meg végül. — Az a világ robotokat használt. Tudod, mik azok a robotok?

— Igen.

— Robotjaik voltak, ezért büntették meg őket. Minden világot megbüntettek, amelyiknek robotjai voltak, és azóta nem léteznek.

— Ki büntette meg őket, Lizalor?

— Ő, Aki Büntet. A történelem erői. Nem tudom. — Elfordította a tekintetét, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, aztán valamivel halkabban hozzátette:

— Kérdezz másokat.

— Szeretnék, de kit kérdezzek meg? Élnek a Comporellonon olyanok, akik tanulmányozták az őstörténetet?

— Élnek. Mi ugyan nem szeretjük őket — mármint az átlagcomporelloniak —, de az Alapítvány, a te Alapítványod ragaszkodik ahhoz, amit ő intellektuális szabadságnak nevez.

— Nem rossz követelmény, ha engem kérdezel — jegyezte meg Trevize.

— Minden követelmény rossz, ha kívülről jön — válaszolta Lizalor. Trevize vállat vont. Ezen kár lett volna vitatkozni.

— A barátom, dr. Pelorat is afféle őstörténész — mondta. — Biztos szívesen találkozna comporelloni kollégáival. El tudod intézni, Lizalor?

A nő bólintott.

— Él egy Vasil Deniador nevű történész itt a városban. Nem tanít ugyan, de talán mondhat egyet-mást nektek arról, amire kíváncsiak vagytok.

— Miért nem tanít?

— Nincs eltiltva, egyszerűen a diákok nem látogatják az előadásait.

— Gondolom, erre felbátorították a diákokat — jegyezte meg Trevize a lehető legkevesebb gúnnyal.

— Miért kellene látogatniuk? Az illető Szkeptikus. Tudod, ilyenek nálunk is akadnak. Mindig léteznek egyének, akik szembehelyezkednek az általános gondolkodásmóddal, és elég önteltek, hogy úgy érezzék, csakis nekik lehet igazuk, és a többiek tévednek.

— Nem lehetséges, hogy olykor valóban nekik van igazuk?

— Soha! — jelentette ki Lizalor olyan meggyőződéssel, hogy e tárgyban minden további vita merőben haszontalannak látszott. — És minden szkepticizmusa ellenére kénytelen lesz pontosan azt mondani nektek, amit bármelyik comporelloni mondana.

— Mégpedig?

— Hogy amennyiben a Legöregebbet keresitek, nem fogjátok megtalálni.


24.

<p>24.</p>

Átmeneti magánlakosztályukban Pelorat elgondolkodva hallgatta Trevize beszámolóját. Hosszú, komoly arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, amikor végül megszólalt:

— Vasil Deniador? Nem emlékszem, hogy hallottam volna róla, de odaát a hajón azért akadhat néhány munkája a könyvtáramban.

— Biztos, hogy nem hallott róla? Gondolkozzon! — unszolta Trevize.

— Pillanatnyilag nem emlékszem, hogy hallottam volna — felelte Pelorat óvatosan —, de végtére is, drága barátom, száz és száz komoly tudós létezhet, akikről még nem hallottam; vagy ha hallottam is, nem emlékszem rá.

— Nyilván nem lehet első osztályú tudós, különben ismerné a nevét.

— A Föld kutatása…

— Gyakorolja a „Legöregebb” elnevezést, Janov. Ne bonyolítsuk tovább a helyzetünket.

— A Legöregebb kutatása — folytatta. Pelorat — tudományok nem igazán megbecsült területe, így aztán az első osztályú tudósok — akár az őstörténet területén is — nem nagyon igyekeznek arrafelé. Vagy ha más szempontból nézzük a dolgokat, ha mégis ott tevékenykednek, még első osztályú tudósként sem szerezhetnek nevet maguknak egy közömbös világban. Engem sem tart senki első osztályú tudósnak, ebben biztos vagyok.

— Én igen, Pel — szólt közbe Bliss gyengéden.

— Ó, te bizonyára, drágám — mosolyodott el halványan Pelorat. — Csakhogy te nem a tudósi képességeim. alapján ítélsz meg engem.

Már csaknem éjszakába nyúlt az idő, s Trevize türelmetlen lett, mint mindig, ha Bliss és Pelorat gyengéd szavakat váltottak egymással.

— Holnap megpróbálom elintézni, hogy találkozhassunk ezzel a Deniadorral — vágott közbe —, de ha ő is csak annyit tud a dologról, mint a miniszter, akkor nem leszünk sokkal okosabbak.

— De elirányíthat bennünket valaki máshoz, akinek nagyobb hasznát vehetjük — kockáztatta meg Pelorat.

— Kétlem. E világ Föld iránt tanúsított magatartása… de jobb lesz, ha én is gyakorolom a körülírást… Ennek a világnak a Legöregebb iránt tanúsított magatartása együgyű és babonás. — Elfordult — De ma nehéz napunk volt, ideje lenne vacsorázni valamit — ha egyáltalán el tudjuk viselni az unalmas főztjüket —, és aztán végre aludhatnánk is egy kicsit. Maguk megtanulták már, hogyan kell kezelni a zuhanyt?

— De drága barátom — nyugtatta meg Pelorat —, velünk nagyon kedvesen bántak. Elláttak mindenféle utasítással, a legtöbbjére nem is volt szükségünk.

— Mondja csak, Trevize — szólalt meg Bliss. — Mi van a hajóval?

— Mi van vele?

— Elkobozza a comporelloni kormány?

— Nem. Nem hiszem, hogy erre készülnek.

— Aha. Nagyszerű. És miért nem?

— Mert meggyőztem a minisztert, hogy változtassa meg a véleményét.

— Meglepő — szólt közbe Pelorat. — Számomra nem látszott könnyen meggyőzhetőnek.

— Nem is tudom — jegyezte meg Bliss. — Az elméje szerkezete világosan mutatta, hogy vonzódik Trevize-hoz.

Trevize váratlanul bősz pillantást vetett Blissre.

— Ezt maga művelte, Bliss?

— Mire gondol, Trevize?

— Arra, hogy belepiszkált a…

— Nem piszkáltam bele. De amikor észrevettem, hogy vonzódik magához, nem állhattam meg, hogy el ne töröljek egy vagy két gátlást. Lényegtelen, aprócska beavatkozás. Azok a gátlások amúgy is megszűnhettek volna, és fontosnak látszott, hogy feltétlenül megteljen jóindulattal maga iránt.

— Jóindulattal? Annál azért többről volt szó! Egér szén ellágyult, mondhatom, igaz, csak a közösülés után.

— Csak nem azt akarja mondani, öregem… — hápogott Pelorat.

— Miért ne? — vágta rá mogorván Trevize. — Lehet, hogy az első ifjúságán már túl van, de a mesterséghez nagyon ért. Nem volt kezdő, erről biztosíthatom. És én sem játszottam az úriembert és a hazudozást a kedvéért. Az ő ötlete volt — hála Blissnek, aki hozzábabrált a gátlásaihoz —, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasíthassam, még ha eszembe jutott volna is, mint ahogy nem jutott eszembe. Ugyan már, Janov, ne álljon ott olyan erkölcsös képpel! Hónapok óta nem volt egyetlen alkalmam sem. Maga bezzeg… — És kezével tétován intett Bliss felé.

— Higgye el, Golan, téved, ha úgy ítéli meg, hogy én az erkölcsbíró szerepét játszom — válaszolta Pelorat zavartan. — Nincs kifogásom.

— De a nő valóban puritán — vette át a szót Bliss. — Csak azt akartam, hogy kissé felengedjen maga iránt. Szexuális rohamra nem számítottam.

— Pedig épp ezt váltotta ki belőle, kedves kis kotnyeles Blissem — mondta Trevize. — Lehet, hogy a miniszter a nyilvánosság előtt kénytelen megjátszani a puritánt, de ha így van, akkor ez csak szítja a tüzet.

— Tehát ha maga megvakarja ott, ahol neki viszket, hajlandó elárulni az Alapítványt…

— Mindenképpen ezt tette volna — világosította föl Trevize. — Azt akarta, hogy a hajót… — Elhallgatott, suttogva kérdezte: — Nem hallgatnak le bennünket?

— Nem — jelentette ki Bliss.

— Biztos benne?

— Igen. Gaia elméjére nem lehet hatást gyakorolni illetéktelen módon és Gaia tudta nélkül.

— Nos, a Comporellon magának akarja a hajót — amivel ugyancsak megnövelné a flottája erejét.

— Az Alapítvány ezt nem engedné meg.

— Comporellonnak esze ágában sincs közölni ezt az Alapítvánnyal.

— Ilyenek maguk, szigetemberek — sóhajtotta Bliss. — A miniszter hajlandó elárulni az Alapítványt a Comporellon javára, és a szexért cserében azonnal elárulja a Comporellont is… Trevize pedig boldogan nyújt testi szolgáltatást, hogy támogassa ezt az árulást. Micsoda anarchia dúl a maguk Galaxisában! Micsoda káosz!

— Maga téved, ifjú hölgy — jegyezte meg Trevize hűvösen.

— Amikor ezt mondom, nem valami ifjú hölgy vagyok, hanem Gaia. Az egész Gaia.

— Akkor maga téved, Gaia. Nem nyújtottam testi szolgáltatást. Amit adtam, örömmel adtam. Élveztem, és senkinek nem okoztam vele kárt. A következtetések pedig világosan kiderültek az álláspontomból, s ezt vállalom is. És ha a Comporellon a maga céljaira akarja a hajót, ugyan ki mondja meg, kinek van igaza ebben az ügyben? Ez egy alapítványi hajó, de nekem adták, hogy kutassam fel vele a Földet. Tehát mindaddig az enyém, amíg a feladatot el nem végeztem, s szerintem az Alapítványnak nincs joga, hogy felbontsa az egyezséget. Ami pedig a Comporellont illeti, rá nem terjed ki az Alapítvány fennhatósága, tehát függetlenségről álmodik. A saját szempontjából jogosan cselekszik így, és jogosan vezeti félre az Alapítványt, az ő szemében ez tehát nem árulás, hanem hazafias cselekedet. Ki tudja?

— Pontosan. Ki tudja? Az anarchia Galaxisában hogy lehet megkülönböztetni az ésszerű tetteket az ésszerűtlenektől? Hogyan lehet dönteni helyes és téves között, jó és gonosz között, igazság és bűn között, hasznos és haszontalan között? És hogyan magyarázza azt, hogy a miniszter a saját kormányát árulta el, amikor megengedte, hogy maga megtartsa a hajót? Személyes függetlenségre áhítozik egy elnyomó világban? Áruló-e, vagy olyan ember, aki magának sajátítja ki a hazafiasságot?

— Az igazat megvallva — felelte Trevize —, nem tudom, nem azért hajlandó-e meghagyni nekem a hajót, mert hálás a gyönyörért, amit tőlem kapott. De azt hiszem, végképp akkor döntötte el a dolgot, amikor közöltem vele, hogy a Legöregebbet keresem. Az ő szemében ez egy baljóslatú világ, s mi, akik e hajón úton vagyunk feléje, vele együtt szintén baljóslatúakká váltunk. Valami olyasmit érezhet, hogy ha megkísérli elvenni a hajót, magára és a világára szabadítja ezt a veszedelmet — ezért mostantól fogva elszörnyedve néz a hajóra. Talán úgy érzi, ha utunkra enged, elhárítja a Comporellon feje fölül a veszedelmet, s éppen ezzel hajt végre hazafias cselekedetet.

— Ha így áll a dolog, amiben kételkedem, akkor a tetteinek mozgatója a babona. Ezt maga dicséretesnek találja?

— Nem dicséretesnek és nem elítélendőnek. Tudás híján mindig is a babona állt a tettek hátterében. Az Alapítvány hisz a Seldon-tervben, holott a birodalmunkban nincs senki, aki értené, követni tudná részleteiben, vagy általa jövendölni tudna. Tudatlanságból és hitből követjük, ez talán nem babona?

— De, lehetséges.

— És Gaia is. Maga hisz benne, hogy én helyesen döntöttem, amikor azt az utat jelöltem ki, amelyen Gaia egyetlen hatalmas organizmusban szívja magába az egész Galaxist, de azt már nem tudja, tulajdonképpen miért van igazam, vagy hogy a maga számára mennyire biztonságos ez a döntés. Tudatlanságból és hitből követi készségesen ezt az utat, s még bosszantja is, hogy én olyan eltökélten keresem a bizonyítékot, ami elsöpörné a tudatlanságot és fölöslegessé tenné a puszta hitet. Ez talán nem babona?

— Azt hiszem, most megfogott, Bliss — jegyezte meg Pelorat.

— Nem egészen — felelte Bliss. — Mert ezen az úton vagy nem talál semmit, vagy talál valamit, de az meg fogja erősíteni a döntésében.

— És e feltevés alátámasztására semmit sem tud felmutatni, csak tudatlanságot és hitet — válaszolta Trevize. — Más szóval a babonát!


25.

<p>25.</p>

Az apró termetű, jellegtelen arcú Vasil Deniadornak szokása volt, hogy amikor felpillant, nem emeli föl a fejét. Ez a szokása, valamint az, hogy időnként egy kurta pillanatra mosoly villant át az arcán, olyan színben tüntette fel, mintha magában kinevetné a világot.

Hosszú, keskeny irodája zsúfolva volt mindenféle szalagokkal, látszólag vad összevisszaságban, holott csak arról volt szó, hogy azokat nem egyenletesen helyezték el a tartóikban, s ettől a polcok úgy néztek ki, mint holmi girbegörbe fogsorok. A három szék, amellyel megkínálta látogatóit, nem illett egymáshoz, és látszott rajtuk, hogy csak az imént, sietősen törölték le róluk a port.

— Janov Pelorat, Golan Trevize és Bliss — sorolta. — A második nevét nem tudom, asszonyom.

— Rendszerint csak Blissnek szólítanak — mondta a lány, és leült.

— Tulajdonképpen ennyi elég is — kacsintott rá Deniador. — Maga olyan vonzó, hogy talán még azt is megbocsátanák, ha egyáltalán nem volna neve.

Már mindnyájan ültek.

— Hallottam önről, dr. Pelorat, noha sohasem kerültünk kapcsolatba egymással — kezdte Deniador. — Alapítványbeli, nemde? A Terminusról jött?

— Igen, dr. Deniador.

— És önről, Trevize tanácsos, mintha olyasmit hallottam volna nemrégiben, hogy eltávolították a Tanácsból, és száműzték. Nem mintha az okáról értesültem volna.

— Nem távolítottak el, uram. Ma is tagja vagyok a Tanácsnak, bár nem tudom, mikor foglalom el ismét a hivatalomat. Szó sincs róla, hogy száműztek volna. Egy küldetést bíztak rám, ezzel kapcsolatban szeretnék tanácskozni önnel.

— Örömmel megteszek minden tőlem telhetőt — válaszolta Deniador. — És az elragadó hölgy? Nyilván ő is a Terminusra való.

— Ő máshonnan jött, doktor — vágott közbe gyorsan Trevize.

— Ah! Különös világ lehet az a Máshol. Az emberi lények módfelett szokatlan gyűjteményének a szülőhelye… De miután önök ketten az Alapítvány terminusi fővárosából érkeztek, harmadik társuk pedig vonzó fiatal nő, Mitza Lizalor pedig nem arról híres, hogy a két kategória közül bármelyikhez vonzódna, mégis hogy lehetséges, hogy oly melegen ajánlotta önöket a figyelmembe?

— Azt hiszem — válaszolta Trevize —, hogy megszabaduljon tőlünk. Tudja, minél előbb segít rajtunk, annál hamarabb hagyjuk el a Comporellont.

Deniador érdeklődve pillantott Trevize-ra (megint az a másodpercnyi mosoly), és azt mondta:

— No persze, egy ilyen életerős fiatalember, mint ön, vonzó lehetett neki, akárhonnan jött is. Jól játssza ugyan a hideg szüzet, de nem tökéletesen.

— Erről semmit sem tudok — jelentette ki Trevize elutasítóan.

— Ne is tudjon róla. Legalábbis nyilvánosan ne. Én azonban Szkeptikus vagyok, tehát hivatásomnál fogva képtelen rá, hogy higgyek a felszínnek. Ki vele, tanácsos, miben áll a küldetése? Hadd lássam, tudok-e valamiben segíteni.

— Ebben az ügyben dr. Pelorat a szóvivőnk — felelte Trevize.

— Nincs ellenvetésem — nyugtázta Deniador. — Dr. Pelorat?

— Hogy a legegyszerűbben szóljak a dologról, drága doktorom — kezdte Pelorat —, egész felnőtt életemet arra áldoztam, hogy megkíséreljek behatolni annak a tudásnak a legmélyére, amely az emberi faj származásának világára vonatkozik. Ezért küldtek útra az én kedves jó barátom, Golan Trevize társaságában — ámbár, az igazat megvallva akkor én még nem is ismertem őt —, hogy ha lehet, kutassuk fel a… ööö… a Legöregebbet, ahogyan, gondolom, ön is nevezi.

— A Legöregebbet? — kérdezte Deniador. — Ha nem tévedek, a Földre céloz. Pelorat álla leesett.

— Nekem az volt a benyomásom — mondta kissé hebegve —, mármint hogy értésemre adták… hogy itt az ember…

Tanácstalanul pislogott Trevize-ra.

— Lizalor miniszter közölte velem, hogy ez a szó nem használatos a Comporellonon — vette át Trevize a szót.

— Úgy érti, hogy valami ilyesmit csinált? — Deniador szája legörbült, orra nevetségesen felkunkorodott, miközben két-két ujját keresztbe fonva mindkét karját lendületesen előrelökte.

— Igen, így értem — bólintott Trevize. Deniador ellazult, s nevetni kezdett.

— Képtelenség, uraim. Ez csak amolyan szokás nálunk, s ha néhány isten háta mögött lakó ember komolyan gondolja is, az egész már nem számít. Nem ismerek olyan comporellonit, aki bosszúságában vagy ijedségében ne kiáltana „Föld!”-et. Ez a legközönségesebb szavunk.

— Közönséges szó? — súgta Pelorat alig hallhatóan.

— Vagy töltelékszó, ha így jobban tetszik.

— Akárhogyan is — vette át a szót újból Trevize —, a minisztert szemmel láthatóan felzaklatta, amikor én kimondtam ezt a szót.

— Ó, persze, hiszen ő hegyvidéki nő!

— Mit jelent ez, uram?

— Szó szerint értem. Mitza Lizalor a Középső Hegyvidékről származik. Az ottani gyerekek az úgynevezett derék, régimódi szellemben nevelkednek, ami azt jelenti, hogy bármilyen jól iskolázzák is őket, ezt az ujjkeresztezősdit sohasem lehet kiirtani belőlük.

— Ezek szerint a „Föld” szó egyáltalán nem zavarja önt, ugye, doktor? — kérdezte Bliss.

— Csöppet sem, drága hölgyem. Én Szkeptikus vagyok.

— Tudom, mit jelent a „szkeptikus” szó a galaktikus nyelvben, de milyen értelemben használja ön? — kérdezte Trevize.

— Pontosan úgy, ahogy ön, tanácsos. Csak azt fogadom el, amit ésszel felfogható bizonyíték alapján kénytelen vagyok elfogadni, s azt is csak addig, míg újabb bizonyítékot nem kapok. Ez nem tesz bennünket népszerűvé.

— Miért nem? — tudakolta Trevize.

— Mi sehol sem lennénk népszerűek. Hol van az a világ, ahol az emberek nem értékelik többre a kényelmes, barátságos, közhelyszerű hitet, legyen bármilyen logikátlan is, a bizonytalanság rideg fuvallatainál? Gondolják csak meg, milyen mélyen hisznek önök bizonyíték nélkül is a Seldon-tervben.

— Igen — nézte Trevize elgondolkodva az ujjhegyeit. — Tegnap én is éppen ezt hoztam fel példának.

— Visszatérhetnénk a tárgyunkhoz, barátom? — kérdezte Pelorat. — Mit lehet tudni a Földről, amit egy Szkeptikus is elfogad?

— Nagyon keveset — felelte Deniador. — Feltételezhetjük, hogy létezik egy bizonyos bolygó, amelyen az emberi faj kifejlődött, mert nagyon valószínűtlen, hogy ugyanaz a faj, melynek egyedei annyira hasonlóak, hogy egymás között szaporodhatnak, kifejlődhetett volna egymástól függetlenül számos világon, vagy akár csak kettőn is. A származás világát nevezhetjük éppen Földnek is. Nálunk általánosan elterjedt hit, hogy a Föld a Galaxisnak ebben a szögletében található, mert a körülöttünk lévő világok szokatlanul öregek, és feltehető, hogy az első gyarmatosított bolygók inkább közelebb, mintsem távolabb voltak a Földtől.

— És van-e a Földnek bármilyen egyedülálló sajátossága azon túl, hogy a származás bolygója? — kérdezte Pelorat mohón.

— Egy bizonyos sajátosságra gondol? — tudakolta a szokott villanásnyi mosolyával Deniador.

— A szatellitájára gondolok, amit egyesek holdnak neveznek. Ez szokatlan vonás lenne, nem?

— Elsőrendű fontosságú kérdés, dr. Pelorat. Bizonyos gondolatokat juttat az eszembe.

— Azt nem említettem, mi teszi a holdját szokatlanná.

— A mérete, természetesen. Igazam van? Igen, látom, hogy igazam van. A Földről szóló valamennyi legendában szó esik az élőlények roppant sokaságáról és az óriási holdról, amely állítólag háromezer-háromezer-ötszáz kilométer átmérőjű. Az élet rendkívüli változatosságát könnyű elfogadni, tekintve, hogy magától értetődően következik a biológiai fejlődésből — már amennyiben a folyamatról való ismereteink pontosak. Egy óriás szatellitát már nehezebb elfogadni. A Galaxis egyetlen lakott világának sincs hasonló szatellitája. A nagy szatelliták mindig a lakatlan és lakhatatlan gázóriások kísérői. Tehát mint Szkeptikus, én inkább nem fogadom el a hold létezését.

— Ha a Föld abban egyedülálló, hogy fajok milliói élnek rajta, vajon nem lehet-e egyedülálló abban is, hogy óriási holdja van? — tudakolta Pelorat. — Az egyik különlegesség maga után vonhatja a másik különlegességet.

Deniador elmosolyodott.

— Nem látom be, hogy a fajok millióinak földi jelenléte hogyan hozhat létre a semmiből egy óriás szatellitát.

— De ha az ellenkező irányból közelítjük meg, ha az óriás szatellita működött közre a fajok millióinak a létrehozásában?

— Azt sem látom be, ez hogyan következhetett volna be.

— Mi a helyzet a Föld radioaktivitásáról szóló történettel? — szólt közbe Trevize.

— Mindenki ezt mondja; mindenki hisz benne.

— De hát nem lehetett annyira radioaktív, hogy eleve lehetetlenné tegye az életet az évmilliárdok során, hiszen éppen hogy volt rajta élet — magyarázta Trevize. — Hogyan vált radioaktívvá? Egy atomháborútól?

— Ez a legáltalánosabb nézet, Trevize tanácsos.

— A hangsúlyából ítélve úgy sejtem, ön nem nagyon hisz benne.

— Nincs bizonyíték, hogy lett volna ilyen háború. Az általános vélemény, még ha egyetemes is, önmagában még nem bizonyíték.

— Mi más történhetett volna?

— Nincs bizonyíték, hogy bármi is történt. A radioaktivitásról szóló legenda is lehet éppoly koholmány, mint az óriási szatellitáról szóló.

— Melyik a legáltalánosabban elfogadott történet a Föld históriájából? — kérdezte Pelorat. — Szakmai pályafutásom során rengeteg eredetlegendát gyűjtöttem össze, közülük sokban szerepel egy Föld nevű világ vagy valami ehhez nagyon hasonló elnevezésű. De a Comporellonról eredőt egyet sem találtam, semmit, legfeljebb egy halvány utalást valami Benballyra, aki talán a semmiből jött ide; mindössze ennyit mondanak a comporelloni legendák.

— Nincs ebben semmi meglepő. Nem szokásunk exportálni a legendáinkat. Engem már az is meglep, hogy ön egyáltalán rátalált valahol Benbally nevére. Babona, megint csak babona.

— Ön azonban nem babonás, és minden további nélkül hajlandó volna beszélni róla, ugye?

— Így van — felelte az apró termetű történész, tekintetét alulról felfelé Peloratra villantva. — Ha megtenném, azzal módfelett, talán veszélyes mértékben növelném a népszerűtlenségemet, de önök hárman hamarosan elhagyják a Comporellont, és gondolom, sohasem hivatkoznának rám mint forrásra.

— Szavunkat adjuk rá — sietett megnyugtatni Pelorat.

— Akkor összefoglalom önöknek a minden természetfölötti hittől és moralizálástól megfosztott, feltételezett eseményeket. A Föld mérhetetlen korokon át létezett mint az emberi faj egyedüli világa, majd mintegy húsz-huszonötezer évvel ezelőtt az emberek a hipertéri ugrás révén kifejlesztették a csillagközi utazást, és gyarmatosították a bolygók egy csoportját.

A Telepesek e bolygókon robotokat használtak, melyeket még a Földön fejlesztettek ki, a hipertéri utazás kora előtt, és… most jut eszembe, tudják, mik azok a robotok?

— Tudjuk — válaszolta Trevize. — Már többször megkérdezték tőlünk. Tudjuk, mik azok a robotok.

— A teljes mértékben robotizált társadalomban élő Telepesek fejlett technikával rendelkeztek, szokatlanul magas kort értek meg, és lenézték a szülőbolygójukat. Történetük egy sokkal drámaibb változata szerint leigázták és elnyomták a szülőbolygójukat.

Aztán a Föld újabb Telepes-csoportot indított útnak, de azoknak már megtiltotta, hogy robotokat használjanak. Az új világok közül az elsők egyike volt a Comporellon. Hazafiaink szerint az első volt, de ezt nem bizonyítja semmi, amit egy Szkeptikus is elfogadhatna. A Telepesek első csoportja kihalt, és…

— Miért halt ki az első csoport, dr. Deniador? — vetette közbe Trevize.

— Miért? A romantikusaink úgy képzelik, hogy bűneikért büntette meg őket Ő, Aki Büntet, de azt már egyikük sem tudja megmondani, miért várt Ő olyan sokáig ezzel. De hát az embernek nem is kell tündérmeséhez folyamodnia, anélkül is el tudja képzelni, hogy az a társadalom, amely ennyire a robotokra támaszkodik, végül elpuhul és dekadenssé válik. Már a puszta unalom is elég, hogy fogyatkozásnak és kihalásnak induljon, vagy ha árnyaltabban akarunk fogalmazni, hát elveszítse az életerejét.

A Telepesek második, robot nélküli hulláma életben maradt, benépesítette a Galaxist, de a Föld radioaktívvá vált, és lassanként elfelejtődött. Erre rendszerint azt a magyarázatot adják, hogy a Földön is léteztek robotok, melyek létrehozását még az első hullám szorgalmazta.

Bliss, aki látható türelmetlenséggel hallgatta végig a beszámolót, most megszólalt:

— Nos, dr. Deniador, radioaktivitás ide vagy oda, és függetlenül attól, hogy a Telepeseknek hány hulláma lehetett, a döntő kérdés mindenképpen egyszerű. Hol van a Föld? Mik a koordinátái?

— Erre a kérdésre az a válaszom, hogy nem tudom — felelte Deniador. — De nézzék csak, eljött az ebéd ideje. Ha akarják, idehozatom az ételt, s terített asztalnál annyit beszélhetünk a Földről, amennyit csak akarnak.

— Nem tudja? — Trevize hangja a kérdés végére élesen és erőteljesen a magasba kanyarodott.

— Ami azt illeti, legjobb tudomásom szerint senki sem tudja.

— De hát ez lehetetlen!

— Tanácsos — sóhajtott fel Deniador —, ha az igazságot lehetetlennek óhajtja nevezni, megteheti, de ezzel nem jut sehová.


HETEDIK FEJEZET

El a Comporellonról

26.

27.

28.

29.

30.

<p>HETEDIK FEJEZET</p> <p>El a Comporellonról</p>
<p>26.</p>

Az ebéd egy halom puha, kívül kérges, különféle színárnyalatú és változatosan megtöltött gömbből állt.

Deniador fölemelt egy apró tárgyat, melyről csak akkor derült ki, hogy egy pár vékony, áttetsző kesztyű, amikor szétbontotta és a kezére húzta.

— Mi van ezekben a gömbökben, kérem? — érdeklődött Bliss.

— A rózsaszínűek apróra vagdalt hallal vannak megtöltve, híres comporelloni különlegességnek számít. A sárgák nagyon könnyen emészthetőek, a töltelékük sajt. A zöldekben vegyes zöldség van. Addig egyék, amíg meleg. Utána forró mandulás lepényt kapunk és a szokásos italokat. Merem ajánlani a forró almabort. Miután az éghajlatunk hideg, általában melegen esszük az ételeket, még a desszertet is.

— Ön nagyon jól él — jegyezte meg Pelorat.

— Tulajdonképpen nem — felelte Deniador. — Csak szeretem a vendégeket. Magam nagyon kevéssel beérem; ahogy talán önök is észrevették, nem kell valami nagy testet eltartanom.

Trevize beleharapott az egyik rózsaszínű gömbbe, de túlságosan halízűnek érezte, s bár a fűszerezése ízlett, félt, hogy a halíz végig fogja kísérni az egész napját, s talán még éjszakára sem szabadulhat meg tőle.

Amikor félretette a gombócot, amelyből egy falast már kiharapott, észrevette, hogy a kéreg bezáródik a töltelék fölött. Nem fröccsent, nem szivárgott ki belőle semmi, és egy pillanatra eltűnődött, vajon akkor mi célt szolgál a kesztyű. Úgy látszott, nélküle sem piszkítaná be a kezét, így aztán úgy döntött, nyilván higiénés célokat szolgál. Talán a kézmosást helyettesíti, ha nem adódik rá alkalom, és szokásból használják még akkor is, ha kezet mosnak. (Lizalor nem húzott kesztyűt, amikor előző nap együtt ettek. Talán mert hegyvidéki nő volt.)

— Illetlen dolog ebéd közben üzleti ügyekről társalogni? — kérdezte.

— A comporelloni szokás szerint az lenne, tanácsos, de önök a vendégeim, s most az önök szokásait követjük. Ha komoly dolgokról akarnak beszélgetni, és nem gondolják — vagy nem bánják —, hogy ez az evés élvezetének kárára mehet, kérem, beszélgessenek nyugodtam, és én majd csatlakozom önökhöz.

— Köszönöm — mondta Trevize. — Lizalor miniszter sejtetni engedte — nem, kereken kimondta —, hogy ezen a világon nem kedvelik a Szkeptikusokat, így van?

Deniador a kérdéstől mintha még jobb kedvre derült volna.

— Hogyne. Hogy meg lennénk sértve, ha nem így volna! Tudja, a Comporellon egy hiúságában megsértett világ. Noha a részleteket senki sem ismeri, nálunk általánosan elterjedt az a mitikus hit, hogy hajdanában, sok ezer évvel ezelőtt, amikor a lakott Galaxis még kicsiny volt, a Comporellon vezető világhatalomnak számított. Ezt nem tudjuk elfelejteni. Bosszant, s az igazságtalanság érzésével tölt el bennünket, hogy az ismert történelem folyamán sohasem jutottunk vezető szerephez — a „bennünket” alatt általában a lakosságot értem.

De hát mit tehetünk? A kormány valaha kénytelenségből szegődött a Birodalom hűséges vazallusává, most pedig az Alapítvány hűséges szövetségese. És minél inkább tudatosítják bennünk alárendelt helyzetünket, annál szilárdabban hiszünk saját nagyszerű, titokzatos múltunkban.

És mit tehet ilyen helyzetben a Comporellon? A régi időkben nem szállhatott szembe a Birodalommal, és nyíltan ma sem szállhat szembe az Alapítvánnyal, így aztán jobb híján bennünket támad és gyűlöl, mert mi nem hiszünk a legendákban, és csak nevetünk a babonákon.

Mindazonáltal a zaklatás durvább megnyilvánulásaitól nem kell tartanunk. Műszaki téren miénk a vezető szerep, és velünk vannak tele az egyetemek fakultásai. Néhányan különösen szókimondóak vagyunk, ezért nehézségeink vannak a szabad tanítás terén. Például nekem is, noha vannak tanítványaim, akikkel az egyetem területén kívül, csendben szoktam összejönni. Ám ha valóban kirekesztettének bennünket a közéletből, megrekedne a műszaki fejlődés, és az egyetemeink az egész Galaxis előtt elveszítenék a hitelüket. Ilyesmi alighanem az emberi lény ostobaságára vallana; lehet, hogy az intellektuális öngyilkosság veszélye sem akadályozná meg őket abban, hogy szabad folyást engedjenek a gyűlöletüknek… de hát az Alapítvány támogat bennünket, így aztán szüntelenül becsmérelnek, gúnyolnak és megbélyegeznek — de soha egy ujjal sem nyúlnak hozzánk.

— És ez az általános ellenségesség tartja vissza attól, hogy elárulja nekünk a Föld hollétét? — kérdezte Trevize. — Attól fél, hogy a Szkeptikus-ellenesség mégiscsak durvább formát öltene, ha túl messzire merészkedne?

— Nem — rázta meg a fejét Deniador. — A Föld holléte ismeretlen. Nem titkolok önök előtt semmit, sem félelemből, sem egyéb okokból.

— De nézze csak — unszolta Trevize —, a Galaxisnak ebben a szektorában meghatározott számú bolygó található, amely rendelkezik a lakhatósághoz szükséges fizikai jellemzőkkel. Nyilván csaknem valamennyi lakható bolygó egyben lakott is, ennélfogva jól ismert az ön számára. Miféle nehézségekbe ütközhetne átkutatni ezt a szektort egy olyan bolygó után, amely lakható lenne, ha nem volna radioaktív? Méghozzá olyan bolygót kellene keresni, amelyet egy hatalmas szatellita kísér. A radioaktivitás és az óriás szatellita között lebegő Földet akarva sem lehetne eltéveszteni, még akkor sem, ha csak úgy találomra indul keresésére az ember. Lehet, hogy időbe telne, de ez volna az egyetlen nehézség.

— A szkeptikus vélemény természetesen az — válaszolta Deniador —, hogy mind a Föld radioaktivitása, mind pedig óriás szatellitája pusztán legenda. Ezeket keresni annyi, mint verébtejet vagy nyúltollat keresni.

— Meglehet, de ennek nem volna szabad megakadályozni a Comporellont abban, hogy legalább meg akarja keresni. Ha találnának egy radioaktív bolygót, amely a lakhatóság szempontjából megfelelő méretű, és van egy nagy szatellitája is, maga ez a tény mekkora hitelt adna az egész comporelloni legendáriumnak!

Deniador felkacagott.

— Talán éppen ezért nem nyomoz utána a Comporellon! Ha elbukunk, vagy kiderül, hogy a Föld egészen más, mint ahogy a legendákban szerepel, a vereség nyilvánvalóvá válik. Maga a comporelloni legendakör válik semmivé, nevetség tárgyává! A Comporellon ezt sohasem kockáztatná meg.

Trevize egy ideig hallgatott, de aztán annál lelkesebben folytatta:

— Egyébként, ha eltekintünk is ettől a két különlegességtől — ha létezik egyáltalán ilyen szó a galaktikus nyelvben —, mármint a radioaktivitástól és az óriás szatellitától, van egy harmadik dolog is, amelyiknek — a dolog természetéből adódóan — léteznie kell, függetlenül mindenféle legendától. A Föld felszínén hihetetlen változatosságban kell tenyésznie az életnek, vagy meg kell találnunk ennek mai maradványait, de legalábbis a megkövesedett nyomait.

— Tanácsos — válaszolta erre Deniador —, bár a Comporellon még nem küldött ki szervezett kutatócsoportot a Föld felkutatására, azért volt alkalmunk utakat tenni az űrben, és hébe-hóba jelentkeznek nálunk hajók, melyek ilyen vagy olyan okból letértek az előre megszabott útirányukról. Az ugrások nem mindig sikerülnek tökéletesen, mint ön is tudja. Mindazonáltal sohasem kaptunk jelentést olyan bolygóról, amely a legendás Földhöz hasonlító jellegzetességeket mutatott volna, de olyanról sem, amelyen nyüzsgött volna az élet. Továbbá egyetlen hajó sem száll le szívesen egy szemmel láthatóan lakatlan bolygóra, csak azért, hogy a legénység megkövült ősmaradványokra vadászhasson. Márpedig ha az elmúlt évezredek során semmiféle ilyen vonatkozású jelentést nem kaptunk, én nagyon is hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Föld helyzetének meghatározása nem lehetséges, mert meghatározható helyzetű Föld nem létezik.

— De a Földnek mégiscsak lennie kell valahol! — kiáltotta Trevize dühös csalódottsággal. — Van valahol egy bolygó, amelyen az emberiség és a hozzá csatlakozott ismerős létezési formák kifejlődtek. Ha nem a Galaxisnak ebben a részében, akkor valahol másutt.

— Lehet — egyezett bele Deniador egykedvűen —, de mindeddig sehol sem bukkant elő.

— Az emberek nem is keresték igazából.

— Nos, ön szemmel láthatóan keresi. Sok szerencsét kívánok hozzá, de egy percig sem gondolom, hogy sikerrel fog járni.

— Próbálták valaha közvetett módszerekkel meghatározni a helyét? — kérdezte Trevize. — Úgy értem, nem közvetlen kutatással?

— Igen — válaszolta egyszerre két hang. Deniador, az egyik hang tulajdonosa, Pelorat felé fordult. — A Yariff-tervre gondol?

— Igen — válaszolta Pelorat.

— Akkor elmondaná a tanácsosnak, miről van szó? Azt hiszem, önnek készségesebben elhiszi, mint nekem.

— Tudja, Golan — kezdte Pelorat —, a Birodalom utolsó napjaiban divatba jött az eredetkutatás, ahogy akkoriban nevezték. Az emberek szívesen töltötték ezzel a szabad idejüket, talán hogy meneküljenek az őket körülvevő valóság kényelmetlenségeitől. Mint tudja, a Birodalom akkoriban a széthullás állapotában volt.

Egy liviusi történész, Humbal Yariff, arra gondolt, hogy bármilyen származású is egy bolygó, hamarabb gyarmatosítja a hozzá közel eső világokat, mint a távolabbiakat. Általában minél messzebb van egy világ az eredeti helytől, annál később kerül sor a gyarmatosításra.

Tegyük fel mármost, hogy valaki feljegyzi a Galaxis valamennyi lakott bolygója betelepítésének az időpontját, aztán összeköti mindazokat, amelyek ezerévesek. Aztán hálózatot készít minden tízezer éves világból, egy másikat a tizenkétezer évesekből, egy újabbat a tizenötezer évesekből. Minden hálózatnak elméletben nagyjából gömb alakot kell formáznia, s e gömbök hozzávetőlegesen koncentrikusan helyezkednek el. Az öregebbeket magukban foglaló gömbök kisebb átmérőjűek lesznek, mint a fiatalabb bolygókat tartalmazók, s ha az ember összeköti valamennyi gömb középpontját, akkor egy viszonylag kicsiny tértartományhoz jut, ami nem más, mint az eredeti bolygó — a Föld — helye az űrben.

Pelorat buzgó arccal magyarázott, miközben két, csésze alakot formázó kezével gömbfelszíneket rajzolt a levegőbe.

— Érti a gondolatmenetet, Golan?

Trevize bólintott.

— Igen. De úgy gondolom, ez nem vezetett eredményre.

— Elvben működnie kellett volna, öregem. A baj az volt, hogy a származási időpontokat egyáltalán nem lehetett megállapítani. Minden világ kisebb-nagyobb mértékben eltúlozta a korát, s a legendákból aztán már nemigen lehetett kihámozni a valóságot.

— A karbon-14-gyel meg lehet határozni az öreg fák korát — szólt közbe Bliss.

— Hogyne, drágám — felelte Pelorat —, de ahhoz a szóban forgó világ együttműködésére lett volna szükség, ami sohasem valósult meg. Egyetlen világ sem akarta, hogy leleplezzék, mennyivel öregebbnek vallotta magát, és a Birodalom akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen lényegtelen dologban semmibe vegye a helyi állításokat. Mással volt elfoglalva.

Yariff mindössze annyit tehetett, hogy a legföljebb csak kétezer éves világokat vette figyelembe, mert azok alapításának idejét megbízható körülmények között, nagy pontossággal jegyezték föl. Ez az elég kisszámú világ egy nagyjából gömb alakú térben helyezkedett el szétszórtan. E tér középpontja viszonylag közel esett a Birodalom fővárosához, Trantorhoz, hiszen eredetileg innen indultak ki e meglehetősen kisszámú világra a gyarmatosító expedíciók.

Ez, persze, újabb gondot jelentett. Bizonyos világok számára nem a Föld jelentette a helyet, ahonnan a gyarmatosítás kiindult. Az idő előrehaladtával a régebbi világok maguk is indítottak gyarmatosító expedíciókat, s a császárság korában Trantor is sok expedíciót bocsátott útjára. Yariffot — eléggé el nem ítélhető módon — kinevették, kigúnyolták, szakmai tekintélyét szétzilálták.

— Értem a történetet, Janov — mondta Trevize. — Dr. Deniador, ezek szerint semmit sem tud mondani nekem, ami a remény legcsekélyebb lehetőségét is megcsillantaná? Egyetlen más világ sincs, ahol esetleg szolgálhatnának valami felvilágosítással a Földre vonatkozóan?

Deniador kis időre kételkedő hallgatásba burkolózott.

— Hááát — szólalt meg végül, tétován elnyújtva a szót —, mint Szkeptikus meg kell mondanom önnek, nem is tudom, létezik-e a Föld, vagy hogy létezett-e egyáltalán valaha. Ellenben… — Újra elhallgatott.

Bliss szólalt meg nagy sokára:

— Azt hiszem, valami olyasmire gondol, doktor, ami fontos lehet nekünk.

— Fontos? Kétlem — mondta Deniador alig hallhatóan. — De talán mulatságos. A Föld nem az egyetlen bolygó, amelynek a hollétét homály fedi. Itt vannak a Telepesek első csoportjának a világai; a legendákban ők Térutazókként szerepelnek. Az általuk benépesített bolygókat némely legenda „Térutas világoknak” nevezi, másutt „Tiltott világok” néven szerepelnek. Manapság ezt az utóbbit használjuk.

A legendák szerint a kevély és tökéletes Térutazók évszázadokra hosszabbították meg életük időtartamát, és rövid életű őseinknek nem engedték meg, hogy a lábukat a világaikra tegyék. Miután legyőztük őket, a helyzet megfordult. Méltóságunkon alulinak érezvén a velük való érintkezést, magukra hagytuk őket, hajóinknak és a Kereskedőknek pedig megtiltottuk, hogy kapcsolatot teremtsenek velük. Azóta nevezzük e bolygókat Tiltott világoknak. Szentül hittük — így mondják a. legendák —, hogy Ő, Aki Büntet, a mi beavatkozásunk nélkül is el fogja pusztítani őket, és úgy tűnik, meg is tette. Mindenesetre legjobb tudomásom szerint egyetlen Térutazó sem bukkant föl a Galaxisban sok-sok ezer éve.

— Gondolja, hogy a Térutazók tudnak a Földről? — kérdezte Trevize.

— Elképzelhető, hiszen az ő világaik öregebbek voltak, mint a mieink közül bármelyik. Na persze, ha élnek még egyáltalán Térutazók, ami rendkívül valószínűtlen.

— Még ha nem élnek is, a világaik megvannak, és talán feljegyzések is akadnak rajtuk.

— Ha egyáltalán meg tudja találni ezeket a világokat.

Trevize bőszült tekintetet vetett rá.

— Azt akarja mondani, hogy az ismeretlen helyzetű Földhöz vezető utat talán a Térutas világokon lelhetem föl, melyek holléte ugyancsak ismeretlen?

Deniador vállat vont.

— Húszezer éve nincs velük kapcsolatunk. Eszünkbe se jutottak. Ködbe vesztek ők is, akárcsak a Föld.

— Hány világot népesítettek be a Térutazók?

— A legendák ötven ilyen világról tudósítanak — gyanúsan kerek szám. Lehet, hogy sokkal kevesebben vannak.

— És az ötvenből egyetlenegyről sem tudja, hogy hol van?

— Hát, most azon tűnődöm…

— Min tűnődik?

— Miután az őstörténet a kedvenc időtöltésem, akárcsak dr. Peloraté, megesett már, hogy kutatás közben valamely, az őskorra utaló dokumentumra bukkantam, olyasmire, ami többet mond, mint a legendák. Tavaly például egy régi hajón lévő feljegyzésekre akadtam rá, alig-alig tudtam megfejteni őket. Abban a korban, amelyből származtak, a mi világunk neve még nem Comporellon volt. A „Baley világ” nevet használták, ami szerintem egy még ősibb változata a legendáinkban emlegetett „Benbally világ”nak.

— Publikálta a felfedezését? — kérdezte Pelorat izgatottan.

— Nem — hárította el Deniador. — Ahogy a régi mondás tartja, nem óhajtok fejest ugrani a medencébe, csak hogy megtudjam, tényleg víz van benne. Nos, az a dokumentum arról szólt, hogy a hajó kapitánya ellátogatott az egyik Térutas világra, s magával hozott onnan egy Térutazó asszonyt.

— De hiszen most mondta, hogy a Térutazók nem engedték be a látogatókat — szólt közbe Bliss.

— Úgy van. Hát ezért nem publikáltam az anyagot. Hihetetlennek hangzott. Vannak homályos értelmű mesék, melyek felfoghatók úgy is, mintha a Térutazók és a Telepesek — a mi őseink — közti konfliktusokról szólnának. Ilyen meséket nemcsak a Comporellonon, de sok más világon is ismernek, sokféle változatban, mégis, egy vonatkozásban tökéletesen megegyeznek egymással. A két embercsoport, a Térutazóké és a Telepeseké, sohasem keveredtek össze. Nem volt köztük társadalmi kapcsolat, szexuális kapcsolatról nem is beszélve — és mégis, a Telepes kapitányt és a Térutazó asszonyt láthatóan a szerelem szálai kötötték egymáshoz. Ez olyan hihetetlen, hogy esélyt sem láttam rá, fogadhatják-e a történetet másképpen is, mint legföljebb egy romantikus, történelmi ihletésű mesét.

— Ez minden? — kérdezte Trevize csalódottan.

— Nem, tanácsos, van még valami. Néhány számot is találtam a hajónaplóban, melyek talán — bár nem biztos — űrkoordinátákat jelentenek. Ha valóban azok — de szkeptikus becsületem arra kényszerít, hogy megismételjem, valószínűleg nem azok —, akkor e titkos bizonyíték nyomán arra következtetnék, hogy itt három Térutas világ űrbéli koordinátáiról van szó. Közülük az egyik lehet az, ahol a kapitány földet ért, és ahonnan magával hozta Térutazó szerelmét.

— Nem lehetséges, hogy ha a mese fikció is, a koordináták valóságosak? — kérdezte Trevize.

— Lehetséges — válaszolta Deniador. — Majd megadom önnek a számokat, s szabadon felhasználhatja őket, azzal a tudattal, hogy esetleg nem is vezetnek sehová. És lenne még egy mulatságos megjegyzésem — villant át az arcán az ismerős mosoly.

— Mégpedig? — kérdezte Trevize.

— Mi van akkor, ha a koordináták egyik csoportja a Földet jelenti?

<p>27.</p>

Comporellon napja, mely nagyobb volt, mint a Terminusé, és határozottan narancssárga színű, alacsony pályát írt le az égbolton, tehát kevés hőt sugárzott. A kivételesen gyengén fújó szél jeges ujjakkal kaparászott Trevize arcán.

Még a villamos fűtésű kabátban is reszketett, melyet Mitza Lizalortól kapott, aki most ott állt mellette.

— Egyszer majd föl kell melegíteni, Mitza — mondta Trevize.

A nő felpillantott a napra, s ahogy ott állt az űrkikötő hatalmas, üres térségében, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül erezné magát. Magas, testes alakján vékonyabb kabát volt, mint Trevize-on, s ha a hideg nem hagyta is érzéketlenül, mindenesetre nem sok ügyet vetett rá.

— Gyönyörű nyarunk van — mondta. — Nem tart sokáig, de a gabonáink alkalmazkodtak hozzá. Gondosan választjuk ki a fajtákat, hogy gyorsan nőjenek a napsütésben, s ne ártson nekik könnyen a fagy. A háziállataink vastag prémbundát viselnek, s Galaxis-szerte köztudott, hogy a comporelloni gyapjú a legjobb minőségű. A bolygó körül keringő gazdaságainkban trópusi gyümölcsöket termesztünk. Még exportálunk is ízletes ananászkonzervet. A legtöbben, akik hideg világként ismernek bennünket, nem is tudják ezt.

— Köszönöm, hogy kikísértél minket, Mitza, és hogy hajlandó voltál együttműködni velünk ebben a küldetésünkben. A saját lelki békém kedvéért azonban meg kell kérdeznem, nem kerülhetsz-e komoly bajba emiatt.

— Nem! — rázta meg a fejét gőgösen a nő. — Semmiféle bajba. Először is nem fognak kérdezgetni. A szállítási ügyek rám tartoznak, ami azt jelenti, hogy egyedül én állapítom meg a szabályokat ezen és a többi űrkikötőn, továbbá a fogadóállomásokra és a ki- meg bejövő hajókra vonatkozóan. A miniszterelnök ezekben az ügyekben teljesen rám hagyatkozik, és nagyon is kedvére van, ha nem kell tudnia a részletekről. És még ha megkérdeznének is, csakis az igazat kellene mondanom. A kormány tapsolna, ha tudná, hogy nem küldtem vissza a hajót az Alapítványnak, így tenne a nép is, ha biztonságos volna a tudomására hozni a dolgot. Maga az Alapítvány pedig nem fogja megtudni.

— Lehet, hogy a kormány sem akarná visszajuttatni a hajót az Alapítványnak, de vajon azt is helyeselné-e, hogy a te engedélyeddel magunkkal visszük? — kérdezte Trevize.

Lizalor elmosolyodott.

— Derék ember vagy, Trevize. Keményen harcoltál, hogy megtarthasd a hajódat, és most, hogy a tiéd maradt, miattam fog el az aggodalom. — Úgy nyújtotta ki feléje a kezét, mintha az iránta tanúsított érzelmeinek akarna kifejezést adni, de aztán — bár láthatóan nehezére esett — erőt vett ösztönös mozdulatán.

Amikor megszólalt, a hangja szinte nyers volt:

— Még ha megkérdőjeleznék is a döntésemet, elég lenne megmondanom nekik, hogy a Legöregebbet kerested és keresed ma is, rögtön azt válaszolnák, nagyon jól tettem, hogy ilyen gyorsan megszabadultam tőled, a hajódtól és mindentől. És engesztelő áldozatot mutatnának be, elsősorban azért, mert beengedtünk a bolygónkra, holott nem tudhattuk előre, hogy mit művelsz.

— Valóban azt hiszed, hogy a jelenlétemmel szerencsétlenséget hozok rád és a világodra?

— Valóban — vágta rá Lizalor határozottan. Aztán valamivel lágyabban hozzátette: — Rám máris szerencsétlenséget hoztál, mert most, hogy megismertelek, még erőtlenebbnek fogom érezni a comporelloni férfiakat. Most már örökre megmarad bennem a csillapíthatatlan vágy. Ezt máris elrendelte számomra Ő, Aki Büntet.

Trevize habozott, aztán azt mondta:

— Nem kívánom, hogy ebben a dologban megváltoztasd a véleményedet, de azt sem, hogy fölöslegesen szenvedj. Meg kell tudnod, az a képzet, hogy én szerencsétlenséget hozhatok rád, merő babonaság.

— Gondolom, ezt a Szkeptikus mondta neked.

— Ha ő nem mondja, akkor is tudom.

Lizalor megdörzsölte az arcát, mert kiugró szemöldökére már vékony zúzmararéteg telepedett, és azt válaszolta:

— Tudom, hogy vannak, akik babonának tartják. Az azonban tény, hogy a Legöregebb szerencsétlenséget hoz. Sokszor kiderült már, és az igazságot még a legokosabb szkeptikus érvek sem tudják eltörölni a világból.

Hirtelen kinyújtotta a kezét.

— Isten veled, Golan. Szállj föl a hajóra, ahol már várnak a társaid, még mielőtt a puha terminusi tested megfagyna a mi kellemesen fagyos szelünkben.

— Isten veled, Mitza, remélem, találkozunk, ha visszatérek.

— Igen, megígérted, hogy visszatérsz, és én próbálok is hinni benne. Még az is megfordult a fejemben, hogy fölmegyek, és ott, az űrben találkozom veled a hajódon, hogy a szerencsétlenség egyedül rám sújtson le, és ne a világomra — de nem fogsz visszatérni.

— De igen! Visszatérek! Egykönnyen nem mondhatok le rólad, aki ilyen gyönyörben részesítettél. — És akkor, abban a pillanatban Trevize hitte is, hogy így gondolja.

— Nem kételkedem a romantikus ösztöneidben, drága alapítványbeli barátom, de akik odakint az űrben a Legöregebb nyomába szegődnek, nem jönnek vissza soha — sehová. A lelkem mélyén tudom.

Trevize minden erejével azon volt, hogy erőt vegyen a vacogásán. A hideg miatt didergett, és nem akarta, hogy a nő azt higgye, talán a félelemtől.

— Ez is babonaság — mondta.

— És mégis — felelte a nő —, ez is igaz.

<p>28.</p>

Jó volt visszatérni a Távoli csillag pilótafülkéjébe. Szobának ugyan szűk volt, buboréknyi börtön a tér végtelenségében, de ismerős, barátságos és meleg.

— Örülök, hogy végre maga is beszállt — jegyezte meg Bliss. — Kíváncsi voltam, meddig időz még a miniszter társaságában.

— Nem tartott sokáig — felelte Trevize. — Hideg volt.

— Én úgy láttam, mintha azt fontolgatná, hogy itt marad vele, és elhalasztja a Föld felkutatását. Még felületesen sem szeretek az agyába pillantani, de aggódtam, mert úgy éreztem, a magára nehezedő kísértés ellen nem tehetek semmit.

— Tökéletesen igaza van — felelte Trevize. — Ha pillanatokra is, de valóban éreztem ezt a kísértést. A miniszter figyelemre méltó asszony, hozzá hasonlóval még sohasem találkoztam. Megerősítette az ellenállásomat, Bliss?

— Már sokszor mondtam magának, hogy semmi körülmények között sem szabad és nem is fogok az elméjéhez piszkálni, Trevize — szögezte le Bliss. — Úgy képzelem, legyőzte magában a kísértést, méghozzá fejlett kötelességérzete segítségével.

— Nem, ezt nem hinném — mosolygott a férfi fanyarul. — A dolog nem ilyen drámai és nem is ilyen nemes. Az ellenállásom ugyan megerősödött, egyrészt mert tényleg hideg volt, másrészt attól a keserves gondolattól, hogy belepusztulnék, ha néhányszor még tanácskoznom kellene vele. Nem bírnám az iramot.

— Elég az hozzá, hogy biztonságban feljutott a fedélzetre — jegyezte meg Pelorat. — Mi lesz a következő lépésünk?

— Mindenekelőtt gyors iramban ki kell jutnunk a bolygórendszerből, míg annyira eltávolodunk a Comporellon napjától, hogy. végrehajthassunk egy ugrást.

— Gondolja, hogy megállítanak vagy követnek bennünket?

— Nem, őszintén azt gondolom, a miniszter csak azért aggódik, hogy minél előbb eltűnjünk és vissza se jöjjünk, máskülönben Ő, Aki Büntet lesújt bosszújával a bolygóra. Ami azt illeti…

— Nos?

— A miniszternek az a véleménye, hogy a bosszú mindenképpen utolér bennünket. Határozott meggyőződése, hogy sohasem fogunk visszatérni. Hadd tegyem hozzá gyorsan, nem az én hűségemet becsüli ilyen kevésre, hiszen azt nem volt alkalma megtapasztalni. Szerinte a Föld olyan szörnyűséges balszerencse hordozója, hogy aki fel akarja kutatni, annak útközben mindenképpen meg kell halnia.

— Hány földkutató expedíció hagyta már el a Comporellont, hogy megengedhet magának ilyen állítást? — kérdezte Bliss.

— Kétlem, hogy egyetlen comporelloni útnak indult volna valaha is ilyen céllal. Mondtam neki, hogy a félelmei merő babonából erednek.

— Őszintén ez a meggyőződése, vagy mégiscsak megrázta, amit a nő mondott?

— Abból ítélve, ahogy a félelmei kifejeződnek, látom, hogy babonás rémületről van szó, ugyanakkor nagyon is valóságos alapjuk lehet.

— Arra gondol, hogy a radioaktivitás fog végezni velünk, ha megpróbálunk leszállni a Földön?

— Nem hiszem, hogy a Föld radioaktív. Ellenben hiszem, hogy védelmezi magát. Emlékezzék csak vissza: minden rá vonatkozó utalást eltüntettek a Trantor könyvtárából. Emlékezzék csak: Gaia csodálatos memóriája, melyben összegeződnek az egész bolygó emlékei, a felszín kőzetrétegeitől egészen a mag olvadt fémjéig, nem képes visszahatolni az időben odáig, hogy bármit is elmondhasson nekünk a Földről.

Nyilvánvaló, hogy ha ehhez van elég hatalma, akkor arra is képes, hogy a radioaktivitás képzetét ültesse be az agyakba, ezzel véve elejét mindenféle kutatásnak. Talán e fura gátlást egy külön biztosítékrendszer gyanánt állította fel a Comporellonon. mert annyira közel van hozzá, hogy számára különösen nagy veszélyt jelent. A Szkeptikus és tudós Deniador állítja, hogy a Föld keresésének nincs értelme, hogy nem lehet megtalálni. Éppen ezért tűnik jól megalapozottnak a miniszter babonás hite. Ha a Föld ennyire ragaszkodik a rejtőzködéshez, nem lehet, hogy inkább megöl vagy tönkretesz bennünket, mintsem megengedje, hogy megtaláljuk?

Bliss összevont szemöldökkel szólalt meg:

— Gaia…

— Ne mondja, hogy Gaia majd megvéd bennünket — vágott közbe Trevize. — Abból, hogy a Föld ki tudta törölni Gaia legkorábbi emlékeit, teljesen világos, hogy ha kettejük között valami összeütközésre kerül sor, a Föld lesz a győztes.

— Honnan tudja, hogy azokat az emlékeket kitörölték? — kérdezte hűvösen Bliss. — Lehet, hogy Gaiának egyszerűen időre volt szüksége, hogy kifejlessze bolygóemlékezetét, s mi csak addig nyúlhatunk vissza az időben, amikorra ez a fejlesztőmunka már befejeződött. Ha pedig az emlékeket valóban eltávolították, honnan veszi a meggyőződését, hogy a Föld követte el?

— Nem tudom — felelte Trevize. — Csak hangosan gondolkodtam.

Erre már Pelorat is megszólalt, a maga bátortalan módján:

— Ha a Föld ennyire hatalmas, és ilyen féltve őrzi, hogy úgy mondjam, az elkülönültségét, akkor mi értelme a mi kutatásunknak? Maga mintha azt gondolná, hogy a Föld minden erejével akadályozni fogja a sikerünket, s ha kell, ennek érdekében akár meg is öl bennünket. Akkor hát nem lenne értelmesebb dolog felhagyni az egésszel?

— Elismerem, látszólag minden a feladás mellett szól, de szent meggyőződésem, hogy a Föld létezik, tehát meg kell és meg is fogom találni — válaszolta Trevize. — És Gaia azt mondja, mindig igazam van, ha valami ilyen szent meggyőződésemmé válik.

— De hogy fogjuk túlélni a felfedezést, öregem?

— Talán majd a Föld is felismeri az én egyedülálló éleslátásom értékét, és békén fog hagyni — felelte Trevize tettetett könnyedséggel. — De — és voltaképpen erre akartam kilyukadni — abban már nem lehetek biztos, hogy maguk ketten szintén túlélik, és ez módfelett aggaszt engem. Mindig is aggasztott, de mostantól egyre inkább, és úgy érzem, vissza kellene vinnem magukat Gaiára, hogy aztán egyedül folytassam az utamat. A kezdet kezdetén én döntöttem úgy, nem pedig maguk, hogy meg kell keresnem a Földet; nem maguk, én találtam fantáziát a dologban, és nem magukat, hanem engem űztek el. Hadd legyek hát én, aki vállalja a kockázatot is. Hadd menjek egyedül… Janov?

Pelorat leszegte az állat, hosszú arca még hosszabbra nyúlt.

— Nem tagadom, hogy ideges vagyok, Golan, de szégyellném magam, ha most elhagynám. Ha így tennék, magamat tagadnám meg.

— Bliss?

— Gaia nem hagyja el magát, Trevize, bármit tesz is. Ha a Föld veszélyesnek bizonyulna, Gaia a lehetőségeihez képest megvédene magát. Egyébként én mint Bliss nem hagyom el Pelt, és ha ő ragaszkodik magához, akkor én természetesen kitartok mellette.

— Rendben van — jelentette ki komoran Trevize. — Én megadtam a lehetőséget. Tehát együtt megyünk.

— Együtt — mondta Bliss.

Pelorat halványan elmosolyodott és megszorította Trevize vállát.

— Együtt. Mindig együtt.

<p>29.</p>

— Ide nézz, Pel! — kiáltotta Bliss. Jóformán vaktában pásztázta az űrt a kézi irányítású teleszkóppal, hogy néha mással is elfoglalja magát, mint a Pelorat könyvtárában fellelhető Föld-legendákkal.

Pelorat közelebb lépett, átkarolta a lány vállát, és a megfigyelőernyőre nézett. A comporelloni bolygórendszer egyik gázóriása volt rajta, olyan nagyításban, hogy annak nyomán már a valóságot is el lehetett képzelni.

A színe halványan csíkozott, meleg árnyalatú narancssárga volt. A bolygósíkból és a naphoz képest messzebbről, mint ahol maga a hajó tartózkodott, majdnem tökéletes fénykörnek látszott.

— Gyönyörű — mondta Pelorat.

— A középső csík túlnyúlik a bolygón, Pel.

— Szerintem is, Bliss — válaszolta Pelorat a homlokát ráncolva.

— Gondolod, hogy ez valami optikai csalódás?

— Nem tudom biztosan, Bliss. Épp olyan újonc vagyok az-űrben, mint te. Golan!

— Mi van? — hallatszott Trevize kissé kelletlen-válasza. Meglehetősen borzasan lépett be a vezérlőfülkébe, mint aki csak úgy ruhástul szundikált az ágyán, mint ahogy valóban azt tette. — Kérem! — csattant fel bosszúsan. — Ne piszkáljanak a műszerekhez!

— Ez csak a teleszkóp — mentegetőzött Pelorat. — Ezt nézze!

Trevize megnézte.

— Ez a Galliának nevezett gázóriás, legalábbis a kapott információ szerint.

— Hogy tudja egyszerű ránézésre megállapítani?

— Mindenekelőtt a naptól való távolságuk alapján, továbbá az útvonalunk miatt tanulmányoznom kellett a bolygók röppályáját és méretét, s mindezt figyelembe véve pillanatnyilag ez az egyetlen, amit ekkorára ki tudunk nagyítani. És még abból, hogy van gyűrűje.

— Gyűrűje? — kérdezte Bliss zavartan.

— Most csak egy keskeny, halvány csíkot lát, mert épp az élére látunk rá. Ha elhagyjuk a bolygósíkot, fölülről hozhatjuk be a képet, s akkor jobban fogja látni. Akarja?

— Nem kívánom, hogy újabb pozíciókat és útvonalakat számítson ki, Golan — felelte Pelorat.

— Ugyan már, a számítógép egykettőre megcsinálja nekem. — Trevize már le is ült a számítógéphez, s kezét a kínálkozó mélyedésbe tette. A számítógép finoman ráhangolódott az agyára, s már el is végezte a feladatot.

— A Távoli csillag, melynek nem voltak üzemanyaggondjai, s fittyet hányt mindenféle tehetetlenségi hatásnak, azonnal felgyorsult. Trevize újra érezte, mennyire szereti ezt a számítógép vezérelte hajót, ezt a már-már kezes lényt, melynek mintha egyenesen a gondolatai adnák az energiát és az utasításokat, s úgy viselkedik, mintha önnön akaratának volna erős és engedelmes kivetülése.

Nem csoda, hogy az Alapítvány visszakövetelte, mint ahogy az sem, hogy a Comporellon is meg akarta kaparintani. A meglepő inkább az, hogy a babonás hitnek volt annyi ereje, hogy a Comporellont rábírja a hajó föladására.

Ha tisztességesen föl lenne fegyverezve, a Galaxis bármelyik hajóját vagy akár flottáját is könnyedén maga mögött hagyhatná vagy legyőzhetné — feltéve, hogy nem akad össze önmagához hasonlóval.

Persze hogy nem volt tisztességesen fölfegyverezve. Branno polgármester, amikor kiutalta neki a hajót, volt olyan óvatos, hogy meghagyja fegyvertelennek.

Pelorat és Bliss feszülten figyelték, amint a Gallia lassan-lassan feléjük billen. Láthatóvá vált a felső sarok (bármelyik volt is az) a hatalmas, kör alakú örvényléssel, miközben az alsó sarkot eltakarta a gömb íve.

Fönt a bolygó éjszakai oldala ráterült a narancsfényű gömbre, s a gyönyörű kör mind féloldalasabbá vált.

Még izgalmasabb látvány volt, ahogy a középső, eddig egyenes vonalú halvány csík meggörbül, éppúgy, mint a tőle északra és délre fekvő sávok, csak azok még feltűnőbben.

Most már világosan látni lehetett, hogy a középső sáv túlnyúlik a bolygón, és mindkét oldalon keskeny hurkot alkot. Ez a forma a természetéből adódott; illúzióról szó sem lehetett. A gyűrű, mely hurkot formálva eltűnt a bolygó túloldalán, anyagi részekből állt.

— Na, talán így már könnyebben megértik — mondta Trevize. — Ha elrepülnénk a bolygó felett, egy kört látnának, melynek középpontja azonos a bolygóéval, de amely sehol sem érinti annak felszínét. Talán azt is észrevennék, hogy a gyűrűt nem egyetlen, hanem számos koncentrikus kör alkotja.

— Nem hittem volna, hogy ez lehetséges — ámuldozott Pelorat. — Mi tartja meg a gyűrűt az űrben?

— Ugyanaz az erő, amely a szatellitákat tartja meg a pályájukon — magyarázta Trevize. — A gyűrűket alkotó apró részecskék külön-külön a bolygó körül keringenek. Ezek a gyűrűk olyan közel vannak a bolygóhoz, hogy az árapályhatások miatt nem tudnak egyetlen testté tömörülni.

— Szörnyű érzés még belegondolni is, öregem — ingatta a fejét Pelorat. — Hogy lehet, hogy tudósként éltem le az egész életemet, és ilyen keveset tudok a csillagászatról?

— Én pedig jóformán semmit az emberiség mítoszairól. Senki sem tudhat mindent. Ami azt illeti, az effajta bolygógyűrűk egyáltalán nem szokatlanok. Megtalálhatók szinte valamennyi magányos gázóriás körül, ha másból nem, hát ritka porból. Történetesen a Terminus napjának bolygócsaládjában nincs igazi gázóriás, így aztán a terminusi ember — hacsak nem hivatásos űrutazó, vagy nem tanult csillagászatot az egyetemen — valószínűleg semmit sem tud a bolygógyűrűkről. De az már szokatlan, hogy egy gyűrű olyan széles legyen, hogy ilyen feltűnő módon verje vissza a fényt. Tényleg gyönyörű. Legalább kétszáz kilométer szélesnek kell lennie.

Pelorat hirtelen csettintett egyet az ujjával.

— Hát ezt jelentette!

— Miről beszélsz, Pel? — nézett rá Bliss meglepetten.

— Egyszer olvastam egy nagyon régi verstöredéket — mesélte Pelorat. — Nehezen tudtam megfejteni, olyan ősi galaktikus nyelven íródott, de ez is csak a régiségét bizonyította. Ámbár ezt nem illene felpanaszolnom., hiszen a munkám révén megannyi változatát tapasztaltam ki a régi galaktikus nyelvnek, ami jóleső érzést kelt bennem, még ha a munkámon kívül sehol másutt nem látom is hasznát… Mit is akartam mondani?

— Egy régi verstöredékről beszéltél, Pel drágám — felelte Bliss.

— Köszönöm, Bliss — mondta Pelorat, majd Trevize-hoz fordult: — Ő mindig figyeli, amit mondok, hogy vissza tudjon terelni, valahányszor elkalandozom a tárgytól, ami az esetek többségében elő is fordul velem.

— Ez is olyan elbűvölő benned, Pel — jegyezte meg Bliss mosolyogva.

— Egyszóval a versrészlet azt a bolygórendszert festette le, amelyhez a Föld is tartozott. Hogy mi célt szolgált ez a leírás, nem tudom, mert maga a költemény nem maradt fenn; én legalábbis sohasem bukkantam a nyomára. Csak ez a töredék élte túl az időt, talán éppen csillagászati tartalma miatt. Mindenesetre szó volt benne a hatodik bolygó csodálatosan fénylő hármas gyűrűjéről, mely „széltében is terjedelmes, hozzá képest az velág is kicsin”. Látja, még ma is tudom idézni. Nem értettem, mi lehet ez a gyűrű. Emlékszem, arra gondoltam, talán három kör fekszik sorban a bolygó egyik oldalán. De annyira badarságnak tűnt, hogy föl se vettem a könyvtáramba. Most sajnálom, hogy nem jártam utána. — Megcsóválta a fejét. — Mitológusnak lenni a mai Galaxisban olyan magányosságra ítéli az embert, hogy még a kérdezősködés hasznosságáról is megfeledkezik.

— Talán igaza volt, hogy elsiklott felette, Janov — vigasztalta Trevize. — Hiba volna a költők fecsegését komolyan venni.

— De hát ezt jelentette — mutatott Pelorat a képernyőre. — Erről beszélt az a vers. Három széles, koncentrikus kör, magánál a bolygónál is szélesebbek.

— Sosem hallottam ilyesmiről — mondta Trevize. — Nem hinném, hogy ilyen széles gyűrűk létezhetnek. A bolygóhoz képest, amit körülvesznek, mindig nagyon keskenyek.

— Olyan lakható bolygóról sem hallottunk soha, amelynek óriási szatellitája volna — felelte Pelorat. — Vagy amelynek a felszíne radioaktív sugárzást bocsát ki. Íme, a hármas számú egyéni sajátosság. Ha találunk egy radioaktív bolygót, amely egyébként lakható is lehet, és amelynek van egy óriási szatellitája, továbbá a bolygórendszerében egy hatalmas gyűrűvel rendelkező másik bolygó is. van, akkor már nem lesz kétséges, hogy megtaláltuk a Földet.

Trevize elmosolyodott.

— Egyetértek, Janov. Ha megtaláltuk mindhármat, akkor bizonyára megtaláltuk a Földet.

— Ha! — sóhajtotta Bliss.

<p>30.</p>

Már maguk mögött hagyták a bolygórendszer legtekintélyesebb világait, a két legkülső világ között fúrták ki magukat a tágas térbe, s immár másfél milliárd kilométeres körzetben nem akadt egyetlen jelentékeny tömeg sem. Csak még egy hatalmas üstökösfelhő terült el elöltük, ennek azonban gravitációs szempontból nem volt jelentősége.

A Távoli csillag körülbelül 0, l c-re, vagyis a fénysebesség egytizedére gyorsult föl. Trevize nagyon jól tudta, hogy elméletben akár a fénysebességet is megközelíthetnék, de azt is tudta, hogy a gyakorlatban a 0,1 c jelenti az ésszerű határt.

Annál a sebességnél még minden észlelhető tömegű testet el lehet kerülni, de nincs rá mód, hogy kitérjenek az űrben lebegő számtalan porrészecske s a még nagyobb mennyiségű szabad atom és molekula elől. Nagyon nagy sebesség mellett még a végtelenül kicsiny tárgyak is okozhatnak kárt, mert lecsiszolják és felkarmolják a hajó burkolatát. A fénysebességet megközelítő gyorsaságnál a hajó törzsének vágódó minden egyes atom egy kozmikus sugárrészecske tulajdonságaival rendelkezik, s e kozmikus sugárzásban a hajó fedélzetén utazók nem sokáig maradhatnának életben.

A messze csillagok látszólag mozdulatlanul függtek a megfigyelőernyőn, és noha a hajó harmincezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldott, körülötte mintha megállt volna minden.

A számítógép nagy távolságokban tapogatta le az űrt, nem közeledik-e valami kicsiny, de ahhoz jelentékeny méretű tárgy, hogy ne engedje az útjukba; ilyenkor a hajó — felkészülve a végtelenül valószínűtlen esetre, ha netalán össze akarnának ütközni — finoman irányt változtatott. Az ilyen pillanatokban még azt sem lehetett tudni, vajon az irányváltoztatásra kényszerítő körülmények közül a közeledő tárgy kis mérete, a sebessége vagy a tehetetlenségi hatás előidézhet-e egyáltalán afféle „közeli találkozást”.

Trevize nem is aggódott hát az ilyesmik miatt, legföljebb csak futólag gondolt rájuk. Minden figyelmét arra a három koordinátasorra összpontosította, melyeket Deniador adott meg, és különösen az egyikre, mert az a hozzájuk legközelebb eső objektumra vonatkozott.

— Valami baj van a számokkal? — kérdezte Pelorat nyugtalanul.

— Még nem tudom — válaszolta Trevize. — A koordináták önmagukban semmit sem érnek, ha nem ismerjük a zéró pontot és a felállításukkor használatos szabályokat… az irányt, amelyben a távolság van, hogy úgy mondjam, kijelölve, azt, hogy mi a kezdő délkör megfelelője és így tovább.

— Hogy fogja kitalálni ezeket a dolgokat? — nézett rá meghökkenve Pelorat.

— Meghatároztam a Terminus koordinátáit és néhány más, a Comporellonhoz viszonyított ismert pontot. Ha ezeket betáplálom a számítógépbe, az kiszámolja, milyen szabályokat kell figyelembe venni ezekhez a koordinátákhoz, hogy helyesen határozzuk meg a Terminus és a többi ismert pont helyzetét. Most próbálom elrendezni a dolgokat a fejemben, hogy a, feladat elvégzéséhez helyes programot adjak a gépnek. A szabályok ismeretében talán értelmet nyernek azok a számok, melyeket a Tiltott világokra vonatkozóan kaptunk.

— Csak talán? — kérdezte Bliss.

— Attól tartok, csak talán — felelte Trevize. — Végül is ezek ősrégi számok valószínűleg comporelloniak, de nem biztos. Mi van akkor, ha más szabályokon alapulnak?

— Mi van akkor?

— Akkor továbbra is értelmetlen számok maradnak. De mindenképpen utána kell járnunk.

Keze villámgyorsan mozgott a számítógép szelíden fénylő billentyűi fölött, betáplálva a szükséges adatokat. Aztán kezét az íróasztalba mélyített formákba téve megvárta, míg a gép kidolgozza az ismert koordinátákra vonatkozó szabályokat, majd pillanatnyi szünet után — ugyanezen szabályok alapján — ismerteti a legközelebbi Tiltott világ koordinátáit, s végül megjelöli e koordinátákat az adatbankjában lévő galaktikus térképen.

Csillagmező jelent meg a képernyőn, majd gyors mozgással beállította magát. A nyugalmi helyzetet elérve tágulni kezdett, miközben a széleken sorra tünedeztek el minden irányba a képbe be nem férő csillagok, egészen addig, míg szinte valamennyi ki nem száguldott a képből. Szemmel követhetetlen volt e gyors változás; pettyekkel tarkázott elmosódottság volt az egész, mígnem végül egy minden oldalon mindössze egytized parszeknyi (a képernyő alján látható mutatószámok szerint) tér maradt. A mozdulatlan képernyő feketeségét már csupán féltucatnyi halvány szikra bontotta meg.

— Melyik a Tiltott világ? — kérdezte Pelorat fojtott hangon.

— Egyik sem — felelte Trevize. — Négy közülük vörös törpe, egy majdnem törpe, az utolsó pedig egy fehér törpe. Valószínűleg egyik körül sem kering lakható bolygó.

— Ránézésre honnan tudja megállapítani, hogy vörös törpék?

— Nem valódi csillagokat látunk — hangzott a válasz. — Ez a számítógép memóriájában elraktározott galaktikus térkép egyik részlete. Valamennyi névvel van ellátva. Maga nem láthatja, és rendes körülmények között én sem láthatnám, de amíg a kezem, mint most is, kapcsolatban van a számítógéppel, rengeteg adatot tudok arról a csillagról, amelyikre éppen ránézek.

— Vagyis a koordináták használhatatlanok — jelentette ki Pelorat csüggedten. Trevize fölpillantott rá.

— Nem, Janov. Még nem fejeztem be. Itt van még az időtényező. A Tiltott világ koordinátáit húszezer évvel ezelőtt határozták meg. Akkoriban az is és a Comporellon is a Galaktikus Középpont körül keringett, minden valószínűség szerint más és más sebességgel, s nyilván a pályájuk hajlása és excentricitása is különbözött egymástól. Az idők során tehát a két világ közelebb sodródhatott vagy eltávolodhatott egymástól, és húszezer év alatt a Tiltott világ a jelzéshez képest fél parszektől akár ötparszeknyi távolságra is elúszhatott. Kézenfekvő, hogy nincs rajta az egytized parszeknyi térkivágáson.

— Akkor most mit csinálunk?

— Utasítjuk a számítógépet, hogy mutassa meg a húszezer évvel ezelőtti Galaxis képét a Comporellon szemszögéből.

— Meg tudja csinálni? — kérdezte Bliss az áhítattól elragadtatott hangon.

— Hát, magát a Galaxist nem tudja visszavinni az időben, de a memóriájában tárolt térkép képét igen.

— Látunk majd valami változást? — faggatózott Bliss.

— Figyelje — intette Trevize.

A féltucatnyi csillag, csigalassúsággal átmászott a képernyőn. Egy eddig nem látott, új csillag úszott be balról, mire Pelorat izgatottan hadonászni kezdett.

— Ott van! Ott van!

— Sajnálom — szólt Trevize. — Egy újabb vörös törpe. Elég gyakoriak. A Galaxis összes csillagának legalább háromnegyede vörös törpe. A képernyő megállapodott, a mozgás megszűnt.

— Nos? — kérdezte Bliss.

— Íme, így festhetett a Galaxisnak ez a része húszezer évvel ezelőtt — mondta Trevize. — A képernyő kellős közepén van az a pont, ahol a Tiltott világnak lennie kéne, ha nagyjából átlagos sebességgel sodródott volna el.

— Kellene, de nincs ott — jegyezte meg Bliss élesen.

— Nincs — hagyta helyben Trevize dicséretes higgadtsággal.

Pelorat hosszú sóhajban engedte ki tüdejéből a levegőt.

— Ó, de kár, Golan!

— Várjon, ne veszítse el a reményt — mondta Trevize.

— Nem is számítottam rá, hogy megpillantom ott a csillagot.

— Nem számított rá? — képedt el Pelorat.

— Nem. Mondtam magának, hogy ez nem maga a Galaxis, csak a számítógépben lévő Galaxis-térkép. Ha egy létező csillag nem szerepel a térképen, akkor nem is láthatjuk. Ha egy bolygót „tiltott”-nak neveztek, és még húszezer év múltán is így nevezik, minden esély megvan rá, hogy ne szerepeljen a térképen. És nem is szerepel, hiszen nem látjuk.

— Lehet, hogy azért nem látjuk, mert nem is létezik — vitatkozott Bliss. — Vagy a comporelloni legendák hamisak, vagy a koordinátákat adták meg helytelenül.

— Nagyon is elképzelhető. De mivel a számítógép már meghatározta a helyet, ahol a bolygó húszezer évvel ezelőtt lehetett, most már nagyjából azt is ki tudja számítani, melyek lehetnek a mai koordináták. Ha az idő figyelembevételével igazítunk rajtuk — s ehhez a javításhoz volt szükségem a csillagtérképre —, szépen visszakapcsolhatunk a valódi Galaxis valódi csillagmezőjére.

— Csakhogy maga a Tiltott világ átlagos sebességű elmozdulását tételezte fel — vetette közbe Bliss. — És ha az a sebesség nem volt átlagos? Akkor most nem fogja tudni kiszámítani a helyes koordinátákat.

— Ez is igaz, de egy átlagos sebességet — feltételező javítás majdnem biztosan közelebb visz a bolygó valóságos helyzetéhez, mint ha egyáltalán nem végeztünk volna időkorrekciót.

— Maga reménykedik! — kiáltotta Bliss kételkedőn.

— Ahogy mondja — válaszolta Trevize. — Reménykedem… És most vessünk egy pillantást a valódi Galaxisra.

— Jóval nehezebb megfigyelni a valódi Galaxist — kezdett újabb magyarázatba. — A számítógép térképe mesterséges építmény, amelyből ki lehet iktatni az oda nem illő dolgokat. Ha például egy csillagköd elhomályosítja a képet, el tudom távolítani. Ha a látószög nem felel meg annak, amit én kigondoltam, egyszerűen megváltoztatom és így tovább. A valóságos Galaxist ezzel szemben úgy kell elfogadnom, amilyennek látom, és ha változást akarok előidézni benne, nekem magamnak kell átvágnom a téren, ami sokkal időigényesebb, mintha csak a térképen kellene igazítanom egyet.

Mialatt beszélt, a képernyőn egy — magányos csillagokban rendkívül gazdag — csillagfelhő jelent meg. Olyan volt, mint valami szabálytalan porkupac.

— Ez a Tejút egy részének kiszélesedett oldalvetülete, én pedig, természetesen, az előterét szeretném látni — mondta Trevize. — Ha kinagyítom az előteret, a háttér hozzá képest hajlamos lesz elhalványulni. A koordinátapont elég közel van a Comporellonhoz, hogy ki tudjam vetíteni nagyjából arra a helyzetre, amit a térképen láttunk. Csak hadd tápláljam be az ehhez szükséges utasításokat, feltéve, hogy még nem zavarodtam teljesen bele. Most!

A csillagmező olyan vad iramban szélesedett ki, hogy a képernyőről minden irányban kirohanó csillagok ezrei azt az érzést keltették a szemlélőkben, mintha ők száguldanának a képernyő felé — annyira, hogy akaratlanul is hátradőltek mindhárman, hogy ellensúlyozzák az eszeveszett száguldást.

A régi kép tért vissza, nem olyan feketén, mint ahogy a térkép mutatta, de ott volt a féltucatnyi csillag, mintha most is azt a képet néznék. Ám a középponthoz közel egy új csillag ragyogott, sokkal fényesebben, mint a többi.

— Ott van — suttogta Pelorat áhítatosan.

— Lehetséges. Utasítom a számítógépet, hogy végezze el a színképelemzését. — Viszonylag hosszú időbe telt, míg Trevize újból. megszólalt: — Spektrális osztálya G-4, ami azt jelenti, hogy a fénye és a nagysága harmadakkora, mint a Terminus napjáé, de a Comporellon napjánál fényesebb. Márpedig G osztályú napot nem volna szabad lehagyni a számítógép galaktikus térképéről. És miután ez nem szerepel rajta, nagyon valószínű, hogy körülötte kering a Tiltott világ.

— Van rá esély, hogy mégsem kering körülötte lakható bolygó? — kérdezte Bliss.

— Van rá esély, azt hiszem. Ebben az esetben elindulunk, hogy felkutassuk a másik két Tiltott világot. Bliss nem tágított.

— És ha a másik kettő is vaklármának bizonyulna?

— Akkor megpróbálkozunk valami mással.

— Például? van.

Ha én azt tudnám! — válaszolta Trevize mogorván.


26.

<p>26.</p>

Az ebéd egy halom puha, kívül kérges, különféle színárnyalatú és változatosan megtöltött gömbből állt.

Deniador fölemelt egy apró tárgyat, melyről csak akkor derült ki, hogy egy pár vékony, áttetsző kesztyű, amikor szétbontotta és a kezére húzta.

— Mi van ezekben a gömbökben, kérem? — érdeklődött Bliss.

— A rózsaszínűek apróra vagdalt hallal vannak megtöltve, híres comporelloni különlegességnek számít. A sárgák nagyon könnyen emészthetőek, a töltelékük sajt. A zöldekben vegyes zöldség van. Addig egyék, amíg meleg. Utána forró mandulás lepényt kapunk és a szokásos italokat. Merem ajánlani a forró almabort. Miután az éghajlatunk hideg, általában melegen esszük az ételeket, még a desszertet is.

— Ön nagyon jól él — jegyezte meg Pelorat.

— Tulajdonképpen nem — felelte Deniador. — Csak szeretem a vendégeket. Magam nagyon kevéssel beérem; ahogy talán önök is észrevették, nem kell valami nagy testet eltartanom.

Trevize beleharapott az egyik rózsaszínű gömbbe, de túlságosan halízűnek érezte, s bár a fűszerezése ízlett, félt, hogy a halíz végig fogja kísérni az egész napját, s talán még éjszakára sem szabadulhat meg tőle.

Amikor félretette a gombócot, amelyből egy falast már kiharapott, észrevette, hogy a kéreg bezáródik a töltelék fölött. Nem fröccsent, nem szivárgott ki belőle semmi, és egy pillanatra eltűnődött, vajon akkor mi célt szolgál a kesztyű. Úgy látszott, nélküle sem piszkítaná be a kezét, így aztán úgy döntött, nyilván higiénés célokat szolgál. Talán a kézmosást helyettesíti, ha nem adódik rá alkalom, és szokásból használják még akkor is, ha kezet mosnak. (Lizalor nem húzott kesztyűt, amikor előző nap együtt ettek. Talán mert hegyvidéki nő volt.)

— Illetlen dolog ebéd közben üzleti ügyekről társalogni? — kérdezte.

— A comporelloni szokás szerint az lenne, tanácsos, de önök a vendégeim, s most az önök szokásait követjük. Ha komoly dolgokról akarnak beszélgetni, és nem gondolják — vagy nem bánják —, hogy ez az evés élvezetének kárára mehet, kérem, beszélgessenek nyugodtam, és én majd csatlakozom önökhöz.

— Köszönöm — mondta Trevize. — Lizalor miniszter sejtetni engedte — nem, kereken kimondta —, hogy ezen a világon nem kedvelik a Szkeptikusokat, így van?

Deniador a kérdéstől mintha még jobb kedvre derült volna.

— Hogyne. Hogy meg lennénk sértve, ha nem így volna! Tudja, a Comporellon egy hiúságában megsértett világ. Noha a részleteket senki sem ismeri, nálunk általánosan elterjedt az a mitikus hit, hogy hajdanában, sok ezer évvel ezelőtt, amikor a lakott Galaxis még kicsiny volt, a Comporellon vezető világhatalomnak számított. Ezt nem tudjuk elfelejteni. Bosszant, s az igazságtalanság érzésével tölt el bennünket, hogy az ismert történelem folyamán sohasem jutottunk vezető szerephez — a „bennünket” alatt általában a lakosságot értem.

De hát mit tehetünk? A kormány valaha kénytelenségből szegődött a Birodalom hűséges vazallusává, most pedig az Alapítvány hűséges szövetségese. És minél inkább tudatosítják bennünk alárendelt helyzetünket, annál szilárdabban hiszünk saját nagyszerű, titokzatos múltunkban.

És mit tehet ilyen helyzetben a Comporellon? A régi időkben nem szállhatott szembe a Birodalommal, és nyíltan ma sem szállhat szembe az Alapítvánnyal, így aztán jobb híján bennünket támad és gyűlöl, mert mi nem hiszünk a legendákban, és csak nevetünk a babonákon.

Mindazonáltal a zaklatás durvább megnyilvánulásaitól nem kell tartanunk. Műszaki téren miénk a vezető szerep, és velünk vannak tele az egyetemek fakultásai. Néhányan különösen szókimondóak vagyunk, ezért nehézségeink vannak a szabad tanítás terén. Például nekem is, noha vannak tanítványaim, akikkel az egyetem területén kívül, csendben szoktam összejönni. Ám ha valóban kirekesztettének bennünket a közéletből, megrekedne a műszaki fejlődés, és az egyetemeink az egész Galaxis előtt elveszítenék a hitelüket. Ilyesmi alighanem az emberi lény ostobaságára vallana; lehet, hogy az intellektuális öngyilkosság veszélye sem akadályozná meg őket abban, hogy szabad folyást engedjenek a gyűlöletüknek… de hát az Alapítvány támogat bennünket, így aztán szüntelenül becsmérelnek, gúnyolnak és megbélyegeznek — de soha egy ujjal sem nyúlnak hozzánk.

— És ez az általános ellenségesség tartja vissza attól, hogy elárulja nekünk a Föld hollétét? — kérdezte Trevize. — Attól fél, hogy a Szkeptikus-ellenesség mégiscsak durvább formát öltene, ha túl messzire merészkedne?

— Nem — rázta meg a fejét Deniador. — A Föld holléte ismeretlen. Nem titkolok önök előtt semmit, sem félelemből, sem egyéb okokból.

— De nézze csak — unszolta Trevize —, a Galaxisnak ebben a szektorában meghatározott számú bolygó található, amely rendelkezik a lakhatósághoz szükséges fizikai jellemzőkkel. Nyilván csaknem valamennyi lakható bolygó egyben lakott is, ennélfogva jól ismert az ön számára. Miféle nehézségekbe ütközhetne átkutatni ezt a szektort egy olyan bolygó után, amely lakható lenne, ha nem volna radioaktív? Méghozzá olyan bolygót kellene keresni, amelyet egy hatalmas szatellita kísér. A radioaktivitás és az óriás szatellita között lebegő Földet akarva sem lehetne eltéveszteni, még akkor sem, ha csak úgy találomra indul keresésére az ember. Lehet, hogy időbe telne, de ez volna az egyetlen nehézség.

— A szkeptikus vélemény természetesen az — válaszolta Deniador —, hogy mind a Föld radioaktivitása, mind pedig óriás szatellitája pusztán legenda. Ezeket keresni annyi, mint verébtejet vagy nyúltollat keresni.

— Meglehet, de ennek nem volna szabad megakadályozni a Comporellont abban, hogy legalább meg akarja keresni. Ha találnának egy radioaktív bolygót, amely a lakhatóság szempontjából megfelelő méretű, és van egy nagy szatellitája is, maga ez a tény mekkora hitelt adna az egész comporelloni legendáriumnak!

Deniador felkacagott.

— Talán éppen ezért nem nyomoz utána a Comporellon! Ha elbukunk, vagy kiderül, hogy a Föld egészen más, mint ahogy a legendákban szerepel, a vereség nyilvánvalóvá válik. Maga a comporelloni legendakör válik semmivé, nevetség tárgyává! A Comporellon ezt sohasem kockáztatná meg.

Trevize egy ideig hallgatott, de aztán annál lelkesebben folytatta:

— Egyébként, ha eltekintünk is ettől a két különlegességtől — ha létezik egyáltalán ilyen szó a galaktikus nyelvben —, mármint a radioaktivitástól és az óriás szatellitától, van egy harmadik dolog is, amelyiknek — a dolog természetéből adódóan — léteznie kell, függetlenül mindenféle legendától. A Föld felszínén hihetetlen változatosságban kell tenyésznie az életnek, vagy meg kell találnunk ennek mai maradványait, de legalábbis a megkövesedett nyomait.

— Tanácsos — válaszolta erre Deniador —, bár a Comporellon még nem küldött ki szervezett kutatócsoportot a Föld felkutatására, azért volt alkalmunk utakat tenni az űrben, és hébe-hóba jelentkeznek nálunk hajók, melyek ilyen vagy olyan okból letértek az előre megszabott útirányukról. Az ugrások nem mindig sikerülnek tökéletesen, mint ön is tudja. Mindazonáltal sohasem kaptunk jelentést olyan bolygóról, amely a legendás Földhöz hasonlító jellegzetességeket mutatott volna, de olyanról sem, amelyen nyüzsgött volna az élet. Továbbá egyetlen hajó sem száll le szívesen egy szemmel láthatóan lakatlan bolygóra, csak azért, hogy a legénység megkövült ősmaradványokra vadászhasson. Márpedig ha az elmúlt évezredek során semmiféle ilyen vonatkozású jelentést nem kaptunk, én nagyon is hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Föld helyzetének meghatározása nem lehetséges, mert meghatározható helyzetű Föld nem létezik.

— De a Földnek mégiscsak lennie kell valahol! — kiáltotta Trevize dühös csalódottsággal. — Van valahol egy bolygó, amelyen az emberiség és a hozzá csatlakozott ismerős létezési formák kifejlődtek. Ha nem a Galaxisnak ebben a részében, akkor valahol másutt.

— Lehet — egyezett bele Deniador egykedvűen —, de mindeddig sehol sem bukkant elő.

— Az emberek nem is keresték igazából.

— Nos, ön szemmel láthatóan keresi. Sok szerencsét kívánok hozzá, de egy percig sem gondolom, hogy sikerrel fog járni.

— Próbálták valaha közvetett módszerekkel meghatározni a helyét? — kérdezte Trevize. — Úgy értem, nem közvetlen kutatással?

— Igen — válaszolta egyszerre két hang. Deniador, az egyik hang tulajdonosa, Pelorat felé fordult. — A Yariff-tervre gondol?

— Igen — válaszolta Pelorat.

— Akkor elmondaná a tanácsosnak, miről van szó? Azt hiszem, önnek készségesebben elhiszi, mint nekem.

— Tudja, Golan — kezdte Pelorat —, a Birodalom utolsó napjaiban divatba jött az eredetkutatás, ahogy akkoriban nevezték. Az emberek szívesen töltötték ezzel a szabad idejüket, talán hogy meneküljenek az őket körülvevő valóság kényelmetlenségeitől. Mint tudja, a Birodalom akkoriban a széthullás állapotában volt.

Egy liviusi történész, Humbal Yariff, arra gondolt, hogy bármilyen származású is egy bolygó, hamarabb gyarmatosítja a hozzá közel eső világokat, mint a távolabbiakat. Általában minél messzebb van egy világ az eredeti helytől, annál később kerül sor a gyarmatosításra.

Tegyük fel mármost, hogy valaki feljegyzi a Galaxis valamennyi lakott bolygója betelepítésének az időpontját, aztán összeköti mindazokat, amelyek ezerévesek. Aztán hálózatot készít minden tízezer éves világból, egy másikat a tizenkétezer évesekből, egy újabbat a tizenötezer évesekből. Minden hálózatnak elméletben nagyjából gömb alakot kell formáznia, s e gömbök hozzávetőlegesen koncentrikusan helyezkednek el. Az öregebbeket magukban foglaló gömbök kisebb átmérőjűek lesznek, mint a fiatalabb bolygókat tartalmazók, s ha az ember összeköti valamennyi gömb középpontját, akkor egy viszonylag kicsiny tértartományhoz jut, ami nem más, mint az eredeti bolygó — a Föld — helye az űrben.

Pelorat buzgó arccal magyarázott, miközben két, csésze alakot formázó kezével gömbfelszíneket rajzolt a levegőbe.

— Érti a gondolatmenetet, Golan?

Trevize bólintott.

— Igen. De úgy gondolom, ez nem vezetett eredményre.

— Elvben működnie kellett volna, öregem. A baj az volt, hogy a származási időpontokat egyáltalán nem lehetett megállapítani. Minden világ kisebb-nagyobb mértékben eltúlozta a korát, s a legendákból aztán már nemigen lehetett kihámozni a valóságot.

— A karbon-14-gyel meg lehet határozni az öreg fák korát — szólt közbe Bliss.

— Hogyne, drágám — felelte Pelorat —, de ahhoz a szóban forgó világ együttműködésére lett volna szükség, ami sohasem valósult meg. Egyetlen világ sem akarta, hogy leleplezzék, mennyivel öregebbnek vallotta magát, és a Birodalom akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen lényegtelen dologban semmibe vegye a helyi állításokat. Mással volt elfoglalva.

Yariff mindössze annyit tehetett, hogy a legföljebb csak kétezer éves világokat vette figyelembe, mert azok alapításának idejét megbízható körülmények között, nagy pontossággal jegyezték föl. Ez az elég kisszámú világ egy nagyjából gömb alakú térben helyezkedett el szétszórtan. E tér középpontja viszonylag közel esett a Birodalom fővárosához, Trantorhoz, hiszen eredetileg innen indultak ki e meglehetősen kisszámú világra a gyarmatosító expedíciók.

Ez, persze, újabb gondot jelentett. Bizonyos világok számára nem a Föld jelentette a helyet, ahonnan a gyarmatosítás kiindult. Az idő előrehaladtával a régebbi világok maguk is indítottak gyarmatosító expedíciókat, s a császárság korában Trantor is sok expedíciót bocsátott útjára. Yariffot — eléggé el nem ítélhető módon — kinevették, kigúnyolták, szakmai tekintélyét szétzilálták.

— Értem a történetet, Janov — mondta Trevize. — Dr. Deniador, ezek szerint semmit sem tud mondani nekem, ami a remény legcsekélyebb lehetőségét is megcsillantaná? Egyetlen más világ sincs, ahol esetleg szolgálhatnának valami felvilágosítással a Földre vonatkozóan?

Deniador kis időre kételkedő hallgatásba burkolózott.

— Hááát — szólalt meg végül, tétován elnyújtva a szót —, mint Szkeptikus meg kell mondanom önnek, nem is tudom, létezik-e a Föld, vagy hogy létezett-e egyáltalán valaha. Ellenben… — Újra elhallgatott.

Bliss szólalt meg nagy sokára:

— Azt hiszem, valami olyasmire gondol, doktor, ami fontos lehet nekünk.

— Fontos? Kétlem — mondta Deniador alig hallhatóan. — De talán mulatságos. A Föld nem az egyetlen bolygó, amelynek a hollétét homály fedi. Itt vannak a Telepesek első csoportjának a világai; a legendákban ők Térutazókként szerepelnek. Az általuk benépesített bolygókat némely legenda „Térutas világoknak” nevezi, másutt „Tiltott világok” néven szerepelnek. Manapság ezt az utóbbit használjuk.

A legendák szerint a kevély és tökéletes Térutazók évszázadokra hosszabbították meg életük időtartamát, és rövid életű őseinknek nem engedték meg, hogy a lábukat a világaikra tegyék. Miután legyőztük őket, a helyzet megfordult. Méltóságunkon alulinak érezvén a velük való érintkezést, magukra hagytuk őket, hajóinknak és a Kereskedőknek pedig megtiltottuk, hogy kapcsolatot teremtsenek velük. Azóta nevezzük e bolygókat Tiltott világoknak. Szentül hittük — így mondják a. legendák —, hogy Ő, Aki Büntet, a mi beavatkozásunk nélkül is el fogja pusztítani őket, és úgy tűnik, meg is tette. Mindenesetre legjobb tudomásom szerint egyetlen Térutazó sem bukkant föl a Galaxisban sok-sok ezer éve.

— Gondolja, hogy a Térutazók tudnak a Földről? — kérdezte Trevize.

— Elképzelhető, hiszen az ő világaik öregebbek voltak, mint a mieink közül bármelyik. Na persze, ha élnek még egyáltalán Térutazók, ami rendkívül valószínűtlen.

— Még ha nem élnek is, a világaik megvannak, és talán feljegyzések is akadnak rajtuk.

— Ha egyáltalán meg tudja találni ezeket a világokat.

Trevize bőszült tekintetet vetett rá.

— Azt akarja mondani, hogy az ismeretlen helyzetű Földhöz vezető utat talán a Térutas világokon lelhetem föl, melyek holléte ugyancsak ismeretlen?

Deniador vállat vont.

— Húszezer éve nincs velük kapcsolatunk. Eszünkbe se jutottak. Ködbe vesztek ők is, akárcsak a Föld.

— Hány világot népesítettek be a Térutazók?

— A legendák ötven ilyen világról tudósítanak — gyanúsan kerek szám. Lehet, hogy sokkal kevesebben vannak.

— És az ötvenből egyetlenegyről sem tudja, hogy hol van?

— Hát, most azon tűnődöm…

— Min tűnődik?

— Miután az őstörténet a kedvenc időtöltésem, akárcsak dr. Peloraté, megesett már, hogy kutatás közben valamely, az őskorra utaló dokumentumra bukkantam, olyasmire, ami többet mond, mint a legendák. Tavaly például egy régi hajón lévő feljegyzésekre akadtam rá, alig-alig tudtam megfejteni őket. Abban a korban, amelyből származtak, a mi világunk neve még nem Comporellon volt. A „Baley világ” nevet használták, ami szerintem egy még ősibb változata a legendáinkban emlegetett „Benbally világ”nak.

— Publikálta a felfedezését? — kérdezte Pelorat izgatottan.

— Nem — hárította el Deniador. — Ahogy a régi mondás tartja, nem óhajtok fejest ugrani a medencébe, csak hogy megtudjam, tényleg víz van benne. Nos, az a dokumentum arról szólt, hogy a hajó kapitánya ellátogatott az egyik Térutas világra, s magával hozott onnan egy Térutazó asszonyt.

— De hiszen most mondta, hogy a Térutazók nem engedték be a látogatókat — szólt közbe Bliss.

— Úgy van. Hát ezért nem publikáltam az anyagot. Hihetetlennek hangzott. Vannak homályos értelmű mesék, melyek felfoghatók úgy is, mintha a Térutazók és a Telepesek — a mi őseink — közti konfliktusokról szólnának. Ilyen meséket nemcsak a Comporellonon, de sok más világon is ismernek, sokféle változatban, mégis, egy vonatkozásban tökéletesen megegyeznek egymással. A két embercsoport, a Térutazóké és a Telepeseké, sohasem keveredtek össze. Nem volt köztük társadalmi kapcsolat, szexuális kapcsolatról nem is beszélve — és mégis, a Telepes kapitányt és a Térutazó asszonyt láthatóan a szerelem szálai kötötték egymáshoz. Ez olyan hihetetlen, hogy esélyt sem láttam rá, fogadhatják-e a történetet másképpen is, mint legföljebb egy romantikus, történelmi ihletésű mesét.

— Ez minden? — kérdezte Trevize csalódottan.

— Nem, tanácsos, van még valami. Néhány számot is találtam a hajónaplóban, melyek talán — bár nem biztos — űrkoordinátákat jelentenek. Ha valóban azok — de szkeptikus becsületem arra kényszerít, hogy megismételjem, valószínűleg nem azok —, akkor e titkos bizonyíték nyomán arra következtetnék, hogy itt három Térutas világ űrbéli koordinátáiról van szó. Közülük az egyik lehet az, ahol a kapitány földet ért, és ahonnan magával hozta Térutazó szerelmét.

— Nem lehetséges, hogy ha a mese fikció is, a koordináták valóságosak? — kérdezte Trevize.

— Lehetséges — válaszolta Deniador. — Majd megadom önnek a számokat, s szabadon felhasználhatja őket, azzal a tudattal, hogy esetleg nem is vezetnek sehová. És lenne még egy mulatságos megjegyzésem — villant át az arcán az ismerős mosoly.

— Mégpedig? — kérdezte Trevize.

— Mi van akkor, ha a koordináták egyik csoportja a Földet jelenti?


27.

<p>27.</p>

Comporellon napja, mely nagyobb volt, mint a Terminusé, és határozottan narancssárga színű, alacsony pályát írt le az égbolton, tehát kevés hőt sugárzott. A kivételesen gyengén fújó szél jeges ujjakkal kaparászott Trevize arcán.

Még a villamos fűtésű kabátban is reszketett, melyet Mitza Lizalortól kapott, aki most ott állt mellette.

— Egyszer majd föl kell melegíteni, Mitza — mondta Trevize.

A nő felpillantott a napra, s ahogy ott állt az űrkikötő hatalmas, üres térségében, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül erezné magát. Magas, testes alakján vékonyabb kabát volt, mint Trevize-on, s ha a hideg nem hagyta is érzéketlenül, mindenesetre nem sok ügyet vetett rá.

— Gyönyörű nyarunk van — mondta. — Nem tart sokáig, de a gabonáink alkalmazkodtak hozzá. Gondosan választjuk ki a fajtákat, hogy gyorsan nőjenek a napsütésben, s ne ártson nekik könnyen a fagy. A háziállataink vastag prémbundát viselnek, s Galaxis-szerte köztudott, hogy a comporelloni gyapjú a legjobb minőségű. A bolygó körül keringő gazdaságainkban trópusi gyümölcsöket termesztünk. Még exportálunk is ízletes ananászkonzervet. A legtöbben, akik hideg világként ismernek bennünket, nem is tudják ezt.

— Köszönöm, hogy kikísértél minket, Mitza, és hogy hajlandó voltál együttműködni velünk ebben a küldetésünkben. A saját lelki békém kedvéért azonban meg kell kérdeznem, nem kerülhetsz-e komoly bajba emiatt.

— Nem! — rázta meg a fejét gőgösen a nő. — Semmiféle bajba. Először is nem fognak kérdezgetni. A szállítási ügyek rám tartoznak, ami azt jelenti, hogy egyedül én állapítom meg a szabályokat ezen és a többi űrkikötőn, továbbá a fogadóállomásokra és a ki- meg bejövő hajókra vonatkozóan. A miniszterelnök ezekben az ügyekben teljesen rám hagyatkozik, és nagyon is kedvére van, ha nem kell tudnia a részletekről. És még ha megkérdeznének is, csakis az igazat kellene mondanom. A kormány tapsolna, ha tudná, hogy nem küldtem vissza a hajót az Alapítványnak, így tenne a nép is, ha biztonságos volna a tudomására hozni a dolgot. Maga az Alapítvány pedig nem fogja megtudni.

— Lehet, hogy a kormány sem akarná visszajuttatni a hajót az Alapítványnak, de vajon azt is helyeselné-e, hogy a te engedélyeddel magunkkal visszük? — kérdezte Trevize.

Lizalor elmosolyodott.

— Derék ember vagy, Trevize. Keményen harcoltál, hogy megtarthasd a hajódat, és most, hogy a tiéd maradt, miattam fog el az aggodalom. — Úgy nyújtotta ki feléje a kezét, mintha az iránta tanúsított érzelmeinek akarna kifejezést adni, de aztán — bár láthatóan nehezére esett — erőt vett ösztönös mozdulatán.

Amikor megszólalt, a hangja szinte nyers volt:

— Még ha megkérdőjeleznék is a döntésemet, elég lenne megmondanom nekik, hogy a Legöregebbet kerested és keresed ma is, rögtön azt válaszolnák, nagyon jól tettem, hogy ilyen gyorsan megszabadultam tőled, a hajódtól és mindentől. És engesztelő áldozatot mutatnának be, elsősorban azért, mert beengedtünk a bolygónkra, holott nem tudhattuk előre, hogy mit művelsz.

— Valóban azt hiszed, hogy a jelenlétemmel szerencsétlenséget hozok rád és a világodra?

— Valóban — vágta rá Lizalor határozottan. Aztán valamivel lágyabban hozzátette: — Rám máris szerencsétlenséget hoztál, mert most, hogy megismertelek, még erőtlenebbnek fogom érezni a comporelloni férfiakat. Most már örökre megmarad bennem a csillapíthatatlan vágy. Ezt máris elrendelte számomra Ő, Aki Büntet.

Trevize habozott, aztán azt mondta:

— Nem kívánom, hogy ebben a dologban megváltoztasd a véleményedet, de azt sem, hogy fölöslegesen szenvedj. Meg kell tudnod, az a képzet, hogy én szerencsétlenséget hozhatok rád, merő babonaság.

— Gondolom, ezt a Szkeptikus mondta neked.

— Ha ő nem mondja, akkor is tudom.

Lizalor megdörzsölte az arcát, mert kiugró szemöldökére már vékony zúzmararéteg telepedett, és azt válaszolta:

— Tudom, hogy vannak, akik babonának tartják. Az azonban tény, hogy a Legöregebb szerencsétlenséget hoz. Sokszor kiderült már, és az igazságot még a legokosabb szkeptikus érvek sem tudják eltörölni a világból.

Hirtelen kinyújtotta a kezét.

— Isten veled, Golan. Szállj föl a hajóra, ahol már várnak a társaid, még mielőtt a puha terminusi tested megfagyna a mi kellemesen fagyos szelünkben.

— Isten veled, Mitza, remélem, találkozunk, ha visszatérek.

— Igen, megígérted, hogy visszatérsz, és én próbálok is hinni benne. Még az is megfordult a fejemben, hogy fölmegyek, és ott, az űrben találkozom veled a hajódon, hogy a szerencsétlenség egyedül rám sújtson le, és ne a világomra — de nem fogsz visszatérni.

— De igen! Visszatérek! Egykönnyen nem mondhatok le rólad, aki ilyen gyönyörben részesítettél. — És akkor, abban a pillanatban Trevize hitte is, hogy így gondolja.

— Nem kételkedem a romantikus ösztöneidben, drága alapítványbeli barátom, de akik odakint az űrben a Legöregebb nyomába szegődnek, nem jönnek vissza soha — sehová. A lelkem mélyén tudom.

Trevize minden erejével azon volt, hogy erőt vegyen a vacogásán. A hideg miatt didergett, és nem akarta, hogy a nő azt higgye, talán a félelemtől.

— Ez is babonaság — mondta.

— És mégis — felelte a nő —, ez is igaz.


28.

<p>28.</p>

Jó volt visszatérni a Távoli csillag pilótafülkéjébe. Szobának ugyan szűk volt, buboréknyi börtön a tér végtelenségében, de ismerős, barátságos és meleg.

— Örülök, hogy végre maga is beszállt — jegyezte meg Bliss. — Kíváncsi voltam, meddig időz még a miniszter társaságában.

— Nem tartott sokáig — felelte Trevize. — Hideg volt.

— Én úgy láttam, mintha azt fontolgatná, hogy itt marad vele, és elhalasztja a Föld felkutatását. Még felületesen sem szeretek az agyába pillantani, de aggódtam, mert úgy éreztem, a magára nehezedő kísértés ellen nem tehetek semmit.

— Tökéletesen igaza van — felelte Trevize. — Ha pillanatokra is, de valóban éreztem ezt a kísértést. A miniszter figyelemre méltó asszony, hozzá hasonlóval még sohasem találkoztam. Megerősítette az ellenállásomat, Bliss?

— Már sokszor mondtam magának, hogy semmi körülmények között sem szabad és nem is fogok az elméjéhez piszkálni, Trevize — szögezte le Bliss. — Úgy képzelem, legyőzte magában a kísértést, méghozzá fejlett kötelességérzete segítségével.

— Nem, ezt nem hinném — mosolygott a férfi fanyarul. — A dolog nem ilyen drámai és nem is ilyen nemes. Az ellenállásom ugyan megerősödött, egyrészt mert tényleg hideg volt, másrészt attól a keserves gondolattól, hogy belepusztulnék, ha néhányszor még tanácskoznom kellene vele. Nem bírnám az iramot.

— Elég az hozzá, hogy biztonságban feljutott a fedélzetre — jegyezte meg Pelorat. — Mi lesz a következő lépésünk?

— Mindenekelőtt gyors iramban ki kell jutnunk a bolygórendszerből, míg annyira eltávolodunk a Comporellon napjától, hogy. végrehajthassunk egy ugrást.

— Gondolja, hogy megállítanak vagy követnek bennünket?

— Nem, őszintén azt gondolom, a miniszter csak azért aggódik, hogy minél előbb eltűnjünk és vissza se jöjjünk, máskülönben Ő, Aki Büntet lesújt bosszújával a bolygóra. Ami azt illeti…

— Nos?

— A miniszternek az a véleménye, hogy a bosszú mindenképpen utolér bennünket. Határozott meggyőződése, hogy sohasem fogunk visszatérni. Hadd tegyem hozzá gyorsan, nem az én hűségemet becsüli ilyen kevésre, hiszen azt nem volt alkalma megtapasztalni. Szerinte a Föld olyan szörnyűséges balszerencse hordozója, hogy aki fel akarja kutatni, annak útközben mindenképpen meg kell halnia.

— Hány földkutató expedíció hagyta már el a Comporellont, hogy megengedhet magának ilyen állítást? — kérdezte Bliss.

— Kétlem, hogy egyetlen comporelloni útnak indult volna valaha is ilyen céllal. Mondtam neki, hogy a félelmei merő babonából erednek.

— Őszintén ez a meggyőződése, vagy mégiscsak megrázta, amit a nő mondott?

— Abból ítélve, ahogy a félelmei kifejeződnek, látom, hogy babonás rémületről van szó, ugyanakkor nagyon is valóságos alapjuk lehet.

— Arra gondol, hogy a radioaktivitás fog végezni velünk, ha megpróbálunk leszállni a Földön?

— Nem hiszem, hogy a Föld radioaktív. Ellenben hiszem, hogy védelmezi magát. Emlékezzék csak vissza: minden rá vonatkozó utalást eltüntettek a Trantor könyvtárából. Emlékezzék csak: Gaia csodálatos memóriája, melyben összegeződnek az egész bolygó emlékei, a felszín kőzetrétegeitől egészen a mag olvadt fémjéig, nem képes visszahatolni az időben odáig, hogy bármit is elmondhasson nekünk a Földről.

Nyilvánvaló, hogy ha ehhez van elég hatalma, akkor arra is képes, hogy a radioaktivitás képzetét ültesse be az agyakba, ezzel véve elejét mindenféle kutatásnak. Talán e fura gátlást egy külön biztosítékrendszer gyanánt állította fel a Comporellonon. mert annyira közel van hozzá, hogy számára különösen nagy veszélyt jelent. A Szkeptikus és tudós Deniador állítja, hogy a Föld keresésének nincs értelme, hogy nem lehet megtalálni. Éppen ezért tűnik jól megalapozottnak a miniszter babonás hite. Ha a Föld ennyire ragaszkodik a rejtőzködéshez, nem lehet, hogy inkább megöl vagy tönkretesz bennünket, mintsem megengedje, hogy megtaláljuk?

Bliss összevont szemöldökkel szólalt meg:

— Gaia…

— Ne mondja, hogy Gaia majd megvéd bennünket — vágott közbe Trevize. — Abból, hogy a Föld ki tudta törölni Gaia legkorábbi emlékeit, teljesen világos, hogy ha kettejük között valami összeütközésre kerül sor, a Föld lesz a győztes.

— Honnan tudja, hogy azokat az emlékeket kitörölték? — kérdezte hűvösen Bliss. — Lehet, hogy Gaiának egyszerűen időre volt szüksége, hogy kifejlessze bolygóemlékezetét, s mi csak addig nyúlhatunk vissza az időben, amikorra ez a fejlesztőmunka már befejeződött. Ha pedig az emlékeket valóban eltávolították, honnan veszi a meggyőződését, hogy a Föld követte el?

— Nem tudom — felelte Trevize. — Csak hangosan gondolkodtam.

Erre már Pelorat is megszólalt, a maga bátortalan módján:

— Ha a Föld ennyire hatalmas, és ilyen féltve őrzi, hogy úgy mondjam, az elkülönültségét, akkor mi értelme a mi kutatásunknak? Maga mintha azt gondolná, hogy a Föld minden erejével akadályozni fogja a sikerünket, s ha kell, ennek érdekében akár meg is öl bennünket. Akkor hát nem lenne értelmesebb dolog felhagyni az egésszel?

— Elismerem, látszólag minden a feladás mellett szól, de szent meggyőződésem, hogy a Föld létezik, tehát meg kell és meg is fogom találni — válaszolta Trevize. — És Gaia azt mondja, mindig igazam van, ha valami ilyen szent meggyőződésemmé válik.

— De hogy fogjuk túlélni a felfedezést, öregem?

— Talán majd a Föld is felismeri az én egyedülálló éleslátásom értékét, és békén fog hagyni — felelte Trevize tettetett könnyedséggel. — De — és voltaképpen erre akartam kilyukadni — abban már nem lehetek biztos, hogy maguk ketten szintén túlélik, és ez módfelett aggaszt engem. Mindig is aggasztott, de mostantól egyre inkább, és úgy érzem, vissza kellene vinnem magukat Gaiára, hogy aztán egyedül folytassam az utamat. A kezdet kezdetén én döntöttem úgy, nem pedig maguk, hogy meg kell keresnem a Földet; nem maguk, én találtam fantáziát a dologban, és nem magukat, hanem engem űztek el. Hadd legyek hát én, aki vállalja a kockázatot is. Hadd menjek egyedül… Janov?

Pelorat leszegte az állat, hosszú arca még hosszabbra nyúlt.

— Nem tagadom, hogy ideges vagyok, Golan, de szégyellném magam, ha most elhagynám. Ha így tennék, magamat tagadnám meg.

— Bliss?

— Gaia nem hagyja el magát, Trevize, bármit tesz is. Ha a Föld veszélyesnek bizonyulna, Gaia a lehetőségeihez képest megvédene magát. Egyébként én mint Bliss nem hagyom el Pelt, és ha ő ragaszkodik magához, akkor én természetesen kitartok mellette.

— Rendben van — jelentette ki komoran Trevize. — Én megadtam a lehetőséget. Tehát együtt megyünk.

— Együtt — mondta Bliss.

Pelorat halványan elmosolyodott és megszorította Trevize vállát.

— Együtt. Mindig együtt.


29.

<p>29.</p>

— Ide nézz, Pel! — kiáltotta Bliss. Jóformán vaktában pásztázta az űrt a kézi irányítású teleszkóppal, hogy néha mással is elfoglalja magát, mint a Pelorat könyvtárában fellelhető Föld-legendákkal.

Pelorat közelebb lépett, átkarolta a lány vállát, és a megfigyelőernyőre nézett. A comporelloni bolygórendszer egyik gázóriása volt rajta, olyan nagyításban, hogy annak nyomán már a valóságot is el lehetett képzelni.

A színe halványan csíkozott, meleg árnyalatú narancssárga volt. A bolygósíkból és a naphoz képest messzebbről, mint ahol maga a hajó tartózkodott, majdnem tökéletes fénykörnek látszott.

— Gyönyörű — mondta Pelorat.

— A középső csík túlnyúlik a bolygón, Pel.

— Szerintem is, Bliss — válaszolta Pelorat a homlokát ráncolva.

— Gondolod, hogy ez valami optikai csalódás?

— Nem tudom biztosan, Bliss. Épp olyan újonc vagyok az-űrben, mint te. Golan!

— Mi van? — hallatszott Trevize kissé kelletlen-válasza. Meglehetősen borzasan lépett be a vezérlőfülkébe, mint aki csak úgy ruhástul szundikált az ágyán, mint ahogy valóban azt tette. — Kérem! — csattant fel bosszúsan. — Ne piszkáljanak a műszerekhez!

— Ez csak a teleszkóp — mentegetőzött Pelorat. — Ezt nézze!

Trevize megnézte.

— Ez a Galliának nevezett gázóriás, legalábbis a kapott információ szerint.

— Hogy tudja egyszerű ránézésre megállapítani?

— Mindenekelőtt a naptól való távolságuk alapján, továbbá az útvonalunk miatt tanulmányoznom kellett a bolygók röppályáját és méretét, s mindezt figyelembe véve pillanatnyilag ez az egyetlen, amit ekkorára ki tudunk nagyítani. És még abból, hogy van gyűrűje.

— Gyűrűje? — kérdezte Bliss zavartan.

— Most csak egy keskeny, halvány csíkot lát, mert épp az élére látunk rá. Ha elhagyjuk a bolygósíkot, fölülről hozhatjuk be a képet, s akkor jobban fogja látni. Akarja?

— Nem kívánom, hogy újabb pozíciókat és útvonalakat számítson ki, Golan — felelte Pelorat.

— Ugyan már, a számítógép egykettőre megcsinálja nekem. — Trevize már le is ült a számítógéphez, s kezét a kínálkozó mélyedésbe tette. A számítógép finoman ráhangolódott az agyára, s már el is végezte a feladatot.

— A Távoli csillag, melynek nem voltak üzemanyaggondjai, s fittyet hányt mindenféle tehetetlenségi hatásnak, azonnal felgyorsult. Trevize újra érezte, mennyire szereti ezt a számítógép vezérelte hajót, ezt a már-már kezes lényt, melynek mintha egyenesen a gondolatai adnák az energiát és az utasításokat, s úgy viselkedik, mintha önnön akaratának volna erős és engedelmes kivetülése.

Nem csoda, hogy az Alapítvány visszakövetelte, mint ahogy az sem, hogy a Comporellon is meg akarta kaparintani. A meglepő inkább az, hogy a babonás hitnek volt annyi ereje, hogy a Comporellont rábírja a hajó föladására.

Ha tisztességesen föl lenne fegyverezve, a Galaxis bármelyik hajóját vagy akár flottáját is könnyedén maga mögött hagyhatná vagy legyőzhetné — feltéve, hogy nem akad össze önmagához hasonlóval.

Persze hogy nem volt tisztességesen fölfegyverezve. Branno polgármester, amikor kiutalta neki a hajót, volt olyan óvatos, hogy meghagyja fegyvertelennek.

Pelorat és Bliss feszülten figyelték, amint a Gallia lassan-lassan feléjük billen. Láthatóvá vált a felső sarok (bármelyik volt is az) a hatalmas, kör alakú örvényléssel, miközben az alsó sarkot eltakarta a gömb íve.

Fönt a bolygó éjszakai oldala ráterült a narancsfényű gömbre, s a gyönyörű kör mind féloldalasabbá vált.

Még izgalmasabb látvány volt, ahogy a középső, eddig egyenes vonalú halvány csík meggörbül, éppúgy, mint a tőle északra és délre fekvő sávok, csak azok még feltűnőbben.

Most már világosan látni lehetett, hogy a középső sáv túlnyúlik a bolygón, és mindkét oldalon keskeny hurkot alkot. Ez a forma a természetéből adódott; illúzióról szó sem lehetett. A gyűrű, mely hurkot formálva eltűnt a bolygó túloldalán, anyagi részekből állt.

— Na, talán így már könnyebben megértik — mondta Trevize. — Ha elrepülnénk a bolygó felett, egy kört látnának, melynek középpontja azonos a bolygóéval, de amely sehol sem érinti annak felszínét. Talán azt is észrevennék, hogy a gyűrűt nem egyetlen, hanem számos koncentrikus kör alkotja.

— Nem hittem volna, hogy ez lehetséges — ámuldozott Pelorat. — Mi tartja meg a gyűrűt az űrben?

— Ugyanaz az erő, amely a szatellitákat tartja meg a pályájukon — magyarázta Trevize. — A gyűrűket alkotó apró részecskék külön-külön a bolygó körül keringenek. Ezek a gyűrűk olyan közel vannak a bolygóhoz, hogy az árapályhatások miatt nem tudnak egyetlen testté tömörülni.

— Szörnyű érzés még belegondolni is, öregem — ingatta a fejét Pelorat. — Hogy lehet, hogy tudósként éltem le az egész életemet, és ilyen keveset tudok a csillagászatról?

— Én pedig jóformán semmit az emberiség mítoszairól. Senki sem tudhat mindent. Ami azt illeti, az effajta bolygógyűrűk egyáltalán nem szokatlanok. Megtalálhatók szinte valamennyi magányos gázóriás körül, ha másból nem, hát ritka porból. Történetesen a Terminus napjának bolygócsaládjában nincs igazi gázóriás, így aztán a terminusi ember — hacsak nem hivatásos űrutazó, vagy nem tanult csillagászatot az egyetemen — valószínűleg semmit sem tud a bolygógyűrűkről. De az már szokatlan, hogy egy gyűrű olyan széles legyen, hogy ilyen feltűnő módon verje vissza a fényt. Tényleg gyönyörű. Legalább kétszáz kilométer szélesnek kell lennie.

Pelorat hirtelen csettintett egyet az ujjával.

— Hát ezt jelentette!

— Miről beszélsz, Pel? — nézett rá Bliss meglepetten.

— Egyszer olvastam egy nagyon régi verstöredéket — mesélte Pelorat. — Nehezen tudtam megfejteni, olyan ősi galaktikus nyelven íródott, de ez is csak a régiségét bizonyította. Ámbár ezt nem illene felpanaszolnom., hiszen a munkám révén megannyi változatát tapasztaltam ki a régi galaktikus nyelvnek, ami jóleső érzést kelt bennem, még ha a munkámon kívül sehol másutt nem látom is hasznát… Mit is akartam mondani?

— Egy régi verstöredékről beszéltél, Pel drágám — felelte Bliss.

— Köszönöm, Bliss — mondta Pelorat, majd Trevize-hoz fordult: — Ő mindig figyeli, amit mondok, hogy vissza tudjon terelni, valahányszor elkalandozom a tárgytól, ami az esetek többségében elő is fordul velem.

— Ez is olyan elbűvölő benned, Pel — jegyezte meg Bliss mosolyogva.

— Egyszóval a versrészlet azt a bolygórendszert festette le, amelyhez a Föld is tartozott. Hogy mi célt szolgált ez a leírás, nem tudom, mert maga a költemény nem maradt fenn; én legalábbis sohasem bukkantam a nyomára. Csak ez a töredék élte túl az időt, talán éppen csillagászati tartalma miatt. Mindenesetre szó volt benne a hatodik bolygó csodálatosan fénylő hármas gyűrűjéről, mely „széltében is terjedelmes, hozzá képest az velág is kicsin”. Látja, még ma is tudom idézni. Nem értettem, mi lehet ez a gyűrű. Emlékszem, arra gondoltam, talán három kör fekszik sorban a bolygó egyik oldalán. De annyira badarságnak tűnt, hogy föl se vettem a könyvtáramba. Most sajnálom, hogy nem jártam utána. — Megcsóválta a fejét. — Mitológusnak lenni a mai Galaxisban olyan magányosságra ítéli az embert, hogy még a kérdezősködés hasznosságáról is megfeledkezik.

— Talán igaza volt, hogy elsiklott felette, Janov — vigasztalta Trevize. — Hiba volna a költők fecsegését komolyan venni.

— De hát ezt jelentette — mutatott Pelorat a képernyőre. — Erről beszélt az a vers. Három széles, koncentrikus kör, magánál a bolygónál is szélesebbek.

— Sosem hallottam ilyesmiről — mondta Trevize. — Nem hinném, hogy ilyen széles gyűrűk létezhetnek. A bolygóhoz képest, amit körülvesznek, mindig nagyon keskenyek.

— Olyan lakható bolygóról sem hallottunk soha, amelynek óriási szatellitája volna — felelte Pelorat. — Vagy amelynek a felszíne radioaktív sugárzást bocsát ki. Íme, a hármas számú egyéni sajátosság. Ha találunk egy radioaktív bolygót, amely egyébként lakható is lehet, és amelynek van egy óriási szatellitája, továbbá a bolygórendszerében egy hatalmas gyűrűvel rendelkező másik bolygó is. van, akkor már nem lesz kétséges, hogy megtaláltuk a Földet.

Trevize elmosolyodott.

— Egyetértek, Janov. Ha megtaláltuk mindhármat, akkor bizonyára megtaláltuk a Földet.

— Ha! — sóhajtotta Bliss.


30.

<p>30.</p>

Már maguk mögött hagyták a bolygórendszer legtekintélyesebb világait, a két legkülső világ között fúrták ki magukat a tágas térbe, s immár másfél milliárd kilométeres körzetben nem akadt egyetlen jelentékeny tömeg sem. Csak még egy hatalmas üstökösfelhő terült el elöltük, ennek azonban gravitációs szempontból nem volt jelentősége.

A Távoli csillag körülbelül 0, l c-re, vagyis a fénysebesség egytizedére gyorsult föl. Trevize nagyon jól tudta, hogy elméletben akár a fénysebességet is megközelíthetnék, de azt is tudta, hogy a gyakorlatban a 0,1 c jelenti az ésszerű határt.

Annál a sebességnél még minden észlelhető tömegű testet el lehet kerülni, de nincs rá mód, hogy kitérjenek az űrben lebegő számtalan porrészecske s a még nagyobb mennyiségű szabad atom és molekula elől. Nagyon nagy sebesség mellett még a végtelenül kicsiny tárgyak is okozhatnak kárt, mert lecsiszolják és felkarmolják a hajó burkolatát. A fénysebességet megközelítő gyorsaságnál a hajó törzsének vágódó minden egyes atom egy kozmikus sugárrészecske tulajdonságaival rendelkezik, s e kozmikus sugárzásban a hajó fedélzetén utazók nem sokáig maradhatnának életben.

A messze csillagok látszólag mozdulatlanul függtek a megfigyelőernyőn, és noha a hajó harmincezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldott, körülötte mintha megállt volna minden.

A számítógép nagy távolságokban tapogatta le az űrt, nem közeledik-e valami kicsiny, de ahhoz jelentékeny méretű tárgy, hogy ne engedje az útjukba; ilyenkor a hajó — felkészülve a végtelenül valószínűtlen esetre, ha netalán össze akarnának ütközni — finoman irányt változtatott. Az ilyen pillanatokban még azt sem lehetett tudni, vajon az irányváltoztatásra kényszerítő körülmények közül a közeledő tárgy kis mérete, a sebessége vagy a tehetetlenségi hatás előidézhet-e egyáltalán afféle „közeli találkozást”.

Trevize nem is aggódott hát az ilyesmik miatt, legföljebb csak futólag gondolt rájuk. Minden figyelmét arra a három koordinátasorra összpontosította, melyeket Deniador adott meg, és különösen az egyikre, mert az a hozzájuk legközelebb eső objektumra vonatkozott.

— Valami baj van a számokkal? — kérdezte Pelorat nyugtalanul.

— Még nem tudom — válaszolta Trevize. — A koordináták önmagukban semmit sem érnek, ha nem ismerjük a zéró pontot és a felállításukkor használatos szabályokat… az irányt, amelyben a távolság van, hogy úgy mondjam, kijelölve, azt, hogy mi a kezdő délkör megfelelője és így tovább.

— Hogy fogja kitalálni ezeket a dolgokat? — nézett rá meghökkenve Pelorat.

— Meghatároztam a Terminus koordinátáit és néhány más, a Comporellonhoz viszonyított ismert pontot. Ha ezeket betáplálom a számítógépbe, az kiszámolja, milyen szabályokat kell figyelembe venni ezekhez a koordinátákhoz, hogy helyesen határozzuk meg a Terminus és a többi ismert pont helyzetét. Most próbálom elrendezni a dolgokat a fejemben, hogy a, feladat elvégzéséhez helyes programot adjak a gépnek. A szabályok ismeretében talán értelmet nyernek azok a számok, melyeket a Tiltott világokra vonatkozóan kaptunk.

— Csak talán? — kérdezte Bliss.

— Attól tartok, csak talán — felelte Trevize. — Végül is ezek ősrégi számok valószínűleg comporelloniak, de nem biztos. Mi van akkor, ha más szabályokon alapulnak?

— Mi van akkor?

— Akkor továbbra is értelmetlen számok maradnak. De mindenképpen utána kell járnunk.

Keze villámgyorsan mozgott a számítógép szelíden fénylő billentyűi fölött, betáplálva a szükséges adatokat. Aztán kezét az íróasztalba mélyített formákba téve megvárta, míg a gép kidolgozza az ismert koordinátákra vonatkozó szabályokat, majd pillanatnyi szünet után — ugyanezen szabályok alapján — ismerteti a legközelebbi Tiltott világ koordinátáit, s végül megjelöli e koordinátákat az adatbankjában lévő galaktikus térképen.

Csillagmező jelent meg a képernyőn, majd gyors mozgással beállította magát. A nyugalmi helyzetet elérve tágulni kezdett, miközben a széleken sorra tünedeztek el minden irányba a képbe be nem férő csillagok, egészen addig, míg szinte valamennyi ki nem száguldott a képből. Szemmel követhetetlen volt e gyors változás; pettyekkel tarkázott elmosódottság volt az egész, mígnem végül egy minden oldalon mindössze egytized parszeknyi (a képernyő alján látható mutatószámok szerint) tér maradt. A mozdulatlan képernyő feketeségét már csupán féltucatnyi halvány szikra bontotta meg.

— Melyik a Tiltott világ? — kérdezte Pelorat fojtott hangon.

— Egyik sem — felelte Trevize. — Négy közülük vörös törpe, egy majdnem törpe, az utolsó pedig egy fehér törpe. Valószínűleg egyik körül sem kering lakható bolygó.

— Ránézésre honnan tudja megállapítani, hogy vörös törpék?

— Nem valódi csillagokat látunk — hangzott a válasz. — Ez a számítógép memóriájában elraktározott galaktikus térkép egyik részlete. Valamennyi névvel van ellátva. Maga nem láthatja, és rendes körülmények között én sem láthatnám, de amíg a kezem, mint most is, kapcsolatban van a számítógéppel, rengeteg adatot tudok arról a csillagról, amelyikre éppen ránézek.

— Vagyis a koordináták használhatatlanok — jelentette ki Pelorat csüggedten. Trevize fölpillantott rá.

— Nem, Janov. Még nem fejeztem be. Itt van még az időtényező. A Tiltott világ koordinátáit húszezer évvel ezelőtt határozták meg. Akkoriban az is és a Comporellon is a Galaktikus Középpont körül keringett, minden valószínűség szerint más és más sebességgel, s nyilván a pályájuk hajlása és excentricitása is különbözött egymástól. Az idők során tehát a két világ közelebb sodródhatott vagy eltávolodhatott egymástól, és húszezer év alatt a Tiltott világ a jelzéshez képest fél parszektől akár ötparszeknyi távolságra is elúszhatott. Kézenfekvő, hogy nincs rajta az egytized parszeknyi térkivágáson.

— Akkor most mit csinálunk?

— Utasítjuk a számítógépet, hogy mutassa meg a húszezer évvel ezelőtti Galaxis képét a Comporellon szemszögéből.

— Meg tudja csinálni? — kérdezte Bliss az áhítattól elragadtatott hangon.

— Hát, magát a Galaxist nem tudja visszavinni az időben, de a memóriájában tárolt térkép képét igen.

— Látunk majd valami változást? — faggatózott Bliss.

— Figyelje — intette Trevize.

A féltucatnyi csillag, csigalassúsággal átmászott a képernyőn. Egy eddig nem látott, új csillag úszott be balról, mire Pelorat izgatottan hadonászni kezdett.

— Ott van! Ott van!

— Sajnálom — szólt Trevize. — Egy újabb vörös törpe. Elég gyakoriak. A Galaxis összes csillagának legalább háromnegyede vörös törpe. A képernyő megállapodott, a mozgás megszűnt.

— Nos? — kérdezte Bliss.

— Íme, így festhetett a Galaxisnak ez a része húszezer évvel ezelőtt — mondta Trevize. — A képernyő kellős közepén van az a pont, ahol a Tiltott világnak lennie kéne, ha nagyjából átlagos sebességgel sodródott volna el.

— Kellene, de nincs ott — jegyezte meg Bliss élesen.

— Nincs — hagyta helyben Trevize dicséretes higgadtsággal.

Pelorat hosszú sóhajban engedte ki tüdejéből a levegőt.

— Ó, de kár, Golan!

— Várjon, ne veszítse el a reményt — mondta Trevize.

— Nem is számítottam rá, hogy megpillantom ott a csillagot.

— Nem számított rá? — képedt el Pelorat.

— Nem. Mondtam magának, hogy ez nem maga a Galaxis, csak a számítógépben lévő Galaxis-térkép. Ha egy létező csillag nem szerepel a térképen, akkor nem is láthatjuk. Ha egy bolygót „tiltott”-nak neveztek, és még húszezer év múltán is így nevezik, minden esély megvan rá, hogy ne szerepeljen a térképen. És nem is szerepel, hiszen nem látjuk.

— Lehet, hogy azért nem látjuk, mert nem is létezik — vitatkozott Bliss. — Vagy a comporelloni legendák hamisak, vagy a koordinátákat adták meg helytelenül.

— Nagyon is elképzelhető. De mivel a számítógép már meghatározta a helyet, ahol a bolygó húszezer évvel ezelőtt lehetett, most már nagyjából azt is ki tudja számítani, melyek lehetnek a mai koordináták. Ha az idő figyelembevételével igazítunk rajtuk — s ehhez a javításhoz volt szükségem a csillagtérképre —, szépen visszakapcsolhatunk a valódi Galaxis valódi c